E bűnös világ bűnös egyházának bűnös tagjaihoz szóltak ezek az igehirdetések akkor is, amikor elhangzottak, vagy papírra írattak. Ma is azokhoz szólnak. A bűnös világ azonban megváltott világ, a bűnös egyház megváltott egyház, és a bűnös egyháztagok is megváltott emberek. Az egyetemes bűnösség s az egyetemes megváltottság valósága is egyaránt kiderül ezekből a prédikációkból, - természetesen a Biblia üzenete alapján.

A megváltottaknak azonban el kell fogadniuk megváltottságuk tényét, és annak hasznait birtokukba kell venniük. Különben fabatkát sem ér egész megváltottságuk. Pál apostol mondja, hogy Isten adott apostolokat, tanítókat, prófétákat, akik a megváltás Örömhírét, az "Evangéliumot" hirdetik szerte a világban. Mindenütt vannak ilyen tanítók. Vannak közöttük különbségek. Egyik jobban, másik kevésbé jól felel meg annak a követelménynek, amit Isten iránta támaszt. Az lenne a kívánatos - természetesen -, ha mindegyikük feladata magaslatán állna, hogy rájuk ne lehetne jogosan fogni, hogy "miattatok káromoltatik az Istennek neve az emberek között."

Pál apostol elmondhatta magáról: "Legyetek az én követőim, mint én is a Krisztusé." Nyilván minden tőle telhetőt megtett azért, hogy hű legyen Krisztushoz. Victor János ezt nem mondta - tudtommal - magáról. De jogosan mondhatta volna. Ha ő nem mondta is, mondjuk mi, akik ismerik és szeretik őt. Akik meg tudják ítélni, milyen keresztyén igehirdető is volt ő. Nem gondolom, hogy tévedünk, amikor az ő Krisztus-követését ajánljuk hittestvéreinknek, minden embertársunknak.

Victor János - István fia közlése alapján mondjuk - nem írta le igehirdetéseit előre. Az volt a véleménye, hogy akkor "az már el van mondva". Nyilván többségüket elmondásuk után írta le, - amelyek írásban is megmaradtak. Kéziratai ezért többször hiányosak, befejezetlenek, mert nem volt a leírásra éppen több ideje. Ezt nagyon sajnálhatjuk, mégis, így is, értékes gondolatokat tartalmaznak, kár lett volna kihagyni őket az összeállításból.

Az összeállítás majdnem minden fellelhető prédikációját tartalmazza. Amit nem, azt nem volt módomban - különböző okok miatt - összeszedni. Így is jelentős az anyag, habár minél több lenne, annál jobb lenne nekünk. De hát legyünk hálásak azért, amit olvashatunk.

Több prédikáció nem a Victor János kézírásával íródott. Ezeket minden bizonnyal gyorsírással jegyezték le, majd átírták. Hogy élő beszéd után készült, az a szerkezetéből nyilvánvaló.

Victor János kezeírását - István fia közlése ez is - kevesen tudták elolvasni. Pedig nem olvashatatlan, csak szokni kell. Nekem végül is csak egy dolgot nem sikerült tisztáznom írásaiból: azt, hogy a Gyulai Pál utcában elhangzott prédikációk 1919-ben vagy 1929-ben hangzottak-e el? Kérdőjellel jeleztem néhol ezt a problémát a vonatkozó helyeken.

A prédikációk elhangzásának időpontja sokszor nagyon fontos információkat hordoz, hiszen adott életkörülmények között szólt az örök Ige aktuális mondanivalója. Victor János átélt két világháborút, egy forradalmat, egy gazdasági világválságot, néhány "egyhangú évet" is, és egy diktatórikus rendszerváltást. Majdnem minden időből van prédikációja, amely érinti az eseményeket. Tanulságos ezeket az igehirdetéseket olvasni ma is. Mivel a történelem sokszor ismétli önmagát, ami a lelki vonatkozásokat illeti, nem egy mai kérdésben bámulatosan aktuális üzeneteket olvashatunk tőle. Miért? Azért, mert "nem magától szólt" ő sem, hanem mint az Istennek többi hű emberei, "a Szent Lélek által" ihletve.

A "Szentek szentjében" c. úrvacsorai beszédek külön kötetben is megjelentek, úgy szerepelnek ebben az összeállításban.

Victor János legkisebb fiát, Victor Istvánt ("Isti bácsit") kértem meg, hogy Édesapjának prédikációs kötete elé néhány sort írjon. Ezt olvashatják ez előszó után. Azután következnek maguk a prédikációk. Isten áldása legyen az Olvasón!

Horváth János

Halála után (1954) sokáig ezzel az epiteton ornans-sal emlegette az egyházi sajtó: "Boldog emlékezetű Victor János, egyházunk nagy tanítómestere". Aztán elfelejtették. Néhány tanítványa hordozta emlékezetében. Írásai közül az 1980-as években a "Csendes Percek" újszövetségi magyarázatait, a "Református Hiszekegy", valamint "A szentek szentjében" c. könyveit segítette új kiadásra egyikük. Születésének 100. évfordulóján kedves megemlékezés volt róla, és rövid összeállítás jelent meg írásaiból. A "rendszerváltás" után 2003-ban jelent meg "Az egyház bűnei" és "Egyházi életünk válsága" egy kötetben a Kálvin kiadótól, majd Debrecenben 2006-ban, doktori disszertáció, egyházépítő szolgálatával kapcsolatban.

Mint igehirdetőt, kevéssé emlegették-emlegetik. Igaz, a "Budapest Belső Lipót-Terézvárosi Református Egyházközség szószékén nem "nagyközönségnek" hirdette az Igét, nagyobb egyházi nyilvánosság előtt inkább előadások formájában szólt, témák szerint. De, ami fennmaradt, - könyveiben, a "Szabadság-téri prédikációk" füzeteiben, valamint kézirataiban, - mutatja, hogy erre éppúgy érdemes figyelni, mint tanításaira. Nem is válnak el igehirdetései tanításaitól. Ott is elsősorban magyarázta az Igét, aztán megérttetve, alkalmazta. A Szabadság-tér úgynevezett intelligens gyülekezet volt (a Belváros elitje alkotta - alkalmazottaival együtt), szinte igényelte a mélyebbre mutatást.

Most más idők, más gyülekezetek kívánják az Igét. Más szempontból válságos a helyzetünk, mint akkor - Trianon után. De a megértett, és hozzánk szóló Ige éppen úgy az egyetlen megoldás, mint akkor. Jó hát ezekre az igehirdetésekre figyelni. Nem utánozni - épülni belőlük.

id. Victor István   
nyugdíjas lelkipásztor

1942. május 14-én, áldozócsütörtökön

Lekció: Lukács 24, 45-53.

Textus: "Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet". I. Mózes 1,1.

Jézus mennybemenetelével lezárul az, ami történeti elmondanivalója van az Újtestamentumnak Jézus Krisztusról. Mondanivalója sok van még ezen túl is. De az már nem a múlt emlékeit felelevenítő elbeszélés, hanem vagy a Jézus Krisztus jelenbeli hatalmáról szóló bizonyságtétel, vagy az Ő jövendőbeli győzelmeiről szóló ígéret. Viszont ez is mind az Ő mennybemenetelén alapszik. "Fölment mennyekbe", - e nélkül nincs értelme annak se, hogy "ül a mindenható Istennek jobbján" s így kormányozza, segíti és védelmezi isteni erejével a benne bízókat; annak se, hogy "onnan lesz eljövendő", hogy egykor megsemmisítse minden ellensége hatalmát, és teljességre juttassa az Ő híveiben megkezdett munkáját.

Ha Jézus mennybemenetelében fejeződik így be, mint csattanójában az a történet, amely egykor Ővele lejátszódott, és másfelől ugyanabból a tényből sugárzik szét a jelenen át a jövendőbe mindaz, amit Őbenne adott nekünk az Isten, - akkor nem mondunk meglepő dolgot, ha azt mondjuk: hogy ebben a tényben, az Ő mennybemenetele tényében valóságos próbakövét találjuk meg keresztyén hitünknek. Szívből tudod-e vallani: "Fölment mennyekbe", és szívből tudod-e ünnepelni az áldozócsütörtök örömünnepét? - ennél a kérdésnél kitűnik, hogy az Övé vagy-e vagy nem, az Ő uralma alatt állsz-e gondolataiddal és törekvéseiddel, vagy pedig talán messze elsodródva Tőle más határokat uralsz, amelyek ebben a világban hatalmasodtak el?

Ennek a világnak uralkodó szelleme nyilván ellentétben áll a Jézus mennybemenetelének hitével. Számára a mi mai ünnepi evangéliumi történetünk képtelenség és értelmetlenség. Nem ismer más világot, mint ezt a láthatót és kézzelfoghatót, - a "földit". Még ha nem csinálnak is belőle elvont gondolatrendszert, materialista filozófiát, akkor is a szerint élnek az emberek. Csak evilági vágyaik és törekvéseik vannak. Ezen a világon kívül, amely jelenbeli életünknek a színtere, másik világot nem ismernek. Az égi, a mennyei világ naiv gyermekmese a szemükben. Jézusnak e szerint egyszerűen nem volt hova "felmennie". Mennybemenetele pusztán a legendaszövögető képzelet költeménye, semmi más!

De akkor - vegyük észre - hadilábon állnak nem csak ezzel az egy történettel, hanem az egész Szentírással. Ha ez a látható, testi, anyagi világ minden, amivel számolnunk kell, akkor semmit sem mondhat nekünk ez az egész régi Szent Könyv, mert az eleitől fogva mindvégig a mennyei világ valóságát hirdeti nekünk.

Nem véletlen dolog, hogy mindjárt a legelső szavaival, amelyeket alapigénkül felvettünk, mintegy alaphangjául, amely aztán végigzeng az utolsó lapjáig, ezt üti meg a Biblia: "Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet". Van itt szó a "földről" is. Sehol komolyabban nem tárul elénk annak valósága minden benne rejlő kérdéssel, mint a Biblia lapjain. De nem csak a "földről" van benne szó. Éppen olyan valóság számára az "ég" is. Sőt még előbbre való valóság. Hiszen nem lehet megfordítanunk a sorrendet úgy, hogy "kezdetben teremtette Isten a földet és az eget". Első helyen áll itt az "ég" s azután következik a "föld". Az "ég" valósága az uralkodó, a "föld" annak alárendelt és annak szolgálatában álló valóság.

Nem nagy éleslátásról adna tanúbizonyságot az, aki erre azt mondaná, hogy ezekben a szavakban csak az ókori ember világképe nyer kifejezést. Igaz, az ókori ember, amilyenek a bibliai írók is voltak, úgy tett különbséget a világmindenség két emelete között, hogy idealant látta a laposan elterülő földkorongot, odafönt pedig látta a ráboruló égboltozatot, nappal, holddal és csillagok ezreivel. És igaz, hogy mi már mindezt másképpen látjuk. Tudjuk, hogy a végtelen világűr száguldó égitestei is ugyanolyan anyagból vannak s ugyanolyan törvényeknek engedelmeskednek, mint ez a mi "földünknek" nevezett égitest, amelyen lakunk. Tehát valójában a mi számunkra az egész csillagvilág is "föld", - egyugyanazon látható, anyagi világrendszer vele együtt.

De mit jelent ez végeredményben? Csak a határ kijjebbtolódását. Az Isten "földi" teremtettsége végtelenül kiszélesedett a mi szemünkben. De mi köze van ennek ahhoz a kérdéshez, hogy ez-é a "minden", vagy van ezen kívül Istennek "égi" világa is? Az ókori ember számára sem a csillagos égboltozat jelentette az "eget". Ha azt levonjuk is belőle, még mindig hátramarad a lényeg: az a másik világ, amely nem anyagi, nem látható, nem tapintható, hanem egészen más!

A fénynek világa az, amelyet semmilyen árnyék nem homályosít el. Az életnek világa, amelyben nincs hervadás, nincs elmúlás, nincs halál. Az örömnek világa, amelyben nincs sóhaj és könnyhullatás. És mindenekfelett a szentségnek tiszta világa, amelyben nincs bűn, nincs istenellenesség. Ott az Úr ellen lázadó angyalok már eleve "levettettek", kiküszöbölt hatalmasságok. Ott csak engedelmes szolgálat van, és Isten akarata tökéletesen érvényesülő törvény. Úgy, hogy ebben a földi világban sem imádkozhatunk semmiért sem forróbban, mint azért - amint ezt Jézustól tanultuk, - hogy "legyen meg az Ő akarata, miképpen a mennyben, úgy itt a földön is".

Ezért beszélhetünk arról az "égi" világról úgy, mint az Isten világáról, amelyben az ő királyi széke áll, és amelyből az Ő áldásai reánk áradnak. "Az Úré a föld és annak teljessége". Ezt a világot is átfogja és áthatja az Ő akaratával. De itt harcnak kell folynia az Ő uralmáért mind a végső győzelem napjáig. Ott az Ő uralmát soha semmi nem zavarhatja meg. Nem úgy lakik Ő az "égben", mint annak egyik, akár leghatalmasabb lakója a többiek sorában. "Teremtette" Ő az "eget" csakúgy, mint a "földet" és annak megteremtése nélkül is élhette volna az Ő titokzatos, örök, önmagában elégséges és boldog életét. Nem szorult Ő reá az "égre" sem, hogy benne lakozzék. De benne lakozik, mert benne otthon érezheti magát. Teremtettségének ez a része az, mely tisztán tükrözi az Ő dicsőségét, és tökéletesen szolgálja az Ő örömét.

Ennek a mennyei világnak a valóságát hirdeti nekünk az ő Igéje már legelső mondatával!

De hirdet ugyanakkor mást is. Nem csak azt, hogy van a "földi" világon kívül ilyen másik, magasabb rendű, tiszta és dicsőséges teremtettsége is Istennek, hanem azt is, hogy annak milyen szoros köze van ehhez a mi földi világunkhoz. Súlyos jelentősége van alapigénkben ennek a rövidke kötőszónak: "és", amely egybefoglalja az "eget" és a "földet" az Isten teremtő munkájában. Nem azt mondja alapigénk, hogy Isten teremtett eget is, földet is, mintha két egymással párhuzamosan futó sínpáron indított volna el két külön vonatot. Akkor mindegyik teljes egész lehetne önmagában, a másik nélkül is! Azt mondja: "Teremtette Isten az eget és a földet", s a kettő együtt teszi az Ő teremtettségét.

Azt jelenti ez, hogy ha a "földet" magában véve nézed, csak egy részt, csak az összefüggésből kiszakított töredéket látsz. Nem csoda, ha lépten-nyomon kínzó rejtélyekbe ütközöl bele! Hiszen a megoldás csak az egészben, a "földnek" az "éggel" való egybefoglalásában volna megtalálható! Hogy igyekszik megismerni az ember ezt a látható világot! És milyen büszke az ő alaposnak és széleskörűnek vélt ismereteire! Hogyisne, hiszen olyan szorgalmasan, annyi fáradsággal megvizsgált mindent és olyan nagyszerűen a kezébe is kaparintotta ennek a világnak az erőit, amelyeknek a titkait fürkészte! Pedig dehogy, dehogy is ismerte meg ezt a világot! Csak foszlányokat ismert meg belőle, és tovább egy lépéssel sem juthat, amíg ezt a világot nem azzal a másikkal való összefüggésében szemléli, amely átöleli és átszövi a maga titkaival!

Itt úgy összekuszálódnak szemünk előtt a vonalak, hogy hiába törjük a fejünket rajta, nem tudunk eligazodni belőle. De ezek a vonalak átnyúlnak a másik világ rejtelmeibe, s ott minden kibogozódik és elrendeződik! Itt fájdalmas és gyötrelmes veszteséget látunk, vagy élünk át magunk is. De hátha onnan, a másik világ szempontjából nézve mindez színtiszta nyereségnek bizonyul! Itt annyi félbe maradt csonk, kettétört élet, meghiúsult hősi vállalkozás mered a szemünkbe. De abban a másik világban teljességre jut minden, ami itt töredékes maradt, és győzelemre fordul, ami itt vereséggel végződött!

Nincs és nem is lehet értelme ennek a világnak és benne a mi életünknek, amíg a mennyei világ fénye nem hull reá, hogy átvilágítsa! Ahogy nincs értelme a vándorútnak, ha nincs cél, amelynél megérkezve elpihenhet, ha nincs otthon, amely ölére fogadja végül az utast, úgy kényszerből vonszolt teher, hiábavalóság és gyötrelem egész létünk, ha minden, ami velünk a "földön" történik, nem torkollik bele egyszer az "ég" mindent feloldó békességébe és mindent kipótló győzelmes teljességébe!

Így volna jó, így volna szép - mondod talán, - csak tudnám, hogy igaz! De amikor ezt a "földi" létünket és sorsunkat olyan magas kőfal veszi körül, hogy azon túl senki nem láthat! Valóban magas a fal, és sem kíváncsi tekintetünk nem hatolhat túl rajta, hogy a mennyei világ titkait kifürkéssze, sem semmilyen emberi erőfeszítés át nem törhet rajta, hogy innen oda átszökhessünk, és oda beronthassunk. Ide vagyunk rekesztve e "földre", és itt van kijelölve a helyünk egyelőre.

De mégsem ennyi az egész. Mert ugyanaz a Biblia, amely azzal kezdte, hogy "teremtette Isten az eget és a földet", eleitől végig azért íródott meg, hogy nekünk a "földről" utat mutasson az "égbe", éspedig úgy, hogy annak fénye minden kétséget eloszlatóan a szemünkbe ragyogjon, miközben feléje tart az utunk. Ezért jelenik meg előttünk a Szent Könyv középpontjában Jézus Krisztus alakja, s ezért végződik az Őróla szóló történet az Ő mennybemenetelénél. Amint végigkísérjük Őt pályafutásán, és utána nézünk búcsúzó pillantásunkkal, íme: át van törve a sötét fal, rés támad rajta, s azon át a túlnan sugárzó fényben tűnik el szemünk elől az Ő megdicsőült alakja. Mennybemenetele által élő valósággá válik számunkra a mennyei világ. S ha az Ótestamentum első mondata csak egy "és" szócskával érzékeltette velünk: mennyire együvé tartozik a "földdel" az "ég", - az Újtestamentum ezzel az utolsó Jézusról szóló történetével élő bizonyosságot szül bennünk arról, hogy az "ég" várja a "föld" vándorait! A mennybement Jézus Krisztus az Övéi számára az élő híd innen amoda, az élő kapocs, amely által kitűnik a két világ összetartozása.

Mert ne felejtsük el: ami Jézussal történt, egész pályafutása során, nem úgy történt vele, mint magánszeméllyel. Nem magában álló, elszigetelt csodálatos történet az, amelyet mások csupán kívüle állván nézhetnének ámuló áhítattal. Hálás örvendezéssel nézhetjük, mint boldog részesei, mert Ő minket képviselt és miértünk járta meg útját. Azzal kezdődött azon a titokzatos betlehemi éjszakán, hogy felvette a mi testünket és így bajnokává lehetett a mi ügyünknek. Mindazt, amit azután véghez vitt, érettünk végezte, amit elszenvedett, a mi nevünkben szenvedte. Minden győzelme is a mi győzelmünk. Mennyei felmagasztaltatásában is benne van a mi eljövendő mennyei megérkezésünk. A rés, amelyen át belépett a mennyei világba, nyitva áll a mi számunkra is és hívogatóan vár, hogy egykor az Ő nyomában mi is átlépjünk rajta és osztozzunk az Ő mennyei életében.

Részese volt mindannak, amit számunkra a "föld" jelent. Viselte nyűgös korlátait és hordozta minden terhét ennek a "földi" létnek. Sőt senkinek "földi" pályafutása, magában véve, nem volt oly értelmetlen, csonka, gyászos töredék, mint az Övé. Hagyd el a mennybemenetel záró akkordját, és milyen feloldatlan disszonanciák zavara marad Jézus egész története. Soha szentebb törekvés csúfosabb kudarcba nem fulladt. Soha durvább ökölcsapás össze nem zúzott szent és áldott céloknak odaszentelt életet. A feltámadás győzelme? Semmivé lesz az is a mennybemenetel nélkül. Hiszen nem ebbe a földi világba tért vissza, tovább folytatni útját! Itt befejezetlen maradt az Ő útja. Véget ért, alighogy megkezdődött. Csak azzal vált örök győzelemmé és dicsőséges uralommá az Ő "földi" harcának veresége is, hogy megnyílt előtte az "ég", és befogadta a maga fényességébe. S ahogy egy volt velünk a mi "földi" nyomorúságunkban, leszállva annak legsötétebb mélységeibe, úgy tesz minket egyekké magával az Ő mennyei dicsőségében is. Egy testté fogadott magával, egy életbe szerkeszt egybe a maga életével. S a Főnek mennyei uralma azt jelenti, hogy akik egyek Ővele, az Ő tagjai is, részesei lesznek annak. "Azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, őnekik adtam...Atyám, akiket nekem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is énvelem legyenek..." Így imádkozott értünk is utolsó estéjén, az Ő főpapi imádságában. Ez az imádság számunkra bizonyos ígéret. S az Ő mennybemenetele záloga a miénknek!

Nem bizonytalan találgatások és kétes értékű feltevések dolga a mennyei világ valósága, ha egyszer az Övéi vagyunk! Éppen olyan diadalmas és édes bizonyosságunk, mint Ő maga!

**

Mindebből legalább is két dolgot kell megértenünk és megszívlelnünk, mint Istennek hozzánk hangzó szavát.

Az egyik mélyen megalázó, megszégyenítő, mindnyájunkat megítélő szó. Isten nyilván számon kéri most tőlünk és megfedd azért, hogy az Ő mennyei világának valósága olyan csekély szerepet játszik a mi életünkben. Ünnepi csemegévé vált számunkra az, aminek mindennapi kenyerünknek kellene lennie, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus "felment a mennybe", és ott Őnála van a mi életünk célja és beteljesedése. Ahelyett, hogy mindennap felemelnénk Őhozzá a mi tekintetünket, és telve céltudatossággal és reménységgel feléje tartanánk, odatapad a szemünk ahhoz, ami "földi". Bűvöletükbe ejtenek minket ennek a látható világnak igézetei, mintha nem tudnánk, hogy milyen csalárdak, és még ha beteljesednek is, milyen üres és értelmetlen az életünk akkor is! És rettegtetnek minket ennek a "földi" életnek a veszedelmei, mintha megfoszthatnának minket valaha is "mennyei" örökségünktől! Mintha "ég" nem volna! S még ha Istenre gondolunk is és az Ő színét keressük is, mintha Ő csak "földet" teremtett volna, hogy annak a szűk keretei között merüljenek ki ránk áradó áldásai!

Mélységes bűnbánatban meghajolva előtte, könyörögj testvérem, velem együtt, hogy az Ő nagy hosszútűrésében ne vessen el bennünket, földhöz tapadt lelkű, evilágiságba elmerülő életű gyermekeit! Ne fáradjon el bennünket serkenteni az "égi" világ útján! És mindennap kezdje újra nevelésünket, hogy megtanítson "az odafelvalókat keresni"!

A másik szó a nagy békességet és erőt adó vigasztalásé! Azt mondja nekünk Isten: ne zavarjon meg az bennünket, ha ez a "föld" telve van rémségekkel, vérrel és tűzzel, lemondásokkal és próbatételekkel! Nehéz és sokszor már szinte elviselhetetlen az, amit magad körül látsz. És még inkább meggyötörhet az, amit magadban látsz, ha az Isten világosságánál nézed meg magadat! De mindez csak részlet! Más lesz az egésznek a képe a mennyei beteljesedésben. Ebben bízhatsz, és ennek előre örülhetsz! Vízililiom az ember élete. Csak annyit látsz belőle, amennyit a vízben élő halak láthatnak. Sárban, iszapban, nyirkos, undorító mélységben tenyészik. Piszkos, nyálkás a szára, a levele. Jaj, ha véget érne a világ ott, ahol a víz tükre lezárja! De van egy magasabb világ is, ahol tiszta a levegő és süt a nap. Csak az ítélheti meg a liliomot, aki ott látja kiteljesedni és kivirágozni az életét!

Várj, amíg a menny kitárul, és magadban is, másokban is megláthatod: milyen az Isten befejezett műve, ami itt elkezdődött és annyi nyomorúsággal van megterhelve. Isten az "égnek" is Teremtője, és a "földnek" csak az a szerepe az Ő terveiben, hogy innen odaérkezzünk. Nézz előre, túl ezen a "földön", ahonnan, mint a sötétben hazafelé igyekvő utasnak az otthon világos ablaka; feléd sugárzik az útmutató, pihenést és békét ígérő fény! Azt a rövid utat, ami még hátra van - egy pár évtized, vagy egy pár év - majd csak elbírod, ha tudod, hogy van hova megérkezned, és ott várnak rád! Ha mást nem tudnál is a mennyek titokzatos világáról, azt az egyet tudhatod, hogy Jézus Krisztus, a te Urad és Megváltód ott van. "Helyet készített" neked is, és szegényes, töredékes, bűnös "földi" életed Őnála "felöltözi" majd a "mennyei ember" dicsőségét. "Krisztussal lenni" úgy, ahogy ott vele lehetsz, mindennél "sokkal inkább jobb"!

(Kálvin tér, 1931. szept. 27.)

"És látta, hogy minden, amit teremtett,
ímé, igen jó." I. Mózes 1, 31.
(Csel. 3, 1-10 olvasása után.)

Az a jelenet, amelyben szemben áll Péter és János a jeruzsálemi templom Ékes-kapujában ülő nyomorékkal, híven tükrözteti a keresztyén egyház helyzetét a világ nyomorúságával szemben - ma is csakúgy, mint minden időben. "Ezüstöm és aranyam nincsen nékem", - mondja Péter a koldusnak, - és ezzel az első pillanatban fájdalmas csalódást szerez neki. Mert ő éppen ezt, pénzt várt tőlük, mint másoktól is. Anyagi segítségért, gazdasági bajainak az enyhületéért nyújtja ki ma is kezét a világ, ez a nagy nyomorék. Még az egyháztól is azt várná, hogy a kenyérkérdés megoldását hullassa az ölébe. De mint eddig, úgy ezután is, ki kell ábrándítanunk. Rossz helyre fordult. Aranyunk és ezüstünk nekünk nincsen.

De van valami egyebünk. Mert Péter szavai nem fejeződtek be ezzel a kiábrándító tagadással. Folytatódtak: "Hanem amim van, azt adom neked: a názáreti Jézus Krisztus nevében, kelj fel és járj!" Az egészségét tudta neki ajándékul adni és adta is. Alamizsna, a legfejedelmibb is, csak ideig-óráig segített volna. A gyógyítás egyszer s mindenkorra véget vetett a koldussorsnak. Ez a tudat kell, hogy eltöltsön bennünket a világ minden nyomorúságával szemben. Tehetetlenek vagyunk addig, amíg a gazdasági bajok eloszlatását várják tőlünk, de ugyanakkor diadalmas erők letéteményesei vagyunk, amelyekkel még sokkal nagyobb segítséget nyújthatunk, mint amilyet várna tőlünk a világ. Gazdasági orvoslások lehetnek áldott átmeneti jótétemények, a mi dolgunk, a mi hatalmunk és megbízatásunk annak az erőnek a közlése, amely talpra állítja a nyomorék világot, hogy meg tudjon birkózni a maga bajaival.

Mi ennek az erőnek a lényege? Röviden úgy nevezhetjük: a bizalom, - a bizalom az élethez, hogy érdemes vele viaskodni; bizalom a világhoz, hogy minden jó végre történik benne; bizalom Istenhez, hogy nem valami rossz tréfa kedvéért, hanem áldott, jóságos szándékkal teremtett és tart fent bennünket.

Amikor a bizalomnak erről a nyugodt és biztos lelkületéről akarok elmélkedni veletek, alapigéért nem is csak, ahogy mondani szokták, Ádámig és Éváig megyek vissza, hanem még messzebb: a Biblia legelső lapjáig, a teremtés történetéig. "Genezis"-nek nevezték a régiek Mózes első könyvét, ami "eredet"-et jelent. Itt, a Szent Könyvnek ezeken az első lapjain található meg mindannak a gyökere, ami a továbbiakban kiterebélyesedik; itt tárulnak fel az alapok, amelyeken az Isten egész kijelentésének az épülete felépül.

Mint valami vissza-visszatérő refrén, úgy hangzik fel a szentíró ajkán a teremtés egyes fázisainál a megállapítás: "Látta Isten, hogy jó." És a történet végén még egyszer összefoglaló módon elhangzik: "Látta Isten, hogy minden, amit teremtett, íme, igen jó." A teremtés Istennek megfoghatatlan titka. Emberi nyelv csak emberi képekben beszélhet róla. Ilyen emberi kép ez a befejező vers is a történet végén. Kézműves mesteremberek szoktak így megállni befejezett művük előtt, hogy végigsimogassák tekintetükkel. Van-e nagyobb öröm, mint a jól sikerült alkotásnak a gyönyörűsége? Ezt az örömöt tulajdonítja a szentíró Istennek, amint kitárul előtte a teremtettség befejezett remekműve. És ebben benne van magának az embernek hitvallása is, aki a maga lelkén is érzi átborzongani a Teremtőnek gyönyörűségét a létnek egész alkotmányával szemben. "Minden, amit teremtett, íme, igen jó."

Az optimizmusnak ezzel a diadalmas vallástételével, mint ünnepi nyitánnyal, kezdődik meg a Biblia. Hogy ez milyen rendkívül jelentős dolog, az akkor tűnik ki, ha összehasonlítjuk régi idők más Szentkönyveivel, amelyekben embermillióknak nemzedékek hosszú során át leszűrődött hite szólal meg. Milyen elkeseredett, panaszos hangokat hallunk ott! Milyen dühösen, vagy milyen fájdalmasan rázzák a létnek láncait! Beszélnek a hitregéik arról, hogy a világ megteremtése az istenségnek valamilyen szerencsétlen elnézéséből származott, amely már nem is tehető jóvá, valamilyen önfeledt vétkes pillanatának a gyümölcse, amelybe most a tehetetlen, ártatlan teremtmények foga vásik bele. A világ szerintük mindenestől fogva olyas valami, aminek nem volna szabad lennie, - átok és csapás. Néha arról szólnak a hagyományok, hogy valami gonosz istenség csábította rá, akarata ellenére a teremtőt a teremtésre, - máskor - és ez még enyhébb eset - arról, hogy valami gonosz szörnyeteg legyőzetéséből állt elő a világ, tehát mai állapotában a megfékezett rossznak, de alapjában véve mégis csak a rossznak a megtestesülése. Hogy milyen mélyen gyökeredzik az emberi lélekben ez a pesszimizmus, azt szomorúan mutatja az, hogy még magába a keresztyén egyházba is beáradtak eleinte ezek a pogány gondolatok, és az első nemzedékekben nehéz harc árán kellett kiküszöbölni belőle a gnosztikusok nevén ismert szekták kovászát. Azt tanították ezek, hogy az Ótestamentum teremtő Istene nem is azonos a Jézus Krisztusnak Atyjával, akit az Újtestamentumból ismerünk, sőt ez a mi Istenünk éppen jóvá akarja tenni azt, amit amaz vétett, amikor a lélek tömlöcéül megteremtette a világot, és abba beletaszította az örök világosság fiait...

Ne folytassuk a gyötrődő emberiségnek ezeket a kusza lázálmait. Térjünk vissza a mi Szent Könyvünknek derűs, fényes napvilágába. Itt mindjárt elöljáróba minden sötétlátással éles ellentétben felzeng a létnek öröme, és ezt a hangot visszhangozták azóta is nemzedékről nemzedékre mindazok, akik a Biblia szavát megértették. Mi is azt valljuk, hogy ez a világ az Isten jókedvének a szülöttje, a maga dicsőségére teremtette, csodálatos bölcsessége remekelt az elgondolásában, fenséges hatalma lehelte élő valósággá és atyai jósága árad el rajta mindenestől.

Ezért magasztaljuk és dicsőítjük Őt, a mi teremtő Istenünket. Örvendve áldjuk Őt azért, hogy minket is létre hívott, és ezt az egész világot s benne a magunk létét drága ajándéknak érezzük, amelyért nem szűnhetünk meg hálát mondani Őneki.

Ez nem azt jelenti, hogy nem ütközünk bele ebben a világban rejtélyekbe, amelyek megzavarnak. Előlünk bizony sokszor eltűnik a dolgok értelme, és megoldhatatlan kérdések merednek a szemünkbe. Azonban nem feledkezünk meg a magunk korlátoltságáról; meggondoljuk, hogy az, ami nekünk, rövidlátó embereknek önmagában zűrzavarnak tűnik fel, az egésznek összefüggésében, úgy amint azt Isten látja, csodálatos összhangba simulhat bele; és ezért nem vetemedünk arra a nevetséges szerepre, hogy az Isten bírálóiul toljuk fel magunkat, és tanácsokat osztogassunk neki arról, hogyan kellett volna jobban berendezni a világot. Nekünk elég tudnunk, hogy ami számunkra megoldhatatlan, arra Őnála megvan a felelet. Hiszen alapigénk is azt mondja: "Látta Isten, hogy mindaz, amit teremtett, íme, igen jó." Mi innen alulról nem láthatjuk mindig, - az dönti el a kérdést, hogy onnan fölülről Ő hogyan látja. És mert Ő gyönyörködve szemléli teremtő művészete minden eredményét, mi is boldogan vesszük el kezéből az életet. "Minden igen jó."

Nem járunk ezzel a vallástétellel valami rózsaszínű álomvilágban? Nem a valóságot eltakaró illúziók fellegein úszik-e a szentíró is, amikor alapigénkben így magasztalja a teremtés művét? Hát nincs-e telve a világ tragédiákkal és nem ékteleníti-e el az élet képét a romlásnak sok irtózatos sebhelye? - Ne siessen senki ezekkel az ellenvetésekkel. Ne higgye, hogy újat mond. Hiszen csak egyet kell fordítanunk a szent könyv lapjain, és azonnal ott vagyunk a bűneset katasztrófájával szemtől szembe. S onnan tovább haladva egyre sötétebb képek rajzanak körülöttünk. Testvérgyilkosság véres nyomaival találkozunk rövidesen. Eltorzul az embernek arcán az istenkép hasonlatossága. Elvakultan táncolnak bele egész nemzedékek a világot elborító istenítéletbe. Az sem segít. A maradék emberiségben tovább pusztít a métely, és évszázadról évszázadra mindig többnek és erősebbnek látszik a sötétség a világosságnál; hiábavalónak látszik Isten minden csodatétele és a prófétáknak minden lángolása; újabb lejtő következik minden magaslat után, és szánalmas torzképpé válik a valóságban minden nagy eszmény. Nem kell részleteznünk a dolgot: ez a Könyv, amelynek lapjait itt forgatjuk, jól ismeri a könny, a verejték, a vér áradatát, amelyben a világ fürdik. Nem naiv álmok gyűjteménye, hanem a valóság hű tükörképe.

És mégis azzal kezdődik, hogy "minden, amit Isten teremtett, íme, igen jó." Mintha egyenesen azért hirdetné ezt a boldog bizonyosságot, mert olyan szomorú lapoknak kell következniük, - tiltakozásul minden félreértés és védekezésül minden kísértés ellen, ami a továbbiakból fakadhatna. Van a világban temérdek rossz, de mindazonáltal és csak azért is - az Isten teremtése jó.

Ez először is azt jelenti, hogy a szentíró más számlára írja a világbeli rosszat, - nem a teremtő Istenére. Két áramlat húzódik át a világunkon, szembe nyomulva egymással és átjárva egymást. Az egyik az Isten teremtő akaratából fakad - ez tiszta és jó. A másik az ember akaratából, amely Istené ellen fellázad, és engedetlenségével megzavarja annak rendjét, - innen a világon minden nyomorúság és átok. Ha az ember Istent akarná vádolni azért, ami elrútítja a teremtés ábrázatát, minden vád visszahullana önnön fejére. Nem az Isten műve a rossz. Az, istenellenes vonás a teremtésben. Bárhogy gyötrődjék is miatta a lelkünk, megáll mégis annak igazsága, hogy "minden, amit Isten teremtett, íme, igen jó."

És van ebben a megállapításban, amely, íme, ellenünkre fordul, ugyanakkor egy nagy vigasztalás is. Az, hogy amit az ember rombolt, nem felejtetheti el még sem azt, amit az Isten épített. Beboríthatja a bűn a maga tenyészetével a világot, de alatta, ha elrejtve is, mégis ott van az Isten műve. Nem csupa fekély a világ arca - ha telve is van sebhelyekkel -, maga az arc, amelyen azok éktelenkednek, mégis élő arc, és a fekélyeken is áttetszik eredeti szépsége. Minden keresztyén életfilozófiának egyik alapgondolata az volt és az lesz ezután is, hogy jó és rossz ebben a világban nem egyenrangú ellentétek, hanem a rossz olyan másodlagos hatalom csak, amely feltételezi a jót, mint elsődlegest, mint ahogy az árnyék is csak ott jelenhet meg, ahol fény van. Rossz csak azért lehet, mert van jó, amin élősködik. S ha a világ falain ott rágódik a bűn penésze, az is csak azt bizonyítja, hogy állnak még a falak, amelyeket Isten teremtő keze emelt.

Zokoghat hát a kesergő bűnbánat mindazért, ami ebben a világban önmaga-szerzette szerencsétlensége az embernek, de ugyanakkor nem szabad elhalnia a hálaadásnak azért, hogy ez a világ még így is, romlott állapotában is, a bűn mételyétől átjártan is, - az Isten keze műve, és az Ő akaratából áll fent. A bűnnek egyik legármányosabb kísértése mindig az, hogy hatalmasabbnak akar látszani, mint amilyen, és úgy el akarja bűvölni az ember tekintetét, hogy mást ne lásson rajta kívül. Krisztust is azzal az igénnyel környékezte meg a Gonosz, hogy ismerje el Őt a világ urának, és úgy hódoljon előtte. Az Ő felelete ez volt: "A te Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!" És amíg tudjuk, hogy ennek a világnak egyetlen teremtő és fenntartó Ura és Istene van, addig a rossznak minden ránk telepedő hatalmával szemben is szabadságunk jelszava marad ez az Ige: "Minden, amit Isten teremtett, íme, igen jó."

De hátra van még egy lépés, amelyet meg kell tennünk, hogy ennek az igazságnak teljes hasznát kiaknázhassuk. Mert azzal, hogy ebben a világban sohasem lehet olyan hatalmas a rossz, hogy eltüntesse szemünk elől a jót, még tisztázatlanul hagynánk a helyzetet. Jó és rossz bizonytalan kimenetelű egyvelegben kavarogna csak előttünk. Pedig végeredményben azon fordul meg minden, hogy milyen jövendőt rejt méhében ez a zavaros állapot. Nos, aki nem felejti el, hogy alapigénk a Biblia nyitányából van véve, hanem az utána következőkkel összefüggésben fogja fel, az kihallja belőle egy hatalmas ígéretnek a csengő hangját. Ha ez a világ az Isten teremtettsége, s Ő, benne gyönyörködve látta a maga dicsőségének tükörképét, akkor a rossznak semmilyen rombolása sem teheti kétségessé a jövendőjét. Isten tetszését lelte ebben a világban. Neki kedves műve az. Ő szereti azt. Ha így csüngött rajta szíve, ezt a drága remekét sem sorsára nem hagyja, sem magától el nem taszítja.

Benne van az Istennek ebben az eredeti gyönyörűségében az egész Evangélium ígérete, annak a záloga, hogy "úgy szerette ezt a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta érte." Mert szíve ügye volt a teremtés, következnie kellett annak megromlására az újjáteremtés munkájának. És a szentíró abban a bizonyosságban írja meg a Biblia első lapját, hogy következnek majd utána a többiek és elmondják majd, mit cselekedett Isten az Ő eltorzult teremtettségével, mint szövögette bele évszázadokon át annak sötétségébe az egyre sűrűbb fényszálakat, mint építette meg a bűn szakadékán át a kegyelemnek hídját a visszatérésre, és mint ragyogtatta fel egyre világosabban az Ő országa győzelmének végső látomását. A távolból már látszanak a körvonalai Annak, Akiben minden reménykedés beteljesedik majd, mert Őbenne mindenek megújulnak és fölmagasodik a jövő ködén át a Kereszt, amelyről meglátszik, milyen elszakíthatatlan kötelékek fűzik ezt a világot az Isten szerelméhez.

Minekünk mindez nem csak ígéret már. Visszatekintve, már tényekben szemlélhetjük a váltság munkáját, és magunkon tapasztalva ismerhetjük a kegyelemnek mindent jóra fordító hatalmát. Annál inkább visszhangozhatja a szívünk a szentíró himnuszát: "Minden, amit Isten teremtett, íme, igen jó." Ami rossz sérti a szemünket és sorvasztja az életünket, - átmeneti zavar az Isten teremtettségében. Amint jött, úgy el is fog tűnni az Ő világából.

A jelen lehet nagyon zavaros és ki nem elégítő. A magad életében is nehéz volna mindenre rámondanod a helyeslést. De még nincs lezárva az életed története. Egyszer majd ott állsz Isten színe előtt, mint újjáteremtő kezének kész műve. Akkor majd minden jó lesz. Miért ne vallhatnád hát már most is nagy hálaadással, hogy "minden, amit Ő teremtett, igen jó"? És körülötted is olyan megbomlott világ kavarog, amilyet talán soha nem látott emberi nemzedék? De a világ története sem kész még. A jelennek sötét viharfellegein is túl kell látnod. Arra a végső célra, az Isten fényben fürdő városára kell nézned, amelybe egykor minden népek történelmének útjai összefutnak. Ha arra gondolsz, amit az Isten megígért, miért ne tudnál felülemelkedni a bűn ideig-óráig való világpusztító tobzódásán, diadalmasan hirdetve, hogy "minden, amit Isten teremtett, íme, igen jó"?

*

Ez a nyugodt és biztos lélek, a bizalomnak lelke, amely mindenek ellenére mégis örülni tud az életnek, - ez az, amire szüksége van ma a világnak. Meg kell tanulnia föltekinteni, hogy lássa a világ fölött Istent, aki a maga jó tetszésére teremtett és kormányoz mindeneket; meg kell tanulnia körültekinteni, hogy ne csak az út sarát lássa, hanem a jobbra-balra nyíló sok virágát is a világban meglevő jónak; és meg kell tanulnia előre tekinteni, hogy túl a jelen félelmein belemosolyogjon szemébe a jövőnek vigasztalása.

Ezen fordul meg a világ sorsa. Ha ezt a tekintetet, ezt a lelkületet el nem sajátítja, - csak kettő között van választása. Vagy a struccmadár módjára egyszerűen nem vesz tudomást a veszedelmekről, amelyek nyilaikat már reá irányítják. Elvakultan táncol a vulkánok felett, amelyek dübörögve készülnek a kitörésre. - Vagy pedig szemébe néz a valóságnak és megbénul tőle a szíve. A fenyegető vészes lehetőségektől eláll a lélegzete. Erőt vesz rajta a pánik hangulata. És sietteti ezzel maga ellen a romboló erők támadását, amelyeknek tehetetlen zsákmányként esik áldozatul.

A menekülés a bizalom nyugalmában, erejében, józanságában van. Ez az a kincs, amely reánk van bízva. Ezzel álljunk oda a koldus világ elé: "Amim van, azt adom neked". Értse meg a mi szavunkból és életünkből, hogy élő Isten kezében van a világ, és álljon talpra annak a bizonyosságnak a szétáradó ereje által, hogy amíg ez a világ az Isten világa, addig - "minden jó."

***

- Óév estéjén, 1935. Dec. 31-én. -

Lekció: I. Mózes 28. 11-20. - János 1, 52.
Textus: Jákób pedig felébredvén álmából, monda:
Bizonyára az Úr van e helyen, és nem tudtam!
I. Mózes 28, 16.

Ezt az óévi estét kétféleképpen lehet eltölteni. Az emberek egyik része beleveti magát az élvezetek, a vigadozás bódító mámorába, hogy az élet éles körvonalai elmosódjanak és eltűnjenek a szeme elől; hogy ne kelljen tisztán látnia, világosan gondolkoznia. Vannak mások, és ezek közé szeretnénk mi is számláltatni, - akik éppen ellenkezőleg, a világos látást keresik ilyenkor. Mint ahogy az utas szétnéz a kilátópontról, úgy keresi a szemünk a múlt távolába vesző és a jövőben felénk sejlő képeket. Vagy mint ahogy a hajós időről-időre felnéz az égboltra, hogy irányt vegyen a csillagokról és megállapítsa azoknak segítségével, hogy hol is jár a tenger hullámzó színén, - úgy keresünk mi is tájékozódást az örökkévaló magasságok fénylő útjelzőiben most, amikor eliramlik mögöttünk egy év, s visz bennünket az idő áradata egy új esztendő felé.

Ezt a két dolgot nem lehet egymással elegyíteni. Tűz és víz ez. Vagy tompa érzéketlenségbe akarod belekábítani öntudatodat, vagy fel akarod serkenteni a legéberebb tudatosságra. Vagy felejteni akarsz, vagy emlékezni és figyelmezni akarsz. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az óév utolsó óráit szakadatlan magadba szállással, elmélkedéssel és imádkozással kell eltöltened magánosságban való virrasztással. Megvan annak is a jogosultsága, ha valaki az év leteltekor még egyszer örvendezni akar szeretteinek vagy jó barátainak meghitt körében a társas együttlét tiszta örömeinek. De aki óév estéjén felkeresi az Isten házát, annak minden bizonnyal meg kell őriznie szilveszter-esti vagy éjszakai vígasságait a lélekre rátelepedő kábulat kísértéseitől; magával kell vinnie az éjféli órákba is azt a tisztánlátást, amelyet az Isten Igéjének hallgatásából nyert; s amikor elüti az óra a tizenkettőt, ugyanabban az imádságos áhítatban kell átlépnie az esztendőket elválasztó határvonalat, amely itt az Isten színe előtt egybegyülekezett hívek seregében fogta el a lelkét.

Ha már most az a vágyunk, hogy tisztán lássuk sorsunkat és helyzetünket; hogy magunkra eszmélve legalább az év utolsó óráiban tudatosan szemügyre vegyük az életünket, ha már évközben sokszor elvesztettük ezt a tudatosságot, amikor a fák között járva nem láttuk az erdőt; ha, mondom, ez most a vágyunk: akkor jertek, nézzük meg jól annak az ifjúnak az alakját, aki alapigénkben elénk áll, és figyeljük meg a szavát. Amint kemény fekvőhelyéről felkelve kinyújtóztatja megmerevedett tagjait, kidörzsöli szeméből az álmot, és pislogva körülnéz, nem tudja hirtelen: most álmodik-e, vagy az imént, álmában volt-e ébren, vagy hogy is áll a dolog? De egy egészen bizonyos előtte. Hallgassátok csak: megszólal! "Az Úr van e helyen bizonnyal, és én nem tudtam!"

A pusztának ebben a magános vándorában, a szülői háztól elmenekült Jákóbban előttünk áll a mi sorsunk. Példázza előttünk az ő alakja, az ő élménye, az ő magaviselete a mi magunk életének néhány olyan lényeges, jellemző vonását, amelyre jó lesz világosan ráeszmélnünk, mielőtt elbúcsúzunk ettől az esztendőtől.

