Szvorényi József (1816–1892) szerzetestanár, majd gimnáziumi igazgató volt. 1846-ban az Akadémia levelező-, 1886-ban tiszteletbeli tagjává választották. Írt verseket, emlékbeszédeket, irodalomtörténeti értekezéseket, de legnagyobb hatásúak nyelvészeti munkái voltak. Ezek közül is kiemelkedik a Magyar Tudományos Akadémia 1843-i nyelvtudományi „jutalomkérdésére” írt díjnyertes pályamunkája, a Magyar ékes szókötés (Buda 1846.). E mű – a korabeli hazai és külföldi irodalom ismeretében – bő példaanyagon tárgyalja az ékes szókötésnek, vagyis „a szók és mondatok …tiszta s választékos alkalmazásának, füzérének és rendének összes szabályait”. A munka két részből áll; ezekben az ékes szókötés fő kellékeivel, a tisztasággal, illetve a választékossággal foglalkozik a szerző – kiindulva a szavakból, s a mondatok felé haladva. Kötetünkben olyan fejezeteket, részleteket közlünk belőle, amelyek a legidőtállóbbak maradtak, s ma is – bár itt-ott némi kiigazításra szorulnak – tanulságosak.
1 §. Fogalma és alkotórészei
Az egyes szókat hibátlan mondatokká, s ezeket értelmes beszéddé fűzni a közszókötés tiszte.* – E nyelvtanilag hibátlan s értelmes mondatok a szók tiszta és választékos alkalmazása, kötése s rende által bizonyos csínt, finomságot és kellemet nyerhetnek; vagyis a hibátlanság- s értelmességen felül ékesek is lehetnek – s a szók és mondatok ilyetén tiszta s választékos alkalmazásának, fűzésének és rendének összes szabályai teszik az ékes szókötést.
Az ékes szókötés fő kellékei s alkotórészei: 1. a tisztaság és 2. a választékosság.
2. §. Értelmezése és felosztása
A tisztaság abban áll, hogy nyelvünk eredetiségével, szellemével s az írói nyelvszokással egyező szók- és mondatokkal éljünk, vagyis: a helyes eszméket (fogalmakat, képzeteket] helyesen jelöljük, s kifejezésinknek csín és tisztaság által kellemet szerezzünk. A tisztaság kétségkívül első kelléke az ékes szókötésnek, nélküle minden további csín üres cifrázattá válik, mert tisztaságból jő a határozottság és értelmesség, mik nélkül a beszéd csak helyes sem lehet. – A tisztaság a) magánszókban [egyes szavakban]; b) egész mondatokban tekintendő.
Első fejezet
HASZNÁLATI TISZTASÁG
5. §. Fogalma és részletei
A magánszók eredetökre nézve minden kifogáson fölülállhatnak; mindazáltal, mert talán szokásból kiestek, alakhibások vagy helytelen érteményben alkalmazvák* a tisztaságot még mindig sérthetik. Innét a magánszók használati tisztasága: A) a divatosságra; B) a szók külalakjára (jegy); és C) a szók érteményére [jelentésére], (jegyzet, belérték) vonatkozik.
6. §. Szódivatosság
A szódivatosságot a józan kritika s tisztultabb írói szokás szűri meg. Divatosnak* mondhatni tehát átalában mindazon szókat, melyeket az írói közszokás széltiben használgat.
E divatosságot nem igényelhetik:
1. A régi és elavult szók. És ugyan:
a) Régieknek azon szókat mondjuk, melyek bár a hibátlanság minden kellékeivel bírtak is egykor, az idő újabb- meg újabbat alkotó folyamában vagy esetileg, vagy szinte helyes újabbak által kiszoríttatva mentek ki divatból, s így annak sérelme nélkül ma nem használhatók, de választékos fölélesztésöket bőség s színezet tekintetéből csak kívánni lehet. Ilyenek:
-ast, -est, -ost igehatározói képzők a mai -an, -en, -on helyett, mint: irgalmast, engedelmest, háladatost (ma is él: bízvást v. bizton, folyvást v. folyton);* – -at, -et bevégzett cselekvési ragok a külön értelmű -ás, -és helyett,* pl.: irat, igazolat, teremtet írás, igazolás, teremtés helyett; – -ban, -ben névragok* -ból -ből helyett, mint: ők ezekben semmit sem értettek (Müncheni kódex),* tövisben font koronát (uo.); – -lan, -len* és el szorosabb meghatározás kedveért ezekben: maiglan, mindegyiglen elvégre stb. – Aránzok (arányzok) = gondolok v. vélek: nem aránzok oly vétket, melyet az olvasó magától eszébe nem vehetne (Telegdi Miklós); innét ma is: arányzomra, a. m. gondolomra stb. – Ehől (Müncheni kódex) a mai éhezik helyett, mely inkább folytatólagos érteménnyel bír; Dunántúl ma is divatos: megehül. – Elő ma = első, elölső, mint utó, utólsó, néhott ma is elő- és utóláb* mondatik; elvé* a. m. túl, pl. Jordán elvé = trans Jordanem (Müncheni kódex). – Emtet [szoptat] és elemtet = ablactat [elszoktat], ma a terjedt érteményű szoptat és szoktat divatos. – Ered a. m. graditur: ki-eredvén megyen vala = egressus ibat (Müncheni kódex), ma csak a parancsoló második személyében van ily értelemben fenn.* – Ev = pus = gennyedség v. rohadtság, palócosan*: ív vagy íz'* (ez utóbbi fene = Krebs érteményben is dívik ugyanott, mint: íz eszi), innét: ívett, évett = évült, rothadt gyümölcs. – Főal (inkább: fő-alj) az idegenszerű vánkos (tótban: wánkus) vagy párna helyett; a palócban ma is él, fej-elyre véknyítva.* – Fölverni a. m. kirabolni: fölverték az tatárok (Sered Benedek); Borsodban ma is divatos. – Ha a. m. vajon; omol [unszol] vala, hogy meglátnám, ha mind megvolna, s jó módon-e? (Komjáthi Benedek); így: olyha (mint: néha) = olykor. – Had, régenten a. m. háznép, család; Tisza mentiben ma is él. – Hímlik, elhímlik = dispergitur [szétszóratik, eltűnik]; himlet = dispersio [szétszóródás, pusztulás] (Bécsi kódex), hámlik ma is él, innét: hímez-hámoz; amaz eszmére maig sincs határozottabb szónk.* Hímlik Balaton vidékén a. m. omlik, pl. a föld szántáskor; homlítni Tiszán innen a. m. a szőlőtőt földdel télre betakarni.* (?) – Hol a. m. aurora [hajnal]: hollal = primo mane [első reggel, azaz: kora reggel] (Nagyszombati és Bécsi kódex); holval lévén [reggel] = facto mane (Müncheni kódex); Pécsinél: reggelre kelvén, innét: holnap = crastina dies [holnapi nap]; hol ma hajnalpír-, hajnaltámadat-, korány [reggel]-, pirkanatban él.* – Idein vagy idején a. m. korán = mature; köznyelvben ma is él. – Ildom a. m. Klugheit [okosság]: mert ildomoson tött volna = quia prudenter fecisset [mert okosan tett volna] (Müncheni kódex), ma eszély* látszik népszerűségre kapni; ildomosság a Müncheni kódexben a. m. providentia, mit ma az összetett előrelátás pótol. – Jog a. m. jobb = dextera: te jog felőled (Müncheni kódex) ma a kétes jobb* pótolja. – Jonho v. jonhó v. joh a. m. bel = bél = viscera [belső részek]; innét: gyon = gyoon = joon; éhgyomra* (tiszai vidéken ma is: ehjomra vagy éjjomra); itt-ott, pl. Komáromban fennvan még joh = máj is. – Kelem (kel-em) Révai szerint a. m. traiectus [átvitel, átkelés]; ez eszmére maiglan sincs illő szónk.* – Kéjen (ke-j-en v. kéjén) = sponte [önként], ad lubitum [tetszés szerint] (Bécsi kódex), ma kényén.* – Lelemés a. m. adinventio [feltalálás, leleményesség] (Bécsi kódex), nincs ez eszmére szónk.* – Leletezik = tabescit [elsorvad], langvescit [elernyed] (Bécsi kódex), ma is él Borsodban leledzik alakban, s annyi, mint: vehementer cupit [nagyon kíván]; pl. csak úgy leledzik a savanyúért! – Létnap = dies natalis [születésnap] (Müncheni kódex); ma születésnap. – Mart = rippa = folyó széle (Bécsi kódex), ma ide is part = littus = tenger- vagy tópart alkalmaztatik. – Menten a. m, azonnal = extemplo: mihelyt érkezhetnek vélle menten felküldjük (Keresztessi Sámuel, 1689.). – Nagy igen helyett hajdan gyakorta alkalmaztaték; pl. nagy sok = igen sok. Ma csak némelyekben él, mint: nagy késő, nagy nevetve stb. – Nagyánt, vérént (Bécsi kódex) rövidebb- s ajánlatosabbak a mai nagyrészént-, vérszeréntnél.* – Nehézkes a. m. praegnans [terhes, viselős] (Müncheni kódex), ma kétesben (kétesebben) = terhes. – Orság v. tolvajlat = furtum (Bécsi és Müncheni kódex), ma hibásan: tolvajság* (= furacitas) kelendőbb. – Önköztök (inkább: önköztük) = intra se; önköztök sem értének egyet, ma = maguk közt; amaz takarosabb.* – Vigaszik a. m. sanatur [meggyógyul], vigasz = gyógyszer, ír; hajdan széltiben használtaték, sőt a borsodi palócoknál ma is divatos, de vigaszik csak sebről, szintígy vigasz is külhasználati gyógyszerről vagy írről mondatik; újabban fölélesztve: vigasz = der Trost [vigasztalás]. Sokra lehetne még e szók sorát szaporítani, melyek csak azon eredménynél fogva is méltó figyelembe veendők, miszerint azok tömegéből már eddig is számosak sükerrel helyeztettek vissza elvesztett jogaikba milyenek: áru (hajdan: áró is), apród, déd, esk [esküvés], ét [vö, étvágy, étterem], fejezet, fegyelem, hasonlat, hon = patria [haza] és domi [otthon], jelenet, kém, lovag, oklevél, ős, váz, vért, vész stb.
