Kulcsár Gyula
A magyaros írásművészet főkérdései

Kulcsár Gyula (1879–1915) gimnáziumi tanár volt. Sokat ígérő munkásságát korán megszakította az első világháborúban bekövetkezett halála. Mint tanár, foglalkozott az irodalom tanításának kérdéseivel, írt regényt, novellát, érdeklődésének igazi területe azonban a magyar nyelv és stílus, közelebbről a „tiszta, helyes magyar beszéd és írás” kérdéseinek vizsgálata volt. Kötetünkben összefoglaló munkájának (A magyaros írásművészet főkérdései. Nyelvészeti Füzetek. 54. sz. Bp. 1909. 42 l.) modern szempontokat tartalmazó, ma is igen tanulságos, második felét közöljük. Az első részben (Az idegen szavak átvételéről) az idegenszerű kifejezéseket tárgyalja, s azt igyekszik igazolni, hogy „a stilisztikai érdek nem mindig födi a grammatikai szabályt”, azaz egy-egy idegen kifejezés, szólás (vagy az azok mintájára keletkezett kifejezés és szólás) nyelvhelyességi szempontból való megítélésekor figyelembe kell venni a kifejezés érzelmi velejáróját, általában a szóhasználat stilisztikai körülményeit.

MAGYAROS SZÓK ÉS SZÓLÁSOK

Az idegenszerű kifejezések tárgyalása közben láttuk, hogy az egyes nyelvek grammatikájában lényeges különbség alig van; csak a kifejező eszközök mások, melyek azonban az illető nép gondolkozásmódjára egyáltalában nem jellemzők; a különbségek jelentéktelenek.

De ha ez igaz, miért lehet fordítás közben oly kevés kifejezést áttennünk más nyelvre szórul szóra? Hogyan van, hogy annyi kifejezés „idegenszerű” a másik nyelvben? Szók, szerkezetek miért válnak lefordíthatatlanokká?

A fölvetett kérdés a magyaros szók és szólások természetének vizsgálatához vezet bennünket; mi által válik a kifejezés magyarossá? Mi adja beszédünknek a magyaros zamatot? Ebbeli vizsgálódásainkban rábukkanunk majd arra, hogy a nyelv törvényeinek kutatásában is két élesen elhatárolt területet kell megkülönböztetnünk, mint a lélek törvényeinek feltárásában. Határozottan megvan a nyelvnek is a logosza [értelme]: ez a grammatika; s megvan a pszichéje [lelke]: ez a jelentéstana. A grammatika minden nyelvben közös, miként minden fajnak ugyanaz a logikája; a nyelv pszichéje ellenben a változásoknak végtelen mennyiségét engedi meg:

I. ÉRZETKIFEJEZŐ SZÓK

Régi vitás kérdés, hogy a beszédhangoknak az ember belső világával van-e valami kapcsolata. Már PLATÓN, LEIBNIZ, BOPP, GRIMM, HEYSE tulajdonított a hangoknak bizonyos eszmei tartalmat, de ezt újabban némiképp lenéző mosollyal emlegetik.* Bizonyos, hogy hangok eszmét [fogalmat, képzetet] nem fejeznek ki, de hiszen lelkünk tartalmát nem csupán eszmék teszik. A beszédhangok kimondása közben kétféle érzeteink támadnak: hangérzetek a fülön keresztül, s mozgásérzetek, melyek a szájban keletkeznek a kimondás által. S lelkünk primárius [elsődleges] elemei nem az érzetek-e? Azok a hang- és mozgásérzetek nem kapcsolódhatnak-e a többi rokon érzetekkel?

WUNDT a nyelv eredetében éppen ennek tulajdonít legnagyobb jelentőséget, hogy az ember összes érzéki érzeteit hangérzetekké tudja átváltoztatni, s így keletkezik az indirekt onomatopoea. Természetesen a szók legnagyobb részéről lehetetlen ezt kimutatni. Hogy kéz, láb, fej, szem, fa kimondása közben keletkezett hang- és mozgásérzetünk rokon volna ezeknek a dolgoknak a hatásával, nevetséges volna állítani. Hanem bizony vannak jelenségek, melyeknek elnevezéseiben most is, a jelentésváltozások annyi viszontagsága után is, megérezhetjük idegeink rezzenéseit. Igen sok magyar szó van, melynek kiejtése körülbelül ugyanazt az érzetet támasztja bennem, mint az a jelenség, melyet kifejez. S ezeket a szókat nevezem elsősorban magyarosaknak, mert ezekben már nem csupán az ösztövér fogalom (logosz!) van meg, hanem már meg-megrezdül a sajátos magyar psziché is.

Legelőször azokat a szókat kell megfigyelnünk, melyekben hangutánzás van, mert azokon a legszembeötlőbb s legbizonyosabban megállapítható az érzet átváltoztatása [más] érzetté. Ezekben a szókban: suhog, zúg, dörög, cincog, sziszeg, zörög, korog, dobog, dobban, sivít, nyisszan, koppan, tocsog, csikordul, csikorog, csattan, csetten, puffan, huppan, duhhan, robban, ropog, dong, döng, kotyog, rotyog, szotyog, szuszog, csicsereg stb., mindenki megérezheti, hogy a szoros objektív elemen, a fogalmon kívül van valami más is, olyanféle színezet, mellyel utánozni igyekszünk a természeti jelenséget. A kívülről jövő hangbenyomás érzetét olyan szóval igyekszünk kifejezni, melynek hanghatása olyanforma, mint a külső jelenségé. Jól megjegyezzük ezt! Csak a hatás olyanforma! A szó nem pontos megfelelője a külső hangnak, még annyira sem, mint kakukk vagy kukurikú (pedig ezek is igen távol vannak a pontos hangutánzástól), tehát a szóhanggal nem is annyira a külső jelenségről adunk számot, hanem a mi szubjektív érzetünkről, csak arról, hogy micsoda hangérzetünk rokon a külső benyomás érzetével. Például a latin a morog, mormog fogalmát úgy mondja: murmurat. Mikor Vergilius a méhdongást a mezőn így fejezi ki:

… strepit omnis murmure campus*

(Aeneis. VI. 709.)

– láthatjuk, hogy a latin a dongásról egész másképpen ad számot magának, mint a magyar; még ehhez: murmure [zümmögéstől], könnyebben asszimilálódhatunk, mert rokon a magyar mormoggat, de strepit [zúg], ehhez már egyáltalában nem tudunk hozzátörődni, ha a méhdongást akarja utánozni. Az égdörgés Ovidiusnál így van:

Fit fragor: hinc densi funduntur ab aethere nimbi.*

(Metamorphoses. [Átváltozások.] I. 269.)

