Zlinszky Aladár
Stilisztika és verstan

Zlinszky Aladár (1864–1941) a stilisztikának szinte napjainkig a legkimagaslóbb művelője. Ő már a XX. század képviselője, s munkássága mintegy híd a régi és a mai, modern stilisztika között. Tanulmányainak elvégzése után előbb vidéken, majd Budapesten tanárkodott, a húszas évektől kezdve pedig mint magántanár az irodalom segédtudományaiból tartott előadásokat az egyetemen. Zlinszky Aladárban szerencsésen párosult a tudós és a gyakorlati ember. Ez a körülmény rányomja bélyegét irodalmi, nyelvészeti tevékenységére is. Munkássága kétirányú volt: részint irodalomtörténeti forráskutatással és az irodalom tanításának kérdéseivel, részint stilisztikával foglalkozott. Különösen nagy jelentőségűek, maradandók azok az eredményei, amelyeket a stíluskutatás terén ért el. Két, új utakat kővető tanulmány (A szóképekről, Bp. 1911.; A kifejezés stílusa, Bp. 1913.) veti meg alapját nagy fontosságú, összefoglaló stilisztikájának (Stilisztika és verstan. A magyar stílus mintái és törvényei, Bp. 1914.), amely méltán vált alapjává a későbbi stilisztikai tankönyveknek, s amelynek eredményeit az új, modern szempontokat képviselő stilisztika sem nélkülözheti. Több értékes stilisztikai tárgyú dolgozat, tanulmány mellett mintaszerűen megírta a stilisztikai, retorikai és poétikai címszavak cikkeit a Dézsi-féle Világirodalmi Lexikonban (I–III. Bp. 1931.). Kötetünkben az összefoglaló stilisztikán kívül a hasonló értékű, legfontosabb tanulmányokat is közöljük, kivéve a Néhány stilisztikai fogalom értelmezése (Magyar Nyelv, XXIV. [1928]) s Az eufemizmus (Bp. 1931.) című dolgozatokat és a Világirodalmi Lexikon cikkeit, mivel az utóbbiak lényegében szerepelnek összefoglaló stilisztikájában is, és könnyebben hozzáférhetők.

Stilisztikám nem csupán az eddigiek változatának készült, hanem részben új utakon kíván haladni.

A jelentéstani részt, mint már Négyesy László^*, én is elválasztottam a szorosabb értelemben vett stilisztikaitól, s a szavak, szólások, mondatok során haladok a művészibb, már a stilisztika körébe tartozó jelenségek felé.

Nagy súlyt helyeztem a nyelvbeli jelenségek érzelmi tényezőire. Hiszen a nyelv nemcsak gondolataink kifejezése, hanem érzelmeink, indulataink és akaratunké is. A kifejezés módja alatt azokat a formákat tárgyalom, melyek inkább általános érvényűek, és így bármely stílusfajban előfordulhatnak, a kifejezés neme alatt azokat, melyek a stílusnak bizonyos sajátos jellemet [jelleget] adnak. A nyelvtanban a tanulót a nyelv logikájába vezettük be, folytassa ezt a stilisztika a nyelv pszichológiájával! Szellemi életünknek a nyelvben megnyilvánuló képe így lesz teljessé.

Egészen átalakult rendszeremben a szóképek tana, mely Quintilianustól H. Paulig^* egy merev, formális, logikai rendszer béklyóiba szorította a nyelvnek épp azt a részét, ahol szemlélet és hangulat a döntő tényezők. A metonímia és szinekdoché így teljesen eltűntek, és a nevük alatt tárgyalni szokott, egészen különnemű jelenségek legnagyobb része könyvemben a tapadás és szimbólum fejezetében található. A metafora név alatt azokat a jelenségeket tárgyalom, melyeknek művészi értékük van, azaz szemléleti vagy hangulati hatásuk; a köznyelv csupán fogalmi értékű képeit a jelentéstanban átvitel (translatio) címen osztályozom. Főbb gondolataimról két értekezésemben már előzőleg számot adtam. (A szóképekről. A kifejezés stílusa. Mindkettő a budapesti VIII. ker. áll. főgimn. értesítőjében. 1911. és 1913. Különlenyomatban Ranschburg Viktornál.) Minthogy úgy tudományos, mint tanári részről elismerés és biztatás hangzott felém (vö. Gombocz Zoltán: Magyar Nyelv. VII. [1911.] 324–25. l.; Rubinyi Mózes: Magyar Nyelvőr. XL. [1911.] 376–77.l.; Dénes Lajos: Irodalomtörténet. I. [1912.] 136. l.; Székely György: Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny. 1912. 732–33. l.; Bittenbinder Miklós: Magyar Középiskola. V. [1912.] 231–34. l.; Biró Miklós: Egyetemes Philológiai Közlöny. XXXVI. [1912.] 759–60. l.; Rubinyi Mózes: Magyar Nyelvőr. XLII. [1913.] 324–25. l.), elérkezettnek látom az időt, hogy egész rendszeremet bemutassam, miután két ízben jórészt már a tanításban is kipróbáltam. Serkentőleg hatott rám az is, hogy Bartha és Tordai, valamint Ady és Endrei legújabban megjelent stilisztikájukban^* első tanulmányom eredményeit, saját vallomásuk szerint, már értékesítették is.

Példáim legnagyobb részét a Toldiból vettem, vagyis fő célom volt azt stilisztikailag feldolgozni; azért a belőle való idézeteket csak egyszerűen római számmal jelzem.

Az olvasókönyv^* összeállításában középponti tárgykörül szintén a Toldi szolgált. Vele kapcsolatba hozhatók a Nagy Lajos korára vonatkozó olvasmányok, a pusztai élettel a magyar alföldről szólók s Petőfi költészetének megfelelő darabjai. Természetesen a tanterv kívánta olvasmányokat is felvettem (pl. Ovidiust a reáliskolák számára), valamint a verstan követelményeire is tekintettel voltam. A verstanban jobbára Négyesy László elméletéhez^* csatlakoztam.

Forrásaimról értekezéseimben adtam számot. Itt csupán Tolnai Vilmosnak A szólásokról^* című értekezését említem, és Riedl Frigyes úrnak, valamint Melich János és Gombocz Zoltán kedves barátaimnak fejezem ki hálás köszönetemet támogatásukért.

Részemről a tanügyi reformot sohasem a tárgyak ide-oda tologatásában láttam, ami csak zavarja összefüggésüket, és ezáltal a tanár munkáját, hanem abban, hogy az egyes tárgyak keretén belül tartsunk lépést a tudományokkal, és járuljunk haladásához erőnkhöz képest. Vajha sikerült volna ez a magam részéről!

Budapesten, 1913. december 3.

Zlinszky Aladár

1. A stilisztika görögösen képzett latin szó, s annyit tesz, mint az írás tudománya. Alapja a stílus szó, amely eredetileg a rómaiak íróeszközét jelentette.

A rómaiak vékony viaszréteggel bevont táblákra íróvesszővel vésték betűiket. Ez az íróvessző a stílus. Csontból vagy vasból készült. Az egyik vége hegyes volt, ezzel karcolták a betűt a viaszba, a másik lapos, ezzel pedig az írást ismét eltörölték, hogy a táblát újra használni lehessen. A viasztábla csak fogalmazásra szolgált, tartós használatra a papíruszt (növényi rostokból készült papiros) alkalmazták. Idővel a stílus szó nemcsak az íróeszközt, hanem magát az írni tudást is jelentette: van stílusa, jó stílusa van, nehézkes a stílusa. (Vö. 150. l.) Aki jól ír, arról a magyar is azt mondja, hogy jó tolla van.

Épületnek, képnek, bútorzatnak is van stílusa. Van román meg gót stílű templom, reneszánsz palota, szecessziós^* festmény, ónémet stílű^* ebédlő. Itt általában azt a módot jelenti, ahogy az illető dolog művészileg meg van alkotva.

2. A nyelvtanban foglalkoztunk már a nyelv elméletével. Tanultunk hang-, szó- és mondattant, megismerkedtünk a beszéd- és mondatrészekkel, az egyszerű és összetett mondattal. A nyelvtan azonban csak az egyes szót, az egyes mondatot vizsgálta; a fő célja az volt, hogy azokat megmagyarázza. A stilisztika általában a nyelvbeli előadással, tehát az egész írásművel foglalkozik, s a szavak, szólások, mondatszerkezeteknek nemcsak megértetésére, de megválogatására is tanít.

1. A nyelv szavakból, szólásokból, mondatokból áll. Ezekkel kell tehát sorjában foglalkoznunk, ha a nyelvet a stílus szempontjából ismerni akarjuk.

2. A szavak valamely nyelvben részint eredetiek, részint kölcsönzöttek.

Eredeti szavak azok, amelyeket a nép őshazájában (a magyar tehát az urál-altaji hegység vidékén^*) maga teremtett. E szavakból össze lehet állítani a nép alapszókincsét, melyet tovább elemezni, vagyis a szótövek jelentését megfejteni már nem lehetséges.^*

Kölcsönszavak azok, melyeket a nemzet más, idegen népektől vesz át.

Kölcsönszóra akkor van szükség, ha valamely nép egy másiktól valamit tanul. A tanult dologgal együtt átveszi annak a nevét is, és saját szókincsébe illeszti. A magyar nép mindazon népektől tanult, amelyekkel vándorlása közben érintkezett, és azoktól is, akik mai hazájában hatottak reá. Viszont más népek is tanultak a magyartól. Úgynevezett tiszta nyelv nincs is a világon; legtöbb kölcsönszó az angolban van.

A kölcsönszavak ismét kétfélék, úm. meghonosodottak és idegenek. Meghonosodott kölcsönszó^* az, mely hangzásban idő folytán a többi magyar szóhoz hasonlóvá lett, s azoktól meg nem különböztethető. Idegen kölcsönszó az, melyet ma is idegennek érzünk, és tudva mint idegent használunk.

Meghonosodott kölcsönszavakra álljanak példákul a következők:

1. Latin szók. Ezek vonatkoznak:

a) az egyházra: templom, kántor, káptalan (capitulum), klastrom; b) az iskolára: iskola, tábla, kréta, papiros, lénia, lecke; c) a tudományra: doktor, patika, pirula (pilula), balzsam, kalendárium, kóta (quota pars [hányadik rész]),^* poéta, tragédia, komédia, muzsika, tigris, elefánt, vipera, rózsa, viola, jácint (hyacinthus).

2. Német szók. Ezek a városi, polgári életre, iparra, kereskedelemre vonatkoznak, mint:

polgár (Burger), céh, pék (Bäck), font, érc, kehely (Kelch), suszter, kalap (Klapphut [összelapítható kalap]), farsang, frigy (Friede [er.: fegyverszünet, ma: béke]), tucat, selejtes (schlecht [rossz, silány]).

3. Ezenkívül még a honfoglalás előtt sok török, utána sok szláv szó is került a magyarba.

A hét napjai részint magyarok, részint szlávok. Hétfő: a hét feje. Kedd: ketted [második] nap. Szerda, csütörtök, péntek: szlávok; jelentésük: középső, negyedik, ötödik. Szombat: héber szó (sabbath).^* Vasárnap: vásárnap.

Idegen szavak. Ezeket idegeneknek érezzük a magyar szókincsben, de mert rendszerint nincs egyértékes magyar kifejezés, használjuk.

1. Latin szók.

Mint a meghonosodottak, ezek is legnagyobb részt az egyház és tudomány szavai:

grammatika, história, chemia, physica, orthographia [helyesírás], gymnasium, gymnastica. Praedicatio, caerimonia [szertartás], confirmatio,^* processio, propheta. Medicina [orvosság], operatio, amputatio, laboratorium, sanatorium. Telegraph, automobil, aëroplan (repülőgép], kinematograph [mozi].

Mind e szavakat újabban magyarosan szokás írni, de azzal sem lesznek magyarrá.^*

2. Német szók.

A modern nyugati nyelvekből is sok idegen szó jött és jön át nyelvünkbe. Legtöbb a németből, mert hiszen a mohácsi vész óta állandóan összeköttetésben vagyunk Ausztriával.

Így a ruházkodás köréből: strimfli [harisnya], másli, rékli, ciha, slepp, muff, copf, hózentráger. A mesterségek köréből: drót, sróf, collstok, plattni [lemez; a tűzhely fedőlapja], sámli, cucli, plajbász (Bleiweiss [fehér ólomfesték]), féder, cvikker. Spékel, rámol, dunsztol, pucol. A katonaság is sokat hoz magával: a baka: berukkol, egzercíroz [gyakorlatozik], masíroz, szalutíroz [tiszteleg]; káplár, lajdinánd [hadnagy], óbester (Oberst [ezredes]); menázsi, prófunt [katonakenyér], komiszkenyér (Commisbrot); obsit [katonai elbocsátólevél].

A háztartásban is sok jövevényszó szerepel: A háziasszony ilyenformán szól sokszor a szolgálónak: „Kata hozzon húst auflágnak [feltétnek], meg valami cuspajznak [főzeléknek] valót. A marhahús szaftos legyen; hogy mi legyen a szósz, majd meglátjuk. Villásreggelire lesz virsli szaftban. A spájzban vagy a kaszniban vagy a kredencben akad még száraz kifli, egy része jó lesz prézlinek, más része smarninak. A spórherdben idején legyen tűz, hogy a rerni [sütő] jól kifűljön. Ebéd után pucolja meg az eszcajgot, aztán kivisszük a gyereket a ringlispilbe [körhintára] stb. stb.” Simonyi Zsigmond: A magyar nyelv. Bp. 1905. 82. l.)

3. A francia kultúra a művelt társasélet és a divat terén irányadó a XVIII. századtól fogva. Az átvételek legnagyobb része e körből való.

Szalon, etikett, zsúr, dezsöné (déjeuner [déli étkezés, kb. villásreggeli]), diné [estebéd], szupé [a késő esti órákban történő étkezés], fotel (fauteuil), sifonér (chiffonière [ruhásszekrény]), kadrill (quadrille (francia négyes]), vizavi (vis-à-vis), gardedám, bonbon, púder (poudre), parfüm, otkolony (eau de Cologne: kölni víz); toalett, masamód (marchand de modes). Pantalón, zsakett, zsilé (gilet [mellény]), livré [libéria: a cselédség formaruhája]. Fád, prűd (szégyenlős), delikát [ínyenc], filigrán. Az igék egy részét a németes -íroz, más részét a latinos -ál végzettel vettük át: zseníroz, forszíroz, garníroz [körítéssel látja el a húsételt], szervíroz, dresszíroz; blazírt [fásult, unott]. Angazsál (engager [szerződtet]), debütál [először lép fel], adresszál, blamál, diffamál [rágalmaz].

4. Az angol a sport, játékok, versenyek terén vezet.

Sport, turf [lóverseny], golf, tenisz, rakett [teniszütő], futball, meccs (match), gól, zsoké (jockey), tréning, rekord; klub; klaun (clown [bohóc]). Startol, spurtol [hajráz], bokszol, tippel.

5. Az olasz a műzenét terjesztette el Európa-szerte.

Opera, librettó (szövegkönyv), partitúra (zeneszöveg), ária, szonáta, szóló, duó, trió; fortepiano [zongora], cselló (violoncello), flóta [fuvola]; banda, tempó, tenor, szoprán, impresszárió, finálé.

6. Idegen szókat kényszerítő szükség nélkül használni barbarizmus. Ezzel szemben áll a purizmus, a nyelvtisztaságra törekvés, mely azt az elvet vallja, hogy ha van elfogadható magyar szavunk valamely fogalomra, ne használjunk idegent. Legyünk puristák!^*

1. A nyelv úgy is gyarapszik új szavakkal, hogy a meglévőkből képzés és összetétel útján új szavakat alkotunk. Helyes nyelvérzék és a nyelv törvényeinek tudása biztosan útba is igazít bennünket az új szavak képzésénél.

Különösen sok új szót csináltak a magyar írók a XVIII. század második felétől egészen a XIX. század második feléig. Ez a száz év a nyelvújítás kora. Magyarország a török hódítás alatt sokban elmaradt az európai műveltségtől, úgyhogy sok fogalomra nem volt kellő szó. Azonban sok jó mellett sok rossz szót is alkottak, mert egyrészt a külföldi, különösen német munkák fordítása megzavarta az írók nyelvérzékét, másrészt a magyar nyelv, nevezetesen a szóképzés törvényei sem voltak eléggé megállapítva, úgyhogy sokat vétettek ellenük.

2. Leggyakoribb hibás eljárások voltak a következők:

I. A képzők helytelen alkalmazása:

-mány, -mény és -ály, -ély csak igéhez járul, tehát helytelen: okmány, eszmény, erély, szentély, szivély, ünnepély.

-ász, -ész csak főnévhez járul, tehát helytelen: szabász, festész, építész, történész.

II. Hibás képzők használata. Képzőknek tartottak olyan szóvégeket, melyek nem azok, hanem a tőhöz tartoznak; ők azonban ezekkel új szókat képeztek. Ilyenek:

-da, -de: iroda, nyomda, szálloda, zárda, cukrászda, zenede, tőzsde.

-ány, -ény, -any, -eny: erény, regény, korány [kora reggel], virány; higany, éleny [oxigén], széneny [a szén mint elem].

III. Idegen képzők használata. Idegen eredetű szavak végződését is felhasználták képző gyanánt. Így:

-nok, -nök (vö. bajnok, szláv: bojnik): írnok, mérnök, elnök.

-ár, -ér (vö. huszár, szláv: corsar):^* tanár, hordár, pincér, titkár.

-nc (vö. labanc, német: Laanz, a. m. Lanzknecht [lándzsás zsoldos])^* újonc, fegyenc, különc, udvaronc, kedvenc.

IV. Szócsonkítás. A szavakat megrövidítették, és sok hibásan elvont szótőt használtak önálló szó gyanánt.

Ilyenek: árny, sav, táp, tan, tár, táv, vegy, zöm, isme. Főképp sok orvosi szó van efféle, mint heg, dag, lob, hám, nyák [nyálka], szenv, téboly.

V. Hibás szóösszetétel. Helytelen a puszta igető összetétele valamely főnévvel.

Jármű, horderő, gyufa [a gyújt igéből], kötszer, láthatár, lelhely, lőpor, menhely, ütér, vonzerő, tetszhalál.

3. A nyelvújítás szavai közül sok annyira meghonosodott, hogy már ki nem irtható; sok helyett nem is tudnánk más megfelelő szót. Ha azonban lehet, pótoljuk helyesen képzett, jó magyar szóval, esetleg használjuk inkább a megfelelő idegent. Legyünk ortológusok (helyesen beszélők) a neológia^* túlzásaival szemben!

Okmány helyesen: okirat, ünnepély: ünnepség, szívélyesen: szívesen, építész: műépítő, festész: festőművész, történész: történettudós, történetíró, zenede: zeneiskola, öltöny: öltözet, fegyenc: rab, fogoly, isme: ismeret, zöme: java, dereka, rokonszenv: rokonérzés, vonzalom, ellenszenv: idegenkedés, húzódás (valamitől), láthatár: szemhatár, éghatár, tetszhalál: álhalál. Olykor jobb az idegen szó mellett maradni: higany: kéneső (török szó), zárda: klastrom, gyógyszertár: patika, pincér: kellner, tőzsde: börze, éleny: oxigén.^*

A szókincs nem holt tömeg, hanem folytonos változáson megy keresztül, s a szavak jelentése idő folytán módosul. A jelentésváltozás többféle úton-módon történhetik.

A nyelv nem teremt, nem kölcsönöz, nem is képez minden fogalomra új szót, hanem a meglevőket használja fel új fogalmak megnevezésére. Ez a jelentésátvitel.^*

Átvitel tehát akkor keletkezik, ha valamely fogalmat egy más fogalomról vett szóval jelölünk meg.

1. Az emberi test

1. Leggyakrabban az emberi test részeinek nevét visszük át más fogalmak jelzésére. Saját énünk a legismertebb, legkifejezőbb előttünk, azért vesszük róla az elnevezést.

Lábfej, mákfej, oszlopfő, asztalfő, hídfő, kútfő (valaminek alakja, teteje, kezdete). Búzaszem, egy szem szilva, láncszem. Hordó szája, barlangszáj. Földnyelv. Habok hátán. Petőfi azt mondta Aranynak a Toldi és a Toldi estéje elolvasása után: „Ha megcsináltad a fejét meg a lábát, csináld meg a derekát is.”^* Hegyoldal, asztalláb, keréktalp. Soroljuk el az üveg, cipő, hajó részeit!

Ritkább már, mikor más tárgyak nevét visszük át saját testünk részeinek jelölésére.

Így leginkább a fa részeit: a fa törzse s az ember törzse. Fültő, orrtő, lába töve. Sudár v. sugár termet. Magzat, sarj, családfa. Más tárgyak: fejtető, hajszál, szeme gödre, nyaka csigája, szájpadlás, ujjhegy, térdkalács, ádámcsutka.

2. Emberi cselekvéseket, állapotokat szintén tulajdonítunk élettelen tárgyaknak. Ezek igei jelentésátvitelek.

A szobában áll az asztal, mellette a székek. A ruha jól áll. Esőre áll az idő. Kinn ülő szemek. Köd ül a hegyen. Budapest a Duna mellett fekszik. A királyi palota a Dunára néz. Szól az ágyú, a harang, a dob, a trombita.

2. Érzéki és gondolati fogalmak

1. Érzéki fogalom mindaz, amit érzékeinkkel (látás, hallás, szaglás, ízlés, tapintás) tapasztalhatunk; gondolati fogalom az, amit csak elgondolni vagyunk képesek, ami valóságban nem, hanem csak elménkben létezik.

Mármost azt látjuk a nyelvben, hogy sokszor érzéki fogalmat egy másik érzéki fogalommal, a gondolati fogalmat pedig mindig érzéki fogalommal fejezi ki.

2. Az első kifejezésmódra például szolgálnak az emberi test részei más tárgyakra átvíve, vagy viszont. A másodikra, azaz gondolati fogalmaknak érzéki kifejezésére figyeljük meg a következő példákat:

I. A nagyság és kicsinység fogalmának érzéki kifejezése.

Nagy, sok jelzésére való a tenger, rengeteg (erdő), rakás, halom, sereg. „Bőgölyök hadával háborúra kelnek.”(I.) „Sok nyerítő méne, nagy sereg kutyája.” (II.) „Most van a dandárja réten a munkának.” (II.)

Kicsiny, kevés jelzése: csepp, szikra, sziporka, morzsa, mákszem, makula (folt), fikarc^* (rost). Csipetnyi, hajszálnyi, körömfeketényi. „Egy betű való sincs, Toldi György, a vádban.” (II.) Egy kukkot se szólt. Csekély érték kifejezésére: parányi (para: kis török pénz)^*. Nem ér egy fityinget (Pfennig)^*, batkát^*, poltúrát^*, rossz krajcárt, fagarast, lyukas mogyorót, hajító fát, fületlen gombot, vak varjút. „Egy fillér kis darab, de annyi hely sincsen, Hová az orcáján csókvetést ne hintsen.” (VI.)

II. Az idő kifejezéseit a szemlélhetőbb, tehát érzékibb térről veszi a nyelv. Éppúgy, mint ahogy az időhatározás is helyragokkal történik: pl. a múlt században (vö. a szobában).

Nagy idő, kis félóra, hosszú nap, magas életkor. Üres idő, bőven van ideje, telik az idő. „Öreg kanna” (X.), öreganya, nagyanya.

Az időnek azonban mozgása is van, ami a térnek nincs. Ezt is térbeli tárgyakról vett átvitelekkel érzékíti a nyelv.

Az idő folyik, megy, halad, tűnik, fut, rohan, múlik. Mulatja az időt,^* mulatság, múlva, jövőre, jövendő.

III. A gondolkodás cselekvésének érzéki kifejezése.

A) Kézzel végbevitt cselekvéssel. „Mert fölérni könnyű, könnyű nemcsak ésszel, Hanem ököllel is és megfogni kézzel.” (III.) Felfog, fogalom, megfoghatatlan. Ért,^* ér, érint. Tapasztal, tapint. Megold, megfejt, kibonyolít.

B) A sütés-főzés kifejezéseivel. „S amint fő magában, amint gondolkodik.” (I.) „Kigondolta, mondom, kifőzte magában.” (VIII.) „»Hm, paraszt én!« emígy füstölög magában.” (I.) Ilyen a forral, kohol (kohó), kisüt. Kevés a sütnivalója. Elpárolgott a fejemből.