b) Elavultaknak azokat mondhatni, melyek vagy a jelentett eszme kimúltával, vagy hibás szerkezetök miatt szokásból lassanként kivesztek.* s így alkalmazásuk divatosságsértő; ilyesek:
Bele–be helyett, mint nyugalmabele; bennetlem-bennem helyett; elesztébb – elébb helyett túlbővítve. – Bestye (hihető: bestiából *– Guary kódex), beste lelke! ma is divatos szidalom a borsodi palócoknál. – Bűnhődni hajdan a. m. vétkezni; ma helyesebben szenvedő érteményben alkalmaztatik, s a. m. luere [bűnhődik]. – Ezfek (eszfek)* ma: észak; délszegnek királya és eszfeknek királya = rex austri et aquilonis (Bécsi kódex). – Jóakarat, jóságos cselekedet, kellete korán s számos egyéb eszmék körülírva tétettek ki; a felhozottak ma: szívesség-, erény-, idején- v. koránra cserélvék. – Maradék = utód. – Marha = jószág v. kincs: tudván hogy tütöket nem elveszendő marhával (= corruptibilibus auro et argento) váltának meg (Sylvester János). – Meg a. m. retro [vissza, hátul]: minden mege (megé) való öregbiből = ex omnibus retro maioribus (Bécsi kódex); ragatlan csak hegymeg = hegyhát-, malommeg– (Beregben), hátmeg- s házmegben (s innen tán a vármege is) van ma fenn, meg ha kötszóul [kötőszóul] jő elé, pl, én meg te = ego post tu.* – Mélföld közelebbről alkalmasint: Meile-, ez meg: mille [ezer] (hajdan: mile)-ből származott; mutatja ezt: mill-iare, mil-es [katona] = unus de mile v. mille [egy az ezerből]; mélföld helyét ma a világosabb mérföld foglalja.* – Módra, módjára pótló szók, ma: -ilag -ileg képzőkkel váltatnak fel, mint: baromilag, emberileg.* – Nékik* is eléjő olykor személyre irányozva, a mai némelyek helyett, mi egy ízben már felélesztve nem kaphatott lábra. – Rény* = nemrég kimúlt fejetlen szó, ma kiegészítve: erény. – Szer = rend = series, Vasban ma is ily érteményben dívik: a túlsó szeren = soron = in adversa serie.* – Szerteszerént ma szerteszélt. – Val (vall) a. m. habet [bír, birtokol], ma nem levén ez eszmére saját szónk (hanemha: kárt vall = kára van-, s becsületet vallottban), vaggyal pótoltatik (a van igével, neki van stb.], mi nem példátlan a keleti nyelvekben; valból valál = possessio [birtok].* – Vannak végre számos homályosak, mint: apolat = csók; heil = stultus [ostoba] (talán betűkorcsulás által; hiú = üresből, mely szó sokon átment, mint: a régi hiuzag- és hívságból a mai hézag és hiúság, valamint hively v. hüvely = vagina = vacina vacuus-ból [üresből] mutatják; így állhatott elé hiúból heit = stultus = vacuus is, s innét aztán az ismert heitvány, ma hitvány)*; monnal = quasi [mintha]; monno = ambo [mindkettő]; ollo = haedus [gödölye]; igyold = forsan [talán]; egyem = inquam [úgymond]; válaszligen = magnopere [szerfelett, nagyon] stb.
Sértik a divatosságot:
2. A közelfogadást nem nyert új szók, vagyis amelyek homályos elemeik, vagy bármily nyelvtani vétségeik miatt népszerűségre nem kaphattak.* Ilyenek leginkább:
a) A vakon felkapott homályos vagy idegen gyökből* alakított új szók, mint: gar = dölyf, gara = Recensent [kritikus],* kalamol = flankiren, *raló = bűntárs, serge = die spanische Wand [spanyolfal], sillam = der Spass [tréfa], ták = pótlék [folt], erkély = der Erker, mímel = μιμεομαι [mimeomai: utánoz, majmol] a helyesebb utánoz helyett monor = manier-ből [modor] stb.
b) Az érthetetlenségig csonkított vagy összevont szók, melyekből a mohó egyszerűsítés – gyakran a világosság bántalmára – nagy számmal gazdálkodott össze, ilyenek: incs = insidiae [cselvetés], leb = die Schwebe [lebegés], lep = der Schleier [lepel, fátyol], tap = Tasten [tapintás], védo = argumentum [érv], izzták = das Schweisstuch [izzadságtörlő kendő], tékony = munkás stb.
c) Melyekben hasonlósági vagy hangrendi vétségek lappanganak, milyen: az l-ező előlülő, v. t-ző pattantyútanya [ágyúüteg], az idegenszerű fátis = stumpfen [tompa], elhidor = wegschaffen [eltakarítani], finta = krumm [görbe], folyamzsin = der Fluss-strich [a folyó sodorvonala] stb. (Lásd Magyar újdon szavak tára. Pest 1844. Kiss Mihály.)
d) A kétes (ambiguum) vagy kósza (vagum) érteményűek,* mint: alattos = subalternus [alárendelt], alom = die Unterlage [alap]; áruzat = investitio [beruházás]; daljáték (tulajdonképpen a. m. Singspiel) = opera, inkább: dalzat; égény = aether, égív v. kegyelet* (amaz inkább: égbolt, mennyezet, Firmament; emez: pietas [kegyesség] v. Gnade [kegyelem]) = der Regenbogen [szivárvány]; elméncség (Witzhaftigkeit [elmésség]) = der Witz [élc]; érv v. védv = argumentum; irony (inkább: delejtű v. iránytű) = die Magnetnadel [mágneses tű]; kétéletű (inkább kétlakú) [kétéltű] = amphibium helyett. – Végre
e) Melyek helyesebb új v. régivel pótolhatók, pl. előlség v. előlmény, elölülő, felület, illa [menhely], szívoly v. ivóka, negéd és negédes, porforgatag, csalkert [labirintus], bódalag v. tévely stb. a helyesebb s világosabb: előny, elnök, fölep, menhely, nadály v. az erdélyies vérszipó, negély és negélyes, forgószél, tömkeleg [labirintus] stb. helyett.*
Jegyzet. Midőn a divatosság vagy tulajdonképp az értelmesség óvatosságra int az újdon szók használatában, más részről majdnem kiáltó a szükség tisztítnunk, pótolnunk s újítnunk a nyelven. S ámbár csak eddig is példátlan sükerrel haladtunk ez úton - mint ezt számos szerencsés újításaink bőven igazolják -, hány eszmék nem várnak mégis mind maig honiasításra! Milyenek: stílus, zseni, harmónia, paradoxon [látszólagos ellentét], politika, politizál, protestál [tiltakozik], diktál s több effélék.*
Közdivatosságot sértők:
3. A tájdivatos szók, melyek ti. ugyanazon eszmék kitételére a hon külön vidékein gyakran oly eltérő alkattal jőnek elé, hogy az írói nyelvbe alkutlan fölvételök csak homályt szülhetne. Állhat e tájdivatosság:
a) Az egyébként közdivatú szók különködő [különcködő] alkalmazásában, amilyen a csángóknál s Nógrád-Losonc táján divatos kicsinyítő alak; az erdélyi s borsodi palóc félmúltozás, az egész múltnak csaknem végképpi kiküszöbölésével,* pl. látám, mondám stb.; a Debrecen táji segédes múlt: kértem volt v. légyen;* a dunántúlias körülírt jövő: meg fogom kérni,* megkérem helyett. Ide tartozik az ikes igéknek a műveltebb ajkakról is gyakran hallható szabályellenes ragozása a Tisza mentiben, mint: eszek, iszok, alszok, egyen, aludjon, tessen, enne, inna, aludna, tetszene stb.*
b) Az egyes eszmék tájdivatos kitételében, mint: belekap hozzáfog helyett; billeg (billico) bélyeg; elkövetkezik (Fejérben) elbúcsúzik helyett; éhezik (mi tartós szenvedést jelent) éhül; fáradt v. tartatlan = kit nem tartanak jól (tiszai vidéken és Göcsejben) sovány v. szikár helyett; fog (hideg fog) lel (hideg lelet, Bécsi kódex) helyett; mer, merít; nádol, edz v. acéloz helyett; öreg (Dunántúl) nagy helyett: öregiből = nagyjából, öreg fejsze stb.; rendes = furcsa v. különös; szer (Vasban = series [sor, rend],* pl.: a túlsó szeren) sor v. rend helyett. Az ilyesek meg: dobni v. hajítani; lobogó v. zászló; díszlik (pl. a vetés) v. tenyész; esetlen v. idomtalan; hegyibe v. rá; ízibe v. hamar; laza v. léha = puha; odáig, v. mint Erdélyben: hozzig; savanyú v. poshadt sió v. ér stb. egyképpen helyesek, de az írói nyelvben vidékiességök miatt óvakodva alkalmazandók.
c) A szótagok vagy egyes betűk és hangok cseréjében, gyakran a szóelemzet és hasonlóság bántalmával is.* Ily hibás tagcserék: adi adja; biri bírja (Csongrádban és Miskolc vidékén)* *; hallhatni ellenben: kérje kéri; viselje viseli*; belül bévül; fóka falka (falatka)*; felejt feled; innya (= innia) inni; gráblya gereblye; sráglya saroglya; híves hűvös v. hűs; avítt avult helyett. – Szintily hibás betűcserék: aszál, dagál – aszály, dagály helyett; ellenben: fony, nyől – fon, nő v. nől* helyett; továbbá füzet fizet; gondolkozik* gondolkodik; kilis kelés; tanitt tanít; vella villa; vörös, köll veres, kell stb. helyett; szabályellenes hangjegyi vétségek* végül: ára arra; hágy hagy; hová* hova: mert nem odá v. tová; bé be; é ë? (hiszed-é?); ehülni éhülni; fenék* fenek; lévő* levő; levél* level (mint: lebel, lepel); ir ír (legyen bár ige vagy főnév = linimentum [kenőcs], innét: írat, mint a latin lino litum-ból [beken, kitöröl]: litura [törlés, az írás kivakarása] meg litera [betű, írás]);* ut út stb. helyett.
