Geleji Katona István (1589–1649) korának igen művelt embere volt. Két alkalommal is a heidelbergi egyetem hallgatója, majd tanár a gyulafehérvári főiskolán, 1633-tól pedig az erdélyi reformátusok püspöke. Nyilvános hitvitákban, több latin és magyar nyelvű munkájában küzdött az „ortodoxa religio”, vagyis a kálvinista vallás érdekeiért. Tudományos művei közül a magyar nyelvtudomány, közelebbről a stilisztika története szempontjából különösen jelentős a Magyar Grammatikácska, amely a Titkok titka című, vallásos vitairatokat tartalmazó munka (Gyulafehérvár 1645.) függelékeként jelent meg. A Magyar Grammatikácska tulajdonképpen Geleji Katona Istvánnak a helyes nyelvhasználatra vonatkozó nézeteit, tanácsait foglalja magában, mint ő maga mondja: „Magyar Grammatikácska, avagy az igaz magyar írásban és szóllásban kévántató néhány szükséges obszervációk (megjegyzések).” Azt is jelzi, hogy milyen célból teszi közzé: „… egyként a maga írásának és szóllásának mentségére, s másként pedig a magyarságon kapdosó elmés ifjúságnak oktattatására …” A munka rövid ajánlásból és két főrészből áll („Az igaz magyar írásnak módja felől való egynéhány legválogattattabb obszervációcskák”; „Az igaz magyarán szóllásnak módja felől való néhány legmegjegyeztetendőbb obszervációcskák”). Az első rész 32 pontjában helyesírási elveit, illetve gyakorlatát fejti ki a szerző, a második rész 44 pontja nyelvünk használatára vonatkozó megfigyeléseit és tanácsait tartalmazza. Ez utóbbiak között számos stilisztikai jellegű is található. Belőlük adjuk közre a legjellegzetesebbeket, illetve azokat, amelyek – valamilyen oknál fogva – ma is aktuálisak.
A magyar nyelv egy az orientális lingvák* [keleti nyelvek] közül, mely megtetszik mind ebből, hogy az igen kiváltképpen való, és semmi egyéb nyelvekvel, az egy zsidón küvöl, (hogy tudjam) rokonsága nincsen (szóllok a tisztán magyar szókról), hanem mind azok közül magának különvált; mind továbbá ebből, hogy őnéki tulajdon saját régi bötűi vagynak, mellyeknek sem a zsidó, sem a görög, sem pedig a deák [latin] bötűkvel semmi hasonlatosságok nincsen; s mind végezetre ebből, hogy az önnön bötűivel jobbtól, mint egyéb napkeleti nyelvek, balra irattatik. De amint egyéb nyelvekben csaknem minden száz esztendőnként nagy változás szokott esni: úgy a magyar is ennyi üdők alatt, úgy mint a Babilon tornyának építtetésétől fogva, mind az írásnak, s mind a szóllásnak módjában nem kicsiny változást szenyvedett, úgy mint mely immár a maga tulajdon bötűit elhagyván, idegen deák bötűkvel írattatik, s azon is pedig felette különbözőjül és vétkesül. Mert inkább mindenek annak irattatásában csak a pronunciációt [kiejtést], a kimondatásnak szonussát [hangzását], amint a szók abban esnek, követik, s azoknak pedig gyökereiket, eredetiket és természetiket csak nem is vizsgálják, s innen vagyon, hogy csaknem mennyi magyar vagyon, megannyi módon ír. A szóllásban is sok rút illetlenségek vagynak, mellyek is ez okból származtak, hogy senki a szóknak tulajdonságikat fel nem keresi, sem azokat a több nyelvekhez és ezen nyelvbéli hasonló szóllásokhoz nem alkalmaztatja, hanem csak ki-ki amint csecsemő korában szólni tanult, öreg korában is szóll; mely miatt ez az ékes és bölcs nyelv igen megotrombult és elparasztult.