IV. Gondolati tulajdonságokat szintén eredetileg öt érzékünkkel tapasztalható tulajdonságjelzőkkel fejezünk ki.

Éles kés, éles ész; kiáltó gyermek, kiáltó ellentét; bűzhödt mocsár, bűzhödt erkölcsök; keserű mandula, keserű gond; goromba pokróc, goromba modor.

3. Testi és lelki jelenségek

1. Lelkünk jelenségeit (érzelmeinket, gondolatainkat) állandóan külső, testi változások kísérik. A nyelv a lélekben végbemenő folyamatot többnyire a testen végbemenő változással jelöli.

Az egyes testrészek szerint nagyon sok érzelmet jelölhetünk meg.

Száj: szájas, szájtáti, csak a szája jár. Orr: orront, megorrol, lelóg az orra, feldúzza az orrát, orrát fintorítja^*. Szem: szemes, szemfüles, szemtelen, arcátlan (akinek szeme, arca nem változik – mintha nem is volna –, mikor más lesüti a szemét, elpirul szégyenében); eláll szeme-szája, szemet húny, szemforgatás, görbe szemmel néz. Fog: foghegyről beszél, mintha a fogát húznák, nem fűlik a foga hozzá (II.), fáj rá a foga. Csügged (a fejét lecsüggeszti), talpára áll, beadja a derekát. (Milyen érzelmek vannak mindezekben kifejezve?)

2. A nyelv az állati test érzelemnyilvánulásait is felhasználja emberi érzelmek jelölésére.

Agyarkodik, feni a fogát, fenekedik. „Mért feni agyarát jó atyjafiára?” (V.) Kimutatja a foga fehérét, vérszemet kap, fülel (figyel)^*, hegyezi a fülét, elereszti fülit-farkát, mindenbe beleüti az orrát, begyébe szedi (megharagszik), szimatol.

3. A nyelv az egyes lelki tulajdonságokat külön testrészekbe helyezi. Amott a külső, itt inkább a belső testrészek szerepelnek.

Fej: gondolkodás. Jó feje van, okos fő, bolond fővel, töri a fejét, fejébe veszi, beszélnek a fejével, elveszti a fejét, fejetlenség. Szív: érzés. Jó szíve van, rossz-szivű, tiszta szívből, szívesen, szívvel-lélekkel, szívből vagy színből, helyén a szíve, szível valakit. Epe: harag. Epés ember, elönti az epe, epekedik, epeszt. „Forr epéd, hogy más is márt veled egy tálba.” (II.) „Toldi Miklósnak sincs ám galambepéje.” (II.) „Sőt irigység miatt megszakad a lépe.” (VI.) „Kincse volt temérdek, s arra büszke mája.” (II.) „Hamis a zúzája.” (Népdal.) Hasból beszél (üres dolgokat fecseg).

4. Jellemet, vagyis a lelki tulajdonságok bizonyos összességét szintén igen gyakran érzéki módon fejezi ki a nyelv, azaz mintegy rámutat azokra az emberekre, olykor állatokra, akiken ezek a tulajdonságok megfigyelhetők.

A) Emberek: valóságos Herkules, Maecenas, Júdás. Hitetlen Tamás. „Erőtlen a Lázár, most lábad…” (Tompa: Kenyérkő.) A magyar bíboros Cicero (Pázmány Péter). Ritkák a Deák Ferencek. Széchenyieskedők.^* Lucullusi lakoma, tantaluszi kínok, sziszifuszi munka, nérói kegyetlenség, sztentori hang, Augiász istállója^*. Tamás vagyok benne, tamáskodik. Hióbhír.^*

Ezek történelmi egyéniségek; őket tehát csak a műveltek ismerik; a nép azonban a maga környezetének (valamikor ismeretes) személyeit szereti emlegetni.

Csalókapéter, rontópál, vadmarci, fajankó, utcakati, boncoskata (rendetlen), katuska (asszonyos férfi), szélborka. Hűbelebalázs módjára, amúgy magyarmiskásan. Bekukkant, mint Bolond Istók Debrecenbe.

B) Állatok jellemvonásai emberre átvíve: rókalelkű, nyúlszívű, tyúkeszű, ebhitű, galambszelíd, kígyósima. Kutyahűség, oroszlánbarátság, macskaügyesség, csigalassúság. Szamárkodik, disznólkodik, páváskodik, cicáz.

4. Szimbolikus kifejezések

Az emberi test részei, térfogalmak, színek, számok, tárgyak, ha valamely cselekvés, szokás, szertartás alkalmával fontos szerepet játszottak, idővel annak jelképeivé válhatnak. A szimbólum (symbolum) tehát emlékeztető jel, érzéki jele valamely gondolati fogalomnak.

1. Az emberi test részei:

a) Fej, fő. Az emberi test legkiemelkedőbb része, s mint az észnek és a legfontosabb érzékeknek székhelye, az egész test vezetője, irányítója. A fej tehát a legfőbb testrész.

Ilyen értelemben mondhatjuk valakiről, hogy ő pl. a gyűlés feje, államfő, családfő, osztályfő, főnök, fejedelem. Melléknévként: fő dolog, főváros, fővezér, főnév. Határozószó gyanánt: főleg, főként.

Nagy bűnökért, különösen régente, fejveszteség járt, azért volt az ilyen dolog főbenjáró. Erős bizonyítás, ha azt mondom: fejemet teszem rá, fejemet adom érte, itt a fejem, le hagyom vágni a nyakamat, ha nem igaz. A katona kardját tartotta nyaka fölé, annak jeléül, hogy fejével játszik.

b) A térd, a láb a test alsó részei, s ezért velük az alázatosság érzelme van egybekötve.

A győztes előtt az ősidőkben földre terült a legyőzött, s az lábát reátette, lábbal taposta. A könyörgő a hadifoglyok e viselkedését utánozta: lábához hull, lába elé borul, térden állva kér. „Inkább fölmegy a királyig Térden csuszva…” (Arany: A fülemile.) Elhomályosult a jelentés az eseng, esdekel, esennen^* szókban, melyek csak erős kérést jelentenek ma már. A hízelgőt talpnyalónak mondjuk. Viszont a taposás, rúgás meggyalázás jele. Lábbal tapos törvényt, igazságot. Felrúg minden szabályt. Becsületében gázol. Jogtiprás.

c) A kéz a hatalom, a birtokbavevés eszköze.

Ráteszi a kezét. Életünk Isten kezében van. Fegyveres kézzel. Kézre kerít. „Kit hogy elveszessen, most esik kezére.” (III.)

2. Térfogalmak szimbolikus használata.

a) A felső és alsó ilyenfajta felfogásából következik, hogy ami felettünk áll, azt tiszteljük, féljük; ami alattunk, azt lenézzük, megvetjük.

Ami felső, magas, emelkedett, azt felsőbbrendűnek, felségesnek, magasztosnak tartjuk; az kiválóbb, értékesebb, mint ami alacsony, alsórendű, aljas, alantjáró, süllyedt. Az aláz, alázatos, megalázkodás szintén e felfogáson alapulnak. Valakit lenézünk, lehordunk, lerántunk, de tisztelettel nézünk fel rá, feldicsérjük, egekig emeljük.

b) A nagy és kicsiny hasonlólag szimbolikus jelentésre tett szert. A nagyság félelemre, tiszteletre indít; a kicsiny, melyet hatalmunkban lévőnek érzünk, megvetésünket érdemli.

Nagy, nagyságos, nagyszerű; ezzel ellentétben: kis, kicsiny, kicsinyes, kicsinyel, kisszerű. Van nagy lélek, nagylelkű és kislelkű, kishitű.

c) Az egyenes és görbe szimbolikus jelentése onnan keletkezett, hogy az egyenes, a könnyen áttekinthető, mert a biztonság érzésével jár, kedvesebb előttünk, mint a kanyargós útvesztő, ahol eltévedés áldozatává lehetünk. Ezért jobban szeretjük az egyenes gondolkozású embert, aki kereken kimondja az igazat, mint aki görbe utakon jár, az esze tekervényes, a tettei ferdék s egyenetlenséget támaszt.

d) A jobb és bal. Minthogy a jobb kéz az erősebb, ügyesebb, a népek hitében az, ami jobb felől esik: jó, szerencsés, ami baloldalt, az rossz, szerencsétlen, mint balsors, baleset, balvégzet, balhír, balul üt ki.

3. Színek. Sajátságos jelentést kaptak gondolkozásunkban a színek is aszerint, milyen szerepet játszanak életünkben, cselekvésünkben.

a) Sötét–világos. Minthogy életünknek a napfény kedvez, a sötétség pedig veszedelmes, ártalmas lehet: a világos, derűs örömet kelt bennünk, a sötét szomorúsággal tölt el.

Derűs kedv, felderül, borúra derű. Sötét gond, borongó hangulat. „… és iszonyú pogány Harag sötétellett a király homlokán.” (XII.)

Napvilágnál könnyen eligazodunk, a sötétben eltévedünk. Ezért van: világos ész, világos beszéd, a dolog kiviláglik, napfényre jut, kiderül. Az értelem fénye, fényes tehetség, ragyogó dicsőség (glória). Ellenben sötét titok, lelki sötétség, homályos múlt.

b) Fehér–fekete. A fehér, amin nincs folt, piszok; erkölcsi értelemben is az ártatlant, a bűn nélkül valót jelenti, a fekete a bűnt, a gonoszságot.

Tiszta lélek, tiszta szándék, tiszta szívből, fehér lélek, fehér könyv. A fehér ruha a tisztaság, az ártatlanság öltözete (Vesta-szüzek,^* menyasszonyi ruha). Ellenben a bűn fogalmát a tisztátalan, piszkos, fekete színnel kötjük össze. Tisztátalan lélek, piszkos dolog, piszokember, piszokfészek, sötét bűn, fekete gazság, szemétnép. Az ördögöt is feketének festik. A vezeklő bűnös port vagy hamut hintett a fejére bűntudata jeléül. Ma is hamvazószerda a bűnbánat napja.

c) Egyéb színek. Piros, rózsaszín: a hajnal, a rózsa, az öröm színe. Örömpír, rózsáskedvű, mindent rózsaszínben lát. A zöld a remény színe, mert a hosszú tél után kizöldellő növényzetre utal. Zöld ágra jut: boldogul. De mert ami zöld, az még éretlen is, ebben az értelemben mondjuk: zöld ifjú, zöldeket beszél, sok zöldséget összehadar. A vörös (veres a. m. véres) a vér, a tűz színe, a harag, a veszedelem jele. Forradalmi pártok mindig szerették színül választani.

4. Számok. A számszimbolika is nevezetes szerepet játszik a nyelvben, mert a néphit bizonyos számoknak különös jelentőséget tulajdonít.

Legkedveltebb számunk a három. A dolgoknak van eleje, közepe, vége. Három személy van. Három az idő is: jelen, múlt, jövő. A hármas számban van valami bevégzettség, tökéletesség. Három a magyar igazság. Háromszor iszik a magyar. Három a tánc! Hét: hét napja van a hétnek. Hét szentség, hét főbűn, hét sovány esztendő, hétpecsétes titok. Hét holló, hét törpe, hétfejű sárkány, hétmérföldes csizma. A tizenhárom szerencsétlen szám, amióta Krisztus urunk a tizenkét apostollal együtt volt az utolsó vacsorán.

A sokaságot a nyelv szintén bizonyos kerek számokkal jelöli. Száz, ezer, százezer, millió. Százat egy ellen. Száz szónak is egy a vége. „Nem volt ilyen kedvem, van száz esztendeje.” (X.) A soklábú bogár: százlábú. A nagyon szép virág: százszorszép. A sok baj ellen jó fű: ezerjófű. A sokféléhez értő ember: ezermester. A nagyon gazdag ember: milliomos.

5. Tárgyak, eszközök is nagy számmal szerepelnek mint az élet különféle viszonyaiból vett szimbólumok.

Kereszt: a szenvedés szimbóluma. Hordja a keresztjét. Nehezen viseli a keresztjét. Mindenkinek megvan a maga keresztje. Kard: erőszak. Karddal szerez igazságot. Döntsön a kard ! Kardoskodik. Kardos menyecske. Korona: uralkodás, hatalom. Kockán forgott a korona. Ez volt az események koronája. Siker koronázza működését. Koszorú: jutalom, dicsőség. Koszorús költő. Arany Toldiját a Kisfaludy Társaság húsz arannyal koszorúzta. „Hírvirágot szedni gyöngyös koszorúba?” (I.) Kenyér: élelem, eltartás, jövedelem. Kenyeret keres. Kenyéradó gazda. Kenyeres pajtás. „Pedig kenyerének javát már megette.” (X.) Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma! Lekenyerez.

Megvannak az egyes foglalkozásoknak is a maguk jelvényei, eszközei, ruhadarabjai. Így a művészeteknek: lanttal, ecsettel, vésővel keresi kenyerét. Jó stílusa van. Ékes tollú író. Felölti a csuhát. Főkötő alá kerül. Hajadon^* leány. A bölcsőtől a koporsóig. Szólások: Koldusbotra jut. Dobra kerül. Beadja a kulcsot^* (várátadáskor). Sok van a rováson (vö. rovásírás). Én tettem le a garast. Lőttek már annak.

Vannak szavak, melyek több alakban járatosak. Ez alakok közül némelyek jelentésben semmit vagy alig különböznek, a legtöbbnél azonban az alakkülönbözés jelentéskülönböződéssel is jár. Ez a különülés.^*

Hogy egy szónak több alakja van, annak többnyire az az oka, hogy az ország más-más vidékén másképpen ejtik. Így aztán az irodalmi nyelvbe többféle ejtéssel kerül bele. Idő folytán rendszerint egy alak állandósul, vagy pedig a különböző alakok értelemre nézve elkülönülnek. Egy más oka az, hogy a különböző képzésmódok vesznek fel más-más értelmet.

1. Többalakú szavak.^*

A) Azonos jelentéssel: per, pör; elő, elé; elöl elül; jelel, jelöl; csépel, csepül; hív, hű; künn, kinn, kint; dől, dül; nyugat, nyugot; karaj, karéj. Gunyhó, kunyhó; part, mart; bög, göb; köp, pök; kanál, kalán; teher, tereh.

B) Különböző jelentéssel: csavar, facsar; cseveg, fecseg; robban, roppan; nevel, növel; kerít, körít; terít, térít; kelt, költ; dördül, gördül. Arc, orca; arány, irány; kerek, kerék; sudár, sugár. Épen, éppen; szinte (majdnem), szintén (ugyanúgy).

2. Alakpárok: azok a szók, melyek magas és mély alakjukban járatosak.

A) Azonos jelentéssel: kondor, göndör; dali, deli; csucsul, csücsül [dajkanyelvi szó: alszik]; dulakodik, tülekedik [az előzőnek enyhébb változata]; sustorog, sistereg; rimánkodik, reménkedik^*. „Ott reménykedik, de György korholja durván.” (II.)

B) Különböző jelentéssel: karom, köröm; karmol, körmöl; gumó, gümő; gombóc, gömböc; család, cseléd; tors^* (I.), torzsa, törzs; forgatag, fergeteg; gyúr, gyűr; dobban, döbben; ont, önt; kotyog, ketyeg; dorombol, dörömböl.

3. Képzett szavak is vannak, melyekhez a népszokás különböző jelentést fűz.

Folyat, folytat; nyomat, nyomtat; vágat, vágtat. Számatlan, számtalan; végetlen [nincs vége], végtelen [nagyon nagy, hosszú]; gondatlan, gondtalan; érdemetlen,^* érdemtelen. Biztosság, biztonság; közösség, közönség; fáradság, fáradtság; veszteség, vesztesség [valakinek a vesztes volta]. Uralom, uradalom. Írás, irat; fonás, fonat; kötés, kötet (maga a cselekvés, a cselekvés eredménye). Mulat, mulaszt. Híres, hírhedt. Szól, szaval; jós, javas; jósol, javasol.

Ha valamely szó gyakran fordul elő egy másikkal kapcsolatban, megtörténik, hogy az a másik szó teljesen el is marad, s a kifejezés egész értelmét az első szó veszi fel, a jelentés mintegy ahhoz tapad. A tapadás eredménye tehát a szólás rövidülése, egyszerűsödése.

Leggyakoribb ez a jelzős kifejezésnél, mégpedig úgy a melléknévi (igenévi, számnévi), mint a főnévi (birtokos) jelzőnél. Ilyenkor a jelzett főnév teljesen elmarad a jelző mellől.

Sertés, szarvas, farkas, szárnyas (állat). Fenyves (erdő), gulyás (hús), tengeri (búza), lábas (edény), vitorlás (hajó). Szolgáló (leány), temető (kert), fonó (ház), olvasó (gyöngy), pengő (pénz), sült (hús), múlt (idő), halandó (ember). A Mindenható, a Megváltó, az Üdvözítő. Az előadás nyolckor kezdődik. „Boglyák hűvösében tíz-tizenkét szolga” (hűvös árnyékában). (I.) „Nádor ispán látja Toldit a nagy fával” (rúddal). (I.) „Felvette a vasat lába mellől Bence: Hát nem vas-darab volt, hanem vasszelence.” (X.)

Egész Budapest (lakossága) tudja. Ott volt a fél falu (népe). Mit mond a világ (lakói)? Adja az ég (ura)! „Fölkelvén pedig jó Toldi György asztala” (vendégei). (III.) Leégett a szomszéd (háza). „Felhajtá majd félig az öt pintes pohárt” (tartalmát, borát). (X.) Olvasom Petőfit (műveit, költeményeit). Hozd el Toldit (történetét, a róla szóló könyvet)! Elmegyek Bánk bánba^* (a Bánk bán tragédiájába, a Bánk bán drámáját előadó színházba). Gyerünk a Szent Gellértre!

Néha egy fogalmat egész mondattal fejezünk ki, s az ilyen mondatot azután úgy használjuk, mintha már nem is mondat volna, hanem csak egy szó. Ezek a mondatszavak.

„Ejnye, hát hol járhat most ez a félsz benne?” (VI.) Majd lesz kapsz. Nincs mersze. Jönnek a fogdmegek. Volt nagy eszem-iszom. Ehetném van. Mehetnékje támadt. Megszállotta a szófogadhatnám. Gondolomformán, tűrömolaj, térjmegutca, tessék-lássék munka. A hiszen és a talán is ebből van: hiszem, találom. Nembánomság, úrhatnámság.

Nenyúljhozzám (noli me tangere [ne érints]). Nebáncsvirág. Nefelejcs (ne felejts, Vergissmeinnicht). Lesz nemulass. Légyott (rendez-vous). Volt haddelhadd. Teddide-teddoda ember. Szent Heverdel napja. Hűbelebalázs. Hánydel-vesdel Gyurka. Rúgdfel-hagydott módon. Nagy mihaszna. Nemszeretem dolog. A másénak ne bántsd a neve. Amilyen a jónap, olyan a fogadjisten (fogadja isten).

Mindez inkább játszi szóalkotás. Azért a mondatszavaknak rendszerint tréfás színük van.

1. Saját testének, valamint a környező természetnek hangját igyekszik az ember utánozni, vagyis saját beszédhangjaival kifejezni.

Legegyszerűbb hangutánzó szók az indulatszók.

Csett, csatt, csitt (cstt); dörr, durr (drr); ripp, ropp; tipp, topp; bim, bam, bum; piff, paff, pöff, puff, püff; hess, höss, huss; nyikk, nyekk; reccs.

Hangutánzó szókat olykor önállóan, főnév gyanánt használunk.

Locspocs, korty; fütty, fitty (fittyet hány); lotty, szusz, böf, keh.

Legtöbbször azonban gyakorító, mozzanatos vagy kezdő igéket képezünk hangutánzó alapon, s ezekből ismét főneveket és más beszédrészeket.

Dörög, dördül, dörren, durran; csetten, csattan, csattog; ropog, roppan; pufog, puffan, püffen, püföl, püfög; recseg, reccsen; kong, dong, zeng, cseng, peng, reng^*; kotyog, rotyog, totyog, motyog, szotyog; hörög, zörög, csörög.

2. Az emberi test hangjai, amint azok főleg a hangszervekben keletkeznek.

Köhög, köhint, köhécsel, krákog, harákol; tüsszent, prüszköl; hortyog, horkol, horkant; dohog, dünnyög, dörmög, morog; dadog, hebeg; korog, böfög, csuklik; didereg, vacog.

Állati hangok utánzásában különösen gazdag a nyelv. Ezeknek is alapul az illető állat szokott kiáltása szolgált, mint: bé-bé, bő-bő, bú-bú, mek-mek, gá-gá, hu-hu, u-u-u.

A bárány bég, béget. A borjú bőg. A galamb búg. A kecske mekeg. A lúd gágog. A bagoly huhog. A kutya ugat, csahol, vakkant, szűköl. Az egér cincog. A tücsök ciripel. A kígyó sziszeg. A fecske csicsereg.

Természeti hangok utánzásai.

Az ég dörög, dübörög, ropog, zeng. A szél fú^*, fütyül, sivít, süvölt, üvölt, zúg, búg. A víz bugyborékol. A patak csobog, csörög, csörgedez. A tűz sistereg.

Tárgyak, eszközök hangjai:

Az ostor suhog. A kerék kattog. Az orsó pörög. A zár csikorog. A kulacs kotyog. A hólyag pukkan. A zsír serceg. Rotyogó kása. Pattogatott kukorica.

Hangutánzás sokszor az alapja a madárneveknek, mint kakukk, kuvik, bíbic, pinty, pitypalatty, cinege, fecske, (cinegő, fecsegő)^*. Mindezek az illető madarak hangját utánozzák. Hangszereket is nevezünk el így a hangjukról: síp, duda, trombita, tilinkó, tülök,^* tárogató (tará-tará, eredetileg: tarágató), brugó, zongora.

A nép olykor egész, értelmes mondatokban is utánozza a madarak hangját (vö. 24. l.).^*

1. Azon szavakat, melyek egymáshoz hasonló fogalmakat jelölnek, rokon értelmű szavaknak nevezzük.

A rokon értelmű szavaknak tehát mindig van valamely közös elemük, amelyben megegyeznek, egyébiránt azonban különböznek.

I. 1. Víz: édesvíz, savanyúvíz, keserűvíz, ásványvíz, hévíz, tengervíz, vadvíz, állóvíz, folyóvíz.

2. Forrás, ér, csermely, patak, folyó, folyam, tó, tenger.

Mind valamiféle vizet jelent. Az elsősorbeli fogalmakban a víz mint anyagnév áll. A tó és tengernél közös elem az, hogy állóvizek; a többi folyóvíz. Ezek csoportjában a forrás és ér a víz eredetét jelöli. Csermely és patak kisebb folyóvizek; a folyó nagyobb víz, a folyam még nagyobb. Ezek tehát nagyság szerint különülnek el.

II. 1. Megy, jár, jön, halad; jut, ér.

2. Távozik, utazik, költözik, vándorol, zarándokol.

3. Sétál, ballag, baktat, cammog, kullog, sompolyog, ődöng, botorkál.

4. Siet, fut, szalad, iramodik, nyargal, vágtat, száguld, rohan.

Ezekben közös elem, hogy valamennyien mozgást kifejező igék. Az 1. csoport általában jelenti a menést mint mozgást; a 2. a helyváltoztatást emeli ki; a 3. a menés lassúságát, bizonytalanságát; a 4. ellenkezőleg a gyorsaságát.

A megy egyszeri menést jelent, a jár ismételt menést, a jön közeledést, a halad előremenést, a jut inkább célhoz, az ér inkább véghez érkezést.

Mi a különbség ezek közt: Jössz színházba? Mégy színházba? Jársz színházba?

Távozik: elmegy, elhagyja helyét; utazik: bizonyos utat tesz meg; vándorol: egyik távoli helyről a másikra megy, helyét gyakran változtatja; költözik: lakóhelyet cserél; zarándokol: jámbor céllal megy valahová.

Sétál: szórakozásból, mulatságból; ballag, baktat: lassan jár; cammog: lassan és nehézkesen; kullog, sompolyog: csendesen távozik, de kullog inkább szégyenszemre, megalázva, sompolyog félve, titkon; ődöng: bizonytalanul ide-oda jár; botorkál: a járás az akadályok miatt bizonytalan, lassú.

Siet: gyorsan megy; fut erősebb, mint szalad (vö. versenyfutás); rohan még erősebb; iramodik: a futás kezdetét jelzi; nyargal, vágtat, száguld: lovasról van gyalogemberre átvíve, s fokozódó gyorsulást jelent.