A dörög ö hangjai helyett az u hangok [a] fundunturban pompásan fölkeltik az égdübörgés érzetét.

Horatius a patak csobogásában nem hallja a cs hangot (latinban persze nincsen cs):

… Quid obliquo laborat
Lympha fugax trepidare rivo?*

(Ad Quintum Dellium. [Quintus Delliushoz.] Carmina. [Dalok.] II. 3.)

Pedig hogy hangutánzás akar lenni a trepidare, onnan gondolható, mert ennek alapjelentése: remeg, nyugtalankodik, s csakugyan van benne valami, ami [a] csörgedez hangzásával rokon, ha abból a cs hangot elhagyjuk. A magyarban a kisebb mennyiségű víz hangzását jelentő szókban mindegyikben benne van a cs: locsog, csobog, tocsog, csörgedez, csurran, csurog, pocsolya, pocsároz = vordácsul (a kacsa meg a gyerek a vízben), csöppen, csobban, s tisztára ezért mondják a költők a patakra, hogy cseveg, csacsog, csacska csermely.*

Beszélgetnek sajkámmal
A fecsegő habok …

(Petőfi: Vizen.)

Németben a tücsök cirpelését így fejezi ki Goethe:

„…Aus allen Winkeln und Tiefen die Nacht hervordrang, und der klingende
Ton der Grillen durch die feierliche Stille schrillte.”*

(Wilhelm Meisters Lehrjahre. [Wilhelm Meister tanulóévei.] I)

Hogy van a tücsökciripelés Homérosznál?

… τεττιγεσσιν εοικοτες, οι τε καθ υλην
δενδρεω εφεζομενοι οπα λειριοεσσαν ιετσιν*

(Iliász. III. 151–52.)

Németben is, görögben is azt látjuk, mint a latinban, hogy a magyar csengés élesebb. A patak csörgedezéséből Horatiusnál nem hangzik az éles cs, Goethénél és Homérosznál a ciripelésből nem hangzik a c, pedig különösen Goethe valósággal dúskál a hangokban. Viszont azt látjuk, hogy az i a ciripelésből mindenütt élesen kihangzik. Ezek az idegen példák legfeltűnőbben mutatják, hogy a természethangokat többféleképpen utánozhatjuk, vagyis csak annyiban utánozzuk, hogy a beszédhang érzete föltámassza a külső jelenség keltette érzetet, ez pedig aztán a külső jelenségnek képét magát.

Tehát már a hangutánzásnál érzetkapcsolódás van. Mit jelent ez? Azt, hogy két érzetről van itt szó, tehát megvan a szónak magának az önálló érzeti velejárója, mely több-kevesebb élességgel azt festi, mi szaladt át az idegeinken a külső jelenség hatása alatt. Az ilyen szók, mint koppan, toppan, roppan, dobban, csattan, csetten, nyisszan, duhhan, csörren, puffan, csöppen, cuppan, kërren mutatják, hogy a jelenség nagy hirtelenséggel rohanta meg idegzetünket; a mindegyikben meglevő hosszú mássalhangzó jelzi a jelenség hirtelen befejeződését, és azt, hogy idegrezgéseink nagy erővel indultak meg, de azonnal megakadtak, szinte megtorpadtak. Hogy belső lelki mozzanatokat festenek ezek a hangutánzó szók, látható abból is, hogy ezeknek mintájára alkotott a nyelvérzék* hasonló szavakat, melyekben már nincs hangutánzás, csak gyors belső lelki mozzanat: hökken, retten, (kedvem) szottyan. Ezek már emancipálódtak a hangjelenségektől, s ezért lehet aztán már ilyen szavakat olyan külső jelenségekre használni, melyek látási képzetek: mozzan, bukkan, szökken. Gárdonyi mondja A múlt velünk él c. elbeszélésében: „Nekem elcsökkent a vérontó kedvem” nyilván az eltűnt szóba helyettesítette be a csökkent szót, hogy a mozzanat hirtelenségét éreztesse, s székely példa szerint használja ezt a lüktet (és lök) igéhez csatlakozó kifejezést: fellükken a nap.*

Az ilyen szavak már kissé lefordíthatatlanok. Kedvem szottyan: die Lust kommt mich an, mondja a német, semmi ez a magyar kifejezéshez képest. Kisfaludy Károly egész más értelmű szóval fejezi ki ezt a hirtelenséget, de ugyanilyen a formája a szónak*: „Kedvem lobbant paripázni.” (Víg Beszélyei. [Olcsó Könyvtár. 150–153. sz. Bp. 1910. 50. l.])

Lobban már olyan szó, amint látjuk, amely külső (fény) jelenségre és belső mozzanatra egyaránt alkalmazható. Ilyenek a hangjelző szók között rezzen, szesszen. Van rá eset, hogy ha az ilyen eredetileg külső jelenségre vonatkozó szót pusztán lelki jelenségre alkalmazzuk, akkor egy csöpp változtatás esik rajta; dobban, ha önállóan, hangbenyomástól függetlenül használjuk, belső érzet lefolyására, úgy mondjuk: döbben.

Döbbenet által a szív ere fagy.

(Arany: Tetemre hívás.)

S ezen a réven helyettesítheti néha egyik szó a másikat. Dobban és döbben között csak az a különbség, hogy dobbannak megfelel egy külső hangbenyomás, döbbennek nem, de teljesen ugyanazt a belső idegrezdülést éreztetik.

Ady Endre egyik versében (Az őszi lárma) azt mondja:

(Az őszi éjszakában)
Valami dobban.
Valaki minden jajt összelopott,
Valaki korhadt, vén deszkákon kopog.

Itten a dobban szóban benne van a költő szörnyű megdöbbenése is. Nyilván pleonazmus lett volna, ha a gyöngébbek kedvéért így mondta volna: Valami dobbanástól szörnyen megdöbbentem.

Hogy ezekben a szókban a hosszú mássalhangzó a hirtelen befejeződést festi, bizonyítják a következő szók: kopog, topog, ropog, zörög, csörög, pufog, zuhog, csöpög, csupog; ezek valószínűleg a koppan-féle alakokból lettek,* hiányzik belőlük a hosszú mássalhangzó, s nem is jelentenek már hirtelenséget, hanem annak éppen az ellenkezőjét. A jelenség és érzet még nagyobb elaprózódását r hang felvételével éreztetjük. (Az r kiejtésénél nyelvünk hegyét rezegtetjük.) Moccan – mocorog, szesszen – szeszereg, tüsszen – püszörög, s ezek mintájára: nyöszörög, dödörög, kucorog, csicsereg, pityereg (németben is plärren!), bizsereg, ciceréz – csöcsörész – gügyörész* ilyen szók ezek is: pereg, dörög, döbörög.