Először is világosan elárulják szavai, hogy milyennek látta ő a maga helyzetét, míg csak a maga szemével nézett körül benne. Megvallja őszintén: ő bizony nem tudta, nem vélte, hogy az Úr jelen van azon a helyen. Nem is csoda. Istentől elhagyott helynek látszott az. Átokülte pusztaság volt! A háta mögött ott volt az otthon, gyermekkorának bűbájos emlékeivel, hajlott korú ősz szüleivel, ifjúságának feslő reménységeivel. Oh, szép napok, boldog idők! Végük van! Eljátszotta játékait s álnokul rászedett bátyjának, Ézsaunak a felgerjedt haragja elől most mentenie kell az életét. Előtte, ismeretlen távolságban, int felé egy új otthon. Mezopotámiában, ahonnan nagyatyja, Ábrahám, egykor kivándorolt, élnek még rokonok. Azok majd befogadják. Ott majd talál menedéket és kezdhet új életet. Hiszen fiatal még. Nyitva előtte a jövendő. De a múltnak szép napjai között, amelyek szétfoszlottak, s a jövőnek ígéretei között, amelyek olyan bizonytalan messzeségben vannak, egyelőre ott van a hosszan húzódó, sivár pusztai vándorút. Sehol egy élő lélek. Sehol egy vendégszerető hajlék. Amikor a nap lenyugszik, a puszta föld az ágy, amelyen elnyújtózhat, kemény kő a vánkos, amelyre fejét hajthatja.

Nem ilyen Istentől elhagyatott tájékon járunk-e mi is? Ennek az elmúlt esztendőnek, csakúgy, mint az előtte elmúltaknak és bizonyára még ezután következő jó néhánynak is, nem ugyanaz-e a jellegzetessége? Mögöttünk is ott vannak letűnt szép idők. Sokszor száll vissza feléjük sóhajtozva a lelkünk vágyakozása! Régi jó békevilág! Az emberiségnek az az aránylagos nyugalmi állapota, sőt lendületes fejlődési korszaka, amelyben pezsgett a munka és virult a jólét! Régen volt. Akár magunk is ebből a korból indultunk el ifjabb éveinkben, akár csak az idősek leírásából ismerjük, mint ahogy a mai ifjúság ismerheti, mindenképpen úgy tűnik fel előttünk a képe, mint a távoli kicsiny szülői háznak az emléke a fiú előtt, aki jaj, de messze szakadt már onnan! A régi harang szava még cseng a fülünkben. Soha nem is fog elhalni egészen. De egyre vékonyabb hangon cseng, mert egyre távolodunk tőle!

Vannak reménységeink a jövő felől. Hogyne volnának. Tudjuk, hogy egyszer csak el kell megint érkeznünk jobb időkre. Hiszen nem lábolt ez a világ még sohasem olyan nyomorúságok mocsarában, hogy szilárd partot ne ért volna egyszer megint. Jönnek még erre a megpróbált világra békességes napok, virulás és boldogság évei. Akik elég fiatalok, azok bízhatnak benne, hogy meg is fogják érni. De egyelőre még nincs a látóhatáron semmi jele. Hosszú út visz még odáig!

Közben pedig járjuk a sivatagot, az egyhangú, a tespedő élet útját. Mert ezeknek az esztendőknek, amelyeknek a sorát éljük, nem csak mi magyarok, hanem az egész világ, az adja meg a sajátos jellegét, hogy hiányzik belőlük nemcsak minden ok az örvendezésre, hanem éppúgy minden ok a nagy jajveszékelésre is. A világnak egy-egy pontján kilobban ugyan háborúknak vagy más vészes jelenségeknek a lángja, de a nagyvilág a maga egészében szürke nyugalomban éli tovább életét. Tengődünk. Mintha közelebb érezhetnénk magunkhoz az élő Istent, ha nagy megrázkódtatások gyötörnének; ha rengene alattunk a föld, és ránk akarna szakadni az ég. De ilyen katasztrófáktól meg vagyunk kímélve. Nincsenek megrendítő élményei ezeknek az időknek. Unott egyhangúságban vonszoljuk magunkat tovább egy elvesztett boldog korszak és egy távoli, remélt újabb boldog korszak között a jelen sivatagában.

És hogyha ez az egész világ sorsának a képe, mennyivel inkább a mienké, magyaroké! Mintha a mi sorsunkban sűrítve jelentkeznék ennek a képnek az igazsága! Az ősi atyai hajlékból száműzve bandukolunk a sivár jelenen át a jövendő, az újra visszanyerendő otthon felé. Nem vihetjük végig a párhuzamot minden részletében. Nem mondhatjuk, hogy minket is a megsértett elsőszülött testvér zavart ki az atyai házból. Mi voltunk ott az elsőszülöttek. Sőt a többiek csak fogadott gyermekek voltak. Mégis lehetetlenné tették, hogy az ősi házban, az ezeréves országban otthon érezhessük magunkat s azt a magunkénak nevezhessük. Most a pusztai utat járjuk, bízva, reménykedve, hogy a jövő meghozza minden veszteségünk kárpótlását. De mikor? De hogyan? Egyelőre szürkén elmúló esztendők során megyünk, megyünk a pusztaság süppedő homokjában, és nem látjuk az óhajtott célnak semmilyen jelét.

Ennek a nehéz nemzeti sorsnak a súlya ránehezedik mindnyájunk lelkére, úgy hogy ki-ki elmondhatja magáról, hogy ő is ilyen pusztai vándor. Ami ezen a világon szép, kívánatos, gyönyörűséges, az mind mintha vagy a múltban, vagy a jövőben volna. Mit tehet a pusztai vándor, ha egy-egy napi járóföldet megjárva, vagy egy-egy esztendő végére érve nyugovóra tér? Szépeket álmodhat. Felszállhatnak előtte letűnt idők gyönyörűséges képei. Festegetheti eléje a képzelet tündére jövendő jobb napok látomásait. De ha felébred? A jelen átokverte pusztaság. Benne Isten nincs jelen. Rá jobb nem is gondolni.

Így látta Jákób is, így látjuk mi is. Alapigénk, nézzétek, mégis megtanít bennünket arra hogy nem így áll a dolog. Jákóbnak megadatott meglátni az igazságot. S ez az igazság nekünk is szól.

Az Isten igenis jelen volt azon a helyen! S amikor Jákób álmodott, álmai nem a tovatűnt tegnap szép emlékeiből, nem is az eljövendő napok remélt örömeiből szövődtek, hanem arról az Istenről álmodhatott, aki ott a sivatag kellős közepén, a jelennek minden nyomorúságában valóság volt. Álmot láthatott arról, hogy az Isten éppen ott és akkor közelebb volt hozzá, mint valaha.

Nem tudjuk, hogyan állott elő ennek az álomnak a csodaszövedéke. Meglehet, hogy amikor Jákób este fáradtan megállt, hogy megvárja a nap lementét, s aztán lepihenjen éjszakai álmára, megnyugtatta tekintetét a Jordánon túli hegyvidék teraszszerűen, rétegesen emelkedő lépcsőfokain, amelyeken ott tüzelhetett a lenyugvó nap arany fénye. Talán ez a káprázatos látvány vésődött bele a lelkébe olyan mélyen, hogy álmában is fénylő fokokat látott a földtől az égig nyúlni, s azokon föl és alá sugárzó alakokat látott járni. Akármint volt is, megálmodta az égi lajtorja látomását s fent, a fénybevesző végén hallotta megzendülni az égi szózatot: "Ne félj! Én veled vagyok. El nem hagylak téged." Hallotta, amint őhozzá is szólnak ugyanazok az ígéretek, amelyekkel Isten egykor az ő atyáival is szövetségre lépett. És megtudhatta, hogy ha ő belekontárkodott is az Isten dolgaiba és mindent meg is tett, hogy elrontsa azt, amit az Isten ővele el akart végezni, - minden jóra fog egyszer fordulni, mert az Isten hűségesen állja szándékait, és mégis valóra váltja azt, amit őneki szánt.

Így még nem találkozott Jákób az Istennel. Odahaza, amint jól elgondolhatjuk, az ő atyáinak hitét hitte, s amit Istenről tudott, családi örökségként vette át azoktól, akik tanításukkal és példaadásukkal nevelték. Most, a pusztában, egyedül van. Nincs mellette senki, aki lelki támaszul szolgálhatna. S ebben a mezítelen magárahagyatottságban őneki magának jelenik meg az Isten, közvetlenül, egy életre kiható, döntő erővel és bizonyossággal.

Ugyanez az igazság áll minden pusztában vándorló, űzött, nyomorult emberéletre, - a mi egész nemzedékünkre is. Éppen ezek a sivár esztendők szolgálnak a legjobb alkalmul arra, hogy "álmokat álmodjunk" és "látásokat lássunk", hogy friss, közvetlen bizonyosságot szerezzünk az örök isteni kegyelem felől.

Jobb időkben, a hajdani jólét csendes otthonában mi is beérhettük azzal, hogy hitünket, mint valami átöröklött ősi díszruhát viseltük s az Istennel való viszonyunkat, mint valami régi, szent hagyományt ápoltuk. De mindez csak emlék már. Most minden azon fordul meg, hogy vajon megjelenik-e nekünk magunknak is Isten, és olyan eleven bizonyságát adja-e az Ő élő valóságának, hogy meghajszolt és megpróbált szívünk Őbenne megtalálhassa békességét és üdvössége bizonyosságát. Különben végünk van! - És az Isten megjelenik és megbizonyítja magát...

Ha körülnéztek ebben a szürke világban, észre kell vennetek: mint szaporodnak meg benne a bizonyságtevők, akiknek találkozásuk volt Istennel, hogy tűnnek elénk innen is, onnan is, mint az esti égbolton elszaporodó fénypontok, - mindig többen és többen. Ez a mi sivár korunk igazában a hitbeli ébredésnek, a lelki megújulásnak, az Isten országa újult erővel való eljövetelének a kora. A mi nemzedékünk előtt is kifényesedik az égi lajtorjának a látomása és az égi szó megzendüléséből mi is megtudjuk, hogy Isten, akiről azt hittük, hogy messzebb van tőlünk, mint valaha, éppen ellenkezőleg: közelebb van hozzánk, mint valaha. Ennek az elmúlt esztendőnek is ez volt az értelme. Nem tudom, nem is bánom, hogy az utókor történetírói mit fognak róla feljegyezni. A legfontosabb, ami ebben az évben végbement, a mi megviselt, háború utáni nemzedékünk Istenhez fordulásának az előbbre jutása volt. Azok tartottak lépést korunkkal, azok voltak "modern emberek", akik ebben a lelki átalakulásban részt vettek. Akik ebből kimaradtak, azok elmaradt emberek voltak.

Vannak ilyenek. Hányszor hallom egy-egy megkeseredett, megkeményedett egyháztagunk szájából, amikor szóvá tesszük előtte, hogy komolyabban kellene vennie az Istennel való dolgát, - az olyasféle választ, hogy: "Ugyan kérem! Ebben a mai világban?" Ilyenkor mindig az a fájdalmas gondolat nyilallik át a lelkemen, mennyire elmaradhat egy-egy ember a maga korától! Meglehet, hogy az az atyánkfia, aki így beszél, külsőségekben nagyon "modern" életet él. Ha jómódú ember, talán áramvonalas gépkocsin jár, vagy a legutolsó gyártmányú rádió szól a lakásán. Ha egyszerűbb sorban él, talán a telefon, vagy a lift, vagy az újkori technikának valamilyen más vívmánya a szerszám, amely kenyeret ad neki. De lelki tekintetben nagyon elmaradt ember, szegény. Nem tudja, mi történik manapság körülötte. Hasonlít az olyan öreg szüléhez valamelyik Isten háta-megetti hegyi faluban, aki még sohasem látott vasutat és máig sem tudja elhinni, hogy van!

Aki tudja, hogy merre tart a mai világ sodra, az tudja, hogy ez a kor a Jákób lajtorjának a jegyében áll. A mai ember új, élő bizonyosságot szerez az Isten valóságáról. Ha még nem kapta meg, akkor is ezt keresi. Ha nem látja is tisztán az égi látomást, amelyre szüksége van, akkor is fölfele néz. Sokszor torzképet alakít ki vágyai számára a képzelet, sokszor bálványokra függeszti a szemét és a lelkét. De a pusztaság lapos síkjából mindenképpen kiemelkedik a lelke - fölfelé. Keres valakit, aki fölötte van, s akire rábízhatja magát. Tekintélyt és eszményképet, amelybe reménységét vetheti, s amelynek szolgálatába boldogan, lelkesen belefelejtkezhetik. Istent keresi mindenképpen, ha nem tud is róla. S ott, ahol az Evangéliumot ismerik s az nem valami elavult régiség, hanem élő üzenet, ott ennek a mi korunknak a szeme előtt új fényben ragyog fel a mi Urunk Jézus Krisztus alakja. Ott újra látják őbenne az igazi égi lajtorját, akire feltekinthetünk, mert valóban mennyei kapcsolatokat teremt a földi vándor számára s rajta, - amint ő maga mondotta, - föl s alá szállanak az ég angyalai. Ő az élő híd az Isten és az ember közötti nagy szakadék távolságán át. Őbenne jön felénk és szól hozzánk az Isten úgy, hogy megbizonyosodhatunk róla, hogy "velünk van".

Ha ez az esztendő arra segített, hogy Őt jobban, világosabban, dicsőségesebben lásd; ha közelebb vonzódtál Őhozzá, beljebb kerültél az Ő országába, szorosabban egybekapcsolódtál azokkal, akik Őt szeretik és szolgálják; ha jobban beleépültél az Ő ügyébe, jobban belegyökereztél az Ő egyházába: - akkor ez az esztendő jól telt el. Ha nem, akkor nagy okod van rá, hogy az év utolsó óráiban alapos számadást csinálj. Elvesztettél valamit, amit kár volt elvesztened! Elmulasztottál valamit, amit semmiféle nyereséged sem pótolhat!

S mert ez volt az a nagy igazság, amelyet Jákóbbal együtt nekünk is meg kell tanulnunk, nézzétek meg: hogy felelt ő reá? Álmából felébredve, mi volt az első dolga?

Az álom szertefoszlott. Amint körülnéz, nincs többé égi lajtorja. Angyalok nem láthatók már sehol. Az Isten szava sem zeng már testi füllel hallhatóan. De megmaradt számára az, ami az álom lényege volt: a szent bizonyosság, hogy Isten jelen van ezen a helyen, ahol ember nem is vélte volna. Ezért ezt a helyet, mint szent helyet, megjelöli. A követ, amely vánkosául szolgált, felállítja, és - régi idők módján, olajjal leöntve - szent emlékjellé avatja. Legyen ez a kő örök bizonyság, s ha valaha más utas is arra tévedne, hirdesse neki, hogy itt, ezen a valószínűtlen helyen, jelen van az Isten, mert valakinek itt csodálatosan megjelent. És lett annak a helynek neve attól fogva "Béthel", ami magyarul azt jelenti: Istennek háza, lakozó helye.

Istennek a megjelenése sohasem lehet puszta futó élmény a sivatagban vándorló ember számára. Annak mindig maradandó nyomai és bizonyságai keletkeznek, hogy eljövendő idők is hasznát láthassák. Így volt ez mindig és a mi korunkban is így lesz.

Hogy ez mit jelent mások számára, azt most nem kérdem, nem vizsgálom. Hogy mit jelent ennek a mi gyülekezetünknek a számára, - az világos előttünk az első pillantásra is. Nekünk Isten azt a szerepet szánta, hogy ennek a sivatagban járó nemzedéknek az évei alatt eljövendő idők számára látható jelül megépítsük az Ő házát, a templomot; hogy itt, ezeknek a szomorú éveknek a homok- és kő-tengeréből emelkedjék ki a mi kezünk által valami, ami monumentuma lesz annak, hogy mi itt Istennel találkoztunk.

Akik nem értik a dolgot, azt mondják: jobb időkre kell halasztani ezt a feladatot. Majd ha virágzóbb lesz a gazdasági élet, bőségesebb lesz a pénzforgalom, könnyebb lesz előteremteni a szükséges összegeket! De mi ebben az ünnepélyes óév-esti órában vallást teszünk arról, amit az Igéből tanultunk és megértettünk: éppen a sivatagban kell felállítanunk az Isten házának jelét, mert éppen itt jelentette meg magát Isten, úgy, mint sehol másutt!

Éppen ettől a nemzedéktől várható el, hogy kövekbe építse a maga hálaadását Isten dicsőségére és minden idők tanulságára, mert ez a nemzedék tudja, jobban, mint ahogy boldogabb idők tudhatják, hogy mit jelent az Isten közelségének áldott bizonyossága. Mi tudjuk, hogy amikor annyi a munkanélküli, a kenyérnélküli, mit jelent Istennek könnyes szemmel hálát adni azért a kevésért, amit házunk népével napról-napra mégis megkaptunk és elfogyaszthattunk. Mi tudjuk, hogy amikor más népek nyugtalan lázakban emésztődnek, milyen nagy áldás, hogy békességes, nyugodt kormányzás alatt élhetünk. Mi tudjuk, hogy amikor az ifjúság sokszor olyan reménytelenül néz elébe elhelyezkedése lehetőségeinek, milyen ajándéka az Istennek a szülői ház, ahol egy öreg nyugdíjas édesapa biztosítja még mindig a hajlékot, az élelmet, a ruházkodást. Mi tudjuk, amikor nap-nap után annyian hullanak alá erejük fogytán, kétségbeesetten az öngyilkosság, vagy az erkölcsi halál mélységeibe, hogy milyen nagy kegyelem szűkös viszonyok között is megtartatni csüggedetlenül és tántorítatlanul a becsületnek, a küzdelemnek az útján. Mi tudjuk, mit jelent a pusztaság éjszakájában az égi lajtorját látni, megnyílt egekbe nézni, Isten szövetséges hűsége felől tapasztalatokat szerezni!

A mi szívünk telhetett meg tehát csordultig azzal a hálaadással, amely kövekbe öröködni kívánkozik, hadd hagyjuk örökségül az utánunk jövőknek az égbenyúló bizonyságtételt: Isten ebben a mi pusztaságunkban bizonnyal jelen van, és az Ő ígéretei megállnak mindenkor!

*

Befejezem. Hazatérve, ennek a komoly estének utolsó óráiban kérdezd majd meg testvérem: nem volt-e igaza az Ige hirdetőjének? Ez a pusztában ébredő, Istenről vallást tevő és Istennek jelt állító Jákób vajon nem a mi hasonmásunk-e? Tudom, rá fogsz jönni, hogy így van. Hiszen akárhányféle változata legyen is az életnek, s ha nincs is két egyforma embersors, alapjában véve ilyen pusztai vándorlás minden emberélet... Pusztai vándorlás az elveszett paradicsom és az eljövendő üdvösség hazája között. Amoda már soha vissza nem térhetünk. Emide, ki tudja, mikor fogunk elérkezni? Közben, évről-évre járjuk ezt a sivatagi utat. Körülöttünk mindent belep a múlandóság szele a lassan, de biztosan terjedő finom por halotti leplével. A nap leáldozóban és ránk ereszkedik az éjszaka.

Nem baj! Felettünk itt fénylik a mi Urunk Jézus Krisztus megdicsőült alakja. Általa közösségünk van az örökkévaló Istennel. Ha a kemény föld is az ágyunk s csak egy kő a párnánk, - mennyei dicsőségről álmodhatunk s ezekben az álmokban több az igazság, mint a világ minden egyetemének és könyvtárának a tudományában. Mert Isten szól hozzánk bennük a Jézus Krisztus által: "Íme, én veled vagyok!"

***

Gyulai Pál u. 1929. IX. 21. este.

I. Mózes 32, 24-31.

Aligha van olvasója a Bibliának, aki az első tíz-húsz lapon áthaladva, megzavarodottan ne állt volna meg ennél a sajátságos történetnél, a Jákób jabbókparti éjszakai tusájánál. Úgy néz reánk ez az ősrégi elbeszélés a messze-messze múltból, mint egy egészen idegen arc, aminek látjuk, kémleljük a vonásait, de hiába, nem tudunk kiolvasni belőlük semmit. Érthetetlen marad előttünk. Pedig meg kell csak találnunk a kulcsát és megnyílik előttünk. Próbáljuk meg csak úgy tekinteni ez éjszakai eseményt, mint a Jákób egész életének, ennek a nagyon, nagyon emberi életnek az összesűrített kvintesszenciáját, - s akkor ismerőssé, olyan közelfekvővé, annyira a mi mindnyájunkévá válik ez a történet!

Nézzük előbb magát az elbeszélést. Miről is tudósít?

Hosszú két évtized elmúltával Jákób most visszatérőben van szülőföldjére. Annakidején menekülnie kellett. A fivére, Ézsau, bosszúra lobbant ellene azért, mert alattomosan eltulajdonította előle az apai áldást. Jákób nem akarta próbára tenni a bátyja bosszú-fogadalmát. Biztosabbnak érezte magát messze Mezopotámiában, az ottani atyafiságnál. A húsz év, amit ott töltött, nem veszett kárba. Beházasodott a munkaadó nagybátyja családjába. Nagyra szaporodott már a gyermeksereg körülötte. És anyagi sikerek is dúsan jutalmazták munkásságát. Amint az imént mondotta imádságában: mikor elment, nem volt egyebe vándorbotjánál, most pedig két hatalmas sereget nevezhet a magáénak, két nagy karavánt, rengeteg szolgaszemélyzettel, juh, kecske, teve, marha, öszvércsordák tömkelegével.

Végre megérhette azt az évek hosszat várt pillanatot, hogy megint az apái földjére teheti a lábát. Régi emlékeket költögetnek benne az ismerős tájak, és integet felé a boldogság: öreg napjait is ott töltheti gondtalan jólétben, ahol egyszer gyermekéveit játszadozta végig.

De a boldogság küszöbén eléje toppan egy rém: az Ézsau bosszújának emléke. Ézsau még él, - és Ézsau, ki tudja, tán még nem felejtett. Követeket küld előre, tájékozódni. Azok nemsokára visszatérnek a hírrel: "Ézsau, a te bátyád, közeledik négyszáz fegyveres vitézzel!"

Könnyű elgondolnunk a hír hatását. Most teljesüljön hát be rajta, százszorosan súlyosbodva, a végzet, mely elől menekült? Áldozatul kell mégis esnie a testvérbosszúnak, amit magára vont, és vesznie kell most vele együtt minden szerettének és vagyonának, egész élete fáradsága gyümölcsének?

Megpróbálja még menteni, amit lehet. Kettéosztja a nagy karavánt. Ha az egyik rész martalékul esnék is a fegyveresek támadásának, a másik talán még mindig megmenekülhet. Azután forró imádságban Isten oltalmába ajánlja magát. S végül kiválogat a jószágból, minden fajtájából, dús ajándékokat a bátyja számára, hátha azzal megengesztelhetné haragját. Csapatonként küldi elébe, hogy egyik a másik után fokozza a hatást. Talán mégis meglágyul a szíve és visszafordítja hadseregét!

Aztán népével együtt nyugovóra tér. De az éjszaka sem hoz még békességet. Felkel, felzavarja mind a két tábort és átküldi valamennyiüket a Jabbok patakjának, melynél megtelepedtek, a túlsó partjára. Ott még inkább biztonságban lesznek. Ő egymaga marad a Jabbokon innen. Ő itt akarja bevárni a visszatérő ajándékvivőket és aggódva várt híreiket.

És ebben az izgalmaktól túlfeszülő magános éjszakában történik vele a különös dolog. "Egy férfiú tusakodik ővele." Valami ismeretlen alak ront reá a sötétben, és le akarja teperni. Jákób védekezik, le akarja rázni magáról ezt a barátságtalan látogatót. De az szívós, állja a birkózást tovább. Ám Jákób sem hagyja magát. Erős, megtermett testének minden izmát megfeszíti, minden ügyességét felhasználja, hogy alul ne kerekedjék a harcban. S múlnak a percek, múlnak már az órák is, a két birkózó még mindig egymásba fonódott tagokkal, lihegve, verejtékezve viaskodik. Az éjszaka már tűnik, napkeleten már pirkad az égalja. Végre az idegen, mintha alább hagyná a céltalan mérkőzést. Jákób fáradt testén végigfut az öröm: vége már a küzdelemnek, sikerült megtörni az ellenfél szándékát, amikor egyszerre csak, - mi volt ez? - éles fájdalom hasít bele Jákób tagjaiba; az idegen megérintette csípőjének a forgócsontját, s az, ettől az egy érintéstől kificamodott a helyéről. Mit jelentsen ez? Mint villám fényénél, úgy tűnik most Jákób elé a valóságos helyzet. Hiszen az ő ellenfele, aki a keze illetésével egyszerre megnyomorította őt egész életére, mérhetetlenül erősebb nála! Micsoda halálos veszedelemben is volt ő, amikor órák hosszat egy ilyen ellenfél ölelése szorongatta! De hát miért nem roppantotta akkor össze, ha olyan óriási az ereje? Hogy van az, hogy lehetett ellenállni neki oly soká? Jákób lelkét megszállja valami csodás sejtelem: hiszen ez az idegen nem ellensége neki; aki ilyen végzetes fölény birtokában mégis hagyta érvényesülni Jákób ellentálló erejét, s aki így türtőztetve-tartóztatva magát, kímélte sokkalta gyengébb ellenfelét, az nem lehet ártó szándékkal; ez a rejtélyes alak, mely az éjszaka sötétjéből kezd kibontakozni a szürkület világosságánál, valami nagy jóakaratot rejteget. Jó baráttal viaskodott Jákób az egész éjszaka!

Azért, amikor az idegen kibontja magát átkaroló izmaiból, és búcsúzni akar a hajnal jöttével, Jákób nem bocsátja. Valami nagy jót akarhatott tenni vele a titkos jövevény, hát ne menjen el addig, míg áldását nem közölte. És beléje kapaszkodik újra erős karjaival: "Nem bocsátlak el addig, míg meg nem áldasz engemet!" S az idegen marad. Enged a Jákób kényszerítésének. Most már nincs ellentét köztük. Jákób csakugyan kiolvasta titkos szándékát: áldani jött ő. Hogyan állna hát ellent a Jákób áldást kérő marasztalásának?

Micsoda áldás az, amit Jákób elnyer! "Mi a neved?" - kérdi. - "Jákób". - "Ezentúl nem Jákóbnak fognak hívni, hanem Izraelnek". Új név, s az új névben egy új élet. Eddig Jákób, - a gáncsvető, a ravasz, az ügyes, a furfangos ember, az eredeti alaptermészet, aminek hajlamai szerint eddig élt Jákób. Ezentúl Izrael, - az Isten-harcos, aki megtanulta nehéz tusában a győzelem titkát. A bemutatkozás egyoldalú volt. Az idegen titkolózásba burkolózik, amikor Jákób is nevét kérdi. Megáldja búcsúzóra Jákóbot, s aztán magára hagyja az ámulatából alig ocsúdó, sejtelmekre ébredő embert. Oh, ha előbb tudta volna, hogy kivel volt dolga! Most már tudja, - maga az Úr volt vele a titokzatos, izgalmas éjszakai találkozásban. Peniélnek nevezi el örök emlékezetül birkózásának színhelyét, - "mert" - úgymond, ezt a gondolatot örökíti meg a hely neve, - "színről színre láttam az Urat, és" - csodák csodája, a találkozás nem volt megsemmisítő, hanem: "megszabadult az én lelkem!"

Az utolsó kép, amellyel a történet búcsút vesz tőlünk, mesteri, megkapó, egyszerűségében és festőiségében: a nap már felbukkant a látóhatár alól, aranyözönét hinti szét mindenre, - Jákóbra is, amint elindul a Jabbók felé, hogy átkeljen családjához, karavánjához. És amint megy, a reggeli friss napfény éles megvilágításában, viszi magával az éjszakai élmény emlékét: "ő pedig sántít vala csípőjére." - Menj már, Jákób, bicegve, sántítva, de egy új élet felé! Ne félj már Ézsautól! Nem bosszúját kitölteni jön reád! Azért hozza csak fegyvereseit, hogy nyakadba borulva és testvércsókkal üdvözölve a hosszú távollét után, biztos kíséretet adjon melléd és átvezessen veszélyes vidékeken oltalmával, míg célodhoz jutsz, és hálásan élvezheted majd halálodig az új életet, mit Izráelként élsz ezentúl!

Eddig a történet. Lássuk meg most benne kiábrázolva a Jákób egész élete sorsát, mely oly tipikus képe a mindnyájunk élete sorsának. Öt felvonása van ennek a drámának is.

Az első felvonásban birokra kelni látjuk Jákóbot a reárontó titkos ellenséggel. Tudjuk már, hogy nem valami kósza sivatagi rabló volt, nem is akart ő ártani Jákóbnak. De az éjszaka homályában Jákób mégis ellenségnek nézte ezt a feléje közeledő jövevényt, és ereje teljességével védekezett ellene.

Ez a képe a Jákób Istenhez való viszonyának egész élete folyamán mind e napig. Nem volt ő istentelen, a szó közönséges értelmében hitetlen ember. Megvolt neki a "vallásossága", - szokott ő imádkozni is. De mégis, - hadilábon állt Istenével. Valójában az Isten valami kellemetlen, betolakodó idegennek tűnt fel előtte. Igyekezett jóba lenni vele, - három lépésnyi távolságról. De ha e tisztes messzeségből a szíve közelébe férkőzött az isteni kéz és bezörgetett rajta, bebocsáttatást és feltétlen átadást kívánva, akkor mindig az volt a válasz: "Azt már mégsem." Felajánlotta neki Isten az ősi ígéretekben minden segítségét, - Jákób hálásan tudomásul is vette, de igyekezett minden erejével, hogy ne kelljen igénybe venni az isteni segítséget. Isten azt akarta, hogy Jákób élete legyen mindenestől fogva az Ő vezetésének és áldásának műve, hogy megdicsőíthesse magát benne. Jákób - minden tisztes kegyessége mellett - a szíve mélyén erre azt mondta: "Köszönöm, de lehetőleg nem kérek belőle. Nem jó olyan nagyon lekötelezve lenni. Megpróbálkozom a magam lábán járni!" Rábízhatta volna magát feltétlen odaadással az atyái Istenére, ahelyett (ő azt hitte: amellett) azonban ő mégis csak jobban bízott a maga furfangjában és élelmességében. Isten eleve neki ígérte volt az elsőszülöttségi jogot. Ő nem tudta bevárni Isten idejét: hozzáfogott maga, és csalárd vásárt csapott a lencsére éhes Ézsauval. Isten reá hárította volna Izsák utolsó áldását, - de nem, neki magának kellett azt ősz, megvakult atyjától ravasz módon kicsalnia. A távol idegenben is, noha Isten megígérte, hogy vele lesz minden utaiban, ő megcsinálta a maga élelmes terveit, és olyan fényes sikert ért el gazdagodásában, hogy meg lehetett egészen elégedve magával. Még az imént is, amikor már nagyon szorongatta szívét a veszedelem, alázatos imádságban önti ki Isten előtt könyörgését, de "biztonság kedvéért" mindjárt útnak indítja Ézsau elé számító okossággal elrendezett engesztelő ajándékát. Ha az imádság nem használna, a kétszáz kecske, kétszáz juh, harminc teve, húsz tehén, harminc öszvér, meg a többi jószág, - csak megteszi a maga hatását. - Isten nem tudott hozzájutni Jákób életében az Őt megillető feltétlen bizalomhoz és odaadáshoz.

És ki ne ismerne ebben a képben magára? Hányszor lappang minden buzgó vallásosságunk mögött ez a bizalmatlan gyanakvás és húzódozás az Istennel szemben! Oh, ha szélnek tudnánk ereszteni minden magunkban bízásunkat, amivel elzárjuk az Ő utját, és hagynánk abba a védekezést ellene, mintha ártalmunkra törne Ő reánk!

A látszat persze olyan sokáig igazat ad nekünk. Ez a második felvonás tartalma. Jákóbnak az egész éjszaka folyamán sikerül ellenállnia a titokzatos idegennek. És ez így volt egész élete folyamán. Nem engedte be az életébe Istent, hogy Ő uralkodjék fölötte feltétlen rendelkezési joggal, - és semmi nevezetes kárát nem látta. Ellenállt annak a Hatalomnak, mely meghódolásra vonogatta, - és úgy látszott, hogy teljes sikerrel lehet is neki ellenállni. Bízott a maga erejében, s az mindig elégnek bizonyult. Épített a maga számításaira, s azok mindig beváltak. Ha olykor voltak is hullámzások szerencséjében, ha ideig óráig megcsalták is vagy megváratták is a reménységei, - egészében véve mindvégig ura tudott lenni sorsának. Ha menekülnie kellett is a szülői ház tájáról, az idegenben olyan vagyonra tett szert, amilyenre otthon nem lett volna kilátása. Ha rászedte is egyben másban nagybátyja és apósa, kihez elszegődött, végül mégis csak az fizetett rá. Bőven kárpótolta ő magát minden veszteségéért. Most itt áll előttünk, megélemedett korában, és amint visszatekint a sok "jó üzletre", a sok fényes sikerre, a megfutott érdemdús pályára, - méltán irigylésre méltó embernek érezheti magát.

Igaza van. Lehet Isten nélkül is, Isten elől elzárkózva is boldogulni. Isten hagy magával birkózni. Miért, miért nem, - nézzük csak ezt a mozzanatot a történet további folyásának megvilágításában, - az a titokzatos ellenfél, aki egy gyönge érintéssel nyomorékká teszi Jákóbot, hosszú viaskodásában rejtve tartja igazi hatalmát. Türtőzteti magát ereje egész megmutatásától. Engedi érvényesülni Jákób ügyes fogásait, izmai igyekezetét. És milyen diadalmas egyelőre Jákób! Az örök Jákób, - akit olyan jól ismerünk ezerszeres találkozásból, magunkban, másokban! Milyen büszke diadalmámorban ússzuk meg az életünk sok sikerét - Isten nélkül. Na lám - mondjuk -, megy a dolog így is. Nem olyan veszedelmes ellenfél az Isten. Egészen le nem ráztuk ugyan. Folytatja birkózását velünk. Szerez nyugtalan órákat, amikor újra ostromolja a szívünket, hogy az Övéi legyünk egészen. De hát bírjuk azért a harcot. Semmi komoly következménye nem származik annak, hogy mégis csak a magunk kezében tartjuk a kormányt, s nem adjuk át Neki. Nagyszerűen siklik tovább így is hajónk a vizeken!

Igen, Isten enged maga ellen harcolni, hosszas, kitartó sikerrel.

De van a történetnek folytatása is. A harmadik felvonás meghozza a fordulatot, a krízis kicsattanását, mely benne lappangott eleitől fogva az egyenlőtlen mérkőzésben. Eljön az a pillanat, melyben szétfoszlik a hazug látszat és kiderül a kínos valóság. Elég az idegennek egy enyhe érintése és Jákób megrokkan. "Nem jó az élő Isten kezébe esni!" Mégis olyan ellenfél Ő, akivel nem bírja a harcot az ember!

Eljött Jákób életében is az öntudatra ébredés félelmes órája. Az Ézsau-várás percei voltak számára az Isten nehéz kezének az illetése, amitől egész életére odalett büszke ereje. Nem sokáig tartott. Csak az imént jöttek meg az első hírek a közelgő 400 fegyveresről, akiknek az élén Ézsau halad. De az a rövid idő, amit azóta átélt, egyszerre megtörte. Nem kell sok idő a forgószélnek, hogy büszke épületeket romokba döntsön. És Jákób belekerült a forgószélbe.

Itt van körülötte évtizedek felhalmozott sikere, összegyűjtött boldogsága - és most megfagy a szíve arra a gondolatra, hogy holnap reggelre már nem láthatja viszont gyermekeit, szerteszórva egész népe, prédául elhurcolva nyájai, vérbe-pusztulásba taposva egész életpályája. Mennyi gonddal, fáradsággal építette fel családi és vagyoni boldogulását s most, egy csapásra az egész semmivé lehet!

Oh, mert egyet kihagyott a számításból. Azt hitte, mert hátat fordított az Ézsau elleni bűn színhelyének, most már ki is van törölve az emlékezetből bűne. Most, íme elébe magaslik a rég elfelejtett múlt! És ha mindenki elfelejtette volna is, még ha maga Ézsau is megbocsátott volna, - de emlékszik maga Jákób! Az ő lelkiismerete felidézi a régi napok kísértéseit, és azok most gyötrik, üldözik azzal a félelemmel, hogy hátha el kell szenvednie a büntetést tettéért. Oh, mert a bűn vetése kikel, ha nem gondozzák is. Elég volt akkor elvetni a magot, - most húsz év multán hazatérve, ki tudja, mily dúsan érett átkos aratás vár Jákóbra!

Hová lett az önelégült büszkeséged, oh ember, ha egyszer Isten, csak pillanatra is megérezteti veled az Ő hatalmát! És ne gondold, hogy elkerülheted ezt a pillanatot! Hagy Isten rövidebb vagy hosszabb ideig boldogulni nélküle is, ellenére is, de aztán eljön számodra is a sötét óra, amikor forgószél rázza, döntögeti, porba hajtja mindazt, amire büszke voltál! Reád is elhozza Isten a múltnak feltámadását. Szembesít azzal, amit tettél, ami voltál. És megdermed a szíved a találkozástól. Azt hitted, nagyon, nagyon mélyen el van temetve az emlék. Nehéz követ gurítottál a sírjára, hogy senki elő ne áshassa. És egyszerre beléd nyilall a tudat, hogy meg nem történtté nincs azért téve! Amiért minden pénzedet odaadnád, hogy soha senki tudomást ne szerezzen róla, - íme az azért az Isten világából nincs kitörölve. Ő eléd tereli minden fenevadát régi bűneidnek, - lásd, reád uszíthatná őket, hogy szétmarcangolják a lelkedet. Ő megérezteti veled, hogy ha akarná, megetethetné veled mindazt, amit valaha is főztél, learattathatná veled mindazt, amit vetettél, és végrehajthatná rajtad ítéletes következményeit egész múltadnak úgy, amint Ő ismeri azt, minden titkaival!

Félelmes órák ezek, amikor az Isten megnyomorító keze így összetör és megaláz bennünket!

De milyen csodálatos felfedezés órái is! Sajoghat a Jákób csípője a kínoktól, de Jákób szívét mégsem a fájdalom keserűsége foglalkoztatja, hanem valami új, hálás, bízó vonzalom tölti el éjszakai látogatója iránt. Milyen új színben látja most egész viaskodásukat! Eddig a maga ügyességének és erejének tulajdonította, hogy sikerrel birkózott ellene, - most tisztán látja, hogy mindenestől ki volt szolgáltatva ellenfelének; percről-percre halálos veszedelemmel játszott, ezerszerte összemorzsolhatta volna őt a nála összehasonlíthatatlanul hatalmasabb, és csak az ő gyöngéd kíméletének köszönheti, hogy csípője forgócsontjának a kificamodásán, ezen az egy fájó emléken kívül semmi bántódása nem történt! Jóakarója ellen tusakodott!

Az Ézsau-várás gyötrelmes órái Jákób számára a bűntudat felébredő viharát hozták meg, s abban összeomlott minden büszke magabízása, - de meghozták az isteni kegyelemnek a felismerését is. Most még egyszer végigtekint sikeres, magasba szökő pályáján, és milyen más fényben áll az előtte! Sikerült Isten nélkül is sokra vinni? Oh igen, - mert Isten kíméletes volt. Lehetett Isten mellőzésével is nagyszerű eredményeket elérni? Igen, amíg Isten magát megtartóztatva engedte. Elég erős volt az ember arra, hogy Istent kizárja, és mégse lássa kárát? Igen, mert Isten nem akarta megmutatni a maga teljes erejét, berontva az ember életébe, mert mi lett volna akkor az emberből!

Elég egy néhány percig az Isten ítélő kezébe esni, hogy örökre megtanuljuk becsülni azt, hogy Ő nem mindig tart ítéletet felettünk! És ha keményen megfog is bennünket úgy, hogy belenyomorodik az önhitt büszke szív, - oh érezzük meg, azért teszi, hogy megismerjük a kegyelem nagyságát, hogy máskor kímél, és hosszútűréssel bánik velünk.

Ez a kegyelemnek titka: a magát megtürtőztető hatalom. A tenger, lásd, elég mély sírt rejt magában a föld minden népének százszoros temetésére. Ha fölkelne haragjában, elsöpörne minden büszke emberi alkotást. Mégis, nézd meg, visszafojtva mormogását, milyen szelíd enyelgéssel nyaldossa a partján játszadozó gyermek lábait. Vagy ott a nap, - világokat felemészthetne tüze, megolvaszthatna heve, - és mégis engedelmeskedve a maga törvényeinek, gyógyulást csókol az elalélt beteg arcára szelíd sugárkövetei által. Jó dolog, jó dolog egyszer az élő Isten kezébe esnünk, hogy hálaadással boruljunk le azután előtte, aki ítélet helyett kímélettel, szelíd jósággal követi életünket.

Ha rád nehezedett megalázó keze, oh ne roskadj össze a porba! Mint a nyomorék Jákób, felismerve benne áldást hozó, legjobb barátodat, öleld át bizodalommal, és ne engedd eltávozni, míg áldását el nem nyerted!

Az összetöretésből megújhodás fog származni, - ez a történet felséges végkifejlődése. Jákób szaván fogja az idegent, azon a szaván, amit nem mondott az ki, de ami kizengett egész lényéből, kíméletesen türtőztetett hatalmából. - Jót akarsz velem tenni, hát jövel, áldj meg áldásoddal, - és az újonnan felkelő nap már egy új emberre mosolygott reá. Ezen az éjszakán egy új élet titka tárult fel Jákób előtt. Többé nem kellemetlen alkalmatlankodó lesz számára Isten, akinek a közeledése elől védekezve zárkózik el az ember, hanem ellenkezőleg: az áldó Szeretetnek jóságát fogja Őbenne imádni, aki oly csodás kegyelemmel vezérelte eddig is, és most is oly örökre becses leckét adott neki. Ezentúl sietve fog ő maga közeledni Istenhez, hogy akaratát szolgálja. Már messziről ki fogja olvasni Istennek ki sem mondott szándékát, mint ahogy most is kiolvasta hallgatag éji társa titkos gondolatát. És maga fogja könyörgésében előhívogatni az Isten mélységeiből mindazt az áldást, amit készen tart. És Isten hajlani, engedni fog a Jákób szavára, hiszen Jákób arra akarja rábírni Őt, amit Ő maga eleitől fogva akart. Egy új tusakodás fog megindulni. És Jákób győztes lesz, - imádságai meghallgattatnak, mert a kegyelembe fogódzanak bele erős hittel. Aki a kegyelemre apellál Istennél, az ellenállhatatlan. Aki megragadja Őt, és el nem bocsátja, míg áldást nem nyer, - az el fogja nyerni az áldást.

Vége már a Jákób számítgató, ravasz, gáncsvető életének. Új lap kezdődik, - az Isten-harcos élete, melyben a múltnak minden bűne megbocsátást nyer, és minden átkos következménye jóra fordul. Ézsau is testvérré válik immár, és a vészt hozó fegyveresek is oltalmazó kíséretté! Elmúlt az éjszaka, már föltámadt a nap!

Valami nyoma maradt az éjszakának, - Jákób biceg. S aki csak átélte az összetörettetés által való megújhodást, az élete végéig viszi magával az emlékét, - valami tüskét, aminek fájdalma mindig újra figyelmeztetni fogja, valahányszor visszatérne régi, magabízó hetykesége, - hogy egyszer már volt oka keservesen megalázkodnia is! De áldott sebek az ilyenek. Képzeljük csak el Jákóbot, amint reggel, nehezen átkínlódva a Jabbók medrén, találkozik a családjával. Elcsodálkozva kérdezik fiai, unokái: "Mi baj, mi történt?" Az öreg Jákób mosolyogva sántikál tovább a reggeli nap fényében: "Baj? Oh, nem baj! Áldott a kéz, mely nyomorékká tett!" - Az Isten rokkantjai az Istennel győztes harcosok. A gyöngék, az összetöröttek azok, akikben megmutatja az Ő hatalmát. Megéri az új élet a fájdalmas leckét, mely megtanít reá!

*

Titokzatos volt az éji vándor, ki Jákóbot felkereste. Hiába ostromolta: "Mondd meg kérlek, a te nevedet!" Néma maradt. És mégis elérte célját: Izraelt hagyott hátra Jákób helyett. És Jákóbnak is elég volt ez ahhoz, hogy átlássa megáldójának titkát: "Az Istent láttam színről-színre..."

Te ne éreznéd meg, hogy Ővele állsz szemben magányos lelki harcaidban? Hiszen eléd már nem inkognitóban lép az Örökkévaló! Isten egyszer bemutatta magát e világnak egész valójában, - testbe öltöztette élő nevét és Igéjét. S azóta Jézus Krisztusban ostromolja az életünket, viaskodva velünk, míg le nem győz. Az ember rugódozott ellene, - s Ő hagyta. Tűrte, szenvedte az ember "védekezését", egészen a keresztig. De amikor már azt hitte az ember, hogy lerázta magáról az alkalmatlan vendéget, ott, akkor jött a nagy ráeszmélés a valóságra. Az a kereszt azóta a mi vereségünk jele. Reá gondolva, tükrében csak pillanatra megnézni magunkat, elég ahhoz, hogy összeomoljon hiú önteltségünk kártyavára. Örök ösztöke, szúró tövis az emberiség életében, mely már nem engedi meg, hogy büszkék lehessünk Isten nélkül. És ugyanakkor a kegyelem pecsétje rajtunk. Nem, nem azért jött Ő, hogy ítéletet hozzon a világra, hanem, hogy aki hisz Őbenne, megtartassék. Nehéz, könyörtelen szóváltása van Istennek mivelünk Őáltala, - de mégis megújhodva kerülünk ki belőle. "Az Istent látjuk színről-színre, és megszabadul a mi lelkünk..." A szemünkben egy átélt nagy lelki válságnak a komolysága borong, a szívünkben a Krisztus sebeinek a bélyegét hordozzuk, - nem, nem lehetünk soha többé azok az élet tragikumából mit sem értő, felületes, bizakodó legények, akik voltunk, - de megtanultuk a kegyelmet megismerni. Egy új napnak reggelére virradtunk át! "Aki a Krisztusban van, új teremtés az!"

Fordítsd hát a hitnek imádságára ellentállásodat, - hadd áldjon meg téged is a te Urad Istened!

***

(1943. óév estéjén.)

Lekció: I. Mózes 32, 24-31.

Textus: "Nem bocsátlak el, míg meg nem áldasz engemet!"
I. Mózes 32, 36.

A Jákób jabbókparti éjszakai tusakodásának történetéből csak azért olvastam fel "alapige" címén ezt az imádságot, mert szeretném, ha elmélkedésünk eredményeként ennek a szavai ragadnának bele az emlékezetünkbe, elkísérnének bennünket az esztendő ez utolsó estéjének hátralevő óráin át, és amikor nyugovóra térünk, vagy ébren megvárjuk az éjféli óraütést, mindnyájan ezzel az imádsággal váljunk meg az életünkben elsuhant 1943. évtől.