Ez fogyatkozásokat anyai nyelvünkben szomorúvan látván, ügyekeztem én is rajta egynéhányakval együtt (kik is abban régulta munkálkodtanak, s most is munkálkodnak), hogy azt valamennyivel jobbacskán excolálnám [tökéletesíteném] és csinogatnám, felkeresvén benne mind az írásnak, s mind a szóllásnak igaz, őszinte való* módját, s nem is haszontalan ügyekezetvel, Istennek hálá. Mert a szóknak és dolgoknak nemcsak héjokat kocogatván, hanem ugyan bélekbe is béhatván, azoknak mind leirattatásoknak, s mind kimondattatásoknak nemcsak szokási, hanem ugyan természeti módjokat is (az én ítéletecském szerént) alkalmasint feltaláltam, és aszerént ez kis munkácskámot is írtam.
Hogy azért a kegyes Olvasók, mint valami tanácstalan ujjitásban, első belétekéntésvel meg ne ütközzönek, és belőle valami rágalmazásra való okot ne vegyenek, tetszék e néhány obszervációcskákat ide a könyv végére ragasztanom, mellyeket hogyha az indulatoktól üres elmével jól megszelelgetik, eszekben vehetik, hogy ez nem valami idegen ujjitás, hanem csak a vétséges szokástól eltemetődött írás- és szóllásbéli természeti módnak és oknak kikerestetése. Mindazonáltal, akiknek nem tetszik, könnyű ellenniek nála nélkül, csak az én írásomban ne gáncslódjonak, melyvel is én nemigen sokat gondolok.
Legyetek jó egészségben.
XIX. A szókot a dolgoknak mivoltokhoz és természetekhez kell alkalmaztatni, és ami egyikhez illik, a másiknak nem kell illetlenül tulajdonítani. Mint: nincs egy csepp borom is; egy szem buzám is; egy szál fám, szénám, szalmám is; egy marok lisztem is; egy falat vagy szelet vagy morzsa kenyerem is etc. Nem: egy szál borom is; egy csepp buzám, lisztem, szénám is,* mint a község* szokott gorombájul szóllani.
XX. Epithetumokat [jelzőket] is a dolgokhoz természetekvel egyezőket, s nem pedig ellenkezőket kell adni. Mint: szörnyű rút; rettenetes gonosz; iszonyú keserű etc. Nem: szörnyű szép; rettenetes jó; iszonyú édes.* Idehozhatni a felfedést* is, melyben contradictio [ellentmondás] vagyon. Igazán: felnyitás vagy kinyitás volna.
XXVII. Némely dolgoknak kimondattatásokban a magyar nyelv boldogabb a deáknál; mert amellyeket az potest-val [képes-sel, tud-dal] vagy facit-val [csinál-lal] mond ki, a magyar egy szóval kimondhatja. Mint: potest facere, dicere, docere etc. Magyarul egy-egy igével mondhatni ki: megcselekedheti, mondhatja, taníthatja. Viszont: aedificari, renovari, testaurari [így] etc. fecit magyarul így mondhatni ki: építtette, megujjittatta, felállattatta* etc. Az affixumok [végződések] is a magyar szókban, mint szintén a zsidóban, szépen megvagynak. Mint: atyám, anyám; atyád, anyád; atyánk, anyánk; atyátok, anyátok; jószágunk, marhánk, életünk, halálunk; jószágok, jószágtok, marhájok, marhátok; életek, életetek; halálok, halálotok etc., mellyeket a deák meus-val [enyémmel], tuus-val [tiéddel], noster-vel [mienkkel], vester-vel [tietekkel], ipsorum-val [azoknak a …] vagy corum-val [azoknak a …] mond ki.