Jegyzet. Tagadhatatlan ugyan, hogy nyelvünkben a szótag- s betűcsere példátlan szabad mozgással bír,* mit csak: csaj(-ka) = saj(-ka), dim(-mölcs) = gyü(-mölcs), fed = fegy, feh(-ér) = fej(-ér), for(-dít) = fer(-dít), fúr = far(-ag), for(-gács) = fűr(-ész), jár(-tó) = gyár(-tó), gyó(-gyul) = jó(-jul), hám(-lik) = hím(-lik), kics(-iny) = pic-iny), (szál-)ka = (lep-)ke = (gyer-)kö(-ce) = (vas-)kó [rossz kés cipő v. más tisztítására] = (házi-)kó = (Fer-)kó, kör = kar(-ima) = kür(-tő) = ker(-ek) = kor(-ong) v. kur(-ung) = kur(-ul) [a gurul alak változata], láp(-a) = váp(-a),* lép(-ik) = vép(-ik) [lép], láb(-al) = lób(-ál) = lód(-ul) = lót(-fut) = lóg(-az), láb-al megfordítva: bal-lag, ebből: bil-leg, lik =lék = lyuk, mart = part, mev(-et) [nevet] = nev(-et), ped(-ig) = pen(-ig) = ked(-ig), por = per(-met = Staubregen) = pör(-nye = favilla [parázs, izzó hamu]), tereb = terep(-ély), vesz(-ély) = visz(-ály) is bőven igazolnak; a gondos író mindazáltal a nyelvszokás és hangrend igényei mellett, a szóelemzet- és hasonlóságot is illő becsben tartva, hol csak lehet: vagy a szokás és szabályszerűség kibékítését kisértendi meg, vagy az elfajultabbakat (milyenek: kavics kövecs v. köecs, piciny kicsiny, pirinyó parányi, konyor(-ál) könyörög stb. helyett)* eredeti alakjokra fogja visszavinni. – Végre
4. Bántják még az írói szódivatosságot a pórias szók, melyek gyakran a nyelv természete ellen s szükség nélkül fölkapatva, vagy a fennlevő helyesekből bármiként elkorcsosítva, jobbadán csak a legalsórendűek ajkán forognak. A pórias szók nagy részben a nyelv salakjaul tekintendők,* s mint ilyenek, az írói nyelvből – kivevén hol közszemély szájába adatnak, s hol talán sajátságainkat képviselhetik, vagy igen élethűven akarunk festeni – gondosan száműzendők; ilyenek:
a) Már az ékesebb tollból is többször kisiklott amaz idegenszerű, homályos vagy utcai lárifári-féle kitételek: buksi v. kamasz, kapzsi, oktondi, pökhendi, szeleverdi [szeleburdi]; nápic = kicsinyded; kópé = dévaj; eliszkol = elillan; fartat = sürget [hátrálni kényszerít, faggat]; piszkál = ingerel; tataroz = kijavítgat; ténfereg = fentereg [hentereg] v. fetreng; trécsel; – végül: ákombákom, háibái [régi, silány], görbe-gurba, hebehurgya, telédesteli, megegyebugyálni [agyba-főbe verni], és számos hasonlók; melyek bizonyos sajátszerű színt viselvén magukon, annak módjával s magok helyén alkalmazhatók; de a díszesebb beszédből számkivetendők. – Alszerűbbek ezeknél
b) A lusta, nyelv toldotta hibás bővítések: aztat vagy éppen aztatat, teisis, kiejé (ki-é helyett, mert: ki-é-é, öv-é-é helyesek)*, májája, szarvája stb. Végül: osztannak [aztán], ottannat [ottan, ott], megintelenég [megint], szintég [szinte, szintén], valamintségesen [valamint] s több effélék éppen megtűrhetetlenek.
c) A szapora nyelv csonkította szók, mint: tom, nem tom = tudom; hadd ném v. lám! = nézem, látom; muti = mutasd; kéne = kellene; hoddsza = hozdszal; medgyek?* = mit tegyek?; metszek = mit teszek; a téd = a teed (= tied); szám = szájam; szanaszét = szerteszélt; deiszen = dehiszem!*
d) Némely korcsító betűcserék,* mint: osztán = aztán; elvádulni (Veszprém) = elvállalni; gebeszkedik = kapaszkodik; konyorálni = könyörögni; kászalódni = készülődni; pirinyó = parányi; rimánykodik = reménykedik; riszál = reszel (talán = részel;* resz, esz a csángóknál a. m. rész, ész; innét: eszlem, -ed, -li = észreveszem, -ed, -i. Gegő: Moldvai utazás*) stb…
14. §. Fogalma és felosztása
A választékosság (die Wahl [választás], Feinheit [finomság], Geschmack im Ausdrucke [kifejezésbeli ízlés]) a tiszta szók vagy mondatok oly alkalmazása- s fűzésében áll, miszerint a közönségesen felülemelkedve, a nyelvtani hibátlanság mellett szabatos, csinos s kellemes is legyen a beszéd. Tévedne, ki a választékosságot vagy ama mindennapiasság fölé emelkedést az összehajhászott ritkább, vagy mint helytelenül mondják: ékesebb szók alkalmazásában s szokatlanabb fűzésében keresné; mert egyfelül nyelv dolgában a ritkább s szokatlanabb csak úgy lehet újságával kedves, ha – midőn éppen azon eszmére, és nem másra illesztetik – meglepő alkalmasságával bizonyos, inkább érezhető, mint megfejthető gyönyört gerjeszt a művelt lélekben; másfelül meg egyik szó magán véve nem szebb vagy ékesebb a másiknál, és szépségét viszonyilag s csak aszerént nyeri, amint az eszmére, melyet más szók is alkalmasan fejezendettek ki, legszabatosabban s kellemesebben illik. Ellenben: viszonyilag véve nincs oly szó vagy kifejezés a nyelvben, mely majd érteménye-, majd természetisége-, hangja- s egyéb sajátságaira nézve bizonyos erőt s kellemet ne rejtsen; mi azonban csak a jól talált választás- és alkalmazásban fejlik ki.
Ezekből kitetszik, miképp a választékosság fő feladata: a hibátlan beszédet kellemessé tenni; mit főképpen azáltal eszközlend, ha a tiszta szók- és kifejezéseket a gyanúsaktól, a világosbakat a kétesek- vagy homályosaktól, a kellemesbeket azoktól, melyek itt vagy ott semmi kellemmel nem ajálkoznak, megválasztva alkalmazza; honnét a választékosság 1. a tisztaságot, 2. a világosságot és 3. a kellemet tartja leginkább szem előtt; mik ugyanannyi fejezetben egyszersmind a választékosság részleteit teszik.
Első fejezet
VÁLASZTÉKI TISZTASÁG
15. §. Magyarázata s részletei
A tisztaságról átalán szóltunkban azon hibás szókat és szólásokat jegyzettük ki, melyek a nyelv ezen előkelő igényét bármiképp sérthetnék; a választéki tisztaság ellenben azon szók és szólások kimutatásában jár el, melyekből a beszéd a tisztaság mellett egyszersmind csínt s valódi ékességet is nyer. Ti. minden nyelvnek megvannak tulajdon eredetiségei és sajátságai, miknek elmellőztével – bár a szók vagy mondatok egyébként tisztán és szabályszerűleg álljanak a beszéd választéki tisztaságban mégis szűkölködendik; mert egyik fő kelleme, a nemzeties vonás és színezet hanyagoltatnék el; mi pedig a valódi ékességnek lényeges kelléke. A választéki tisztaság igényei tehát: hogy egyfelül a már különben tiszta szókban úgy, mint a kifejezésekben is, az eredetibbek és sajátságosbak mindazok mellett, melyeket egyébként fontosabb okok, mint: világosság, nagyobb határozottság, hangrend stb. nem ajánlanak, a választásban előnnyel bírjanak; másrészről, hogy ezen eredeti és sajátságos szókat s kifejezéseket egyszersmind úgy érteményezzük, mint azok a nyelvszokásban – habár néha a szóelemzet s hasonlóság ellenére is – szentesítve vannak. A következő cikkelyekben nyelvünk ezen eredetiségeit és sajátságait sorolandjuk elé.
Jegyzet. Láthatni ezekből, miképp a választéki tisztaság mind a magánszók származati, használati s érteményezési tisztaságát, mind a mondatok szókötési hibátlanságát, szóval: a beszéd nyelvtani helyességét – mi ékesség nélkül is megállhat – már előre fölteszi; s így közte s ama tisztaság közt, melyről az első rész elég bőven szólott, az a különbség, hogy midőn az a nyelvtani tisztátlanság kimutatásával foglalkodik, a választéki tisztaság helyesekből a viszonyilag még helyesebbek- s alkalmasbakat tűz ki; szóval a hibátlant csinossá s ezáltal ízletes-, kellemes- s ékessé tenni áll tisztében.
16. §. Sajátságos szók és kifejezések
Az elvont magánszók között – mondottuk – ékesség- s kellemre választást tenni nem lehet, minthogy ilyenekké – s pedig minden különbség nélkül – csak viszonyultan [mondatban, beszéd közben] lehetnek; de hogy magánszókul is találtatnak olyanok nyelvünkben, melyek majd sajátságos szerkezetök, majd a jelentett eszme, s bármely különösségeik által felötlők, sajátszerűk, egyetlenek; s ezért már elvontan, magán is tetszenek, s előszeretettel alkalmaztathatnak, tagadni alig lehet. Mások ellenben magán semmi különösséggel nem ajálkozván, csak alkalmazásban nyerik sajátságaikat, és sajátságos szólások (ιδιωτισμος) nevén ismertek. Ide tartoznak azon kifejezések is, melyek közönséges szóalkalmazás mellett hasonlatok-, régi szokások-, történetek-, mesék-, szóval a népéletből merítve, eredeties érteményezésök, célzásaik, különös észtani fordulataik s több effélék által válnak a nyelvben sajátságosakká, s közmondások- s példabeszédeknek neveztetnek.
Ezen sajátságos szók és szólások alkotják a nyelv eredetiségeit s ama bélyegét, mely által az sajátszínűvé, önállóvá, s minden más nyelvektől különbözővé lesz; nélkülök a beszéd tiszta s szabatos lehet, de ama valódi szépség nélkül, melyet a műveltebb ízlés a nemzetiségben keres és talál, bizonyára szűkölködni fogna; mire nézve méltó igényt is tartanak, hogy magok helyén – tehát megválasztva kiváltképpen s előszeretettel alkalmaztassanak.