Egyébként azonban az egész történetre szeretném figyelmeteket ráirányítani. Különös és rejtelmes történet ez. Sokan, amikor ideérkeznek a Biblia olvasásában, elakadnak, és nem tudják, mit is gondoljanak róla. Mások viszont arról tehetnek vallást, hogy a Szentírásnak azok közé a szakaszai közé tartozik, amelyek által a legtöbbet mond nekik Isten. Én is ezek közé tartozom, és ezért utánanézés nélkül is bizonyos vagyok afelől, hogy az elmúlt évek során már nem is egyszer prédikáltam róla közöttetek.

De azért nem habozom most újra elővenni, éppen ezévi utolsó elmélkedésünk tárgyául. Éppen most, 1943 és 1944 határán, különösen a szívünkhöz szólhat Isten ez által a történet által, mert - amint mindjárt meg fogjuk látni, - olyan hasonló a mi mostani helyzetünk ahhoz, amelyben Jákób volt azon az éjszakán. Aztán még két kérdést kell megvilágítanunk. Ha megértettük: hogyan érkezett el Jákób erre a jabbókparti éjszakára, azt kell majd meglátnunk: mi történt ott vele, és végül azt vesszük majd szemügyre: hogyan indult el onnan útjának folytatására. Mind a három kérdésre voltaképpen két-két egymásnak látszólag ellentmondó feleletet kell majd adnunk, hogy teljes képet kaphassunk a történetről, és annak most a mi számunkra megszólaló igazságáról.

Hogyan érkezett hát oda Jákób, ahol életének ezt az emlékezetes éjszakáját átélte? Erre azt kell felelnünk egyfelől, hogy a szíve tele volt hálával, másfelől meg azt, hogy rettentő félelmek szorongatták. Húsz esztendőnél jóval több múlt el azóta, hogy megcsalt bátyjának, Ézsaunak a dühe elől elmenekült hazulról. Az idegenben eltöltött évtizedek alatt Isten kegyelmesen megtartotta, és gazdagon megáldotta. Amikor most visszatekint a múltra, kicsordul szívéből a hálaadás Istennek jóságáért. "Kisebb vagyok minden te jótéteményednél és a te hűségednél, amelyeket a te szolgáddal cselekedtél!" Úgy indult el, mint árva bujdosó. Nem volt egyebe vándorbotjánál. Most úgy érkezik vissza szülőföldjére, hogy "két sereggé lett", - két hatalmas karaván kíséri. Népes családdal áldotta meg Isten. Munkája is jó szerencsével járt, sok nyájra rúgó jószága és nagy szolgaserege élén úgy térhet vissza, mint tekintélyes pásztorfejedelem. Ha csak ennyiről szólna a történet, Jákóbnak minden oka megvolna rá, hogy hálás örömmel nézzen elébe jövendő napjainak is, amelyekben az elhagyott hazába visszatelepedve nyugodtan töltheti majd hátralevő éveit eddigi munkássága gyümölcseinek az élvezetében.

De a jövőből vészes felhők tornyosulnak elébe, és ezért nem adhatja át a szívét a hálás örvendezésnek. Ézsau él még, éspedig éppen azon a területen, ott túl a Jabbók folyócskáján, amerre Jákóbnak el kell vonulnia karavánjaival. Hátha most is égnek bátyja lelkében a bosszú régi tüzei? Előre küldi szolgáit, és kedveskedő üzenettel puhatolja ki: vajon milyen lenne a fogadtatása. A szolgák azzal a hírrel érkeznek vissza: "Ézsau már jön is elődbe, és négyszáz férfi van vele." Mit jelentsen ez? Teljes bizonytalanságában Jákób kettéosztja jószágát: ha Ézsau fegyvereseivel rátámadna, legalább az egyik felét talán sikerül megmenteni előle. Aztán engesztelő ajándékokat küld Ézsaunak, és házanépét, nyájait útnak indítja, át - Jabbók vizének határvonalán. Ő maga pedig ott marad egyedül a vízparton, és hamarosan leszáll reá az éjszaka. Nyugtalan és gyötrelmes éjszaka volt az. Ő mindent megtett, amit lehetett, de biztonságot nem szerzett vele. Az a veszély fenyegeti minden óvóintézkedése ellenére is, hogy rövidesen odavész mindene. Mennél hálásabban gondol vissza a múltra, annál riadtabban kell a holnapra gondolnia.

Ez Jákób helyzete annál a határállomásnál, amelynél történetünkben látjuk. És nem kell-e rögtön észrevennünk, hogy szakasztott ugyanez a mi helyzetünk is, amikor ezen a csendes estén megállunk az esztendők határánál? Visszatekintve a mögöttünk levő útra, csordultig megtelhet a mi szívünk is Isten iránt való háládatossággal. Közelebbről a most lezáruló évben is milyen csodálatosan kiterjesztette felénk oltalmazó és áldó kezét! Lehet, - sőt bizonyos - hogy vannak közöttünk egyesek, akiknek nagy szomorúságot hozott ez az év. De ha mindent egybeveszünk, ha a mi mindnyájunk közös, nemzeti sorsát nézzük, s ha arra gondolunk, hogy mi lett volna, ha úgy kellett volna ezt az évet átélnünk, ahogy más népek milliói átélték, - az 1943. évtől legfájdalmasabban sújtott testvéreink is csak azt mondhatják velünk együtt: nem találunk méltó szavakat a hálaadásra!

De ennek ellenében ott van a mi lelkünkben is a szorongó félelem, amint előre tekintünk. Mi vár ránk vajon ott túl az esztendők határán? A világégés tűzkoszorúja egyre szűkebbre szorul határaink felé. Nem fog-e belekapni lángja a mi vetéseinkbe, a mi házaink fedelébe is? Nem kell-e vajon nemsokára nekünk is siratnunk mindannak rombadőltét, aminek eddigi megmaradása is csak Isten különös jótéteményeként érthető? Végül is nem kell-e majd azt mondanunk: inkább estünk volna át a vészes világfergetegbe való belesodródás minden rettenetességén már előbb, mint hogy sokáig megkíméltetve pusztításaitól, mégis csak odavesszen aztán benne mindenünk?

Amint a ránkszálló este csendjében elgondolkozunk az elmúlt és az eljövendő év határán, Jákóbbal együtt mi is úgy vagyunk: a hálaadás és a félelmek viaskodnak bennünk egymással.

Mi történt aztán Jákóbbal azon az éjszakán? Itt következik a történetnek rejtelmes része. Isten egy idegen férfi képében az útjába állt, rátámadt, és hosszas, rettentő birkózás kezdődött mind hajnalig közöttük. Hogy értsük ezt? Ki tudná megmondani? Meglehet, hogy az egész jelenet csak a Jákób tusakodó lelkében lejátszódó látomás volt, s ha lett volna ott a közelében megfigyelő, az nem látott volna az egészből semmit, csak Jákóbnak az egész külső világról megfeledkező, mozdulatlan alakját. Még az sem mond ennek ellene, hogy Jákób maradandó külső nyomát viselte aztán ennek az átélt birkózásnak az ő testében. Hiszen tudjuk, hogy a nagyon mélyen, nagyon élénken átélt lelki élmények okozhatnak különös testi elváltozásokat is. De ki tudja, így volt-e csakugyan vagy másképpen? Nem is az érdekel most bennünket: hogyan történt, hanem az, hogy mi történt valójában?

Erre megint kettőt kell felelnünk: Jákób ezen az éjszakán megismerte Istennek azt a hatalmát, amellyel megsemmisítheti az embert, de megismerte azt az irgalmát is, amellyel megkíméli az embert.

Hogy nagyerejű ellenféllel akadt dolga, azt eleitől fogva éreznie kellett Jákóbnak, amióta egymásnak feszültek az izmaik. De ő maga sem volt ám utolsó legény. Órákon át folyt a párviadal, és eldönthetetlennek látszott. De egyszer csak egy váratlan érintést érzett Jákób a csípője forgócsontjánál, éles fájdalom hasította át, és tudta, hogy ebbe az érintésbe belenyomorodott. A helyzet egyszerre kivilágosodott előtte. Később megvallja: "Láttam az Istent színről-színre és megszabadult a lelkem." Ilyen ellenféllel viaskodva oda is veszhetett volna mindenestől fogva. Az, aki keze egy érintésével így meg tudta roppantani, már rég megsemmisíthette volna, ha akarta volna. Rejtelmes ellenfél! Hiába kérdi Jákób tőle a nevét, nem árulja el. De rejtelmességében is felismerhető: az a hatalmas Úr Ő, akinek az ember, ha még oly magabíró harcos is, teljességgel ki van szolgáltatva.

De éppen az volt a csodálatos ebben a találkozásban, hogy Jákób "lelke megszabadult"! Isten az útjába állt ugyan, de nem oltotta ki az életét. Ízelítőt adott neki hatalmából, amellyel el is törölhetné a földről, de megkímélte őt. Tartóztatta az erejét, hogy Jákób megmaradhasson, mert még vannak vele céljai. Sőt nem csak addig engedte Jákób erejét érvényesülni, amíg az ellenséget látott benne, és le akarta rázni magáról. Amikor Jákób már felismerte Őt, és elcsodálkozik megkíméltetésén, akkor is megengedi, hogy Jákób karjai átkulcsolják, és marasztalják őt. A birkózásnak egy új szakasza kezdődik. Most már nem az útjából eltávolítani akarja őt Jákób, hanem magához bilincselni. "Nem bocsátlak el, amíg meg nem áldasz engemet." És ennek az ostromnak engedve, "megáldja őt ott."

Isten hatalmának és irgalmasságának nem ugyanazt az együttes megnyilvánulását élte át ebben Jákób, mint amelyet mi sokkal világosabban szemlélhetünk a mi Urunk Jézus Krisztusban? Nézzétek, az Ótestamentum nem csak ott tesz Őróla bizonyságot, ahol kimondott messiási próféciák szólalnak meg. Istennek az Ótestamentum napjaiban adott minden önkijelentése ugyanarról az Istenről beszél, aki végül is teljes világossággal Jézus Krisztusban jelentette ki magát nekünk. Ott, a testet öltött Igében áll előttünk csak igazán ez a Hatalom, amely gyöngeségbe rejtezik, mert egyben Irgalmasság is; aki nem megsemmisíteni, hanem megáldani akar bennünket! Amikor megjelent közöttünk, úgy tűnt fel, hogy mi emberek el tudunk vele bánni. A karácsonyi történetektől kezdve el egészen a kereszten való megáldoztatásáig az a látszat, hogy az ember ezt az útjában álló, dolgaiba beavatkozó, függetlenségét megzavaró kellemetlen jövevényt ártalmatlanná is tudná tenni. Ő tűrte és hagyta, hogy az ember látszólag sikeresen tusakodjék ellene. De akiknek komolyan volt vele dolguk, azoknak előbb-utóbb megnyílt a szemük, felismerték benne azt az erőtlenségbe rejtett, irgalmasan visszatartott hatalmat, amely megsemmisítő ítéletet is tarthatna, de éppen azt nem akarja. És megértve áldó szándékát, belefogóztak minden erejükkel, hogy az Ő áldottai legyenek teljes életükre!

Hálás visszatekintések és szorongató balsejtelmek között itt állva az esztendők határánál, arra van szükségünk, hogy nekünk is az utunkba álljon, és mi újra találkozzunk vele ennek az éjszakának a csendjében. Hadd érezzük keze érintését, amely szabados hatalommal ránk hozhatná végromlásunkat is, ha úgy akarná! De hadd érezzük fejünkön áldó kezét is, amelyből megérthetjük, hogy irgalmasságába fogadott!

Hogyan ment tovább Jákób az ő útján ez után a találkozás után? Megint két felelet adja meg a kép teljességét. Nem volt már ugyanaz az ember, aki volt, mert az Istennel való titokzatos találkozásba belerokkant. Sántítva fog most már járni az élete végéig. Magán hordja mostantól fogva az eltörölhetetlen bélyeget: Isten megéreztette vele az Ő hatalmát! De ne sajnáljuk ezért Jákóbot! Van még egy új vonás, amely ezutáni életét megkülönbözteti az eddigitől: az az új név, amelyet az éjszakai tusakodás kitüntető emlékeként visel. "Nem Jákóbnak mondatik ezután a te neved, hanem Izraelnek." Azt jelenti ez az új név: "Isten-harcos." Isten maga állította ki ezzel róla a bizonyítványt: ő megharcolta az Istennel való harcát. Éspedig megharcolta az egyetlen módon, ahogy győzelmesen megharcolható: az Isten túlhatalmas ereje alatt megroppanva az Isten irgalmasságába fogódzva, és minden erejével az Ő áldásáért küzdve. Ha ennek a harcnak holtig rokkantja marad is, boldognak mondhatjuk érte. Nyugodtan nézhet már jövőjével szembe. Nem Ézsau dühének vagy jókedvének szeszélyei döntik azt el, hanem az Istennek rajta nyugvó áldása. A történet azzal végződik, hogy: "a nap felkél vala rajta, amint elméne..."

Felkelő nap fénye alatt, reménységek alatt, Isten ígéreteinek bíztatása alatt szeretnénk mi is folytatni az utunkat, amikor majd túl leszünk a mai éjfél Jabbók-vonalán. A Jákób példájáról leolvashatjuk a titkát. Olyanoknak adatik meg, akik az Isten keze alatt megroppantak, elvesztették büszke, egyenes járásukat, és csak úgy tudnak már haladni, hogy minden lépésüknél eszükbe jut: kegyelemből van, hogy egyáltalán élnek még. Nem tetszetős látvány a hívő embernek ez a bicegő járása. Sokszor meg is szólják érte. Gúnyosan szembeállítják az Istentől "elnyomorodott" ilyen élettel a maga erejében bízó, saját magának elégséges ember délceg, büszke, szép pogányságát. Mit mondjunk rá? Elég annyit mondanunk: várjunk csak kissé! Most elmúlt egy esztendő, majd elmúlik még néhány. A legruganyosabb léptek is vánszorgókká válnak egyszer. A legegyenesebb szálfa is megdől egyszer. A leghangosabban dicsekvő erő és egészség is, amely soha sem ismert betegágyat, csendesen elterül egyszer a ravatalon. Végül ki fog tűnni, hogy nem Isten az ember, hogy magának elegendő lehessen, hanem Isten az Úr fölötte, és az Ő hatalma az égig ér minden emberi látszat-erő felett. Jobb ezt már idejében tudomásul venni, és alázatosan meghajolni előtte!

Hiszen nem nyomorult rabságba alázzuk meg magunkat vele, hanem új életnek a szépségébe és gazdagságába magasztaltatunk fel általa. Az Isten rokkantjai az Isten áldásaira kiválasztott és alkalmassá vált emberek. "Isten-harcosok" éppen az Isten hatalmas keze alá való megalázkodásukban. Nem azt a botor harcot folytatják, amely félre akarná tolni az Istent az ember útjából. Erre csak a végső vereség gyalázata várhat. Térdenállva harcolnak Istennel az Ő áldásaiért, és azokat elnyerik! Ha elvesztették is azt a hazug önteltséget, amely szerint az ember elégséges önmagának, helyébe elnyerték azt a bizonyosságot, hogy Isten kegyelme mindenkor és mindenekre elégséges az embernek. Nem baj, ha repedezett, töredezett cserépedénnyé vált az életük! Jó vásárt csináltak, ha az Istennel való szövetség mérhetetlen kincseit hordozzák magukban!

Mit árt nekik, ha ez az elrohant esztendő is csak lassította a járásukat, csak rongálta az egészségüket, csak nagyobb alázatosságra tanította meg őket! Sántítva is, rajtuk átnyilalló fájdalmak közt is, a felkelő nap fényében mennek tovább. "Külső emberük romlása" ellenére is "a belső megújul minden nap." Amazt készségesen leróják, mint az Isten hatalma alatt megalázkodó lelkük adóját. Hadd hajtsa be rajtuk az a Kéz, amely alatt az embernek meg kell hajolnia! Emezt hálásan fogadják, és az ismeretlen új évben is minden nap új bizonyossággal várják, mint ugyanannak a Kéznek áldását!

*

Így éljük hát át mindnyájan azt az éjszakát, amellyel átfordul velünk az idő az új évbe: harcoljuk meg Istenünkkel, aki Jézus Krisztusban szinte érinthetően közel lép mihozzánk is ez éjszaka csöndjében, a magunk titkos, szent harcát. Ha kivívjuk az Ő áldását, akkor -- jöjjön ránk bármi, - áldott esztendő lesz a következő is. És Isten meg akar bennünket áldani, - ez a Jákób tusája történetének a tanítása. Várja, hogy megküzdjünk vele, és küzdelmünket ezzel a győzelemmel megkoronázhassa. Csak vessük bele ebbe a küzdelembe minden erőnket! Amilyen makacsul tudunk máskor ellenállni, hogy Őt távol tartsuk magunktól, olyan elszántan fogódzunk bele, hogy magunkhoz öleljük! Azt a kezet, amelyet olyan sokszor lefejteni igyekszünk magunkról, s amely mégis össze tudta törni büszke ellenállásunkat, most még forróbb igyekezettel megragadva vonjuk, és el ne engedjük! Ez legyen mindnyájunk óév-éjszakai imádsága, amelybe beleöntjük egész lelkünket: "Nem bocsátlak el, míg meg nem áldasz engemet!"

***

Lekció: I. Mózes 37, 1 - 11.

Textus: "És szólának egymás közt: Ímhol jő az álomlátó."
I. Mózes 37, 19.

József történeteit mindnyájan ismerjük kora gyermekségünk óta. Legalább is kivételes - és tegyük hozzá: szánandóan kivételes - ember az, aki nem rejtegeti a gyermekkorából lelke mélyén megőrzött kincsek közt annak emlékeit is, milyen izgalommal és meghatottsággal kísérte végig fogékony szíve annak idején a József életéről szóló bibliai történeteket. Csak az a nagy kérdés: vajon azóta, az évek múltával is elő-elővettük-e a Szentírást, és rá-ráirányítottuk-e azokra a lapjaira, amelyeken el vannak mondva a József történetei? Mert a felnőtt ember szemével olvasva mennyivel többet mondanak azok, mint amit gyermekésszel fel tudtunk fogni belőlük! Vagy, ha így, érettebb lélekkel merültünk el az olvasásukba, vajon nem akadtunk-e el a szépségükben való gyönyörködésnél? Mert valóban, a Szentírásnak irodalmi, művészi tekintetben is kiemelkedő részei között is a legremekebbek közé tartozik ez a történet. Talán ezért van az, hogy bár költőket, írókat a Szentírásnak sok más története ihletett már arra, hogy ugyanazt a tárgyat feldolgozzák a maguk alkotásaiban, a József történeteihez nem igen mertek hozzányúlni. Olyan felülmúlhatatlanul szépen van az elmondva a Bibliában, hogy minden más feldolgozása csak szégyent vallana emellett. Gyermekded egyszerűségében is olyan szemléletes, olyan feszültséggel teljes, olyan lebilincselő és szívhez szóló, hogy semmilyen művészi vállalkozás szebbé már nem teheti! De a Biblia végeredményben nem a gyönyörködtetés célját szolgálja, hanem valami mást: Isten kijelentését akarja hozzánk közvetíteni, - minden egyébben is, amit írásba foglalva tudtul ad nekünk, abban is, amit Józsefről mond el!

Amikor mi most József történetét sorozatos elmélkedésünk tárgyává tesszük, abban ez az egyetlen szempont vezethet csak. Azt kérdezzük: mit mond ezek által a történetek által nekünk és minden idők embereinek az Úr, a mi Istenünk, és pedig mit mond önmagáról, akinek az ismerete után, ha nem kapjuk meg, sorvasztó szomjúság emészti az életünket, ha pedig elnyerjük, abban örök életünket találtuk meg?

De - mindjárt jegyezzük meg -, József történeteiben az isteni kijelentést keresni, nem annyit jelent, mint valami rejtett értelmet kutatni bennük. Nem egyszer elfogta a Szentírás ilyen történeti részeinek olvasóit az a kísértés, hogy a történetekben szereplő személyekben és eseményekben csak valamilyen felszínes leplet lássanak, amely alatt vagy mögött kell valahogy kitapogatni a számunkra igazában fontos lényeget. Eszerint pl. a József történeteiből is csak úgy világosodnék ki számunkra Isten üzenete, ha József alatt nem is Józsefet, hanem Krisztust értenénk, és József kegyetlenkedő testvérei alatt is a Krisztus ellen támadó emberi nemzetséget, amely Őt keresztre feszítette, és így tovább. De a Szentírásnak ilyen átértelmezésére csak akkor van jogunk, ha ahhoz - valamelyik másik helyén - maga a Szentírás adja a kezünkbe a kulcsot. Különben csak a magunk ügyeskedő vagy ügyetlenkedő emberi gondolatainkat követjük, s nem az Isten gondolatait fogjuk fel! Mivel pedig a Szentírás maga nem nyújt alapot arra, hogy a József történeteire ilyen - ahogy nevezik - "allegorikus" magyarázatot alkalmazzunk, meg kell elégednünk azzal, hogy valamilyen rejtett értelmének kutatása helyett egyszerűen azt értsük meg belőle, ami világosan leolvasható a felszínéről.

Boldogan be is érhetjük vele, mert éppen elégséges lesz a lelki nyereségünk ezzel is! Hogy mindjárt előre megmondjuk: az az örökre szóló üzenet hangzik felénk ezekből a történetekből, hogy az embersorsot Isten maga igazgatja az Ő szent és jóságos szándékai szerint. Nem véletlenek űzik velünk játékukat, hanem Ő maga rejtőzik minden mögött, ami életünkben történik; neki vannak velünk céljai, s azokat Ő viszi biztos kézzel beteljesedés felé. Az aztán csak természetes, hogy ez az igazság is, mint Istennek minden mondanivalója, a Krisztusra utal, akiben, mint gyújtópontjában, összefut Istennek minden kijelentett igazsága. Őhozzá vezetnek el minket ezeknek a történeteknek a tanításai is!

Most itt állunk a történet expozíciójánál. Néhány vonással van megrajzolva, de mindjárt áttekinthetjük az egész helyzetet. Adva van egy ősz atya, több feleségétől született népes családjával. Tizenkét fia közül az egyik, - nem a legkisebb, hanem az utolsóelőtti, ki szintén már atyja vénségére született, - és a többiek között robbanásig feszült viszony áll fent. A következő fejezetben már megtörténhet a kirobbanás és elindulhat az események görgetege.

Efelé, a testvéreivel szembenálló gyermekifjú, ahogy a többiek emlegették: az "álomlátó" felé fordul most a figyelmünk. És pedig abból az előnyös helyzetből vehetjük szemügyre, hogy ismervén a történet folytatását, mindjárt itt a legelején a további fejlemények világánál nézhetjük.

Így mindjárt megállapíthatjuk, hogy ifjúi lelkének játékos szőtteseit, amelyekért "álomlátónak" csúfolták testvérei, nem a hiú és hazug képzelődés szövögettette vele. Hiszen lényegükben véve az ő gyermekkori álmai, bármilyen merészeknek látszottak is, az idők rendjén megvalósultak! Ha ő azt látta álmaiban, hogy a mezőn kötött kévék közül az övé egyenesen megáll, a testvéreinek kévéi pedig sorban meghajolnak és földre borulnak előtte; vagy ha a másik álomképben azt látta, hogy már nem is csak a tizenegy csillag alakjában megjelenő testvérei, hanem a nap és a hold alakjában még szülei is hódolattal hajlonganak előtte; mi már tudjuk, hogy ez nem üres képzelgés volt, hanem előre látott valóság. Eljött a nap, amikor ő a nagy egyiptomi birodalom élén teljhatalmú alkirályként uralkodott, s ez elé a nagyúr elé az ő egész atyafisága úgy járult oda, mint egy éhségverte országnak kenyérért esedező népe, alázatos hódolattal.

József azért álmodta ezeket az álmokat, mert jövendő nagyra hivatottságának a sejtelmei ébredeztek fiatal lelkében. Pásztorgyerek volt még a kánaáni mezőkön, de amikor ott járt a mezőkön és eltűnődött a végbement aratás látványain, vagy amikor csendes estéken belebámult a csillagos ég titkaiba, áthúzódott a lelkén valamilyen más jövendőnek a sejtése: ebből a megszokott, kicsiny környezetből ő egyszer ki fog emelkedni, és nagy méltósággal, hatalommal járó szerepet fog betölteni az emberek között. Sok-sok ilyen ébren álmodozás csapódhatott le aztán éjszakai álomlátásaiban.

Része lehetett ezekben a nagyra törő álmokban persze annak is, hogy már testvérei között, otthon is kivételes volt a helyzete. Az öreg Jákób, aki koránál fogva már inkább nagyatyai, mint atyai szívvel és szemmel tekintett erre a későn szülött fiára, megfeledkezett arról a minden szülőre kötelező pártatlanságról, amely nem válogat, és nem tesz különbséget gyermek és gyermek között. József neki kedvenc fia volt és ezt nem is titkolta: külön "cifra ruhában" járatta őt. Jól elgondolható, hogy ez a kitüntető kedvezés fejébe szállhatott az éretlen Józsefnek. De ha álmodozó nagyralátása csak ebből táplálkozott volna, akkor sohasem íródtak volna meg a róla szóló történetek! Azok a balgatag módon szeretett és minden kényeztetéssel dédelgetett gyermekek, "egykék" és nem "egykék", akik úgy nőnek fel, mintha körülöttük forogna, és nekik hódolna az egész világ, később csakhamar eltűnnek a nagy, szürke tömegben. Akármilyen hazug álmokat táplált is szegényekben a szülői ház az ő nagy kiválóságuk és fontosságuk felől, a kíméletlen élet nemsokára szétfoszlatja azokat, s belehengereli őket a névtelen embersokaságok lapos szintjébe.

József álmaiban más volt a lényeges: a jövendőnek az a sejtelme, amelyet Isten keze oltott bele lelkébe. Azzal a ténnyel állunk itt szemben, hogy Isten nem csak a külső körülményeink alakulásával formálja a sorsunkat, hanem legalább is ugyanolyan mértékben azokkal a vágyakozásokkal és reménykedésekkel, amelyeket bennünk magunkban ébreszt a jövendőnk felől. Sokat vétkezett a világ ez ellen az igazság ellen, amikor évszázadokon át úgy nevelt fel milliókat nemzedékről nemzedékre, hogy eszébe sem jutott azt kérdezni: mi mozog, mi feszeng egy-egy ifjú lélek mélyén? - hogy aztán azt segítsen nevelésével felszínre hozni, a megvalósulás útjára terelni, és így szolgálni az Isten emberformáló munkáját! Ma is égrekiáltó bűn az, hogy nagy tömegek lelkében olyan feltörő képességek és erők csíráznak, amelyeket vagy már a szülői ház erőszaktétele elfojt, vagy a mostoha társadalmi környezet fagyos téli levegője öl el. De a József példájából viszont kitűnik, hogy az embersors alakulásában mégis csak - legalább egyik - döntő fontosságú tényező ez a belső álom-fakadás. És ami egy emberi szív álmaiban csakugyan Istentől való, az, ha minden körülmény összeesküszik is ellene és minden esemény csak hátráltatni látszik is, előbb vagy utóbb, így vagy amúgy, minden akadályon át mégis csak valósággá lesz egyszer!

Persze nem úgy, amint az ember azt megálmodta magának! Hála Istennek, nem úgy! Nem lett volna jó, ha József álmai is úgy váltak volna valóra, amint azt az ő éretlen ifjúi lelke elképzelte! Mert az ő esetében is mindjárt megállapíthatjuk, hogy az Istentől az emberi szívbe beoltott álmok tisztaságát is sok emberi bűn elegyíti meg, és csak attól megtisztultan lehet áldás a megvalósulásuk!

Őszintén megvallhatjuk: József itt a történet elején nem úgy jelenik meg előttünk, mint mindenestől fogva rokonszenves alak. Ha a testvérei olyan rossz viszonyban voltak vele, hogy "már jó szót sem tudtak hozzá szólni", mi nem mondhatjuk, hogy őt ez a harag ártatlan áldozatként érte. Ő azt az előnyös helyzetét, amelybe részrehajló édesatyjuk őt, mint kedvenc fiát kiemelte, kiélvezte és testvéreivel is éreztette. "Rossz híreket hordott felőlük az ő atyjuknak." Nem csoda, ha az ilyen árulkodó kegyenc nem volt közszeretetnek a tárgya! Amikor álmaiban magát az egész családi kör fölé felmagasztalt méltóságban látta, ez is nyilván hízelgett az ő hiúságának, és ezt a gyönyörűségét jól esett teljessé tennie azzal, hogy el is mondta álmait a többieknek. Ha ölbevaló kis gyermek lett volna, azt mondhatnánk erre: nem kell adni semmit csacska beszédjére, mert maga sincs tudatában szavai jelentőségének és hatásának. De ő már huszadik éve felé járó siheder volt. Tudhatta: mint hangzanak a szavai másnak a fülében! Hallgathatott volna! De neki jól esett megálmodott fölényének a tőrét beledöfnie testvéreinek a szívébe, vagy azt legalább is megszurkálni vele. Mi sem természetesebb, mint hogy ez ellen a megalázó fölényeskedés ellen felzúdultak: "Avagy király akarsz-e lenni felettünk?" Sőt még szelíd ősz édesatyja is a fejét csóválva tett neki szemrehányást: "Micsoda álom ez, amelyet álmodtál?" - Vétkes volt ő bizony maga is abban, ha ezentúl "annál is inkább gyűlölték őt" a testvérei!

Sok évvel később minderre csak szomorú szégyenkezéssel tekinthetett vissza József. Addig nem is teljesedtek be álmai, amíg az ilyen hiú fennhéjázástól sok megaláztatás tüzében meg nem tisztultak. A történet végén már egészen más József áll előttünk. Megértette, hogy a többiek fölé való kiemelkedés nem arra való, hogy az ember elteljen a maga nagyságával, hanem arra, hogy a többieknek szolgáljon, és segítségére legyen. Rájött, hogy nyomorultul csalódik az, aki attól várja boldogságát, ha mások hajlonganak előtte, és az lehet a hatalomnak sok gondja és kínja között egyetlen öröme, hogy ő hajolhat le másokat felemelni. Megtanulta, milyen utálatosság minden tündöklés, amely csak arra való, hogy mások szívét az irigység pukkassza miatta, és nem arra, hogy örömöt sugározzon maga körül, és szebbé tegye mások életét.

A további történetek során lesz alkalmunk végigkísérni Józsefet azon a nehéz iskolán, amelyben megkapta ezt az átnevelést, s a megpróbáltatásoknak azon a tüzes kohóján, amelyben kiégett a lelkéből ifjúkori gőgjének és önteltségének a salakja.

Annyi bizonyos, hogy Isten azokat a szép álmainkat is, amelyekről pedig azt hihettük, hogy Őtőle valók, sokszor olyan kíméletlen kézzel tépdesi, hogy már-már azt hisszük: semmi sem marad belőlük. Pedig csak azokat a szálakat tépdesi ki belőlük, amelyekkel a mi bűnös szívünk tarkította és csúfította el szövedéküket. Csak a kívánságunkat és a büszkeségünket akarja összetörni, hogy aztán, ha már keze alá alázott bennünket, megajándékozzon álmaink beteljesedésével. Akkor a beteljesülés már nem a mi önteltségünket hizlalja, hanem övé lesz érette minden dicsőség. Ezért nem valósulnak meg a legtisztább és legszentebb álmaink sem úgy, mint a mesebeli kívánságok, hanem mindig egészen másképpen, mint ahogy mi elgondoltuk!

Akkor, amikor József először megjelenik a történetben előttünk, mindez még el volt rejtve szem elől. Álmai, úgy amint isteni elhivatottságból és emberi kívánságból összeszövődtek a lelkében, rövidlátó álmok voltak. Nem is csak az ifjúi tapasztalatlanságnak, hanem annak az egyetemes emberi rövidlátásnak a leple is, amely sohasem tud tisztán belelátni a jövendőbe, eltakarta még szeme elől a bekövetkezendőket.

Az Isten jótéteménye volt ez az ő számára és ugyanaz a mi számunkra is! Ha József előre látta volna, milyen hányattatások és szenvedések árán fog elérkezni álmainak a megvalósulásához, talán sírva fordult volna el a jövendő feltáruló képétől, és álmainak varázsától úgy igyekezett volna megszabadulni, mint valami átkos tehertől, - aligha lett volna belőle az, ami lett!

Jó az, hogy az Isten fellebbenti ugyan előttünk néha távoli, óhajtott állomások fényes látomásairól a fátylat, de ugyanakkor ködbe burkolja a célhoz elvezető utat, s annak sok vergődést, fáradságot hozó nehézségeit! A maga idején, lépésről-lépésre, úgyis meg fogunk tudni mindent! Elég, ha megjelent előttünk ígéreteinek szépséges álomképe, mi feltehettük rá a szívünket, és bűvöletétől vonzva elindulhattunk feléje! Ez a lendület, - ha sok, útközben elénk kerülő bozótnak és mocsárnak is visz neki, - majd átsegít mindenen, és célhoz fogunk érkezni! A "tömkelegbe lépve" rájöhetünk sok "gyászos tévedésünkre". De végzetessé csak akkor válhatnak a ránk váró meglepetések, ha puszta emberi "szép reménység" volt az, aminek fényénél "tündérkert gyanánt állt" előttünk a jövő. Az a "hajnalcsillag", amelyet Isten gyújt ki felettünk, átvezet előre nem is sejtett fájdalmakon és csalódásokon is, mind a célig!

Józsefet, amint a valóságos életet, a reá váró nehéz próbatételeket még nem ismerő, álmodozó ifjúi lélekkel ott áll pályája kezdetén, ne illesse ezért a sajnálkozásunk! Jó volt neki az ismeretlen útnak ilyen gyermeki bizakodással elindulnia! És nekünk is jó, ha hozzá hasonlatosakká tudunk ebben válni!

*

Mert azt már láthatjuk az elmondottakból, hogy József voltaképpen mindnyájunknak a képe. Nem csak azoké, akik hozzá hasonlóan valamilyen kimagasló szolgálatra vannak eljegyezve már ifjú éveiktől fogva, hanem mindnyájunké, a világ életében bármily szerény helyet betöltőké is.

Mert valljuk csak meg: mindnyájan úgy indultunk el, hogy valami nagyon szépet álmodtunk az életünkről! Jaj, mi lett azóta gyermekálmainkból? Úgy csúffá tette az élet, hogy már magunk is szégyenkezünk miattuk vagy keserűen nevetünk rajtuk! Pedig - értsük meg - volt azokban az álmokban valami, ami több volt a tapasztalatlan gyermek képzelgésénél, több volt még a hiú emberi szív öntetszelgésénél! Volt benne valami, amit Isten oltott belénk, mert Ő csakugyan azért teremtette és arra szánta életünket, hogy abból valami, minden álomnál is szebb legyen!

És nem azért jött-e el közénk Krisztus, nem azért szól-e hozzánk szakadatlanul az Ő Evangéliuma, hogy tudtunkra adja: Isten nem is engedi semmibe menni azt, amit felőlünk elvégezett? Nem hazudtak az álmaid! Tépett rongyokban is, az élettől mindenedből kifosztottan is, királyi gyermek vagy csakugyan, és el fogod nyerni a koronát! Csak ne hallgass más hangok cinikusan "okos" beszédére, hanem egyedül a megváltó és megújító kegyelem ígéretébe fogódzék megcsalt és kiábrándult szíved! Merj a Krisztus által "álomlátó" lenni! Merj az Ő szavára! És álmaid nem fognak szégyent vallani. Meglehet, hogy majd útközben fogod fokozatosan megtanulni, mi az, amit igazán Isten tervezett el felőled, és nem a magad képzelődése. Az is meglehet, hogy érnek még olyan próbatételek, amelyekről jobb, hogy nem tudsz előre. De a végén nyilvánvalóvá lesz: Isten nem űzött játékot a lelkeddel! A valóság dicsőségesebb lesz, mint amilyennek megálmodhattad!

***

Lekció: I. Mózes 37, 12 - 36.
Textus: I. Mózes 37, 20. "Meglátjuk, mi lesz az ő álmaiból?"

Érdekes dolog megállni egy ügyes mesterember műhelyében és belenézni terveibe, amelyeket papiroson előre megrajzolt. De sokkal érdekesebb aztán azt figyelni, mint veszi elő szerszámait, és mint lát hozzá az eltervezett műnek megvalósításához. Amikor megkezdtük a József történetei felett való elmélkedésünket, Istennek embersorsokat formáló műhelyébe léptünk be és láttuk, mint rajzolódtak ki József ifjúi álmaiban az Isten tervei, amelyeket felőle elvégezett. Legalább is valamennyire bepillanthattunk azokba, habár a jövőnek minden titka nem volt kiteregetve elénk ezekben az álmokban. Most azonban már annak tanúi lehetünk: mint indul meg a munka? "Meglátjuk, mi lesz az ő álmaiból?" - és megpróbálunk ráfigyelni az Isten kezére: hogyan kezd hozzá József eltervezett sorsának a kialakításához?

Az a meglepetés ér bennünket mindjárt az elején, hogy Isten felettébb különös eszközöket használ fel az Ő munkájában. Józsefnek gyűlölködő testvérei, éppen ebben a gyűlölködő mivoltukban, azok a szerszámok, amelyek által az első fontos változtatásokat véghez viszi József sorsán. Ebben az előttünk levő történetben ők a cselekvő szereplők, akik által elindul az események sora. Maga József itt csak szenvedő hőse a történetnek. Bármennyire érdekelne is tudnunk: hogyan fogadta és viselte azt, ami vele történt, a történet erről nem szól egy szót sem. Siránkozott és kegyelemért könyörgött-e, vagy felismerve a helyzetnek másíthatatlanságát, erős lélekkel szemébe nézett mindennek, ami elháríthatatlanul bekövetkezett reá? Felháborodottan tiltakozott és védekezni próbált-e, vagy inkább magába szállva azon gondolkodott: miért is hagyta úgy megromlani a testvéreivel való viszonyát, hogy az végül ilyen gyűlöletteljes támadásban robbant ki? Nem tudhatjuk! Az egész elbeszélés csak az idősebb testvérek gonosz összeesküvéséről és annak véghezviteléről szól.

És ezt a nyilvánvalóan gonosz támadást használja fel Isten a maga céljaira! Ezzel vet véget József addigi életének és indítja el annak új szakaszát. A testvérekben felgyülemlett keserűség és bosszúság végre kitör, és nem rajta múlik, hogy első szándékuk, amelyben megegyeznek: "Öljük meg őt!" - nem megy úgy végbe, hanem meghagyva ugyan puszta életét, úgy szabadulnak meg társaságától, hogy eladják rabszolgának, és ezzel száműzik messze idegenbe. De romlott szívük ilyen sötét indulatainak és ilyen gyalázatos tettbe szökkenésének köszönhette József, hogy eljutott otthonától távol abba az országba, ahol jövendőbeli nagy hivatása várt reá! Mi sem állt távolabb a testvérektől, mint az ő álmainak a beteljesedését elősegíteni. Ellenkezőleg, ők azt akarták megmutatni, hogy azokból soha nem lesz semmi. Sőt azt akarták elérni, hogy emlegetni se hallják azokat soha többé. Az igazság mégis az, hogy Isten kezének titokzatos igazgatása alatt éppen így indították el Józsefet az álmok megvalósulásának az útján. Hogy emelkedhetett volna fel valaha is az Egyiptom feletti uralom polcára, ha testvérei nem taszítják ki maguk közül abba az idegen világba?

Vannak Istennek öntudatos engedelmességgel szolgáló eszközei is. Olyanok által is alakítja sorsunkat, akik szerető gondossággal lesik: milyen álmokat oltott belénk az Ő keze? - s aztán ők is azon vannak minden fáradozásukkal, hogy ezt a lelkünk mélyén ébredező elhivatottságunkat segítsék kifejlésre és megvalósulásra. Ki tudná felbecsülni: Isten után mennyit köszönhetünk az ilyen jóltevőinknek! Soha nem róhatjuk le velük szemben hálatartozásunkat, és nem áldhatjuk érettük eléggé Istent, aki általuk tett azzá, amik vagyunk!

De ez a történet világosan mutatja, hogy Isten nem csak ilyen embereket használ fel eszközeiül, hanem olyanokat is, akiknek eszük ágában sincs az Ő céljait szolgálni. Rosszakarat, gyűlölet és ellenségeskedés is, amellyel emberek egymás ellen törnek, az Ő tervei szerint viszik véghez rút munkájukat, és általuk is az Ő céljai válnak valóra. A bűnnek is feltétlen ura Ő, s az nemcsak, hogy nem hiúsítja meg az Ő terveit, hanem önkéntelen eszközévé válik azoknak.

Jól értsük meg: nem csak arról van szó, hogy Isten megengedi a bűnt is. Nem ahhoz a gyenge kezű kocsishoz hasonlít Ő, aki már belefáradt a szilaj csikókkal való küzdelembe és elereszti a gyeplőt, hadd fussanak kedvük szerint. Nem is csak arról van szó, hogy ha már bűn van a világon, akkor Isten igyekezne ebből legalább valami jót is kihozni, mint ahogy a tűzkártól sújtott ember menti még, ami menthető, hogy vagyona roncsaiból felépítsen valamilyen új életet. Világosan mutatja ez a történet: annyira ura Isten a bűnnek is, hogy Ő igazgatja annak kifejlését és megtörténtét is, ha céljai érdekében fel akarja használni.

József testvéreinek a gonosz tette az ő tulajdon szívük gonosz indulataiból fakadt. De hogy kifakadt és hogy éppen úgy fakadt ki, abban nyilván Istennek a keze működött. Az Ő mindeneket elrendező keze alakította az alkalmat, amely a gonosz tettnek külső keretéül szolgált. Mi a magunk balgatag emberi nyelvén "véletlenségekről" szoktunk beszélni. De itt megfigyelhetjük: úgy egybevág minden a cél érdekében, mint valami pontosan járó óraműben az alkotórészek mozdulásai!

Hogy József azzá legyen, akinek Isten szánta őt, ahhoz egyszer adódnia kellett egy alkalomnak, amikor az atyai háztól jó messze kerül a testvéreinek társaságába. Ott, édesatyjuk mérséklő hatásától és fegyelmező tekintélyétől nem gátolva, elszabadulhatnak gyűlölködő érzéseik. Sőt, tanújuk nem lévén, egymás feszélyezetlen társaságában nagyobb erőre kaphatnak indulataik, mint valaha. És így megszülethet a gonosz tett! - Hányszor fékezi Isten bűnös szándékainkat és indulatainkat azzal, hogy vannak a közelünkben olyanok, akik előtt restellenénk magunkat igaz valónk szerint megmutatni! És hányszor tart vissza egy-egy bűnös tettől embereket az által, hogy magukra maradnak, és nem találnak cinkostársat, akivel kölcsönösen felbátoríthatnák egymást a bűnre! De néha, mint ebben a történetben is, előáll az ellenkező helyzet: senkinek az ellenkező vagy szemrehányó tekintetét nem érzi magán a bűnös, sőt olyan társaságban van, amely egymást csak bíztatja és uszítja a bűnre. Mintha Isten ilyenkor felvonná a zsilipeket: hadd vegyen szabad folyást a bűnnek felgyűlt szennyes árja, és hadd jöjjön napvilágra a szívek romlása! Ha az Ő céljai úgy kívánják, megteremti az alkalmakat rá, hogy a bűn levesse álarcát, és meztelen valóságában megmutatkozzék.

Van a történetnek egy apró mozzanata, amely talán a legmegkapóbban mutatja, milyen gondos, szinte kísértetiesen biztos kézzel igazgatta Isten a külső körülményeket a testvérek bűnének megtörténtéhez. Jákób tudomása szerint fiai a sikhemi legelőkön időztek nyájaikkal. Odaküldi tehát Józsefet, hogy felőlük hírt hozzon. De odaérve József csak hűlt helyüket találja. Milyen könnyen megtörténhetett volna, hogy meddő keresésükbe belefáradva megfordul, és dolgavégezetlenül megteszi visszafelé is a jó egynapi gyalogutat. Akkor talán sohasem érte volna semmi bántódás a testvéreitől! De nem is jutott volna el Egyiptomba, hatalomra emelkedésének színhelyére! Ezért találkoznia kellett ott az ember alig járta mezőkön egy idegennel, akinek feltűnt a bolyongó ifjú, s aki megkérdezte: "Mit keresel?" S kitűnt, hogy az illető éppen fültanúja volt kevéssel azelőtt a József testvérei tanácskozásának: "Hallottam, hogy azt mondták: menjünk Dóthánba!" Ennek az útbaigazításnak a nyomán tett meg még egynapi járóföldet, és úgy szaladt bele testvéreinek ellenséges karjaiba!

Ilyen jelentéktelennek látszó mozzanatok is gondosan bele vannak illesztve Istennek terveibe; ilyen "hajszálakon", "narancshéjakon", és hasonló "apró véletleneken" múlik sokszor a dolog, ha Isten az Ő céljai érdekében ki akar alakítani egy bizonyos helyzetet. Még akkor is, ha az a helyzet arra való, hogy napfényre kerüljön valamilyen egyébként talán soha meg nem nyilatkozó bűn!

De még tovább is mehetünk. Nem csak a külső körülményeket rendezi el Istennek titokzatos keze. Ha belenézünk a testvérek lelkében végbemenő folyamatokba, mint alakul ki végül is bűnös elhatározásuk, - abban is felismerhetjük Istennek mindeneket kormányzó kezét.

Először is megakasztja első feldühödésükben megfogamzott gyilkos szándékuk tetté válását. Mert a József elleni merényletnek meg kellett ugyan történnie, de úgy, hogy az élete ne essék annak áldozatul! Akad hát egy a testvérek közt, a legidősebb Ruben, akiben megmozdul a lelkiismeret. Ráveszi a többieket: vessék Józsefet a legelőn készült ciszternába, ott is elpusztulhat. Titokban pedig elhatározza, hogy onnan majd alkalmas pillanatban kimenti, és épségben hazaküldi. Íme, nincs olyan cinkos társaság, amelyen Isten keze ne találna rést, hogy a bűn boszorkánykonyhájába bele ne nyúlhasson, és ellenhatásokat keltve ne fékezhesse, ne mérsékelhesse a bűn tombolását, ha Ő úgy akarja! Tulajdon tervei szerint mindig Ő szabja meg a bűn határát: eddig és ne tovább!

Aztán megjelenik a láthatáron az árukkal megrakott tevék sora, a jól fizető egyiptomi piacra vonuló midianita kereskedők karavánja. Ennek is "véletlenül" éppen akkor és éppen arra kellett elvonulnia! Nem világos-e megint, mennyire Isten keze dolgozik az egyik testvérnek, Judának a szívtelen ötletében, aki a karaván láttára gondol egyet: úgy is el lehetne tenni az útból Józsefet, ha eladnák ezeknek a rabszolgákkal is kereskedő kalmároknak, hadd vigyék magukkal az egyiptomi piacra? Nem csak pórázon tartja Isten a bűnt, hogy egy tapodtatnyit se mehessen tovább, mint ameddig Ő akarja. Kantárral is igazgatja, mint a lovat szokás, hogy gyászos művével arrafelé forduljon és haladjon, amerre végül is az Ő terveit szolgálja.