III. 1. Büszke, kevély, gőgös, fennhéjázó, hetyke, dölyfös.

Közös elemük: a maga értékének tudata. Büszke: önérzetes; kevély: magára a kelleténél többet tartó; gőgös: ennek erősebb foka, kapcsolatban a mások lenézésével; fennhéjázó: a kevélység nagyzó dicsekedéssel párosul; hetyke: kihívó, másokat fitymáló; dölyfös; a gőg legmagasabb foka.

2. Eszes, értelmes, okos, elmés, tudós, bölcs.

Közös elemük: a szellemi tehetség. Eszes: ésszel bíró, tehetséges; értelmes: jól érti, amit tud; okos: célszerűen használja tudását; elmés: akinek esze gyors, meglepő fordulatokra képes; tudós: aki sokat tanult; bölcs: tudása és tapasztalata helyes ítélettel egyesül.

1. Vannak a nyelvben szavak, melyek alakra egyformák, de jelentésre nézve különbözők.

Ilyen, mikor ugyanaz a szó egyszer főnév, máskor ige.

Les, nyom, tér, zár,^* zavar, vagyon, követ, vágy, csavar.

2. Vannak azonban véletlen találkozások is, és ilyen a legtöbb.

Ár (valaminek az ára, a varga szerszáma, áradat), él, szél fél, ég, vár, hold, szív és sok más. „»… De minek beszélek, a szám majd hibázik – « Nem biz az, kerek szám lett: kijárta százig.” (X.)

3. Hogy két rokon alakú szó összetartozik-e, azt nem mindig könnyű eldönteni. Egy szónak többféle, egymástól nagyon távol eső jelentése lehet, s mégis ugyanavval a szóval van dolgunk, máskor meg közel esik a két jelentés, és még sincs e két szónak egymáshoz köze.

Ha azt mondom: letette a kötést (harisnya), új kötést tett a sebre, szép kötésű könyv, egy kötés szalma, aláírták a békekötést, kötést csinált a búzára (a börzén): mindig ugyanazt a szót használtam többféle értelemben. A világ (lumen, Licht [világosság]) és a világ (mundus, Welt) is ugyanaz a szó, mert világ az, amit a nap bevilágít. Ellenben a sír mint főnév és mint ige más-más szó. Ebben a szólásban: tőrbe csal, nem az a tőr van, amellyel szúrni lehet, hanem a madarászok hálója, melynek szintén tőr a neve.

4. A szavak rokonalakja olykor tévedésre ad alkalmat. Ha valamely szót nem értünk, hajlandók vagyunk a hozzá hasonló hangzásúval összecserélni.

Más a tanúság meg a tanulság; a megalapít és a megállapít; az ural (úrnak tisztel, szolgál) meg az uralkodik. „Adja Isten, hogy a magyart A félvilág uralja!”^*(Kisfaludy Sándor: Tátika.) Ildomos: okos, nem pedig illedelmes;^* iromba: feketével vegyes hamvasszürke, nem pedig otromba; padmaly: part oldalába vájt gödör, nem plafon, sem padlás. A disznó orja nem az orra, hanem a hátgerince.^* Az iratos nem illatos, hanem festett, tarka, mert az „ír” ige eredetileg a. m. fest. Közös lónak túros a háta, nem túrós (sebes, felsebzett)^*. Akinek a kása megégeti a száját, máskor a tarhót is megfújja: az aludttejet, nem a tarhonyát. Egyívású és nem egyvívású. Talpalatnyi nem a „talp” és „alatt” szók összetételéből keletkezett, hanem a talpalat főnévből.

5. A szavak hasonlóságán alapul az ún. népetimológia, a népies szószármaztatás, mely az idegen szót pusztán hangalakja szerint magyar szóval hozza kapcsolatba.

Így lett a latin Prisca név magyarban Piroska, a tuberosa (gumós növény): tubarózsa, coemeterium [temető]: cinterem. Hergottvater [káromkodás]: Herkópáter. Karpeles [idegen eredetű családnév]: karperec. Ankerschmidt: Akkorsincs (Jókai: Az új földesúr). Nassaui herceg: nasszájú. Zapfenstreich [takarodó]: capistráng. Christianus [szó szerint: krisztusi]: keresztyén, később a keresztből származtatva: keresztény.^* Mariage [házasság]: máriás.^*

6. Ugyancsak a szavak hasonlóságán alapul a szójáték, mely szellemes meglepőségével tréfára, gúnyra igen alkalmas (l. 173. l.). Sőt ezen alapul a rím is, mely a vers hangzatosságát emeli.

Vannak a nyelvben együttjáró szavak, melyek egy fogalmat két vagy több szóval fejeznek ki. Az ilyen állandó szókapcsolat neve: a szólás.^* Éppúgy, mint a szavak, a szólások is lehetnek eredeti és átvitt értelműek. A szólásokat több szempontból osztályozhatjuk.

I. Alakjuk szerint.

1. Eredeti szólások azok, melyekben a szavakat eredeti értelmükben kell venni.

Fegyvert fog, kardot ránt, helyet foglal nagyot hall, hátat fordít, ünnepet ül, kárt vall (a. m. bír [azaz: kára van]), párját ritkítja, útnak indul, rendre utasít, vasra ver, lángra lobban, csúffá tesz, pofon üt, földhöz vág.

Világot gyújt, tüzet rak, ágyat vet, bort terem, hadat üzen; tábort üt, sorsot húz, zajt csap.

Az első csoportbeli szólások a cselekvés tárgyát vagy irányát, a második csoportbeliek a cselekvés eredményét fejezik ki. Ez utóbbiakban rövidülés rejlik.

2. Átviteles szólások azok, melyekben az igei cselekvést átvisszük a főnévben kifejezett fogalomra, mint:

Békét köt, hadat visz, háborút visel, törvényt lát [törvénykezik], böjtöt tart, esküt szeg, pénzt keres, hasznot hajt, határt szab, célt tűz, szavába vág, haragra lobban, dühbe jön, végbevisz.

3. A szólásmód olyan képes szólás, melyben egyik szót sem vesszük eredeti jelentésében, hanem az egész szólást átvitt értelemben használjuk.

Jégre visz, tűzbe jön, cserbenhagy, sarokba szorít, dugába dől, körmére ég, bakot lő, egérutat vesz, elveti a sulykot, tejbe-vajba fürdik, fölszedi a sátorfáját, megállja a sarat, fölönt a garatra.

Legény a gáton, cseberből vederbe, fenékig tejföl, se pénz, se posztó, minden lében kanál, két dudás egy csárdában, nem oda Buda.

Lehet a szólás szinte egész mondat is, mint:

Fogához veri a garast, ajtóstul ront a házba, eben gubát cserél [mindegy, nem sokat ér vele], lehozná a csillagot az égről, madarat lehetne fogatni vele, köti az ebet a karóhoz (fogadkozik), eltörött a mécses cserepe (sír), jó volna halál postájának (lassú), meglelte a zsák a foltját; más szemében a szálkát is meglátja, magáéban a gerendát sem.

II. Tárgyuk szerint a szólások a legkülönfélébb körökből vannak véve.

1. Legtöbb az olyan, melynek valamely testrész a tárgya, s azt a lelkiállapotot jelöli, melyet azzal ki szoktunk fejezni, vagy azt a cselekvést, melyet vele végbeviszünk, vagy amely rajta végbemegy. Néhány példa:

Szem: szembeszáll, szembeszökik, szemet szúr, szemmel tart, szemügyre vesz, lesüti a szemét, kinyílt a szeme, elállt szeme-szája, nem jó (rossz, görbe) szemmel nézi, szikrát hány a szeme, hályog esett le a szeméről, nem lát a szemétől, koppan a szeme tőle, kiszúrták vele a szemét, port hint a világ szemébe.

Száj: jár a szája, eljár a szája, csak a szája jár, tátja a száját, betömték a száját, szájába rágja, kivette a számból, sírásra áll a szája, szája íze szerint, eszem a szádat, meg kellene a száját aranyozni, a szádat is megnyalod utána, amit szeme-szája kíván, csecs még a te szádba!, egy szájból hideget-meleget fú (kétszínű).

Fog: otthagyta a fogát, beletörött a foga, szítta a fogát, csak a fogát vájja (nem dolgozik), fáj rá a foga, foghegyről beszél vele, nem fűlik a foga hozzá (fázik a dologtól), mintha a fogát húznák, fél fogamra sem elég, abba nem vásik a fogad, foga van az időnek.

Orr: földúzza (vö. duzzaszt) az orrát, fönnhordja az orrát, megnyúlik az orra, hosszú orral távozik, folyik az orra vére, orrát fintorítja, orrot kap (megharagszanak rá), jó orra van, nem kötik az orrára, menj az orrod után!, orránál fogva vezeti, nem harapják le az orrodat, orrod tőle fokhagymás (abból nem eszel), borsot tör az orra alá.

2. Az emberi foglalkozások igen sok szólásnak adtak létet.

A vadászat, halászat köréből valók: tőrbe csal, lépre megy, hurokra kerül, kiveti rá a hálóját, horogra akad, bakot lő, csütörtököt mond, kiugratja a nyulat a bokorból, előre iszik a medve bőrére, mézesmadzagot húz a száján keresztül, fején találja a szeget, hűlt helyét leli (a vadnak), hátrább az agarakkal!

A földművelés, állattenyésztés, gazdaság köréből: sikert arat, konkolyt hint, falra borsót hány, üres szalmát csépel, kákán is csomót keres, dűlőre jut, megfogja az eke szarvát (dologhoz lát), húzza az igát, ökör alatt borjút keres, köti az ebet a karóhoz, zsákbamacskát árul, hátán háza, kebelén kenyere.

Hadi kifejezések: hadat indít, harcra kel, kardélre hány, támadást intéz, kivívja a sikert, győzelmet, vereséget szenved, takarodót fú, ágyúval verebet lő, nem találta fel a puskaport.

A mesterségek köréből: tönkrejut, zátonyra kerül (hajózás), [vkinek] malmára hajtja a vizet, más malomban őröl, rájár a rúd, fontolóra vesz, súlyt vet rá, elveti a sulykot, cserbenhagy, elhordja az irháját (bőr), lenyúzza a bőrt is róla, csávába kerül, nyakába varr, árt szab, dugába dől, felönt a garatra, tolja a szekerét, egy gyékényen árul, fölszedi a sátorfát (vásár).

A játékok is sok szólást teremtettek: kártyát vet, keveri a kártyát (zavart csinál), nincs ki a kártyája (nem tökéletes az esze), kockára tesz, sorsot vet, sakkban tart, ujjat húz (birkózás), kiadja a tromfot.

Vannak szólások, melyeknek a törvénykezés adta az eredetét, mint: pálcát tör (felette), pellengérre állít, gúzsba köt, kerékbe tör, karóba húz, keresztre feszít, lakatot tesz a szájára, körömszakadtig tagad, a rövidebbet húzza.

A vallás is sok szólásnak adott létet: hordja a keresztjét, keresztet vethet rá, leszedi róla a keresztvizet, áldozatot hoz, áldomást iszik, faképnél hagy, sóbálvánnyá változik, bűnbakot keres, megfordul a sírjában, félreveri a harangot, nem káptalan a fejem, menj a pokolba!

Eredetük szerint a szólásokat megfejteni sokszor igen nehéz, mert különféle régi szokásokkal és történetekkel függnek össze. Lásd a Néhány szólásunk eredete c. olvasmányt! (A kötetben nem közölt Olvasókönyv 20. lapján.)

III. Szóláshasonlatok. Vannak olyan szólások is, melyek úgy fejezik ki a gondolatot, hogy azt egy másikhoz hasonlítják. A hasonlat a két fogalomnak csak egy-egy tulajdonságára szorítkozik, máskülönben nincs hasonlatosság köztük. Lehet hasonlítani tárgyat, tulajdonságot, cselekvést.

Olyan a szeme, mint a bogár. Olyan a bőre, mint a liliom. Annyi a pénze, mint a polyva. Piros, mint a rózsa. Sárga, mint a viasz. Kemény, mint a kő. Éhes, mint a farkas. Néma, minta a hal. Egészséges, mint a makk. Szelíd, mint a galamb. Buta, mint az éjszaka. Csökönyös, mint a szamár.

Fél tőle, mint a tűztől. Reszket, mint a nyárfalevél. Hallgat, mint a sír. Szereti, mint a kecske a sót. Ismerem, mint a tenyeremet. Dicséri, mint a cigány a lovát. Ért hozzá, mint hajdú a harangöntéshez. Úgy megy, mint a parancsolat. Futott, mint a veszedelem.

Vannak olyan szóhasonlatok, melyek valamely megtörtént esetre, történetre vonatkoznak. Ez a történet, valamint a hős idővel feledésbe megy, de a hasonlat értelme azért világos. Ezek a történethasonlatok.

Bekukkant, mint Bolond Istók Debrecenbe. Ott van, ahol a mádi zsidó. Kapkod, mint Bernát a mennykőhöz. Másról beszél, mint Bodóné, mikor a bor árát kérték. Otthagyta, mint Szent Pál az oláhokat. Annyira van, mint Makó Jeruzsálemtől. Kend se jobb a Deákné vásznánál.

Alaki szempontból a szólásokat főnévi, melléknévi, igei és mondathasonlatokra oszthatjuk föl.

IV. A szólások arra valók, hogy a kifejezést szemléletessé tegyék, színt, hangot, élénkséget vigyenek belé. Különösen a nehezen felfogható lelkiállapotokat, lelki tulajdonságokat szemlélteti a nyelv azáltal, hogy a megfelelő testi kifejezésre utal, de általában szereti az elvontabb fogalmakat, cselekvéseket egy-egy kifejező szólással mintegy láthatóvá és így felfoghatóbbá, érzékelhetőbbé tenni. Azért több a szólás a népnyelvben, mint a műveltekében, több a költészet, mint a tudomány nyelvében.

Hogy a szólásokkal mennyi változatosságot lehet a kifejezésbe vinni, arra vö. a meghalás változatait (21. l.).^*

KÖZMONDÁSOK, SZÁLLÓIGÉK. PROVERBIA

1. A közmondás olyan mondat, amely általános ítéletet foglal magában. Vannak a nyelvkincsben olyan, mindenkitől vallott tételek, amelyekre mint ismert igazságokra szoktunk hivatkozni. Ezeket is átvitt értelemben használjuk, vagyis az egyik esetből levont tanulságot egy másik, valamely tekintetben hasonló esetre alkalmazzuk. A közmondásokat ez életnek éppoly sok köréből meríti a néptudat, mint a szólásokat; legtöbbjük századok bölcsességének terméke; eredetük is sokszor oly homályos, mint a szólásoké.

2. A közmondás rendszerint élettapasztalatot foglal rövid, találó mondatba, s erkölcsi útmutatást ad cselekedeteinkre nézve. Egyes számban szól, mert a nép egy határozott esetre vagy személyre vonatkoztatja mondanivalóját akkor is, ha az általános igazság.

A közmondás alakja legtöbbször kijelentő.

Egy fecske nem csinál nyarat. Egy fa nem erdő. Egy bolond százat csinál. Sok lúd disznót győz. Több szem többet lát. Ki sokat markol, keveset fog. Néma gyereknek anyja sem érti a szavát. Nem esik messze az alma a fájától. Nem felejti kígyó farka vágását. Dobbal nem lehet verebet fogni. Szegény embert az ág is húzza. Jobb későn, mint soha.

3. A közmondás olykor fölszólító vagy tiltó alakban jelenik meg, hogy buzdítson vagy visszatartson.

Szemet szemért, fogat fogért! (Mózes könyveiből vett bibliai mondás.) Szeget szeggel! Többet ésszel, mint erővel. Ne szólj szám, nem fáj fejem! Járt utat a járatlanért el ne hagyj! Lassan járj, tovább érsz! Nézd meg az anyját, vedd el a lányát! Kaparj kurta, neked is lesz! Ki-ki a maga mesterségét folytassa! Mindenki a maga háza előtt söpörjön!

4. A közmondások legtöbbször valamely régi költeménynek egy-egy sorát alkották; maga a költemény feledésbe ment, de a tanulságos mondás fennmaradt. Azért a közmondás alakja gyakran ritmusos.^*

Szegény ember | szándékát | boldog isten | bírja.

Járt utat a | járatlanért | el ne hagyd!

Amit Jancsi | meg nem tanul, | János lakol | érte.

Ki mint vet, | úgy arat.

5. Ugyanez okból sokszor találunk alliterációt is, amit a régi költés nagyon kedvelt.

Vak vezet világtalant. Vér nem válik vízzé. Bagoly is bíró a maga barlangjában. Ki korán kel, aranyat lel. Több szem többet lát.

6. Némely közmondás rímes, mint:

Több a baj, mint a vaj. Tudja Pál, mit kaszál. Egyszer hopp, máskor kopp. Három napi dínomdánom, holtig való szánombánom. Kinek Isten akarja, ablakon is beadja. Amint veted ágyadat, úgy aluszod álmodat. Bíbor-bársony vendégség, jobb egynapi egészség.

7. A szólásokkal és közmondásokkal rokonok az ún. szállóigék. Csakhogy míg amazoknak eredete rendszerint ismeretlen, ezek idézetek egyes írók, államférfiak műveiből, nyilatkozataiból. Sok köztük az idegen irodalmakból való is.

„Ha rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel.” (Zrínyi.)^* „Magyarország nem volt, hanem lesz.” (Széchenyi.)^* „Hosszú rabszolgaság nem szül hősöket.” (Kossuth.)^* „Kockáztathatunk mindent a hazáért, de a hazát kockáztatnunk nem szabad.” (Deák.)^* „Sok az ember, kevés a fóka.” (Madách.)^* „Ábrándozás az élet megrontója.” (Vörösmarty: A merengőhöz.) „Él magyar, áll Buda még!” (Kisfaludy Károly: Mohács.) „Ha férfi vagy, légy férfi, S ne hitvány, gyönge báb.” (Petőfi: Ha férfi vagy, légy férfi …)

Gondolataink tartalmát különféle módon fejezhetjük ki. Valójában ugyanazt mondhatjuk, de más-más lehet a stílus, ahogy mondjuk. Kifejezésünk stílusát az alkalom határozza meg: egyrészt a magunk hangulata, másrészt az a hatás, melyet abban kívánunk felkelteni, akihez szavainkat intézzük.

Beszédünkben gyakran van szükség arra, hogy akár az értelem kiemelése céljából, akár érzelmeink hatása alatt mondanivalónkat nyomatékosabban fejezzük ki. A kifejezés erősítésének a nyelvben többféle módja van. Van főként alaki és tartalmi erősítés.

I. Alaki erősítés: az ismétlés. Ez lehet:

1. Egyszerű ismétlés: a szónak vagy kifejezésnek kétszer vagy többször megismétlése.

Nos, nos? Jaj, jaj! Nonono, ninini. Igen, igen. Hogy, hogy? Enyje, enyje. Persze, persze. Bizony, bizony.

Maga-maga. Fő-fő. Hathatós. Már-már. Addig-addig. Olykor-olykor. Sehol se.

Nagy, nagy hegy. „Messze, messze Tengerekre…” (Arany: A rab gólya.) Sok sok idő múlva. „… elébe! elébe! S tudja ki elébe? hogy Miklós elébe?” (VI.)

2. A szónak változott (ragos vagy képzős) alakjában való megismétlése.

Telides-teli, véges-végig, unos-untig. Nőttön nő, fogyton fogy. Tudni tudom, ártani nem árt. Bornak bor, jónak jó. Erőnek erejével. Csodák csodája. Életet él, halált hal, hamuvá hamvaszt. „Lelkemtől lelkezett gyönyörű magzatom.” (XII.) Szebbnél szebb, jobbnál jobb. Rókább a rókánál. „Rózsánál rózsább, gyönyörűbb valamennyi gyönyörnél.” (Vörösmarty.)

3. A szónak a hasonlójával (synonyma) való megismétlése.

Szóbeszéd, búbánat, felebarát. Jár-kel, fúr-farag. Dúsgazdag, híres-nevezetes. Lépten-nyomon, izzé-porrá, félbe-szerbe. Irkafirka, mendemonda, kipked-kapkod, tari-barka^*.

4. A szónak az ellentétével való megismétlése.

Élet-halál, apraja-nagyja. Ad-vesz, jött-ment, forró-hideg, testi-lelki. „S tővel-heggyel össze hagyja a cselédet.” (II.) Boldog-boldogtalan, véges-végtelen, unos-untalan. Miért, miért nem. Hol volt, hol nem volt. „Árt, nem árt, én azzal keveset gondolok.” (X.)

II. Tartalmi erősítés: a szónak, kifejezésnek fontosságát jelzővel vagy határozóval emeljük ki.

A) Más fogalmakhoz viszonyítva.

1. Nagyság, erő tekintetében: nagy, nagyon nagy. „Édes anyját félti igen-igen nagyon.” (VI.) Roppant sokaság, rengeteg erdő, temérdek szálfa, temérdek ember, óriási kudarc, hatalmas étvágy.

2. Kiválóság tekintetében: kiváló jó, különös nagy, feltűnő szép, ritka szerencse, páratlan eset, jeles mű, kitűnő eredmény. Kivált, kiváltképpen. Főleg, főként.

3. Rendkívüliség, a rendes szokott mérték túlhaladása: rendkívül tehetséges, szerfelett gyanús, szertelen gőg, módfelett ravasz, mód nélkül ügyes, felette szomorú. Túl, túlságos, mértéktelen, mérhetetlen, határtalan, végtelen, véghetetlen.

B) A fogalom reánk tett jelentékeny hatásának kiemelése.

1. Tetszés, nemtetszés: jó nagy, jókora, jó ideje, jó előre, java, jól megmondtam, jót ivott, jóval nagyobb. Javában, jócskán. Jobbára, jobbadán.

Szép nagy, szép kerek, szép piros, szép lassan, szép számmal. Kérem szépen. Édeskevés. „De van drága dolog otthon Nagyfaluban.” (II.) Áldott jó lélek.

Éktelen lárma. „A kutyák azonban rátámadtak csúnyán.” (Toldi szerelme. I. 7.) Cudar sok eső, keserves kemény munka, kegyetlen erős tél. Átkozott rossz kölyök, veszett nehéz dolog. Rútul leszólta. Untig elég.

2. Csodálkozás, bámulat: csodálatos, csodás. Csuda jó gyermek. Mesés, mesébe való, mesébe illő, meseszép.

Hihetetlen, kimondhatatlan, leírhatatlan, képzelhetetlen, lehetetlen.

3. Félelem, borzadás, irtózat: szörnyű, iszonyú, rémítő, rettentő, borzasztó, ijesztő, félelmes, irtóztató.

Mind e jelzőkben és határozókban túlzás is rejlik. Azonban a gyakori használat folytán eredeti jelentésükből sokat vesztettek, s ma többnyire csak puszta erősítő értelemben vesszük őket. Mi több, mondunk ilyeneket is:

Jó drága. Jól meghűltem. Szépen megjártuk. Szörnyen tetszett neki a dolog. Rettentő jól mulattunk. Borzasztó szorgalmas.

1. A túlzás a felindult lelkiállapot szülötte, melyben már nem elégszünk meg a dolgok közönséges, valódi mértékével, hanem azt túlozzuk sokszor egész a határtalanig, a lehetetlenig. Erősítés tehát ez is, de már a valószínűség határán túl.

Ilyen nagyítás leginkább a tér, idő és mennyiség fogalmainál gyakori.

Tér: a földön, a föld kerekségén. Ország, világ előtt. „Kinek az ég alatt már senkie sincsen.” (VII.) „És akkor nyakamba veszem az országot.” (IV.) Idő: örök hála, hír, harag. Örökös eső. Örökre neked adom. „Ítéletnapig sem forradozna össze.” (II.) „Soh’se hittem, hogy meglássalak ma téged.” (IV.) Mennyiség: a száz, ezer, millió túlzott használata. „Nem volt ilyen kedvem, van száz esztendeje.” (X.) „Ezer lelked volna, mégis megölnének.” (V.)

Egyik leggyakrabban használt szó mindhárom értelemben a világ szó. Világgá megy, világlátott, világhírű, világ csúfja. „Nincs hova lehajtsa fejét a világon.” (IV.) „A világ mezőrűl haza takarodjék.” (IV.) Míg a világ világ lesz. Világ végéig sem. Világért sem, a világ minden kincséért sem.

2. Érzelmekkel járó ítéleteinket egyáltalán többnyire túlozzuk.

Így a csodálkozás, bámulat kifejezéseiben: hihetetlen vakmerőség, páratlan szorgalom, kimondhatatlan szégyen, hallatlan szerencse, hasonlíthatatlanul jobb, lehetetlen állapotok. Félelem, borzadás, irtózat: szörnyű hanyagság, rettentő meleg, borzasztó fáradság, irtóztató tömeg.