A) Sajátságos szók
Nyelvünkben a szók, alkotásuk-, képzésök- s ragozásukra nézve, már átalán véve sajátságos s a nyugatiakéitól egészen eltérő módot követnek; itt tehát nagyobbrészt csak azon sajátságokat jegyezzük ki, melyek a magyar nyelvnek – mint keletinek is – kitűnő tulajdonai. Ide tartoznak:
1. Ama sokféle alakban eléforduló kettőztetések, melyek – mint már a kettőztetés eszméje jelenti – mindig bizonyos súlyt s nyomósító erőt rejtenek, s szorosan a magyar nyelv keletiességeihez tartoznak; így
a) Midőn nyomosítás kedveért két önálló szó állíttatik össze, pl. adás-vevés, ágas-bogas, agyba-főbe, bűbáj, bűvös-bájos, csúsz-mász, csügg-lóg, dúl-fúl, erre-arra, emez-amaz, fúr-farag, gyűr-gyúr, hébe-hóba (hétbe-hóba)*, se hete, se hava, hogyhogy, híre-hamva sincs, húz-von, húzó-vonó, ide-oda, ide s tova, ilyen-olyan, ideig-óráig, imígy-amúgy, immel-ámmal, íze-bűze, jár-kel, jő-megy, jöttment, jajbaj, ken-fen, kever-kavar, locsog-fecseg, mézes-mázos, néha-néha, nyal-fal, okkal-móddal, olykor-olykor, perpatvar, sí-rí [sír-rí], sül-fő, süt-főz, szánt-vet, szedi-veszi (sátorfáját), szeg-lyuk, szóbeszéd (közben), teszi-veszi, teng-leng, töri-marja, törik-szakad, tősgyökeres (magyar), űzi-fűzi, üggyel-bajjal, üti-veri, zűrzavar stb.* (Lásd A magyar nyelv sajátságairól Czuczor jeles gyűjtelékét. Athenaeum 1837. I. félév.)
b) Vannak oly kettőztetések, melyekben olykor némi bővítés-, csonkítás- vagy betűcserével majd ugyanazon önálló szó ismételtetik, majd néha mindkettő érteménytelenből kapcsoltatik össze, mint: agyba-főbe, cserebere, csínja-binja, csiszeg-csoszog, csecse-becse, csűr-csavar, dínomdánom, dirib-darab, elegy-belegy, filit-falat, gizgaz, gyimgyom, hejehuja (ember), hórihorgas (nagy inas), hímez-hámoz, ireg-forog, irkafirka, irul-pirul, ingó-bingó, izeg-mozog, lót-fut, mendemonda, nyifeg-nyafog, ringy-rongy, sebbel-lobbal, szedi-veszi, szedtevette, súg-búg, tarkabarka, űzi-fűzi, zenebona stb., melyekben bár a köznépi nyelv némi szamatja [zamatja] leng, de éppen ez a tér, hol a nyelv eredetiségeit, sajátságait keresni kell, s feltalálni lehet.* – Vannak azonban e nyomosító kettőztetések seregében olyak is, melyek alszerűségök miatt az írói nyelv bármely nemébe sem tudtak felkapni, s ma is közönségesen csak a pórnép ajkára kárhoztatnák, milyenek: csetepaté, csórémóré [meztelen], megegyebugyálni [agyba-főbe verni], háibái [régi, silány], gézengúz, kótyomfitty [hitvány, mihaszna]: kinek gézengúz az ura, kótyomfitty a szolgája (példabeszéd), retyerutya s több effélék.
c) Melyek az idő-, tér- vagy akármely tárgyról legterjedtebb érteményben s mindig bizonyos nyomossággal szólanak; vagy pedig az ige jelentette állapotot legáltalánosabban határozzák meg, ilyenek: alul-fölül, boldog-boldogtalan, cseren-bokron keresztül, égre-földre esküszik, egytül egyig, éjjel-nappal, eszik-iszik, él-hal érte, füle-farka, fűhöz-fához kapkod, hegyen-völgyön lakodalom, hetedhét országra szól jó hírnév, isten-ember látja, ízzé-porrá zúzták, keresztül-kasul v. kulcsul, későn-korán, sülve-főve ott lakik, kicsinye-nagyja (Dunántúl: örege-apraja), ki-ki (= mindenki), kívül-belül, kézzel-lábbal dolgozik, körös-körül, napot-napestig (= per solidum diem, Révai), nemzedéken és nemzedéken által fennleszen emléked (= minden nemzedéken által), nyakra-főre, ország-világ tudja, örökkön-örökké, összevissza, szőrén-szálán elveszett, szeme-szája elállt bele, széle-hossza mindegy, szegről-végről, szerteszélt (hajdan: szerteszerént)*, szóról szóra elmondhatom, tárva-nyitva, tetőtől talpig, tövéről hegyére kérdezködik [kérdezősködik]; teste-lelke megúnta, testestül-lelkestül itt vagyok, úton-útfélen panaszkodik; míg a világ világ lesz, soha soha míg a világ, végtől végig. Igen sajátszerűleg képeztetnek végül nyelvünkben némely általános s állítólagos eszmék -talan, -telen tagadó függelékekkel [tagadó képzőkkel] is, pl. egyetlen-egyig, azaz: mind egyig; földetlen-földig = egész földig; végetlen-végig = mind végiglen; világtalan világig = míg a világ fennáll. De azon kettőztetéseket, melyek kötszókkal kapcsolvák – úgy mint más nyelveknek is sajátít – ide nem sorolhatni, milyenek: se füle, se farka; sem ingem, sem gallérom; mi s mit láttál utadban? stb.*
d) Ilyenek a hasonlításnak némely sajátságos nyomosító módjai; melyek egyrészben a hébernek is tulajdonai, pl. uraknak ura, azaz: legnagyobb úr; főfő, azaz: legfőbb; szent szent szent = legszentebb; rosszaknak rossza, gonoszok gonosza = legrosszabb, leggonoszabb; halálnak halálával = legszörnyűbb halállal; halállal halsz meg vagy halván halsz meg = certissime morieris [a legbizonyosabban meg fogsz halni] (Alber: Grammatica haebreae. [Héber nyelvtan.] 150. l.); igen igen jó = felette jó (bona est regio valde valde [felettébb szép e vidék] 14. 7.); legeslegjobb = leg és legjobb, azaz: fölötte jó; teledesteli v. teljed-es tele = tele és tele = nagyon tele; tömv- és tömve; föl-ös fölül = legfölül; újdon új, vagy mint néhutt: újdonat új = legújabb; volt lárma meg lárma = igen nagy lárma; jobbnál jobb, szebbnél szebb = igen jó, igen szép; erőnek erejével = igen nagy erővel, erőszakkal.* Ide sorolhatni még ezen különösségeket is: a zsírjából adj, azaz: legjavából; zsírja a gabonának = adeps renum tritici = triticum exquisitissimum [a legválogatottabb búza] (J. Jahn: Grammatica linguae haebreae. [A héber nyelv nyelvtana.] Viennae 1809. 119. l.); a gabna zsírjából = ex adipe frumenti = de frumento optimo [a legjobb gabonából] (uo.); nemzedéken és nemzedéken által fennmarad emléked, azaz: minden nemzedéken által; lelke v. hegye dohány, azaz: igen jó; nem a bakja = nem a legjobb stb. – Továbbá
e) A számnevek sajátságos kettőztetése, mi a nyugati nyelvekben körülírva vagy kötszóval jő elé, pl. négy-négy garast adtam; ketten-ketten mentek stb.
f) Ilyen az igekötő kettőztetése is az ige által jelentett különféle állapot folytatásának s meg-megszűntének kijelentésére, mint: be-betekint, ki-kinéz; „az erős szél el-elkapja a hangot” (Kisfaludy Sándor); meg-meg itt jársz, meg-megered, rá-rákezdi az eső; le-leül, fel-feláll, oda-odatekint; vissza-visszanéz; új-új forrás nyílt elém.
g) Néha az igenévi múltból képzett igehatározó [a múlt idejű melléknévi igenév határozóragos alakja], a jelentette állapot folytatásának nyomosabb kifejezésére, magának a törzsigének (primitivum) elébe tétetik, pl. folyton folyt; forrton forr; kérten kért; nézten néz; nőttön nő; vágyton vágy; várton vár stb. – Szintígy:
h) A -ván, -vén képzőjű igenév gyakran törzsigéje elébe jő kettőztetés, s ezáltal az ige jelentette állapot hathatósbítása végett, pl. szeretvén szeretlek; várván vártalak; tudván tudja; látván látja, azaz: igen szeretlek v. vártalak; igen jól tudja v. látja stb.
2. Igen eredeti színt, kellemes rövidséget és változatosságot kölcsönöz nyelvünknek általában az igefajok alakulásának s némely beszédrészek képzése- s ragozásának egy nyelven sem utánozható sajátságos módja; különösen kitűnnek az igékből:
a) A tétető, ható és gyakorló igék* többféle fajai, melyeknél a nyugati nyelvek visszhangján könnyen körülírásra tévedhetni, ilyenek pl. nem köttetem be = ich lesse nicht einbinden, nem pedig: nem hagyom bekötni; elél-het, nem: el lehet élnie, vagy éppen: neki el lehet élni; eléldegél-het = kann fortleben, ehelyett: időről időre ellehet neki élni; el-zár-kóz-ik = verschliesst sich, nem: elzárja magát; zár-ogat-óz-ik v. el-elzárkózik = verschliesst sich öfters, nem: gyakran elzárja v. el-elzárja magát. Különös továbbá midőn a ható ige képzője kimarad mint: nem érteni (= érthetni) a szót; semmi szagot sem érzeni (= érezhetni); vagy mikor a szenvedő ige egyes számi harmadik személye cselekvő s határozott alakú többes számi harmadik személyre váltatik, pl. rajt kapták a cselen rajt kapatott helyett; sajátszerű rövidítés végül: az hallik felőle; jól szől a fonál, ehelyett: jól szövődik vagy jól szőhetni a fonalat stb. Ily sajátságos
b) A határozott alakú múltnak melléknévüli használata szorosabb meghatározás kedvéért, mi a héber nyelvnek is sajátja, pl. a vettem levelek; a hallottam hír; „a nem ismertem ajkakat hallottam” = „labia non novi audiebam” (Sámuel 1. könyve. 3:13.); istenverte = percussus Dei (Ézsaiás 53:4.); istenadta embere!*
c) A határozatlan alakú múlt egyes számi harmadik személyének személy- és névragozásai* mi a héberben megint otthonos, pl. járt-om-ban, kelt-em-ben, jött-öd-ben, ment-ed-ben; „nem ismerte meg fekt-é-ben és kelt-é-ben” = „non agnovit in cubando eam, et surgendo eam”, azaz: midőn lefeküdt és fölkelt (Genesis 19:33, 35.); röpt-é-ben, futt-á-ban lövi meg a vadat; jött-e-kor; elment-é-vel, tudt-om-mal, tudt-om-ra esett; hevert-ed-ből is megtehetd stb.