Az r kimondásával járó elaprózódó mozgásérzet különösen alkalmas ilyen vibráló külső jelenség éreztetésére. Ovidius Fastijában [Naptárában] olvassuk:

Flamma nitore suo templorum verberat aurum
et tremulum summa spargit in aede iubar.”*

(I. 77–78.)

Ki nem érzi ebben a két sorban, hogy az a sok r hang az áldozati láng fényének vibrálását akarja éreztetni, láttatni a templom padmalyának* aranyozásán. Tehát itt látási érzet van hanggal megérzékítve. Ilyesmit találunk a Metamorphoses VI. könyvében, a Niobéban, ahol turba rotarum (a kerekek zaja) a kerékküllők messzire fénylő pergését tünteti föl, mint Ady Endrénél:

Kerekeim a sár ne érje,
Patáitokat semmi piszok!

(Dalok tüzes szekerén.)

A levegő vibrálását festi Verlaine:

Le Souvenir avec le Crépuscule
Rougeoie et tremble à l'ardent horizon.

(Crépuscule du soir mystique.)*

Az r nemcsak külső, érzékszervi, hanem belső érzeteket is feltüntethet; Ovidius föntebb idézett sorában:

Fit fragor: hinc densi funduntur ab aethere nimbi*

(Metamorphoses. I. 269.)

fit fragor azt jelenti: egy csattanás!, s ha a fit szót gyorsan kimondjuk, s utána egy másodpercig megállunk, aztán fragort ugyanannyi időtartam alatt gyorsan kimondjuk (annyi a morája! [időtartambeli egysége]), tisztára azt a pillanatnyi megrezdülést érezzük, mit a hirtelen égdördüléskor szoktunk érezni.

Vörösmartynak A vén cigányában olvassuk:

Véred forrjon, mint az örvény árja.

Hogy a vér forrására hasonlatképpen az örvény árját hozza föl, ami hasonlatnak éppen nem mondható szerencsésnek, az csak onnan magyarázható, hogy az örvény rv-je az ő azon pillanatbeli belső forrongását nagyszerűen kifejezi; s hogy ez a hangcsoport itt a fő, csattanósan bizonyítja, hogy ez meg is ismétlődik kétszer, rokon hangcsoportban, melynek érzéki hatása ugyanaz: forrjon, árja.

De nézzük a hangutánzó szavaknak egy másik csoportját. Dong, döng, zeng, peng, cseng, zsong, zsibong, s ilyen maga a hang* szó is. Kétségtelen ezekben is az indirekt onomatopoea. Itt az ng hangcsoport hangzása festi a hanghullámok továbbrezgését és lassú elhalását.

Kalapácstól dong a donga

mondja Arany János A bajuszban. Ady Endre ilyenforma ösztönből írhatta:

Üzengetett hozzám trillázva
Az Élet.

(Pénz a remeteségben.)

Üzen fogalmába zseniálisan beleiktatta a zeng hangzásbeli erejét; szakasztott úgy, mint Ovidius a fundunturba az égdübörgést, pedig ez annyit jelent: lezúdul (a zápor).

Mint a koppan-féle szók mintájára születhettek szók látási képzetekre, úgy a cseng-, pengből is az l, r helyettesítésével látási képzetekre illő szavak lesznek: leng, ring, reng, melyek szintén hullámrezgéseket és azoknak fokozatos megszűnését jelölik. S a következőkben már gyakorító képző ez a hangcsoport: kering, terjeng, hajlong, borong. (Hogy mennyire hangzást éreznek ki ebből a hangcsoportból, mutatja az, hogy egyszer a Kakas Márton* megrajzoltatta, amint a becsukott üzletek ajtajában hallgatóztak az emberek, hogyan pang odabenn az üzlet.)

Láttuk, hogy a látási és belső érzeteket kifejező onomatopoétikus szók mind a hangutánzó szókból vezethetők le. S ehhez nem is kell valami különös éleslátás. A fontos megjegyeznivaló ezekben az, hogy lehetetlen bizonyos hangok sajátos értékét, „valőrjét” észre nem venni. Pl. a zöngés [a hangszalagok működésével létrejött] hangokban bővelkedő dobban sokkal hangzatosabb jelenségre illik, mint a zöngétlen [a hangszalagok működése nélkül létrejött] toppan. A cs, c a benyomásnak élességét jelzi. Az l, r inkább látási és belső érzetekre illik a z-vel szemben stb. Ebből a hangértékből magyarázható, hogy tompább hatású jelenségekre úgy alkotunk szót, hogy a szó jellemző éles hangját letompítjuk. Locsogból így lett lotyog, tocsogból totyog. Zalában mondják: laficul (mosdás közben a vízzel hevesen „pocsároz”), s Gárdonyinál olvassuk, hogy a kutya, mikor iszik, lafatyol, ez már nem hangzik olyan élesen, mint a laficulás. A totyog, lotyog továbbvariálása következtében lettek: kotyog, motyog, mutyog, rotyog, szotyog, tetyemutya, tutyimutyi, szeszemótyál [szöszmötöl], totyafeszes [tömzsi, hencegő ember]; s meg vagyok győződve, ezekkel a szókkal vérrokonságban van az ityeg-fityeg, sőt a vartyog is. Ezek mind olyan letompított, tökéletlen jelenségek. A hang még nagyobb tompítása még nagyobb tökéletlenségre illik: nyafog, nyög, nyig-nyög, gurnyaszt, gunnyaszt, nyámnyám (ember) = tehetetlen, nehézkes, gyáva, nyámmog.

A kemény hang alkalmas a keménység, a lágy a lágyság kifejezésére. Gyömöszöl puhább dögönyözés; a keményebb dögönyözést hogy fejezi ki Jókai?

„Kidömöckölte hátából a magyar betegséget.” (Felfordult világ I. fej.)

Ady Endre föntebb idézett soraiban láttuk:

Kerekeim a sár ne érje,
Patáitokat semmi piszok!

(Dalok tüzes szekerén.)

A sok kemény hang, különösen a t, nemcsak a pata, hanem a kövek keménységét is érezteti itt, s azt is, amint a pata és kő összeütődik. A latinban pata = ungula, nincsen benne kemény hang, s hogyan segít magán Vergilius?

quadrupedante putrem sonitu quatit ungula campum.*

(Aeneis. VIII. 596.)