Valóban, nincs az ember számára kibúvó az Isten uralmának mindenre kiterjedő hálóján! Be van abba fogva még akkor is, amikor mindenre inkább gondolna, mint az Isten uralma alatt való engedelmes meghajlásra és annak szolgálatára! Bűneivel együtt is feltétlenül keze hatalmában tartja Isten, és a maga céljaira használja fel eszközül!

De ne legyen félreértés! Mindaz, amit eddig elmondtunk, a leghalványabb árnyalattal sem enyhíti a bűnnek feketeségét! A bűn, ha Isten uralkodik is felette, és ha befogja is a maga szent és áldott céljainak a szolgálatába, azért bűn marad. Ez a történet is, bár világosan mutatja: milyen láncszem volt a testvérek bűne Istennek a József élete felől elvégzett terveinek az összefüggésében, ugyanakkor a legkevésbé sem menti vagy szépíti azt, hanem fertelmes és kárhozatos igaz valójában tárja elénk.

Nem fűz ugyan a tényekhez semmilyen bíráló megjegyzést. Nem fejteget erkölcsi tanításokat, és nem bocsátkozik bele prédikáció tartásába. Csak magukat a tényeket mondja el, aztán ránk bízza azoknak megítélését. De a bűnt nem is lehet semmivel jobban vád alá helyezni, mint mezítelen valóságának a megláttatásával! Eléggé vádolja az saját magát, ha egyszer lehull róla a lepel!

Egyszerű, díszítetlen előadásával is milyen visszataszító képet ad a történet a testvérek elvakult irigységéről, amikor pl. elmondja, hogy mihelyt rátehetik kezüket Józsefre, legelső dolguk az, hogy letépdessék róla a "cifra ruhát". Édesatyja kitüntető kegyének ez a jele különös szálka volt a szemükben. Rajta is kitöltik hát mérgüket! Milyen ostobává aljasítja le az embert a bűnös indulat! - Vagy ott van a történetnek az a másik odavetett vonása, amely mégis olyan sokat mond: amikor Józsefet bevetették a kútba, hogy odavesszen, a testvérek, mint akik jól végezték dolgukat, "leülnek kenyerezni", és zavartalan jó étvággyal fogyasztják tarisznyájuk tartalmát. Lehet-e ennél a leírásnál keményebb vádat emelni lelkiismeretlenségük és szívtelenségük ellen?

Vád alatt áll voltaképpen még az az egyetlen testvér is, aki rokonszenves színben tűnik elénk, mert hiszen titkon ellene dolgozott testvérei szándékának. Miért hogy csak titkon mert más véleményen lenni, és miért nem volt egyetlen nyílt szava sem, amellyel a szemükbe mondta volna, hogy Isten ellen való vétek az, amit művelnek? Hogy megszégyenül az ilyen gyáva jószándék! Mire utána nézhetne ez a testvér, Ruben, a kútba vetett öccsének, hogy onnan kimentse, közben már régen eladták a többiek, és József rabszíjra fűzve már hegyen-völgyön túljár! Rubennek nem marad más hátra, - sok-sok hozzá hasonlatos ember módjára, - mint késő bánattal megsiratnia, miért nem volt határozottabb, elszántabb, amikor a bűn ellenében jót akart munkálni?

Valamennyi testvér között Judára süti reá a történet a legutálatosabb bélyeget. Ő volt az, aki össze akarta egyeztetni a bűnt a látszat megmentésével. Ő találta ki a módját, miként szabadulhatnak meg Józseftől végképp úgy, hogy azért vér ne tapadjon a kezükhöz. "Hiszen atyánkfia ő" - mondja, ahogy szoktak beszélni a mindenkori farizeusok, a kezüket mosó ügyeskedők, a megóvott tisztességes formára kényesek, akik ugyanakkor minden aggály nélkül túlteszik magukat a lényegen.

S ha ez volna most a tárgyunk, folytathatnánk megfigyeléseinket: mint tükröződik ebben a történetben a bűnnek igazi természete minden rútságával és rettenetességével. Csak még egy pillantást a történet végén megjelenő ősz Jákóbra, amint vigasztalhatatlan gyászba merül legkedvesebb fiának elvesztése miatt. Hiába igyekeznek most már az idősebb testvérek elcsendesíteni jajongását: "Sírva megyek fiamhoz a sírba!" - nem tudják megvigasztalni. Édesatyjuknak ezt a nagy nyomorúságát pedig ők nem akarták; tettüknek ilyen következményeire nem is gondoltak! A bűn sohasem gondolja végig a maga dolgát s ezért sanda mészárosként oda is vág, ahova nem néz, ott is sebez és ront, ahol nem is akart!

És szintén csak egy pillantást arra, - amit ugyancsak világosan megmutat ez a történet, - hogy a bűn felettébb szapora fajzat. Rögtön megfiadzik. Egyik bűn a másikat vonja maga után. Alighogy megszabadultak a testvérek Józseftől, rögtön azon kell törniük a fejüket: hogyan leplezzék el művüket? S bele kell kezdeniük egy aljas színjátékba: József köntösét mesterségesen összevérezve azt a látszatot kell kelteniük otthon, hogy vadállat marcangolta szét, azért veszett nyoma. A történet megint nem szól róla egyetlen szót sem, hanem teljesen ránk bízza az elképzelését, milyen mázsás terhet cipeltek ettől fogva lelkükön a testvérek. Évek során át milyen szorongó lélekkel nézhettek csak egymás szemébe: nem akad-e valamelyikükben áruló, aki ezt a titkukat kifecsegi, s mi lesz akkor, ha egyszer kitudódik a valóság?

Nem is kell a sötét színeket szaporítanunk. Eléggé félreérthetetlen a történet tanítása: a bűn nem veszít borzasztó valójából semmit az által, hogy eszközi szerep jut neki is Isten sorsformáló kezében!

*

De alig van Istennek vigasztalásban gazdagabb szava hozzánk, mint amikor azt adja tudtunkra, hogy Ő ennek a borzasztó valóságnak is feltétlen Ura! Hogy viselhetnénk el különben a világ életében elénk tűnő látványokat, a sok ádáz kegyetlenségét, igazságtalanságét, s a bűnöknek minden más fajtájáét? Csak az nyugtathatja meg lelkünket, hogy mindezek felett is Isten uralkodik; csak addig hatalmasodhat el a bűn, ameddig Ő engedi, és a végén egyszer ki fog tűnni felségesen, hogy éppen a bűnnek szabadjára engedésével valósította Ő meg dicsőséges céljait. Volt-e valaha nagyobb bűn, mint amikor az emberben lévő minden istenellenes erő összefogott, hogy az Ő Egyszülöttjét eltegye láb alól? És nem bizonyult-e végül is az Ő kereszthalála az Isten csodálatos művének, amely által Megváltónkká és Urunkká magasztaltatott fel a Megfeszített?

Amikor pedig nem szemlélői, hanem szenvedői vagyunk magunk is a bűn garázdálkodásának, akkor meg éppen édes vigasztalást nyújt az az igazság, hogy általa is Isten végzi a maga munkáját! Ha a rosszakarat ránk tör, és minket sebez az emberek gyűlölsége, vagy akármilyen más módon a mi életünket támadja meg békességében és épségében másoknak valamilyen bűne, abban van az egyetlen megnyugvásunk, ha ezt is Isten kezéből tudjuk venni. Ő tudja: mit akar vele. Egészen bizonyos, hogy akar vele valamit. Az Ő keze forgatja ezt az eleven húsunkba vágó szerszámot is. Csak türelem! Idővel meg fogjuk tudni: mivé akart általa kiformálni, mire akart általa elvezetni? S akkor látni fogjuk: szükséges volt az Ő áldandó terveinek megvalósulásához ez a keserves tapasztalat is!

Sőt, amikor az keserít el bennünket, hogy mi magunk is vétkeseknek találtatunk valamilyen mások ellen elkövetett bűnben, még akkor is van ennek az igazságnak vigasztaló ereje. Bűnünket, amelyet felismertünk, csak szánhatjuk és bánhatjuk, csak szégyenkezve és utálattal fordulhatunk el tőle, csak ostorozhatjuk és kárhoztathatjuk magunkat érte. De ami megtörtént, és amit meg nem történtté többé nem tehetünk, rábízhatjuk az Isten kezére. Nem csak bocsánatával fedezi Ő majd el, hanem jóra is fordítja! Mert Ő Ura még a mi bűneinknek is!

***

Lekció: I. Mózes 39. 1- 2

Textus: I. Mózes 39, 2.
"És az Úr Józseffel volt, és szerencsés ember volt."

József történetének ez az előttünk levő szakasza két tekintetben különbözik a megelőzőtől. Ott is azt figyelhettük meg: miként munkálkodik Isten egy ember sorsának a kialakításán. De az Istennek ez a munkálkodó keze egészen el volt rejtve azok mögött az emberek mögött, akiket eszközeiül használt fel céljaira. Csak a későbbi fejleményekből tudhattuk meg voltaképpen, hogy ezek az emberek, mit sem sejtve róla maguk sem, egy magasabb vezérlő akaratnak szolgáltak azzal, amit cselekedtek. A hitetlen szemlélő ezért azt is mondhatná: Isten nélkül is éppúgy történhetett volna minden, ami történt. Sőt, maga az eseményeket elbeszélő szentíró sem utalt kifejezetten Istenre. Nem is említette nevét sem. - A történetnek ebben a következő szakaszában azonban már előlép Isten a rejtett háttérből. József további sorsának az alakulását maga az elbeszélés is kifejezetten annak tulajdonítja, hogy "vele volt az Úr." S a történet legválságosabb pontján József saját szavai is elárulják, milyen döntő jelentősége volt életében Istennek. "Hogyan vétkezném az Isten ellen?" - kérdi, amikor választania kell két út között.

A másik megkülönböztető vonása pedig abban van ennek a szakasznak, hogy míg az előbbiben csak szenvedőleges szerepe volt a történet hősének, addig itt már az ő tulajdon cselekedeteiből és magatartásából folynak az események. Vagyis, míg ott azt figyelhettük meg: mint igazgatja Isten keze mindazt, ami velünk történik, ami kívülről, mások részéről ér bennünket, még a mások bűneit is, amelyekkel ránk törnek, addig itt az tárul a szemünk elé: hogyan formálja Isten sorsunk alakulását saját belső világunk által, az által, amik mi magunk vagyunk, különösen akkor, ha ebben a mi belső világunkban nem Őtőle elzárkózva és magunkra hagyottan, hanem Ővele közösségben élünk, ahogy Józseffel is "vele volt az Úr."

A legelső, amit mindjárt megállapíthatunk, az, hogy Isten munkájának e kétféle módszere közül feltétlenül az utóbbi a nagyobb jelentőségű. Amannak a másiknak az eredményei is valójában emez által kapják meg a csattanójukat. Végeredményben sohasem az a döntő, hogy kívülről mi éri az embert, hanem az, hogy ami kívülről éri, bensejében hogyan fogadja, és mivé dolgozza fel? József története azt hirdeti, hogy akivel "vele van az Úr", az feltétlenül győzelmesen kerül ki a legmostohább külső körülményekkel való küzdelemből is.

Testvéreinek álnoksága szinte máról holnapra a legnyomorultabb helyzetbe döntötte őt. Az imént még a szülői ház kedvence és a szabad mezők pásztoréletének részese volt. Most rabszolga az idegenben, az egyiptomi testőrparancsnoknak, Potifárnak a tulajdonában. Ebben a megalázó helyzetben is bizonyára csak az utolsó sorban jut helye egyelőre. Hiszen az utoljára megvásárolt rabszolga mindenképpen hátrányos helyzetben van a régiekkel szemben, akik már bennfentesekké váltak a nagy úr házánál. A szolgáknak is szolgája!

Nem csodálkoznánk rajta, ha ebben a sanyarú helyzetben József átadná lelkét a kesergésnek! Hogy sirathatná a letűnt jobb napokat, amelyek - úgy mutatja minden jel, - soha vissza nem térhetnek! Hogy átkozhatná a reménytelen jövőt, amely olyan kegyetlenül vigyorog rá nagyratörő, szép álmaira! Sorsa ellen lázadozva, hogy téphetné véresre a lelkét a rámért bilincsekkel!

De nem ezt látjuk. Ő a megváltozott helyzetet tudomásul veszi és beleilleszkedik annak adottságaiba. Nem mereng az elszállt múlton, nem gyötrődik a jövő miatt, hanem észreveszi a mának feladatát, s azokba teljes szívvel beleéli magát. Ha Potifár rabszolgájának kell lennie, akkor vállalja ezt a szerepet is, és lesz belőle Potifárnak olyan rabszolgája, amilyen még nem volt!

Azt mondhatná valaki: fiatalember volt még József, ezért tudott rugalmas lélekkel hozzá alkalmazkodni a megváltozott helyzethez. Ebben bizonyára van is igazság. Fiatal plánta, amelynek még nincs széles gyökérzete a régi talajban, túléli az átplántálást, még akkor is, ha rosszabb talajba ültetik át. De ezzel mégsem találjuk el az igazi magyarázatot. Hiszen elég példát látunk arra, hogy fiatal teremtések is, ha a gondtalan élet alapja, amelyet a szülői ház biztosított, egyszer kicsúszik a lábuk alól, olyan mélységekbe zuhanhatnak, amelyekből soha többé ép emberként nem tudnak aztán kiemelkedni. Viszont látunk ősz hajú aggastyánokat is, akik életük vége felé vesztik el valamilyen csapás folytán, megszokott, nyugodt, biztos életüket, és a rájuk szakadt bajos új helyzetbe mégis derűs kedéllyel bele tudják élni magukat. Nem az évek száma teszi!

"Az Úr volt Józseffel" - ez volt a titka győzelmének. És mindig ez biztosítja a léleknek azt az örökifjú rugalmasságát, amellyel minden szerencsétlen külső változáson úrrá tud lenni. Aki élete nehéz útjait nem egyedül, hanem Isten társaságában járja, és mindent, úgy ahogy jön, az Ő kezéből tud venni, az nem rokkanhat bele sorsának kegyetlen fordulásaiba. Úgynevezett szerencsétlenségében is megtalálja minden nap a maga megszabott feladatait, s azokkal elfoglalva magát mindig úgy érezheti: van miért érdemes élnie!

Ennek a belső győzelemnek, amelyet József a mostoha külső körülmények felett kivívott, mutatkoztak aztán a következményei a külső sikerben is, amely munkáját kísérte. Mert hiszen egyszer csak azt vesszük észre, hogy a mélypontról, ahova lezuhant, lassanként emelkedni kezd a pályája. Szorgalmával, hűségével, rátermettségével, egyre jobban magára vonja a figyelmet. Egyre fontosabb és felelősebb munkával bízzák meg. S nemsokára ott látjuk Potifár egész házának és gazdaságának az élén, mint a gazda feltétlen bizalmából teljes hatalmú intézőjét minden vagyonának és egész személyzetének. Gazdája nyugodtan ráhagyhatott mindent, s szinte gondtalan vendégként ülhetett oda a készen megterített asztalhoz saját otthonában. József keze alatt virult a gazdaság, és Potifár áldhatta azt a napot, amelyen ilyen rabszolga került a házához. "Szerencsés embernek" mondhatta Józsefet mindenki!

Akivel "vele van az Úr" a legrosszabb napokban is, annál rendszerint bekövetkezik ez a "szerencsés" külső felemelkedés is a maga idején. A nyomorúságos viszonyok szűk keretei, amelyeket mégis odaadó, készséges lélekkel igyekezett kitölteni, egyszerre csak tágulni kezdenek. Aki "hű a kevesen", lassanként mind "többre bízatik". Csak ne fecsérelje el az ember napjait meddő sóhajtozással, hogy mi mindent tudna tenni, ha jobb helyzetben és magasabb polcon volna, ha több megbecsülésben és nagyobb megbízatásokban részesülne! Használja a nap-nap után adódó, talán csakugyan szerény, de mégis valósággal kínálkozó alkalmakat, s fejtse ki azokban erejét! "Álomlátó" volt József, de nem álmodozó! S hogy álmaink hazug káprázatok-e, vagy csakugyan Istentől valók és megvalósulásra szántak, az abból tűnik ki: tudunk-e a mindennapi szürke, kis feladatok gyalogösvényein vidáman, kitartással járni? Ha "az Úr velünk van", fölfelé visznek azok is bizonyára!

Azt is megállapíthatjuk tovább menve, hogy az az ember, aki bensejében Istennel közösségben él, úrrá tud lenni a külső világ felett akkor is, amikor az kísértéseivel ostromolja. Mert néha nem kegyetlenkedik velünk a külső világ, hanem ránk mosolyogva csalogat és csábít. S akkor még veszedelmesebb próbának vagyunk kitéve.

Ebben is benne van Istennek mindeneket intéző keze. Hiszen az előző történetben is azt láttuk: Ő igazgatja úgy a külső körülményeket, hogy alkalom kínálkozzék a bűnre. József testvérei maguk játszották el bűnüknek rút drámáját a dótháni kútnál, de a színpadot az Isten láthatatlan keze készítette elő és rendezte el számukra, amikor távolabbi céljai úgy kívánták, hogy a testvérek lelkében felgyülemlett gyűlölet tettekben is lecsapjon Józsefre. Most megfigyelhetjük, hogy egyszer csak József is ott találja magát Potifár házánál a bűn számára alkalmasan elrendezett színtéren. Potifár asszonya, ez a hiú fényben és bőségben üres lélekkel élő úrnő már régebben szemet vetett a jóképű fiatal rabszolgára. Amióta az felemelkedett a gazda helyettesének szerepébe, sűrűn lehetett vele érintkezése, és volt alkalma bőven, hálóját kivetni rá. Egyszer aztán úgy adódott, hogy a ház urát közszolgálata hosszabb időre távol tartotta otthonától, a személyzet is odajárt, ki erre, ki arra, a maguk dolga után, s a nagy üres házban csak ők ketten maradtak magukra. Mindennapi imádságunk az, hogy "ne vígy minket a kísértésbe!" De néha jónak látja Isten, hogy mégis odaterelje utunkat a jól elrendezett kísértő alkalmaknak ilyen veszedelmes csapdáihoz!

De az eredményt nem az alkalom dönti el, amely kívülről kínálkozik és csábít, hanem az, hogy mi lakozik bennünk! Az egyik esetben a szív rejtekeiből csakugyan előjön a bűn, amely csak várta a kedvező pillanatot, s a bűnös vágyakból és indulatokból megszületik a bűnös tett. A másik esetben ellenben - s ez történt Józsefnél is - hiába ajánlkozik és hívogat a jó alkalom, a kísértés hatástalan marad!

Ha ennek a magyarázatát keressük, megint csak abban találjuk meg, hogy Józseffel "vele volt az Úr". Ez tartotta vissza a bűntől, nem pedig valamilyen okos megfontoltság. Hiszen, ha volt még benne valami abból a nem rokonszenves felfelé törtetésből, amelyet otthoni, éretlenebb éveiben megfigyelhettünk benne, akkor nagyszerű lehetőségek villanhattak meg benne a megkísértetés pillanatában. Milyen nagyszerű helyzetet teremthet magának ennél a nagyúri háznál, az addiginál is mennyivel előnyösebbet, ha úrnője céda unszolásának enged! Rabszolgasága igazán csak névlegessé válik, ha úgy él ennél a háznál, mint a hát asszonyának titkos szeretője! Vele ilyen titkos cinkostársaságba kerülve igazán ő lehet itt a parancsoló úr, akinek kedve szerint kell itt mindennek történnie, még a gazdája akaratát is úgy csavarhatja az ujja köré, ahogy akarja!

Arról pedig, hogy ugyanakkor milyen veszedelmeket idézne fel fejére, aligha lehetett sejtelme. Tapasztalatlan fiatalságában hogy is gondolhatott volna arra, hogy ahogy ma fölemelné őt magához ennek az előkelő asszonynak a tisztátalan szeszélye, ugyanúgy holnap unott játékszerként el is hajíthatná magától megint. Elképesztő tanúságként csakhamar meg kellett tanulnia, de előre alig tudta elképzelni, milyen feneketlen hitványság rejtőzhet a mögött a csábítóan mosolygó finom arc mögött! Az az asszony, aki a maga bűnét, mikor megszégyenülten magára maradt vele, szemrebbenés nélkül rá tudta fogni az ártatlan másik félre, hogy ezzel a hazug rágalommal biztosítsa magát a leleplezés ellen, és kudarcának keserűségét ezzel a bosszúval hűtse le, mindenre képes lett volna akkor is, ha József odaadja magát bűnének társául. Szeszélyes érzelmeinek változtával ki tudja, milyen sorsba taszította volna el magától Józsefet, hogy megszabaduljon tőle?

De József, még ha minderre gondolhatott volna is, nem ilyen latolgatások alapján döntött. Ő csak egyet látott: amire úrnője őt rá akarja venni, az becstelenség, rút visszaélés volna gazdájának bizalmával, és Isten előtt utálatos bűn volna. "Hogy követhetném el ezt a nagy gonoszságot?" Nem csak kettesben voltak a kísértés pillanatában. Isten is jelen volt, ahogy máskor is "vele volt" Józseffel. S ez elég volt ahhoz, hogy József iszonyodva felismerje a veszedelmet és elforduljon tőle.

Láthatatlan paizs veszi körül az Istennel közösségben élő embert, s arról visszahullanak a legkísértőbb alkalmak csábításai is. Néha úgy megy el nagy szakadékok peremén, mint a mit sem sejtő gyermek, s csak utólag veszi észre: mi történhetett volna vele, ha csak egyet is félrelép. De amíg "vele van az Úr", és az Ő vezetésére ügyel, biztos úton marad. "Szerencsés ember".

És végül megállapíthatjuk, hogy mindezeknek igazságán az sem változtat, ha Isten olykor megint elrejtőzik.

Mert a történet végén, valljuk meg, megint semmi jelét nem látjuk annak, hogy Józseffel "az Úr vele volt, és szerencsés ember volt." Ellenkezőleg: hirtelenül megint sokkal rosszabbra fordul a sorsa, mint amilyen valaha is volt. A hiúságában megsértett asszony hazudozásainak mindenki hitelt ad. Rá van sütve Józsefre a vád: elvakult vakmerőségében levetette a hű rabszolga álarcát, és úrnője ellen ő követett el olyan merényletet, amellyel a beléje helyezett nagy bizalomra teljességgel méltatlannak bizonyította magát. A nagy háznépnek egyetlen tagja sem mer védelmére kelni. Az idők multán hazaérkező Potifár sem részesíti most már csak annyi bizalomban sem, hogy alkalmat adna neki a védekezésre. A vádnak egészen kiszolgáltatva, el kell vennie a büntetést: az udvari tömlöcben kell lakolnia. Milyen alázuhanás az eddigi helyzetből! Amit eddigi felemelkedése során sokévi fáradozásával elért, most egyszerre mind odaveszett! Sőt, a valamikor rászakadt keserves rabszolgasorsnál is mélyebbre, a börtönlakó sorsába hullott alá!

És mi mégis tudjuk a történet folytatásából, hogy ezeket is Isten keze intézte. Nagyon fájdalmas kerülőút volt ez, amelyet Józsefnek meg kellett járnia, de az Istentől jól eltervezett, biztos, célhoz vezető út volt! Sőt, az eddigiekből bátran következtethetünk arra, hogy maga József is nyugodtan rábízta magát Isten rejtelmes kezének vezetésére. Már az előbbi szerencsétlenségében megtanulhatta, hogy "vele van az Úr" abban is, és "szerencsés emberré" tudja őt tenni annak ellenére is. Az elmúlt évek tapasztalataival meggazdagodva most is érezhette, hogy semmi sem történik vele Isten akarata nélkül, ha úgy elrejti is kezét, hogy mi sem látszik belőle!

A balgatag emberi szív ilyen fordulatok láttán felkiált: hogy engedhet meg az Isten ilyet? Hogy a hazugság így győzzön az igazság felett! Hogy a bűn maga ölthesse fel a vádoló tisztaság palástját, és a büntetés csapásai azokra hulljanak, akiket éppen a dicséret és az elismerés illetne meg! Igen, történnek néha ilyen dolgok, sőt néha a magunk életében kell elszenvednünk a keserveiket!

De aki Istennel közösségben él, az ilyenkor is Őreá támaszkodhat és ráhagyhatja a dolgok intézését. Bizonyára csak átmeneti helyzet az, amelyben a bűn ilyen diadaloknak örülhet! S ha Isten így rendezte el az Ő terveiben, bizonyára megvolt vele a célja. Egyszer majd ki is fog derülni: mi volt az?

Az, Aki által Isten megadta nekünk, hogy Ővele örök közösségben állhassunk, és vezetése alatt élhessünk, maga is a Kereszt útját járta. És nagy volt a bűn diadalmaskodása az Ártatlannak veszte felett, - amíg Isten engedte. Az Ő nyomdokaiban járva nemzedékről nemzedékre emberek ezrei "vették fel a keresztet", és szenvedtek el ártatlanul való meghurcoltatást panasz nélkül. Mások sajnálkozhattak talán felettük, de ők csendes, biztos lélekkel viselték sorsukat. Ha Isten nyilvánvalóan jó ideig nem mutatta is meg külső sorsuk alakulásában, azért "velük volt", és boldogabbak voltak sok más "szerencsésnek" dicsért embernél!

*

Minden azon fordul meg, hogy jó és rossz napjainkban egyaránt, megvan-e belső világunkban az Istennel való közösségünk? Ki nyerheti el ezt a nagy ajándékot, és hogyan? Titokzatos dolog ez! De az Újtestamentum világánál mi többet tudhatunk róla, mint József, és mind a többi ótestamentumi hívők. Előttünk kivilágosodott Isten arca a Jézus Krisztusban. Már születése előtt is megmondatott róla, hogy "Immánuel" lesz a neve, ami azt jelenti: "Velünk az Isten". Őbenne mutatta meg Isten, hogy közösségre akar lépni velünk mindannak ellenére is, ami ezt akadályozná. Őbenne kínálja nekünk bűneinket elfedező kegyelmét, és hívogat szüntelen a csodálatos kiváltság elvételére, hogy mi az Övéi lehetünk s Ő a miénk. Aki ezt hitével elfogadja, annak számára lesz valóság, hogy "az Úr vele van." És ezzel a hittel a szívünkben tudunk felülkerekedni minden nyomorúságunkon, tudunk tisztán, épen átmenni a kísértések támadásai között is, és tudunk állhatatosan kitartani az Isten elrejtőzésének éjszakájában is. Boldog ember az, akinek sorsát Isten belülről ezzel az élő hittel formálja!

Lekció: I. Mózes 39, 21 - 40, 23.

Textus: I. Mózes 39, 21.
"Az Úr Józseffel volt és kiterjesztette reá az Ő kegyelmességét..."

A királyi tömlöcben raboskodó Józsefről szinte szóról-szóra ugyanazt a megállapítást olvassuk, amellyel a Potifár házánál eltöltött éveit is jellemezte az elbeszélés: "az Úr Józseffel volt..." Nem is csodálkozunk ennek a megállapításnak az ismétlődésén, mert hiszen a történetnek ez a két szakasza egyébként is nagyon hasonlít egymáshoz. A Potifár házánál átélt évek és a börtönben lejátszódott események annyira párhuzamos vonalakon haladnak, hogy szinte az a benyomásunk: mintha - más díszletek közt és más jelmezben - ugyanaz a cselekmény ismétlődnék előttünk még egyszer.

A történetnek mind a két szakasza azzal kezdődik, hogy Józsefet hirtelenül rászakadt nagy nyomorúságban találjuk. Egyszer a szülői ház derűs világából taszítja le az idegen földön reáváró rabszolgasorsba testvéreinek a gonosz merénylete, másszor a nagyhatalmú Potifár bizalmi emberének az irigyelt helyzetéből dönti alá az ártatlanul ráfogott vád a börtönlakók szomorú életébe. Mindkét történet arról beszél, hogy Józsefet ezek a csapások nem törik meg, hanem lelke épségben megőrzött erőivel fel tudja küzdeni magát az adott lehetőségek között a legmagasabbra. Potifár házánál az utolsó rabszolgából minden vagyonának és egész házának az intézőjévé válik, a börtönben pedig - ha címben megmarad is egynek a sok többi rab közül, valójában előlép lassanként az egész fogház gondnokává. Végül a történet egyik szakasza sem nyer megnyugtató befejezést; szomorú csalódásokkal lesz gazdagabb József itt is, ott is, azonban mindkét esetben az a titka a rászakadt bajok felett kivívott győzelmeinek, hogy "az Úr vele volt."

Nyilvánvaló, hogy az Isten iskolájában ugyanazt a leckét nem csak egyszer, hanem néha többször is meg kell tanulni, és belőle ismételten is le kell vizsgázni! Nem csak egy kalapácsütést mér Isten a szegre, ha azt akarja, hogy az jól tartson!

Mégsem csak egyszer már látott dolgoknak a pontra megismétlődésével van itt dolgunk. Találunk ebben a történetben figyelmünkre érdemes új mozzanatokat is.

Szolgai módon az élet nem is szokta megismételni a már megtörtént dolgokat. Még ha valaki csakugyan azonos eseményeket élne is át ismételten, mássá tenné azokat akkor is maga az ismétlődés. A második fejszecsapás, amely a fa tövére lesújt, talán semmiben sem különbözik az elsőtől, de mert csak azért is, mert második, veszedelmesebb dolog. Vannak emberek, akik kibírnak egy megrendítő csapást, de kettőt már nem. Jó azért látnunk, hogy ha megismétlődik József életének nagy megpróbáltatása, kiújul abban az a lelki győzelem is, amellyel úrrá lesz felette. Sok erőpróbának meg tud felelni az, akivel "vele van az Úr!"

Egyébként is súlyosabb volt ez a második próbatétele az elsőnél. Ha választhatott volna a Potifár házánál szolgáló utolsó rabszolgának és a börtön lakóinak sorsa között, egy pillanatig sem lehet kétséges: melyiket választotta volna! Élete vonalának ez a második aláhajlása jóval mélyebbre ért le, mint annakidején az első! Volt valami ebben az újabb nyomorúságos helyzetben, ami különösen súlyossá tette azt: a nyomorúság közössége, amelyben Józsefnek élnie kellett a börtönben. Az a sors, amelyet a Potifár házánál kellett viselnie, kivételes egyéni szerencsétlensége volt. Ott is élt ugyan körülötte elég sok más rabszolga, aki ugyanazt a sorsot viselte. De azok azt nem érezték szerencsétlenségnek. Ők már valószínűleg úgy születtek bele abba és soha nem ismertek, nem is remélhettek más sorsot. A rabszolgaság ókori intézményének az idejében százezreknek megszokott és magától értetődő sorsa volt ez. Ritka kivétel volt az olyan rabszolga, aki - mint József - a szabad élet kiváltságosabb helyzetéből bukott alá a rabszolgaéletbe, s ezért azt megrendítő csapásként élhette át. De a börtönbe kerülve, sokaknak közös szerencsétlenségében kellett osztoznia. A többi rab is mind úgy zuhant alá jobb napok napfényéből a fogság sötétségébe!

Régi mondás vallja: vigasztalás az, ha az embernek társai vannak bajaiban. Van is benne sok igazság. De van a dolognak egy másik oldala is. Éppen azok között, akikre a fogság sorsa nehezedik, sokszor megfigyelték már: van a közös szenvedésnek veszedelmes és rontó hatása is. A fogházak lakóinak kialakul a saját összetartó társadalmuk; egy olyan egységes tömeggé tapadnak össze lelkileg, amely aztán minden újonnan érkezőt is magához húz, és magával lefelé húz. Megismétlődik ez a jelenség a fogházak falain kívül, "szabadlábon járó" emberek közt is! Ha a bajba jutott ember maga körül is csak olyanokat lát, és csak olyanokkal érintkezik, akikkel hasonlóképpen elbánt az élet, nehéz magát függetlenítenie a közös nyomorúság nyomasztó ködétől, és annak föléje emelkedve épségben tartania a lelke frissességét!

Összefügg a közös rabságnak ez a mindenkit behálózó ernyesztő és sorvasztó hatása azzal, hogy a rabok ráérnek a maguk bajával foglalkozni. Szinte egyéb dolguk sincs! Potifár házánál mindenkinek megvolt a dolga. A többi rabszolga is mind sürgött-forgott a maga teendői körül, Józsefnek sem maradt sok ideje arra, hogy kesergéseibe elmerüljön. De a börtönben most őt is elnyeléssel fenyegeti a nagy semmittevés ásító mélysége, s annak mélyén a közös rabsors feneketlen mocsara!

Az a tudat, hogy ártatlanul került erre a sorsra, magában véve nem sokat segíthetett rajta. Mit tudhatta ő, hány más társa is nem ugyanolyan ártatlanul szenvedi-e valamilyen nagyhatalmú ellenség bosszúját? Az a két udvari főember is, akivel közelebbi dolga akad a börtönben, ki tudja, mivel "vétkezett" a király ellen? Hátha csak valamilyen pillanatnyi fejedelmi szeszély taszította le őket a mélységbe, ahogy aztán egyiküket egy jó órája kegyes hangulatában megint vissza is emelte a király a magas udvari méltóságba? Az önkényes hatalomnak abban a régi világában tele lehetett a börtön ártatlan áldozatokkal. Érdemes-e még akarni valamit, kitartani és küzdeni valamiért az ilyen világban?

Jóval nehezebb volt Józsefnek ez a második próbatétele az elsőnél! De ha még százszorta nehezebb lett volna is, akkor is felülmúlta volna minden nehézségét az az erőforrás, amelyből József meríthetett. "Az Úr vele volt". Jó nekünk Józsefet másodszor is nagy szakadékba, még az előbbinél is sokkalta sötétebb mélységbe döntve látnunk! Így világlik ki előttünk annak az Istennek, akivel szövetségben állt, "mindenre elégséges" kegyelme. Halmozódhatnak és nőhetnek a bajok, de sohasem múlhatják felül az Istennek azt a megtartó erejét, amellyel a gyenge embert mindenen győzelmesen átsegíti!

Érdekes újabb betekintést nyújt József lelkivilágába az is, ahogy a börtön lakóinak az élére emelkedik. Lényegében véve itt is a régi történet ismétlődik meg. A börtön vezetőjének valahogy feltűnt ennek a különös rabnak a szívessége, készsége, hasznavehetősége, megbízhatósága, és kezdett rábízni egyes feladatokat. Addig-addig, amíg végre minden dolgát-gondját ráhagyta, és József azt olyan jól ellátta, mintha ő maga lenne a börtön felügyelője.

Mégis van valami nevezetes különbség e között a felemelkedés között, és a Potifár házánál lejátszódott hasonló történet között. Ott Józsefnek kiszabott kötelessége volt az, hogy elvégezze a maga dolgát, éspedig amilyen jól csak tudja. Itt a börtönben ellenben összetett kézzel tölthette volna el napjait. Volt tehát benne valami, ami kötelező parancsok nélkül is arra hajtotta őt, hogy hasznossá tegye magát, éspedig mindent megtegyen, ami csak telik tőle. Az önkéntes szolgálatnak az a lelke ez, amely a legsanyarúbb helyzetben is meglátja: milyen alkalmak mutatkoznak valami jó munka elvégzésére, és amely a saját baját és nyomorúságát soha sem használja fel mentségül arra, hogy az ilyen jó munkát elvégezetlenül hagyja.

Ott figyelhetjük meg legszebben ennek a lelkületnek a kicsillanását, ahol Józsefnek a börtönbe került két udvari főemberrel való beszélgetése van elmondva. Feltűnt neki, hogy ennek a két rabnak valamilyen különös teher nyomja a lelkét. Felébredt benne a résztvevő érdeklődés: mi lehet a bajuk, hátha segíthetne rajtuk. - "Miért olyan komor ma a ti orcátok?" - Hamarosan kitűnt: csakugyan segítségükre tud lenni. Rejtelmes álmaik voltak az éjszaka, azok nehezedtek rá a lelkükre. Józsefnek pedig megadatik Istentől, hogy átlássa álmaiknak az értelmét, és megfejtse azokat számukra.

Most ne foglalkozzunk azokkal a kérdésekkel, amelyek bennünk ezzel az álomfejtéssel kapcsolatban felmerülnek. A továbbiak során, amikor Józsefet majd ott látjuk a hatalmas Fáraó színe előtt, hogy az ő álmait is megfejtse, visszatérhetünk rájuk. Legyen most elég annyit tudnunk, hogy az álmok megmagyarázásával valóban nagy segítséget nyújtott József. Különösen az udvari főpohárnoknak. Őt azzal az álmából kiolvasott örömhírrel vigasztalhatta meg, hogy már nem sokáig tart fogsága, néhány nap múlva visszanyeri udvari állását, és ünnepi alkalmakkor megint ő nyújtja oda a királynak a borral telt kelyhet. A másik főember arcát nem deríthette fel ilyen örvendetes kilátásokkal. Vele azt kellett közölnie álma alapján, hogy rövid néhány nap múltán a vesztőhelyre juttatja őt a király rendelete. De ez is segítség volt, mert jobb a bizonyos rosszat tudni és felkészülni rá, mint félelmek és reménységek közt bizonytalanság kínjaiban hányódni. És sokszor volna egymással szemben kötelességünk azt a jó szolgálatot leróni, hogy őszintén megmondjunk fájdalmas igazságokat, amikor szépet és jót csak hazudozva mondhatnánk! Abból, hogy József ezt a szolgálatot is híven teljesítette, látszik meg talán legjobban: a szolgálat lelke vezette, nem pedig az a vágy, hogy az emberek kegyeit vadássza, és úgy tegye magát kedveltté és megbecsültté. Ha kedveltté és megbecsültté vált, ha volt része felemelkedésben, azt ő nem kereste, hanem önként és váratlanul adódó jutalmul kapta.

Azt lehetne mondani: kétféle emberből áll a világ. Az egyik fajtához azok tartoznak, akik magukról lehetőleg másokra hárítják át a terheket és gondokat. Minden dolognak a könnyebbik végét fogják meg, nem bánva, hogy ezzel megszaporítják és megnehezítik másnak a dolgát. A másik csoportot azok alkotják, akik ellenkezőleg, mások terheit is igyekeznek magukra venni. Talán megvan nekik maguknak is az éppen elég nagy terhük. József is ott hordozta lelkében a maga sorsa égő sebeit. A főpohárnokkal való beszélgetésében ki is buggyant szívéből a panasz és elmondta: milyen méltatlanságok estek rajta, amelyek miatt most szenvednie kell. De nincsenek úgy elfoglalva a maguk keserveivel, hogy észre ne vennék, ha másnak az arcára árnyék borul, és örülnek, ha más bajában osztozva segíthetnek rajta. Nem kérdezik: kötelességük-e, rájuk tartozik-e? Csak az alkalmat nézik, amely a szolgálattételre kínálkozik.

Akár azért jut ezeknek az embereknek figyelmük és erejük mások terheinek felvételére, mert már a maguk nehézségeivel megvívták harcukat, s azok nem tartják lekötve minden erejüket, akár fordítva: éppen a mások baja iránti fogékonyságuk és segítőkészségük vonja el a lelküket a saját bajaik fölötti töprengéstől és így tudnak maguk is könnyebben fölébe kerekedni sorsuknak, - annyi bizonyos, hogy "az Úr velük van", és ebben rejlik szolgálatos lelkületüknek is a titka. Az Istennel való közösségnek a legbizonyosabb jele éppen ez a szolgálattétel. Az Istennel szövetségben élők azok, akik segítséget osztó királyfiakként járnak a többi ember között. Apró hétköznapi szívességektől kezdve, egész életre szóló nagy jótettekig, a szolgálattételben élik ki magukat. És miközben szolgálnak, beteljesedik rajtuk az, amit Jézus is megígért: nagyokká nőnek, és az emberek közötti tisztességben és befolyásban is felemelkednek.

De érdemes azt is megfigyelnünk, hogy Józsefnek ez a fogságában megnyilatkozó szíves, készséges, szolgálatos magatartása mégsem azt jelentette, hogy a szabadulás vágya kihalt a lelkéből. Rámutattunk már arra, hogy sorsát vérző sebként viselte, ha szívében elrejtve is. És a világért sem úgy törődött bele annak nyomorúságába, mint valami soha örökké meg nem változtathatóba. Amikor pedig fogságának a falán a reménységnek csak egy kicsinyke rése is megnyílt, azon keresztül azonnal kibocsátotta vágyainak és reményeinek a postagalambjait a szabadság napfényes világába. Azzal az udvari főemberrel beszélve, akiről tudta, hogy néhány nap múlva vissza fog kerülni magas állásába, nem mulasztja el, amit jövője érdekében megtehet. Pártfogásába ajánlja magát: szóljon majd érette egy jó szót a király előtt, és eszközölje ki szabadulását!

Jól tudjuk: Józsefnek csalódnia kellett a főpohárnokhoz fűzött reménységeiben. Az ott, a fogházban mindent megígért ugyan, de aztán mindenről el is felejtkezett. Amikor újra elnyerte udvari méltóságát, annak fényében és örömei közt a legkisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a börtönben ott sínylődik egy ártatlan rab, aki neki nagyon jó szolgálatokat tett, s aki várja az ő viszontszolgálatát. Igaz, hogy egyszer aztán évek múltán mégis eszébe jutott József, s ennek révén következett be József sorsának csodálatos megfordulása. De addig sok-sok idő telt el, és közben semmi sem változott!

El tudjuk képzelni: nagyon fájhatott Józsefnek ez a csalódás, de azért ezt az újabb fájdalmat is úgy viselte, mint a többit. Nem átkozta dühében az emberi hálátlanságot. Nem égett gyötrő türelmetlenségben, nap-nap után hiába várva, mikor ad már életjelt a pohárnok. Nem vonta le azt a keserű tanulságot, hogy nem érdemes a szolgálat útját járni. Az, hogy "az Úr vele volt", azt is jelentette, hogy szabadulását is Őreá bízta és nem emberektől várta.

De azért mégis megtette azt is, ami emberileg megtehető. Isten után embereknek is lehet része sorsa jobbrafordulásában, s ezért őket sem hagyta figyelmen kívül. S amint már mondtuk: végül - emberileg szólva - csakugyan ennek köszönhette a börtönből való kiemelkedését.

Nyugodtan viselni a rossz jelennek terhét, és ugyanakkor megtenni minden emberileg lehetőt a jobb jövőért, ez az a két dolog, amit csak akkor tudunk összeegyeztetni, ha "az Úr velünk van". Isten nélkül vagy nekifeszülünk sorsunk megjavítása ádáz küzdelmének, de ugyanakkor csak lázongó lélekkel tudjuk elhordozni azt, ami ma még, - és ki tudja: ezután is meddig még? - ránk van mérve. Vagy pedig elcsendesednek szívünk háborgásai, és nyugodtan viseljük a ránk nehezedő terheket, de akkor meg bele is fásulunk sorsunkba, és nem marad már sem reménységünk, sem akaratunk arra, hogy a jelen bajaiból szabadabb jövőre küzdjük ki magunkat. Az Istennel járó embernél ez a két, egymást különben kizáró ellentét egészséges összhangba simul. Isten kezében tudja sorsát, és előtte csendes alázattal meghajolva viseli a rossz napok próbatételeit, amíg kell. De ez az Isten kezére való bízó és engedelmes ráhagyatkozás nem a fásult lélek nemtörődömsége! Ez a csendesség nem a halálba sorvadás nyugalma, hanem a zsendülő, feltörő, akadályok közt is utat kereső életé! Amíg tart a mostoha viszonyok közé való bebörtönöztetés, az ilyen lélek addig is ezer alkalmat talál erőinek kifejtésére. És mivel tudja, hogy minden próbatétel csak ideig való, és Isten nagy mélységeken át is mindig csak jobb napok magasságai felé vezet, éber vágyakozással figyeli a kimenekedés lehetőségeit is, s azokat tőle telhetőleg megragadni és kihasználni is igyekszik. A léleknek szomorú betegsége mind a kettő: a jelen bajai miatti elkeseredett lázongás is, a jobb jövőért semmit sem tevő fásultság is. Egészség és erő abból fakad, ha "velünk van az Úr".

Sok-sok olyan ember kellene a világba, aki Józsefhez hasonlóan ilyen egészséges és erős lélekkel tudna szolgálni a legsanyarúbb viszonyok közt is, úgy, mintha soha jobb helyzetről már álmodni sem lehetne, - s aki ugyanakkor előre néző bizalommal és elevenséggel tudná egyengetni a boldogabb napok útját!

*

Elérkeztünk József történetében a nehéz próbatételek végéhez. Itt állunk most már a nemsokára bekövetkező, váratlan és csodálatos felmagasztaltatásának küszöbén. De megvallhatjuk: ha ennek a történetnek nem volna is meg az ismert további folytatása; ha csak ennyiből állna is, amennyi eddig lepergett belőle a szemünk előtt, vagy ha a további részeinek odavesztésével csak ennyi maradt volna is meg a mi számunkra csonka töredékképpen, akkor is hálásak lehetnénk érte. Egymagában ez a József fogságáról szóló rész is olyan képet tár elénk, amelyet jó, mélyen belevésnünk az emlékezetünkbe. Jó a szívünkbe zárni azt a tanítását, hogy ha valaki Istennel közösségben él, akkor még a sötét rabságban is "vele van az Úr", és oda is "kiterjeszti az Ő kegyelmességét" rá. Isten szabadon jár ki és be a bezárt tömlöcajtókon is, és börtönfalak sem akadályai az Ő "kegyelmessége kiterjedésének". Igaz ez a szó szoros értelmében vett börtönökre vonatkozólag is, és jó azokra a szerencsétlen embertársainkra gondolva, akik a börtönök lakói, mindig eszünkben tartani, hogy a társadalomtól el vannak ugyan zárva, de Istentől nincsenek, és Őt ott is megtalálhatják. Hát még, ha - amint sokszor megtörtént már - nem bűnei miatt, hanem éppen az Isten ügyéért szenved valaki fogságot! Szabadabbak az Istennek ilyen rabjai, mint sok szabadlábon járó ember! Isten elkísérte őket fogságukba is. Vele együtt vannak bezárva, és nem olyan szűk kis cella az, amelyben Isten elfér!

De ugyanaz áll arra az ezerféle más fogságra is, amelyet életünk során mindnyájunknak el kell egyszer másszor szenvednünk. Egyszer betegség bilincsel az ágyunkhoz, máskor valamilyen nagy szomorúságnak a börtönébe vagyunk befogva, megint máskor ellenséges körülmények zárnak körül, mint sötét tömlöcfalak. De Isten ilyenkor is ott van velünk, s akkor minden jól van!