d) Midőn a jelen idejű igenév a kezdődő s folytatott cselekvés jelentésére -ban, -ben névragot nyer, s főnévül alkalmaztatik, pl.: induló-ban, készülő-ben (indulás-, készülésben) voltam. Ide tartoznak még: látogatóban, keresztelőben, leánynézőben, veszendőben van; egy hajtóban [hajtásra] itta ki; fonóba jár; vizsgálóba vagy fontolóra veszi; csurgóra áll a kalapja [a karimája le van hajtva] stb. Végül
e) A névragozásban igen sajátságosa névszóknak harmadik személyraggal és -ban, -ben marasztaló vagy más ragokkali toldása* a mód nagyobb meghatározására, pl.: az étel meleg-é-ben, az uborka zöld-é-ben jó; odaszólt heveny-é-ben; jav-á-ban állott a beszéd; isten igazában; mi nagyobb nyomosság kedveért néha a határozószócskákhoz is ragad, mint: hamar-jában, friss-ében, által-ában; ilyenek: fogyaték-já-n vagyon; hányad-á-n vagyunk?; hány-á-val adják?; módj-á-val kell tenni. Sajátszerű végül a neheztelés- s bosszankodásnak szint ezen harmadik személyraggali kifejezése, mint: várj sorodra, istenadta ember-e!; adta zsugori-ja!
3. Nyelvünk eredeties vonásai közé tartozik még az is, miszerint a beszédrészeket más nyelvekben tán megbocsáthatlan szabadsággal kapcsolja egybe s alakítja át, ilyenek főnévül: soha- vagy néha-napján; bezzeg volt hadd-el-hadd, azaz: baj; a félsz bántja; hol-mi = supellectilia; jó-hiszemben vagyok; saját vallom-ása*; – jelzőül: szó-kimondó, szavabevehető, semmire-kellő, heje-huja,* jött-ment, iszák-os, semmi ember, helyre legény, azaz: helyes, derék; tízember-kaszáló rét; nagy-mi-haszna gyerek; meglehetős posztó; így veszik fel a hasonlítás ragait a főnevek, igék s más beszédrészek is, mint: magyar-abb, ember-ebb, mulandó-bb, legtetején, legottan stb.; – igeül: szem-füles-kedik, per-patvar-kodik, jaj-veszék-el (jaj! veszek-ből)*, mit volt mit tennem?; majd megkiátoz-lak, pajkos-kod-lak, káromkod-lak; nagyobb-ít, magyar-ít; magá-z, elő-z, nó-gat; – igehatározókul: szem-látom-ást, gondolom-ra, egy-huzom-ban; indulatszóul: hiszen! s több effélék.
B) Sajátságos kifejezések
E néven – mint már maga magát elég világosan értelmezi – átalában a nyelv azon különösségei értetnek, melyek a mondatban az egyes szók sajátságos választása-, alkalmazása-, és viszonyulásából keletkeznek, s melyek a nyelvnek nagyrészént [nagyrészt] oly kizárólagos tulajdonai, hogy más idegen nyelvekben nemcsak fel nem találhatók, hanem a legsértőbb tisztátlanság s felötlőbb – gyakran nevetséges szokatlanság vétke nélkül nem is utánozhatók; mit legkivált az, ki vagy keleti természetű nyelvünkről* nyugatira, vagy erről miénkre valaha helyesen fordítani kívánt, legjobban érezett. A sajátságos kifejezések összes nyelvkincsünknek kétségkívül legbecsesebb részét teszik; mert egy az, hogy eredetiségökről utánozhatlan, tehát át nem fajulhatott különösségeik kezeskednek; más meg az, hogy – mint nyelvünk keleties szelleme magával hozta – eredetöket többnyire képek- s hasonlatokból nyerték: honnét a sajátságos kifejezéseknek mind alkalmazási, mind kellembeli becsét máris gyaníthatni. Nélkülök ti. a nyelv önállását vesztve, hazai hangok- és szókkal is külföldi szellemben szólana, s idegen színt öltve, megszűnnék az lenni, minek lennie kell; belőlök ellenben életszínt kölcsönöz, keleties díszezetét s valódi ékességét nyeri. Ha sajátságos kifejezésinket eredetök szerint osztályozni kívánnók, legtöbb esnék azok rendébe:
1. Melyek hasonlatból (képmásítás = metafora által) származnak,* milyenek: áruba bocsátani; elejét venni; végét szakasztani; hitét, szavát, fogadását megszegni; szót váltani; szemmel tartani; panaszra fakadni; valakit valamire bírni; ésszel fölérni; időt tölteni; sebbe esni; nekem is esik belőle, megesnék ha úgy lenne, nekem ugyan megesett stb.
2. Melyek eszmetársításból (per connexionem idearum) erednek, pl. vállat vonított [vont], azaz: akaratjának közömbösségét jelenté; megbecsüld magadat, azaz: olyat ne tégy, mi által becsületedből kiesnél; földúzta v. felütötte az orrát, azaz: megbosszankodott; fogadni valakivel, azaz: fog-adás = kézfogás által valamiben megegyezni; összekaptak a haragosok; jó kar-ban van a dolog; fölkopik az álla stb.
3. Csaknem kimeríthetlen forrást nyit sajátságos szólásainknak az igekötők változatos használata is; így csak ezen egy ige: áll, változó viszonyai szerint, majd minden igekötőt felvesz, mint: be-állott a tél, a böjt, a Duna, szükség, éhség; el-áll a gyümölcs, el-állta testét a fájdalom, el-állott az eső, szél, el-állott feltételétől; ellent-áll a parancsolatnak; ki-áll a szolgálatból, ki-áll a fogfájás, ki-állja a sarat, verést, azt az embert nem állhatom ki; meg-állhatná-e, hogy bele ne szóljon?, ugyan meg-állottam! azaz: soká állottam; rá-állok a jóra; le-áll a bajusza; szélt-áll [szétáll] a haja; össze-állott a tej; szintígy a többi igéknél: meg-várakozni: no ugyan megvárakoztam!; meg-tréfálni valakit; el-szólotta magát; be-érem vele. – Végül
4. A legszorosabb értelmű sajátságok a szótagolt és beszédrészecskék* sajátszerű alkalmazásából állanak elé, s a beszédrészek ritkább vonzatait s a nyelv kitűnőbb eredetiségeit alkotják; ilyenek: ha neki volnék; kinek hínak; csak azon áll a dolog, hogy …; „azon kérem teremtőmet, tartsa meg a szeretőmet” (népdal); idej-e v. kellet-e korán; rajta vesztett; rajtam estek; rá-esküdött; hova győzöd azt a sokat?; elég az hozzá, hogy … stb.
Jegyzet. Ezen osztályozás csak némi felvilágosításul kívánt szolgálni; különben pedig, mivel ugyanazon szótörzs sokszor külön rendű sajátságokat is szolgáltat: azoknak ilyen rendszeresítésével [rendszerezésével] csak az áttekintést nehezítenők; itt tehát csak betűrendben következzenek kitűnőbb sajátságos szólásaink. – És ugyan
a) Legtöbb eredetiségeket és sajátságokat kétségkívül igéink fejtenek ki nemcsak azért, hogy a külföldies elemektől beszédrészeink közt – már természetök szerént – majdnem legtisztábban állanak, hanem inkább ama csodálatos szerkezetök, hajlékonyságuk s keleties fényűzésök által,* miben hasonlíthatlanul felülmúlnak előttünk bármely ismertebb nyelvet is; Ilyenek:
Ad: eladta javait; eladó = hajadon; feladta az étket; fel- vagy beadta a tettest; no megadtad nekik megadták neki; kiadott, tovább- v. elébbadott rajta; kinek adta ki magát?; bátran add ki magad, azaz: bátran nyilatkozzál; bátran add elé, mint érzesz; add ki a mérgedet; nem sokat adok rá; eszemadta!
Áll: abban áll a dolog; nem jól állok vele; bosszút áll; útját állotta; katonának állott; szorosan áll a ruha; szavamra, hozzám állott; bajt, helyt v. őrt áll (igekötőkkel lásd fennebb).
Árul: be- vagy elárulni valakit; sok pénzt beárultam = bevettem.
Bánik: jól tud a fegyverrel bánni; jól elbánik vele; keményen bánt vele.
Becsül: megbecsüld magadat; megbecsülték a kárt; kibecsülték jószágából [megfosztották jószágától]; elbecsülték minden ingó-bingóját [elárverezték mindenét].
Bír: sokkal bír; nem bír vele = nincs hozzá fogható ereje; nem bír magával, eszével, kezével v. lábával; alig bírja magát, jól bírja magát; elbírod-e?; megbírnál-e engem?; részére bírni valakit; rábírtam a jóra.
Bíz: ki bízta rád?.; bízik hozzá v. erejéhez; elbízza magát; megbízni valakit.
Bukik: megbukott, belebukott a kereskedésbe; rábukkant.
Csap: csapja a levet [szelet]; felcsapott katonának; csapj egy is fát;* szép egy beszédet csapott [rögtönzött]; rácsapott az ölyv a csibékre…
C) Közmondások, példabeszédek
Eredetiségeink- s nyelvsajátságinknak jeles kútfeje még a közmondások s példabeszédek is, melyek leginkább a keleti nyelvekben levén otthonosak, nyelvünkön is szerte eláradnak; s midőn egyfelül a régi szokások-, történetek- s élettapasztalatokra vonatkozva jobbadán a népéletet, erkölcsöket festik, s ezért csakugyan a néptől hagyományként vallásosan őriztetnek is, s változatlan fenntartatnak: nyelvünknek kétségkívül számos eredetiségeket és sajátságokat mentettek meg; honnét a beszéd nemzeties hangulatára, s ezáltal ismét tisztaságára nem megvetendő jelentéssel bírnak. Nálunk a közmondások- s példabeszédekét jobbára a következő okok hozták létre, úgymint:
1. A hasonlatok* (similitudo rerum) [a dolgok hasonlósága], ilyenek: nem álmot hüvelyzek; más dolgába ne avasd magadat; rám ne támaszkodjál!; megadta az árát!; nem tud hova lenni; tönkre jutott; egymás kezére adnak; ez a bökkenője!; majd elválik, hány zsákkal telik!; tudja szóval!; nincs könnyebb a szónál; lassú víz partot mos (ti. el [mossa]).