3. Igen sok a túlzás a képes szólásokban, szó[lás]hasonlatokban:

Kő van a szíve helyén. Vért izzad. Holtra dolgozza magát. Elment az esze. Nem lát tovább az orránál. Fát vághatsz a hátán. Lehozná a csillagot az égről.

Tüzes, mint az istennyila. Ártatlan, mint a ma született bárány. Szegény, mint a templom egere. Hallgat, mint a sír. „Szeme, mint az acél, a szikrát úgy hányja.” (II.)

Néha maga a beszélő is megsokallja a .túlzást: „S mintha vassá volna karja, maga válva.” (I.) „Csaknem összeroppan a rúd vas kezében.” (I.) „Csakhogy a föld alá nem bútt szégyenében.” (XII.) Majd megpukkant dühében.

Tréfás túlzások: Nem harapják le az orrodat. Nem ettem bolondgombát. Nem esik ki azért a világ feneke. Az eget is bőgőnek nézi. Madarat lehetne fogatni vele. Majd megette kezét, lábát.

Beszédünkben gyakran van rá szükség, hogy szavainkon, szólásainkon enyhítsünk, gyengédebb, finomabb kifejezést használjunk. Az ember nem magában él, hanem embertársai közt a társadalomban, és így másokra is tartozik kifejezéseiben tekintettel lenni. Mások hibáit, testi-lelki fogyatkozásait nem szoktuk nyíltan emlegetni; így kívánja ezt a társadalmi illendőség, mert az egyenes, leplezetlen beszéd sérthetné érzékenységünket. Viszont mi magunk is hajlandók vagyunk saját hibáinkat mások előtt leplezni, szépíteni. Nem illik továbbá társaságban nyíltan beszélni testünk bizonyos szükségleteiről, amilyen a táplálkozás és az emésztés, meg némely undorító betegség. Mindezt tiltja a szemérem.

A kifejezés megválasztásában nagy szolgálatot tesznek egy-egy fogalom különböző kifejezésmódjai: a szinonímák. Rokon értelmű szavak segítségével mindent kifejezhetünk erősebben vagy gyengébben, világosan vagy leplezve, durván vagy szépített alakban. A főbb esetek a következők:

1. A leplezés. Úgy választjuk a kifejezést, hogy az mintegy leplezze a rideg valóságot, amelyet titkolni kívánunk, s szavainkkal inkább csak sejtetünk. Ennek fajai:

a) Az általánosítás. Nem mondjuk meg határozottan, miről van szó, hanem a fogalmat csak a maga általánosságában nevezzük meg.

Gyilkos, tolvaj: tettes. Részeg: ittas. Büdös: szagos. Ellopta: elvitte. Felakasztották: kivégezték. Kidobta: eltávolította. Öt évet ült, iszik, szükségre megy. A legrosszabbtól lehet tartani. Ez még végzetessé válhat. „György miá, kit Isten akárhová tegyen.” (VI.)

b) A körülírás, mely úgy sejteti a dolgot, hogy csak bizonyos körülményeire utal.

Elment oda, ahonnan nincs többé visszatérés. „Azokkal időzöm, akik másszor voltak.” (Toldi szerelme. I. 1.) „Felvette a néhai nevet.” (Arany: A tudós macskája.) „S Györgyöt e csapással hűs verembe tennék, Isten kenyeréből hol többé nem ennék.” (II.) „Tudta, hogy az, aki a szívet vizsgálja, Minden kívánságát benne megtalálja.” (VI.)

c) Jó szolgálatot tesznek e célra a képes szólások, melyek nem mondják ki egyenesen, nyíltan a dolgot, hanem a képpel csak reá utalnak.

Nincs ki a négy fertálya, a négy kereke. „… kevés … a vágott dohánya.” (Arany: A tudós macskája.) Rossz fát tett a tűzre. Nincs rendben a szénája. Kosarat kapott, kitették a szűrét. Felöntött a garatra. Üresen hagyta a csizmáját. Bekukkant, mint Bolond Istók Debrecenbe. Annyit ért hozzá, mint hajdú a harangöntéshez.

d) Tagadás vagy inkább: tagadva állítás, azaz úgy állítunk valamit, hogy az ellentétét tagadjuk.

Nem szép: kevesebbet mond, mint rút, nem jó: kevesebbet, mint a rossz. Nem a legszebb, nem a legjobb: még kevesebbet, mert itt az ellentét még nagyobb. Éppen így, ha nyomatékosító szócskák erősítik az ellentétet: nem éppen jó, nem valami szép, nem egészen igaz, nemigen hitte. Nem közönséges eset. Nem mindennapi tehetség. Ha nincs ellenére, ha nem untatja szerényebb kifejezések, mint: ha tetszik, ha mulattatja. Éppen így: Nem parancsol egy szivart? Nem furcsa ez? Nincs igazam?

e) Gyengíti az állítás erejét a kettős tagadás, az ún. litotes, azaz mikor voltaképpen mondanivalónkat tagadó alakba foglalva, s a tagadást mint ellentétet tagadva, állítunk.

Nem tehetségtelen ember: meglehetősen tehetséges. Nem igazságtalan ítélet. Nem lehetetlen. Nem ok nélkül. Gyanúja nem volt alaptalan. Nem mondom, hogy nem teszem meg. Nem állítom, hogy nem igaz. Nem mintha nem akarnám.

2. A szépítés. Kíméletességünkben, udvariasságunkban néha annyira megyünk, hogy egyenesen szépítjük mondanivalónkat.

A szemtelenre azt mondjuk, hogy élelmes, a ravasz: okos, a gyáva: óvatos, az együgyű: jámbor, a mocskos beszédű: szabadszájú, a goromba: egyenes, a neveletlen: természetes, a rest: kényelmes, meghalt: megboldogult, jobblétre szenderült.

3. A feltételesség, a feltételes mód azzal gyengíti az állítás erejét, hogy alattomban oly körülményt sejtet, mely miatt az állítás bizonytalanná válik.

Kérném szépen gyengébb, mint: kérem szépen, mert effélét kell hozzátenni: ha nincs ellenére, ha nincs terhére, ha nem vagyok alkalmatlan stb. Nem hinném: ha szabad véleményt mondanom, amennyire az ügyet ismerem. Úgy gondolnám. Volna kedved hozzá? Az ügy tehát rendben volna. Ki hitte volna? Nemcsak a kijelentést, a felszólítást is enyhíthetjük ilyen módon: „»Angyalom, Piroskám«, a gazda kiszólal, »Hoznál egy ital bort a fehér kancsóval!«” (Toldi szerelme. I. 11.) „Megkérte a szarkát, tanítaná meg.” (Herman Ottó.)

A feltételes mód egyesülhet a tagadással, s akkor még bizonytalanabb, még félénkebb az állítás:

Nem lenne szíves? Nem volna kedved hozzá? „Nemdenem a Toldi Lőrinc fia volnál?” (XII.)

A kifejezés erejére nézve vö. a következő szólásmódokat: Szíveskedjék! Lesz szíves? Lenne szíves? Nem lenne szíves?

4. A tréfa. Sokszor enyhíti valamely állítás súlyos, kellemetlen voltát az is, ha a tréfa színeibe öltöztetjük.

Az ostoba emberről pl. azt mondjuk, hogy nem találta fel a puskaport; az ügyetlenre, hogy eltalálta szarva közt a tőgyit; akit pofon ütöttek, hogy nyakon simították; aki meghalt: deszkát árul Földváron. A borhamisító megkereszteli a bort; a tolvaj hűvösre kerül; a részeg berúgott, becsodálkozott, az eget is bőgőnek nézi; akit elvertek: elnadrágolták, kiporolták a nadrágját. Ilyen még a nyakleves, dutyi, enyveskezű, rókáz, kiebrudal és sok más.

5. Az elhallgatás (aposiopesis, reticentia) mindenesetre a legbiztosabb módja az eufemizmusnak, de nem mindig lehetséges avagy kívánatos. Sokszor pedig késő is, mert akkor vesszük észre magunkat, mikor már belekezdtünk nem kívánatos mondandónkba. Ilyenkor tehát egy fordulattal igyekszünk neki ártatlan színt adni.

„Három hétig nem hallod egy adtámat!” (Tompa: Népdalok. II.) „Ilyen-olyan kis legénye!” (Népdal.) Semmirevaló esse (ez s e) kölyke! Majd adok én neked! No, lesz neki! „Kendé bizony az árnyéka! Mert olyat mondok, hogy még a …” (Arany: A fülemile.)

Fordulatra példák az ily változtatások mint: bizony Istók, az istállóját, a jégenkopogóját, a teremburáját, disznó terem a káposztában, teringette!

Amit az ember szeret, ahhoz vonzódik, azt bírni akarja. Ha pedig már bírja: megbecsüli; a szeretet hatása alatt értékét sokszor túlozza is (pretium affectionis [a hangulat értéke]).

1. A nyelv mindenekelőtt a szeretett lény birtokát fejezi ki a hozzáfüggesztett birtokos raggal vagy birtokos névmással.

Mariskám, Bélám. Kedves barátom! „Nézz ki, fiam, gyenge kis apródom!” (Arany: Török Bálint.) „Tartsa Isten jó királyom!” (Arany: Pázmán lovag.)

„Itt vagy, enyim vagy hát én egyetlen-egyem!” (Toldi szerelme. VI. 81.) Írj a tieidről! Övéinél időz. A mieink győztek.

Mi több, a szeretett lényt énünk egy részének, testi-lelki valónknak tekintjük, vele a legnagyobb összetartozásra törekszünk.

Lelkem, édes lelkem. „Lelkemtől lelkezett gyönyörű magzatom.” (XII.) Egy test, egy lélek. Testi-lelki barátság. Feleség, felebarát. „Te vagy, te vagy, barna kislyány, Szemem s lelkem fénye!” (Petőfi: Te vagy, te vagy, barna kislyány …) „Szemem világa volt a lyány.” (Arany: Katalin. 10.) „Benned élek, benned halok.” (Berzsenyi: Nacámhoz.)

2. A bírásnak, egyesülésnek vágyát fejezi ki naiv módon az evés képzete, mely a szeretet hatása alatt bennünk támad.

„Jaj! eszem a lelked, beh jó, hogy meglellek.” (IV.) Eszem a zúzáját, eszem a szívedet. „Eszem azt az imádságos kis szádat.” (Tompa: Népdalok. I.) Ennivalóan kedves.

3. Az emberhez családja, rokonsága áll legközelebb; ezért szeretetből, vonzalomból idegeneket a családtagoknak, rokonoknak járó kifejezésekkel szólítunk, mintegy erősítve ezzel a hozzájuk tartozást.

„Jaj, fiam! ne kérdezd az én esetemet” (VII.) – mondja az özvegy a teljesen ismeretlen Toldinak. „Szegény Jóka bátya.” (Arany: A Jóka ördöge.) Kossuth apánk. „Valahol a Tiszaháton Élt egy gazda: Pál barátom.” (Arany: A fülemile.) Róka koma. Fiamnak, öcsémnek a magyar olykor nőt is szólít: „Eredj, fiam, Klára, Hamar, édes lyányom!” (Arany: Zács Klára.) „Fiam, Ágnes, mit miveltél?” (Ua.: Ágnes asszony.) Öcsémasszony.

4. A szeretett lény iránt érzett tetszést mutatják a következő kifejezések:

Édes, édesem; kedves, édes-kedves. Jó barát, jó pajtás, jóban van vele. A régi magyar nyelv becsült vitézek és várak nevei előtt is gyakran használta: „Török Bálint, jó vitéz, Enyingi.” (Arany: Török Bálint.) „Jó Tholdi György.” (Ilosvai: Tholdi.) „Jó Budavár.” (Arany: V. László.) Szép, szépségem, gyönyörűségem. „Szép vidéknek szépséges leánya!” (Petőfi: Szép vidéknek …)

5. A szeretett lény értékét, becsülését úgy fejezzük ki, hogy drága és kedves tárgyakhoz vagy lényekhez hasonlítjuk. Így:

a) Drága ércek, kövek: kincsem, aranyom, gyöngyöm, gyémántom, rubintom, drágaságom. „Szép magyar vitézek, aranyos leventék!” (I.)

b) Kedvelt állatok: Cicám, madaram, galambom, tubicám, pintyőkém, bogaram.

c) Szép növények: rózsám, rózsaszálam, rózsabimbóm, violám, tulipánom, virágom, virágszálam. Virágokat női nevekül is használunk: Rózsa, Ibolya, Hajnalka, Pálma.

6. A szeretet rajongássá, imádássá is fokozódhatik, s ekkor a szeretett lényről a vallás köréből vett kifejezésekkel beszélünk.

Angyalom, szentem, mennyországom, csillagom; boldogságom; ideál, eszménykép; bálvány.

Imád, istenít, bálványoz; elvarázsol, megbabonáz; rajong érte, tömjénez neki, egekig emel, magasztal.

7. Szeretetünk tárgyát olykor kicsinyítjük, mert a kicsit általában szeretnivalónak, kedvesnek találjuk: a kisgyermeket, az állatok kicsinyeit. A „nagy” tiszteletet, félelmet ébreszt bennünk, a „kicsiny” kedvességet, szeretetet.

Kicsim, picikém. „Kicsiny kis leányka, te a nagy világnak Legnagyobb gyémántjai” (Petőfi: Reszket a bokor, mert …) Babám, babicám. Fiacskám, hugocskám, apó, apuka, anyóka, öcskös.

Szeretetből kicsinyítjük a személyneveket is: Laci, Jancsi, Ferkó; Mici, Böske, Etus.

1. Az udvariasság, mint neve is mutatja, eredetileg a királyi udvarban kifejlődött, műveltebb társas érintkezési mód volt. Onnan terjedt el azután a társadalom szélesebb rétegeibe.

Az udvariasságot mindenekelőtt a mások személyének tisztelete jellemzi. Ez főként abban nyilvánul, hogy az illetőt nem közvetlenül szólítjuk meg, hanem a mi tiszteletünk fokának és az ő rangjának megfelelő címezéssel.

Ilyen címek: kegyelmed, kegyed, uraságod. Tekintetességed, nagyságod (nagysád), méltóságod, fenséged, felséged. Több személyről: kegyelmetek, nagyságtok; uraságtok. Róluk beszélve, harmadik személyben: ő kegyelme, ő nagysága, ő felsége; többesben: ő kegyelmök, ő nagyságuk, ő felségök, vagy újabban: ő nagyságaik, ő felségeik.^*

Az udvarias megszólítást eredetileg így használták:

„Azon kérem te kegyelmedet, hogy soha semmiben te kegyelmed engem ne kíméljen, hanem mindenkor bízvást parancsoljon.” (Leveles Tár. I. 48. l.)^* „Ti nagyságtok reá gondoljon.” (Uo. I. 98. l.) Toldi György mondja Nagy Lajosnak: „Hanem im letészem széked zsámolyához: Hogy ki legméltóbb rá, felséged tudhatja.” (VIII.)

2. Eredetileg tehát az udvarias megszólítás is második személyű volt, de idővel, a hozzátartozó harmadik személyű igeállítmány hatása alatt, mindinkább a harmadik személy jutott uralomra. Ehhez illő megszólítás a maga, vagy enélkül csak a puszta harmadik személyű igealak.

Tegye be az ajtót! Üljenek le! Hová megy? Örülök, hogy szeret nálunk.

A nyelvek kezdetben csak a második személyű megszólítást ismerték: a tegezést.

Az imádságban megmaradt ez az ősi nyelvhasználat; azért szólítjuk Istent is, kinek pedig legnagyobb tisztelettel tartozunk, második személyben: Uram, irgalmazz! Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma! A népköltészet sem ismeri a magázást; innen van, hogy a Toldi személyei is tegezik egymást, csak Miklós magázza édesanyját. A rómaiak is csak a tegezést ismerték. Később a római császárok divatba hozták, hogy saját személyükről többes első személyben beszéljenek (pluralis majestaticus [fejedelmi többes]), s ezt a mai uralkodók is követik. Mi, I. Ferenc József, Isten kegyelméből Ausztria császára, Magyarország királya, elrendeljük stb. Ezt a többest a hatóság, hírlapok, egyletek is gyakran használják.^*

3. Valamint a megszólításban, úgy a megtisztelt személynek tulajdonított cselekvésben is kerüli a közvetlenséget az udvarias nyelv. Erre valók a magyarban a tetszik, méltóztatik, szíveskedik igék.

Hogy tetszik magát érezni? Tessék besétálni! Méltóztassék helyet foglalni! Nagyon lekötelez, ha szíveskedik elvállalni. Nem magyaros: Parancsoljon befáradni!^* Szószaporítás: Tessék szíves lenni ezt vagy azt megtenni.^*

4. Magunk részéről az udvariasság azt kívánja, hogy szerények legyünk, az úrral szemben mintegy a szolga szerepét játsszuk.

Magunkról így szólunk: csekélységem, szerény magam, szerény véleményem szerint. A magunk szavát, cselekvését gyakran vezetjük be a bátorkodom, bátor voltam, ha szabad, ha megengedi, ha nincs ellenére szólásokkal. Bocsánatot kérünk alkalmatlankodásunkért: óhajtjuk, hogy az illetőnek ne legyen terhére. Viszont az ő szavát, cselekvését hozzánk való leereszkedésnek, szívességnek, fáradságnak, kegynek minősítjük. Végül felajánljuk részére szolgálatainkat, és búcsút veszünk e szavakkal: alázatos szolgája (alázszolgája, szolgája), kezét csókolom, ajánlom magamat (kegyeibe, jóakaratába).^*

5. A régiek udvariasságában a tisztelet és alázatosság sokkal szertartásosabban nyilvánult, mint manap. Mi már kevesebb udvariassági kifejezést használunk, s ezek is elvesztették eredeti jelentőségüket. Mindez összefügg a társadalmi egyenlőség terjedésével. Az udvariasság azonban a művelt embernek mindig kötelessége marad.

Embertársainkhoz való érzelmeink két véglet közt helyeződnek el: a szeretet és gyűlölet, vagy az enyhébb görög szót használva, a szimpátia és antipátia, a rokon- és ellenérzés között. Akiket szeretünk, azokhoz vonzódunk; akiket nem szeretünk, azokat kerüljük, vagy ha mégis összehoz a sors, igyekszünk elkülöníteni magunkat tőlük. A szeretet végeredményben közeledésre, a gyűlölet távolodásra vezethető vissza; a szeretet: vonzás, a gyűlölet: taszítás.

A megvetés maga eredetileg vetést, dobást jelent. A kerül, eltávolodik, elidegenedik szintén a távolságra vonatkozik. Napról napra nőtt köztünk a távolság: mindinkább rossz viszonyba jutottunk. A nem kívánatos látvány visszataszító. A kiállhatatlan embert kiutasítják, kidobják, kilökik, kivágják, habár csak képletesen is.

A gyűlölet és megvetés voltaképp abban különbözik, hogy gyűlöletet a magunkkal egyenrangú, egyerejű vagy értékű személyekkel szemben érzünk; ha az illetőt alattunk állónak tartjuk, a gyűlöletnek „megvetés” a neve.

A gyűlölet, megvetés kifejezései azt tüntetik fel, miként igyekszünk valakit emberi értékeitől megfosztva minél inkább lealacsonyítani, a társadalomból kiközösíteni, eltávolítani. Módjai a következők:

1. Az illető testi, lelki fogyatkozásainak hangoztatása, amelyek vagy tényleg megvannak, vagy az ellenérzés koholja őket. Míg a társadalmi tapintat finomsága ezeket óvatosan kerüli, leplezi vagy egészen elhallgatja, a durvaság nyíltan kitárja, sőt fokozza. Így például:

a) Testi fogyatkozások: sánta, púpos, félszemű, süket, nagyfülű, lőcslábú, kopasz, ragyás, fogatlan, vén stb.

b) Lelki, erkölcsi fogyatkozások: ostoba, buta, bolond, pimasz, huncut, fösvény, gőgös, gyáva, alávaló, aljas, hitvány, szemtelen, utálatos stb.

A haragos ember leleménye kimeríthetetlen a sértő kifejezésekben. Felindult lelkiállapota rendkívül hajlik a túlzásra, s a lealacsonyító kifejezések nagy része úgy jön létre, hogy a sértettnek kisebb fokú hibáit nagyítja, s így oly fogyatkozásokat teremt, melyek már az illető emberi értékét erősen alászállítják.

Az egyszerű tévedés ily lelkiállapotból tekintve: hazugság, csalás; a tudatlanság: esztelenség, butaság, hülyeség, őrültség; a jóakarat hiánya: gazság, alávalóság; a merészebb közeledés: tolakodás, szemtelenség; az óvatosság: megfutamodás, gyávaság.

2. Erősebb módja az erkölcsi lealacsonyításnak, ha valakit a társadalom megvetett alakjai közé sorozva, mintegy kiközösítünk a tisztességes emberek köréből. Ilyenek egyrészt a rablók, gyilkosok, csalók, fosztogatók bandája, másrészt a test külső tekintetében megvetést érdemlő alakok: a rongyos, piszkos, nyavalyás, undorító söpredék.

a) Erkölcsileg megvetettek.

„Gyilkos, zsivány, gaz, lator, haramja!” (Petőfi: Szilaj Pista. III.) Tolvaj, betyár, banda, rablóbanda. Szélhámos, uzsorás, cselszövő, nyúzó, hóhér. „Sehonnai bitang ember, Ki most, ha kell, halni nem mer.” (Petőfi: Nemzeti dal.) „Hah szolgafaj! hah lázadó gazember!” (Ua.: Az apostol. IX.) A szeméten szedték fel, szedett-vedett népség, csőcselék, mibőllett.

Ide számítjuk bizonyos körülmények közt a nőt és gyermeket, mint a társadalomnak gyengébb elemét. A férfira sértés, ha nőnek vagy gyermeknek nevezik.

b) Undorító külsejük, betegségük miatt megvetettek.

Piszokember, szemétnép, kapcabetyár, rongyos koldus, condra (rongy), cudar (ua.), koszos, tetves, nyavalyás. Taknyos kölyök, nyálasszájú kamasz.

3. Még további és erősebb kiközösítés az, ha az illetőt az állatok közé soroljuk, s ezáltal mintegy megfosztjuk emberi méltóságától. Különösen a háziállatok alkalmasak ily sértő összehasonlításra, inkább, mint a vadállatok: mert a háziállatok mintegy szolgálnak az embernek, sőt, mint állatok, még a szolgánál is alábbvalók,^* míg a vadak többnyire félelmesek, s így az ősemberben bizonyos tiszteletet ébresztettek.

a)) Állatnevek.

Szamár, marha, ökör, ló, disznó, majom. Erősítve: vadszamár, szarvasmarha, címeres ökör, fajbarom, fülesbagoly, majomkirály. A férfiakat az erős négylábú állatokhoz, a nőket a gyöngébb szárnyasokhoz vagy csúszómászókhoz hasonlítja a népképzelet. Így: lúd liba, tyúk, csirke a nők szellemi alacsonyságát jelenti; a mérges, nyelves nő neve: sárkány, hárpia [eredetileg: szárnyas asszonyi szörnyeteg], vipera, áspis kígyó [viperafajta], béka.

b) Állati tulajdonságok, cselekvések.

Szamárság, marhaság, disznóság. Bámul, mint a borjú. Csökönyös, mint a szamár. Lusta, mint a disznó. Bőg, ordít, ugat, röhög. Dögrováson van, fölfordul, meggebed.

A nyelvbeli elmésség ellentéten (contraston) alapul. Ezt az ellentétet valamely fordulat okozza, azaz a beszédnek más alakulása, mint amit a dolgok rendje szerint vártunk. A fordulat, noha magában véve helyes (olykor nagyon is találó), e váratlan ellentétnél fogva fonákul hat, s mosolyra vagy nevetésre fakaszt.

A nyelvkomikumnak két fő faja van, úm. értelmi és alaki.

I. Értelmi komikum akkor keletkezik, ha a szó jelentése komikus hatású. Így, ha:

1. Az átvitt értelmű szót vagy szólást eredeti értelmében használjuk.

Pl. a meghalás tréfás kifejezései: A pék megeszi kenyere javát. A földművest elföldelik. A kulcsár beadja a kulcsot. A szabónak elszakad élete fonala. Az órásnak üt utolsó órája. A pénztáros leszámol az élettel. A fogorvos itt hagyja a fogát.