Annak az isteni irgalomnak a képe sugárzik felénk József történetéből, amelyet a mi Urunk Jézus Krisztus arcáról olyan jól ismerünk: az övéihez minden mélységbe aláhajló és a velük minden nyomorúságukat megosztó Istené! Őt magunkhoz közel tudni, és "kegyelmességét reánk kiterjesztve" érezni, dicsőséges szabadság bármilyen rabságunkban, erő a szolgálatra és fölemelkedésre minden mélységbe zuhanásunkban, és boldog záloga a maga idején való szabadulásunknak!

***

Lekció: I. Mózes 41, 1-16. 25-32.

Textus: I. Mózes 41, 16. "És felelt József a Fáraónak, mondván:
nem én, hanem Isten jelenti meg, ami a Fáraónak javára van."

Elérkeztünk József történetének a fordulópontjához. Mintha valami magas hegynek a gerincére értünk volna fel, ahonnan kitárul elénk a kilátás. Eddig rejtelmesen föl s alá kanyargott velünk az út. Láttuk Józsefet hol felemelkedni, hol megint alásüllyedni sorsa hullámzásában. Most már tájékozódhatunk az elért hegyoromról: megértjük már, miért kellett az útnak olyan szakadékokon át vezetnie, és olyan meglepő fordulatokat megtennie! Ide éppen csak így kanyarodhatott fel József útja! Másképpen nem érhette volna meg ezt a napot, amelyen Egyiptom királyának és egész országának a jótevőjévé emelkedett fel!

De mielőtt történetének ebbe a szakaszába elmerülnénk vizsgálódásunkkal, álljunk meg egy percre annál a kérdésnél, amely óhatatlanul felmerül bennünk itt, sőt már az előző szakasznál is felmerült: mint is vélekedjünk Józsefnek az álomfejtéseiről és magukról az álmokról, amelyeket a Szentírás az ő története során feljegyez?

Nem foglaljuk bele ebbe a kérdésbe az ő tulajdon ifjúkori álmait, mert azokat az emberi lélek természete alapján könnyen megértettük, amikor velük foglalkoztunk. Azokban az ő nagyra hivatottságát érző fiatal lelke vetítette ki félig sejtelmes, félig tudatos vágyait és reménységeit, s ha az évek során valóra váltak ezek az álmai, azért váltak valóra, mert nem hazug magahitetésből, hanem igaz nagyra termettségből fakadt a jövendőnek az az ifjúi megsejtése. De már azok az álmok, amelyeket a börtönben vele együtt raboskodó udvari főemberek láttak, s azok is, amelyeket az előttünk lévő történet szerint maga a Fáraó álmodott, egészen más elbírálás alá esnek. Ezek annyira tárgyias jellegűek, az álmodók lelki alkatától annyira független történésekről éspedig napokra és esztendőkre esedékesen beállított eseményekről szólnak, hogy fel kell vetnünk a kérdést: csakugyan vannak ilyen, jövendőt mutató álmok? Nem süllyednek-e le a Szentírás elbeszélései, ha ilyenekről szólnak, gyermeteg népek babonás felfogásainak a színvonalára?

Állapítsuk meg, hogy a közkeletű babonás álomhittel szöges ellentétben áll az egész Szentírás mindazzal, amit Istennek gondviselő hatalmáról és mindeneket igazgató akaratáról hirdet. A jövendő titkainak mindenfajta kíváncsi fürkészése s így az álmokból való jövendölgetés is, azoknak a dolga, akik nem hisznek a gondviselő Istenben. Mert nem tudják jövendő sorsukat jó kezekben Őnála, azért keresnek megnyugtatást valamilyen nyomorult pótlékban: a jövendő titkait eltakaró lepelnek fellebbentésére irányuló kísérletekben. Nincs ilyesmire szüksége annak, sőt egyenesen bűnös dolog az előtt, aki Istenben minden dolgok Urát, köztük a jövendő titkainak tudóját és intézőjét is, ismeri! A holnap titkaiba való belekandikálás helyett alázatosan ráhagy mindent Istenre, és magát türtőztetve "várja az Urat", aki a maga idején feltöri a titkok pecsétjét. S ha vannak a Szentírásnak lapjai, amelyek különös erővel hirdetik Istennek ezt a sorsunkat alakító gondviselését, akkor éppen ezekről a József történeteit elmondó lapokról zeng felénk a leghatározottabban és a legnagyobb megnyugtatással a felszólítás: "Hagyjad az Úrra a te útadat!" Józsefet nem is kapjuk rajta azon egyetlen egyszer sem, hogy ő saját rejtelmes sorsa jövendő útjait álmainak a megfejtése révén akarta volna tisztábban látni. Pedig emberileg szólva lett volna erre elég oka. Neki elég volt Isten keze által vezettetnie magát.

De arról igenis szól a Szentírás, hogy miközben Isten az embereket a maga gondviselő uralmának az ismeretébe felemelte, és ezzel az álmokkal való babonás bíbelődésnek az elvetésére is ránevelte, sokszor le is ereszkedett az ő színvonalukra, és álmaikon keresztül is szólt hozzájuk. Nagy türelmet kívánt ez az Ő nevelő munkája, s a lassú észjárású tanítványtól, az embertől, Ő nem kívánta, hogy azonnal odaérkezzék a végső állomáshoz. Közben Ő alkalmazta tanítói módszerét az emberhez. S ha az ember az álmok világában kereste tapogatózva az isteni titkok megnyilvánulását, Isten kész volt ott is találkozót adni neki: álmok által is közölte az emberrel, amit tudtára akart adni.

A hívő ember ebben nem ősi babonáknak a szentesítését látja, hanem csak Istennek az emberhez való leereszkedését csodálja. S ezért mi sem akadunk fent azon, hogy József álmokat fejt meg, ha egyszer azt látja, hogy azok által csakugyan Isten jelentett meg valamit egyes embereknek.

De itt mindjárt a szemünkbe ötlik valami, ami elgondolkozásra késztet: ezeknek az álmoknak megfejtésre volt szükségük! A Fáraó látta az álmokat, de nem értette meg, mit is jelentenek, míg nem akadt valaki, aki megmagyarázta neki. Ahhoz eléggé világosak voltak az álmai, hogy szeget üssenek a fejébe. Azt megértette, hogy valami fontos isteni üzenet rejlik bennük. Sem elfelejteni nem tudta ezért őket, sem napirendre nem tudott térni fölöttük. Belemarkoltak a lelkébe és nyugtalanították. Mint valami megemészthetetlen táplálék, megfeküdték a lelkét. De hiába volt minden töprengése: az álmok nyitjára rájönni nem tudott. S addig nem talált nyugalmat, míg segítségére nem jött valaki, aki belelátott az álmok értelmébe s azt előtte is feltárta.

Nem valami kivételes jelenséggel van itt dolgunk, hanem szinte azt mondhatnánk: egyetemes törvényt figyelhetünk meg ebben. Isten így szokta közölni mondanivalóit az emberekkel. Közvetlenül szól ugyan hozzájuk, ahogy a Fáraóval is beszélt éjszakai álomlátásában, de világossá és érthetővé végül is közvetett úton válik csak szava: felhasznál valakit követéül, mint a Fáraó esetében Józsefet, és annak szavai által teszi érthetővé: mit is mondott voltaképpen? Mintha idegen nyelven szólna hozzánk. Annyit értünk csak meg belőle, hogy van valami életbevágó mondanivalója, amit nem rázhatunk le magunkról, mintha semmi közünk sem volna hozzá. De hogy mit is mond? - annak felfogásához tolmács kell!

Különben hiába töri az ember a fejét! Istennek, a lelkében közvetlenül végbemenő közlései elmosódott, homályos értelmetlenségek maradnak. Mintha valósággal álomképek úsznának a szeme előtt, amelyeknek ákombákomjából nem tud kiokosodni. Mintha megfejthetetlen jelírás jelennék meg a lelke tábláján, amely izgatja ugyan, de nincs kulcsa a megfejtéséhez!

De Isten szava nem vész kárba! Akit Ő valóban szólongat, a mellé mindig kirendeli szavának értelmezőjét is. Küld valakit, aki otthonosabb az Ő szavajárásában és gondolataiban. S az ilyen tolmács segítsége révén egyszerre csak értelmes összefüggésbe állnak össze a zavaros, rejtélyes isteni jeladások. Világos és határozott értelmet nyer, amit Isten a megszólított embernek mondani akar.

Ez a legnagyobb szolgálat, amit egyik ember a másiknak az életében betölthet! Nem csak azoknak a dolga ez, akiket hivatásuk szerint is "az Isten beszéde szolgáinak" szoktak nevezni. Az övéké természetesen elsősorban. Nincs is szereplésüknek semmi haszna és értéke, ha nem ezt az értelmező szolgálatot végzik! De rajtuk kívül is többé-kevésbé feladata ez minden hívőnek. A hívő bizonyságtétel mindnyájunkra kiterjedő tisztének ez éppen az értelme. A mi gyarló emberi beszédünket hallva juthatnak csak el az emberek oda, hogy egyszer megvallják: most már értem, amit az Isten talán régtől fogva, sokszor is mondott nekem, de ami sohasem vált előttem világossá!

Néha ugyan úgy látszik: megfordul a sorrend, és a mi emberi beszédünk marad érthetetlen, amíg Isten azt a hallgatóinak lelkében közvetlen behatásával meg nem világosítja számukra. Valójában pedig úgy áll a dolog, hogy Isten közvetlen szava és emberi tolmácsainak beszéde, egymást értelmezik és világosítják meg kölcsönösen. Mindenképpen bizonyos tehát, hogy a tolmácsok értelmező szolgálata hozzátartozik az Isten beszédének hatályossá válásához és érvényesüléséhez. József éppúgy Isten rendeléséből állt a Fáraó előtt, ahogy Isten rendeléséből jöttek annak álmai!

Érdemes közelebbről is megtekinteni a történetnek két főszereplőjét: az Isten üzenetének címzettjét, a Fáraót, és az üzenet tolmácsolóját, Józsefet. Micsoda kiáltó ellentét, amint így szemben állnak egymással!

Az egyik korlátlan hatalmú kényúr, valósággal istenített fejedelme egy nagy birodalomnak. Róla és a hozzá hasonlókról mintázták az emberi mindenhatóságnak, ha ugyan ilyesmiről lehet beszélni, a képét. Ő volt az "egy, akiért a milliók" vannak. Földöntúli lényként tiszteli alattvalóinak tengernyi sokasága, és a szeme villanása is parancs, még ha százak halálát jelenti is. Szinte nehéz elképzelni: hozzánk hasonlatos halandó ember hogyan őrizheti meg elméje épségét ilyen szédítő hatalom birtokában?

József pedig? A legnagyobb mélységből most került elő a legmagasabb polcon ülővel való erre a találkozásra. Az imént még börtönrevetett rabszolga volt, semmi egyéb. Sebtében most fürdették ki, most borotválták meg (mert mint a papoknak az istenek előtt, úgy a Fáraó szentséges színe előtt is csak borotvált fejjel volt szabad megjelennie közönséges halandónak), most öltöztették fel valahonnan kölcsönbe ráadott díszruhába. Ki tudta még akkor a bekövetkezendő fordulatot! Hátha csak azért röppent elő a nagy mélységből, hogy néhány pillanatra ott sütkérezve a király közelségének fényében, ismét vissza is hulljon a sötét mélységbe, vagy talán, ha csalódást okozna a nagy úrnak és felbosszantaná őt, egy dühös intésére, a vesztőhelyre dobják olcsó életét! Porszemnyi apró semmiség volt József!

Mégsem úgy állnak egymással szemben, hogy József esedeznék kezét tördelve a hatalmas úrnak valamilyen kegyéért, hanem fordítva! A Fáraó gyötrődő lelkének van szüksége most segítségre, és az ő vágyakozó tekintete tapad ennek a börtönéből előhozott idegen rabszolgának az arcára azzal a reménykedéssel, hogy hátha az megadhatja neki nyugtalanul hánykódó lelke kérdéseire a megnyugtató feleletet. Nagy az Isten tolmácsainak a tisztessége! Független minden evilági rangsorozástól, és nem mérhető a földi magasságok és mélységek mértékeivel!

A Fáraónak mindene megvolt, amit ez a világ adhat, de éppen e pillanatban a semminél is kevesebbet ért, amije volt. Mozgósíthatta országának minden szellemi erejét, előparancsolhatta jósainak, tudósainak, papi bölcseinek egész népes sokaságát. Minden hiába volt! Isten gondolatai csak rejtve maradtak az álomképek leple alatt, senki azokat parancsszóra feltárni nem tudta, s a megértésükre vágyakozó nagy úr szíve csak tovább gyötrődött tanácstalanságában.

De amikor az egyik udvari méltóságnak ebben a kínos helyzetben eszébe jutott hajdani rabtársa, az a fiatal rabszolga, aki annak idején hasonló bajban tudott neki segítséget nyújtani, s amikor ezt a börtön nyomorúságában ott felejtett rabot előhozatják, kiderül, hogy ő csakugyan meg tudja oldani a Fáraó kérdését. Neki nincs se kincse, se hatalma, semmivel sem rendelkezik, senkinek sem parancsol. Csak Istene van, aki őt titkaiba beleavatja, és ezzel tolmácsává teszi üzenetének. Ezért az ő gazdagsága a nagyobb, és abból kapja meg a Fáraó is az óhajtott ajándékot.

Sokszor megtörtént már, hogy így visszájára fordult az emberek közötti rangviszony, és a világ megvetettjei hozták meg a megoldást a világ hatalmasainak megoldhatatlan kérdéseire! Ezért ne féltse senki az Isten népének jövendőjét! Meglehet, hogy a világ történéseinek a tülekedése közben egészen a háttérbe szorítják. Meglehet, hogy minden hatalom és előny másoknak, talán éppen ellenségeinek a kezébe jut. Meglehet, hogy a világ utolsóinak számláltatnak, akik soraiba tartoznak. De a világ soha nem boldogulhat nélkülük mégsem! A válságos fordulóknál, amikor a világra ránehezedik az Istennek valamilyen komoly szava, amely felett napirendre térni nem lehet többé, de amelyet világosan felfogni sem lehetett még, - mindig az Isten "senkijei" lesznek azok, akik fölébe magasodnak a világ megalázott nagy "valakijeinek". Őtőlük tudhatja csak meg a világ, hogy mi is hát az, amit az Isten mond neki, s amihez tartania kell magát. Az Istent ismerők és üzenetét tolmácsolók oldhatják csak fel a világ életét meddő vergődésben tartó lelki csomókat, és ők adhatják csak meg elvesztett belső egyensúlyát!

De ne legyen félreértés! Nem azt mondjuk ezzel, hogy ők másoknál jobbak és kiválóbbak! József sem azzal az öntudattal állt oda a Fáraó elé, hogy ő most majd megmutatja, mit tud, és attól elsápadhat az összegyülekezett tudósok minden bölcsessége. A Fáraó még el sem mondta neki álmait, ő máris kijelentette előre: "Nem én, Isten jelenti meg, ami a Fáraónak javára van."

Bizonyára jó nyomon járunk, ha Józsefnek ebből a kijelentéséből azt olvassuk ki, hogy míg fennhangon folyt a Fáraóval való párbeszéde, titkon, a szívében végbement egy másik társalkodás is: közötte és az ő Istene között. Valami ilyesféle imádság szólalhatott meg benne: "Én Uram, hogyan tudnék én megfelelni a nekem feltett kérdésre? Ha Te magamra hagysz, mi vagyok én, hogy ilyen titkokat megoldjak? Ugyanolyan tehetetlen az én elmém ereje is, mint a másoké. Sőt, valamennyiüknél nyomorultabb féreg vagyok, akinek az élete egy hajítófát sem ér!" - De mindjárt utána szállt ennek az imádságnak a folytatása is: "Te most sem fogsz cserbenhagyni, Uram! Valahányszor nehéz helyzetbe juttattál, mindig megmutattad, hogy velem vagy! Az egész kemény iskolát, amelyben részem volt, azért jártattad velem, hogy megtanuljak teljes bizalommal reád támaszkodni a magam tehetetlenségében. Ahogy magányosságom hosszú éveit megosztottad velem, és azzal tartottad bennem a lelket, hogy veled társalkodnom megengedted, most sem fogsz némán elfordulni tőlem, hanem tudtul adod nekem, mit kelljen tolmácsolnom a Te nevedben a Fáraó előtt." - Ez a bízva kinyújtott kéz nem maradt üresen! Elnyerte azt az ajándékot, amelyet továbbadhatott azután. Isten a maga titokzatos módján kivilágosította József előtt a Fáraó álmainak értelmét.

"Nem én, hanem Isten!" - Pedig úgy látszott, hogy ő, az ember, József, hozza a megoldást. Az előtérben ő volt látható, mert csakugyan Isten adta a megoldást, de ez által az ember által, beléje helyezve a maga ajándékát, hogy ő adja azt tovább segítségül és áldásul a rá várakozónak. Ezt nevezzük a Szent Lélek ajándékának, az Istennek ilyen bennünk és általunk való munkásságát. Az ember maga csak edény. Semmivel sem többet érő másoknál. Nem forrás, amelyből magából segítség fakadhatna. De ami az ember erejéből nem tellene, azt Isten belehelyezi. Az Isten megtölti az edényt, és akkor van miből megelégítenie mások szomjúságát.

Csak egy szükséges ehhez: az edénynek üresnek kell lennie. A magával eltelt embernek nincs mit adnia, csak a magáéból. Istennek nem jut hely benne, míg az ember el nem jut az igazság alázatos felismerésére és bevallására: "Nem én...!" S ez nem könnyű dolog! Sok megaláztatáson át tanulja csak meg az ember! József sem így kezdte. Ifjúkori álmaiból, ha azokat jól értjük, még a nagy magabízás, a "Majd én!" hangos szava harsog ki. Nehéz iskolán ment át, míg lelke arra a másik alaphangra, az alázatos Istenre-utaltság hangjára hangolódott át! De ezért érdemes volt a keserves évek sorát végigszenvedni. És ugyanígy mindenki hálával gondol vissza a megaláztatások akármilyen tüzes kohóira is, amelyeken Isten átvezette, ha azoknak lángjai kiégették belőle a magukbízást és üressé tették önmagától, hogy a Szent Lélek vehessen benne lakozást ajándékaival!

**

Valóban, nem drága semmilyen nagy ár azért, hogy Istennek ilyen használható eszközei, az Ő üzeneteinek ilyen fogékony átvevői és hű tolmácsai lehessünk. Hiszen ennél felségesebb kiváltságot ember nem kívánhat ebben az életben!

A történet folytatásából tudjuk, mi következett az álmok megfejtése után: mint tette meg a Fáraó Józsefet egész birodalma fölé teljhatalmú megbízottjává, mint ruházta fel a sajátmagáéval szinte egyenrangú méltósággal és jogkörrel. Mindezzel majd csak ezután fogunk foglalkozni. De már most megmondhatjuk: József a mi szemünkben már nem fog feljebb emelkedni ezzel a világ szerinti nagy kitüntetéssel. Így, ahogy most előttünk áll, amikor még csak a börtönből szabadságolt rab, aki nem tudhatja, nem fogják-e hamarosan visszasüllyeszteni oda, ahonnan kiemelték, - máris olyan méltóság fényében sugárzik, amilyet semmilyen evilági felmagasztaltatás nem fokozhat. Isten követe és tolmácsa ő, egy Istent nem értő világban!

Ezt a nagy méltóságot szánta Isten minden gyermekének, tartozzék bár e világ rendje szerint a legutolsók vagy a legelsők közé. Nagy ajándék az, hogy amikor Krisztus által befogad és bevon a magával való közösségbe, szabadokká válunk, akármilyen rabságot szenvedünk is látszólag. De ezt még megtetézi az a nagyobb ajándék, hogy így "velünk lévén az Úr", megtanuljuk a vele való társalkodás közben az Ő nyelvét megérteni, az Ő gondolatait és szándékait felfogni, s adott pillanatokban azoknak tolmácsaiként léphetünk fel, amikor valakinek éppen erre van mindennél nagyobb szüksége. Nem okvetlenül nálunknál hatalmasabbak lesznek azok, akik elé odakerülve ezt a szent szolgálatot betöltjük, s ezért nem származik annak eredményes betöltéséből okvetlenül olyan külső nyereségünk, amilyen Józsefnek az ölébe hullott. De láttuk: ez valójában olyan ráadás volt az ő életében is, amellyel már nagyobbra nem is nőtt előttünk. Akár nagyok, akár kicsinyek, akár sokan, akár kevesen vannak, az mindegy, de azt akarja Isten, hogy ha majd egyszer elvégeztük pályafutásunkat, maradjanak utánunk olyanok, akik általunk értették meg, mit akart Isten nekik "megjelenteni az ő javukra."

"Nem mi, hanem Isten." Miénk csak a tolmácsolás szolgálata. Minden dicsőség az Istené!

***

Lekció: I. Mózes 41, 32 - 45.

Textus: I. Mózes 41, 38. "Mondta azért a Fáraó az ő szolgáinak:
Találhatnánk-e ehhez hasonló férfiút, akiben az Isten Lelke van?

Nem lépünk most át József történetének újabb szakaszába, csak ugyanannak a jelenetnek a folytatása megy végbe előttünk, amellyel már foglalkoztunk. A börtönből csak az imént előhozott rab, József, még most is ott áll a király előtt, akinek utolsó reménysége beléje fogódzott: ő talán mégis meg tudja fejteni rejtelmes álmait, ha senki más nem tudta is, és ezzel leveszi majd lelkéről nyugtalanságának nyomasztó terheit. Láttuk: a királynak ez a reménysége be is teljesedett. Most már világosan megérti álmaiból, mi az az "Istennél elvégezett dolog", amelyet Isten idejében tudtul akart neki adni, mert "siet azt véghez vinni." De József az álmok értelmének feltárásával nem fejezte be dolgát. Volt még egyéb mondanivalója is. Csak mi vágtuk el beszédének fonalát, hogy ami még azután következett, azt külön vegyük szemügyre.

József, mihelyt kivilágosodott előtte a Fáraó álmainak értelme, rögtön látta, hogy a megfejtésükkel leveszi ugyan a Fáraó lelkéről azt a terhet, amely reánehezedett, de annak helyébe mindjárt újabb, talán még sokkal nagyobb gondokkal terheli meg az uralkodót. Hiszen az álmok különös képeiben az a titok tárult fel, hogy Egyiptom országára hét szokatlanul bő termésű esztendő után mindjárt hét rettenetesen szűk esztendő fog elkövetkezni. Ha az álmok rejtélye nem nyomja is már a Fáraó lelkét, ott van most már az a súlyos kérdés: hogyan fogja majd országa átvészelni ezt a feléje közelgető rendkívüli válságot?

Józsefnek erre nézve is van javaslata és tanácsa. És amit erről mond, azzal még nagyobb csodálatba ejti a Fáraót, mint álmainak a megfejtésével. Jókedvében mindjárt meg is bízza Józsefet: legyen ő maga javaslatainak a végrehajtója! Sem okosabb megoldást nem ajánlhatna senki más, sem alkalmasabb ember annak végrehajtására nem akadhat, mint "ez a férfiú, akiben Isten Lelke van".

És így József, aki még csak az imént könnyen eltaposható féreg, börtönben sínylődő idegen rabszolga volt Egyiptom országában, egyszerre életnek és halálnak urává emelkedik a nagy birodalom élére. A Fáraó szinte csak jelképesen tartja meg magának a főhatalom elsőbbségét, egyébként teljes hatalmú kormányzóvá teszi meg őt alattvalói és összes hivatalnokai fölé, hogy ő tegye meg a szükséges intézkedéseket a fenyegető veszély elhárítására, úgy, amint azt az ő "bölcsessége és értelme" a legjobbnak látja!

Micsoda változás a József sorsában! Az ujján most már királyi pecsétgyűrű csillog, a nyakában az uralmat jelentő aranylánc díszlik. Finom kelméből készült köntösbe öltöztetve telepszik bele a király arannyal díszes "második hintójába; amerre elvonul benne, fullajtárok kiáltása nyit utat és szólítja hódolatra a sokaságot: "Térdre! Térdre!", s a nép engedelmesen borul le előtte, a hatalmas alkirály előtt. Előkelő főpapi családból született feleséget is ad neki a király, hogy mindenkivel elfeledtesse idegen származását és homályos múltját. S a többit aztán könnyű elképzelnünk! József ettől kezdve fényes palota lakója, minden kívánságára népes szolgahad mozdul, és keze intésével egy nagy birodalom életét igazgatja!

Álljunk meg mindjárt ennél az érdekes látványnál: íme, az Isten embere a hatalom magas polcán, a rang és méltóság sokaktól irigyelt fényében! Jó alkalom ez arra, hogy szemébe nézzünk a kérdésnek: mi közük van az Isten embereinek ahhoz a díszhez és kitüntetéshez, amellyel ez a földi világ tudja felékesíteni az embert?

Semmi közük sem lehet hozzá! - mondták már nem egyszer a múltban olyanok, akik nagyon komolyan vették a lélek örök világa és az emberi szemet könnyen elkápráztató hamis értékek hiú világa közötti nagy különbséget. Az Isten alázatos gyermeke - mondták - ne pompázzék a világi méltóságok díszeiben! Attól a világtól, amely Krisztust a keresztre feszítette, nem fogadhatnak el az Ő hívei kitüntető kegyeket. A földi országok sok rút bűnnel beszennyezett közéletében nem viselhet vezérkedő rangot az, akinek Isten országa lett az igazi hazája!

Nem nehéz megérteni, milyen okokból született meg az ilyen felfogás. A világ életének magas csúcsát veszedelmes szelek járják. A Sátán rettentő kísértéseinek van kitéve az az ember, aki a többiek fölé kiemelkedik, s akinek kezébe a mások sorsa felett gyakorolható hatalom jut. Gyakori szomorú példák mutatják: a legalázatosabb és legszeretőbb szívű ember is, ha az Isten fölviszi a dolgát, hogy ki tud vetkőzni régi mivoltából; hogy kihűl ott fent a magasban szívének meleg együttérzése az odalent küszködő többiek iránt; hogy átadja magát a hiúságát legyezgető hízelgők befolyásának, és milyen öntelt, zsarnoki emberré válhat! A hatalomnak valóban van valami részegítő íze, amely az embereknek a fejébe száll, megszédíti és megrontja őket.

És mégis azt kell kérdeznünk: nem valami titkos irigység beszél-e azokból, akik a földi hatalom elfogadását és viselését bűnös dolognak akarnák bélyegezni? Nem "savanyú-e a szőlő?" Nem azért ítélkeznek-e így, mert a szívük mélyén ők maguk is kívánkoznak a hatalomra, rangra, kiemelkedésre, s csak az a baj, hogy azt helyettük mások nyerik el? Ha valaki igazán átlátta, milyen csalóka, hitvány érték minden evilági felmagasztaltatás magában véve, s ha valaki ezért teljesen megszabadult annak kápráztató varázsától, - vajon nem más szemmel nézi-e akkor ezt a kérdést? Amilyen boldogan megvan nélküle is, nem ugyanolyan jó lelkiismerettel tudja-e vállalni is, ha reáhárul?

A József példája világosan mutatja: néha egyenesen kötelessége is az Isten emberének a földi hatalom és méltóság elvállalása, mert Isten keze igazgatja úgy a dolgokat, hogy nem térhet ki előle. József nem kereste és nem kívánta azt a magas kitüntetést, amely reáhárult. Esze ágában sem volt a Fáraónak felkínálkozni reá: "Én volnék az ország sorsában megoldandó nagy feladatra alkalmas ember." Ha egyáltalán várt valamilyen megjutalmazást jó szolgálataiért, az álmok megfejtéséért és a hozzá fűzött bölcs tanácsokért, legfeljebb abban reménykedhetett, hogy nem fogják visszalökni a börtönbe és a rabszolgasorsba, hanem szabad emberként mehet, ahová akar. Váratlanul, szinte álomszerű meglepetésként érte a magas tisztségbe való felemeltetés. De annál világosabban kellett látnia: Isten kezéből jön az, és el kell fogadnia!

Az is világos, hogy miért láthatta ebben Isten iránt való kötelességét. Az előkelő, magas állásnak nem a ragyogása tűnt a szemébe elsősorban, hanem a vele járó nagy feladatok: "Hogy az éhség miatt el ne vesszen a föld!" Azt látta: Isten reá akarja bízni ennek a nagy népnek a gondját, hogy a bekövetkezendő veszedelmek közt ő vezesse át, biztonságban, baj nélkül. Gyermekkori álmaiból még úgy ismertük ugyan meg, mint aki nem titkolt élvezetet talált abban, ha mások hódolattal hajlonganak előtte. De azóta nagy iskolát járt végig és más emberré lett. Most, amikor csakugyan százezrek hajlonganak előtte alattvalói hódolattal, az arcáról már nem a hatalomnak valamilyen gyermekes, balga élvezete sugárzik, hanem a milliók életéért viselt gondnak és felelősségnek a férfias tudata nyomja reá komor bélyegét.

Más a hatalom kísértő szelétől elkapott szánandó embernek és az ő nagy lelki kárvallásának a képe, - és egészen más az Isten kezétől felemelt, talán a saját szíve vonakodásának ellenére magas polcra odaparancsolt embernek a szolgálatvállalása! Áldott azoknak emlékezete, akik milliók javára a szolgálattételnek ezzel a lelkével vezérkedtek a múltban a mi nemzetünknek vagy az egész világnak az életében, akikben - mint Józsefben - "Isten Lelke volt", s akik ezért nem a maguk gyönyörűségére, hanem a gondjaikra bízottaknak áldására gyakorolták a kezükbe letett hatalmat! Akiket pedig ma, vagy ennekutána emel fel Isten keze az Ő hívő gyermekei közül magas polcokra, azokra se nézzünk gyanakvó szemmel, hanem foglaljuk őket gyakori imádságainkba; minden megkísértetésük közt őrizze meg Isten bennük a szolgálatnak ezt a lelkét romlatlanul!

József példája jó alkalmat nyújt arra, hogy közelebbről is megtekintsük: mit jelent az, ha valakiben "Istennek Lelke van", és az szolgálattételre készteti őt?

Magas méltóságára való felemeltetését József nem az álmok megfejtésének köszönhette, hanem annak a tanácsnak, amelyet ehhez hozzáfűzött. Maga az álomfejtés, amellyel megjövendölte az elkövetkező hét bőséges és hét ínséges esztendőt, lehetett volna pusztán valamilyen pillanatnyi isteni megvilágíttatás ajándéka. József igazi lelkülete abban nyilatkozott meg, hogy itt nem tudott megállni. Pedig ezzel már eleget tett a Fáraó kívánságának, és el is nyerte volna vele a királynak valamilyen hálás jutalmát. Nyugodtan mondhatta volna: megtettem a magam dolgát, a többi már nem tartozik rám! Ehelyett azonban kiütközik belőle most is az a szolgálatos lelkület, amelyet - habár sokkal szegényebb keretek közt - már megfigyelhettünk nála élete előbbi szakaszaiban is. Az a lelkület, amely fölvenni igyekszik mennél több gondot, holott le is rázhatná, és másokra háríthatná. Őt az a kérdés is foglalkoztatta: mi lesz hát ezzel a nagy néppel, ha eljönnek reá a nehéz idők? Senki sem kérdezte őt efelől, senki nem tehetett volna szemrehányást neki, ha ezt a gondot másokra hagyja. De mert "Isten Lelke volt benne", ő ennek a kérdésnek is kereste a megoldását, és, amit talált, azt elő is adta. És voltaképpen ezzel nyerte meg a Fáraó tetszését annyira, hogy az rábízta és minden hatalmat is megadott hozzá, hogy elgondolását váltsa valóra az ország kormányzásában.

Nagy dolog mások előtt feltárni a jövőnek eshetőségeit, és világosan megmutatni nekik: mire kell elkészülve lenniük? De még nagyobb dolog a jövő gondjaiban osztozó lélekkel melléjük állni, és ügyüket a magunk ügyének tekinteni. Ebben tűnik ki a szolgálatnak igazi lelke! Az Újtestamentum egy helyén találkozunk egy helyt azzal az apostoli intéssel, hogy: "az igazságot szóljuk szeretetben." "Igazságot szólni" - magában véve - jaj, milyen hideg, rideg dolog lehet! Mennyire nem "az Isten Lelke van bennünk", és - ha ezerszer is a Krisztus követőinek valljuk magunkat - milyen messze esünk Őtőle, valahányszor beérjük azzal, hogy figyelmeztető hangon feltárjuk mások előtt a rájuk váró veszedelmeket! "Figyelmeztettelek! Most ám te lássad!" - mondjuk ilyenkor, s azt hisszük, ezzel leróttuk kötelességünket. Ha József is így beszélt volna, attól még éhen pusztulhattak volna Egyiptom milliói! S ha a végén azt mondta volna: "Én mindent megmondtam előre!" - ezzel utóvégre igazat mondott volna, de nem utálatos-e az ilyen "igazmondás"? "Szeretetben szólni az igazságot" - az egészen más dolog! Az sokkal mélyebb felelősségérzetből fakad! Az annyit jelent, mint utat is mutatni a veszedelmek elkerülésére, tanáccsal és segítséggel melléállni a veszedelemben forgónak, felvenni az ügyét, elindítani őt a megtartatás útján, s ha kell, azt vele együtt járni is, akármennyi törődést és bajlódást kell is közben őérette viselni. Hideg fény az, amely megmutatja az igazságot, és azzal beéri. Az embereknek szükségük van valami jótékony éltető meleg sugárzásra is, amely felserkenti őket tehetetlenségükből és megérleli életükben a kívánt eredményeket!

Ez az, amivel egymásnak tartozunk! Nem úgy, hogy "fogadatlan prókátorokként" folytonosan beleavatkozunk egymás dolgaiba, és ki-ki többet törődik az ő atyjafia ügyeivel, mint a sajátmagáéival. Isten óvjon meg bennünket minden szent kotnyeleskedéstől! Nem is okvetlenül szónak és beszédnek a dolga ez. Sokszor hallgatag példaadásunkkal adhatjuk meg egymásnak a legmeggyőzőbb jótanácsot! De abban segítsen meg mindnyájunkat az Isten, hogy meg tudjuk teremteni magunk körül a segítségnyújtásnak, a szolgálatnak azt a légkörét, amelyben senki sem maradhat a közelünkben tehetetlenül magára hagyatva! Hiszen ha már valaki világosan látja: mi vár reá az életben? - akkor van még hátra a nagy kérdés: hogyan készüljön hát fel jól a megteendő útra? Ne kelljen senkinek se árván, magányosan vergődnie ezzel a kérdéssel! Ne álljunk odább senkitől azzal a farizeusi önteltséggel, hogy mi intettük és figyelmeztettük őt, a többi már az ő dolga! Éppen ez a "többi" teszi próbára: "Isten Lelke van-e bennünk?"

Vessünk még egy pillantást a József jótanácsának lényegére is. Hátha abból tűnik ki legvilágosabban: mit jelent az, ha "Isten Lelke van" valakiben?

Állítsa a Fáraó a bőséges esztendők termését az utánuk következő jövő nyomorúságos, meddő esztendők szolgálatába! - ezt javasolta József. Vagyis: tanulja meg Egyiptom népe, hogy a jó napokban ne a mának, hanem a holnapnak éljen; ne élvezze ki szabadjára azoknak minden kínálkozó lehetőségét, hanem gyakoroljon önmegtagadást a jövőnek az érdekében. Ennek a megvalósítása végett ajánlotta a Fáraónak: állítson munkába "bölcs és értelmes" embereket. Nem is vette észre: ezzel sajátmagáról állította ki ugyanazt a jó bizonyítványt és ajánlólevelet. Mert akiben "Isten Lelke van", azt mindig éppen az ilyen előrelátó és önfegyelmező "bölcsesség és értelmesség" jellemzi.

Minden balgaságnak ez a summája: élvezd a jelent és vesd el a jövő gondját. Ez az éretlen gyermek életszabálya, aki az előtte levő terített asztal édességeinek nem tud ellenállni, és ráveti magát a kínálkozó alkalom mohó kihasználására, nem gondolva azzal, hogy utóbb milyen csúfosan fogja megadni az árát. És ugyanebben az éretlen, meggondolatlan, korcs kiskorúságban tartja meg sok embernek a lelkét késő vénségéig is a Sátán rossz tanácsa: "Minden órának leszakaszd virágát!" Viszont minden "bölcsességnek és értelmességnek", amelyre az Isten rá akar nevelni minket, ez az ábécéje: nézz előre is, gondolj a holnapra is, készülj fel a jövendőre! Milyen nehéz nekünk, bűnös embereknek, ezt az elemi leckét megtanulnunk! Hogy széttördeljük mi az élet szövegét, mindig csak a jelent nézve, mint egy-egy összefüggéséből kiszakított szót, holott igazi értelmét mindig csak az utána következőkkel való összefüggése adja meg, és az egésznek az értelme majd csak a végén csattan ki!

Akiben "Isten Lelke van", és az legyőzte benne ezt a rövidlátó balgaságot, az legénykora vagy leánykora éveit abban a tudatban éli, hogy majdan tiszta frigynek hűségében akar egyesülni Isten-rendelte párjával, hogy boldog, egészséges új nemzedék forrásává válhassék az élete. Az élete derekán is úgy igyekszik sáfárkodni minden Istentől kapott alkalommal, hogy közben előre is gondol arra az időre, amikor majd ereje fogytán és új emberek jöttén neki félre kell majd állnia, és csak a csendes partról szemlélheti majd: mint áramlik tovább az élet nélküle is. S az egész földi életét úgy tekinti, mint ami csak átmeneti előzménye az utána következőnek, az örökkévalóság titokzatos távlataiba vesző másik életnek.

Már ebben a világban is hány emberélet szerencsétlen kárvallását látjuk azért, mert elkövetkeztek rá bajok, veszteségek, változások, amelyekkel előre számolni kellett volna, s amelyekre fel kellett volna készülni idejében, de a futó perceknek és napoknak, a jelennek a bűvölete nem engedte! S hogy az örökkévalóság fényében majd milyen romhalmaz tárul elénk, amelyet az okozott, hogy az emberek nem vették komolyan a földi élet hamar elröppenő állhatatlanságát, és nem néztek túl rajta az eljövendő világba, - azt csak elborzadó lélekkel sejthetjük, de földi látásunk elől el van rejtve.

Nem valami rosszmájú irigység szól az Isten beszédéből, amikor szakadatlanul önmegtagadásra késztet minket. Nem sajnálja tőlünk Isten a jelen örömeit! Azt sajnálná, ha a hamar kilobbanó örömök fényéből alá kellene zuhannunk a rájuk következő sötétségbe! Nagy irgalmasságában rá akar nevelni arra a "bölcsességre és értelmességre", amely nem tékozolja el a jelen alkalmak bőségét meggondolatlanul, s ezért aztán eljövendő válságok idejében nem is jut a nagy nyomorúságok fenekére. Boldog ember az, aki megtanulja: úgy élni a jelen ajándékaival, hogy megszégyenülés és romlás ne érhesse a jövendőben!

*

A Józseféhez hasonló helyzetbe aligha jut egy is közülünk. Olyan magas polcra, ahol milliók boldogulásáért kell a gondot és felelősséget viselni, sok százezer ember közül is ritkán emelkedik fel egy-egy kiválasztott. A legtöbbünk számára elég nagy kitüntetés marad teljes életünkben az, hogy néhány ember élete, talán csak a házunk kis népéé van ránk bízva. De ha még annyi se, hanem éppen csak a magunk életének a rendben tartása a feladatunk, - ebben a kis birodalomban is csak a József kormányzati "bölcsességével és értelmességével" érhetünk célt. És utóvégre itt sarkallik minden! Aki a maga életében nem tud "bölcs és értelmes" módon rendet tartani, annak munkája nem lesz áldás semmilyen nagyobb megbízatás körében sem, hanem csak romlás és átok fakad a nyomában.

A József kormányzati művészetét el kell hát sajátítanunk mindnyájunknak! Sokkal komolyabban kell figyelnünk a felénk hangzó szóra: "Aki én utánam akar jönni, tagadja meg magát..." És ha mások nem értenek meg bennünket és kinevetnek azért, hogy mi a lemondásban gyakorolva magunkat a jelennek sok előnyét és örömét elszalasztjuk, eljönnek majd a "szűk esztendők", és azok minket fognak igazolni! Elegendő kárpótlásunk lehet mindig az ígéret: "Aki elveszti az ő életét, megtalálja azt."

***

Lekció: I. Mózes 41, 46-56.

Textus: "Eltelt tehát a bőség hét esztendeje, amely
Egyiptomnak földjén volt, és elkezdődött az éhség
hét esztendeje, amint megmondotta vala József..."

Újat nem nyújt József történetének ma előttünk lévő szakasza. Hiszen az ő álomfejtő jövendöléséből már előre tudott dolog volt, aminek bekövetkeztéről itt tudósít minket a szent történet. Bő esztendők, szűk esztendők, úgy következtek el sorra Egyiptom életében, "amint megmondta József". De azok a kormányzati intézkedések is, amelyekről itt olvasunk, amelyekkel Józsefnek sikerült Egyiptom népe felől elhárítani az éhínség katasztrófáját, mind ismeretesek már előttünk a történet eddigi szakaszaiból. Ezek is mind úgy mennek végbe, "amint megmondta József". Teljhatalmú kormányzói minőségében csak azt hajtotta végre, amit annak idején javaslatképpen már kifejtett a király előtt. A bő esztendők dús termésfeleslegét úgy tárolták Egyiptomban országszerte nagy gabonatárakban, ahogy ő azt elgondolta. S amikor elkövetkeztek volna a nyomorúság esztendei, a felgyűjtött készletekből úgy lehetett kiosztani a nép tömegeinek az élelmet, ahogy ő azt eleitől fogva eltervezte.

Az egész szakasz tehát ismerős dolgokat ismétel el, - csak egy nagy különbséggel. Amit előzőleg megismertünk már mint elgondolást, az itt még egyszer a szemünk elé kerül, mint véghez vitt valóság. És ez valóban nagy különbség! Az is figyelemreméltó dolog, ha valakinek az előrelátását igazolják a következmények, s "amint megmondta", minden úgy is történik. De még nevezetesebb dolog az, amikor valakiben kialakul egy szép, hasznos, áldást ígérő terv, és úgy, "amint megmondta", megadatik neki mindent véghez is vinni. Ezért ne panaszkodjunk amiatt, hogy a történetnek ebben a szakaszában csak olyan események kerülnek a szemünk elé, amelyeket már előre is ismerhettünk. Jó lesz éppen arról elgondolkoznunk, milyen nagy a különbség a jövő vásznára vetített vázlatok közt, és a valóság tényeiből gyúrt, jól véghez is vitt eredmények között!

A másoktól kapott jó tanács is megbecsülendő segítség, a bennünk felébredő jó szándéknak is megvan a maga értéke. De a régi mondásnak igaza van: ilyesmikkel van kikövezve a pokol tornáca is! A jó terv is nevezhető már fél-sikernek, de magában véve a fél-siker még semmivel sem ér többet a kudarcnál. A megvalósításon, a megvalósításon fordul meg minden!

József történetében ezért olyan fontos az a szakasz, amelyhez elérkeztünk. A megvalósítás művészetéből vizsgázik le itt a szemünk láttára. Megvolt az elgondolása, most véghez is viszi. Éspedig nem is csak arról van szó, hogy merész lendülettel beleveti magát a munkába, hogy ami szó volt, most tetté is váljék. Az ilyen lendületes nekivágásokról jól tudjuk: sokszor kifogy belőlük az erő, és minden úgy marad, ahogy volt. Itt esztendőkről esztendőkre folytatódó szívós, kitartó munkáról van szó. Csak lépésről lépésre lehetett menni. Hét évig tartó munkába került, amíg együtt voltak a kívánt tartalékkészletek, hogy nyugodtan lehessen várni az idők rosszra fordulását. De végül együtt voltak! S akkor kezdődött csak a feladatok másik része: a készleteknek szükség szerinti felhasználása a bekövetkezett szűk esztendők folyamán. Ez sem volt valami könnyű dolog. De minden a kívánt rendben ment az egész országban, egyik évben a másik után. A gépezet jól működött, mert aki igazgatta, nem fáradt el, nem kedvetlenedett el, hanem bírta az elvállalt munkát mindvégig.

Nem Józsefet dicsérjük és magasztaljuk érte! A megvalósításnak az ilyen sikerei, amilyen az ő működésében is szemlélhető, mindig ajándékok. Isten kegyelmét illeti érte a dicséret és magasztalás. József esetében is így volt. Az ő sikeréhez is mennyi feltétel járult hozzá, amely nem állt az ő hatalmában! Hogy mást ne mondjunk: nem őtőle függött, hogy ezt a kétszer hét évet jó egészségben és munkabíró erőben megérhesse. Istennek ajándéka volt már ez is, aki el is szólíthatta volna az életből, mint annyi más embert, úgy, hogy derekában tört volna ketté a megkezdett munka. És az úgynevezett "jó szerencsének" mennyi más közrejátszása kellett ahhoz, hogy fennakadás nélkül végbemenjen a József nagyszabású népjóléti elgondolása. Amennyire megismerkedtünk a nehéz próbatételekben megtisztult és kiérlelődött lelkével, bizonyosak lehetünk felőle: ő maga tiltakozott volna legélénkebben minden hízelgő dicséret ellen, és hárított volna minden dicsőséget Isten nevére, aki kegyelmesen vele volt ebben a nagy feladatban is, és megadta neki a sikeres véghezvitelt.

Miért van annyi véghez nem vitt szép elgondolás e világon? Mert az csakugyan bizonyos, hogy abban nincs hiány. Javaslatok, programok, ígéretek és fogadkozások vannak bőven, - éspedig nemes lelkűek, jó szándékúak, bölcsek. De miért vajúdnak a hegyek oly sokszor, hogy egerecskék szülessenek meg végül? Miért, honnan a félbemaradt terveknek és be nem váltott jó szándékoknak az a temetői romhalmaza, amely az emberi életet szegélyezi? Nem azért-e, mert Isten nem engedi kihagyni magát a számításból? Nem a maguk ragadományaként akarják-e az emberek felmutatni azokat a sikereket, amelyeket ajándékul kellene kérniük és megkapniuk Isten kegyelméből?

József történetéből az mindenesetre kiviláglik, hogy az Isten kegyelmének kiválasztottai véghez is viszik, amire vállalkoztak. Józsefnek nem lehetett elbuknia! Művének sikerrel kellett végbemennie! Mi lett volna belőle különben? Gondoljuk csak el egy pillanatra! Ha a Fáraónak és népének csalódnia kellett volna benne! Ha a nagy reménységgel elindult vállalkozás félbemaradt volna, vagy csődbe jutott volna valamilyen okból! Nem is annyira az érdekel most bennünket: mi lett volna akkor József egyéni sorsa. Fontosabb ennél az, hogy hatalma polcáról lezuhanva ő már nem tölthette volna be azt a szerepet, amelyet Isten a történet további folyamán tartogatott az ő számára. Nem lehetett volna megmentője az ő éhező családjának, ha nem lett volna sikerrel megáldott megmentője egész Egyiptom népének!

Akikkel Istennek céljai vannak, azoknak az életében nem csak az "akarást", hanem a "véghezvitelt is munkálja" Ő, - ahogy az apostol mondja. És ez az Istentől alázatosan várt és hálás szívvel fogadott "véghezvitel" az, ami a nagyvilágnak és a mi kicsiny egyéni életünknek a kérdéseiben meghozná az igazi segítséget!