2. Hasonlítás [hasonlat] (comparatio) által is jó számmal eredtek; álljanak például a következő személyes rímek*.
|
(Zsebtükör. 1825.)
3. Eszmetársításból, pl. bedugni a száját, azaz: elhallgattatni; dobra ütni, azaz: kifecsegni; csak csontja és bőre (hozzá értetendő: van), azaz: igen sovány.
4. Csaknem legszámosabbak élettapasztalásból veszik eredetöket, melyek többnyire erkölcsi intéseket s példázatokat foglalnak egyszersmind magukban, pl. ki mint keresi, úgy veszi hasznát; jó tett helyébe jót ne várj!
5. Számos közmondásink s példabeszédink továbbá gúny vagy csípős célzásokat foglalnak magukban, mint: vak vezeti a világtalant; bele nyert, mint Bertók a csíkba [rajtavesztett].
6. Némelyek végül történeti alapúak is, vagy holmi népmondák- s mesékből vették származásukat, pl, oly kevély, mintha övé volna a diófáig, mi a hajdani kútig-úr, útig-úr (talán – kuturgur, uturgur)* történeti szókra emlékeztet; az ugyan kuruc egy ember! (Dunántúl: lator egy ember), azaz: nyers, kemény, kötődő – a honunkban dúlt cruciatus (crux = kuruc) = keresztes vitézekről; szedi-veszi sátorfáját őseink pásztori korszakára emlékeztet; a kapufától vett búcsút stb. Többnyire szintezen kútfőkre vezethetni vissza ama nagyszámú közmondásink- s példabeszédinket is, melyek többek által egybegyűjtve könyvekre terjednek,* s kivált a köznép nyelvén oly gyakran forognak, hogy nélkülök vidám társalgásaikban alig lehetnek el. Ti. jobbára derült kedv s elménckedés szüleményei levén, kedvesen is hatnak vissza az elmére; innét az alsóbb írásmód azon nemeiben, melyek a napi életet s hazai népjellemet festik, nemcsak kellemmel alkalmazhatók, hanem annak valódi fűszerei- s kellékeiül is tekinthetők. De a fensőbb írásmód terére csak elvont eredetiségeik- és sajátságos fordulataik-, különösen pedig kellemes rövidítési s kihagyási példáikkal szivárogjanak át; különben pedig itt köznapias szamatjok miatt – mit rajtok minden kivétel nélkül érzem – nem ajánlatosak.
Harmadik fejezet
VÁLASZTÉKI KELLEM
20. §. Értelmezése s felosztása
Ha a művelt ízlésű olvasó egy széphalmi [szépirodalmi] elmeművet, melyre a remekség bélyegét több-kevesebb joggal ráüthetni, kül- és beljellemére (szó és értemény) s e kettő közti viszonyra nézve műbírói figyelemmel átvizsgál: benne majd azoknak művészi alkalmazásából, miket a választéki tisztaság és világosság a kifejezések ékességéhez nyújt; majd ezeken felül más kútfőkből eredő különnemű szófűzési kellemeket is fog érezni s észrevenni; melyeket sokszor – bár ízléstani becsök kitűnő s félreismerhetlen – szabályokba szedni nem csekély föladat. – Itt idő és tér tekintetéből mindent csak főbb vonalakban adhatánk; ezért a választéki kellem szabályai is szófűzésünknek csak ama felötlőbb ékességeire vonatkoznak, melyek a szép érzetét gyakortább fölhíják.
A választéki kellem a) a szók kellemes illesztéséből, b) kellemes fölcseréléséből, c) a bővítési kellem-, d) a rövidítési kellem-, végül e) a szórendi kellemből áll elé. Mindenikről külön cikkelyek szóljanak.
21.§. Szóillesztési kellem
Első s legterjedtebb tere a választéki kellemnek a szóillesztés vagy szóalkalmazás. Ez itten oly egyes szók fölvétele- vagy a fölvettek olyatén fűzésében áll, miszerint azok a művelt olvasót az alkalmazási szépség bármi néven nevezendő kellemeivel meglepjék s gyönyörködtessék. A szóillesztési kellem kitűnőbb forrásai
A) A tisztaság
A tisztaság vagy csín, ha csupán mint a szóillesztési kellem közvetlen forrása tekintetik, főképpen a szók szabatos és sajátságos illesztésében s nemzeties színezetében keresendő. Ki olvastában az ilyenekre is figyel, a kellemet, mely a szónak az eszmére sikerültebb illesztéséből, a nyelvsajátságok ügyes alkalmazásából s a mondatok nemzeties színezetéből származik, éreznie kellett: a testhez öntött ruha nem oly szép a szemre, az érzelmeket hűven tolmácsoló zenemű nem kedvesebb a fülnek, mint kellemes az eltalált szóillesztés a szép-érzetének. A tisztaság vagy csín, mint másutt is mondatott, már átalán véve első föltéte a szófűzési kellemnek; ez mégis leginkább
1. A szók szabatos alkalmazásából s kellemes illéséből ajálkozik. Ily szabatos igeillesztést látunk e mondatban: „nincs e vizsgálat egész kiterjedésében egy nyom is követve, egy fonal is felfogva, egy csomó is megfejtve” (Kölcsey); – ily kellemes az igék fokozatos illesztése ebben: „Menne, rohanna, röpülne, de nem hagyhatja vezérét” (Vörösmarty: Cserhalom); – ki ne látná mintegy szemeivel a megérzékített eszmét e versben: „és iszonyú szemeit vérrel tarkázta haragja.” (Uo.)
2. Legkedvesebb díszét nyeri szófűzésünk a nemzeties színezetből, mi abban áll: hogy egyfelül nemcsak az idegenszerűségtől, hanem még a vidékies színezettől is óvakodjunk, másrészről meg a szók hibátlan, tiszta fűzésével még meg ne érjük; hanem kifejezésink amellett nemzetiesek is legyenek, azaz: nyelvünk sajátságos jellemét hordozzák, s a magyarosság tisztultabb szelleme lengjen által rajtok; ily nemzeties szólások ragyogtatják Vörösmarty műremekeit, de Cserhalmát sok egyebek fölött; a két Kisfaludy, Czuczor s Garay líráját.
Jegyzet. De a köznépi életet festő költői művekben ez leginkább otthonos; olvassa bár valaki Czuczor Remete Péterét s népdalait; Vörösmartytól A katona vagy A holdhoz stb., és számos oly – köznépi ajakról letanult – nemzetiességekre fog találni, melyekben nyelvsajátságink néhány igazgyöngyei őriztetnek meg, így: „jobb bizony, velünk ugorjon egyet” (Czuczor: Remete Péter); vagy: „Szórul szóra végűl kezet is nyújtottak, Egymásnak újolag hűséget fogadtak”; „Ha nem igaz hozzád Akaratom, Ne legyen, míg élek, Egy jó napom!” (Vörösmarty: A katona.)
3. Sok kellemet kölcsönöz még kifejezésinknek a sajátságos szók vagy szólások alkalmazása is, így: „visszaesett a szó ajakán, a gondolat elhalt lelkében, s piruló arcát égette szemérem” (Vörösmarty: Cserhalom); „A hajnal csak azért lett szégyent vallva pirossá” (uo.); vagy: „Majd ha harsog a kürt, a dob pörög, Puska roppan, az ágyú mennydörög … Akkor tetszik meg majd, ki a legény, Kinek magyar szíve van a helyén … ki bátran halál szemébe néz, Az a legény talpán, az a vitéz.” (Vörösmarty: A katona.)
B) A világosság
A szóillesztési kellemre nem közönyös dolog a világosság. Ez azon sajátságain kívül, mikről mint a választékosság egyik fő kelléke ajáltatott, kifejezésinkbe sajátszerű kellemet is önt; átalában ugyan az érthetőség által, mi a valódi ékesség igényeiből ki nem maradhat; különösen pedig:
1. A szóillesztési egyszerűség által, mi az igazi szépségnek egyik tényezője s ismertetőjegye, s abban áll: hogy az eszmére, a választéki szabályok el nem hanyagolásával ugyan, de minden erőszakolás nélkül, oly szó illesztessék, mely arra a nyelvszokás nyomán mintegy önként foly a tollból.
Bántaná ez egyszerűségi kellemet minden álékességek utáni kapkodás; milyen lenne:
a) Ha az ismertebb, szokottabb, egyszerűbb szó vagy szóviszonyítás helyett mindig – s minden különbség nélkül keresettebb, szokatlanabb, újabb vagy – miként mondatik – ékesebb, tetszetesebb alkalmaztatnék, így: „növő dühben (növekedő v. növő dühében) új martalék után kapkodott” (K-y); „az elkövettetni (elkövettetettnek) állított bűn” (K-c-y) stb. – A költői nyelvben a szokatlanabbak néha kellemül is ajálhatók, de soha úgy, hogy okát ne lehessen adni; megállanak tehát: „S hány népek élnek még ma is körültünk … És semmi Isten nem tekint ügyökre” (Berzsenyi: A Pesti Magyar Társasághoz); „kérjétek őranyul kis árva gyermekim!” (Vörösmarty); „s rántani-vissza legott készen vagyon alkalomadtán” (Czuczor). – De itt is határt jó tartani.
b) Ha a szók szokatlan vagy csak ismeretlenebb érteményben illesztetnének, pl.: „a belrész tétetett szent tűzre varázslat kedvéért: de az elremekelt (= darabolt) test léve kiosztva” (H. E.). – Következzenek már a szóillesztési kellem
C) Egyveleges kútfői
Melyekből az ékes szókötés fensőbb (sublimior) elemei folynak. Ilyen
I.