2. A szónak egy homoním, vagyis azonos alakú, de más értelmű szóval helyettesítése.

Mikor fél a nyúl? Ha kettévágjuk. Mi végre született a cigány? Faluvégre. Mivel mossák a kesztyűt? Mivel piszkos. Tompa, mikor Szegedre hívták papnak, így utasította vissza: A hanvai pap hamvai Hanván hamvadnak el.

A homoníma lehet idegen nyelvű szó is.

A németnek háj (Heu) a szénája, vízen (Wiese) a rétje, mégis rossz (Ross) a lova.

3. Sokszor megváltoztatjuk, sőt eltorzítjuk valamely szó alakját, hogy ezáltal homonímát nyerjünk, s vele értelmi komikumot. A szójátékok nagy része ilyen, s éppen azért gyakran erőltetett színük van.

Bajza gúnyneve: Zajbaj, Kazinczyé Zafir Czenczi volt. Luther Mártont ellenfelei Lator Mártonnak gúnyolták. Hová ment a gazda? Messzikóba [Mexikóba]. Hogy hívják a jóllakott elefántot? Telefánt. Mit énekeltek Odüsszeusz és társai Trója^* alatt? A falóban [faluban] a legárvább én vagyok.

II. Alaki komikum akkor keletkezik, ha a szó alakja tesz ránk nevetséges hatást.

1. A nyelvjárás, a dialektus, önmagában nem nevetséges ugyan, de azzá lesz a műveltek nyelvétől eltérő kiejtés oly környezetben, ahová nem illik, ahol azzal ellentétben áll.

Komikus például Göre Gábor bíró uram szereplése a fővárosi társadalomban. Komikus, ha egy szalonban vagy szónok ajkáról hangzik a tájszólás.

2. Az idegenszerűség, azaz hibás magyar beszéd. Így:

A nyelv idegenszerű kiejtése, mondatszerkesztése: a németes, tótos, cigányos stb. magyar beszéd.

„Kimegyek dühösen, hogy agyon kutyákat verem. Hát mi van odakinn? Az enyim kutya, a Wodka ugatja a szomszéd kutyájára, a Tiszára. A Tisza visszaugatja a Wodkára. Csak úgy csattog ugatástól egész udvar. Köztük fekszik egy palánk, a palánkon egyik se át nem mehet, csak úgy ugatnak, mindig ugatnak. No, eztet én tűröm nem tovább.” (Mikszáth: Az én kortársaim.)

A nyelvnek idegen szavakkal, szólásokkal való keverése. Lásd Perföldy levelét Kisfaludynál.^*

3. Vannak végre magukban véve furcsa hangzású szavak, melyek ezért nevetséget keltenek.

Kótyomfitty (hitvány), encenbenc (csip-csup), incifinci, ugrabugra, alelülülő [alelnök].

Ide tartoznak a különféle madárnyelvek:

Kevérevem, szevépeven. „Turgudorgod mirgit forgogargadtárgál.” (Arany: A Jóka ördöge. V.)

Komikus hatást tesznek azok az egy időben divatos versek, hol minden magánhangzó azonos volt. (Lásd 192. l.)

A gúny rokon egyrészt a tréfával, mert van benne nevetséges elem, másrészt a durvasággal, mert sértés, a kigúnyoltnak lealacsonyítása a célja. A gúny azt az ellentétet emeli ki, mely a dolgok valóságos és kívánatos állapota közt van, s ennek a fonákságnak éreztetésével hat nevetségesen és sértően. Két fő formája van:

I. Az illetőnek valóságos fonákságait (hibáit, fogyatkozásait) igyekszünk nevetségessé tenni.

a) Testi tulajdonságok gúnyolása.

Kulacsfejű, kajla fülű, tejfölösszájú, holdvilágképű, két balkezű, repedtsarkú kis mitugrász, gömböc. Nyakigláb, nagy meszelő, kis pöttön, pötty. „Az orra érett paprika.” (Petőfi: Téli világ.) „Boglyas, fakó haja beillenék Repce-petrencének.” (Ua.: Kutyakaparó.) Borsszem Jankó, Hüvelyk Matyi. „Kopasz-szájú Szűcs György bátya.” (Arany: A bajusz.)

Állati tulajdonságok emberre alkalmazva itt is járják:

Kutyafejű tatár, eborca, ökörszemű, disznófülű, pókhasú, lólábú, lúdtalpú.

b) Lelki tulajdonságok gúnyolása.

Hájfejű, hígvelejű, fajankó, tökfilkó. Álmostáska, méregduda, boroshordó. Léhűtő, éhenkórász. Nagypipájú, kevés dohányú. Teddide-teddoda ember, anyámasszony katonája. Talpnyaló, papucshős. Tömi a hasát. Felönt a garatra. Fogához veri a garast. Üres a felső hajlék (nincs esze). Inába száll a bátorsága. Reszket, mint a kocsonya.

c) A külső, az öltözet is lehet gúny tárgya, mégpedig akár mert szegényes, akár mert feltűnő.

Bundás, mezítlábas, borzas. „»Félre innen, rongyos! « mondják, ha meglátnak.” (IX.)

Bőrkabátos, festett hajú, kikent-kifent, kinyalt.

d) Foglalkozást gúnyolnak a következők, mint:

Tintanyaló, földkóstoló, lisztlopó, füstfaragó, csepűrágó, méregkeverő, számkukac, könyvmoly, szobatudós.

II. Másik módja a gúnynak, hogy az illető hibái helyett az azokkal ellentétes jót említjük, s ezért szavunkat éppen az ellenkező értelemben kell venni. Ezt nevezik ironikus beszédmódnak.

Ha valaki valamit rosszul tesz, így kiáltunk fel: Ezt szépen megcsináltad! Pompás dolog, mondhatom. A haszontalan ember: jeles egy ember! Jó madár, jó pipa, gyönyörűséges mákvirág. Eltalálta szarva közt a tőgyit. Ért hozzá, mint hajdú a harangöntéshez. Ilyen irónia a Toldiban György jellemzése Miklósról: „Úgy, anyám! kecsegtesd ölbeli ebedet, Ójad fúvó széltül drága gyermekedet” stb. (II.) Viszont Miklósé Györgyről s a farkasokról: „… tente, tente szépen: A testvérbátyátok fekszik itten épen.” (VI.)

III. Fordítva is lehet alkalmazni a gúnyt, azaz a rosszat említeni, amit azután az ellenkező, vagyis jó értelemben kell venni. Itt az ellentét kellemes érzést szül, mert hiszen a rossz csak tréfából volt mondva. Ez az enyelgés.

Pompásan értette az enyelgést Petőfi. Egy levélben ezt írja Aranynak: „Toldit most olvasom hatodszor. Csakugyan nyomorú fércmű. Még vagy hatszor elolvasom az idén, hogy silányságát minél jobban felfogjam.” (Szatmár, 1847. szept. 9.)

A mondatoknak jelentésük tekintetében három fő faját különböztetjük meg: ezek a jelentő, kérdő és fölkiáltó (. ? !).

I. A jelentő mondat leír, magyaráz vagy elbeszél.

1. Elbeszélni rendszerint múlt eseményt szoktunk, de előadhatunk a jelenben történőt, vagy majd csak a jövőben beállót is. Az elbeszélő múlt ideje a végzett jelen [szokottabb nevén: befejezett múlt] (volt, látott, kért).

Régente az elbeszélő múltra külön alak volt a magyarban, mely ma már csak tájszólásban él a székelyeknél. Vala, láta, kéré.

Éppen így nem használatos ma már a folyamatos múlt (lát vala), mely hajdan tartós múlt cselekvést fejezett ki. Ritkán alkalmazzuk a végzett múltat is (látott vala, látott volt)^* olyan múlt cselekvés kifejezésére, mely egy más, szintén múlt cselekvést megelőzött. Megkért volt, de nem teljesíthettem kívánságát.

Jövő cselekvés kifejezésére egyaránt használjuk a majd ír vagy írni fog alakokat; ez utóbbi valamivel nyomatékosabb. A „majd” helyett más határozószót is tehetünk, mint: nemsokára, holnap, jövőre. Olykor minden határozó nélkül a folyó jelent használjuk jövő kifejezésére: Írsz neki holnap? Írok.

Teljesen elavult az -and, -end képzős alak, mely régen olyan jövőidőbeli cselekvést jelentett, mely egy másik jövőbeli cselekvést megelőzött: Ezeket mind neked adom (majd), ha leborulván imádandasz engem.” (Pesti Gábor: Novum Testamentum … Bécs 1536.)

Éppen így az -andó, -endő képzős beálló igenév is ritkán használatos ma már, s inkább csak némelyik maradt fenn, mint: jövendő, halandó, mulandó, állandó, kelendő. A kitörendő háború, a bűnös elítélendő: ma már szokatlan szerkesztés. Egészben áll a tréfás szabály, hogy -andó, -endő kerülendő.

2. Lehet múlt eseményt jelen gyanánt is előadni. Az ilyen előadás nagyban fokozza az elbeszélés élénkségét, mert ami jelenben történik, az izgatóbb, mint ami már elmúlt. Az ilyen jelen idő a történeti jelen. Az elbeszélés rendesen végzett jelenben folyik, az izgalmasabb helyeknél átcsap a történeti jelenbe. Különösebb ok nélkül azonban nem szabad váltogatni az időket az elbeszélésben.

II. A kérdő mondat vonatkozhatik arra, amit tudunk, de kételkedünk benne, hogy jól tudjuk-e, igaz-e, vagy nem. Vonatkozhatik továbbá olyanra, amit nem tudunk, de szeretnénk tudni, ekkor tehát a kérdéstől értesítést várunk.

A kérdő szócska: -e, mindig az ige után áll.

„Mentek-e tatárra? mentek-e törökre …” (I.) Vidékiesség ilyet mondani: El-e ment? Jó-e lesz? Nem-e mondta?

Az olyan kérdésre, amely azt tudakolja: igaz-e, vagy nem, megelégszünk az igen, megerősítő, vagy a nem, elutasító felelettel. Az igenlő felelet a magyarban többnyire a hangsúlyos szó ismétlésével történik (igekötős igénél az igekötővel, személyes névmásnál a megfelelő személlyel).

Látod azt a felhőt? Látom. Elhiszed te ezt? El. Ne tegyem meg? Ne. Te voltál? Én.

Olykor az ismétlendő mondatrészt mutató névmás helyettesíti. Baj volt? Az. Könyvet vett? Azt. Hármat ütött? Annyit.

III. A fölkiáltó mondat vagy érzelmet fejez ki, vagy óhajtást, valamint ennek erősebb formáját: fölszólítást, parancsolást, tiltást.^*

1. Érzelmi fölkiáltás az efféle: „Mily édes az élet, Mily szép a világ!” (Petőfi: Mily szép a világ!) „Piroska … ez a név! jaj nekem, ez a név!” (Toldi szerelme. VI. 1.) „Oh mi szépen leng a zászló! Oh mi szépen fénylik a kard!” (Tóth Kálmán: Szilágyi Erzsébet.)

Az érzelmi fölkiáltás sokszor tagadó mondat alakját veszi fel:

Mennyit nem szenvedett! Mit nem adnék érte! „Hányféle szép dolgot össze nem álmodott!” (X.)

E mondatok keletkezését úgy kell képzelni, hogy eredetileg tagadó főmondat előzte meg őket: Nincs, mit nem adnék érte! Nincs annyiféle szép dolog, ahányfélét össze nem álmodott!

2. Fölszólítás, parancs, tiltás kifejezésére a fölszólító mód van helyén.

„… küzdj és bízva bízzál!” (Madách: Az ember tragédiája. XV.) „Ne bántsd a magyart!” (Zrínyi: A török áfium ellen való orvosság.) Nehogy elmenj!

Néha a fölszólító módot a hadd (hagyd) erősíti.

Hadd menjen! Hadd lássuk! „Hadd zúgjon az álgyú! …” (Arany: Szondi két apródja.) Hagyján! (Ebből: hadd járjon.)

3. Gyors, rövid fölszólításokban, sokszor használt köszöntésekben elmarad az állítmány.

El innen! Le vele! Fel, fel, vitézek a csatára! Talpra magyar! Jó napot! „Isten hozzád, bújdosó!” (Bajza József: Isten hozzád.)

4. A szigorú parancsot jelentő mód is kifejezheti. Ilyenkor ugyanis mintegy ténynek vesszük parancsunk teljesülését, s a meg nem történést kizártnak tartjuk.

Itt maradsz! Tüstént eltakarodol! Hordod el magadat! Nem mégy? Majd elmégy! Majd ki fogsz kotródni mindjárt!

Ritkán a főnévi igenév is lehet parancs, de csak mintegy hiányos mondatképpen, a gyere, gyertek (vagy menj, menjetek) ige hozzáértésével.

Gyerekek, aludni! „Szaporán, hé! nagy a rakás: mozogni!” (Arany: Tengerihántás.) De helytelen: Fizetni! Leülni! Kávét nem venni; ha vett, azonnal eladni! Ez németes.

IV. 1. A szenvedő mondatszerkezet helyes ugyan, de nyelvünkben régies és szokatlan. Használatának oka az, hogy a cselekvő alanyt olykor nem tudjuk vagy nem akarjuk megnevezni; a szenvedő ige tehát mintegy általánosságban fejezi ki a történést.

A szenvedő igealakot leginkább a hivatalos nyelv kedveli, mert a határozatoknak, törvényeknek mintegy az általános tény vagy parancs alakját adja. Egyébként a tréfás szabály szerint: -tatik, -tetik nem használtatik.

A vádlott elítéltetett. E jegyzőkönyv hitelesíttetett. Közhírré tétetik. „Adassék | A levél | Hunyadi Mátyásnak!” (Arany: Mátyás anyja.)

A cselekvő személy jelölésére szenvedő ige mellett inkább a -tól, -től ragot használjuk, mint az által névutót.

2. A szenvedő szerkezet elkerülésének többféle módja van.

a) Ha a cselekvő alany ismeretes, akkor úgy kerülhetjük el a szenvedő alakot, hogy azt kitesszük.

A vádlottat a bíróság elítélte. A jegyzőkönyvet a jelenlevők hitelesítették. A hatóság közhírré teszi.

b) Ha nem ismerjük az alanyt, akkor a magyar nyelv általános kifejezésmódjai közül^* választunk megfelelőt (legtöbbször az ige többes harmadik személyét).

Mondatik: mondják, azt mondják. Tudatik: tudják, tudjuk, tudvalevő, köztudomású. Adassék: adják, kell adni. Tapasztaltatott: tapasztaljuk, tapasztalják, tapasztalja az ember, tapasztalható, tapasztalni, az a tapasztalat.

c) Olykor a szenvedő igéből cselekvő visszaható igét^* képezünk.

Építtetett: épült. Büntettetik: bűnhődik. Fölszívatik: fölszívódik. Ha ily tárgy találtatik: találkozik^*. Ne kényszeríttessék megjelenni: ne kényszerüljön.

A szenvedő szerkezet elkerülésének még sok más módja is van.^*

3. Kerülendők a szenvedő igékből képezett főnevek is; ezek helyett teljesen megfelelő a cselekvő igéből képezett.^*

A főispán kineveztetése: kinevezése. A képviselő megválasztatása: megválasztása. Az országbíró meggyilkoltatása: meggyilkolása. A foglyok kiadatása: kiadása. Éppen úgy, mint ahogy van: hajnyírás, ruhamosás, kukoricakapálás.

V. 1. Az összetett mondat több összetartozó gondolatnak együttes kifejezése. Az összetétel lehet mellérendelés, és lehet alárendelés aszerint, hogy a gondolatokat mint egyértékűeket sorozzuk-e egymás mellé, vagy pedig egy fő gondolat alá rendeljük a mellékeseket.

A mellérendelés (parataxis) ismét kétféle.

a) Lehet a gondolatokat pusztán egymás mellé rakni, minden kapcsolat nélkül.

(X.)

b) Lehet a gondolatokat egymáshoz viszonyítani kötőszók által (kapcsoló, szétválasztó [ma: választó], ellentétes, magyarázó, következtető mondatok).

A mondatok egymáshoz való viszonyát jól meg kell gondolni. Kezdő stiliszták szeretnek mindent éssel kapcsolni; ez valóban a legegyszerűbb kapcsolat, de mint tudjuk, sok másféle viszony is lehetséges.

2. Az alárendelés (hipotaxis) a mellékmondatokat egy főmondat alá sorozza.

A mellékmondat tulajdonképp nem más, mint egy mondatrész kifejezése egész mondattal; annyiféle mellékmondat van tehát, ahányféle mondatrész van, kivéve az állítmányt,^* amely maga alkot mondatot (vagyis van: alanyi, tárgyi, jelzői, határozói mellékmondat). A mellékmondat nem másik mondat a főmondat mellett, hanem annak alkotórésze.

Az alárendelés történhetik:

a) Vonatkozó névmással. Ekkor a fő- és mellékmondat a jelző és jelzett viszonyában van egymással.^*

Éppen mert a viszony ilyen szoros, a jelzői mellékmondatnak rendszerint közvetlenül a jelzett mondatrész mellé kell kerülnie. Rossz a szerkesztés, ha félreértés lehetséges (még ha Jókai írja is): „Egy éjjel fölveré a rablót álmából paripája nyerítése, mely künn a kapubálványhoz volt kötve.” (Népvilág.) Ehelyett: Egy éjjel fölveré nyerítésével stb.

b) Kötőszókkal az alanyi, tárgyi és határozói mondatoknál.

Leggyakoribb kötőszó a magyarban a hogy. Hogy-gyal mindenféle mondatviszonyt ki lehet fejezni (csak helyhatározást nem, de időt igen: „Hogy elértek Nagy-Váraddá, – Vala épen László napja –.” [Arany: Szent László.]). Éppen azért megvan a veszedelme, hogy több hogy kerül egymás mellé, s ez csúnya, mert egyhangú. Ezen vagy úgy segítünk, hogy a hogy helyett más kötőszót használunk, vagy úgy, hogy egyszerűen kihagyjuk. Helytelen a hogy helyett a miszerint használata.

Azt mondta, (hogy) még nem tudja, (hogy) mit fog tenni. Azt hiszem, (hogy) nem igaz, hogy elutazik. Úgy hallom, (hogy) gazdag. „Azt mondád: (hogy) igen nagy erő lakik benne.” (VIII.)^*

3. Az alárendelés szorosabban fűzi egymáshoz a gondolatokat, mint a mellérendelés.

Jobban össze van forrva ez: Miután Toldi legyőzte a farkasokat, Nagyfalu felé indult, mint ez: Toldi legyőzte a farkasokat, azután Nagyfalu felé indult. Bence úgy elgyengült, hogy felborult ültéből. „Felborult ültéből, úgy elgyengült Bence.” (X.)

Meg kell azonban gondolni, két gondolat valóban hozható-e egymással alárendelt viszonyba, megvan-e köztük az ehhez szükséges belső összefüggés.

Hibás alárendelés például ez: Atyámmal Bécsbe utaztam, amely város nekem igen tetszett. A nemzet megválasztotta Hunyadi Mátyást, akiből igen kiváló uralkodó lett. Itt a mellékmondat nem jelzője a főmondatnak, hanem mellérendelt viszonyban van vele, s azért helyesen így kell szerkeszteni: Atyámmal Bécsbe utaztam, s (ez) a város nekem igen tetszett. A nemzet megválasztotta Hunyadi Mátyást, és belőle igen kiváló uralkodó lett. Rossz ez is: Kirándultunk Badacsonyba, ahol igen jól mulattunk, ehelyett: és ott igen jól mulattunk. Lefeküdt, hogy soha többé föl ne keljen. Ez nem célhatározás, hanem igazában mellérendelés: és nem is kelt fel soha többé. Pál katona lett, míg Péter az orvosi pályát választotta, ehelyett: Péter pedig.^* Nem időviszony, hanem ellentét.

Hibás viszonyítások a következők is, ahol már nem a mellérendelés, hanem más megfelelőbb alárendelés van helyén: Kunyhót épített, mely a hideg ellen védelmül szolgáljon, ehelyett: hogy az. A vezér követeket küldött az ellenséghez, akik békét kérjenek, ehelyett: hogy azok.

4. A mellékmondat beolvasztása akkor szükséges, ha a mondatot egyszerűsíteni akarjuk, pl. ha az már mellékmondatokkal meg volna terhelve. Olyankor a mellékmondatot ugyanolyanfajta mondatrésszé vonjuk össze, és beolvasztjuk a főmondatba.

Aki egészségével mit sem törődik, könnyen szerez betegséget: az egészségével mit sem törődő. Úgy látom, hogy borul az ég: borulni látom az eget. Nem kell, hogy magad fáradj: magadnak fáradnod. Szolimán szultán, miután az ország nagy részét elpusztította, kitakarodott: az ország nagy részét elpusztítván^*.

KÖRMONDAT ÉS ELAPRÓZÁS

1. Mondanivalónkat vagy alárendelő, vagy mellérendelő szerkesztésben adhatjuk elő. Az alárendelés jobban kifejezi a gondolatok egymáshoz tartozóságát, a mellérendelés jobban kiemeli az egyes gondolatok önállóságát. Ezek szerint felváltva majd az alá-, majd a mellérendelést alkalmazzuk.

2. Az alárendelés legnagyobb mértékben érvényesül a körmondatban (periodusban), ahol rendszerint a mellékmondatok egész csoportja sorakozik a főmondat köré. Az előszak mintegy előkészíti, az utószak pedig kielégíti a gondolat keltette várakozást. Külsőleg e szerkezetet a kettőspont jelzi.

(IV.)

„Ha minden fáradozás, melyet embertársaink javára fordítanánk, haszontalan volna, s legnemesebb törekvéseinknek nem lehetne semmi eredménye; ha magasabb vágyaink nem teljesülhetnének, s a szép és jó soha nem győzhetne a világon: még akkor is e nyomorult létnek legszebb része azoknak jutott, kik csalódásukat sírukig megtarták, s ha nem győztek is, legalább végső leheletig nemes célokért küzdöttek.” (Eötvös.)

Az elaprózott stílus haszna az, hogy a gondolat egyes mozzanataira figyelmeztet.

„Az ember fölserken. Néz. Ásít. Fölteszi a kalapját. Szájába illeszti a pipáját. Vén juhász. Ételes fazék hever mellette madzagkantárban. A juhász köszönt. Megállok.” (Gárdonyi.)

Élénk elbeszélésben, ahol az elbeszélő a történet egyes mozzanatait sorolja fel, de összefűzésükre nincs érkezése és nyugalma, különösen helyén van az elaprózott stílus.

(Tóth Kálmán: Előre)

1. Az a nyelv, amelyen írunk, különbözik attól, amelyen beszélünk. Van. beszélt nyelv, és van irodalmi nyelv.^*

A nép nyelve nem egyforma az egész ország területén, hanem vidékenként különbözik. Hazánkban a főbb nyelvjárások (dialektusok) tudvalevőleg a következők:

1. A duna-tiszai: a Duna és a Tisza között (ëző: embër, szëmëm). 2. Az alföldi: Kecskemét, Szeged vidékén (öző: embör, szömöm). 3. A felső-tiszai: Debrecen s a tőle északra fekvő vidék (íző: szíp, níz). 4. A dunántúli (hus, tanit, foló). 5. A palóc: a Mátra táján (àlmât, velë, jaó). 6. A Királyhágón túli (akas, baland). 7. A székely: Erdély keleti részén (àpám, hëzzá). 8. A göcseji: Zala megyében (táncbe, hatszer, sziëp).^*

2. Eleinte minden író a maga tájnyelvén írt. A legrégibb magyar könyvekből meg lehet állapítani, hová való volt az írójuk. Később azonban az egyes nyelvjárásokból egy egységes nyelv alakult ki, melyet tulajdonképpen sehol sem beszélnek, de amely majdnem valamennyi nyelvjárásból tartalmaz elemeket. Nálunk az irodalmi nyelv a XVII. században alakult ki, különösen Pázmány Péter esztergomi érsek műveiben, melyeket az írók azontúl mintának vettek.^* Az irodalmi nyelv megállapodott, hagyományos nyelv; nem változik olyan sokat, mint a beszélt nyelv, de azért folyton vesz fel az élő nyelvből is szavakat, szólásokat, s ha lassan is, változik, fejlődik maga is. Pázmány után Kazinczy Ferenc, még később Vörösmarty, Arany, Jókai és más nagy írók alakították ki a mai magyar irodalmi nyelvet.

3. A köznyelv a műveltek nyelve. Ez középhelyen áll a tájnyelv és az irodalmi nyelv között. Az írott nyelvet tartja szem előtt, de a helyi nyelvjárás színe is látszik rajta. Ez az a beszéd, amelyre az iskolában is törekszünk.