Kell-e hangsúlyozni, hogy a sikeres véghezvitelt adó kegyelem nem azoknak jut osztályrészül, akik ölbetett kézzel várják? Isten a komoly emberi fáradozást koronázza meg ezzel a szép jutalommal! Világosan kitűnik ez is József példájából. Az a hét rendkívüli esztendő, amely terveinek megvalósulását látta, a kemény munka hét esztendeje volt számára!

A közellátási közigazgatás dolgaiban nagyon kiművelt mai embert nagyon érdekelné tudni: hogyan vitte véghez József az ő programját, hogyan szervezte meg a fölös készletek begyűjtését és később a tárolt készletek elosztását; milyen rendeleteket bocsátott ki, milyen hivatalokat létesített és így tovább. A Szentírás nem ad minderről részletes ismertetést, de azzal a néhány vonással, amelyet mégis felvázol, eléggé érzékelteti, milyen nagy arányú és mennyi munkával járó kormányzati vállalkozás volt az, amelyet József a kezébe vett.

Első dolga mindjárt az volt, hogy "bejárta az egész Egyiptom földjét". Rövid idő alatt bele kellett tanulnia ennek az idegen országnak alapos ismeretébe. Tájékozódnia kellett a helyszínen az egyes tartományok termelési lehetőségeiről és fogyasztási szükségleteiről; meg kellett ismerkednie az emberekkel, hogy kiválaszthassa a megfelelő munkatársakat; és be kellett harangoznia az elkövetkező rendkívüli intézkedéseket, hogy biztosítsa mindenütt azoknak fegyelmezett véghezvitelét. Az akkori viszonyok között ez a körutazás már magában véve is rendkívüli volt. József fiatal férfiereje bírta, - harminc éves volt még csak, ahogy a történet jónak látja megjegyezni.

Aztán következett az egész munka megszervezése. Az országot körzetekre osztotta, mindegyiknek kijelölve egy-egy városát központjául. Ezeken a helyeken mindenütt gondoskodni kellett megfelelő magtárakról és megfelelő hivatalnoki karról és személyzetről, hogy a legközelebbi aratáskor működésbe léphessen az egész gépezet. Adott ez dolgot eleget! Hát még amikor az országos nagy üzem aztán munkába állt, és egyik évről a másikra elvégezte, ami rá volt bízva! A bőség szaruja úgy ontotta a beszolgáltatott gabonát, hogy - amint a történet feljegyzi -, az írnokok "már megszűntek azt számba venni, mivelhogy száma nem volt." Ha az egyes alárendelt helyi közegek erejét így túlhaladta már a sok teendő, elképzelhetjük, hogyan tornyosult a munka ez alatt a hét év alatt József feje fölé, aki központilag irányította és igazgatta az egész terv végrehajtását.

Nem hozott könnyebbséget a következő hét év sem, amikor a gabona kiosztására került a sor. Az ínséges évekre jutott lakosság először a Fáraót ostromolta kérelmeivel. De neki könnyű dolga volt: mindent átháríthatott az ő alkirályára. "Menjetek Józsefhez, és amit mond, azt műveljétek." Ő már nem háríthatta aztán át másra, neki meg kellett hallgatnia és el kellett intéznie minden panaszos ügyet, amely egy egész ország megpróbált lakosságának az életében csak felmerülhetett! Nem sok pihenő napja lehetett ez alatt a hét év alatt sem!

Előkelő, fényes helyzetét nem használhatta ki a maga előnyére. Nem lehetett az számára jogcím arra, hogy ő kevesebbet dolgozzék, mint mások. Arra kötelezte, hogy többet dolgozzék, mint akárki más. Neki azért és úgy kellett dolgoznia, hogy mind a többiek is, akiknek a nagy kormányzati gépezetben szerepük jutott, jól végezzék el a maguk munkáját és fennakadás sehol ne lehessen. És mert erejének teljes odaadásával megfelelt ennek a követelménynek, azért lehetett vállalkozásán Isten áldása.

Könnyű egy ihletett percben megfogamzania egy ember lelkében valamilyen Isten sugallta gondolatnak, tervnek, álomnak. De amíg abból valóság lesz, amíg sikeresen megtestesül, amíg végbe is megy, - mennyi kitartás kell ahhoz, az apró részletekig menő lelkiismeretes, ernyedetlen, sokszor bíbelődésnek látszó munka terén! Itt tűnik ki, kivel van igazán az Isten áldása. Mert a legnagyobb áldás, amellyel Isten az emberi vállalkozást kísérheti, éppen az, hogy megerősíti az embert a saját igyekezetének kifejtésében. Az ilyen ember csodálatosan bírja a munka terhét. Nem is érzi azt tehernek, hanem mintha egyre frissebbé válnék tőle. "Az én eledelem az, hogy annak akaratát cselekedjem, aki elküldött engem, és az ő dolgát elvégezzem." - mondta Jézus is tanítványainak, amikor csodálkozva látták, hogy magához tért úti fáradalmaitól a Jákób kútjánál. Amíg ők odajártak, dolga akadt neki a kútra vízért kijövő asszonnyal, és ha dolgozhatott, az valóságos táplálék volt teste-lelke számára! Ajándék, áldás és táplálék az mindig, ha tudhatjuk, hogy miénk ugyan a fáradság, a törődés, a virrasztás, a teherhordozás, de ennek árán mások boldogulnak, gyógyulnak, épülnek, előbbre haladnak az élet javaiban! Csak meg legyen az a bizonyosságunk, amelyben József élhetett, hogy Isten bízta ránk azokat, akikért mi a munka fáradalmait viseljük! Ő nem rak ránk olyan terheket, amelyekhez elegendő erővel is meg ne áldana!

Már nem egyszer megfigyeltük József eddigi történetében is, mennyire nem csak a külső körülmények által, hanem belülről is alakítja Isten az ember sorsát. Itt az újabb példa rá! A felszínes életbölcselet megállapítja: "Ki-ki a maga szerencséjének kovácsa." A mélyebb igazság az, hogy akit Isten megáld, azt valóban úgy áldja meg, hogy az illető ezért az áldásért maga meg tud dolgozni!

De van a történetnek ebben a szakaszában mégis valami új is, amire érdemes figyelnünk: az a bepillantás, amelyet József családi életébe nyerünk. Még az első hét év alatt megáldotta őt Isten két fiúgyermekkel, akiket elnevezett Manassénak és Efraimnak. Jó legalább ezt a rövidke bepillantást nyernünk József otthonába és magánéletébe, mert egyoldalú képet kapunk mindenkiről, aki a népek nagy közösségeit szolgálja valamilyen vezéri polcon, - amíg haza is el nem kísérhetjük és szeretteinek körében is, nem vehetjük szemügyre.

Mennél fárasztóbb és zaklatottabb egy közéleti embernek az élete, annál nagyobb szerepet tölt be életében az otthona. Az a pihenőhelye, ahol új erőre kap. Ott frissülhet fel teste-lelke úgy, hogy tovább is bírja szolgálatának a terheit megfáradás és megkeseredés nélkül. Józsefnek is megvolt a maga csendes virágoskertje, ahová legalább néhány órára elrejtőzhetett az országos gondok elől és felüdíthette lelkét a hitvesi gyöngédség forrásaiból, de meg a reményteljesen sarjadó új plánták láttán, amelyek házasságából sarjadtak. Boldog órák voltak ezek, és nélkülük aligha sikerült volna Józsefnek végigharcolnia terveinek megvalósulását!

De még ennél is többet kell mondanunk. Otthona szenthely volt számára. Nem csak megviselt idegeit pihentető nyugalom és kényelem helye. Nem is csak a közélet sok vesződségéért kárpótlást nyújtó meghitt örömök tanyája. Áhítatnak a szentélye is volt, ahol befelé is élhetett, ahol a napi részleteknek fölébe emelkedve életének egésze felett szemlélődhetett, ahol Istenével társalkodhatott. Ezért volt számára igazi erőforrás.

Hogy ez csakugyan így volt, arra bizonyság az a két név, amelyet fiainak adott, s amely a Szentírás magyarázó megjegyzése szerint egy-egy mély vallomás volt. "Manassé"-nak nevezte el elsőszülöttjét, ami "elfeledtetés"-t jelent. "Mert - úgymond - elfeledtette Isten én velem minden én vesződségemet, és az én atyámnak egész házát." Dehogy is érthette ő ezt úgy, hogy kimosódott az emlékezetéből a rég elvesztett szülői otthon és minden egyéb gyermekkori emlék! Csak arról akart vallást tenni ezzel, hogy már nem fáj a régi seb; már megbékélt lélekkel tud visszanézni mindarra, ami volt, és ami történt, amióta a régi otthon boldogságából kiesett, és hányt-vetett sorsának útjára elindult. Szívét már nem húzzák lefelé a múltnak emlékei. Minden panasza most már nagy hálaadásban oldódik fel. - A második fiát pedig elnevezte "Efraim"-nak, ami "kettős termés"-t jelent. "Mert - úgymond - megszaporított engem Isten az én nyomorúságomnak földén." Nem csak hogy benőtte a fű a múltnak felsebhedt barázdáit, hanem új élet is épült, íme, a réginek helyébe; új áldások új örömei virulnak ki, és egyre több új ok van az Isten iránti háládatosságra!

Ha József ezt ilyen ünnepélyesen megvallotta fiainak névadó ünnepsége alkalmával, ebből világosan kitetszik: miért volt otthona olyan áldott menedékhely számára. Máskor is ott volt alkalma átérezni Isten kegyelmét, és megteljesedni annak erejével. Ott gyógyultak be régi fájdalmak sebei, és ott virult ki új életének minden öröme. Az Isten közelségében ott érezhette magát a leginkább!

Nem ez-e az igazi rendeltetése minden otthonnak? És viszi-e akárki is valamire az embertársainak szolgálatában, ha nincs az életének valahol egy csendes zuga, ahová a külső világban viselt fáradalmaitól visszavonulhat új erőket gyűjteni? Mert mindenki hordoz magában a múltból hozott sebeket. Jaj, elvérezhet azokon, ha nincs hol megéreznie az Istennek simogató, mindent "elfelejtető" kezét! És ha megannyi új örömmel áld is meg valakit Isten nap-nap után, a munka törődései közben elszikkadt lelke nem tudja azt felfogni, nem tud neki igazán örülni, ha nincsenek csendes órái, amelyekben elgyönyörködjék Isten ajándékaiban, és megteljesedjék értük hálaadással!

Ne álmodjék senki arról, hogy mások javára, talán sokak javára, igazán eredményes szolgálatokat tud elvégezni, úgy, hogy azok igazán elvégeztetnek, ha nincs az életében ilyen rejtett, csendes forrás, amelyből belső embere felüdülhet és megerősödhet!

***

(Nemzeti ünnepen)

Textus: II. Mózes 20:2. "Én, az Úr vagyok a te Istened,
aki kihoztalak téged Egyiptomból, a szolgálat házából."

A tízparancsolatot vezeti be ez az ige, amelyet kora gyermekségünktől fogva mindnyájan jól ismerünk. Csak arra nem szoktunk mindig gondolni, - s ez a mai nemzeti ünnep jó alkalom arra, - hogy eszünkbe jusson: ezt a tízparancsolatot az Isten elsősorban nem egyéneknek adta; a megszólított fél, amelyhez szól, nem az egyes ember; az a "te", amelyhez parancsolatait intézi, az Izrael népe, a maga egészében. Eredeti értelme szerint ez a tízparancsolat Istennek egy nép és egy nemzet számára kijelentett akaratát tartalmazza. Amely nép és nemzet a maga életét arra építi fel, mint alaptörvényre, az az Isten áldására számíthat, különösen akkor, ha nem áll meg ennek a tízparancsolatnak az értelmezésében rég elmúlt idők fokán, hanem lépést tart az idők fejlődésével. Hiszen amint kibontakozik a föld színén a mi életünk, úgy tárul ki előttünk egyre gazdagabban és mélyebben ennek a tízparancsolatnak az értelme is. Hogy csak mást ne mondjak: mennyivel többet jelentenek ezek a parancsolatok a mi számunkra, mióta a mi Urunk Jézus Krisztus világosította meg őket. Amely nép a maga korának színvonalán át értékelve meghajol előttük, és teljes igyekezettel azon van, hogy megfeleljen nekik, az a nép biztonságban érezheti magát az örökkévaló Istennek az oltalma alatt. Az a nép az Ő népe, annak a népnek Ő az Istene.

Ez a gondolat szólal meg mindjárt elöljáróban, amelyben - mielőtt sorra venné az Úr Isten az Ő követelményeit - rámutat arra, hogy milyen viszony van Őközte és a megszólított nép között, amely viszonyból folynak ezek a törvények, s amely viszonyt ezek a törvények, ha megtartják őket, erősítenek és elmélyítenek. "Én vagyok az Úr, a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről." Megkapjuk ebben a bevezetésben az alapgondolatot, amelyre az Isten akarata szerint minden nemzeti élet felépíthető; a fundamentumot, amelyen a nemzet sorsa erősen állhat. Ezt az alapgondolatot vizsgáljuk a mai nemzeti ünnep alkalmából.

Hogy lehetne ezt az alapgondolatot egészen röviden, tömören kifejezni? Talán úgy, hogy azt hirdeti itt az Isten, hogy minden nemzeti élet mögött ott rejlik a kegyelemből való kiválasztásnak a titokzatos ténye. Azért van egy-egy nemzet, mert az Isten akarta, hogy legyen, mert azt a nemzetet Ő kiszemelte a saját céljaira, annak a nemzetnek Ő hivatást és rendeltetést adott az Ő országában. "Én vagyok a te Urad, Istened" - azt jelenti, hogy én teveled valami különös kapcsolatba léptem, mintegy magamat neked adtam, a tiéd vagyok, megállhatsz előttem, felnézhetsz rám, és úgy szólhatsz hozzám: "Én Uram, Istenem!"

Ennek természetesen megvan a másik oldala is. Ha ilyen kapcsolatba lép Isten egy-egy néppel és nemzettel, akkor nemcsak Ő az Istene annak, hanem az is az Övé. "Én vagyok az Úr, a te Istened, te meg az én népem vagy; azzal, hogy magamat neked adtam, téged eljegyeztelek a magam számára, lefoglaltalak az én céljaimra; eléd egy bizonyos pályát szabtam, amelyet végig kell járnod; kezembe vettelek ennek a nagy világnak kavargó tömegéből, s veled akarok valamit cselekedni, kezembe vettelek - az enyém vagy." Ez az, amit "kegyelemből való kiválasztás"-nak szoktunk nevezni, akár egész népek tömegeire vonatkoztatva, akár az egyes emberi lélekre. Azt jelenti ez, hogy a nagy általánosságból, a szétfolyó egyetemességből, az Istennek ebben a világában itt-ott kicsillan egy-egy konkrét egyéni élet - egyes embernek az élete, egy embercsoportnak az élete, és különös jelentést nyer. Az Isten adta ezt a különös jelentést. A kegyelemből való kiválasztásnak ezen a tényén nyugszik a nemzeti élet. Izrael népe is ez által vált nemzetté, hogy az Isten azt mondhatta neki: "Én vagyok az Úr, a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomnak földéről." "Ott, Egyiptom földjén, a szolgálat házában mi voltál? Nyomorúságban és szennyben heverő nyers anyag; ha ott hagytalak volna, eltűntél volna, a sanyargatás rád nehezedő taposó csizmája alatt sárrá lettél volna, de én rád tekintettem, kiemeltelek ebből a helyzetből, szándékaim és terveim voltak veled, megmutattam, hogy én vagyok a te Istened, s ez által lettél nemzetté, az én népemmé."

Ugyanezt úgy is mondhatjuk, testvéreim, hogy a nemzeti élet mindig abból születik meg és azon alapszik, hogy az embereknek egy csoportja előtt megnyílik a jövendő útja. Mert ha az Isten kiválaszt egy nemzetet, ha ilyen viszonyba lép vele, hogy "én vagyok az Úr, a te Istened", ez azt jelenti, hogy az előtt a nemzet előtt nyitva áll a pályafutás; az Isten az Ő jövendő tervei számára szemelte ki és formálta ki. Ez talán első pillanatra idegenül érintheti egyik-másikunknak a lelkét, aki arra gondol, hogy milyen óriási jelentősége van egy nemzetnek nemzetté formálódásában a múltnak; letűnt évek és évszázadok nemzedékről nemzedékre átélt viharainak, örömeinek és gyászainak. Valóban, nem lehet lekicsinyelni a múltnak a jelentőségét; a múlt kohó, amelyben az Isten formálja a nemzet lelkét. De mégis állítom: nemzetté akkor lesz egy-egy nép, amikor jövője van, - és ha jövője nincs, akkor hiába van akármilyen szép, gazdag és dicsőséges múltja, akkor csak volt nemzet, de már feloszlóban van, már halódik.

És talán az elmúlt esztendők, a közelmúlt korszak nagy nemzeti katasztrófáját azért bocsátotta Isten le ránk, hogy erre tanítson meg bennünket; mert már az a veszély fenyegetett, hogy visszafelé néző, saját múltunkba belemeredő tekintettel megkövesedett nép legyünk, amely áhítattal forgatja régi krónikáinak a gyönyörűséges lapjait, de előre soha sem néz; a holnappal nem törődik, célokat maga előtt nem lát, és nem kérdezi: mit akar az Isten velem, jövendő évszázadok során?

Most belevetett az Isten bennünket olyan helyzetbe, amelyben kénytelenek vagyunk előre nézni. A jelenünk tűrhetetlen, és feltör a lelkünkből a felágaskodó tiltakozás, hogy ez így nem maradhat! Nincsenek még talán előttünk világosan ragyogó jövendő célok; sokszor panaszkodunk, hogy szemünket homály lepi el; a holnapnak az útját szégyenletesnek és fájdalmasnak látjuk. Nem tudunk összefogni egy akaratba; ahányféle csoportra oszlunk, annyiféle véleményünk és elgondolásunk van a nemzet jövője felől, de maga az a tény, hogy ezek az elgondolások küzdenek és mérkőznek egymással, azt mutatja, hogy a jövendőnek a kérdése ott forrong ma a magyarság lelkén; előre néz, és keresi az utat a ködön át, és ezért érezhetjük minden lesújtottságunk és levertségünk ellenére, hogy igenis nemzet vagyunk. Valamilyen jövőnk van, ha az Isten még nem világosítja is meg előttünk; valamerre Ő vezet bennünket, mert az utunk még nem ért véget; vannak még céljai, amelyekhez szükségesek vagyunk. Nem azért, mert mi vagyunk olyan kiválóak, hogy Ő nem pótolhat bennünket másokkal, hanem azért, mert Ő az Ő kegyelméből minket választott ki ezekre a célokra; azokat velünk és általunk akarja megvalósítani.

Kitűnik alapigénkből az is, testvéreim, sőt nagyon nyomatékosan felhívja alapigénk figyelmünket arra, hogy amikor az Isten megnyitja egy-egy nemzet előtt a jövendőnek útjait és ezzel igazán nemzetté teszi, ez mindig az Ő csodatétele; ez mindig emberi valószínűségek ellenére történik, úgyhogy aki nem vak, az kénytelen felismerni benne Istennek a kezét, - csak Ő tehet ilyet.

"Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földéről." Izrael népének az életét jövendő századokra az alapozta meg, hogy a maga jövőjének reménységeit a végső emberi kétségbeesésnek, a reménytelenségnek a helyzetében fakasztotta ki Isten. Az Egyiptomból való kivonulásnak a csodái, amelyeket ma is áhítattal olvas a bibliaolvasó ember, nem a maga erejéből és vitézségéből folytak. Az Izrael népe nem tudta volna lerázni magáról a rabbilincseket, nem tudott volna ő megmérkőzni a fáraók rettentő hatalmával; alighogy elindult a kivonulásnak az útján, máris százszor elpusztult volna és semmivé vált volna. "Én, az Úr vagyok" - hangzik hát feléje - "aki kihoztalak téged."

És az volt nemzet, amely azóta a maga életében láthatta ennek a megismétlődését, és maga tapasztalhatta, hogy a jövő reménysége felé csakugyan egy magasabb kéz vezette, és ez rántotta vissza a megsemmisítő szakadék széléről. A mi nemzetünknek minden emberi számítás szerint már régen el kellett volna tűnnie a föld színéről, s az Isten kezének újra meg újra megújuló csodája volt, amely megtartotta. És nem véletlen dolog, hogy a mi őseink számára olyan kedves gondolat volt, hogy párhuzamba állítsák a magyar történelem csodáit az Izrael-népe történelmének lejátszódásával. Hányszor, de hányszor meg lehetett volna jósolni a magyar halált, és mindig magyar feltámadás lett belőle. Kezdve onnan, amikor a Fekete-tenger északi partján a régi hazában élő magyarokat felkapta a népvándorlás vihara - ki lett volna akkor, aki meg merte volna jövendölni, hogy ennek a népnek más lesz a sorsa, mint a többieké, akiket ugyanaz a vihar felkapott, s aztán szétporlasztott, szétszórt a nagy orosz síkságon, vagy elkevert a nyugaton elhelyezkedett európai népek közé, úgyhogy ma csak a nevük maradt fenn? És hol vannak azok a besenyők, akik elől a megvert és megtizedelt magyarság szedte az ő sátorfáját és elindult nyugat felé? Rég letűntek, csak az emlékük él. S az ő támadásuk, az a lökés, amely kirepíti a mi eleinket a régi hazából, csak arra volt jó, hogy útnak indítsa őket ide, a végleges megtelepülés földjére, erre a tejjel-mézzel folyó Kánaánra. Hát, amikor megint távoli ázsiai síkságról elindult a mongol fergeteg nyugat felé; az útjában mindent letarolt, s alig néhány hónap leforgása alatt itt, a magyar földön, az akkori középkori viszonyok szerint virágzó művelődés és jólét helyén is csak romok és üszkök maradtak? Barlangokba menekülve tengette életét a megtizedelt nép maradéka, s minden emberi valószínűség szerint ki lehetett volna állítani a halotti bizonyítványt, de poraiból megelevenedett, az Isten visszaadta az életét. - Hol van ma már a mongol klánok világot rettentő hatalma, és mi itt vagyunk! Jöttek azután a török dúlásnak hosszú, kegyetlen évszázadai, Alig, hogy eloltottak egy tüzet az ország egyik helyén, kigyulladt a másikon; patakokban folyt a vér, seregestől hurcolták rabszíjra fűzve magyar anyák fiait és leányait idegenbe; egy maroknyira olvadt le a hajdan erős nép. Megint azt kell mondani: hol vannak ma már az ozmán szultánoknak az ő egész Európát megfélemlítő hatalmasságai? Letűntek a múltnak a mélységeibe - minket az Isten megtartott. Azután senyvesztett és sorvasztott bennünket a nagy nyugati hatalom, a Habsburg-világbirodalom, amely a maga politikájának minden gépezetét munkába állította, hogy felőrölje ezt a nemzetet, porhanyóssá tegye és belekeverje a maga világbirodalmának az egyvelegébe úgy, mint más népekkel is megtette. Hol van ma már? Csak emlék, s mi itt vagyunk!

És szaporíthatnánk a példákat, beszélhetnénk belső ellenségről, bűnökről, pártoskodásról, a nemzet sorsáért felelős köröknek és embereknek sokszor hitvány önzéséről s egyéb átokról, amelyek pusztítottak minket; ezekről a rejtett szúvakról, amelyek erős tölgyeket is sokszor porba döntöttek már; nem rajtunk múlt, hogy már régen a férgek szét nem rágtak bennünket, - az Isten mentett meg, Ő tartott, Ő óvott. "Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kimentettelek minden katasztrófából, kimentettelek minden mélységből, feltámasztottalak száz halálból." Ha van nép, akkor a magyar nép tudhatja, hogy: "én, az Úr, vagyok a te Istened, és neked vannak rendeltetéseid, amelyekre én tartogattalak, mentettelek meg, s amelyeket az én dicsőségemre kell befejezned."

És még egy dolog világosodik meg alapigénkből, az t. i., hogy ha az Isten egy népnek jövendőt ad, és annak a jövendőnek útját akármilyen vaszárak felpattintásával megnyitja az előtt a nemzet előtt, akkor az az út mindig a szabadsághoz vezet. "Kihoztalak téged Egyiptom földéről" - mondja Izraelnek. Egyiptom földjén, a szolgálatnak a házában, nem válhatott volna nemzetté Izrael népe. Ott, a jövőnek az útjai el voltak zárva előle. Háta mögött kellett hagynia ezt a börtönt, ki kellett jutnia a pusztába, még hogyha ott nem volt is jó dolga. Ennek a népnek, mely minduntalan visszavágyott a szolgaságba, az elhagyott húsosfazekak mellé, ahol rab volt ugyan, de legalább jól lakhatott, - szabaddá kellett lennie, mert szabadság nélkül nincs jövő, nincs élet.

Jó meggondolnunk természetesen, hogy ez a szabadság, amely nélkülözhetetlen egy nemzet életének a kibontakozásához, nem egészen egyszerű, hanem többrétű dolog. Szabadnak kell lennie egy nemzetnek idegen uralom alól; nyilvánvaló, hogy nem lehet puszta eszköz más nemzetek életének a céljaira. Szabadnak kell lennie a maga belső életrendjében is, mert hogyha más nemzetek nem taposnak is rá a szabadságára, azért az a nép, hogyha saját fiai közül emelkednek ki egyesek vagy csoportok, akik talán a nagy többséget rabságban tartják, - nem szabad. És jó meggondolni, hogy ilyenfajta politikai értelemben vett külső és belső szabadság mellett, megkívántatik a szabadság teljességéhez még sok más is: lelki feltételek, - mert hogyha minden más néppel szemben szabad is egy nemzet, és saját belső berendezése is olyan, hogy egyik fia nem sanyargathatja, fojtogathatja a másikat, hanem mindenki élheti a maga életét, még mindig rágódhatnak annak a nemzetnek a lelkén olyan bajok, amelyek rabbá teszik. Lehet, hogy annak a nemzetnek millióiban olyan gondolatok élnek, olyan hagyományok tartják fogva, amelyek bilincsek, amelyeket le kell rázni, hogy más gondolatokra és meggyőződésekre jutva, tisztább látást találva, - meginduljon a jövő felé. Meglehet, hogy annak a nemzetnek vannak olyan szokásai, - nagyon mélyen meggyökerezett szokások -, amelyek átkok, amelyeket szét kell tépni, hogy igazán szabad lehessen. Meglehet, hogy vannak egy népnek nemzeti bűnei, amelyeket nem is tart bűnöknek, s annál veszedelmesebbek, - amelyeket talán hetyke dicsekvéssel űz, s nem veszi észre közben, hogy a vére folyik el benne, hogy a Sátánnak adta oda magát és a lejtőn megy lefelé ahelyett, hogy boldog szabadsággal szárnyalna fölfelé!

Éppen azért, mert a szabadság ilyen többrétű dolog, megtörténhet, hogy néha az Isten bölcs világkormányzása a szabadságnak egyik vagy másik fajtáját elvonja egy nemzettől, de csak azért, - átmenetileg, - hogy a szabadságnak valamely más fajtájában annál tovább, előbbre segítse. Megengedheti, hogy idegenek zsarnokoskodjanak felette, hogy elveszítse az a nép a maga függetlenségét más nemzetekkel szemben, hogy mások osztozzanak a területén, hogy uralkodjanak a népének a töredékein. Nem jelenti ez, testvéreim, hogy a jövőnek az útjai bezárultak; azt jelenti, hogy az Isten fel akarja szabadítani azt a népet; serkenti, lelki bilincseit akarja szétpattintani vele.

Ez a mi sorsunk is, a trianoni ítéletnek ez az értelme. Ha az idegen uralom, amely miatt most sóhajtozunk, amely a mi magyar fajtánknak majdnem a felét sanyargatja, használ, - ezzel a rabsággal előbbre jut a lelki felszabadulás ügye. Ha a magyarság revíziót tud tartani a maga lelki állapota felett, és észreveszi, hogy sok, titkon rágódó féreg martaléka volt ez a nagy kincs, a magyar lélek, és meg tud tisztulni azoktól, akkor a jövő útja nem fog lezárulni előttünk. Ellenkezőleg, mérföldes lépésekkel haladunk feléje, és letelik az Istennek titkos tervei szerint a maga idején az az átmenet, amely szükségessé tette, hogy külső függetlenségünket nélkülözzük a mi belső felszabadulásunk érdekében.

Megtörténhet éppen azért, hogy egyes népeknek a belső élete elveszti a szabadságot; hogy az Isten megengedi, hogy annak a népnek nagy tömegei fölé emelkedjenek egyes emberek, és minden hatalmat magukhoz ragadjanak, és erős gyeplő alatt tartsák a többieknek a millióit azért, hogy megregulázzák azokat, keményen fegyelemre tanítsák, és ezzel megszabadítsák sok átoktól és bűntől, amelyek különben sírba vihetnék azt a népet.

Sokféleképpen fordulhat egy-egy nemzetnek a sorsa. Látszólag a szabadság útján visszaeshet; elveszíthet sok minden vívmányt, amelyhez már elérkezett. De addig, amíg a rabság is valamilyen közvetett módon a szabadulás céljaira szolgál, - van annak a nemzetnek jövője; épp afelé vezeti az Isten, - van rendeltetése, mert végül is egyik vagy másik módon a szabadság javaiban gyarapszik.

Ezért gondolunk vissza olyan különös hálaadással, az emlékező léleknek azzal az örömével 1848 márciusára, a szabadságszellőtől fuvallott szent tavaszra, amelyben mintha mindenfajta szabadság egy közös eszményben összevegyülve ragyogott volna fel a mi eleink előtt. Kitört az ő lelkükből a szabadságnak a vágya: le az idegen járommal, felszabadítani itt az országban is az elnyomott rétegeket! Mind ezért küzdöttek egy emelkedett, tisztult lélek lobogós zászlója alatt; lelki szabadság áldott, szép mezeje felé haladni és vezetni az egész magyar népet. Ez a 48-as idők maradandó öröksége. Olyan egységben mindazt, ami egy nemzet életéhez nélkülözhetetlen, sohasem látta a magyarság, mint akkor. Ezeknek az emlékeknek a forrásából merítve kitárulhat előttünk újra az eszmény: minden idegen zsarnokságtól szabad magyarság, belső életében is úgy berendezett Magyarország, ahol mindenki szabad ember lehet; és minden lelki nyomorúságtól megtisztult istenes magyarság, jövendő időknek szabad magyarsága.

*

"Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földéről, a szolgálat házából." Az Isten ajándéka ez. Oh, higgyük, hogy most is kínálja, most is akar a miénk lenni, és most is munkálkodik elrejtett utakon és módokon; most is vezet minket szabad élet boldogabb jövendőire! Előttünk jár Ő, maga után hívogat! Csak halljuk meg az Ő szavát, amint felénk csendül: "Én, az Úr, vagyok a te Istened!" Csak induljunk utána egyenként, ki-ki felvéve a maga terhét; családonként, minden hajlékban tisztán lobogjon az Ő szent tüze, lobogó lángjával mutatván az utat, amerre az Isten hív, a jövendő felé!

***

Lekció: II. Mózes 20, 1 - 17.

Textus: "Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem." II. Mózes 20, 3.

Amikor Kálvin János Genf városában véghezvitte a reformáció nagy munkáját, ehhez hozzá tartozott az istentiszteleti rendnek a reformációja is. Kiküszöbölt belőle mindent, amit az Isten Igéje szerint való istentisztelet az ő meggyőződése szerint nem kívánt meg, és beleiktatott mindent, ami szerinte az istentisztelet lényegéhez az Ige szerint hozzátartozik. Így alakult ki az az istentiszteleti rend, amelyet "genfi liturgiának" nevezünk. Mi, magyar reformátusok azt nem vettük át szolgai másolat módjára. Az is hozzátartozott a reformáció meggyőződéseihez, amint ezt a mi "Helvét Hitvallásunk" is határozottan és kifejezetten vallja, hogy "nem a ceremóniákban és külsőleges szokásokban áll" az egyház egysége, "hanem inkább a közös hit igazságában és egységében", amely mellett lehetnek az istentiszteleti formák egymástól eltérők is.

Volt ebben a "genfi liturgiában" mégis valami, aminek a mi magyar református istentiszteleti rendünkből való elmaradását sajnálhatjuk: a Tíz Parancsolatnak minden istentisztelet elején való felolvasása. Arra való volt ez, hogy mindjárt az Isten színe elé való odajárulás küszöbén mindenki szembetalálkozzék a szentséges Isten tökéletes követelményeivel; azoknak tükrében újra ráismerhessen bűnös voltára, és egyetlen lépést se tehessen tovább az Istennel való társalkodásban, mint az Ő ingyen való kegyelmére utalt és csakis abban bizakodó bűnös ember.

Mi ezt a módját az Isten előtt való megalázkodásnak nem gyakoroljuk vasárnapról vasárnapra. Annál inkább ajánlható, hogy egy-egy ünnepi alkalomra való felkészülésünknél vegyük használatba. Aki a közelgő karácsonyi ünnepnapok áldásaiban igazán és bőségesen részesedni akar, nem tehet jobbat, mint a hátralévő adventi napok alatt elővenni a Tíz Parancsolatot, és annak mértékét pontról pontra alkalmazva magára, alászállani a bűnbánatnak mélységeibe. Onnan majd felségesen felmagasztalja akkor Istennek a karácsonyi evangéliumban feléje nyúló kegyelmes keze!

Mivel e mai utolsó adventi elmélkedésünkben nem foglalkozhatunk így az egész Tíz Parancsolattal, foglalkozzunk legalább a legelsővel a tíz közül. Hiszen ebben úgyis benne van valahogy mind a többi. Ez nem csak egy a többiek közül, hanem valamennyinek a summája. Az a feltétlen és kizárólagos odaadás, amelyet ebben megkövetel tőlünk Isten, természetszerűleg maga után vonja a többi parancsolat iránt való engedelmességünket. Viszont mit érne a többi parancsolatok megtartására való minden igyekezetünk, ha benne nem az Isten iránt való az a teljes odaadás jutna kifejezésre, amelyet Ő itt, parancsolatainak a legelején, követel meg tőlünk?

Hadd hívjam fel a figyelmeteket rá: van ebben az első parancsolatban egy kifejezés, amely feleslegesnek látszik. Nem volna-e elég csak ennyi: "Ne legyenek néked idegen isteneid!"? Miért van ott a végén még ez is: "én előttem"? Valójában éppen ez a feleslegesnek tetsző függelék adja meg az egész parancsolatnak az életteljességét, - úgy, hogy a parancsolatban megszólaló követelmény értelmében egyenesen jó kulcsnak használhatjuk fel ennek a függeléknek az értelmét.

Mit jelent hát? Erre nem lehet egy szóval felelni. A keleti ember szemléletes beszédmódja szólal meg benne, amely plasztikus volta miatt más-más szempontból nézve más-más gondolatokat sugall.

Mindenek előtt azt jelenti ez az "én előttem", hogy minden más annak vélt vagy tisztelt "isten" szerepe felségsértés az egyedülvaló, igaz, élő Isten ellen. Mi hajlandók vagyunk azt hinni, hogy lehetnek utóvégre "idegen isteneink" Őmellette is. De itt megtudjuk, hogy nem lehetnek. Mellette, vele egy rangban, megosztva a hódolatunkat ide is, oda is - nem tisztelhetünk más isteneket, csakis "Ő előtte", vagyis úgy, hogy azokat elébe helyezzük Őneki, és Őt leszállítjuk arról az első és főhelyről, amely Őt életünkben megilleti. Ilyen alárendelt szerepet pedig Ő nem fogad el!

Érdekes megfigyelni: ahogy ez a parancsolat annakidején megszólalt az Izrael népéhez, nyitva hagyta azt a kérdést, hogy vajon azok az "idegen istenek" valóságosak-e, vagy pedig csak képzelmények? Csak arra helyezte a súlyt, hogy Izrael népének semmi köze ne legyen hozzájuk, mert ezzel már megfosztaná a maga Istenét az Őneki kijáró feltétlen tisztelettől. Mintha még nem is a monoteizmus világos igazsága szólalna itt meg, hanem az a fajta, akkor Izrael szomszédságában más népeknél uralkodó vallási felfogás jutna itt is kifejezésre, amelyet "henoteizmusnak" szoktak nevezni. El tudta képzelni, hogy más istenek is élő valóságok, de csak egynek szolgált. Isten, amikor a maga ismeretének az iskolájába befogta Izrael népét, mintha későbbre hagyta volna azt a leckét, hogy Őrajta kívül nincs Isten, csak a pogány népek balgatag képzelete teremti meg valamennyit. Ez így magában véve elméleti felismerés lett volna csak. Ennél sokkal fontosabb volt az a gyakorlati eredmény, hogy az a nép, amelynek életét formáló kezébe vette, egészen adja is át magát az Ő kezébe. A fő uralmat, a feltétlen elsőséget követelte felettük, s az "idegen isteneknek", bármit tartsanak is felőlük, azért kellett eltűnniük az életükből, mert okvetlenül elébe tolakodtak volna.

Ebből az világlik ki, hogy a mi pusztán "egyistenhitünkkel" mi sem megyünk sokra. Gyakorlatilag, a valóságban lehetünk azért még a legélesebb ellentétben az első parancsolattal. Valójában az a mi Istenünk, aki, vagy ami az első helyen áll számunkra. - Kérdezd csak meg magadtól, amin, vagy akin - mi, vagy ki az? - úgy csüng az életed, hogy ha elvesztenéd, üres és értelmetlen maradna számodra az egész világ? Hova fordulsz a szíved legforróbb vágyaival, legszebb reménykedéseivel, végső bizakodásaival? Honnan várod a boldogságodat, hol keresed a megtartatásodat? Nem veszed észre, hogy milyen sok "idegen istened" van? És közülük már egy is elég ahhoz, hogy Istent letaszítsa arról a csúcsról, amelyen állni akar az életedben, mint legfőbb jód, legigazabb segítséged és egyetlen Urad? "Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem"

De ez az "én előttem" azt is jelenti, hogy nem lehet Istentől megvonni az Őt megillető feltétlen hódolatot az Ő tudta nélkül. Emberek egymásközti viszonyaiban megtörténhet, hogy az egyik fél hűtlenné válik a másikhoz, s azért látszólag minden változatlanul marad közöttük. Megcsalhatják egymást egymásnak a háta mögött. De ha valaki "idegen isteneket" tűr meg az életében, az sohasem történhet meg Istennek megkerülésével, hanem mindig csak "Őelőtte". Ő csalhatatlan, örök tanúja minden Őellene elkövetett hűtlenségnek, és ezért annak mindig megvannak az elmaradhatatlan következményei.

***

/Vázlat/

Koháry u. d.e.
1932. május 8. (Anyák napja.)

(Máté 7, 7-14.)
II. Mózes 20, 12.a

Ma "anyák napja". Kibővítjük "szülők napjává". Anyák bizonyára nem féltékenyek az apák osztályos részére. Igazi anya egy az igazi atyával. Modern fejlődés a házas nő önjogúsága irányában helyes az egyenrangúság értelmében, de ha különállásért van, akkor társadalom-bomlasztó atomizálás kovásza van benne. Ige alapján házastársak egységében soha sem vész el anya egyenrangúsága. Már Mózes idejében(!) "atyádat és anyádat".

Anyák napján sok ríkató prédikáció. Csakugyan: megható téma. Szülőkhöz fűződik gyermekkorunk. Velük együtt eltemetjük. Sírjukból velük együtt felidézzük. Gyermekévek tovatűnése - könnyfakasztó érzés. De ez magányosságom óráiban foglalkoztasson. Most az Isten parancsa érdekel minket.

Szülőket, mint olyanokat illeti tisztelet. Nem személyi tekintély, - sem nem kornak, sem nem magasabbfokú szellemiségnek alapján, ami nincs is mindig meg, - hanem "hivatali tekintély". Szülői tisztség: Isten képében járni.

I. A bízó függés iskolája. Gyermek gyöngesége mögött ott az erő, amely védi; szüksége mögött a bőség, amely gondoskodik róla. Testiekben és lelkiekben egyaránt. - Isten kijelentésében is ez a lényeg: Ő Atyánk. Sohasem vagyunk magunkra utalt árvák. Van, kire rábízhatjuk magunkat.

II. A fegyelem iskolája. A szülő törvényadó és bíró is. Atya és bíró ellentéte - képtelenség. Nem lehet minden mindegy. Szülői igények: az élet megszabott medre és iránya. Engedelmesség. Megítéltetés. - Isten világrendjének komolysága, sérthetetlensége. Jóságával nem ellentétben, hanem éppen abból kifolyólag.

III. A bűnbocsánat iskolája. A szülői szív akkor tárul fel legmélyebben, amikor megbántják. Felejti a múltat, - új kezdetet nyit. Másoknak bizalma előzményeken nyugszik: csak folytatás. Szülői bizalom eleitől fogva: kezdet. Ezért tud mindig újra kezdeni. - Az Isten kijelentésének középpontja, Krisztusban, a kegyelemből való bűnbocsánat.

Befejezés. A szülők iránti helyes magatartás: általuk Istennel kapcsolatban lenni. A szülők hivatása: mintájául szolgálni az Isten-ismeretnek. (modellek a szemléltetésre), - még holtuk után is a legnagyobb áldás. Egyszer megfogan! Szülőtlen gyermekek és gyermektelen szülők is megtalálhatják egymást!

/Vázlat/

Hold u. este.
1932. május 8. (Anyák napja)

(Ef. 6, 1-10.)
II. Mózes 20, 12,b.

Utalás d.e.-re. Csak a parancsolattal foglalkoztunk. Most az ígérettel. Pál figyelmeztetése: "első parancsolat ígérettel". Általában viszonosság törvény és ígéretek között az Ó.t.-ban. De itt Isten különösen hangsúlyozza! Nézzük!

I. Szülők tisztelete és hosszú élet között összefüggés bizonyos tekintetben nyilvánvaló már a köznapi tapasztalat szerint is. Korán sírbaszállás nagy része maga az oka - éspedig szülők iránti tiszteletlenségből. Szülői szeretet lényege szerint - óvó hatalom. Még gyermekség évei után is. Vele ellentétbe jutni veszedelmes és rettenetesen megbosszulja magát. - Adjunk hálát eddigi oltalmáért és húzódjunk meg az alatt továbbra is. - Ez azonban csak viszonylagos igazság. Nem feltétlenül hosszú életű a jó gyermek. - Mi az ígéret igazi értelme?

II. A törvény nem egyéneknek adatott, hanem a történelme küszöbén álló Izraelnek. Szülők tekintélye, mint nemzeti jellemvonás! - Az ígéret címzettje is Izrael. Jövendő sorsának válságai előre vetették árnyékukat. Ezekkel szemben szól az ígéret: "Hosszú élet a földön..." Szülők tisztelete, új nemzedék erős belekapcsolódása a múltba: nemzeti fennmaradás záloga. - Ezeréves magyar múlt összefügg a magyar jellem szülőtisztelő voltával. - Jövő aggodalmai és életparancsai!

III. De egyénileg is kell, hogy mondjon valamit az ígéret. - Ótestamentum evilágisága: legfőbb áldás az élet földi mértékkel. - Mi, Húsvét-Pünkösd népe ezt le kell, hogy fordítsuk a lelki világ nyelvére. Hosszúság dimenziója mellett mélysége is. Az élet csonka lehet sok évtized után is (ld. a mai ember szánalmas kísérletét élete meghosszabbítására.) - és az élet lehet gazdag, teljes - kevés esztendővel is. Megtaláltuk-e azt, ami kielégítő tartalma? - Szülőket tisztelni a szó teljes értelmében: átvenni az ő hitüket = beteljesedni. Mindegy már, mikor kell itt hagyni ezt a világot.

Isten parancsában elrejtve az élet ajándéka, törvénye: élet útja. Engedelmesség és hálaadás!

***

(1943. Karácsony első napján)

Lekció: Lukács 2, 1-11.
Textus: "Ne lopj!" II. Mózes 20, 15.;
"Íme, hirdetek néktek nagy örömet,
mely az egész népnek öröme lészen."
Lukács 2, 10.

Aki nem tudná hirtelenében, hogy jól hallotta-e, hadd nyugtassam meg: csakugyan a nyolcadik parancsolatot olvastam fel mai karácsonyi elmélkedésünk egyik alapigéjéül. S ha valaki azt kérdezi, hogyan kerül az ünnepi örvendezés "asztalára" a lopás rút bűnét tiltó parancsolatnak ez a sehogyanse odaillő "csizmája", annak megvallom: magam is úgy érzem, hogy magyarázattal tartozom ezért a különös textusválasztásért. A magyarázata egyszerűen az, hogy nem én kerestem ezt a textust, hanem az keresett meg és fogott meg engem. Legutóbb, ádvent utolsó vasárnapján az első parancsolatról elmélkedve azt ajánlottam a jelenvolt híveknek, hogy az ünnep áldásaira való lelki felkészülés végett nézegessük meg magunkat a "Tíz parancsolat" tükrében, és így tartsunk bűnbánati napokat, míg ránk virrad a karácsonyi örömök ideje. Miközben ezt a tanácsot magam is igyekeztem követni, ez a nyolcadik parancsolat mindig újra megcsendült a fülemben, s amikor az ünnepi igehirdetés tárgyát és alapigéjét kerestem, akkor is mindig újra visszatolakodott a lelkem elé. Hiába igyekeztem róla másfelé terelni a figyelmemet, nem tudtam tőle megszabadulni. És végül tudomásul kellett vennem: bármennyire is nem karácsonyi jellegű ige is ez a parancsolat, mégis azt akarja Isten, hogy mai prédikációm erről szóljon.

Először is nyilván azt akarta ezzel Isten, hogy ennek a gyülekezetnek a karácsonyi ünneplése ne legyen valami kedves, hangulatos álmodozás, hanem maradjon meg a valóság talaján. Lehet karácsonyt ünnepelni úgy is, hogy hátat fordítunk egy-két napra mindannak, ami rút az életben, és beleringatjuk magunkat egy tisztább világnak az elképzelésébe. Átadjuk magunkat rég letűnt gyermekkorunk felújuló hamvas érzéseinek; megfürdetjük lelkünket a betlehemi Kisded mosolyának sugárzásában, az Istennek dicsőséget s a földi embereknek békességet hirdető angyali kar szépséges harmóniáiban, és mindabban, ami poézis van a karácsonyi történetben. Megtetézzük ezt aztán a karácsonyi szokások meghitt családi örömeivel, és boldogan élvezzük egy-két napig egy látszólag kicserélt világnak a varázsát: mintha az emberek és mi magunk is mások volnánk ilyenkor, mint máskor! Jóleső, de alapjában véve haszontalan ünneplés! Mert az álmodozásból csakhamar fel kell ébrednünk. Az ünnepi varázs hamar szétfoszlik. És marad minden a régiben.