Zalában a hirtelen megszűnő csók cuppan, de a hosszabb, ragadósabb csók caffanós; mert az f-et hosszabban, ragadósabban ejtjük.

A magánhangzók közül az i hangot érezzük legélesebbnek. S csakugyan, ha a szesszenés élesebb, fájdalmasabb, akkor szisszenés. Gárdonyi a lihëg fogalmát mikor enyhíteni akarja, azt írja: lehëg; a lebegés gyorsabb tempója libegés. S innen magyarázható, hogy a fényérzeteket kifejező szókban mindben benne van az i; a fény nagyon éles érzet: csillog, villog, csillámlik, villámlik, villan, csillag, s aztán ezekhez hasonló gyors látási tüneményekben: libben, illan, pillangó, pillog, kiviggyan [hirtelen kisüt, kivillan a nap].

A többi érzetekre, a tapintás-, íz- és szagérzetek elnevezéseire nem terjeszkedünk ki, mert erre vonatkozó vizsgálódásainkban folyton éreztük, hogy ingatag talajon állunk. S ennek megvan a nagy lélektani jelentősége: a külső világra vonatkozó észrevevéseinket leginkább a látás és hallás által szerezzük, a külső világra vonatkozó indirekt onomatopoea biztos nyomait tehát most már csak itt, a látás és hallás körében találjuk. Belső érzeteink pedig, amint láttuk, leginkább a szókiejtés mozgásérzeteivel vannak kapcsolatban. De e három forrásból keletkezett szók kölcsönösen átvihetők a másik területre, néha egy kis változtatással. Dobbandöbben. Robban – (kedvem) lobban – (a láng) lobban. Zeng – reng. Az ilyen szók az emberi (ezeknél a magyar) lélek szoros kapcsolatát mutatják a külvilággal. Ezekben látjuk az emberi szó csodás hatalmát: benne van az én, a világ; az én legfinomabb idegrezdülésem kapcsolatban az égdübörgéssel. Ezek a szók átszármaztatják rám őseim megrezzenéseit egész pontosan; talán nem is gondolta Ady Endre, mennyire pontosan mondja a teljes igazságot, mikor így szól:

Pedig a szó nekem ópium,
Pogány titkokat szívhatok belőle.

(Egy csúf rontás.)

Ezek a szók a magyar léleknek legősibb és legeredetibb elemeit hordozzák; s láttuk, hogy a legnagyobb mértékben sajátosak, itt olyan pontos összetalálkozásokat idegen nyelvekkel nem találhatunk, mint a nyelv logoszának, grammatikájának kialakulásában, azért, mert a változatok végtelensége lehetséges. Csak azt láttuk, hogy a nyelvek minduntalan közel járnak egymáshoz (cirpel = schrillte, retten = schrecken, rezzen = zillern stb.). A figyelmes olvasó észrevehette azt is, hogy nagyon kevés szó tárgyalására szorítkoztunk – óvatosságból; most már kevés szó van, melynek érzeteinkkel való közvetlen kapcsolata ilyen szembetűnő; s könnyen megtörténhetik velünk, hogy valamely szóba olyan érzethangulatot olvasunk bele, melynek nem volt szerepe a szó létrehozásában, csak utólag kapcsolódott hozzá. Például [a] vörösben mintha erős színérzet lappangana; pedig tudjuk, ez a szó [a] vérből lett: vérës – vërës – vörös.

De a stílusbeli jelentősége az ilyen érzeteknek is, melyek csak utólag kapcsolódtak a szókhoz, roppant nagy. S minden szónak sajátos érzethangulata van. Hogy néha valamely név helyett szókeresés közben más név pottyan ki a szánkból (pl. Seregélyes: Gerencsér)*, abból magyarázható, hogy a szók érzethangulata rokon.

A nagy költők az igazi mesterek a szó ezen járulékos elemeinek kihasználásában. Sokszor éppen ez az oka, hogy a szót eredeti értelmétől elütően használják. Horatiusnál föntebb láttuk már [a] trepidare ilyenfajta szerepét. Arany Jánosnál olvassuk az Éjféli párbajban:

Szól a zene, öblöget a rézkürt.

Tudjuk, hogy öblöget a mosás egy fajtája; de a szó kimondásával kapcsolatos mozgásérzet a rézkürt hangját pompásan érezteti; s ezért van ez a merész szóalkalmazás.* Ady Endrénél éppen ilyen célú szóalkalmazás tornázó = féktelenkedő helyett:

Tornázó vágyaim tora.

(A fekete zongora.)

Gárdonyi egy nehézkes falusi földbirtokost „vén Bendeguznak”* nevez tréfás kedvében (A múlt velünk él); ki nem érzi, hogy nagyrészt a szó hangzása miatt történt ez? Ilyenfajta ösztönből mondja a nép a németet cinege-lábúnak. Mért éppen cinege-lábú? Más apró madárnak is vékony a lába; világos, hogy a cinege szó hangzása kelti fel a vékonyság képzetét. Az asszonyos természetű férfit is ezért mondják éppen Katica-embernek.

De még akkor is, mikor nincs sajátos szóalkalmazás, érezhető a nagy költőknél a szóhangzásnak ez a jelentéstől független szuggesztiója [sugalmazása]. Petőfi intuíciója [ösztönös megérzése] csodálatos ily sugalló erejű sorok alkotásában:

Hullámzik a viz, reng a könnyű sajka,
Reng, mint a bölcső, melyet ráncigál
Szilaj kezekkel a haragvó dajka.
Sors, életemnek haragos dajkája,
Te vagy, ki sajkám ugy hányod-veted,
Ki rám zavartad fergeteg módjára
A csendriasztó szenvedélyeket.

(Tündérálom.)

Vagy:

Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe
Eget-földet rázó mennydörgés dönt le …

(Egy gondolat bánt …)

Az embernek igazán megáll az esze, mikor látja azt az ádáz fenekedést, mellyel nekitámadnak az újabb magyar költészetnek, hogy a magyar szavak zenei ízét fokozottabb mértékben érvényesíti, s a magyar szavak savát-borsát használja föl az érzelmek erősebb éreztetésére. Tudjuk már Wundt kifejtette*, hogy az érzetek mily szoros kapcsolatban vannak az érzelmekkel. Goethe Mignonjában „Dahin! dahin” – s az erre rímelő – „ziehn”* kiejtésénél keletkezett mozgásérzetünk mily hatalmasan fölkelti a vágyat, melyet az a csodaszép költemény lehel. De nemcsak érzelmeket – képeket is képesek láttatni a hangok:

Ein sanfter Wind vom blauen Himmel weht.*

(Uo.)