4. Van természetes és van művészi népiesség (provincializmus). Természetes népiesség az, ha valaki tájszólást beszél. Művészi népiesség az, ha az író azért alkalmazza a népi kifejezéseket, hogy azokkal jellemezzen. Ilyen Arany Toldija, Gárdonyi Göre bírója. Petőfitől: Hírös város.

Népiességek a Toldiban:

I. Szavak: kaláris (kláris [gyöngysor]), tekenő, fúrúlyuk, oztán, kolcsag, miá [miatt], kolonc [a kútgém végére tett nehezék], tilalomfa, csobolyó [fából készült mezei ivóedény], csoroszlya [az eke tisztításához használt vaseszköz], zsombék, toportyán [farkas], bakacsin [feketére festett szövet], szurdék [zug, szeglet, sarok, sut], általvető [vállra vethető kettős tarisznya]. Gunnyaszt, óbégat, elpaskol, megpitymallik, vesztegeti magát. Árva kis jószágok. Aranyos vitézek. Bezzeg, hej, haj.

II. Szólások: „De felült Lackó a béresek nyakára.” (I.)^* „…foga nem fűlik ahhoz e gazdának.” (II.) „S tővel-heggyel össze hagyja a cselédet.” (II.) Megoldik a nyelve. (IV.) Nyakába veszi az országot. (IV.) „…fejét … bujdosásnak adja.” (IV.) „…lábát útnak egyengette.” (IV.) „Követ hengerített a fiú szívére.” (IV.) „Más pennával írnak.” (IV.) „Dárius kincsének még oda sem nézne.” (XII.) „S tán a szó belőle, míg a világ, folyna.” (IV.) „Hej, ki tudja, mikor leszek bele jóvá?” (IV.)

III. Alaktani sajátságok: legényi, tojásikkal (IV.). Vérit, rendin. Határrul, anyjátul, fejtül, elül. Fekünni, alunni, megharagutt (III.). Ládd, tehetd (II.)^*.

IV. Mondattani sajátságok: „Lelke volt talán a lánc közöttük, aki Nem kikapcsolódott: tövestül szakadt ki.” (VI.) „És, kit a csizmáján viselt, sarkantyúját.” (Előhang.) „…közel volt akkor már a reggel, Hogy (mikor) hazavergődött az ázott sereggel.” (VII). „A kutyák haragját nem egyéb okozta, Hanem, hogy a farkast az udvarba hozta.” (VI.)

1. A nyelv idő folytán változik mind szókincsében, mind szerkezetében. Egyik emberöltő sem beszél és ír úgy, mint a másik; századok alatt pedig a különbség oly nagy, hogy a régi nyelvből már nem is értünk meg mindent.

Pesti Gábor, Heltai Gáspár, Ilosvai Selymes Péter, Tinódi Sebestyén a XVI. században írtak. Az ő nyelvük sok tekintetben idegenszerű már előttünk. A bibliát is abban a században fordította le Károli Gáspár a protestánsok, néhány évtizeddel később Káldi György a katolikusok számára. Arany Toldijában is sok a régiesség (archaizmus), de ő ezeket tudatosan alkalmazta, hogy a költemény nyelvében is éreztesse régiességét. Amazoké tehát természetes, az övé művészi régiesség.

Ezek alapján nézzük a régi nyelv néhány sajátosságát!

I. Szavak: 1. Elavult, kihalt szavak: imette (ébren), joh (a test belső részei), eszterág (gólya), újudvar (bajvívás).

2. Szavak elavult értelemben, azaz ma mást jelentenek: marha: kincs. Állat: lény. Asszonyi állat. Jó állat a só. Tetem: csont. Tetszik: látszik. Öreg karszék: nagy (III.). Apol (ápol): csókol. Ír: fest; képíró: festő. Képfaragó: szobrász. „Faragott képeket ne csinálj magadnak, hogy azt imádjad!” (Mózes. V. 5:8–9.) „Az erősség sem utolsó áldomása” (áldása). (II.) „Tholdi Miklós ezen igen búsult vala” (haragudott). (II.)^* „Mint midőn az ember elrejtezik mélyen” (álhalottá lesz). (IV.) Maga: noha, felette: nagyon. „Megölé némely nap szerető szógámat” (minap). (VIII.)

3. Szavak elavult alakban: szerencsa, kegyig, kedig [pedig], ét (étel), mast, mikoron, környül (körül), hazul (hazulról), szíből (szívből); forgódik, buskodik, leskődik; veszen, vagyon, öt (önt). Észbe vesz, olybá képzel. Nagy sok ajándék. „Szarvát öklelőre nagy-le bocsátotta.” (IX.) Hűségnek miatta, alatta a ház ereszének.^* Eszik a kenyérben^* (kenyérből, kenyeret). Mégsem elégedtél-e meg rajta? A névelő kezdetben „az”, később „a” is, de még nem szabályosan; mai használata csak a XVIII. században állapodott meg.

II. Alaktani régiességek: liptai, brassai, makai; erdei, mezei, idei.^* Bírák, méltán. Hordaja, csikaja, ideje; tinai.^* Magyarok királyuk (királya). „Seregink holttetemik.” (Kisfaludy Károly: Mohács.) „A király vitézi.” (XI.) „Ő nagy ereje, vitéz ő szolgái.” (III.)

Régies elbeszélő múlt: „Alásüték az fejeket … és eltakarodának.” (Heltai Gáspár: Az oroszlánról, ökörről, kecskéről és juhról. Száz fabula. Kolozsvár 1566.) „Miklósra, öccsére nagy haragja vala.” Szerető szolgáját mert megölte vala.” (III.)^* „…szarvast fogtanak volna.” (Heltai Gáspár: Id. mű.) „Béresek között is től cudar csihésnek^*.” (II.) Tőn, lőn, vőn.^*

III. Mondattani régiességek.

1. A -ván, -vén gyakori használatai idő-, főleg okhatározó gyanánt: így állván a dolgok (minthogy a dolog így áll). Nem jöhetett el, beteg lévén. Lábai szőrrel borítvák. A házak zsindellyel fedvék.^* Engem küldött téged látnom (látni).

2. Régiesség a feltételes mód az idő-, ok-, mód- és célhatározó mondatokban, meg ha másnak a szavait idézzük (coniunctivus obliquus)^*: „Midőn egy szarvast fogtanak volna, néggyé vágák azt, hogy megosztoznának vele.” (Heltai Gáspár: Id. mű.) „…hadával hogy ballagna…” (II.)^*

Hogy jól írjunk, ismernünk kell a stílus bizonyos sajátságait, amint azok a jeles írók műveiben kialakultak. Vannak olyan sajátságok, amelyeket minden írásműtől megkövetelünk; ilyen általában a stílus helyessége: a szabatosság, nyelvtisztaság, jóhangzás. Ezeknek ellentéte hiba mindenkinél. Vannak viszont művészi követelmények, melyeket inkább csak íróknál, költőknél találunk; ilyenek a szemléletesség, hangulatosság, fordulatosság, jellemzetesség, eredetiség.^*

1. Szabatos a kifejezés, ha azt mondja, amit kell, és éppen úgy, amint kell, vagyis ha nem mond sem többet, sem kevesebbet.

A stílusbeli szabatosság első feltétele a nyelvtani szabatosság, azaz a nyelvbeli alakok helyes grammatikai használata.

Fontos e tekintetben az ikes igék használata, melyet a nép- és jórészt a köznyelv is elhanyagol. Az ikes igék a régi magyar nyelvben szabályosan ki voltak fejlődve, de minthogy különösebb értelmi jelentőségük nem alakult ki, a köznyelv hovatovább az iktelen igékkel egyformán ragozta őket. Azonban az irodalmi nyelvszokás a XVIII. századtól fogva megújította használatukat, és így az ma írásban kötelező.^*

Dolgozzál (és nem: dolgozz)! Adj (és nem: adjál)!^* Enném (én), ennék (ő). Ehetném van (nem ehetnékem, de: mehetnékje van). A -hat képző után 3. személyben már az irodalmi nyelv is elhagyja az -iket: dolgozhat, bukhat. Sok ige iktelenül is használatos: jelen, jelenik; hajol, hajlik; tűn, tűnik; bán, bánik; áldoz, áldozik.^*

Elmosódik a köznyelvben, de az irodalmi nyelv ragaszkodik a tárgyas és tárgyatlan alakok megkülönböztetéséhez: vennénk és vennők, mondanánk és mondanók.^*

A szabad melléknév és nem ige. Helytelen tehát a szabadott, szabadna, szabadjon alakok használata.^*

A szokott ige folyó jelene tárgyasan nem használatos. Nyolc órát szoktam aludni (nem: szokom). De tárgyatlanul igen: Vagy megszokom, vagy megszököm.

Tessék csak egyes 3. személyben használatos udvarias stílusban: Tessék besétálni (nem: tessenek).^* De: Méltóztassanak helyet foglalni!

Ügyeljünk a sem tagadó- és a se tiltószócska használatára: Én sem voltam ott, ő se menjen.^*

A kell ige ne változtassa meg a mondat alanyát: El kell mennem, nem pedig: El kell hogy menjek. (Erdélyies: El kell menjek.)

Ama ház és amaz ember (nem: ama ember). Emez ítélet, eme hit, mert itt voltaképpen a határozott névelő erősbödött -am, -emmel.^*

2. Másik követelménye a szabatosságnak a kifejezésbeli szabatosság, a szavak helyes megválasztása.

Fontos itt a szinonímák helyes alkalmazása. Helytelen pl. gömbölyű ablak, ehelyett: kerek. Télvíz idején: nem télen, hanem hóolvadáskor (ma inkább: télen). Az ilyen tett nem hiba, hanem bűn. Nem szerencsétlenség, csak egyszerűen baleset. „Nem mese az, gyermek.” (Arany: Családi kör.)

3. A szabatosság ellentéte a pongyolaság. Lehet a kelleténél kevesebbet mondani, ekkor könnyen áll elő kétértelműség (ambiguitas) vagy érthetetlenség (obscuritas), vagy végre teljes értelmetlenség (absurditas).

Ha valaki azt táviratozza: „Holnap hat órakor érkezem, várj a vonatnál!” – nem tudom, reggel jön-e vagy este, esetleg melyik pályaudvaron. Ötszáz koronát kellett fizetni csak neki. Ki fizet kinek? Az eperjesi emléktábla felirata sem szabatos: „Ebben a házban szállott meg Petőfi Sándor, Kerényi és Tompa barátainak látogatására.” Olykor komikus félreértés is keletkezik a pongyola fogalmazás nyomán, mint pl. egy marhakereskedő távirata: „Csak holnap mehetek, mai vonat ökröket nem szállít.”

(Garay János: Mátyás király Gömörben.)

4. A szabatosság másik ellentéte a szószaporítás (tautologia), a szavak (ragok, képzők) szükségtelen ismételgetése.

Tautologikus szóalakok: aztat, nálunknál, azótátul fogva, kelletett, hogyhogyha, mert mivel. Békességes, irgalmasságos.^* Folytatólagosan (folytatólag), ideiglenesen (ideiglen).^* Tautologikus szerkezetek: A holnapi napon. Az előtt az idő előtt. Apponyi Albertné grófné (gr. A. A.-né). Caesar azután, miután Galliába^* érkezett. Semmi baj nem történt volna, ha a legénység józan lett volna (elég: józan).

Gyermekek s a nép különösen hajlanak a fölös ismétlés felé.

A néni azt izeni a néninek, hogy jöjjön át a néni a nénihez, mert ha a néni nem jön át a nénihez, akkor a néni megy át a nénihez. Táncvigalom lészen; ha eső lészen, nem lészen; ha nem lészen, lészen. Ilyen a nép beszédében minduntalan előforduló aszongya, hogy aszongya is.

5. Rokon e szabatosság elleni vétséggel a szófölösleg (pleonasmus), mikor több szóval, fölösen fejezzük ki mondanivalónkat, mint kellene.

Ősz, öreg aggastyán; szopós csecsemő, nőtlen agglegény, vitéz hős, hegyes csúcs, lábrúgás. Behatolt a szűk szorosba. Hanyatt feküdt a hátára. Tessék parancsolni besétálni.^* Nagyon köszönöm szépen.

6. A hanyag, felületes fogalmazás olykor egyenesen értelmetlenséget (absurditas) szül.

Olykor gyakran beteg. Kicsit nagyot hall. Elégtelen osztályzatot nyert. Bukását hanyagságának köszönheti. Van szerencsém értesíteni, hogy fia súlyosan megbetegedett. Shakespeare-t vagy jól kell adni, vagy sehogy, de adni kell.^*

Idegenszerűség valamely nyelvben akkor származik, ha más idegen nyelv erősen hat rá. Ez a hatás történhetik az élő beszédre, de terjedhet irodalmi úton is. Magyarország azon vidékei, ahol a lakosság vegyesen él, kölcsönösen hatnak egymásra; van tehát a magyarban német, szláv, román, szerb hatás; viszont e nyelvekre a magyar is hat. A magyar irodalmi nyelvre különösen két idegen nyelv hatott: a latin és újabban, a XVIII. századtól a német. A hatás nyilvánul szavakban, szólásokban, mondatszerkezetekben. Ez utóbbi, vagyis a nyelv szerkezetének változása, idegenszerűvé válása a legveszedelmesebb.

I. Németesség. Germanismus

1. Szavak: Ide tartozik különösen sok be (német: ein) igekötős ige: belát (einsehen): átlát; betart (einhalten): megtart; beszüntet (einstellen): megszüntet; betilt: megtilt, eltilt; beér valakit (einholen): utolér (de helyes: beéri valamivel); behoz (einbringen): helyrehoz, kipótol. Régente úgy mondták: Buda megvétele, megveszi a várat, ma: bevesz (einnehmen). Beképzelt ifjú (eingebildet): képzelődő, önhitt. Bebeszéli magának (sich einreden): elhiteti magával. Ismerni tanul (kennen lernen): kiismer, megismer. Jól néz ki: jó színben van, jól fest. Ez a dolog úgy nézne ki: olyan volna, olyan színe volna, úgy tűnne föl. No szépen nézünk ki: szépen vagyunk. Jól is néznénk ki: még csak az kellene. Súlyt fektet rá: helyez, vet rá. Tíz koronába jön: kerül. A só azzal a tulajdonsággal bír: az a tulajdonsága. Bírja a német nyelvet: érti, tudja. Köszönünk valakinek az utcán, köszöntjük a nevenapján (a németben mind a kettő: grüssen). Üssük föl a harmadik lapot: nyissuk föl, nyissunk rá. Kívülről tudja: könyv nélkül, betéve. Hibát csinál: tesz. Elmegyünk a Bánk bánba, a Kispipába (nem -hoz, német: zu). A Bánk bánban, a Kispipában voltunk (nem -nál, német: beil).^*

A határozatlan névelőt a magyar sokkal ritkábban használja, mint a német.

Rossz tehát: az „is” egy kötőszó. Az egy nagy kérdés. A kutya egy igazi hű állat. Ő egy derék ember. De helyes: Volt egyszer egy ember. Derék egy ember. Ez furcsa egy eset.

A páros testrészek nevét a német többesben használja

Seine Augen sind schwarz. Seine Füsse sind krumm. A magyarban: Fekete a szeme. Görbe a lába. Keze közé kapja. Fél szemére vak. Fél füllel hallotta. Fél lábával a sírban áll. Egyszemű óriás.

2. Összetett szavak. Németes az -i és -s képzős melléknévi összetétel helyett a főnévi összetétel.

Utcaszoba (Gassenzimmer), államgimnázium, tanárkar, délsark, hegypálya. Úgyszintén: almarétes, darametélt, ruhakosár, borhordó. Vö. faláda és fásláda, dióolaj és dióstészta, cukorsüveg és cukrosmandula.

3. Képzett szavak. Helytelen a magyar melléknévi -s képző helyett, a német voll és reich mintájára, teljes-, gazdag-, dússal összetételt alkotni.

Erőteljes (kraftvoll): erős. Méltóságteljes: méltóságos. Szégyenteljes: szégyenletes. Reményteli: reménykedő. Örömteli: örvendő, örvendetes. Könnytelt: könnyes, könnyező.

Színgazdag, színdús (farbenreich): színes, sokszínű, színekben pompázó. Szellemdús: szellemes. Érdemdús: érdemes, nagyérdemű. Vízbő: bővizű.^*

A túl (zu, über) sokszor elmarad a magyarban melléknevek előtt, mikor a német kiteszi:

Ez a kalap neked túl nagy (zu gross). Elég: nagy, vagy: nagyon is nagy, nagyobb a kelleténél, túlságos nagy. Túl gazdag (überreich): dúsgazdag. Túl érett: elérett.^*

4. Az állandó határozók ellen is sok a vétség. Ezeket minden nyelv más-más vonatkozásban használja, s a nyelv szelleme éppen ezekben nyilvánul.

Különösen helytelen a német über-nek szolgai fordítása a felett névutóval. A német gondolkozik, bánkódik, panaszkodik valami felett (denken, trauern, klagen über etwas), a magyar gondolkozik, bánkódik valamin, panaszkodik valami miatt, tanácskozik valami felől, kételkedik valamiben, aggódik valamiért. Ért alatta (versteht darunter): ért valamin, osztja nézetét: osztozik nézetében, lekéste a hét órai vonatot: lekésett a vonatról, lemondta az előadást: lemondott róla.^*

5. A német sokszor használ szólást^* ott, ahol a magyar egy szóval nevén nevezi a dolgot.

E héten előadásra kerül Gárdonyi egy új darabja (előadják). Az előadás nyolckor veszi kezdetét (kezdődik). Javaslatba hoz. Alkalmazásra talál. Különösen sok szólás van a gyakorol (üben) és képez (bilden) igékkel: nyomást gyakorol: nyom; hatást gyakorol: hatást tesz, hat; befolyást gyakorol: hatalma van rajta, felette. A „képez” ige helyén van eredeti „alkot” értelmében. Képezzünk a három adott oldalból egy háromszöget. Szóképzés. De rossz átvitten: kérdés tárgyát képezi: kérdés tárgya. Nehézséget képez: az a nehézség.^*

6. Sok a vétség a szerkezetek ellen is.

A német a szenvedő igét werden-nel képezi, tehát olyan formán, mint a jövő időt. (Es wird geschrieben, er wird schreiben.) A magyarban a lesz csak jövőt fejez ki.

A kék festék indigóból lesz készítve (wird gemacht): készíttetik, készül, készítik. A hanyag tisztviselő el lesz bocsátva. Az ügy már el lett intézve. Az előadás a jövő hétre lett halasztva.

A német a befejezett cselekvés időit összetétel útján képezi a segédigével meg a határozói igenévvel. Helytelen ezt a magyarban is szolgailag utánozni.

Atyám el van utazva (ist verreist): elutazott. Ki voltunk rándulva. Ez a jegy már le van járva (ist abgelaufen): lejárt. A portéka mind el van kelve. A cukor egészen ki volt fogyva. Jól fel lesz sülve az a hencegő alak.

De helyén van a határozói igenév, ha valamely cselekvés eredményeként létrejött állapotot jelöl.

Az a pénz, amit atyám adott, már rég el van utazva (elfogyott az úton). Egészen ki van kelve magából. El van szakadva a ruhád. Nagyon le volt fogyva a betegsége után. Ugyancsak le voltak sülve, mikor a fürdőből hazajöttek. Nagyon le lesz verve, ha meghallja.^*

A német a műveltető igét a lassen igével képezi. Helytelen tehát ilyenkor a magyar -at, -et és -tat, -tet helyett a hagy igét használni.

Fát hagytam vágni: vágattam. E héten ki hagytuk festeni a lakást. Néha egyesítve a két szerkezetet: ruhát hagyok magamnak csináltatni (ich lasse mir einen Anzug machen). Ez a szövet jól hagyja magát mosni: mosható. Ez a bor jól hagyja magát inni: jól csúszik, jól ízlik.

Németes gyakran a főnévi igenév használata tárgyi mellékmondat helyett. Ilyen szerkezetet a magyar leginkább csak a hagy, enged, lát, hall, érez igékkel használ.

Kéretik az ajtót betenni (tessék betenni). Kérem atyámat értesíteni^* (szíveskedjék értesíteni). Eltökélte mindent jóvá tenni (hogy jóvá tesz). Elhatározta kilépni az egyesületből.

7. Sok a németesség a mondatok szerkesztésében is. Leggyakoribb vétségek a következők:

Úgy – mint (sowohl – als auch). Fejlődésnek indult úgy az ipar, mint a kereskedelem (az ipar is, a kereskedelem is, vagy: mind – mind). Ha te nem mégy, úgy én is maradok. A német a feltételes wenn után mindig so-val kezdi a főmondatot, a magyar azonban nem (én is maradok).^* Miután szépszerével nem ért célt, erőszakhoz folyamodott. A német nachdem nemcsak időt, hanem okot is kifejez, a miután csak időt (mivel v. minthogy szépszerével stb.). Igyekezett anélkül, hogy (ohne dass) látszatja lett volna (de nem volt látszatja). Dacára annak, hogy (trotzdem dass) meg volt tiltva az éjszakázás, reggelig eltivornyáztak (ámbár, noha).^*

II. Latinosság. Latinismus

Sokkal kevésbé érzik mai nyelvünkön a latin, mint a német nyelv hatása, de annál nagyobb volt az a régi magyar irodalomban, amikor az emberek egész műveltsége, az egyháznak és tudománynak nyelve a latin volt.

Legfeltűnőbb latinosságok a következők:

1. A többes szám használata a számnevek után:

Sokak, kevesek. Többek jelenlétében. Némely tudósok. „Annyi veszélyek után.” (Kisfaludy Károly: Mohács.) Mindenekelőtt, mindenekfelett. Mindenszentek. Háromkirályok. „Lélek és bor két atyafi Gyermekek.” (Vörösmarty: Fóti dal.)^*

2. Latinos a tárgy némely ige állandó határozója helyett.

Így a félést jelentő igék mellett: „Nem féled a halált?” (Petőfi: Vizen.) „Ennek komor képét előre rettegem.” (Berzsenyi: Az élet dele.) „S nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára.” (Kölcsey: Himnusz.) Továbbá: „Futá minden ember a bizonyos halált.” (IX.) „Budapest városát sok ezeren lakják.” (IX.) „Akkor csillagokat hatna kevély fejed.” (Berzsenyi: Magyarország.)

3. Az állítmányi jelző és értelmező latinos használata:

Első lépett a terembe és utolsó távozott onnan (elsőnek vagy először). „Szegény honvéd jövök, kérni egy falatot.” (Arany: Koldusének.) „Gyermekek közt gyermek állok.” (Garay.) A vezér követeket küldött az ellenséghez, békét kérendő.^*

4. A szenvedő igeragozás a magyarban szintén latin hatás, mert különben e szerkezet nyelvünktől teljesen idegen.^*

Ma már csak a hivatalos és egyházi nyelv használja, a köznyelv csak egy pár szólásban, mint: születik, dicsértessék, méltóztassék, tisztelettel viseltetik, bennfoglaltatik.^*

Itt-ott még újabb költőinknél is előfordul: „Tűr s várni láttatik A borzasztó halált.” (Vörösmarty: Az árva hajós.) „Többször viszonoztatik a rohanás.” (Czuczor: Szondi.) „Lőn keserű könnyhullatás – Mikép jósoltatott!” (Arany: Ráchel.) „És adatott vala tinéktek Teremteni új nemzedéket.” (Ua.: A dalnok búja.) E két utóbbi példában régies, vallási jelleme^* van.

5. Van latinosság az igemódok használatában is. A régi magyar írók mindig föltételes módot használtak azokban a mellékmondatokban, ahol a latin coniunctivust.

Így nevezetesen az időhatározói mellékmondatokban (cum historicum)^*: „Mikoron a farkas báránt ennék, az teteme [csontja] történet szerint (történetesen) az torkába akada.” (Pesti Gábor: Esopus fabulái … Bécs 1536.) „Minekutána az Úr kiűzte volna az embert, helyheztete az Éden kertének bémenetele felől Kherubimokat.” (Mózes. I:4.)^* „Míg ezeknek működésük tartana, mi iparkodtunk seregeinket egybegyűjteni.” (Kossuth.) Másféle mondatokban: „Meggondolá, hogy nem volna rózsavirágnak ideje.” (Érdy kódex.) „Kezde könyörgeni, hogy ő méltatlan volna.” (Pesti Gábor: Id. mű.) E latinos módhasználat Vörösmartynál még gyakori, pl.: „És te, Isten, aki fölkenettél, Hogy viselném földön képedet.” (Vörösmarty: Salamon.) Aranynál is van egy-kettő, pl.: „Ötven-ötven jó leventét Kiszemeltek, hogy követnék.” (Rege a csodaszarvasról.)^*

1. A szavakat képezve vagy egymás mellé rakva olykor azt tapasztaljuk, hogy mondanivalónk rosszul hangzik, fülünknek kellemetlen. Ekkor a szószerkezet megváltoztatásával vagy más szók választásával segíthetünk a bajon.