XXXI. Némellyek így szólnak: mi is mondhatnánk, cselekedhetnénk, művelhetnénk etc. azt, pro [ehelyett]: mondhatnók, cselekedhetnők, művelhetnők.* A székelyek pedig így szoktak szóllani: ha ott ne legyek; ha ezt ne mondjam etc.,* pro: ha ott nem lészek vala; ha ezt nem mondom vala, a dolog így s így lész vala* Némellyek ezvel is igen élnek, főképpen a szászos emberek: nehogy, pro: hogy ne.* Némellyek illyen szóllásval is élnek: Ágoston üdét*, pro: Ágoston üdejében; világteremtetése ulta*, gyermeksége ulta, pro: világ teremtetésétől, gyermekségétől fogva; innen vagyon azulta, miulta, avagy amint némellyek szólnak: azultától, miultától* fogva etc., ki így szóll: keleb, ki így: kebel, ki pökni, s [ki] köpni etc.*
XXXV. Sok guggoló* és csúfoló értelmetlen szók vagynak a magyar nyelvben, amellyeket az emberek az affectustól [érzelemtől] indíttatván, csak hirtelenében gondolnak: mint izgágálkodik, gullyog, csámpáskodik, ergelőtye, áhi, gézengúz; kótyon-fitty; geze-mize; kócipór; kozi-bozi; csig-big; kákom-bák; buta; bunna, buszmáta, lomha, lajhó, pelle-pőtye, csentem-pere és több számtalan sok effélék.* Sok szép adagiumokval [közmondásokkal] is a mi nyelvünk rakva, mellyekből egy szép kis könyvecske lehetne.
XXXVII. A frequentativum [gyakorító] avagy continuativum [folyamatos] verbumok [igék] a mi nyelvünkben is a primitivumoktól [egyszerűktől] igen szépen megkülönböztetnek*. Mint: jár, járogat; jöv, jövöget; megyen, meneget; száll, szállogat; ád, adogat; kapál, kapálgat; szánt, szántogat; kaszál, kaszálgat; éppit, éppitget etc*. Némellyek pedig így: fázik, fázódik*; fárad, fáradoz; kér, kéreget; keres, keresget etc. Avagy pediglen imígy: jövtön-jöv; menten-megyen; adton-ád; etten-észik; itton-iszik; mondton-mondja; hagyton-hagyja; üttön-üti; verten-veri; vágton-vágja etc.* Azaz: ottan-ottan jöv, mégyen, ád, észik, iszik etc. Hasonlójul a pronomenek* is. Mint: óráig, óránként; egy nap, naponként; esztendeig, esztendőnként vagy esztendőtszaka; hétig, hetenként vagy hetedszaka; éjjel, éjten, éjszaka, quasi éjjet-szaka etc.* Napotszaka nem mondjuk, hanem: napot-napestig, amíg a nap le nem esik, azaz, el nem enyíszik. Innen vagyon az estve, estennen.*
XXXVIII. A diminutivumok [kicsinyített szók] is mind verbumok, mind nomenek [névszók] s mind adverbiumok [határozó (szó)k] azon módon, kiváltképpen való szókval mondathatnak ki.* A verbumok, mint: eddegélek, iddogálok, járdogálok, szántdogálok etc.* Azaz: kicsinyt-kicsinyt észem, iszom; lassan-lassan járok, szántok. A nomenek, mint: gyermek, gyermekcse vagy gyermecske; meny, menyecske; fiú, fiúcska vagy fiacska; leány, leányka vagy leányzó, leányzócska,* ki azt láttatik jegyzeni*, aki megleányozik, avagy akinek leánya lészen etc. Az adverbiumok pedig, mint: jobbacskán, szebbecskén, ékesbecskén, lassabbacskán, gyorsabbacskán etc.
XLIV. A székelyek a régi scythiai* magyaroknak igaz maradványi, úgy mint kiknél még az igaz tulajdon magyar bötűk is megvagynak, kik noha sok csúfos és mitőlönk értetetlen szókval is élnek ugyan, de az enyett* igen ékesekvel és jegyzősökvel* is, mellyeknek lejegyzegettetésekvel itt papirost nem foglalok; eddig mostan légyen elég.
|