– a w és h a szellő képzetét valósággá teszi. Szakasztott ugyanezt látjuk az öreg Homérosznál:

οιη δε, Ζεφυροιο εχευατο ποντον επι φριξ
ορνυμενοιο νεον, μελανει δε τε ποντος υπ αυτης*

(Iliász. VII. 63–64.)

Az első sorban, ahol a szellő ráfúj a tengerre, mire az felborzolódik, négyszer van „hehezetes”* hang; látjuk is ám magunk előtt az elsötétült hullámzó tengert! Csattanós rövidséggel mennyit lehet így kifejezni! Hallottak a mi modern kritikusaink valamit harangozni a zene és költészet határsértéseiről, s azért mihelyt a nyelv muzsikáját hallják, mindjárt Lisznyay nevét kiáltozzák. Nem veszik észre, hogy a legnagyobb költők ebben egyek, semmiben annyira, mint ebben. Akik Lisznyay nevét Ady Endre, Juhász Gyula, Babits Mihály nevével egy napon emlegetik, azok nem veszik észre, hogy Lisznyayban csak csöngés-bongás van, egyéb semmi; s nem tudják, hogy az abszolút zene sem művészet hatalmas, eleven érzés nélkül, amit a mi nagytehetségű modernjeink minden sorából kiérezhetünk. Lisznyayék és Adyék közt csak az a különbség van, ami kontár és művész között; s aki ebben különbséget nem tud tenni, az nem tudja megválasztani a ludat a hattyútól.

II. KEDVET KIFEJEZŐ SZÓK

Láttuk az előbbi fejezetben, hogy a szók hangzásában az emberi lélek primárius elemei, az érzetek állandóan hatnak, állandóan megérezhetők. Azonban a szók a fogalmon kívül nemcsak érzeteket fejezhetnek ki.

Hasonlítsuk csak össze ezt a két szót: buta és butú. Mindenki láthatja, hogy a buta egyszerűen, ridegen csak az észtehetségek hiányát jelenti. Butúnak is a fogalmi értéke tökéletesen ugyanaz, de ebben benne van a gyöngéd, vidám, elnéző, kedveskedő szeretet is. Mosolyog: egyszerű megállapítás, somolyog: alkalomadtán egy csöppnyi humort is hordoz magában. Fanyar: tisztán tulajdonságot jelent, fanyari: a tulajdonság jókedvű megbocsátását is. Amit ezek a szók kifejeznek, már nem érzet, hanem érzelem; nem fiziológiai, hanem lelkiállapot. Itt már nem a hangzás a fontos elem, hanem csupáncsak a változtatás. Megvan a nyelvben az ösztön, teremteni minden fogalomra két szót, vagy a kedv szerint akárhányat, hogy egyben a kedvét is kifejezhesse az ember, amellyel a fogalmat kíséri. Ilyenfajta szók a kicsinyített szók legnagyobb része; Laczkó Géza dolgozata: A játszi szóképzés (Nyelvészeti Füzetek. 49. sz. Bp. 1907. 53 l.) érdekes bizonyságát nyújtja ennek. Láttuk, hogy az idegen szavak átvételének is igen sokszor az egyéni kedv, érzület az alapja. Az ember lelkülete azzal mutatja ki kedvét, hogy felsőbbséges szeszéllyel azért se azt a szót használja, amit megszoktunk pontosan a fogalomra. A föntebbi példákban e célra megváltoztatjuk a szót; de vannak esetek özönnel, hogy egész más szót alkotunk a kedvünk kifejezésére. Lop = csillent, kabátka = rütyőke, lézeng = csöszmörög, kikeres = kiókumlál, lusta = tohonya, rohoda, szája = pötyögője, rosszkedvű = kummancsos;* [a] büszke, kevély, gőgös szók között is igazában nem értelmi, hanem csak hangulati különbség van, a kevélyben már rosszallás van, a gőgösben még inkább. Ilyen célra aztán, ha nem tudunk egészen új szót alkotni, már meglevő más szót foglalunk le, értelmének egy kis megváltoztatásával. Megszökik = meglép, ellopja = elemeli, mindnyájan rátámadtak = ráestek, haszontalan ember = jómadár, élhetetlen ember vagy = derék egy ember vagy! Az ilyen gúnyos használat ellenlábasa: ejnye, te zsivány!, megállj, te betyár! – mondjuk a pajkos gyereknek, s az ilyen szóhasználatnak nagy része van abban, hogy néha egy-egy szónak ellenkezőre fordul az értelme, pl. hogy pravus [ferde, görbe, rossz]-ból brav [derék] lett. Jókedvünkben mondjuk a macska helyett: cirmos, s így lett aztán idővel farkas főnévvé, ravasz, a róka régi neve melléknévvé.*

Ezzel eljutottunk a magyaros szók másik csoportjához, azokhoz, melyek a sajátos magyar kedvet, lelket hordozzák magukban. Ha magyarból fordítok, mondjuk, latinra, s [a] kiókumlált exploro-val [megvizsgállal] fordítom le, akkor tulajdonképpen azt ejtem el, ami a magyar kifejezésben a fő dolog; meglépek: értelmére nézve tisztára fugio [menekül], de benne van-e a magyar kifejezés humoros zamatja? Cirmosnak a fordításánál meg kell keresnem azt a latin szót, mely a macskát ilyen kedveskedéssel jelöli. Megvallom, nem tudom, van-e ilyen latin szó; de biztosra veszem, nagyon kevés ember van a világon, aki az anyanyelvéről idegen nyelvre tudna fordítani úgy, hogy ami a magyarban zamatos, az idegenben is zamatos legyen. Régen tisztázott dolog, hogy a legnagyobb lángelmék is csak egy nyelven lehetnek igazi költők, abban, melynek a pszichéje teljesen a maguk pszichéje.

Itt kell keresni a nyelv nemzeti szellemét. Nem a mondatszerkesztésben, nem a szerkezetekben van meg a nemzeti lélek, hanem a szavak jelentésében. Láttuk, hogy a grammatika, a nyelv logosza lényegében minden nyelvben ugyanaz, a szavak jelentésében a teljes egyezés a lehető legritkább jelenség. Miért? A föntebbi példákban láttuk, hogy a szóváltoztatásban – akár az alakját, akár az értelmét változtatjuk – az ember, az egyén pillanatnyi kedve a ludas. Sejtetik azok a példák, hogy a jelentésváltozások megindítója mindig az alkalmi hangulat, nos, a hangulatok, a kedv minéműsége, változatossága végtelen: s ezért két nép találkozása egy-egy szó azonos tréfás elváltoztatásában csak a végtelenségben lehetséges, tehát a legnagyobb ritkaságok közé tartozik. Tekintsünk csak bele bármely szótárba, rögtön látjuk, hogy alig van szó, melynek az idegen megfelelője ne volna szűkebb vagy tágabb értelmű.