A nyomosság [nyomatékosság] (emphasis), mi által a kifejezés hangzatosbá válván, az eszmét is – legyen az kedves vagy kellemetlen – teljesebben, erősebben, hatóbban s ezáltal kellemesebben jelenti ki. A nyomosság származik:
1. Hangzatosság által, midőn ti. az egyszerű eszmét mennél jelentőbb, hangzatosb, teljesebb szavakba foglaljuk; történik ez
a) Ha az egyszerű szók külalakjára figyelve, a hangzóbbakat, mint célunk kívánja, gyöngébbekkel vagy viszont váltjuk fel; így hangzatosabb: elnémulni, mint elhallgatni; belehullani, mint beleesni; kirohanni, mint kiugrani valahonnét; omolni, mint esni; epedez, mint eped; feldobog a szív, mint dobog; úrias, városias, nemzeties, mint úri, városi, nemzeti; éveken keresztül, mint által stb., pl.: „a jelen gyors rohanását (futását, folyását helyett) a múlt kecses képei megláncolják”; „dühös elhatározással tépte (ragadta) ki magát a boldogság karjai közől” (Kölcsey); „a nő ájulásba hullott”* (esett helyett) (Vörösmarty); Hiába, hiába! Nincs aki omoljon Szülői karába” (Vörösmarty: Elhagyott anya).
b) Hangzatosság ered továbbá bizonyos szók sajátszerű összetételéből, így hangzatosabb: kellemdús, mint kellemes; gyönyörteljes, mint gyönyörű;* tetszészaj, mint tetszés, záporkönnyek, anyatermészet, lelkemadta, mint könnyek, természet, lelkem stb., pl.: „a párducos vezér szavát tetszészaj váltja fel!” (Nagy Imre); „… élt egy özvegy nő szerénymagányan, háza szűk körén…”* (Czuczor: A naimi özvegynő) „Ha fejtvék teste, lelke és szíve, Anyjának ő lesz édes mindene” (uo.); „hol fejedelm' úri jobbján Lenke kedvmosolygva ült” (Tóth Lőrinc); „mintha egy véletlen öröm nyitná ki szép-magát virágszirmokban” (Kuthy Lajos) stb.
c) Igen nyer a kifejezési hangzatosság, ha az egyes szám helyett többessel élünk, pl.: „Buzgó imádság epedez Százezrek ajakán”; „Itt küzdtenek honért a hős Árpádnak hadai; Itt törtek össze rabigát Hunyadnak karjai” (Vörösmarty: Szózat).
2. Nyomosító erővel bír a túltelítés is (pleonasmus)* mi oly egyes szók illesztéséből áll elé, melyek különben a mondatból az értemény fogyatkozása nélkül kimaradhatnának ugyan; mivel azonban annak kerekdedséget, csínt s erőt kölcsönöznek, nem minden kellem nélkül alkalmaztatnak. E túltelítés kivált nyelvünkben igenis otthonos, úgyhogy elhanyagolásával kifejezésink sokszor erőben s kellemben sokat vesztenének, pl.: mi gondom nekem más reményire!; bizonyságot tenni, bizonyítni helyett; maga a tapasztalás tanítja; saját szemeimmel láttam; tulajdon füleimmel hallottam!; magam szájával könyörögtem neki (Káldi György). – Sőt vannak példáink, melyekben a szokásba forrott túltelítést nem is mellőzhetni, mint: körülövedzeni; senki sem, semmit sem, sehonnan sem, semmikor sem stb. A túltelítés átalában inkább a keleti nyelvek sajátsága; különösen pedig a héber – mellyel annyi közös sajátságaink vannak – sok példát mutat fel, melyek a miéinkkel egészben összeütnek, ilyen: „kiknek az ő szájok hiúságról beszélt” = „quorum os eorum locutum est vanitatem” (Zsoltárok könyve 144:8.)
3. Ide tartoznak nyelvünk számtalan nyomosító kettőztetései (lásd Sajátságos szók és kifejezések. 16. §.), pl. „Futva fut, a lator éj setéte” (Virág Benedek: Auróra); „És völgyön és hegyen Lakodalom, Határ- és végtelen A vigalom” (Vörösmarty: Az özvegy); „ha bujdosásra készül, hagyjátok elbujdosni világtalan világig” (Vörösmarty); „Kihez boldog boldogtalan Sóhajtva járul untalan” (Vörösmarty: A holdhoz); „Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell” (Vörösmarty: Szózat); „Kormos fölleg gömbölyög feléje, oly sötéten mint az éjek éje” (Czuczor: Remete Péter); „fáj a szívem kívül belül, bánat lepi mindenfelül” (népdal). – Különös nyomossággal s kellemmel bír továbbá az igekötő kettőztetése is, mint: utat nézve meg-megáll; vissza-visszanéz!; az erős szél el-elkapja a hangot.
4. A szók kellemes ismétlése szint a kifejezés nyomosítására, mint: „amit kimond, s ki nem mond, merő merő hazudság!” (Vörösmarty); „Vagy jőni fog, ha jőni kell, A nagyszerű halál” (Vörösmarty: Szózat); „remegve lép, s meg visszanéz, megáll, s tovább siet; siet, siet a szép leány” (Eötvös)*. – Ide sorolható az is, midőn az ige és a belőle származott név együtt állanak,* pl.: „Míg a tél elhozhatá Gyász fuvalmait, Sír ölében álmodod Égi álmaid” (Bajza: Egy anya keserve); „S hírért, hazáért száz halált Kész halni a magyar” (Vörösmarty: A buvár Kund).
5. Nyer a nyomosság a szók sajátságos rende* által; mi vagy megelőzéssel történik, mint túl a havasokon (a havasokon túl helyett) járnak kívánatai; vagy utántétellel, midőn a jelző a jelzett, a határozó a határozott után állanak; pl.: „idézzétek föl árnyait mind azon neveknek, miknek hallatára ember keblében földobog a szív, hőn és magasan” (K-th); „kincs tétetik ki előtökbe, nagy és végetlen” (Vajda).
II.
A szórövidítés is egyik módja a szóillesztési kellem elérésének. Sok oly egyes szókat találni nyelvünkben, melyek sajátszerű rövidülésök által különös kellemmel ajálkoznak; tapasztalhatni ezt:
1. Az egyszerű szókban, midőn ragjaik v. képzőik egyszerűen kihagyatnak, pl. rendületlen, örömtelen, váratlan* – rendületlenül, örömtelenül, váratlanul helyett: „S ő ott ül örömtelen és egyedül” (Vörösmarty: Elhagyott anya); „erény-, becsület-,* s mindenről megfeledkezett” (Vörösmarty); „A nagy világon e (ezen helyett) kivűl nincsen számodra hely” (Vörösmarty: Szózat); ilyenek továbbá: jövet; menet, éjt, nap, teletszaka* – ezek helyett: jövés, menés közben, éjjel, nappal v. napra, télen által, pl.: „S acélt ragad, lovára kap, Csatáz, vív, izzad éj és nap” (Czuczor: Hunyadi) stb. – Idevalók végül, melyek igéink sajátságos szerkesztéséből származnak, mint: hihető v. félő, hogy…; kérdezkedni [kérdezősködni], nélkülözni s több effélék* ezek helyett: el lehet hinni v. félni lehet, hogy…; többször kérdezni; valami nélkül ellenni: „boldog, ki nélkülözni megtanult” (Czuczor).
2. Az összetett szókban, milyenek: reményteljes, örömittas, dicsvágy, szellemdús, káröröm, esthomály, háztűzlátni (hajdan ezek is eléjöttek: tűz-bocsátni jöttem e földre, mi-látni, mag-vetni stb.) ezek helyett: reménnyel teljes, örömtől ittas, dicsőség vágya, szellemben dús, kárt v. káron örülő, esti homály, háztüzet látni stb., pl.: „hidegen néztük a cselszövényt, mit a gonosz oly önbízottan (nem magában bízva), oly kárörömmel (nem: kárt örülő lélekkel) szőtt!” (Kölcsey); „küzdjetek ti, küzdjetek szélvészhányta tengerek” (Bajza); „Mohács, Mohács! Honvér-szentelte sík!” (Bajza: Andalgás); „védni királyát kész a harckedvelte nemesség” (Czuczor).*
3. Vannak végül, melyek nyelvünk különösb sajátságaiból ajálkoznak, mint: álltomban, váróban, tudvák, népestül – ehelyett: állás közben, váró félben, tudva vannak, népével együtt; „tagjait úsztában pusztító halsereg űzi” (Vörösmarty: Cserhalom).
III.
Kitűnő forrása a szóillesztési kellemnek a gyöngédség, mit többképp érhetni el, és ugyan:
1. Vannak szók, melyeket bizonyos finomság és szelídség jegyez [emel] ki, s tesz más rokon értelműek felett ajánlatosakká; mit majd a szó külalkatjából, majd az eszmék természetéből magyarázhatni meg. Így finomabb s gyöngédebbnek tetszik kegyed, mint ön;* halvány, mint sápadt; illat, mint szag; bűzös, mint büdös; felötlő, mint kirívó; megdöbben, mint meghökken; finomtalan,* mint goromba; nyers, mint durva; boszankodik, mint haragszik stb., mely különbségeket a szóillesztésben nem lehet közönyösleg venni.
2. Néha a megszólításokban a szóhoz járult elsőszemélyrag bizonyos gyöngédséget, nyájasságot, hízelgést vagy tisztelet- s bizalmat hangzik [kelt], mint: édes-em, ur-am, János-om! stb. „Oh jertek ölembe, Szép gyermekeim, Áldásra emelten Várnak kezeim …” (Vörösmarty: Elhagyott anya.) – Még gyöngédebbekké lesznek pedig, ha a személyrag elé kicsinyítői képzőt szövünk, mi a szónak különben is kellemes színt kölcsönöz, pl. lelkecském, fiacskám, édeském, kettecskén; ilyen végül játszi stb., „Ösmér anyán kivűl Kis játszi társakat …” (Erdélyi János: Eszmélet).