A jóhangzást görög szóval euphoniának, a rosszhangzást kakophoniának hívják.

2. Az igeragozásban rosszul hangzik, ha a sziszegő [s, sz, z] végű igék jelen idejű egyes második személyénél a szabályos -sz jelet [személyragot] alkalmazzuk. Ezen úgy segítünk, hogy kölcsön vesszük az ikes ragozás -l jelét, s leszesz helyett azt mondjuk: leszel.

Leszel, teszel, viszel, nézel, húzol, olvasol.

Viszont az -l végű ikes igék ugyanezen alakjában rosszul hangzik a szabályos -l személyjel. Itt meg kölcsön vesszük az iktelen igék -sz jelét, s válol helyett azt mondjuk: válsz.

Válsz, telsz, omlasz, illesz, nyílsz.

3. Az -l tővégű ikes igék felszólító módja is nehézkes akkor, ha ezt az -l-et még mássalhangzó is előzi meg, mint fényljék, ízljék, zajljék, sik(o)ljék. Ilyenkor a mondatszerkezetet meg kell változtatni.

Kicsiszolta hogy fényljék: hogy fényes legyen. Óhajtom, hogy ízljék: hogy ízlenék. Ügyeljen, hogy el ne sikoljék: mert elsiklik.^*

4. Sérti a fület a mássalhangzók torlódása is.

„Fehérebb, mint a hó s símább, mint sírkő alabastroma.” (Szász Károly: Othello.) Korcs, csenevész faj. „Hogy minden nap vidámb mát ád.” (Ráday G.) Várkertrakpart. Borsszem Jankó.

A nép tréfás mondásokban gúnyolja a kakofóniát:^* Cseresznyemag meg meggymag. Tyúknyak jobb lúdnyaknál. Nem igaz! Lúdnyak jobb tyúknyaknál. Mit sütsz, kis szűcs? Sós húst sütsz, kis szűcs? Az ipafai papnak fapipája van, mert az ipafai papi pipa papi fapipa.

5. Nem szép az sem, ha sok egyforma magánhangzó kerül egymás mellé. Nyelvünknek szépséghibája a sok e hang, amit még növel az, hogy az írása nyílt e és zárt ë hang között nem tesz különbséget.

Szereteteteket. Elengedhetetlen feltétele ennek. A legmegengesztelhetetlenebbeknek. „Velem így tennetek. Nem rettent bennetek E félisten neve?” (Petőfi: A király esküje.)

Ezen, mikor lehet, segíteni kell. Felemel helyett szebb: fölemel; feltétel helyett: föltétel; fölöltő: felöltő; veres kereszt: vörös kereszt; csötörtök^*: csütörtök; örökösön: örökösen.

6. Azért ízléstelenség volt, mikor némely költő abban kereste a szépséget, hogy versében csak egy-egy magánhangzót használt. Ez hiú mesterkedés.

(Édes Gergely: Egy árva szűznek megtekintése 1787-ben.)

Már maga az élőbeszéd is törekszik rá, még fokozottabb mértékben a költői nyelv, hogy azt, amiről szól, minél szemlélhetőbbé tegye, minél inkább elképzeltesse velünk. Ezt két módon éri el: úgy, hogy a fogalmakat 1. megérzékíti, 2. megeleveníti.

I. Megérzékítés

Azt, ami érzékeink alá esik: a testit, a tárgyit, a tapasztalhatót könnyebb elképzelni, mint a szellemit, a gondolatit, az elvontat. Ha tehát a költő valami gondolatit akar velünk elképzeltetni, azt úgy teszi, hogy érzéki jelenséghez kapcsolja. Sokszor azonban az érzékit is úgy szemlélteti, hogy egy másik hasonlóképpen érzéki jelenséggel magyarázza. Eszerint az érzékítés módjai ezek lesznek:

a) Gondolati fogalom szemléltetése érzéki képpel

1. Az élet korait: az ifjúságot, öregséget az évszakokhoz, tavaszhoz és őszhöz, vagy a napszakokhoz, hajnalhoz és esthez hasonlítja a költő. Az élet tavasza, az élet dele. Toldi estéje. „Lassanként koszorúm bimbaja elvirít. Itt hágy szép tavaszom … az ifjúság.” (Berzsenyi: A közelítő tél.) „S másnak adta élte fonnyadó virágát?” (II.) Ebben a hasonlatban: „Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon, Messziről lobogva tenger pusztaságon: Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem Majd kilenc-tíz ember-öltő régiségben”: az idő, tehát gondolati fogalom van a szemlélhetőbb térbeli mellé állítva. (Előhang.) Hogy György népe mily csekélység Miklós előtt, ez a kép mutatja: „Mert e nép eperszem volna haragjának.” (III.) Hunyadi János sokra vitte vitézségével és eszével: „Ott idővel karral s fővel Isten után vitte sokra.” (Arany: Szibinyáni Jank.) „Vagy ha néha gyomra készti öldöklésre”: éhsége. (V.) „S izzadásának gyönyörű gyümölcsét Éli örömmel” : élvezi fáradságának eredményét. (Berzsenyi: A jámborság és középszer.) Ugyancsak Berzsenyi azt, hogy Napóleon dicsőségét szenvedés követi, így érzékelteti: „S isteni pálmádat váltja töviskoszorú.” (Napoleonhoz.)

2. Lelkiállapotok, mint szintén elvont fogalmak szemléltetésére álljanak itt a következő példák:

A Toldi szívét hevítő szégyent égő katlanhoz hasonlítja Arany: „Szíve égő katlan.” (II.) Haragja a pusztító vihart juttatja eszébe: „De ki vína bajt az égi háborúval, Szélvészes, zimankós, viharos borúval? … Mert csak az kössön ki Toldival …” (I. – Emberi erő – természeti erő.) Bosszankodása olyan, mint a lángra kapni készülő füst: „»Hm, paraszt én!« emígy füstölög magában.” (I.) Mikor a sírásig elérzékenyedik: „Mintha tűt szúrnának orra cimpájába, Vagy mintha alatta reszelnének tormát.” (VI.) Szerelmének ellenállhatatlanságát ez a kép magyarázza: „Nap az ő szerelme, Mire az süt, olvad.” (Toldi szerelme. IV. 95.) Hogy végzetes felháborodását öreg kora sem mérsékli, így olvassuk: „Ábrázatja tűz lett, amit ősz hajának Fehérlő havasi el nem olthatának.” (Toldi estéje. V.)

3. Elvontabb természetű, általánosabb értelmű cselekvést, állapotot vagy tulajdonságot is inkább valamely szemléltető szólással jelöl a költői nyelv.

„Ki Lajos királynál fenn a tányért váltja?” (szolgál). (I.) „Néhány kortyot előbb nyelve mellé önte” (megízlelt). (IV.) „A mi országunkra még sem teszed lábad” (lépsz). (XI.) „… a haszonnak … felét magának tarsolyába tenni” (elvinni). (II.) „De foga nem fűlik ahhoz e gazdának” (nincs kedve). (II.) „De felült Lackó a béresek nyakára” (restek). (I.) „Béresek között is től cudar csihésnek” (utolsónak). (II.)

b) Érzéki fogalom szemléltetése érzéki képpel.

Arany a gémeskutat óriási szúnyoghoz hasonlítja igen szemléletesen. A telek lábjában gubbaszkodó, fejét tenyerébe hajtó Miklóst olyan túzoknak mondja, mely orrát szárnya alá dugta. A keresztúton álló Miklósról, amint vállán a vendégoldalt tartja: „Azt hinné az ember: élő tilalomfa.”

Petőfi képzeletében az alföld olyan, mint a nyitott könyv, a felföld, mint a csukott.

(A csárda romjai.)

Vörösmarty Az úri hölgy haját, szemét, keblét így festi:

(Az úri hölgyhöz.)

II. Megelevenítés

A szemléletességnek másik módja az, hogy a költő azt, ami a valóságban élettelen, megeleveníti. Mert ami él, mozog, érez, cselekszik, az jobban foglalkoztatja a képzeletet, mint ami mozdulatlan, érzéketlen. A művészi nyelv tehát a tárgyaknak, tüneményeknek, fogalmaknak, állatoknak élő lelket és cselekvést tulajdonít, az egész természetet mintegy átlelkesíti. Minthogy ezáltal az élettelen dolgok az emberhez hasonlóvá lesznek, e megelevenítést személyesítésnek [ma: megszemélyesítésnek] (personificatio) is nevezhetjük.

1. Érzéki tárgyak, jelenségek személyesítése:

Toldiban a kútágas „mélyen néz a kútba s benne vizet kémel”. (I.) „Nagy kolonc köszönget a kút méla gémén.” (II.) A pesti csárda előtt: „Egy szomjú kútágas ácsorgott előtte.” (X.) Arany egy másik költeményében: „Nyöszörög a kútgém betegen.” (Az elhagyott lak.) A szél „az útat nyalja sebesen haladva”. (I.) „Túl a tornyon, melyet porbul rakott a szél.” (I.) Kisfaludynál: „Zúg, morog a zivatar, zajog a zord, északi szélvész.” Vörösmartynál a zivatar „nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl”. (A vén cigány.) Petőfinél: „Barangol és zúg, zúg az őszi szél.” (Erdély.)

Gyakori az égitestek személyesítése:

Petőfinél a nap alkonyatkor leszáll pihenni ágyába. Mikor delelőjéről ereszkedik lefelé: befesti a bokrokat sárgára, pirosra, piros fátyolt húz a Dunára is. Forró nyárközépen csakúgy kapaszkodik a nap fölfelé; meleg délben pedig rakja a tüzet erősen. Ősszel a nap ködcsuklyába burkolózik, hiszen tavaszig úgysem nagyon lesz mit látnia! „Lement a nap, De csillagok Nem jöttenek.” (A hazáról.) Aranynál: „Sírt az ég egyik szemével A másikkal nevetett.” (A gyermek és szivárvány.)

2. Gondolati fogalmakat is személyesít a költészet:

Toldi belsejét szégyen és harag fúrja és faragja. (II.) A kínos éhség irigyli tőle az álmot és fölveri pihenéséből. (IV.) „A játszi reménység … álmot küld szemére, kecsegtető álmot.” (X.) „… jött az édes álom, Aki legjobb orvos ezen a világon.” (Toldi estéje. II.) „Pajkos gyermek a sors, csak úgy játszik véle.” (IX.)

3. Állatoknak is tulajdonít emberi érzést, cselekvést a költői nyelv:

A pacsirta szánt (Arany: Ősszel), égbe fúrja énekét (Kies ősz). „A malac-nép sí-rí.” (II.) A cselédség lerántja a baromfi bocskorát, a kisbárány bundáját. (II) Az ökrök „bőgölyök hadával háborúra kelnek”. (I.) A bika elszórja „füléről a fülönfüggőket”. (IX.)

A képes beszéd nemcsak szemléletünkre, azaz képzeletünkre akar hatni, hanem érzelmünkre is, azaz hangulatot akar bennünk ébreszteni.

1. A költő lelkében aszerint támadnak a képek, amilyen hangulatban van, és amilyen hangulatot akar másokban is előidézni.

„Ébredj deli hajnal, te rózsa-özönlő!” – írja Arany, mikor Etele a friss reggeli szellőben jókedvűen vadászatra indul. (Buda halála. VIII.) Ellenben: „A haragos hajnal köte vérszín övet, Hogy Lajost álmából felveri egy követ” (Toldi szerelme. VII. 1.), aki öccsének, Endrének meggyilkolását adja tudtára. Petőfi a háborgó Tisza képét így festi:

(A Tisza.)

E képpel nem annyira a Tiszát szemlélteti, mint inkább a kiáradásától okozott hangulatot érzékelteti.

„Olyan a nap, mint a hervadt rózsa” (Petőfi: Alkony): az elmúlás, enyészet méla érzését ébreszti; ellenben az, hogy a nap este „… mámorosan, Piros pofával az égről lezuhan” (Petőfi: A nap házasélete): tréfás hatású kép.

2. Ezek mind hangulatkeltő érzéki képek. Ugyancsak nem szemléltetés, hanem hangulatkeltés a célja azoknak a képeknek, ahol érzéki tárgy gondolati fogalommal van kapcsolatba hozva, mert hiszen a gondolati nem mozdítja elő a szemléletet.

„Szellőűzött Felhők között Merengve jár A holdsugár, Mint rom felett A képzelet.” (Petőfi: Est.) „Még áll s emelkedik az éghez kéménye, Mint a haldoklónak utólsó reménye.” (Ua.: A csárda romjai.) „Olyan fekete a világ, Mint a kibérlett lelkiismeret.” (Ua.: Az apostol. I.)

3. Hogy a költő milyen tárgykörből veszi képeit, az egyrészt szemléletétől, másrészt hangulatától függ. Szemléletétől annyiban, hogy az őt környező világból, saját tapasztalatából fogja leginkább képeit venni; hangulatától pedig annyiban, hogy éppen azokat a képeket választja ki, melyek hangulatának esetről esetre megfelelnek.

Toldi cselekvénye nagyrészt a szabad természetben, egyszerű viszonyok közt élő emberekről szól. Ezért képeinek javarésze a természetből: az állat- és növényvilág, a vadász- és pásztorélet meg a házi foglalkozások köréből való.

Toldinak mint komor bikáé olyan a járása; mint a sértett vadkan fú veszett dühében; úgy bolyong, mint a sebzett szarvas; a nádasba veszi magát, mint a toportyán. A dolgot bírja, mint a marha, noha anyja ölbeli eb módjára kényezteti. Bátyja, György: farkasa neki, sáska népével romlására tör. Bujdosásában a sötét éj szárnya alá veszi, s az álom pillangó képében száll reá.

Toldi ereje olyan, mint az égiháború. Anyja a fúvó széltül is óvja. Mikor tőle búcsúzik: „… mint mikor két hegyről összefut a patak, A kétféle könnyek egybe szakadtanak.” (VI.) A cseh ujjából úgy csordul ki a vér, mint ahogy tavasszal a házak ereszén a jégcsap megcsordul. Az özvegynek puszta a szíve, mint kopár őszi tarló, melyről leszedte a kalászt a sarló. „Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon”: Toldi Miklós képe úgy lobog fel a költőnek. Vadászképek ezek: „Mint kutyák közé ha nyulfiat lökének, Kaptak a beszéden a szilaj legények.” (III.) „Jól tudom, mi lappang bokrodnak megette.” (II.)

A háztartás, házi foglalkozások köréből igen sok kép való: Miklós füstölög, fő magában; a szíve égő katlan, belsejét a harag fúrja és faragja. György fenn az udvarban a tányért váltja; bár édesanyja a lelkét is majd elébe önti, őt bosszantja, hogy más is márt vele egy tálba, s az öccsét elvesztené egy vizes kanálba. Az agyonütött vitéznek mint olajütőben szétmállott a teste, és Miklósról már a víz sem mossa le a gyilkos nevet. Mikor sírás környékezi: mintha orra alatt reszelnének tormát. Bujdosásában kebelén kenyere, hátán volt a háza.

Ellenben Petőfinél, aki a szabadság, a forradalom, a harc költője, sok az olyan kép, amely a vér színére, természetére emlékeztet.

Mi az emberiség története? Vérfolyam, amely ködbevesző szikláiból a hajdannak ered ki. A jövő forradalom vérpanorámaként leng előtte. A lovagkor piros északi fényét gyújtja föl képzeletével. A népek hajnalcsillaga a vörös fényű Mars. A lenyugvó téli napnak mint elűzött királynak leesik a fejéről véres koronája. A csillagok az éj lángrózsái. Piros virágon a harmatot olyannak látja, mint gyémántot a vérző seb felett. A sötétvörös tüskerózsa vérző csillagként reszket a zöld búza között.

4. Tréfás képeknek is Petőfi a legnagyobb mestere. Petőfi csodálatosan egyesítette magában a hangulatok végletes hullámzását.

A hidegtől a drótos tót orra érett paprika (Téli világ). A vén csaplárosné „boglyas, fakó haja beillenék Repce-petrencének, És melléje mindjárt szörnyű képe madárijesztőnek”. (Kutyakaparó.) A vándorlegény lába „áldott két csikó … egyik sem kér abrakot”. (A vándorlegény.) (Vö. az apostolok lován.) A disznótorban azt kívánja: „Egy gömböc legyen a Magas ég És mi a gömböcben Töltelék.” (Disznótorban.)

5. Vannak hibás képek is: dagályos, semmitmondó vagy ízléstelen képek, melyek csak tarka cafrangok a költeményen, de értékük nincs. Akad ilyen elvétve nagy költőknél is.

Dagályos pl. Petőfinek ez a képe:

(Egri hangok.)

Semmitmondó, nem kifejező képek ezek:

(Lisznyay Kálmán: Pipadal.)

Képzavar (katachresis) van Petőfinek ebben a képében:

„Ha a föld Isten kalapja, Hazánk a bokréta rajta!” (A magyar nemzet.) A földgömböt ugyanis nem lehet kalapnak elképzelni, még kevésbé az Úristen fején.

Ízléstelen képek a következők:

(Gvadányi József: Rontó Pál. I.)

Azokat a különös formákat, amelyekben a költői, képes beszéd megjelenik, a következőképpen csoportosíthatjuk:

I. A hasonlat. Simile

Hasonlat akkor keletkezik, mikor valamely fogalmat szemléletesség vagy hangulatosság céljából egy másik, vele valamely tekintetben rokon fogalom mellé állítunk. Hasonlítani lehet tárgyat, személyt, cselekvést, állapotot, tulajdonságot.

A hasonlat tehát két részből áll: az egyik a hasonlított, a másik a hasonló. Az, amiben hasonlítanak: a hasonlóság (fundamentum comparationis [a hasonlítás alapja]).

A hasonlítás rendszerint kötőszókkal történik: Valamint – úgy, amint – úgy, ahogyan – azonképpen, olyan – mint, mintha. Hosszabb hasonlatnál a főmondat elé kettőspontot teszünk.

„Olyan a nap, mint a hervadt rózsa.” (Petőfi: Alkony.) Szeme „mint az acél, a szikrát úgy hányja”. (II.) „Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon, Messziről lobogva tenger pusztaságon: Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem Majd kilenc-tíz ember-öltő régiségben.” (Előhang.) „Úgy szeressen Isten, ahogy engemet te.” (II.)

Következhetik több hasonlat is egymásra:

„Mint komor bikáé, olyan a járása, Mint a barna éjfél, szeme pillantása, Mint a sértett vadkan, fú veszett dühében.” (I.) „Mint a madár a fészkére, Szomju vándor hűvös érre, Mint a gyermek anyaölbe: Vágyom én e nyájas körbe.” (Arany: Itthon.)

A kötőszókat más beszédrész is helyettesítheti:

„Óriás szúnyognak képzelné valaki” (a gémeskutat). (I.) „Azt hinné az ember: élő tilalomfa.” (I.) „Azt gondolom eső esik, Pedig a szemem könnyezik.” (Népdal.) „S vad, erdős rengeteg Szép panorámaképen Előttem ellebeg.” (Petőfi: Ez már aztán az élet!) „Ki és mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki.” (Ua.: Arany Jánoshoz.) „Kalász-módra hullt az ellenség előtte.” (XII.) „Toldi György veresebb lőn a főzött ráknál.” (VIII.)

II. A metafora. Metaphora

1. A metafora szintén hasonlóságon alapuló szókép, csakhogy itt az egyezést nem hasonlat, hanem azonosítás alakjában fejezzük ki. Nem azt mondjuk, hogy valami olyan, hanem hogy az. A metafora tehát rövidebb és nyomatékosabb a hasonlatnál.

Van kétféle alakja: az egyik teljes, mikor ki van téve az is, amit azonosítunk, meg az is, amivel azonosítjuk. A másik, egyszerű alakjában, csak az van kitéve, amivel azonosítunk, az azonosított pedig csak hozzáértendő.

A) Teljes metaforák: „Széles utca a víz: ember a sövénye.” (XI) „… szive égő katlan.” (II.) „E csapás utolsó szélütése lészen.” (II.) „Ütni készül ökle csontos buzogánya.” (II.) „Gyémánt a cifrája, arany volt a reze.” (XII.) „Túl a tornyon, melyet porbul rakott a szél.” (I.) „Lepedőt sugárból terített rá a hold.” (IX.) „Végre a szép holdat előkerítette S ezüst koszorúnak fejtül odatette.” (V.) „Hanem gondolkozott az ő farkasáról, őt elnyelni vágyó rossz szivű bátyjáról.” (V.) „Kis király leszesz te az egész vidéken.” (IV.)

B) Egyszerű metaforák: „Hé fiúk! amott ül egy túzok magában.” (III.) „Úgy anyám! kecsegtesd ölbeli ebedet.” (II.) „Pedig még legénytoll sem pehelyzik állán.” (I.) „Majd derék fajankó válik úgy belőle.” (II.) „Tenyeréhez törlé hívatlan vendégét.” (IV.) „Elszórá füléről a fülönfüggőket.” (IX.) „Követ hengerített a fiú szívére.” (IV.) „Itt a juss, kölök; ne mondd, hogy ki nem adtam!” (II.)

2. Ezek mind főnévi metaforák. Vannak azonban igei és melléknévi (jelzői) metaforák is, azaz cselekvést, állapotot és tulajdonságot jelentők.

Igei metaforák: „Ég a napmelegtől a kopár szik sarja.” (I.) „… emígy füstölög magában.” (I.) „Forr epéd, hogy más is márt veled egy tálba.” (II.) „De Toldinak a szó szívébe nyilallik.” (I.) „Magát jobban-jobban a nádasba fúrta.” (V.) „Bár ez a lelkét is majd elébe önté!” (II.) „Szörnyen hányta a hab a jövőnek tervén.” (IV.) „Akkor anyám lelke repes a beszéden.” (IV.) „Vérit a poros föld nagy-mohón felnyalta.” (III.) „Barna zsindelytetők hunyászkodnak alább.” (IX.) „Mikor aztán Miklós az éhét elverte.” (IV.) „Nagy kolonc köszönget a kút méla gémén.” (II.)

Jelzői metaforák: Kőszívű fiú (II.). Rókalelkű bátya (I.). Vékonypénzű nyúl (II.). Aranyos vitézek (I.). Hamvas út (I.). Hervatag szív (VII.). Vas kéz (I.). Sáska nép (II.). Dübörgő hang (Előhang). Büszke fegyver (I.). Szomjú kútágas (X.). Méla kútgém (II.). „Ifjú vér, öreg bor fickándott erökben.” (III.) Iszonyú pogány harag (XII.). Gyilkos sziget (XI.).

Az igei és jelzői metaforák hasonlati elemében sokszor személyesítés [ma: megszemélyesítés] (emberi cselekvés, tulajdonság) is rejlik.

III. A szimbólum. Symbolum

A szimbólum valamely gondolati fogalom érzéki jele.

Már a közönséges beszédben is láttuk, hogy tárgyak, eszközök, ha valamely alkalommal fontos szerepet játszottak, annak jelképeivé lettek, azaz az illető fogalmat mint emlékeztető jelek felidézték. Még nagyobb szerepük van a szimbólumoknak a vallásban, a képzőművészetekben és a költészetben, melyeknek gyakran kell gondolati tartalmat érzéki eszközökkel kifejezniök.

A görög-római isteneknek mind megvolt a maguk szimbóluma: a szobrász, a festő azzal együtt ábrázolta őket. Zeusz jelvénye a villám, Athénéé az olajfa, Poszeidóné a szigony, Hermészé a szárnyas saruk, Héphaisztoszé a kalapács. Klió kezében tartotta a történetkönyvét, melybe az emberek sorsát írja. „Klió te készítsd legdicsőbb lapod!” (Arany: Széchenyi emlékezete.) Toldi is azt mondja: „Más pennával írnak; sorsom balra fordult.” (IV.) Ámort nyíllal ábrázolták, melyet az emberek szívébe lő. Toldiról azt mondja Arany: „Szívét nem bántá még nyíla szerelemnek.” (XII.) Levágta a halál kaszája: Saturnus, a termékenység istene, aki az érett vetést learatja. A régiek azt is hitték, hogy a kiváló emberekből haláluk után csillag lesz: azért a csillag az emberi élet sorsára is hatással van. „Gyászba borult mostan csillaga fiának.” (IV.) „Hunyadi csillaga.” (Arany: Hunyadi csillaga.)