De lehet úgy is ünnepelni a karácsonyt, hogy egyáltalán nem áltatjuk el magunkat az élet rút valósága felől egy pillanatra sem, hanem ellenkezőleg, idehozzuk magunkkal a betlehemi jászolbölcső elé mindazt a bűnt és szennyet, amely ezt a világot elcsúfítja. Bűnös emberekként, bűnös voltunknak szégyenteljes tudatában sereglünk az újszülött Megváltó köré. És éppen attól gyullad ünnepi örömre a szívünk, hogy Istennek irgalmából "nekünk született Megtartó", akik bűneinkben elvesznénk, ha Ő nem hozza el a bűnbocsánat és a megtisztulás ajándékát!

Csak hadd mennydörögjön hát bele az Isten törvényének szava a mi ünnepi örvendezésünkbe! Nem ünneprontó, zavaró és kiábrándító hang ez, csak kijózanító és megalázó. De ezzel segít el az igazi ünnepi örömbe való felmagasztaltatásra! Hiszen az Úr asztala is azért terült meg e mai alkalomra, hogy ott csapjon fel a legmagasabbra ünnepi örömünk és hálánk, amikor majd a bűnösökért meghalt Megváltó megbocsátó és megújító szerelmének a jegyeit vehetjük magunkhoz!

Hadd alázzuk meg magunkat az Isten törvényének az előtt a szent és tökéletes ítélete alatt is, amelyet a nyolcadik parancsolat olvas a fejünkre. - Ne volna rá szükségünk? - Engedjetek meg egy fájdalmas személyes vallomást. Amióta ebben a gyülekezetben szolgálok, megáldott az Isten sok-sok örömmel. De - Pál apostol szavaival élve, - "hogy el ne bízzam magamat", egy-két nagyon fájdalmas emlék "tövise is adatott az én testembe". A legfájdalmasabb emléket azok a lopások hagyták hátra, amelyek ezek alatt az évek alatt ebben a gyülekezetben történtek! Megesett már nem is egyszer, hogy istentisztelet végeztével valaki ott felejtett a padon énekeskönyvet, kesztyűt, kézitáskát, amelyben pénz is volt. Még ki sem ürült a templom, sietett vissza, hogy magához vegye, de már hűlt helyét találta. Valaki magához vette, s ahelyett, hogy az egyházfinak átadta volna, megtartotta és hazavitte. Úgy van, akármilyen hihetetlenül hangzik is, idetolakodik és itt is felüti a fejét a lopás bűne, ahol egy szívvel-lélekkel az Istent akarjuk tisztelni!

Ezt nem azért mondtam el, hogy most képzeletben körülnézz testvérem, és találgasd: vajon ki lehet az, aki most talán a nyakát behúzva lapul itt az ünneplő gyülekezet soraiban, mert az ő bűnéről van szó. Inkább azt szeretném, hogy mindnyájan a magunk bűnének érezzük ezeket az eseteket. Mert ha csak egy, vagy talán két megtévelyedett atyánkfia követte is el ezeket a lopásokat, s mi többiek mindnyájan kifogástalanul megütjük a polgári becsületesség legszigorúbb mértékét is, Isten színe előtt egy test vagyunk, s az itt vagy ott kiütköző rút fekélyek arra vallanak, hogy megromlott, erőtlen vér kering az egész testben. Valami bágyadt és hatástalan erény ez a mi becsületességünk, ha közöttünk így meghúzódhat a lopás bűne. Olyan, mint a téli napfény: attól nem pusztulnak a romlás csírái. Sokkal inkább az emberi jó nevelés által belénkidegzett megszokás, mint az Isten szentségéből belénk átragadt láng, amelynek közelében nem maradhatna meg ilyen merészen a bűn. Bűnös világnak bűnös polgárai vagyunk mindnyájan, és efelől nem eláltatnunk kell magunkat szent karácsony ünnepén sem, hanem ezzel a rajtunk átnyilalló, fájó öntudattal kell odaborulnunk az ünnepi öröm csodaforrásaihoz!

Milyen gyerekes és felületes dolog is volna karácsonyt másképpen ünnepelnünk éppen most, amikor lángban áll, romokba omlik össze, és vérben fürdik a világ azért, mert bűnös világ! Komoly, a valóságtól el nem szakadó lélekkel csak az adhatja át magát a karácsonyi örömnek, aki orcáját égető szégyennel és szívét átjáró töredelemmel tudja fogadni a karácsonyi örömhírt: ennek a bűnös világnak született Megváltója!

De miért szolgáljon éppen a nyolcadik parancsolat e mai napon bűntudatunk felserkentésére? Nem szólalhatna-e meg ugyanilyen joggal a "Tíz parancsolatnak" bármely más bűn ellen elhangzó szava is? Bizonyára. De azt hiszem, van éppen a lopás bűnének egy sajátságos kapcsolata a karácsonyi ténnyel, amelyre jó most felfigyelnünk. Ezt azonnal észrevesszük, ha meggondoljuk, hogy milyen szoros viszony van a lopás és az ajándékozás között. Merthogy az ajándékozás aztán egészen közeli viszonyban áll a karácsonnyal, azt már mindenki tudja. Nos, a lopás és az ajándékozás úgy viszonylik egymáshoz, mint a paizsnak a homorú oldala a domborúhoz. Egyik a másiknak a visszája, a szakasztott ellentéte, és ezért kölcsönösen egymásra utalnak. Aki lop, másnak a zsebébe nyúl bele, hogy magát gazdagítsa ez által. Aki ajándékoz, a maga zsebébe nyúl bele, hogy másnak szerezzen valamilyen meggazdagodást ezzel. A lopás a legszemléletesebb példája az emberi önzésnek, amely másra való tekintet nélkül csak a maga hasznát keresi. Az ajándékozás a legszebb kivirágzása a szeretetnek, amely lemondás és önmegtagadás árán is csak a másiknak a javát akarja munkálni.

Ezt az ellentétet szemlélve azonnal el kell ismernünk, hogy mi emberek természettől fogva a lopás pártján állunk. Egész életünket az önzés mételye járja át. Persze nagyon ritkán, csak a legkirívóbb esetekben, szoktuk a gyermeket nevén nevezve a "lopás" bélyegét nyíltan ráütni az általánosan bevett gyakorlatra. Vannak ennél szebben hangzó kifejezéseink is. Beszélünk például "egészségtelen vagyon- és jövedelem-elosztásról" és hasonlókról. De mi egyebet jelent ez, mint azt a nyilvánvaló tényt, hogy ami minden igazság szerint az egyik ember zsebében kellene, hogy legyen, onnan mégis hiányzik, mert egy másik ember tette zsebre? Bűnösnek marasztaltatik el a nyolcadik parancsolat állandó megszegésében a mi egész társadalmi életünk. Magától értetődőnek tartott érdekellentét alapjára helyezkedve itt általánosságban mindenki a másiknak a rovására igyekszik a maga előnyét biztosítani, és aki ezt a jellemzést magára nézve sértőnek és igazságtalannak tartaná, az is elismerne bizonyára annyit, hogy a többi ember között állandóan begombolkozva kell járnia, mert soha sem tudhatja, mikor kaparint el valaki őtőle valamit, ami az ő jogos tulajdona. Nem csoda, ha ugyanez a ragadozó harc folyik nemzet és nemzet között is, és az egyik ország mohón lesi és alkalomadtán rá is teszi a kezét arra, ami minden juss szerint a másiké. Az önzésnek ez a rút és csalfa játéka néha véres színjátékban robban ki, mint amilyennek a látványától már másodízben borzadozik a mi nemzedékünk. De amikor nem ilyen szembeszökő a valóság, akkor is ugyanez: a mi emberi életünk a nyolcadik parancsolat megszegésének az átka alatt görnyedezik!

Ebbe a világba jött el Krisztus, az Isten ajándékozó szeretetének megtestesülése. Ő maga is Istennek legcsodálatosabb ajándéka. Egész élete is a maga szakadatlan odaajándékozása volt, egészen a maga teljes odaáldozásáig miérettünk a keresztnek fáján. És titokzatos lényéből azóta is az ajándékozó szeretetnek a hatalmai áradnak bele, mint valami gyógyító ellenáramlat az önzéstől áthatott embervilágba. Kicsinyke rést ütött Isten az embervilág vastag kérgén azon a betlehemi éjszakán, amelyen felfakadt ennek a gyógyító áramlatnak a forrása. Úgy látszhatott, hogy egy emberi tenyér is elég az eldugításához. De azóta túlélt minden megsemmisítésére törő kísérletet. Nőttön-nőtt, elhatalmasodott, és milliók élete változott meg tőle.

Csak az szükséges, hogy mi emberek odatelepedjünk a közelébe, mint valami meleg Golf-áramlatnak a partjaihoz, s akkor kivirul a mi különben önzésben dermedező életünk. Ha hátat fordítunk neki, és csak egy-két nemzedéken át is úgy élünk, mintha jól meglehetnénk a "nékünk született Megtartó" nélkül is, beáll a rettentő fagy; kihűl a szeretet, és nem marad más, mint egymás javára törő tolvajok garázda marakodása. Csak egy segít akkor: visszamenekülni Őhozzá, akitől újra megtanulhatjuk egymást szeretni, mert Ő "előbb szeretett minket!"

De van a nyolcadik parancsolatnak még egy komoly figyelmeztetése számunkra e karácsony ünnepen: eszünkbe juttatja, hogy magával az ünnepléssel is beleeshetünk a lopásnak a bűnébe. Lopott karácsonyi örömünk lehet, amint bizonyos, hogy sok embernek csak ilyenben van része. Ahogy gyermekkorunkban nem egyszer úgy élveztük a vásári cirkusz előadásának az örömeit, hogy észrevétlenül odaosontunk a sátorhoz, és a ponyva résein át kandikáltunk be, amíg rajta nem kaptak és el nem zavartak onnan bennünket, úgy szerez magának karácsonykor ünnepi örömet sok ember is: ellesik másoknak az örömét. Úgy is mondhatnánk: élősködve ünnepel. Számára nem élő valóság és személyes bizonyosság a Megváltó megszületése. Őneki magának nincs karácsonyi hite. Talán szeretné, bárcsak volna, és irigyli azokat, akiknek van. Odahúzódik hát a közelükbe, és velük együtt ünnepel. Örvendezésük gazdag asztaláról hadd hulljon le az ő számára is néhány morzsa. Hadd ragadjon át rá is néhány órára az a boldog érzés, mintha igaz volna az, hogy: "Úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta". Olyanok ezek a mi szánandó testvéreink, mint a szegény gyermekek, akik legalább a kirakat üvege mögött akarják élvezni a szép karácsonyi ajándékokat, ha már nekik nem jut részük azokban.

Pedig milyen értelmetlen dolog az ilyen lopott ünneplés! Értelmetlen dolog azért, mert felesleges. Mindenkinek jó lelkiismerettel meglehetne a saját karácsonyi öröme bőségesen! Hiszen itt nem érvényesek az "enyém-tied-övé" szabályai, amelyek szerint a földi értékeken úgy kell osztoznunk, hogy sokszor az egyik ember elesik valamitől azért, mert az a másiknak jut osztályrészéül. Itt az egyik embernek tulajdonjoga nem zárja ki, még csak nem is korlátozza a másikét. Az Istennek karácsonyi ajándéka és annak minden öröme a maga egészében lehet egyszerre mindnyájunké. A karácsony külső megünnepléséhez használunk olyan evilági kellékeket is, amelyekből nem jut mindenkinek. Ezért megtörténhetett a minap is itt a közelben, hogy a karácsonyfavásárra ki kellett vonulniuk a rendőröknek és a mentőknek, mert az emberek szentkarácsony nagyobb dicsőségére csúnyán összeverekedtek azon, hogy a kevés karácsonyfából ki vihessen haza az otthonába. De mi köze van ennek a karácsonyi öröm lényegéhez? Azon nem kell embereknek hajbakapniuk!

Lehet az enyém is, minden más tulajdonomnál biztosabb, örök tulajdonom. Felém is hangzik az Isten üzenete, amelyet az angyal hirdetett: "Hirdetek néktek nagy örömet". Tudhatom, hogy "nékem született Megtartó", és általa én, Istennek méltatlan, hűtlen, engedetlen gyermeke, mégis az Ő örök szeretetében élhetek. De az angyal mindjárt hozzátette: ez az öröm "az egész népnek öröme lészen". Lehet tehát benne éppúgy részed neked is úgy, hogy ezzel egy hajszálnyival sem csorbul az én örömöm teljessége. Sőt, olyan csodálatos ajándék ez, hogy mennél többen osztoznak rajta, kinek-kinek csak annál több jut belőle.

Közkincsnek szánta Isten ezt az örömöt, mint az éltető napfényt és levegőt, amelyet senkinek sem kell páncélszekrényben őriznie mások elől, hogy megmaradjon az ő tulajdonában. Olyan útmenti fa ez, amelynek gyümölcséből mindenki szakíthat, és olyan bőségesen termi áldásait, hogy mindenki megteljesedhet velük.

Miért hát sóvár lélekkel nézned, hogy mások milyen boldogok vele, és azon iparkodnod, hogy az ő révükön, másodkézből, lopva te is elnyerhess belőle valamit? Ha csak ilyen lopott örömmel tudsz karácsonyt ünnepelni, tudd meg, hogy a magadéból lopsz! Titkon, orozva nyújtod ki a kezedet olyasmi felé, amit felemelt fővel, hálás lélekkel a jogos tulajdonodként élvezhetnél. Persze, hogy nem magad szereztél jogot hozzá. Talán ezt érzed a lelked mélyén, és ezért nem mersz jó lelkiismerettel örvendezni karácsony ünnepének. De kinek vannak itt szerzett jogai? Mindenki csak az ajándékozás jogán mondhatja a magáénak azt, amit Krisztus születésében Isten ennek a világnak adott. Meg nem érdemelt, ingyenvaló kegyelem az. De ugyanezen a jogon te is a magadénak tudhatod. Az ajándék címzése neked is szól. Ragadd meg és szorítsd a szívedre, hogy legyen igazán tulajdon karácsonyi örömöd!

*

Az első tekintetre úgy tetszett, hogy az Ige megzavarja örömünket, amikor a bűn visszataszító valóságára eszméltet rá. De íme, kitűnt: végül csak úgy megsokasítja az örömünket, hogy együnknek a szíve se maradjon üres tőle. Mindig így szokott lenni. Isten a töredelmes bűnbánat mélységéből emel fel atyai szívére, hogy az Ő áldottaivá, örvendező gyermekeivé tegyen bennünket. És mennél inkább fáj nekünk az, hogy megszámlálhatatlanul sok a mi bűnünk, annál boldogabb karácsonyi örömünk van afelett, hogy "született nekünk Megtartónk"!

***

Kálvin tér 1931. 12. 27.

"Ha Bálák az ő házát arannyal és ezüsttel tele
adná is nekem, az Úrnak beszédét át nem hághatom,
hogy magamtól jót vagy rosszat cselekedjem.
Amit az Úr szól, azt szólom.
IV. Mózes 24, 13.

Tegnapelőtt, karácsony első reggelén, annak a szép éneknek a hangjain kelt szárnyra mindnyájunk ünnepi öröme, amely a 84. dicséret címén foglal helyet énekeskönyvünkben.

Amikor ezeket az utolsó sorokat énekeltük, eltűnődtem magamban: vajon hányan lehetnek a templomot zsúfolásig megtöltő ünneplő gyülekezetben, akik értik is, amit énekelnek; akik előtt világos a szövegnek ez az utalása; akik tudják, hogy ki volt Bálám, és miért történik róla említés ebben a versben? - Félek, hogy kevesen voltak. Másképpen állt a dolog régente, atyáink idején. Ők jobban ismerték Bibliájukat, annak újszövetségi része mellett az ószövetségit is. Így, karácsony táján, kedves foglalatosságuk volt számonvenni az ótestamentumi "ígéreteket", amelyekben a megszületendő Megváltóról jövendöltek a régi szent írások. Voltak olyan helyek, amelyek félreérthetetlenül arról szólnak, hogy az Isten az idők teljességében megajándékozza a világot az Ő Felkentjével, aki azért jön, hogy szabadulást és békességet hozzon e földre. Voltak olyan helyek, amelyeket inkább csak indirekt módon lehetett kapcsolatba hozni a karácsonyi eseménnyel. De minden, ami bárhogyan is előrevetett fénysugarául számíthatott a várva várt megszületendő Messiásnak, kifényesedett az Ótestamentum lapjain. Ezek között a jövendölések között mindig nevezetes helyet foglalt el a Bálám próféciája:

Annál figyelemreméltóbb volt ez a jövendölés, mert hiszen Bálám nem is az Izrael prófétáinak múltjából való volt, hanem évszázadokkal őelőttük élt, és idegen, pogány népből való volt. Aminthogy jól tudták ezt róla bibliás eleink a Mózes IV. könyvében róla feljegyzett részletes történetből. Manapság a legtöbben közülünk meglehetős zavarban tűnődnek el azon, hogy ki is volt hát ez a Bálám, és mi közünk lehet még hozzá?

Az előbbi kérdésre röviden megfelelhetünk a róla szóló történet rövid összefoglalásával. Az Izrael népe honfoglalási harcainak idejében járunk. A negyvenéves pusztai vándorlás már a hátuk mögött van. A Jordánon még nem keltek át, de a Jordánon túli, keleti vidékek birtokáért már megkezdték harcaikat Mózes vezérlete alatt. Győzelmesen nyomulnak előre. Megdől előttük Szihonnak, az emoreusok királyának, Ógnak, a Básán királyának hatalma. Mire elérkeznek a moábiták határához, hírük megelőzi őket, és félelem fogja el Bálákot, Moáb királyát. Mielőtt felvonultatná ellenük csapatait, régi pogány uralkodók módján megpróbálja a természetfeletti hatalmak segítségével elhárítani országáról a veszedelmet. Távolabb keleten, az Eufrátes-menti Péthorban él egy messze földön híres szentember, Bálám, a Beor fia. Messze földön az hírlik róla, hogy ő az isteni titkok ismerője, látások látója, és csodás erőknek bűvös mestere. Beléje veti reménységét a moábita király. Ha Bálám átkot mondana a veszedelmes ellenfélre, az megfoganna rajta és megtörné erejét. Nosza, megy hát az előkelő küldöttség, kincsekkel megrakodott karavánnal, nagy tisztesség csábító ígéreteivel, - megnyerni Bálámot erre a szolgálatra. De Bálámnak megjelenik Isten, és megtiltja neki a vállalkozást. Csak amikor a dolgavégezetlen visszatérő követség nyomába egy másikat, még előkelőbbet és nyomatékosabbat küld érte Bálák király, indul el végre Bálám. Az útja nem sima. Meg-megakasztják azok az események, amelyek még aránylag a legismertebbek. Mert hiszen annyit a legtájékozatlanabb ember is tud, hogy Bálámnak volt egy szamara, amellyel sok baja volt. Mennyi ízetlen tréfát nem űztek már a történetnek ezzel a részével, - mert egyszerűen nem értették meg! És nem is érthető az meg, amíg az ember egy hatodik gimnazista tudákosságával olvassa, nem pedig egy három-négy éves gyermek fogékonyságával, vagyis úgy, hogy beleéli magát az évezredekkel ezelőtti népek friss gyermeteg fantáziájába, amelynek fátyolán át ők a világot látták, és benne az Isten tetteit szemlélték. De ez úgyis csak közbeeső epizód a történetben, nem kell elidőznünk nála. Bálám végül mégis elérkezik a moábita királyhoz.

Az felviszi vendégét egy hegytetőre, a Kirjat-Husót melletti Baal-magaslatára, ahonnan áttekinthető a síkon táborozó Izrael. Megkezdődik a rejtelmes művelet. Hét oltáron gyújtják meg az áldozat lángjait. Nagy ceremóniákkal készítik elő a titkos erők mozgósítását. Bálám elmegy egymagában a hegynek ormára, hogy ott megtalálja a természetfeletti hatalmakkal való bűvös kapcsolatot. De akkor Isten maga jelenik meg előtte, és hogy mit parancsol neki, az kitűnik a következményekből. Bálákhoz visszatérve Bálám rákezd csodatevőnek hitt varázs mondókájára, - de a várt átokszó helyett áldás zendül meg az ajkán. Nem sikerült, visszafelé sült el az egész művelet. Egy újabb próba következik, - a Piszga hegyének őrálló ormáról. Az eredmény azonban ugyanaz. Végül egy harmadik kísérlet még a Peor hegyének csúcsáról. Ez is csalódást hoz Báláknak. Egyik áldás szebb a másiknál. Átok nem tud elhangzani. Végül Bálák keserves szemrehányást tesz Bálámnak, - de az nem felelhet mást, mint amit már első vonakodása alkalmával is megüzent: "Ha Bálák az ő házát ezüsttel és arannyal tele adná is nekem, az Úrnak beszédét által nem hághatom. Amit az Úr szól, azt szólom!" Még egyszer kiújul ajkán az áldást hirdető prófécia, benne az Izraelből származandó "csillag" és "királyi pálca" ígérete is, - aztán elmegy haza, távoli lakhelyére, a csalódott Bálák király pedig ott marad, hogy beteljesedjék rajta az elháríthatatlan végzet.

*

Ezt mondja el nekünk a régi történet Bálámról. Bennünket azonban a másik kérdés érdekel jobban: mit jelent ez a történet nekünk, mi az benne, amiért érdemes megőriznünk az emlékezetét, mit üzen általa Isten minden idők minden nemzedékének? Erre fordítsuk hát figyelmünket.

Három nagy igazság rajzolódik ki ennek a különös régi történetnek a hősében, amiért Izrael hagyományai is megőrizték az emlékezetét apáról fiúra, és későbbi keresztyén korok is mindenkor hálás figyelemmel lapozták fel érte a Szent Könyvet.

Először is, megkapóan szemlélteti Bálám alakja azt az igazságot, hogy az Isten kijelentése nincs korlátokhoz kötve. Van neki kiválasztott népe, amelyhez állandóan szól az Ő beszéde. Ilyen volt annakidején Izrael, amelyhez "sok rendben és sokféleképpen" szólt, s amelyet abban a kiváltságban részesített, hogy míg más népeken a pogányság sötét árnyai ültek, addig őfölötte egyre világosabban derengett az Isten ismeretének a napja. Ilyen kiválasztott népe ma, az Ő minden népből és ágazatból elhívott egyháza, amelyben szakadatlanul zeng az Ő Igéje, s amely abból kifogyhatatlanul merítheti az Istennek mindenre elégséges ismeretét, - vigasztalásul minden nyomorúságára, a bocsánat bizonyságául bűnei közepette, útmutatás gyanánt az élet kusza kérdéseiben, örök reménység ígéreteképpen még a halál árnyékának völgyében is. Isten mindenkor megvonja a kört, amelyen belül ragyogtatja az Ő kijelentésének fényét, s amelyen kívül nyomorult vergődésre vannak ítélve az emberek.

De ez nem jelenti azt, hogy ebbe a körbe, mint börtönbe bezárná magát. Fenntartja szuverén jótetszésének, hogy mikor és hol akar megszólalni az Ő kiválasztottainak körén kívül is. Nincs az a távoli sötét pont, ahová el ne juthatna az Ő ismeretének fénysugara, és el ne hatolhatna az Ő beszédének hangja, ha Ő úgy akarja.

Bálámnak semmi köze sem volt a kiválasztott néphez. Pogány nemzetségnek pogány szentembere volt. Nemcsak részese, hanem egyenesen hőse és képviselője volt annak a babonás, varázslatban elmerült, a mágia sötétségében tévelygő vallásosságnak, amelyről olyan beszédes képet tárnak elénk a föld alá temetett ókori keleti népek napfényre kerülő cserépírásai. És mégis, ebben a borzalmas, eltorzult, elnyomorodott szellemi világban voltak olyan látomásai, amelyekről a Szentírás kénytelen elismerni, hogy ugyanaz az Isten jelent meg neki, akit Izrael ismert az Ő kijelentéséből, és voltak olyan élményei, amelyekben kétségtelenül és tagadhatatlanul az igaz Isten "szólt" őhozzá.

Azóta sincs megkötve az Isten keze. A mi református keresztyénségünk tanítómestereit senki sem múlta fölül annak hangsúlyozásában, hogy az Isten beszédének a hatóköre az Ő gyülekezete, amelyet éppen az tesz az Isten népévé, hogy az Ő kijelentéséből él, és az Ő Igéjével tápláltatik. De ugyancsak a mi tanítómestereink féltékenyen őrködtek afelett az elv felett is, hogy Isten minden időben és minden népben szabados ura a kegyelemnek, és az anyaszentegyház közösségén kívül is tetszés szerint megajándékozhat bárkit az Ő ismeretével. Ezzel nem dőlt le a válaszfal, és nem vált mellékessé, hogy vajon az Isten népéhez tartozunk-e, vagy nem. Mert az Isten kegyelmének "rendes" működése az Ő híveinek gyülekezetében megy végbe. Ami azon kívül esik, az "rendkívüli". Amaz a szabály, emez a kivétel. Nekünk amahhoz kell tartanunk magunkat: aki keresi az Isten "beszédét", ott keresse, ahol az állandóan zeng. De jó tudnunk, hogy az Isten nagyobb, mint annak korlátai. Szent kiváltság benne élni abban a közösségben, amelyre szüntelen sugárzik az Isten ismeretének fénye. De soha sem lehet ok az elbizakodásra, mások lenézésére, - sem pedig a kishitűségre, a másokról való lemondásra. Isten a kövekből is teremthet magának fiakat.

Jó ezt az igazságot így karácsony táján a szívünkre venni. Olyan meleg, családias közösségbe vont bennünket egymással ez az ünnep. Olyan boldogan érezhettük, hogy egy háznak népe vagyunk, amelyet kimondhatatlanul megajándékozott a mindnyájunk közös Atyja! Olyan szent kiváltság volt egy körbe letelepednünk a középpontban fénylő betlehemi jászol körül! Milyen fagyos lehet azoknak az éjszakája odakint, akik nem ünnepeltek velünk együtt karácsonyt! De ki tudja, ki tudja, hol van a határa a fény sugárzásának? Hátha távol, nagyon távol a mi egyházi ünneplésünk fénykörétől, valahol a hitetlenség pogány sötétségében csillant meg egy-egy szem, amelyről nem is gondolnánk? Hátha titkon olyan embereknek rész jutott a legigazibb karácsonyi örömből, a Krisztus megszületésének öröméből, akik semmilyen kapcsolatban nincsenek az Isten népével?

Hatalmas az Isten, - alázzuk meg előtte magunkat!

Az is világosan kitűnik a Bálám alakjából, hogy mi az igazi próbája az Istennel való találkozásnak, - az Ő választott népén belül csakúgy, mint távol annak körétől. Amikor az Isten igazán hallatja az Ő "beszédét", megszűnik eszköznek lenni az emberi célok szolgálatában, és az ember lesz engedelmes eszközévé az Ő céljainak.

Voltaképpen minden pogányságnak az a lényege, ami a Bálám mágikus vallásosságában olyan jellegzetesen domborodik ki: az isteni erőket a maga kívánságainak a szolgálatába akarja állítani az ember. Ez volt a Bálám életelve is. Ez tette őt híressé. Úgy emelkedett ki messze a kortársainak feje fölé, mint aki különösen jártas mestere ennek a bűvös technikának: hogyan lehet a természetfeletti hatalmakat megjelölt célokra irányítani. Megrendelésre szokott máskor szállítani foganatos áldást és vészthozó átkot. Az isteni erők mintegy a rendelkezésére álltak, mint a mai embernek a villanyos hullámok, s ő odakormányozhatta sugaraikat, ahová megkívánták tőle. Jó üzlet volt a titkokkal való ez a bűvös operálás. Az újtestamentumban, az apostoli leveleknek nem egy utalásában, úgy szerepel Bálám, mint prototípusa azoknak, akik lelki képességeiket anyagi nyerészkedésre kamatoztatják. Hiszen mit nem adna meg az ember ilyen pogányos eltévelyedésében, csak hogy biztosítsa az isteni segítséget a maga vágyainak beteljesedéséhez!

Ez volt Bálám életelve - máskor. De nem ezt követi ebben a történetben. Itt egyenesen visszájára fordul a rend. Isten szólt őhozzá, - az Ő beszédét Bálám nem hághatja át, hogy önmagától akármit is cselekedjék. Azt kell továbbadnia, amit hallott. Egyszerű eszközzé válik az Isten hatalmas kezében, engedelmes szócsővé, amelyből csak az zendül ki, amit beleharsogtak. Hiába rendelte meg Bálák az átkot, hiába kínált érte dús nyereséget, hiába ajánlott fel minden tisztességet. Bálám most nem igazodhat emberi kívánságokhoz és érdekekhez. Most valóban Isten jelent meg neki, és Ő nem adja oda magát ügyeskedő manipulációk céljaira; Ő az Úr, a Felséges, aki ellenállhatatlan, s akihez Bálámnak is úgy kell igazodnia, ahogy Ő diktálja. Bálámnak el kell szalasztania a dús fizetséget. Üres kézzel kell visszatérnie az Eufrátesz mellé, ahogy eljött onnan. Egyetlen értelme volt az utazásnak: véghezvitte azt, amit az Isten véghez akart vinni általa.

Tedd fel ennek a pogány prófétának a mérlegére magadat, és meglátod: igazán szólt-e már hozzád az Isten, és igazán az Isten szólt-e már hozzád? Közelebbről, jó, ha ezeknek a napoknak a karácsonyi ünnepét is leméred ezen a mérlegen, - mert mennyi pogányság csúszik bele a karácsonyi ünneplésbe! Nem úgy bánik-e sok ember a karácsonyi örömmel, mint a karácsonyfa gallyaira aggatott csillogó díszekkel - őrzi valami jó helyen a lelke mélyén, amíg eljön a használati ideje, - akkor előveszi és csillogtatja, hogy ünnep elmúltával megint elraktározza egy esztendőre? Nem úgy "kezelik"-e sokan a karácsonyi hitet, mint valami külön vezetékben a lelki házuk falaiba beleszerelt magasabb fokú áramot, amelyet, ha elérkezik a naptárszerű dátum, be lehet kapcsolni, hogy erősebb fényben ússzék a hajlék, s aztán, ha már nem kell, megint ki is lehet kapcsolni? Az a "kis Jézus", akinek ezt az ünnepet sokan szentelik, olyan kényelmes használati tárgy, olyan könnyedén tehető ide meg oda, olyan nagyszerűen vehető elő és dugható ismét el, amint a szükség kívánja!

Akik igazán karácsonyt ünnepeltetek, jól tudjátok, hogy mindez csak addig megy így, amíg egyszer megszólal az emberhez az Isten beszéde a karácsonyi evangéliumban. Akkor aztán bekövetkezik a nagy változás, - az a csoda, amely olyan szépen van kiábrázolva a Szent Kristóf legendájában. A kicsi Jézus, akit játszi módon felkaptunk, egyre nehezebbé válik a vállunkon. Azt hittük, mi teszünk-veszünk Ővele, de rájövünk, hogy Ő tart meg bennünket a zúgó, megáradt folyam sodrában, amelyen át kell lábolnunk. Megnőtt. Hatalmassá lett felettünk. Urunkká vált, aki rendelkezik velünk. És mi többé "magunktól nem tehetünk semmit", - csak egy a célunk: hogy "amit az Úr szól, azt szóljuk".

Hatalmas az Úr, - engedelmeskedjünk neki!

Végül, ami az egész történet csattanója, Bálámban megtestesül az a nagy igazság is, hogy az Isten népe a legváratlanabb helyekről is kaphat támogató szövetségest. Bálám is, aki azért vonul ki, hogy veszélyt hozzon Izrael fejére, jövendő dicsőségét kénytelen prófétálni. Az lett volna a dolga, hogy útját állja előnyomulásának, de nem tehet mást, mint megnyitni előtte a pályát, és győzelme útját egyengetni. Ami átoknak készült, áldássá fordult.

Ez természetszerűleg következik az elmondottakból. Éppen azért, mert Isten hatalma nincsen korlátozva, hanem bárhova elhatolhat, és éppen azért, mert Isten mindenütt, ahol megjelenti magát, engedelmes eszközökké igázza le az embereket, - csak egyféle meglepetés érheti azokat, akik az Ő kiválasztó kegyelmének részesei, az t. i., hogy segítőtársaikká válnak olyanok is, akiktől emberi számítás szerint rettegniük kellene. Váratlanul rosszabb sohasem lehet a helyzetük, mint amilyennek eleve is tudhatták már. Csakis váratlanul jobb.

Ha az Isten hatalma csak az Ő híveinek seregére szorítkoznék, s annak körén kívül Őtőle függetlenül élnék világukat az emberek; vagy a az Isten alá volna vetve az emberek önkényének, hogy arra használják Őt fel, amire ők akarják, - vajmi kétséges volna ebben a világban az Ő népének sorsa. Lépten-nyomon nem is sejtett veszedelmek törhetnének reá. De mivel éppen ellenkezőképpen áll a dolog, nyugodtak lehetnek az Övéi minden viszontagság közepette is.

Egy hitetlen embert, aki gúnyolódva ócsárolta az imádság erejébe vetett hitet, azzal a kérdéssel lepett meg egyszer valaki, hogy nyugodtan tudna-e aludni, ha tudná, hogy valaki naponként imádkozik az ő pusztulásáért? A kérdés megdöbbentette a gúnyolódót és elhallgatott. A szíve elszorult attól a gondolattól, hogy mégis lehetnek ebben a világban titokzatos erők, amelyekkel nem jó hadilábon állni. Valami babonás félelem fogta el attól, hogy a fejére találna szállni valami ismeretlen veszedelem.

Nos, annak, aki az Isten népéhez tartozik, ilyen félelmei nem lehetnek. Rejtélyes erők járnak-kelnek ebben a világban körülöttünk. Titkok szövedékében élünk. De egyet biztosan tudhatunk: Isten kezében van minden, ami ártalmunkra törhetne. És nincs olyan ellenünk repített nyíl, amelynek pályáját ne tudná eltéríteni, nincs olyan ránk kivont fegyver, amelyet vissza ne tudna görbíteni, nincs olyan átok, amelyet áldásra ne tudna változtatni.

Ebben van az Isten kiválasztottainak páratlan fölénye az egész világ felett. Földi harcokban soha sem lehet tudni, mikor fordul valamely fegyver ellenünk. Amit ki tudunk találni a magunk harcának eszközeiül, azt elsajátíthatja az ellenségünk is, és vesztünkre törhet vele. Amit az egyik állam titkos laboratóriumában és műhelyeiben kidolgoznak egy új háború eshetőségére, azt mind lemásolhatja és harcba vetheti a másik állam is, ha elég ügyes és szerencsés hozzá. De abban a harcban, amelyet az Isten parancsára folytatunk ebben a világban a bűn, a test és a Sátán ellen, olyan erősségre támaszkodhatunk, amely kizárólagos tulajdonunk; ellenünk sohasem érvényesülhet, csak mellettünk hadakozik: magára az élő Istenre, akinek választottjai vagyunk. Őt nem lehet a mi romlásunkra kijátszania senkinek sem. Ő még azoknak igyekezetét is, akik átkát imádkoznák le reánk, áldássá változtatja a mi javunkra.

Micsoda nagy biztonság rejlik ebben mindnyájunk számára egyenként! Nincs a világon az az ellenünk rontó ártó hatalom, amelynek a mi Urunk ne parancsolna, hogy hasznunkat kelljen szolgálnia. Minden a javát munkálja azoknak, akik az Istent szeretik!

És micsoda nagy biztonságot nyújt ez nekünk együttesen is, mint akik Isten ügyének letéteményeseivé választattunk! Jöhetnek ellenünk sokan, akik átkot akarnának ránk mondani, hogy eltűnjünk a föld színéről. Lövellhetik felénk ellenséges beszédeiket, amelyek tagadják a létjogosultságunkat, és meg akarnák törni bennünk az életakaratot. De nem érhetnek el semmit. Támadásaik segítségünkre vannak. És amint már nem egyszer váltak az Isten népe ellen bosszútól lihegő Saulusokból Pálok, akik még magasabbra emelték és még messzebb hordozták szent ügyének a zászlaját, ki tudja, nem zendül-e fel a legfoganatosabb áldás olyanok ajkán, akik átkot akartak ránk szórni?

Ha jól megértettük karácsony ünnepét, az is ezt a bátorságot öntötte a szívünkbe. "Immánuel"-nek nevezte a karácsonyi kisdedet az egyik próféta jövendölése. Azt jelenti ez a név, hogy "velünk az Isten". Ki lehetne akkor ellenünk? A betlehemi csodában azt szemléltük, hogy felvette a mi testünket, magára öltötte a mi sorsunkat, azonosította magát a mi ügyünk érdekével, - mitől félhetnénk hát?

Hatalmas az Úr, - bízzuk rá magunkat!

*

Így válik Bálám, a pogány próféta, az Isten hatalmának bizonyságává. Valóban, Akit ő messziről látott, soha le nem hanyatló csillag a mi egünkön, és királyi pálcája örökké győzelmesen regnál.

***

Kálvin tér 1931. dec. 31.

"Mint a fészkét felrebbentő sas fiai felett lebeg,
kiterjeszti felettük szárnyait, felveszi őket, és
tollain emeli őket: Egymaga vezette őt az Úr...."
V. Mózes 32, 11-12.

Leszállt a téli este csöndje. Közeleg a szellemek órája. Csillagos égbolt alatt, bujdosó magyarok, még egyszer körülüljük a tábortüzet. A lángjai már utolsót lobbannak. Hamvába lohad már a parázsló rakás. Még egy-két szál rőzsét rávetünk, hogy újra fellobbanjon, s lángnyelveinek kígyózó játékában elmerengő tekintetünk előtt felszálljanak a letűnt napok emlékei. Aztán hadd hunyja le égő szemét a fáradt tábortűz. Felkerekedünk mellőle, és útra készülünk. Mire a nap téli ködök fölött újra felkel, új utakon poroszkál már csapatunk, ki tudja, milyen harcoknak menve elébe?

Egy esztendeig itt táboroztunk. Más tájak hívogatnak már. Nincs maradásunk. Bujdosás a sorsunk. Tovább, egyre tovább!

Máskor óév estéjének az volt a szerepe életünkben, hogy éppen ezt az igazságot juttassa az eszünkbe. Úgy szerettünk jól megtelepedni egy-egy állomáson, kényelmesen berendezve tanyánkat, - mintha véget ért volna már a vándorutunk. Átadtuk magunkat az édes illúziónak, hogy megállt az idő is fölöttünk. Aztán ránk köszöntött egy-egy óévi este, és - emlékeztetett, észhez térített. Mint valami komoly rendőr, aki az utca során valami látványon elbámészkodó, feltorlódó embertömeget szigorúan szólongatja: Itt nem lehet megállni! Tessék továbbhaladni! A szilveszter-esti harangszó mindig újra rádöbbentett, hogy múlik az idő, semmi sem állandó, változás és múlandóság áradatában élünk...

De most nincs szükségünk erre a figyelmeztetésre. Nélküle is jól tudjuk, minden idegszálunkkal érezzük, hogy változó világban élünk, amelyben messze tűnt el az állandóságnak még a látszata is.

Mindenek ajkán ott van a "világválság" emlegetése. Mi egyebet jelent ez, mint hogy úton vagyunk egy régi világból, amely örökre letűnt, valami új világ felé, amely csak sok kavargás és nyughatatlanság után fog kibontakozni ismeretlen körvonalaiban! Ennek az egyetemes közhangulatnak a fájdalmai átjárják egyenként mindnyájunk életét. Még az is, aki a maga kicsiny világában nem látja szembeszökő nyomait a változásnak, és a mai estén ugyanúgy telepszik le szeretteinek körében, mint ahogy egy évvel ezelőtt tette, - az is tudja, hogy ma már nem ugyanaz, aki egy évvel ezelőtt volt, és még inkább tudja, hogy újabb nagy változások várnak rá a jövő esztendő végéig, ha megadatik megérnie. A mai estén mind az öt földrész sokmilliónyi lakosa egy abban a világos tudatban, hogy átalakuló világnak átalakuló polgárai vagyunk...

Ehhez hozzájárul a mi magyar nemzetünknek reánk szakadt súlyos válsága is. Most úgy érezzük, mintha az árvíz színén sodródó háztetőn ülő kárvallottak volnánk, és nyugtalanul kémleljük a látóhatárt: vajon hol ér ez a vészhányta tutaj megint partot, hogy újra szilárd talajt érezhessünk a lábunk alatt.

És végül nekünk, budapesti reformátusoknak még egy külön okunk is van éppen most arra, hogy az élet változandóságát mélyen átérezzük. Egy órával ezelőtt tartotta több mint száz év óta fennálló egyházközségünk presbitériuma utolsó gyűlését, és néhány nap múlva megtartja első közgyűlését a budapesti egyházmegye, amellyé átszerveződik egyházi életünk. Búcsúzunk a múlttól, új pályára indulunk!

Nem, a változandóság kérdését nem szükséges az óév estéjének belevetnie a lelkünkbe. Amerre tekintünk, mindenünnen felénk mered az úgyis. Ma azt várjuk az óév estéjétől, hogy feleletet adjon nekünk erre a kérdésre. Azt szeretnénk tudni, esztendők fordulójának e csendes estéjén: mi az értelme ennek az örökös átalakulásnak, mire való ez a mi nyughatatlan vándorlásunk?

A felelete, jertek, olvassuk ki alapigénkből. A "Mózes énekéből" van véve, - megkapóan szép kép, amely tömören összefoglalja az Izrael negyvenévi pusztai vándorlásának minden tapasztalatát és legbensőbb értelmét. Ha odahaza megnézitek magyar bibliafordításunkat, nem egészen úgy fogjátok megtalálni benne, ahogy felolvastam előttetek. De az eredeti szövegnek igazi értelmét az a csekély változtatás adja vissza híven, amellyel felolvastam. - Családi jelenet játszódik le benne előttünk - a kőszáli sas életéből. Valami különös nyugtalanság fogja el az anyaállatot. Szárnyával verdesi-csapdossa a fészkét, "fölrebbenti" annak népét, egyik fiókáját a másik után űzi-dobja ki belőle a levegőég tengerének a nagy mélységei felé. Amint ott küszködnek gyakorlatlan szárnyaikkal a mélység fölött, ő maga felséges nyugalommal kereng felettük kiterjesztett szárnyaival. De mihelyt észreveszi ijedt csipogásukból, hogy fogytán van az erejük, és húzza már lefelé őket a súlyuk, mielőtt lezuhannának, ő máris alájuk bukott, - "fölveszi őket, és tollain emeli őket" vissza a fészekbe, megpihenni, és új erőt gyűjteni. Ilyen volt Izrael számára is a negyven éves szakadatlan vándorlás: "Egymaga vezette őt az Úr!"

Nos, miért? Mi a magyarázata annak, hogy fiókáit a sas megfosztja a fészek puha kényelmétől és biztonságától? Miért taszítja bele a veszedelmekkel való küzdelembe? Miért kell kicsiny szárnyaikat izgatottan verdesniük a bizonytalan szelek hullámain?

A felelet csak egy lehet. Csak - aszerint, hogy merről nézzük, szövegezhető más-más formában. Ha a fészek felé tekintesz, azt mondod: megnőttek már a fiókák, szűk lett már a régi otthon. Ha a repdeső újoncokat nézed, azt mondod: meg kell tanulniuk a sasok röpülését. Ha az anyamadárra fordítod szemedet, azt mondod: az anyai ösztöne kényszerítette fészkének fölháborgatására, mert szülői gondosságát, éberségét, odaadását ott a veszedelmek torkában vergődő kicsinyei fölött még sokkal jobban ki tudja élni, mint amikor a fészek biztos ölén táplálta éhes csőrüket.

Ebben a három formában szeretném magunkra is alkalmazni alapigénk egyazon feleletét, - éspedig mind a három szemponttal kapcsolatban, amely fölvetette előttünk a változandóság kérdését.

Kezdjük az utolsón. Változik a mi budapesti református egyházi életünk szervezete és rendje. Régi, megszokott keretek fészkéből kivet minket az Isten keze, és beleröpít az ismeretlen új életelembe. Mi szükség volt erre a változásra? Miért kell az egyházközségi szervezet régi hajlékától búcsút vennünk és elindulnunk az új út kockázatai felé?

Egyszerű a felelet: a régi fészket kinőttük. Jó volt, kedves volt. Szerettük és soha el nem fogjuk feledni. De éppen azért, mert olyan jól betöltötte a hivatását, megnövekedett a népe, és most már tágasabb mozgásra kell ránevelődnie.

Vagy 135 évvel ezelőtt jött el Pest városába missziói lelkészi megbízatással egy ifjú lelkipásztor, akinek hamvai itt nyugszanak hitvesével együtt a templomunk alatti kriptában, - Báthory Gábor, a későbbi dunamelléki szuperintendens. Ő gyűjtötte először össze a Pest városában hányódó maroknyi reformátusságot az Ige hallgatására, és ő szervezte meg azt az egyházközséget, amely ma megérte fennállásának utolsó napját. Mi minden történt azóta! Ma Budapesten 100.000-nél több református él. Egyik új gyülekezeti gócpont létesült a másik után. Életerős fiókákkal népesült be az ősi sasfészek - és egyre szűkebb lett növekedésük számára gyermekségüknek ez az első hajléka.

Mit volt mit tenni? Az élet fejlődése világos paranccsal diktálta a konzekvenciákat. Akármennyi drága emlék fűződik is a múlthoz, a jövő követeli a maga jogait. És ha fáj is az átalakulás, és sok veszedelemmel jár is a szárnyrakelés, - a fészket meg kellett bolygatni. Hadd induljon önálló szárnyalásra az eddig felnevelt család, és kelettől nyugatra, Zuglótól a budai Hegyvidékig, északtól délre az egyik oldalon Óbudától, ahol Budapest területének a legősibb eklézsiája él, le egészen Kelenföldig, a másik oldalon Angyalföldtől le a Külső Ferencvárosnak Kispesttel határos széleiig, hadd virágozzék ezentúl egy helyett tizenöt református egyházközség Istennek dicsőségére és ennek a nagyvárosnak, a magyarság metropoliszának mennyei sóval való megízesítésére!

Hálával gondolunk arra a kegyelemre, amely a régi fészket megrakta, és nemzedékeken át őrködött felette. Kegyelettel emlékezünk meg azokról, akik az első alakulása óta pásztorolták és vezérelték egyházközségünket. A most tisztét letevő presbitérium elnöksége ennek jeléül éppen az imént el is helyezte koszorúját Báthory Gábor sírhelyén odalent a kriptában. De nincs megállás. Megyünk tovább, változásokon és átalakulásokon át a jövendő felé...

Hát azoknak a válságoknak, amelyekben nemzeti életünk sodródik, mi az értelme? Ha itt nem igazít el egykönnyen az a felelet, hogy a jelen bizonytalanságai éppen a múlt fejlődéséből folyó előmenetelt jelentenék, akkor vegyük elő a másik feleletet: a fészek nyugalmát fel kell áldozni, mert csak úgy tanulnak meg repülni a sasok. Más szárnyasok ülhetnek békességben kotkodácsolva vagy gágogva a majorság kerítésének csendes biztonságában. De a növendék sasnak meg kell ismerkednie a mérhetetlen levegőég veszedelmeivel; ifjú szárnyaival birokra kell kelnie a száguldó viharokkal, - így izmosodik meg és nő meg, hogy királyi fölénnyel vitorlázzék majd olyan magasságokban, amelyekbe a képzelet is elfárad, és elszédül felemelkedni.