3. Gyöngédségre mutat a kellemetlenebb vagy finomságot sértő eszmék kitételeinek szelidítése* is; ilyenek:
a) A komorító, bús eszmék neveinek gyöngébb szó- vagy körülírással fölváltása így: halál helyett álom szunnyadás illeszthető; meghalt helyett: volt, élt, kimúlt, idvezült, megboldogult, jobblétre szenderült; ha meghalok helyett: majd ha többé nem leszek stb.; – ily gyöngéden ír ezekben körül: „Eljátszottad már kis játékidat, Kedves fiú, hamar játszottad el …Alunni fogsz, s nem lesznek álmaid, Alunni fogsz, s nem lesz több reggeled” (Vörösmarty: Kis gyermek halálára).
b) A gyöngéd érzést s finomságot bármint sértő eszmék elfödése s oly szókba burkolása, melyek azt úgy gondoltassák, hogy ne pirítsanak [ne kelljen miattuk pirulni]; ilyenek: „az élet örömeiből kikiáltott keresetet űze” (Kölcsey); vagy még inkább: „Tiltott gyönyörbe fúl a gyász. Az özvegyév lejár” (Vörösmarty: Az özvegy). Sérülne hát a gyöngédség, s benne a szóillesztési kellem:
α) A pórias vagy is olyan szók alkalmazásával, melyek csak az alsóbb néposztály nyelvén forognak, minthogy vagy aljas dolgokkal szólnak, vagy pedig elkorcsultak s tollhoz nem illők; ilyen: nevet helyett röhög, jár helyett tekerg, eszik helyett fal, arc helyett pofa, ön helyett maga, kegyed helyett kend v. kelmed, röst helyett renyhe, kérkedni helyett magát fitogtatni anya v. anyó helyett banya, botor* helyett bolond v. buta, bámész helyett tátottszájú stb., – a korcsultakból*: parányi helyett pirinyó, készülődni helyett kászalódni, szerteszélt helyett szanaszét, könyörög helyett konyorál, tekinget helyett kandikál, sunnyogó* helyett alamuszi; mutasd, kellene muti, kéne stb., – a szólásokból: szót se gondol v. törődik vele (mitsem helyett); azt tudtam (véltem helyett), hogy …; legjobban bánom (leginkább helyett); alhatnékom, ehetnékje volt (álmos voltam, éhes volt); gondolomja szerént; ha szabadna (szabad volna); mi nem menyünk el v. nem legyünk ott (megyünk, leszünk helyett); még a szellőtől is vagyon félelemmel…; és a kemény sziklák összerontatódnak, a vadon vadai borzongattatódnak. E póriasságokra sajátságos szólásaink alkalmazásánál is könnyű átbotlani; ilyenek: földúzta az orrát v. megorrolt – megboszankodott helyett; száradjon a lelkeden; s az érthetlen celecula [lim-lom, poggyász]-, csiri-csáré-, teretura [hiábavaló locsogás]-féle kitételek.*
β) Melyek kellemetlen vagy éppen undorító dolgot jelentenek; ide tartoznak némely aljas tárgyakról vett érteménymásítások (tropi),* mint: megdögönyözni, dögében (bőviben) van; szájába rágni* (rakni helyett); sokáig rágódik (vesződik helyett) rajta; igen pökte a markát (ígérkezett, ajálkozott, fogadkozott helyett) stb.'
γ) Melyek a finomabb érzést bármiként sértenék. Ide tartoznak a nyelv illetlen szólásai, sujtásos, ropogós káromlási, átok- s esküalakzatai (formulái), melyek ma leginkább a nemzeti jellemfestésekben, színdarabokban a finomabb érzés bántalmára oly igen elharapóznak, mintha a nemzeties jellem ilyekben rejlenék, vagy pipa, sujtás és sarkantyú nélkül a magyar ember képe már hű sem lehetne!
IV.
A szóillesztési kellem forrásaihoz tartozik végül a hangrend* (euphonia), mi az oly szók alkalmazásából áll elé, melyek a fülre kedvesen hassanak, vagy a hallást legalább ne sértsék. A szók ti. a kellem érdekében nem csupán mint eszmejegyek, hanem mint hangok is tekintendők, melyek az eszmével nemritkán igen érezhető természeti hasonlatosságban vannak, s mintegy összhangzanak, s ez összhangzásból arra, ki érezni tudja, sok kedvesség ered. – A hangrendhez tartozik:
1. Az. eszmék természethű kifejezése. Ez oly szók illesztéséből származik, melyek a jelentett eszmének mennél hűvebb s világosabb érzékítését majd keményebb, majd lágyabb hangzásuk által elésegítve nemcsak az értelemhez, hanem – mi a kellemre fő dolog – az érzékekhez is szólnak, s innét a tárgyra kétszeres kellemmel illenek.* Ilyenek:
a) A zordonabb eszmék kifejezésére némely kemény mássalhangzójú vagy betűtorlatos [mássalhangzótorlódásos] szók, pl.: „Cseng, törik a fegyver döbög a pajzs, harsog az érckürt”; „Két részről riad a kürt és csendülnek az ércek. Vad recsegésök után örvény szakad a levegőben; S összeveszett hangok zavarékit hordja visítva” (Vörösmarty: Cserhalom); „Zúg a zápor, ordít a szél, Csikorog a rengeteg” (Kisfaludy Sándor: A kesergő szerelem, 155. dal); „Szirteit zúgó szelek ostromolják S a tüzes villám ropogó haragja Döngeti, rázza” (Virág Benedek: Lantomhoz). – Azonban, mint másutt, itt is ártana a keresettség, mint: „Mars mord dühe amit ér vág, bont, dönt, tör, ront, dúl, sújt, öl” (Kisfaludy Sándor).*
b) Melyek ellenben a szelíd érzelmeket – mint természetök kívánja – oly lágyan és szelíden fejezik ki. Szelíd s lágy hangzású szóknak kell pedig érteni nemcsak a lágy betűjűeket [lágy hangúakat], hanem mindazokat, melyekben a mássalhangzók az önhangzókkal váltakozva jővén elé, keménységök által a kimondást vagy fület semmit sem terhelik; ily lágyan hangzik e beszéd: „hattyú szavad édes bájjal húll alá lelkem mélyére, mint a hajnali szellőbe vetett liliom” (Kuthy Lajos); ily szelíd: „a tenger szép özön, szellője lengeteg, tündöklő habjai oly lágyan rengenek” (Vörösmarty); „Sírja felett enyeleg suttogva az alkonyi szellő, S a hűség csendes angyala őrzi porát!” (Kisfaludy Károly: Mohács).
c) Ide tartoznak végül a szóillesztési kellem mindazon példái, melyek a különféle természetű eszmét majd hang, majd időmérték tekintetében természethűven jelentik ki, s melyekből a lélek inkább érzi, mint fölkeresni tudja a gyönyört; ily hang- és időmértéki illesztés sikerült e versben: „mennykő vág oda, hol lesuhint szablyája Lehelnek!” (Czuczor); hol vág és lesuhint mily természethűven állanak, több mint érezhető!
2. A hangkellem vagy széphangzás, mi abban áll, hogy mind a különszók, mind a szóhelyzés úgy alkalmaztassanak, miszerént a fül kényes ítélete* bennök megnyugodjék. Sérülne a hangkellem:
a) Betűhiány [hangrés] (hiatus) által, midőn ti. vagy a különszóban az illetékes mássalhangzó kihagyásával, vagy gondatlan szóhelyzés által nyelvünk természetének ellenére több hangzók összecsoportulnak, ilyenek: barát-aié, any-áú, feű, vagy eme csodaszók: váraiéiért, váraiéiig, váratéiul stb., melyeken sokszor közbeszurat (epenthesis) által segíthetni, pl.: barátjaié, anyájú, fejű.*
b) Betűtorlat által, mi a mássalhangzók nyelvbotlasztó s fülsértő összehalmozásából ered, történjék az egyes szókban vagy a szóhelyzésben; ilyenek lennének: kegyetlenb, keményb, öregb, reménylvén, ajánlván, ptrüsszen, ptrücsök; rossz sors sújtotta nép; „rakoncátlan nyers dőre dölyfiből” (H-y). E hibán szinte közbeszurat és betűcsere, -ugratás vagy -hasonítás által szokás segíteni, pl.: kegyetlenebb, keményebb, öregebb, remélvén, ajálván, tüsszen, tücsök stb.
c) Az egyhangúság (monotonia), mi: α) ugyanazon betű vagy szótag fülsértőleg gyakori eléfordultából származik, ilyenek: származának szármozának* helyett; végre sánta hangya hajta morzsát felfelé a legmagasb tetőig; vagy: a maga vallását már abban hasztalan áldja!; eledeleket, egyetemesen, szerelmetek; „képe mikép bájol, mi vitézség néz ki szeméből” (K. J.); emberben legszebb rendes s mértékletes élet!; örömök, örömötök, törzsökökhöz, többről többre tűrő; vagy az l-ező elölülő ezek helyett: eledelöket, egyetömösen, szerelmötök, örömük, örömetek, törzsökiekhez, elnök stb.; a szótagoltban: örvendve vevé, tudva vagyon, a nyelv elvével; vagy midőn a magyarázó: azaz után még egy az névelőül következik, mint: azaz: az asztal; annak, aki egykorúira jótékonyan akar hatni, erénnyel és nyugalommal telt kebellel (keblet helyett) kell bírnia; „Anna, minő álmok borzasztanak édesem engem!” (K. J.); „pénz, oka vagy te tehát, hogy gonddal telve sanyargunk” (Révai); β) kellemetlen egyhangúságot szülnek a rímben végződő mondatok is, mint: ha tudom, mily örömre leszek haza jövendő, jobban valék sietendő; γ) ide tartozik végül a kifejezést megszaggató s darabosító egytagú szók csömörletes összehordása is, pl.: „Mars mord dühe amit ér vág, bont, dönt, tör, ront, dúl, sújt, öl” (Kisfaludy Sándor).*
3. A hangrendhez tartozik még a hangidom (rhythmus), mi a hosszú és rövid szótagok egymást kellemesen váltogató sorozatából ered, s változatosságával kellemes.* Innét gyengülne a hangidom, ha kifejezésünk merő hosszú, s hangjelzett, vagy csupa rövid szótagok összetorlasztásából állana; kivált hol e hosszítás vagy rövidítés el is mellőzhető, pl. mérész, kíván, vídám, írígy, építés, jószívűség, barátságáért; vagy: diadalai, eledeleket, eger, level, kötel, szeker ezek helyett: merész, kíván, vidám, irígy, épités, jószivűség, barátságaért, diadaljai v. diadalmai, eledeljöket,* egér, levél, kötél, szekér stb.
Jegyzet. Nem kevésbé hibáznék, ki a szóillesztési kellemnek itt-ott talán nem egészen kézzelfogható példáit üres ábrándoknak s szőrszálhasogatásoknak állítaná, mint ki ott is ékességet sejtene s találna, hol az valóban nincs. Amazt azért merjük mondani, mert a fölhoztuk szóillesztési példák kellemét élénken éreztük, s így nem mi éreztük először; emezt azért érintettük meg, mert a fénylés viszketege nem egy írót csábított már oda, hogy mindent, mi tollból szép folyhat, a mennél ritkábbak- s szokatlanabbakban keresnék, s ezeken kívül álékességeiknek más okát nem tudnák; holott inkább minden való ékességnek az alkalmasság- vagyis illőségből, éspedig leginkább a nyelvszokás útján kell kierednie!