A keresztény vallásban ilyen szimbólum a kereszt. „Hitünk jelképe: szenvedés, kereszt.” (Gyulai: Horatius olvasásakor.) A horgony: a remény (a hajózásból vett kép), a szív: a szeretet jelképe. Ilyen a protestáns templomban a kakas: a hitbeli éberség jelképe. Az ostya Krisztus testét, a bor vérét jelzi. Noé galambja szájában olajággal tért meg a béke jeléül. A temetők fája a ciprus, a szomorúfűz. A Szentlélek Krisztus halála után tüzes nyelv alakjában szállt a tizenkét apostol fejére, a hit lelkes terjesztését jelképezve.

Szimbolikus szertartás volt, mikor a honfoglaló magyarok földet, füvet és vizet kértek az ország birtokba vételének jeléül. Endre koronát és kardot tett Béla elé, mit választ: a királyságot-e, vagy a vezérséget. „Légy te, öcsém, a kard; én leszek a pálca” – mondta Etele Budának, mikor megosztotta vele az uralmat. (Buda halála. I.) Petőfi lanttal és karddal szolgálta hazáját, Cincinnatus letette a kardot és visszatért az ekéhez. „Fényesebb a láncnál a kard.” (Petőfi: Nemzeti dal.) „Itt törtek össze rabigát Hunyadnak karjai.” (Vörösmarty: Szózat.) „Nem látod a bosszús egeknek Ostorait nyomorult hazádon?” (Berzsenyi: A magyarokhoz.) „Más csak levelenként kapja a borostyánt, S neked rögtön egész koszorút kell adni.” (Petőfi: Arany Jánoshoz.)

Szimbólumokká lettek a népek és egyesek címerei is. „A négy folyó és három bérc honában…” (Arany: Széchenyi emlékezete.) „De a Sasnak körme között Fonnyadsz, mint a lép.” (Rákóczi-nóta.) A török félhold, a francia kakas, a brit oroszlán. A fehér és a piros rózsa harca.^* Ilyen szimbólumok a vendéglők és üzletek cégérei is.

IV. Az allegória

Az allegória valamely gondolati fogalomnak érzéki alakban való feltüntetése. Nem csupán érzékítés tehát, de határozottan elképzelhető, festőtől vagy szobrásztól ábrázolható alakítás.

Ilyen allegória a Toldiban az álom, mely pillangó képében száll Miklós szemére (IV.); a világosság és sötétség harca, melyet a nappal és az éjszaka ví meg, mint két hadakozó király egymással (V.); a hajnal mint az ég uralkodója (XI.). Virág Benedek az államot hajó alakjában tünteti fel (Egy hajóhoz). Baróti Szabó Dávid a pusztuló hazát Egy ledőlt diófához hasonlítja. Arany A gyermek és szivárvány c. költeményében a szivárvánnyal a színes, ragyogó, de el nem érhető ábrándképeket jelzi.

Az allegória tehát rokon a hasonlattal és a metaforával, de míg azokban érzéki érzékivel is juthat kapcsolatba, az allegória csak gondolati és érzéki fogalom között alakul.

Rokon a szimbólummal, mert érzékileg fejez ki gondolatit, de míg a szimbólum puszta tárgy, eszköz, az allegória egész jelenség.

Az allegória sokszor hosszas, részletes. De nem ez a fő jellemvonása. Pl. a Toldi és a hímszarvas közti terjedelmes párhuzam hasonlat, nem pedig allegória. Miklós példája György és a farkasokról: metafora. Ellenben pl. a Toldi szerelmében: „A haragos hajnal köte vérszín övet” (VII. 1.): allegória, bár csak egyetlen sor, mert a hajnal képe e pár vonással is elevenen, plasztikusan áll előttünk, mint csatába induló harcosé. Vörösmarty Zalán futásában oly allegorikus alakokat szerepeltet istenek gyanánt, mint Ármány, Félelem, Átok, Rém, Zűrzavar, Igazság.

A képzőművészet (szobrászat, festészet) nagyon szereti az allegóriát: eszmét sokszor csak ily módon érzékíthet.

Themisz, az igazság istene nőalak, egyik kezében kard, másikban mérleg; szeme be van kötve (az igazság ereje, méltányossága, részlehajlatlansága). Fortuna, a szerencse szintén nő, egyik kezében bőségszarut tart, másikkal kerékre támaszkodik, ő maga golyón áll (a szerencse forgandósága). Lotz Károly mennyezetképe az Országházban Magyarország apoteózisát (dicsőségét) ábrázolja. Középen Hungária címerrel és kormánypálcával. Jobbról fölötte a Gazdagság bőségszaruval, balról az Igazságosság vesszőnyalábbal (fasces). Fönt a Béke olajággal és a Dicsőség géniuszai^* trombitákkal. Itt tehát allegória és szimbólum vegyül.

A művészi stílus erősebb hatást akar a lélekre tenni, mint az egyszerű. Ezért használja a képes beszédet, de azonkívül sok oly nyelvbeli fordulatot is, mellyel tárgyát kiemeli, a hallgató figyelmét felkelti, képzeletét izgatja. Azon eljárásmódokat, melyekkel ezt eléri, alakzatoknak (figurae) nevezi a stilisztika. Ilyenek a következők:

I. 1. A kiemelő szórend (inversio) az egyenes szórend megváltoztatása valamely mondattag hangsúlyozása kedvéért. Legfőbb hely a mondatban tudvalevőleg az ige előtti; a versben azonkívül még a sorkezdet is nagyon fontos.

„Állata őrzeni négy alabárdost.” (Arany: Tetemre hívás.) „Udvaromba miért soha nem vezetted.” (VIII.) „Föl Mátra hegyébe, kalauzzal jöttek.” (Buda halála. VII.)

A jelzőt néha úgy emeli ki a költő, hogy a főnév után teszi:

(Népdal.)

(Kerényi: Honvágy.)

A kötőszó és a vonatkozó névmás a mondatban sohasem hangsúlyos; ezért a versben sem jól hangzik, ha a sor elejére, erre a főhangsúlyos helyre jut. Ezt úgy lehet elkerülni, ha a szórendet megváltoztatjuk.

„Mint kutyák közé ha nyulfiat lökének.” (III.) Nincs időm továbbra hogy maradjak itten …” (VI.) „Isten kenyeréből, hol többé nem ennék.” (II.) „Régi jó barátim, nékem kik valátok.” (Apáti: Cantilena.)

Inversión alapulnak az ily szerkezetek is:

„Vesztenél, ha tudnál, egy vizes kanálba”: egy kanál vízbe. (II.) „Mélyen alácsordul szakálla fehére”: fehér szakálla. (Buda halála. VIII.) „Előbb Buda kardján erejét pedzette, Aztán Etelének szögzé hegye fényét.” (Uo. I.) „Viszi bölény hadra jó fegyvere lángját”: lángos (fénylő, ragyogó) fegyverét. (Uo. VIII.)

2. Az ismétlés (repetitio) közönségesen a kiemelés egyik módja; a költői nyelv ezt még gazdagabb formákban alkalmazza. Sokszor azonban nem kiemelés, csak hangzatosság a célja.

„Hallja, mint kiáltják: elébe! elébe! S tudja ki elébe? hogy Miklós elébe?” (VI.) „Fuss, ha futhatsz, Miklós! pallos alatt fejed!” (III.) „Ő e honért, e honnal, s honnak él.” (Arany: A költő hazája.) „Este van, este van: ki-ki nyúgalomba!” (Arany: Családi kör.)

3. A párhuzamosság (parallelismus). Ha nemcsak a szavak ismétlődnek, de a gondolatok is rokonok: áll elő a gondolatpárhuzam.

(Arany: A nagyidai cigányok.)

(IX.)

Összerakó párhuzamosság a következő, ahol a gondolatok mintegy egymásba kapcsolódnak.

(VII.)

4. Az ellentét (antithesis). Nagyon jól kiemeli a fogalmat vagy gondolatot, ha az ellentétet állítjuk vele szembe.

„Te vagy a nap, én az éjjel.” (Petőfi: Ez a világ amilyen nagy …) „Kis lak áll a nagy Duna mentében.” (Ua.: Távolból.) „Ifjú vér, öreg bor fickándott erökben.” (III.) „Halvány is, piros is volt az ábrázatja, Mert öröm és bánat osztozának rajta.” (XII.)

Hatásos módja az ellentétnek, ha az egyik mintegy megsemmisíti a másikat. Ez a látszólagos képtelenség (paradoxon).

„Szegény gazdagok.” (Jókai.) „Mily szerencsés baleset!” (Arany: A sárkány.) „Kegyetlen kegyelem, fájóbb öröm búnál.” (Gyulai: Pókainé.) „Ügyes ügyetlenség hadi mozdulatja.” (Buda halála. VII.) „Te sem haltál meg, népem nagy halottja!” (Arany: Széchenyi emlékezete.) „Bűnöd csak egy volt: az erény.” (Ua.: Évek! ti még jövendő évek.) „Néha beszélgetnek hosszú hallgatással.” (Buda halála.)

Valahogy csak lesz, mert úgy még sohase volt, hogy sehogy se lett volna. Miért is van pénz? Vagy ha van, miért nincs?

5. A kötőszóhalmozás (polysyndeton), a kötőszók megismétlése jobban kiemeli az illető mondatbeli viszonyt. Leggyakoribb a kapcsoló és megismétlése.

Így a bibliában sokszor: „És látá Isten, hogy jó volna a világosság és elválasztja a világosságot a sötétségtől. És nevezé a világosságot napnak és a setétséget éjszakának: és lett az estve és a reggel, első nap.” (Mózes I:4–5.)

„Mit, és mikor, és miként kell szólani és tenni? ez a bölcsesség nagy titka.” (Kölcsey: Parainesis.)

Más kötőszóknál ritkább:

(Arany: A nagyidai cigányok.)

(XII.)

6. A kötőszókihagyás (asyndeton) a stílus élénkítésére való. Szokásos felsorolásoknál vagy élénk elbeszélésben.

„Add ki a jussomat: pénzt, paripát, fegyvert.” (II.) „Kente, fente ő azt irral, Kigyóhájjal, medvezsirral, Ebkaporral, kutyatéjjel.” (Arany: A bajusz.) „Egy vége szúr, más vége üt, Tör, zúz, seper, dönt mindenütt.” (Ua.: Keveháza. 15.)

Mondatok között is kihagyja az élénk hatásra törekvő stílus a kötőszót. Így mellérendelésnél:

„Jöttem, láttam, győztem.” (Caesar.) „Hívta, nem jött, elrabolta.” (Molnár Anna [Népballada].) „Akarom: volt, nincs …” (Buda halála. VII.)

(Arany: Keveháza 14.)

A költői nyelv nem szereti az alárendelést, s ezért a kötőszó kihagyásával az értelmileg alárendelt mondatokat is alakjukban mintegy mellérendeltekké teszi.

(Petőfi: Rózsabokor a domboldalon …)

(Arany: Rege a csoda-szarvasról.)

(V.)

(XII.)

7. A szóhiány (ellipsis) mikor az érzelem elfojtja a beszélőben a szót, s a mondat csonka marad.

„Áldjon meg! áldjon meg!” … anyja eddig mondta, Hogy ki áldjon? vagy kit? azt csak úgy gondolta.

(VI.)

(Arany: Tetemre hívás.)

II. Az író még más módon is gerjeszthet érdeket mondanivalója iránt:

8. A mellőzés (praeteritio), mikor éppen azzal hívja fel a figyelmet valamire, hogy nem mondja el:

(Vörösmarty: Idához.)

(Petőfi: A székelyek.)

9. A visszavétel (retractio), mikor visszavonja valaki, amit előbb mondott, mert helytelennek találja, de ezzel egyszersmind jobban ki is emeli, miután az ellentétére rámutatott.

(Petőfi: Befordúltam a konyhára …)

(VI.)

(Tompa: A gólyához.)

(Arany: Arkádia-felé.)

10. Az elhallgatás (aposiopesis) a mondat hirtelen félbeszakítása, amikor valami okból nem tudja vagy nem akarja folytatni a beszélő.

Mert – de’jszen tudja azt az ő gonosz lelke, Öccsét rangja szerint miért nem nevelte.

(XII.)

(II.)

III. Nagyon emeli a stílus érdekességét, ha az író kérdéssel vagy fölkiáltással vezeti be, vagy szakítja meg. E művészi hatásra törekvő kérdést és fölkiáltást meg kell különböztetni a közönséges kérdés és fölkiáltástól.

11. A kérdés (interrogatio) művészi célja nem a tudakozás, hanem a figyelemgerjesztés. A költő rendszerint maga nyomban megadja rá a feleletet is.

(Czuczor: Hunyadi.)

(X.)

(VI.)

(XI.)

12. Egyik faja a kérdésnek a kételkedés (dubitatio), mikor az író habozni látszik, de csak azért, hogy ezzel is érdeket keltsen.

(Arany: A bajusz.)

(Garay: Mátyás király Gömörben.)

(V.)

13. A felkiáltás (exclamatio) az elbeszélés folyamatát megszakítja a költő vagy valamely személy érzelmi kitörésével, amint az lelkükben a történtek folyamán ébred.

(V.)

(VII.)

(Arany: Keveháza. 13.)

14. A megszólítás (apostrophé) az, mikor a költő a történet valamelyik szereplőjére rászól, mert az élénk érzelem hatása alatt mintegy magát is részvevő személynek képzeli. Különösen izgató, válságos fordulatoknál gyakori.

(Petőfi: A király esküje.)

(V.)

Megszólíthat a költő élettelen tárgyakat, elvont fogalmakat is. Érzése ezeket is oly elevenen maga elé képzeli, hogy szinte lelket, értelmet tulajdonít nekik.

(Petőfi: A Tisza.)

(Kisfaludy Károly: Rákosi szántó a török alatt.)

15. A felidézés (visio) az, mikor a költő oly elevenen képzeli el a történetet, hogy az egészet mintegy jelenvalónak látja, a múltat vagy távolit maga elé helyezi.

(Előhang.)

(Vörösmarty: Zalán futása. Előhang.)

8. A változatosság. Varietas

1. Az egyformaság unalmat szül, azért a stílusnak változatosságra kell törekednie. Varietas delectat [a változatosság gyönyörködtet] – mondták a régiek.

Ha egy személyt vagy dolgot többször kell említeni, akkor az írónak nem szabad azt folyton ugyanúgy ismételnie, hanem bizonyos ügyességgel más-másként kell megneveznie.

Toldit pl. sokszor említi Arany, de nem egyformán: Toldi Miklós, Toldi, Miklós. „Most a szörnyü gyermek karját elereszté.” (II.) „Akkor lelopódzott a fiú fejére.” (IV.) „Toldi gyilkos öccse részét neki adom.” (XII.) „Szép öcsém, miért állsz ott a nap tüzében?” (I.) „Egy, csak egy legény van talpon a vidéken.” (I.) „… Vitéz! addsza kezed.” (XI.) „Bajnok! nyisd fel sisakodat.” (XII.) „Hogy’ vagy édes szolgám?” (IV.) „Fájt, hogy búcsút sem vett tőle kis gazdája.” (XI.) „Megkinálta vele kisebbik gazdáját.” (IV.) „Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?” (I.) „Hát a másik hol van?…” (II.) „Úgy anyám! kecsegtesd ölbeli ebedet, Ójad fúvó széltül drága gyermekedet!” (II.) „Hé fiúk! amott ül egy túzok magában.” (III.)

2. Az ismétlés elkerülésének főbb módjai a következők:

a) Ha az egyes tárgy vagy személy helyett azt az általánosabb fogalmat nevezzük meg, melynek körébe tartozik.

Így a bikaviadalban (IX.) a bika szót nem ismétli szüntelen a költő: „De a veszett állat karikára forgott.” „E fogással visszahökkenté a marhát.” A farkasviadal elbeszélésében (V.): „Ömlik a vér száján és orrán a vadnak.” „Símogatta a két árva kis jószágot.” „Pusztítsa el Isten a kegyetlen férgét!” (A nép nagyobb állatokat is nevez féregnek, pl. toportyánféreg.)

Ilyenek még: „Vidám parasztlegények isszák a hegy levét” (borát). (Garay: Az obsitos. I.) „Hirdesse szózatos fád a világnak” (hegedűd). (Arany: Reményinek.) „Fénytelen itt szúnyad s kő se mutatja helyét.” (Kisfaludy Károly: Mohács.) „Hervad már ligetünk s diszei hullanak” (virágai). (Berzsenyi: A közelítő tél.)

b) Jó szolgálatot tesznek ilyenkor a szinonímák.

„Te sem bántál soha, én sem sértettelek.” (XI.) „Vett is amit kívánt … Egy szó annyi mint száz: mindent megvásárlott.” (XI.) „Szemét egy kendővel ugyancsak nyomkodta; Veres lett a szeme a nagy dörzsölésre.” (VIII.) „A király ránézett s képe elkomorult. Hogy miért borult el a király orcája.” (VIII.)

c) Képes beszéddel is változatosabbá tehetjük az ismétlést. A költői fantázia eredeti kifejezéseket is alkot ilyenkor.

Arany Tetemre hívás c. költeményében azt, hogy a meggyilkolt lovag sebéből nem folyik a vér, így váltogatja: „Hiába! nem indul sebe a holtnak.” „Bosszulatlan nem foly ez ősi vér.” „Erre se vérzik Bárczi fia.” „Nem fakad a seb könnyre megint.” „Marad a tört vér – fekete folt.” „Sebből pirosan buzog a vér.”

9. A jellemzetesség.^* Characterismus

1. Az író nem használ művében mindig egyforma stílust, hanem azt tárgyához és személyeihez alkalmazza. Az író stílusával jellemezni is kíván.

2. Arany János a Toldiban népies stílusban szól, mert tárgya népies, főhőse, személyeinek nagy része a nép köréből való. Viszont tárgya történeti, az elmúlt századokból való, azért régiességeket is alkalmaz, hogy vele költeményének ódon színt adjon.

E népies és régies sajátságokat már láttuk (182–84. l.).

Petőfi nyelvében is jellemzi az alföldi betyárt, mikor költeményét öző tájszólásban írja. Gárdonyi hasonló módon jellemzi Göre Gábort és Kátsa cigányt.

A nyelvújítás korából maradt fenn az az anekdota, hogy a gavallér így kérdezősködött az alföldi szolgálótól a kisasszonyok hollétéről:

„Bájdús némber! Hol andalognak delnőid? Talán a virányon?” Mire az így felelt: „Nem tudok én kéröm, franciául.”

3. A nyelvbeli jellemzés egyik módja a művészi hangutánzás. (Vö. 153–54. l.)

Kisfaludy Sándor így szólaltatja meg a zivatart: „Zúg, morog a zivatar, zajog a zord északi szélvész.” (Sziszegő és r hangok.) „Száll a szikra, fojt a füst, Fő a fürdő, forr az üst.” (Arany: A bajusz. – Sziszegő és fúvó hangok.) Mert a gazda – »tiktak, tiktak« – Nem hallá, hogy zárat nyitnak.” (Uo. – Kopogó t és k hangok.) „Pohár csengett, zene zengett, A sarkantyu rá-rá pengett.” (Gyulai. – Zengő hangok.) A csermely csörgését utánozza ez a vers: „Csacska csermely félve csörren.” (Kovács Gy.) A galambbúgást ez: „Búsan búgó bús gerlice.” (Népdal.) A hollókárogást a régi kuruc vers: „Kár, kár, kár, kár vala Ocskai Lászlónak, Ilyen nagy vitéznek, lenni árulónak.” A rombolást érezteti egytagú szavakkal Kisfaludy Sándor: „Mars mord dühe amit ér vág, bont, dönt, tör, ront, dúl, sújt, öl.”^*

4. Változik a stílus a kifejezendő hangulat szempontjából is. Más szókinccsel és fordulatokkal dolgozik a komoly, mint a tréfás stílus, a megható, mint a csupán csak közlő, más a harag, mint az öröm nyelve. Azt, amit a kifejezés módjáról tanultunk, művészi fokra fejleszti az író.

Változik a stílus a műfajok szerint is. Más a próza, mint a költészet stílusa, más a dalé, mint az eposzé, más a levélé meg az értekezésé.

De mindezt inkább érezzük és gyakoroljuk, semmint világosan számot tudunk róla adni.

10. Az eredetiség. Originalitas

Eredetiség az, ha valaki olyat alkot, amit előtte még senki sem. Nyelvbeli eredetiség az, ha valamely író olyan kifejezéseket teremt, amilyeneket azelőtt senki más nem használt.

Leginkább a képes beszéd körében van alkalma az írónak eredetiségét kifejteni. Ezt két módon teheti: 1. ha a közönséges beszédben előforduló átviteleket eredeti módon átalakítja, 2. ha teljesen eredeti képeket teremt.

1. Megújított képek:

Lelkem. Aranynál: „Lelkemtől lelkezett gyönyörű magzatom.” (XII.) Berzsenyinél: Lelkem édes fele. Lelkem lelke. Rózsaszínű arc, rózsás arc: „Tündérorcád tejben uszó rózsája.” (Petőfi: A virágnak megtiltani nem lehet.) „Rózsaszálacskák ferednek Tiszta téjhabok között.” (Csokonai: Az eleven rózsához.) „Végsőt mosolyga orcád s a halál Leszedte róla szép rózsáidat.” (Vörösmarty: Kis gyermek halálára.) Élte virágában: „S másnak adta élte fonnyadó virágát?” (II.) A kulacs nyaka: „Bence a kulacsnak nyakát kitekerte: A kulacs sikoltott és kibuggyant vére.” (IV. – vö. vérvörös.) A nap lenyugszik: „Elfeküdt már a nap túl a nádas réten, Nagy vörös palástját künn hagyá az égen.” (V.) „… a nap nyugvóra hajolt, Immár födi vállát bíborszinü kaftán.” (Arany: Szondi két apródja.) Az idő repül: „Ó a szárnyas idő hirtelen elrepül S minden míve tünő szárnya körül lebeg.” (Berzsenyi: A közelítő tél.) A homlok barázdái: „Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van az szántva az élet-ekével.” (Arany: Családi kör.) Felfog: „Mert fölérni könnyű, könnyű nemcsak ésszel, Hanem ököllel is, és megfogni kézzel.” (III.) Forral: „Én addig az egész dolgot megforralom, Kifőzöm s egyszerre nekik kitálalom.” (Csokonai: Dorottya. III.)

2. Eredeti képek. A költői képzelet nagy számban teremt eredeti képeket is. Minden költő művében találunk oly átviteleket, melyek az ő képzeletének sajátos alkotásai, s a köznyelvben vagy más költőknél nem fordulnak elő.

Láttuk például, hogy a nyelv az emberi testrészeket átviszi tárgyakra és viszont. De mily más, mikor Petőfi Szilveszter homlokáról azt mondja, hogy könyv az, melyben a földnek minden gondja be van írva; vagy kép ez a homlok, melyre milliom élet ínsége és fájdalma van festve. Egy könnyező lány szempillája: fekete virág, melyen a részvét könnyharmatja reszket. Kedvese ajka szép bokor, melyről csókvirágot szakít. A fül: kapu, melyen át tarka lepkék, mesék szállanak a fejbe. A nyelv könnyen forgó kerék. Szomjas ember gégéje: száraz kút, melyet a szomjúság napja süt; torka: álló malom, úgy őröl, ha borral locsolják. A nyelves asszony torka: pergő rokka, melyen az urának pörpatvart fon. A láb: a test élő oszlopa, vagy: vidám csikó, aki sohasem kér abrakot. A fejünk: égbolt, melyen szemeink a csillagok. A boros ember feje: rossz bástya, melyet hamar el lehet foglalni. Rózának a homloka fehér volt, mint a zuhatag tajtéka; arca: rózsalevél, melyet a szellő sokszor el akart fújni; ajkai pirosak, mint a rubin lelke.

A költői metaforák, hasonlatok mind ilyen eredeti képzelet alkotásai, bár egy részük a köznyelvbe is átment és közönségessé vált. A költői nyelv eredetisége még sok más sajátságban is nyilvánulhat. Aki sokat olvasott Petőfitől, Aranytól, Jókaitól, első hallásra meg tudja különböztetni műveiket minden más költőétől. A nagy íróknak egyéni stílusuk van.