A népnek és a költőknek beszéde bizonyítja legjobban, hogy a jelentésváltozások megindítója a pillanatnyi egyéni kedv. „Egész ëbatta* gyanánt esëtt neki” – hallottam Sárvár vidékén kissé csúfondáros somolygással mondani, annak a kifejezésére: egész furcsán esett neki. Üzünn* esik neki = megjárja vele; nem ment el a jó dúgom [dolgom]; főrugta a gyöpöt = elmenekült; jobb lesz a fejedallánok [fejed aljának] jobb lesz neked; sódéraz a kazal = egyik oldala kinyomul.

Petőfinél olvassuk:

Ha az öröm legjobban festi képem:
Magas kedvemben sírva fakadok.

(Magyar vagyok.)

Arany Jánosnál:

Szomorún jár, tébolyog a mezőben.

(Tengeri-hántás.)

Látjuk, hogy tébolyog – túlzás, mire a költőt a részvéte indítja. Ilyen túlzás ez is:

De sokallja, meg se hallja,
Már nyomúl a hősi gyermek.

(Szibinyáni Jank.)

Itt meg a lelkes öröme mondat vele olyan szót, ami inkább egész csapatra illik.

Juhász Gyulánál olvassuk:

Az országúton kósza álmok járnak,
Danol a szél, halódik a határ.

(Shakespeare estéje.)

Itt az egyhangú novemberi szélzúgás = danolás, az annak hatása alatt keletkezett melankólia kifejezésére; danol a dalol ige letompított alakja lévén, kiválóan alkalmas ilyen hangulat sugallására.

Baksay Sándor mondja:

Minek tapos ez az ember mindig a sarkamba?

(Ninette.)

Ninette bosszankodva azt akarja ezzel kifejezni: Mért van ez az ember mindjárt mindig ott, ahol én vagyok? Itt is [a] tapos eredeti értelmétől elütően van használva.

Hogy a szók jelentésváltozása az egyéni kedvből indul ki, nagyszerű bizonyítékát találjuk RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN gyönyörű dolgozatában: A régi magyar tréfaszók (Magyar Nyelv. III. [1907.] 289–301., 337–44., 385–95. l.). A faji humor, ötlet, élc, gúny régi magyar nyelvi megnyilatkozásait keresvén, tulajdonképpen végigtárgyalta a jelentésváltozások összes lehető formáit. Már ő észrevette, hogy „a tréfás szóalkalmazás az eredetileg komoly szóknak tréfás értelmi vagy alaki elváltoztatásában jelentkezik”. Az értelmi elváltoztatás jelképi (szimbolikus), példaképi (parabolikus) vagy hasonlati (metaforikus) lehet. Mindegyik fajta elváltoztatás forrása gyanánt a testrészek, a környező élet, az elsőszükségi dolgok, sőt a biblia, a hitélet, a felekezetek szokásai, a nemzetiségek jellemző vonásai szolgálnak; azonkívül meríthetnek történelmi anekdotákból, népmesei alakok nevéből, a babonákból, a közmondásokból, alkalmi szólásokból s az idegen szavakból. Tehát ezekben az átvitt értelmű szavakban úgyszólván benne van az egész magyar élet.

Begyes, nyelves, könyökös (mester),* tökfejű: testrészről történt az átvitel.

Hírharang, hörcsökös,* bortömlő (iszákos): a környező életből.

Minden lében kanál: elsőszükségi dologról.

Péterkése (rövid kard), oldalcsont: a bibliából.

Kisbíró (lelkiismeret): a vallásos életből.

Szentmihálylova, borjúnyírő péntek*: a keresztény legendákból és a kalendáriumból.

Előhasú gvárdián (kevély), pápakatonája (félénk): a katolikus hierarchiából.

Pápista, kálvinistaböjt (dőzsölés): a felekezetközi viszonyokból.

Törökátok (rossz szomszédság), némethas (hasmenés), tótrépa (burgonya), cigánytallér (hamis tallér): a nemzetiségektől.

Lacikonyha,* bástaszekere*: történelmi anekdotákból.

Vasgyúró (erős), csalókapéter (hamis, ravasz), hamupipőke: a népmesékből.

Farkasvacsora (semmiételű vacsora),* jerutánnam (szerelemre gerjesztő étető): a babonából.

Hűbelebalázs (szeleskedő) – „hűbelebalázs, lovat ád az Isten”, nyakborbély (hóhér) – „nyaknak hóhér a borbélya”: közmondásokból.

Fogdmeg, haddelhadd (verés): alkalmi szólásokból.

Bónaóra* (bolondság): idegen szavakból.

A mód, ahogyan tréfás szóalkalmazás történhetik, szintén háromféle: 1. értelmi, 2. alkotásbeli, 3. hangzásbeli.

Az értelmi szóalkalmazás történhetik valami fonák hasonlat vagy kapcsolat feltüntetése által (barátfül = derelye, kancaapostol = női térítő), tréfás célzás által (jajbőr = Achilles-sarka*), az alapértelem kerülgetése által (kalánfülü [kanálfülű] angyal = ördög), nagyítás által (dörgő mennykő = erős) vagy képtelenségek által (füstfaragó = kéményseprő). – Sajátos, furcsa összetételek és képzések által pedig az alkotásbeli tréfa nyilatkozik: bánomszabású = kedvetlen, orrondi = nagyorrú, lopész = tolvaj. – Hangzásbeli tréfa van ezekben: nyifa = orrán beszélő, áhi = bamba.

A figyelmes olvasó észrevehette, hogy ezek az elszámlált alkalmai a tréfás szóalkalmazásnak tulajdonképpen a jelentésváltozások alkalmai. Minden tréfaszó, látjuk: átvitel; ennek a tételnek a megfordítását egész bátran általánosíthatjuk: minden átvitelben érzelmi indítékot kell keresnünk, ha később a nagyon közönséges használat folytán le is kopik a szóról az érzelmi színezet. Az érzelemnek aztán nem kell éppen tréfásnak lenni, költői idézeteink szerint a legkülönfélébb érzések szerepelhetnek. Azok a példák még csak egyszerű értelmi eltávolodást mutattak (meglép, elemeli, ráestek, cirmos, tébolyog, nyomúl, danol, ravasz, tapos a sarkamba), többnyire úgy, hogy a jelentés megszűkült vagy kitágult. Réthei Prikkel tréfaszavainak legnagyobb része pedig tartalmas kifejezés, mint a saját példáim közt: sódéraz a kazal, jobb lesz a fejedallánok.

A magyaros szók özönében ezek a tartalmas kifejezések a legjelentősebbek. Ezekben már nemcsak az egyéni kedv lappang, ezek már nemcsak sajátos alkalmazásuk miatt sajátos kincsei a magyar népszellemnek, hanem ezek már azon fogalmon kívül, melynek számára lefoglaltuk, egy másik fogalomra is utalnak. Sódéraz a kazal kifejezésben sódéraz olyan szó, melynek nincs más nyelvben megfelelője; egyetlen szerencsés pillanat szülötte, a pillanatnyi kedvét alkotójának úgy elteszi a jövendők számára, mint a kőszén a sok ezer év előtti napsugarat – a mi számunkra. Csakhogy ebben több is van, mint a pillanatnyi kedv. A régi kőzetekben láthatjuk itt-ott egy-egy falevélnek vagy gyíknak a lenyomatát: úgy hordoz ez is magában egy idegen fogalmat, az emberi sódar (váll-lapocka) képét, sőt azt a mozdulatot is, mikor az ember felső testét a dereka fölött elcsavarintja, s így egyik vagy másik lapockája kissé kinyomul …

Ezekben a tartalmas kifejezésekben megmutatkozik, mit lát meg a magyar ember bizonyos tárggyal kapcsolatban, s a két dolognak villámgyors összeköttetése mint valami villámlás világít be lelke mélyébe, a kedvébe és a lelke tartalmába. Még ha a bibliából (péterkése), az egyházi életből (előhasú gvárdián) vagy a hitéletből (kisbíró) veszi is a magyar az átviteles kifejezést, még az se igen érthető az idegen nyelvben, mert az idegen nemzet éppen azt a dolgot, éppen abban a kapcsolatban nem látta meg: a legnagyobb ritkaság ilyenben az összetalálkozás.

Ha most azt kérdezzük, hogy a pillanatnyi kedv miért éppen ilyen tartalmas kifejezések alkotására indítja az embert, azt kell felelnünk, hogy a rövidségre való törekvés.

Wundt a pszichológiájának esztétikai fejezeteiben azt a sajátságos nézetet fejti ki, hogy az idegen, hasonló tárgyra való utalás nemhogy szemléletessé tenné a hasonlított dolgot, hanem inkább eltereli a figyelmet éppen arról, amit tulajdonképpen fel akarunk tüntetni.* Pl. Wundt szerint a sódéraz a kazal kifejezésben megoszlik a figyelem a kazal és a sódar között, s így a szemléletességnek éppen az ellenkezője következik be. Elméletileg, a dolog természete szerint igaza volna Wundtnak, ha a népszellem csakugyan szemléletességre törekednék a két dolog egymás mellé állítása által. Szerény nézetünk szerint a népi és művészi képzelet nem szemléletességet akar, hanem csupáncsak rövidséget. Mert csakugyan pontosabb, szemléletesebb volna a leírás, ha azt mondaná: az elferdült kazalnak egyik sarka kinyomul. Hanem micsoda terjengős kifejezés ez ahhoz képest: sódéraz; ebben az egyetlen szóban négy szó lappang! Borsózik a háta = a hátában borzongató hideg fut végig. Meglépesedik nem pusztán meggazdagszik ám! Hanem: lassanként meglehetős vagyonra tesz szert. Darál a fülembe = folytonosan unalmas, kiállhatatlan haszontalanságokat beszél nekem. Csak lesugárzott a vadréce, amint meglőttem – hallottam egy zamatos beszédű erdőkerülőtől. Lesugárzott = rézsút, egyenesen, hirtelen lepottyant. Oláh Gábor nagy mester újabban az ilyenfajta új kifejezések alkotásában. Feldélibábollik előtte a város, mondja a Keletiek nyugaton című írásában. Feldélibábollik = vonzó látományként tűnik föl. Ezekben a kifejezésekben, látjuk, nem valamely tárgy egészének plasztikus szemléltetése a cél, hanem csak valamely árnyalat feltüntetése. Árnyalatok szabatos festésére sok szó kell, mert a szimpla szavak egyszerű fogalmak számára születtek meg. S a sok szó elkerülésére legalkalmasabbnak látszik, hogy az árnyalattal bárminő (metaforikus vagy metonimikus) kapcsolatban levő dolgot ragadunk meg, s annak a nevét foglaljuk le az újon meglátott szemléletre; s a kapcsolat hirtelen meglátásán való örömünk feledteti velünk a metonimikusan vagy metaforikusara beiktatott idegen fogalmat, s nem zavarja meg a tiszta, zavartalan szemléletet, mint Wundt tévesen hiszi.*

A rövidségre való törekvés érteti meg velünk, hogy az ilyen tartalmas kifejezések legnagyobb része miért összetett szó. A szóösszetétel is tulajdonképpen fogalmak új kapcsolata. Kákabélű = olyan rossz bélű, mint a káka. Tüledálló (női ruha) = a testtől messze elálló ruhafajta. Ádám szerzete (házasság) = olyan szerzet, melyet Ádám alapított.

Miként fülemile vers-tajtékot hányok;

– mondja Zrínyi Arianna sírásában. Vers-tajték = sűrű egymásutánban keletkező forró versek.*

Ilyen összetételben roppant erős összeszorítása van valamely tartalmas fogalomnak egy szóba. Ady Endre pompás összetételei (tűzhely-bánat, szél-ficsúr, asztal-trón, öröm-város, rím-kutyák stb.) szintén ilyen, valóságos szellemi hidraulikus [igen erős] nyomás által keletkezett összefoglalásai egész gondolatsoroknak, megtízszeresedett realitások, éppen ellentétei a Bajza-féle összetételeknek, melyekről nemrégen mutatták ki a Nyelvőrben,* hogy az irrealitásra való törekvés szülte őket. Hasonlók azokhoz az idegen szavakhoz, melyek elszigetelődés folytán ragadtak nyelvünkbe: predesztináció [eleve elrendelés], pregnáns [hatásos, tömör], plasztikus stb.

Ilyen rövidségre törekvő kifejezések azok is, mikor külső, érzéki jelenségre teremtett szót kapcsolatos lelki jelenségre használunk: elhűl erre, ámul, remeg (fél), elsápad (SZEREMLEY CSÁSZÁR LORÁND ezeknek a szóknak avatott magyarázója és hüvelyezője*), Bonyodalmas lelki jelenségek egy találó szóval kifejezve. Sokszor még költenek is külső testmozdulatot lelki mozzanatokra: foghegyről beszél vele, lerázza a nyakáról.

Sokszor szerencsés szóképzések által keletkeznek ilyen sajátos tömör magyar szavak. Terpeszkedik (sich breit machen), kockáztatni (auf das Spiel setzen), rimánkodik (flehen).* Az első kettőnek német fordítása mutatja meg, milyen röviden mennyit mondanak; rimánkodik pedig azért figyelemre méltó, mert alkotásánál fogva a rí és reménykedik fogalmát egyformán érezteti; ezt ilyen erővel a flehen nem képes megtenni, pedig annyit is jelent: rí, annyit is jelent: reménykedik. Ide tartoznak a szóelegyedéssel keletkezett szavak mind.

Elköteleztelek bé Törökországba.

(Fogarasi István.)

Elköteleztelek=kötelezettséggel elígértelek.

Ezekben feltártuk a jelentésváltozások okát, megtaláltuk célját, elszámláltuk lehető teljességgel alkalmait, módjait, most csak az a kérdés, mik az eredményei.

Már az eddigiekből is láttunk annyit, hogy sok olyan szó keletkezik így, melyet nem lehet úgy, amint van, idegen nyelvre áttenni. Például kifejezés nem fordítható így németre: Ausköpfung.* Van azonban ezeknek a jelentéseltolódásoknak más eredménye is.

Nézzük csak a föntebbi példát:

Minek tapos ez az ember mindig a sarkamba?

Csattanósan megmutatja ez az új értelemben vett szó: tapos, hogy mi jár az ilyen változással. Tapos eredeti értelmében tárgyesettel áll. Taposom az utat, taposom a káposztát, mikor elteszem télire, tapossa a ló a nyomtatásnál a búzát. A föntebbi példában azonban mit látunk? Tapos mellé olyan eset kerül, amit az a szó vonzott, melyet a valószínűség szerint helyettesít: Minek jön ez az ember mindig a sarkamba?

Így keletkeznek a hungarizmusok. Nemcsak a szó értelme változik meg, hanem melléje kövesedik olyan szerkezet, mely eredetileg nem az ő szerkezete. S minthogy idegen nyelvben ez az új jelentése nincs meg a szónak, ez az új szerkezete is lehetetlen. Pl. latinban adsum: jelen vagyok; de idővel más jelentése is lett: segítségére vagyok neki; s akkor már: adsum alicui; magyarban a jelen vagyok kifejezésének ez a jelentésfejlődése nem állott be, azért nem lehet mondani: jelen vagyok valakinek. Íny: tetszés értelmében magyaros szó, azért lehetséges ez a sajátos magyaros szólás: ínyére van.*

De itt olyasmire kell felhívnom a figyelmet, amit eddig nemigen méltattak kellő figyelemre. Vannak olyan szók, melyeknek egyáltalán nincs idegen megfelelőjük. Ilyen a magyar jár. Pl. németben gehen is, kommen is eredetileg mást jelent, s csak egyes, kivételes esetben találkoznak [a] „jár” értelmével. S mivel már a szónak nincs pontos megfelelője, azért nincs azoknak a sajátos kifejezéseknek sem, melyekben jelentkezik. Pl. Oláh Gábornak ez a pompás humorú elmélkedése, gondolatjátéka teljességgel lefordíthatatlan: „Minden élőnek járnia kell, jár az óra, jár az emberek szája, ránk jár az élet rúdja, felettünk az idő eljár; járunk a szeretőnk ablaka alatt, járunk a temetőbe, ma még a magunk lábán, holnap szent Mihály lován; Aladárral együtt azon jártattuk eszünket …” stb. (Keletiek nyugaton.) Ilyen magyar szó [a] jut. Ennek sincsen se németben, se latinban megfelelője. Ezért borzasztó hallani: eszembe jön, mert ez az értelme a magyar jön igének nincsen meg, ez a jelentésváltozás természetes úton nem állhatott be, mert útját állja ennek a folyamatnak az őseredeti népszerű jut ige. Ezért nem lehet sich breit machen = magát szélessé tenni, mert [a] szélesnek ilyen értelme nem fejlődhetett ki, mert útját állja ennek a pompás terpeszkedik szó.

Nemcsak szóknak, hanem képzőknek is kifejlődhetik sajátos nemzeti jelentése. Ilyen például magyarban az -ó, -ő végű melléknévi igenév: nagyon sokféle értelemben használható, mikor a latin -ns és német -end végű participium [melléknévi igenév] nem járja. S ezért lehetséges csak magyarban az ilyen szerkezet: kapóra jön, futófélben van, eladó lány, farkasordító hideg, favágittó [favágó tőke], búzaérő körte.

Azt hisszük ezek után, leszámoltunk azzal a közkeletű frázissal, hogy az „idegenszerű kifejezések a nyelv szerkezetét támadják meg”. A magyaros szólások kialakulásának módjából megértettük, hogy nem szerkezetek forognak veszedelemben, a nyelv szerkezete megtámadhatatlan, mint a lélekben az okság törvénye: csupáncsak szók jelentése forog szóban, mikor a „szerkezetekről” szoktunk beszélni. Csupán a magyar szók autochton [ősi, eredeti] módon kifejlődött és kifejlődhető jelentése éljen és munkáljon az író lelkében, akkor a szerkezetek is magyarosak lesznek művében. Magyaros szó teremti a magyaros szólást. A szónak idegen értelmű alkalmi használata hozza létre az idegenszerű szólást, ami mindaddig borzasztóan kirívó és művészietlen marad, míg azt az idegen szó emléke, hangulata kíséri; s az idegenszerűsége csak a lehető legritkább esetben szűnik meg, csak akkor, ha bármely fontos oknál fogva megtörténik a kellő jelentésváltozás, vagyis a szó új jelentéséhez annak roppant kifejező volta miatt hozzátörődünk. Az „elévült hibák” legnagyobb része azonban éppen olyan, hogy ilyen beletörődésre semmi szükség, lefordíthatjuk a kifejezések minden szavát anélkül, hogy bármely magyar szó jelentésén erőszakot kellene tennünk.




Hátra Kezdőlap Előre