Nem ez a te rendeltetésed is, én magyar nemzetem? Ezeréves történelmed nem ezt hirdeti-e neked egyhangú bizonyságtétellel? Kelet és Nyugat vízválasztó hegyormára helyezett az Isten keze, ahol szüntelen járnak a vad szelek. Azért élsz még, mert megtanultad a sasok szárnyalását, s amikor olyan mélységek nyíltak meg alattad, amelyekbe mások ezerszer alázuhantak volna, te fennmaradtál szárnyaid erején, és győzelmesen lebegtél a halál kitátott torka felett.

Oh, de hova lett a szárnyalásod! Hogy megfáradtál és megrestültél! Hogy megkívántad a biztos, csöndes fészek kényelmét! Hősi lendületed hajdani romantikája hogy lefakult rólad, s milyen prózai filiszteusság lett úrrá fölötted! Legjobbjaidnak rendjei hogy kerestek menedéket abban, ami "szerény, de biztos"! És egész életedet, ahol csak lehetett, hogy berendezted arra, hogy fölötted gyámkodó hatalmak rakják a csőrödbe a táplálékot úgy, hogy ne kelljen kockázatokkal küzdened magadnak! Hol vannak merész álmaid, mit tudsz még a mélységek és magasságok mámorából, mi bizonyítja még benned, hogy a Turul-madár népe vagy?

Hadd világítsam meg egyetlen adattal nemzeti lelkünknek ezt az elkorcsosodását. Aki külföldi testvéregyházaink irodalmát olvassa és közben elgondolkozik azon, hogy szólna magyarul az, amiről ott olvas, lépten-nyomon beleütközik egy fájdalmas nehézségbe. Használnak ők, éspedig sűrűn, egy olyan szót, amelyre van ugyan régi magyar kifejezés is, amellyel azonban mégsem lehet visszaadni az ő gondolatukat, mert ez a szó a mi nyelvünkön siralmasan devalválódott. A "kaland" szóra célzok. Magyarok között "kaland" alatt csak valami megbélyegzendő, talán egyenesen hitvány dolgot szoktak érteni. Becsületes embernek a mi közfelfogásunk szerint nem lehet köze kalandokhoz. Hová lett annak tudata, hogy vannak hősi, nemes, szent kalandok is? Hát még annak a tudata, hogy voltaképpen az egész életünk, ha megérdemli az élet nevet, egy szakadatlan isteni kaland, nagy kockázatok vállalása merész, nagy álmokért való harcban! Akinek életeleme volt valamikor a vitézi kalandok vívása, hová tetted az igazi lelkedet, én népem?

Csak néha, amikor leteszi kezéből a munka szerszámait a magyar ember, és vigadozásnak adja magát, - akkor törnek elő belőle a rejtett tüzek, s akkor tűnik ki, hogy a szürke felszín alatt milyen rugók feszengenek benne. De mi volna, ha a dolgozó magyar ember szeme is megvillanna, mint a mulató magyar emberé, és a polgári élet hétköznapjaiba tudná belevinni azt a mindenről megfeledkező lendületet, amellyel egykor világ csodájára vitézkedett!

Ezért, hát ezért kell a nyugodt fészeknek megháboríttatnia, - hogy újra felébredjen bennünk a sastermészet. Ezért jönnek ránk a válságok, amelyekben reng és remeg alattunk minden biztonság, hogy újra megértsük: veszedelemben élni a mi igazi életünk. Ezért olvad szét alattunk a gránit-szilárdnak hitt alapzat, a magyar búza és bor értéke. Ezért nem fixum már, amit fixumnak neveztek. Ezért vergődünk ismeretlen mélységek, lefelé húzó szakadékok fölött. Újra meg kell tanulnunk a szárnyainkat használni, még ha eleinte kínos vergődések árán is. Meg sem várva, hogy újra harci riadót fújnak a kürtök, hősökké kell válnunk a mindennapi élet harcterén. Meg kell értenünk, hogy még ha sikerül is pacifikálni ezt a világot azoknak, akik azért fáradoznak akár isteni jóakarattal, akár ravasz politikai számításokból, és a háború rettentő rémségei nem térnek is vissza többé, a külső békesség színe alatt állandó harc folyik az életért, és amit ez a nemzet meg akar tartani, azért naponként újra meg kell harcolnia elszánt, lendületes, mindenre kész erőfeszítéssel.

Ne panaszkodjunk azért, hogy olyan nyughatatlan és megbolygatott időkre esett a mi mai magyar sorsunk. Valamikor ki fog tűnni, hogy ez volt a megtartatásunk. A fészek nyugalmában megmaradni - ősi, igazi természetünk halála lett volna. Kivetve a szelek játékszere gyanánt, - újra megnőnek régi szárnyaink.

És ha még így sem oldódik meg számodra az a kérdés, hogy miért nehezedik reád, éppen reád is az élet nyugtalan változandósága, vedd még hozzá az elmondottakhoz a harmadik feleletet is. Az majd eligazít legegyénibb tusakodásaidban is.

Azért szórja ki a sasmadár fiókáit a fészek nyugalmából, mert így tudja igazán megmutatni, hogy mit jelent ő számukra. Szülői ösztönének minden ébersége, gondossága, odaadása, akkor remekel, amikor kicsinyeinek élete minden támasz nélkül egyedül őtőle függ. Látszólag kíméletlenül bánik velük. Valójában ilyenkor mutatja meg gyöngédségének utolérhetetlen csodáit.

Ez az Isten titka is, amikor beletaszít az élet bizonytalanságának és változandóságának a válságos megtapasztalásába. Ha úgy érzed, hogy illúziónak bizonyult minden, ami szilárd alapnak, biztos fészeknek látszott, arra akar megtanítani, hogy legyen elég neked Őbenne bíznod. A mélységek felett verdesve erőtelen szárnyaiddal - nem vagy egyedül. Feletted ki vannak terjesztve az Ő erős szárnyai. És még ha azt hinnéd is, hogy menthetetlen vagy, jobban biztosít az Ő őrködő közelsége, mintha csöndesen nyugodnál valami biztos fészekben.

Ha nyugodtabb, állandóbb volna a helyzeted ebben a világban, talán jobban bízhatnál az önmagad igazságában. Egy helyben időzve, sok mindent megpróbálhatnál újra kezdeni, amit elhibáztál, jóvátenni, amit vétettél. De amikor így rohan veled a változó világ, és minden állomása, alighogy elérted, máris messze elmarad mögötted: egyre nő a soha ki nem egyenlíthető tartozás, és mind hangosabban vádol a szíved: nyomorult bűnös vagy! Igen, ott vergődöl a mélység fölött, és láthatatlan kezei kinyúlnak feléd, hogy aláhúzzanak. De lásd, éppen azért, mert ilyen tehetetlenül ki vagy szolgáltatva az ítéletnek, és magadat nem mentheted meg kitátott torkától, azért van alkalmad megtanulni, hogy mit jelent a kegyelem. Az Isten szárnyainak árnyékában nyugszol a veszedelem kitárt öle fölött is. Az Övé vagy, nem a kárhozaté. Nincs miért félned, - ha te bűnös vagy, Ő hű az Ő ígéreteihez; az Ő szövetsége erős, Ő közel van hozzád. Megtartatol.

Ha nem fájna így az élet állhatatlansága, jobban bízhatnál a magad erejében és bölcsességében is. Eláltathatnád magadat, hogy ura vagy a sorsodnak. Hiszen ha kemény szikla a talaj alattunk, nagyszerű épületekről szőhetünk merész álmokat! De amikor futóhomokon élünk, amely útra kél a szelekkel, - ki merne akkor bármire is vállalkozni? Ott kapkodsz hát a szakadékok fölött, és kábultan nézel bele az örvénylő sötétségbe, - ki tudja, magadra hagyatva hol zúzódnak véresre az éles szirteken erőtelen tagjaid? De éppen ilyenkor ismered meg sorsodnak igazi urát, - a te Istenedet. Nem hagy Ő a vészben hányódni egyetlen pillanattal sem tovább, mint ameddig az hasznodra válik. Mihelyt alábuknál, - máris fölfogott, és biztonságba helyezi az életedet.

És ha nem volna olyan szembeszökő a folytonos változás, még az elmúlásnak a gondolata felett is napirendre tudnál térni. Most, hogy olyan tiszta és átlátszó az élet homokórájának az üvege, és olyan világosan látszik, hogy szakadatlanul pereg, egyre csak pereg benne alá a homok; nem bújhatsz el a hangos "memento mori" elől. Annyi vágyad és terved tolódik egyre csak távolabbi jövőbe, és úgy sietnek a napok, az esztendők, - ugye, sokszor kell arra gondolnod, hogy kevés, nagyon kevés az, ami még hátra van? Ezt az óév végét megérted, - ki tudja: hányat fogsz még megünnepelni? Szédülve meredsz bele az alattad ásító szakadékba, - hogyan menekülhetnél meg a halál sötét vizeitől, amelyek a fenekén tajtékzanak? De lásd, így érted meg, hogy te a magasságok számára teremttettél; nem az a rendeltetésed, hogy nyomorultul elpusztulj odalent, hanem hogy a nap fényében fürdesd magad odafent. A végtelen egek királyának a gyermeke vagy, aki hatalmas szárnyain ott lebeg az enyészet mélységei felett. Rajtad nyugszik az Ő soha meg se rebbenő tekintete. És amikor már erőd fogytán megadnád magadat végzetednek, és egy utolsó, kétségbeesett sikoltással alázuhannál a nagy, sötét Semmibe, - egyszer csak nagy csodálkozással kinyitod a rémülettől lezáródott szemedet: mintha puha párnákon nyugodnál, hátukra vettek a kiterjesztett szárnyak, és gyengéden szállnak, szállnak veled - el a veszedelmek világából a biztonság, a békesség, az élet világába, - haza!

Amire ez az óévi este nem is kell, hogy figyelmeztessen: az életednek az a fájdalmas, siető, nyugtalan változandósága - mind erre való hát. Isten akarja megdicsőíteni magát rajtad, a megigazító, a gondviselő, az örök életre vezérlő kegyelemből vehetsz felejthetetlen leckéket vergődésed kínjaiban; a mindenekre elégséges Krisztus titkaiba látsz bele, amikor végképp cserben hagy minden más reménységed....

*

Megvan hát az értelme annak, hogy nincs maradásunk semmilyen nyugalmas fészekben. Szükséges és jó nekünk a világ nyughatatlan szelei között csaponganunk. Bujdosásunk nem a kivertek átka, hanem a kiválasztottak kiváltsága. Vállaljuk ezt a sorsot hálásan, és járjuk rendeltetésünknek ezt az útját kész szívvel, vígan!

A tábortűz már hamvadóban. Készüljünk. Hogy milyen útra virradunk holnap, ki tudja? Meglehet, hogy az új tanyánkon is, ahová indulunk, kemény föld lesz a nyoszolyánk, alápergő könnyünk lesz az ételünk sója, a csípős szelek ki-bejárnak rongyos dolmányunkon. Nem baj. "Az Úr vezet." Nem egyedül járjuk a bujdosók útját. Óév estéjének a csöndjében meghallszik a fejünk felett közelségének a szárnyasuhogása. Minden változandóság közepette Ő változatlanul velünk lesz. Ez elég nekünk.

***

"Szemközt látod a földet, de arra a földre,
amelyet én adok Izrael fiainak, oda nem mégy be."
V. Mózes. 32, 52.

"Oda nem mégy be." Isten nemet is szokott mondani. Nem olyan az Ő szeretete, hogy szolgáinak minden kívánságát teljesítené. Nem volt igazán atyja országának az a király, aki minden elébe terjesztett tervre és minden előadott kérésre azt válaszolta: "Dobzse." És nem viseli szívén gyermekeinek javát az a szülő, aki semmit sem tud megtagadni nekik. Még azt sem zárja ki Isten szeretete, hogy büntetésül húzza keresztül Övéinek reménységét és óhajtásait. Kegyelmébe befogad Ő minden bűnöst, bőséges az Ő bocsánata. De a kegyelem világában is vannak mennél beljebb, annál csodásabb rejtett birodalmak. S aki letér az engedelmesség útjáról, az előtt itt is, ott is bezárul egy-egy kapu, mely még gazdagabb áldások felé vezetne. Mózes eljátszotta azt az örömöt, mely legméltóbb bekoronázása lett volna életének, hogy lábával járhasson az ígéret földjén, és szívhassa annak levegőjét.

De arról a földről mégis így szól Isten: "amelyet én adok Izrael fiainak." Nem is az volt a fontos, hogy Mózes bejut-e oda vagy nem, csak az, hogy Isten bevezesse oda azt a népet, amelynek megjelentette magát. Mózes kívül reked. Álmainak hazájából számkivetetten magányosan hal meg. Már a küszöbhöz ért reményei beteljesedésének, s akkor csattan be előtte az ajtó. De a kép, mely elénk tárul, mégsem sötét és tragikus, hanem békességes és megnyugtató, mert a szomorú csalódás csak mellékes dolgokban következik be, a fődolog diadalmasan halad előre a beteljesülés felé. Boldog az, aki a maga kicsiny emberi életével így bele tudott olvadni Isten ügyébe. Mit neki, ha ő kidől útközben! Csak az Isten diadalmenete jusson előbbre feltartóztatás nélkül!

Innen a vigasztalás: "Szemközt látod a földet." Ha Isten nemet mond, mindig gondoskodik kárpótlásról. Akinek életét megfosztja sok óhajtott öröm élvezésétől, azt meggyönyörködteti az Ő győzelmes jövendőjének látomásával. Mózes a hegy ormáról végigjártathatja tekintetét az egész hazán, amelynek elnyeréséért hosszú életét eltöltötte szolgálatban és küzdelemben, - s ez elég neki. Békén hajtja utolsó pihenőre ősz fejét. Nem hiába volt a nagy munka. Ő nem éri meg a bevonulás nagy napját. De az a nap el fog jönni. - És ugyanígy nyugodtak meg Istenben mindenkor az Ő szolgái, "messziről látva" az ígéreteknek beteljesedését és készségesen elszenvedve a maguk keresztjét. Hadd menjek fel hát én is a látomások hegyére!

***

(Református Igehirdető 1936. II.)

Lekció: János 15, 1-9.
Textus: Bírák 1: 19.

Azokban az ótestamentumi történetekben, amelyeknek lapjairól alapigénket vettük, elsősorban nem maguk az elbeszélt tények érdekelnek minket, hanem valami más, amiről a puszta tényeken túl is bizonyságot tesznek. Aki csak régi események felsorolását látja bennük, az nem is érti meg, hogy miért is foglalnak helyet ezek a történetek a mi Bibliánkban. Utóvégre, ha a Biblia az Isten ismeretével akar minket megajándékozni, mi szükségünk van ahhoz arra, hogy - a mi tárgyunknál maradva - miképpen ment végbe a Bírák könyve szerint Kánaán földjének a meghódítása; hol győztek, hol vesztettek csatát az Izrael törzsei, és hogyan alakult aztán sorsuk a honfoglalás utáni megtelepülés első időszakában? Mindez csak a történettudóst érdekelheti, de nem az üdvösségét kereső emberi lelket.

Van azonban ezekben a történetekben még valami a puszta tényeken kívül: az írónak és azoknak az olvasóknak, akiknek könyvét írja, a történetszemlélete, az életfelfogása, a tények értelméről való vallástétele, az események mögött rejlő és belőlük kisugárzó igazságokról szóló bizonyságtétele. Ez érdekel minket, mert ez által szól hozzánk Isten ma is. Amikor visszatekint a múltba, milyen isteni kijelentés sugárzik abból a szentíró felé? Annak visszfényét akarjuk meglátni mi is az ő arcán. Ezt keressük mi most alapigénkben is.

Magát a tényt, amelyről beszámol, rövid néhány szóban összefoglalhatjuk. Arról van benne szó, hogy amikor Júda, az Izrael vezértörzse, elindult, hogy a Szentföld déli részeit elfoglalja, győzelmesen vívta meg harcait mindaddig, amíg a hegyes felvidéken nyomult előre, de amikor elérkezett nyugatra, a Földközi tenger partvidékére, az ottani lapály fejlettebb műveltségű, városlakó népével már nem tudott megbirkózni. Azoknak a harci technikájuk is fejlettebb volt. "Hadiszekereik" voltak. S ezzel a felszereléssel egyenértékű hadiszekereket a honfoglaló csapatok nem tudtak harcbavetni.

Ennyi a tényállás. De miközben a szentíró erről beszámol, önkéntelenül is elárulja lelkének egy-két legmélyebb titkát, amelyre jól tesszük, ha mi is figyelünk. Íme: amikor a győzelmes előnyomulásról beszél, - az Isten segítségét emlegeti. "Vala pedig az Úr Júdával" - mondja, - "és kiűzé a hegység lakóit." Aztán: amikor a hadjárat elakadásáról számol be, abban egyszerűen az emberi erőviszonyok szükségképpeni következményét látja: "A völgy lakóit" - úgymond - "nem lehetett kiűzni, mert vasszekereik voltak." - Mit jelent ez?

A hitetlen ember hajlandó volna ezekben a szavakban az első pillanatra a sajátmaga cinizmusára ráismerni. Hiszen ő is így szokta gúnyolni mások hitét: az a bizonyos "isteni segítség" mindig megvan, amíg a dolgok maguktól is jól mennek, de "vasszekerekkel" szemben persze már nincs róla szó, mert ilyenkor egyszerűen az az igazság, hogy "nem lehet!" Még a kegyes ember is hajlandó volna azt kérdezni: nem szomorú önleleplezés-e az, amit itt a szentíró önkéntelenül is elkövet? Mert hiszen hányszor megesik, hogy csak kenetteljes szólam az Isten segítségének emlegetése és, mint ahogy a felszínes már lepattan az első kemény ütésre, az Isten neve is nem úgy elhallgat-e sokszor az ajkunkon, mihelyt az élet kemény realitásaiba ütközünk bele?

De a szentírótól éppúgy távol esik a gunyoros hitetlenség, mint a kegyeskedő szólásmódok modorossága. Más valami nyilatkozik meg szavaiban: sorsunk isteni és emberi erőtényezőinek az a sajátos együttlátása, amely az egész Szentírásnak alapszemlélete, s amelyet nekünk is el kell sajátítanunk.

"Vala pedig az Úr Júdával," - amikor egyik csatáját a másik után megnyerte. Mondhatta volna a szentíró úgy is, hogy a hegyi lakosság harci erejével meg tudott mérkőzni Júda, mert az övé felülmúlta azt. Hiszen ugyancsak a mondatnak a második felében elárulja, hogy van érzéke az emberi tényezők számonvételéhez és mérlegeléséhez. De ennél most fontosabb előtte más valami s azért arra mutat rá. S ez az, hogy Júda harcoló csapatait láthatatlan szövetségesként kísérte az Úr, akinek hatalma előtt nem állhat meg senki. Harcoltak az emberek is, természetesen. De velük harcolt az Isten, és ez volt a fontos.

Tehát az Istené a dicsőség akkor is, amikor az eredményeket utóvégre meg lehetne magyarázni emberileg is, - és nem csak olyankor, amikor emberi szempontból valami érthetetlen csoda történt. Igen, vannak ilyen csodák is. Ugyanezek a régi elbeszélések gyakran számolnak be róluk is. A mi szentírónk is jól tudja, hogy azok, akikkel "velük van az Úr", néha olyan helyzetekből is győzelmesen kerülnek ki, amelyekben minden emberi számítás szerint csúfosan el kellett volna bukniuk. De ő nem hajlandó az Isten segítségét csupán az ilyen esetekre korlátozni. Nem csak akkor "van velünk az Úr", amikor a földi élet természetes menetét mintegy megszakítva, meglepetésszerűen avatkozik bele sorsunknak alakulásába. Akkor is Ő munkálkodik, és akkor is Őt kell áldanunk minden jó előmenetelért és sikerért, amikor a dolgok a maguk rendes, emberileg is jól megérthető módjukon folynak.

Ez voltaképpen nem más, mint az a felséges igazság, amelyet az egész Szentírás az Isten kegyelme felől hirdet. Annyira aláereszkedik Isten az emberhez, annyira egybeszövődik az Ő élete a miénkkel, s annyira részt ad a mi munkánknak az Ő munkájában! Nem azt mondja nekünk: "Ti most álljatok félre, hogy hadd vigyem én véghez a magam dolgát." Legalábbis nem mindig ezt mondja nekünk. És akkor dicsőíti meg éppen legjobban az Ő kegyelmét, amikor nem ezt mondja. Hanem legtöbbször úgy elrejti önmagát az emberi erőfeszítés és igyekezet mögött, hogy a külső szemlélő mit sem lát belőle, és hajlandó volna a sikert, az eredményt egyszerűen az ember számlájára írni. Csak a külszín mögé látó hit veszi észre ilyenkor és vallja meg boldog hálával, hogy Isten szakadatlanul ott volt, segített, és a győzelmet Ő adta.

Nem minden úgynevezett csodánál nagyobb csoda ez? Hogy a mi méltatlan, gyarló életünket így kezébe veszi és eszközül használja fel az Isten a maga céljaira? Hogy a mi megszokott, közönséges emberi munkánkba, mindennapos küzdelmeinkbe így beleszövődhet az Istennek jelenléte? Hogy a mi bátorságunk, hűségünk, állhatatosságunk olyan nagy szerepet játszhat, mintha nem is Isten hadakoznék ebben a világban, hanem a diadal mindenestől fogva a mi dolgunk volna, s azért az mégis az Ő ügye!?

Mennél jobban elrejtőzik Isten az emberi erő mögé, a hívő ember annál nagyobb hálával és csodával tekint fel Őreá. Teljes felelősséggel viseli a maga szerepét, bármilyen nehéz legyen is az, de közben minden talpalatnyi előhaladásért, amely harcait jutalmazza, - Istent magasztalja.

Ez az egyik, amit meg kell tanulnunk: minden kivívott állomásról úgy visszatekinteni, hogy a megtett útért Istennek adjunk érte dicsőséget, s ha nekünk magunknak is meg kellett érte verejtékeznünk, mégis azt hirdetni mindenekfelett, hogy "az Úr volt velünk", s azért örülhetünk a győzelemnek.

De ott van aztán a dolognak a másik oldala. "A völgy lakóit nem lehetett kiűzni, mert vasszekereik voltak." A kudarcok magyarázatánál már nem hivatkozik a szentíró Istenre. Pedig feltüntethetné a dolgot úgy is, hogy azért nem folytatódott a győzelmek sora, mert Isten valamilyen okból elfordította arcát és megvonta segítségét a harcoló csapatoktól, és ezért vált hiábavalóvá minden erőfeszítésük. Hiszen olvasunk ezeken a régi lapokon olyan esetekről is, amikor minden emberi számítás szerint győzelemmel végződhetett volna a harc, és mégis vereséggel végződött. Isten haragja nehezedett rá a harcolókra, s ezért mintha megbénult volna az erejük, és megzavarodott volna az értelmük. Igen, vannak esetek, amikor jó a kudarcban az Istennek egyenes tiltó vagy büntető beavatkozását látni. Vannak ilyen negatív csodák, amelyekkel szintén azt érezteti Isten, hogy "velünk van", de nem úgy, ahogy mi szeretnénk, hanem éppen ellenkezőleg: úgy, hogy áthúzza számításainkat és reménységeinket.

De a szentíró úgy véli, hogy felesleges az Istent belevonnia a bekövetkezett vereségek magyarázatába, amikor azokat meg lehet érteni egyszerűen az emberi erőviszonylatokból is. Az ellenfél "vasszekerei" felett "nem lehetett" győzelmet aratni gyengébb felszereltségű csapatoknak: nem elegendő magyarázat ez? És ezzel jó útmutatást ad nekünk is arra, hogy vereségek esetén elsősorban ne az eget kutassuk szomorú tekintetünkkel, hanem maradjunk meg vizsgálódásunkkal a magunk földi szintjén. Hátha elégséges magyarázatát kapjuk kudarcainknak olyan bennünk rejlő okokban, amelyek miatt nyilvánvalóan "nem lehetett" mást elérni, sőt eleitől fogva nem is lett volna szabad másra számítani, mint ami tényleg bekövetkezett? Gyengék voltunk a velünk szemben álló akadályokhoz képest! Nem voltunk úgy felkészülve a harcra, ahogy kellett volna! Talán nem is tudtuk igazában, hogy mire vállalkozunk, és csak a harc közben tűnt ki szomorú meglepetésünkre, hogy milyen komoly nehézségek állnak az utunkban!

Az Isten megsegítő kegyelme nem arra való, hogy a magunk fogyatkozásainak, mulasztásainak a büntetlenségét biztosítsa! Ha mi vétünk a győzelmes előhaladás komoly előfeltételei ellen, ne várjuk Őtőle, hogy mégis győzelemre segít, és ne Őbenne keressük az okát megszégyenülésünknek.

Az a dolgunk ilyenkor, hogy megállapítsuk a mindenki előtt világos tényállást, és okuljunk a szomorú leckéből. Vannak pillanatok az életünkben, amikor hitünket a semmivel nem számoló, lendületes nekivágásban kell megmutatnunk. A hősies kockázat-vállalás ünnepi pillanatai ezek. De vannak idők és körülmények, amelyeknek az a szabálya, hogy alázatos józansággal számot kell vetnünk a feladat lehetőségével vagy lehetetlenségével, a küzdelem megvívására alkalmatos vagy alkalmatlan voltunkkal. S az ilyen időkből és körülményekből tevődik össze az életünk javarésze. Sokszor, sokszor bizony abban kell megmutatnunk hitünket, hogy ha valamilyen küzdelemre elhívottnak érezzük is magunkat, várni tudunk, amíg megnő az erőnk, és jobban fel tudjuk fegyverezni magunkat a megvívására.

Soha nem bíztatott még senkit sem az Isten Igéje kalandoslelkű felületességre, könnyelműségre, felelőtlenségre. Csodálatos ígéretek hangzanak felénk belőle az Isten kegyelméről, amelyre rábízhatjuk magunkat. De ugyanakkor mindig a lelkiismeretünkbe markoló komolysággal szól hozzánk a parancs: tegyük meg, ami rajtunk áll! Az emberi eszközök nem nélkülözhetők. Az emberi erőfeszítés nem felesleges. A győzelmes előnyomulás megköveteli az emberi erőnek és felkészültségnek a legmagasabb fokon való harcbavetését. Különben vétkes istenkísértés a kegyelem segítségére támaszkodni, s a kérlelhetetlen büntetés nem is késik sokáig!

Valahányszor meghiúsul egy-egy drága reménységünk, vagy bármilyen megvesszőztetés ér minket küzdelmes életünk során, ilyenkor állapítsuk meg mindig egyszerűen a tényállást, amely minket vádol: "nem lehetett" - a mi erőnk elégtelensége miatt. Ez alapigénknek a másik tanítása.

*

Foglaljuk együvé a két tanítást: akkor kitűnik, hogy ugyanaz az "üdvösséges tudomány" rejlik benne, amely - újtestamentumi színvonalon - Jézus búcsúszavaiból is kiviláglik, amint a János evangéliumából olvastuk. A szőlőtőnek és a szőlővesszőknek abban a példázatában, amelyben halála előestéjén mintegy felejthetetlen örökségül átadta tanítványainak az üdvösségnek, az Ővele való közösségnek a legmélyebb titkait, - ugyanezek az igazságok szólalnak meg. Ő is arról beszél, hogy ha mi "sok gyümölcsöt termünk", akkor ebben az Ő "mennyei Atyja dicsőíttetik meg", - mert hiszen az életünk minden jó eredménye annak köszönhető, hogy az Isten az Ő nagy kegyelméből ideplántálta közénk az "igazi szőlőtőt", a Krisztust; abba gyönge vesszőcske gyanánt beleoltotta a mi életünket is, és ebben az életközösségben szüntelen velünk van, és munkálkodik bennünk az Ő ereje által. Viszont, ha mi "nem termünk gyümölcsöt", ezért a vád és az ítélet minket sújt, mint a meddő szőlővesszőket, amelyek levágattatnak és tűzre vettetnek, - mert hiszen azért hiúsultak meg az életünk jó eredményei, amelyeket meg kellett volna teremnünk, mert nem szívtunk magunkba a Krisztussal való közösségből mindig új erőt, és ezért alkalmatlanokká tettük magunkat a ránk váró feladatokra.

Valljuk meg: ez éppen fordítottja annak az életszemléletnek, amelyre az ember, még a vallásos ember is, természettől fogva hajlandó. Mi inkább úgy írnánk meg az életünk harcainak a történetét, és a szívünk titkos feljegyzéseiben csakugyan úgy is tartjuk számon napjainknak az eseményeit, hogy ami siker és előmenetel adódott, abból kitelepítjük Istent, de ahol vereség ért, ott Őt vádoljuk. Győztünk? Oh, hogyne győztünk volna! Mi, az erősek, a bátrak, a verhetetlen fegyverzetűek! Szégyenben maradtunk, elakadtunk? Számonkérő, szemrehányásteli tekintettel nézünk fel az égre: miért hagyott cserben minket az Isten, akinek az lett volna a dolga, hogy győzelemre segítsen?

S ahogy ez a mi természetes beállítottságunk a múlt számonvételében, a jövőt is már előre így nézzük. Tudjuk, hogy az előttünk levő harcokban is lesznek sikereink és lesznek kudarcaink is. De az előbbiekért már előre is magunknak hízelkedünk az erőnk és kiválóságunk ünnepléséért. S az utóbbiakért már előre is Istenre toljuk a felelősséget.

Miért? Mert ez a bűnös ember romlásának a lényege: az énje ül az Isten trónusán, és az Isten is csak arra való neki, hogy az énjét szolgálja ki. Ha jól mennek a dolgai, - az emberé az érdem és a dicsőség. Ha baj van, Isten, aki rosszul végezte dolgát, kap ki érette.

Ezt a fejetetejére állított gondolkozást világítja meg az igazság fényével és ítéli meg egész csúfságában a mi alapigénk. S aki megérti tanítását, megint fordít egyet a dolgon, helyrebillenti az igaz rendet. Isten az Úr, és én vagyok a szolga. Ha a harc jól végződik, - mi vagyok én, hogy büszke pöffeszkedéssel várjam érte a magasztalást? Ő volt velem. Ő magasztaltassék! Ha a harc rosszul végződik, mi vagyok én, hogy számadásra vonjam Őt? Rossz harcos voltam, megérdemelt lecke a vereség!

"Tied Uram, minden dicsőség, mienk pedig a mi orcánknak pirulása" - erre tanít minket ez az Ige.

***

Textus: I. Sámuel 1, 9-11.

A mai vasárnapot világszerte milliók "anyák napja"-ként ünneplik. Tartsunk velük mi is, és tegyük mai elmélkedésünk tárgyává az anyaságot úgy, amint alapigénkben tükröződik annak titka és lényege.

A történet, amelyből alapigénket vettük, régi, zavaros korszakába vezet bennünket az Ótestamentumnak. Azokba az időkbe, amelyeknek sok ziláltsága, romlása és megszégyenülése után csak lassan, nehezen bontakozott ki az egységét megtalált Izrael nemzeti királysága. A mélységből való felemelkedésnek ezt a folyamatát egy tiszteletet parancsoló, erős pátriárkai személyiség indítja el: Sámuel. Tisztsége szerint pap, aki életét az akkor Silóban elhelyezett szent sátorban éli le, mint sok más pap őelőtte. De személyisége nagyságával messze kiemelkedik a többiek sorából: népének valósággal koronázatlan királya, bírája, vezére, összefogója és megszervezője lesz. Legalábbis addig, míg át nem háríthatja ezeket a politikai természetű szolgálatokat az éppen általa felkent első király vállaira.

Ennek a nagy Isten-emberének a születése és gyermekkora történeteit olvashatjuk a Szentírásnak felnyitott lapjain. Az ő édesanyja az az Anna asszony, aki alapigénkben előttünk áll. És ő az a megszületendő fiúgyermek, akit Anna az ő imádságában kér.

Az akkori idők többnejűségi rendje szerint két felesége is volt Anna férjének, Elkánának. S a másik asszonytól voltak gyermekei, de Anna nem ismerte még az anyaságot. Valahányszor felment a család ünnepi alkalmakkor a silói szentélybe, megújult Anna könyörgése: hadd ajándékozhassa meg ő is férjét ivadékkal. Most is ott találjuk őket. Már bemutatták a szokásos áldozatot, és elfogyasztották az ünnepi lakomát. "Evének és ivának." S aztán elvonulva a többiektől, ott találjuk Annát, leborulva, forró imádságba merülten, amint megújítja Isten előtt az ő régi kérését.

Ebben az imádságban láthatjuk híven kifejezve az anyaság lelkét. Erről az imádságba roskadt alakról lehetne híven megmintázni az anyaság szobrát. Imádságos lélek és az anyaság lelke nem két idegen dolog. Lényegében egy és ugyanaz. Sehol nincs annyira otthon az imádság, mint az anyai szívben. S ha kegyetlen kezek az egész föld színéről ki akarnák is irtani az imádság fehér galambjait, az anyaszívekben akkor is meleg és biztos fészkük volna az Isten e szelíd madarainak. Amíg édesanyák lesznek a világon, addig imádság is lesz. És amíg imádság lesz, addig édesanyák is lesznek.

Anna még csak jelöltje az anyaságnak, de ez az előttünk levő imádsága a szentély küszöbén is rányomja annak fényes bélyegét.

Minden imádsága először is vágyakozást jelent. Amiért imádkozunk, azt nemcsak hogy nem tarjuk félelmetes és káros dolognak, de még csak nem is lehetünk közömbösek sem iránta. Becses és óhajtott dolog az előttünk. Hiányosnak érezzük az életünket nélküle, és az a meggyőződésünk, hogy többek volnánk, ha elnyerhetnénk.

Az igazi anyaságot mindenekelőtt az jellemzi, hogy ilyen imádságos módon értékeli önmagát. Vágyakozással néz elébe, hogy ezt a boldogságot és tisztességet elnyerje, és nem szűnik meg hálát adni érte, ha elnyerte.

Ez a magyarázata Anna imádságának is. A történetből tudjuk, milyen nehéz volt az ő helyzete férje házánál. Rajta is beteljesedett a többnejűség régi rendjének az átka: áldatlan viszony alakult ki közte és feleségtársa között. S ne felejtsük, hogy az akkori közönséges felfogás a nőt aszerint értékelte, hogy mennyiben szolgálja a család szaporodását, nem pedig egyéni értékei szerint. A másik, a gyermekekkel megáldott asszony szívtelenül kihasználta a maga fölényét, és elviselhetetlenné tette Anna helyzetét. De nem ez volt a döntő rugója Anna anyaságra vágyakozó imádságainak. Hiszen azt olvassuk, - és ebből megfigyelhetjük, mint szűrődik bele már az ótestamentumi ködös homályba is valami annak a léleknek a fényéből, amelyet az Újtestamentum vitt győzelemre, - hogy Anna férje ezt a gyermektelen asszonyt csak annál nagyobb gyengédséggel és figyelemmel tüntette ki.

Azért könyörög forró könnyek között a gyermekért, mert nagyon hiányzik az életéből! Hiszen már kislány korában is azzal játszadozott, hogy - ha más nem volt kéznél - rongyocskáiból is bábut gyömöszölt össze, hogy anyáskodhassék vele. Amikor viruló ifjúságában átlépte hitvese karján az új otthon küszöbét, akkor is ott gőgicsélt már lelkében a reménybeli kisded, és a nászének hangjaiból már csengő gyermekkacaj hangjait hallotta. Fényes koronaként integetett feléje az anyaság, életének ez a boldog kiteljesedése. Természetes, hogy kinyújtja feléje vágyainak a kezét, amíg el nem nyerte!

Oh, ez is, mint minden korona, válhat néha nagyon terhessé. Sőt, olykor hasonlatos a véresre sebző töviskoronához. Elfoghatja olykor a legigazabb édesanyát is a gyöngeség és felszakadhat szívéből a sóhaj: "Oh, ha ezt előre tudtam volna!" De ezek csak átfutó felhők az anyaság egén. Hosszú, lázas virrasztások a gyermekágy mellett, vergődő aggodalmak egy-egy veszedelmes útra, messzire elsodródott gyermekért, és az anyai szívnek minden más nehéz próbatétele nem változtat az igazságon. A fájdalmas anyaság is felmagasztaltatás. A könnyeit sem adná oda a világ minden kincséért sem az igaz édesanya. Áldja Istent azért is, ha szenvednie és tusakodnia kell, - mert van kiért, és mert tudja, hogy senki más ezt a szenvedést úgy nem viselheti, és ezt a tusakodást úgy nem vívhatja meg gyermekéért, mint ő.

Minden imádság a vágyakozáson túl, függési érzést is jelent. Amikor imádkozunk valamiért, nem csak azt áruljuk el ezzel, hogy azt nagyra tartjuk, hanem azt is, hogy nekünk nincs hatalmunkban megszerezni. Megvalljuk vele, hogy nem mi vagyunk urai sorsunknak, hanem rendelkezik velünk egy magasabb hatalom. Annak ajándékaképpen várhatjuk csak vágyaink beteljesedését. Ezért visszük eléje kéréseinket.

Az anyai szívnél jobban ezt a függést sem érzi senki sem. Ajándék számára a gyermek, nem magaszerzette zsákmány. És ajándék a gyermekének egész élete, növekedése, testi és lelki bajoknak fölébe kerülő egészsége, hitben, becsületben való gyarapodása, és a világban való boldogulása.

Anna imádsága is ilyen hitvallás: ha Isten akarja, akkor lesz gyermeke, ha Isten nem akarja, akkor hiábavaló az ő könnyes vágyakozása.

Hiszen az egész életünk felett így uralkodik és intézkedik Isten megfellebbezhetetlen akarata, amelytől mindenestől fogva függünk. De hol van világosabb ablak, amelyen át belátszanék az emberéletbe ez a fölénk boruló égbolt, mint amilyen az anyai szív? Isten végzése előtt alázatosan meghajolva érzi, hogy csak kérnie lehet, s az aztán Isten dolga, hogy megadja-e kérését és úgy adja meg ahogy kérte, vagy más módon. S ha elnyerte is az anyai tisztség ajándékát, akkor kezdődik még csak igazán a soha véget nem érő imádsága! Addig is, amíg a tulajdon oltalmának szárnyai alatt melengetheti gyermekét, azután is, amikor már szárnyaira bocsátotta, hányszor kell újra megtanulnia az édesanyának - és vele együtt természetesen az édesapának is, hiszen a két szülői szív együtt tesz ki egy egészet, - hogy milyen véges az emberi szeretet ereje, és milyen hamar elérkezik ahhoz a határhoz, ahol már tehetetlenül kell néznie gyermeke további sorsát. Csak egy marad hátra: Imádkozni abban a bizonyosságban, hogy Isten tartja kezében a gyermeket, és a szülői szív vágyainak a beteljesedése az Ő kegyelmétől függ!

Mert az anyaság az Istentől való függés ilyen tiszta és világos példája, megértjük, hogy nincs lényeges különbség az édesanyák között és azok között a testvéreik között, akiknek nem adatott meg az anyaság méltósága és szolgálata. Azoknak élete is Istentől való függés, csak más irányban. Azt mondod, hogy ha valamelyik gyermekének úgy igazgatja Isten az útját, hogy az sohasem érkezik el olyan családi otthon küszöbéhez, amelynek falai között az anyaság várhatna rá, vagy pedig elérkezik oda, be is lép, de hiába, a hajlék nem népesedik be, - akkor az ilyenek élete eleven példája a meg nem hallgatott imádságnak? Nincsenek meg nem hallgatott imádságok! Csak megtagadott kérések vannak. És az Isten sohasem mond nemet egyetlen kérésünkre sem úgy, hogy üres kézzel bocsátana el. Ha nem azt, amit szerettünk volna, akkor valami mást ad helyette, ami legalább olyan drága ajándék, ha ugyan nem még sokkal nagyobb áldás a számunkra.

Akinek ezen az úton kell megtanulnia, mennyire függ az élete Isten akaratától, csak tartsa nyitva a szemét. Meg fogja látni, miért rendelkezett felőle Isten másképpen! Valahol máshol van Istennek szüksége arra a szeretetre, hűségre, odaadásra, amelyet nem adatott meg neki gyermeke bölcsője felett kiárasztani. Édesanyai szív melegétől megfosztott, didergő mások felé áraszthatja talán a maga szíve melegét. Egy kicsiny ház népének gondjai helyett talán sokkal többeknek a gondját veheti fel Istennek nevében, akik majd áldva fogják emlékét szívükbe zárni! Akiben anyai szív dobog, így vagy amúgy mindenképpen odasimul alázatosan az Isten rendelkező kezéhez!

***

Lekció: II. Sámuel 7, 1 - 13.

Textus: "Ezt mondja az Úr: Házat akarsz
nekem építeni, hogy abban lakjam?"
II. Sámuel 7, 5.

Utoljára gyűltünk össze ebben a templomban, ahol hajléktalanságunk három és egynegyed évén át szíves vendéglátásban volt részünk. Búcsúzunk ezektől a falaktól és elindulunk gyülekezetünk történetének egy új korszaka felé, amelyben már saját otthonunkban folytathatjuk életünket. De ez az otthon is csak átmeneti hajlék lesz, s ezért a tekintetünk ebben az ünnepélyes órában is, rajta túl, azt a végleges hajlékot keresi a jövő ködében, amelyben úgy telepedhetünk meg, hogy ne kelljen tovább vándorolnunk. A templomépítés vágya lobban fel a lelkünkben újult erővel, amint elhaladunk egyházunk életének ennél a határkövénél.

Ezért választottam ezt az alapigét: abban is templomépítésről van szó. Igaz, hogy olyan templomépítésről, amely csak szándék volt, és annyiban is maradt. Maga Isten nem engedte megvalósulni. Nemet mondott rá. De jól tudjuk mindnyájan a magunk életéből, hogy olyankor tanuljuk meg a legmélyebb, legszentebb leckéket, amikor Isten tiltó, akadályozó "nem" szóval nyúl bele a terveinkbe és keresztülhúzza sokszor a legkedvesebb szándékainkat. Mint ahogy fekete tükörben élesebben rajzolódnak ki a tárgyak, úgy az Istennek ebben a fájdalmas tagadásában is, amely meghiúsította Dávid király templomépítő igyekezetét, világosan kitűnik néhány nevezetes tanítás arról, ami minket érdekel: milyen templomépítés az, amely az Ő jóváhagyó áldását bírja?

Az az üzenet, amelyet Isten Nátán próféta által küld Dávid királynak, először is arra vet fényt, hogy valami hiba csúszott be a király lelkületébe, amellyel hozzá akart fogni a templom megépítéséhez.

"Nem laktam én házban attól a naptól fogva, hogy kihoztam Izrael fiait Egyiptomból" - mondja az Úr. "Szüntelen sátorban laktam." "Avagy szóltam csak egy szót is" - az azóta élt nemzedék vezérlő embereinek, - hogy "miért nem építetek nekem cédrusfából való házat?" - Az a megállapítás rejlik ebben: "Te házat akarsz nekem építeni, mert azt hiszed, hogy velem teszel jót ezzel, holott nem nekem van erre a házra szükségem, mert hiszen én a régi szent sátor ideiglenes hajlékában is ugyanaz az Isten voltam, aki hatalmas Szabadítója népének, - és ezután is ugyanaz az Isten volnék jól megépített templom nélkül."

Dávid király tulajdon szavaiból is kitetszik ugyanez a hiba: "Lásd, én cédrusfából csinált palotában lakom" - mondotta Nátán prófétának, - "az Istennek ládája pedig a kárpitok között van." Olyan érzés élhetett benne, mint a jómódba emelkedett ember lelkében, akit feszélyez az, hogy szegény rokonai kopott vagy rongyos ruhában járnak. A maga királyi bőségéből részt akart adni az Istennek is, - ezzel tartozik az önnön becsületének, úgy vélte. Mintha addigi sikereihez, - győzelmes harcaihoz, nagyszerű országszervezéséhez, fővárosának szépségéhez, királyi építkezéseinek ragyogásához, egyszóval a saját dicsőségéhez, - még hiányzana valami, amíg meg nem építi a nemzet vallásos szentélyét, az Isten templomát is.

Erre a lelkületre csap le az Isten szava éles leckéztetéssel. Emlékezteti Dávidot: "Én hoztalak ki téged a kunyhóból, a juhok mögül, hogy légy fejedelem az én népem felett..." Egész pályafutása a betlehemi nyájak mellől a jeruzsálemi trónig, egy szakadatlan sorozata volt az Isten tetteinek. Hogy is felejthette el, hogy királyi méltóságát, győzelmét, hatalmát, mindenestől fogva ő köszönheti Istennek, és nem ő az, aki a maga bőségéből bármit is adhatna Őneki! Nem ő tervezhet bármit is az Isten javára, hanem az Istennek voltak tervei őfelőle, és az ő ivadéka felől, - különben deresedő fejjel most is a juhokat őrizné, ismeretlen falusi emberként. Nem ő épít Istennek házat, hanem "megmondotta néked az Úr, hogy házat csinál néked az Úr."

Van tehát olyan templomépítő szándék, amelyet az Isten elutasít magától azért, mert visszájára fordítja az Isten és az ember viszonyát. Fölülről lefelé nyújtja oda Istennek a maga ajándékát, mint ahogy a síró gyermekhez, vagy az úton kuporgó koldushoz hajol le az ember. Holott éppen fordítva, a földre borulva, az égre felnyújtott kézzel, hódolattal és imádattal lehet csakis felajánlanunk Istennek bármilyen ajándékot, szolgálatot vagy áldozatot.

Az, amit mi adunk Istennek, nem lehet más, mint amit előbb már Ő adott nekünk, és újabb nagy ajándék számunkra az, ha Ő megengedi, hogy visszaadhassuk Őneki. Csak az olyan templomépítésen nyugszik meg az Ő áldása, amely ez az igazságot szem előtt tartja. A Kegyelem népe építhet neki templomot, - azok, akik naponként elcsodálkozó hálával veszik számon: mi mindent köszönhetnek Őneki, és mennyire az Ő jóvoltának gazdagságából élnek, mozognak és vannak; akik mindenüket meg nem érdemelt irgalmasság ajándékának érzik, s akik jól tudják, hogy nem Istennek van őrájuk szüksége, hanem ők vannak minden pillanatban, minden lélegzetvételükért és minden fillérükért ráutalva az Isten megbocsátó, hosszútűrő, atyai szeretetére.

Ezzel a lelkülettel készüljünk fel a templomépítésre mindenekelőtt.

De kitűnik a felolvasott történetből még több is. Még ha az a hibás lelkület nem vetett volna is árnyékot Dávid király templomépítő igyekezetére, akkor is lett volna hiba benne. Éspedig az, hogy ez az igyekezet az ő tulajdon igyekezete volt és semmi egyéb. Ő magával tanácskozott csak, a maga megfontolásaiból szűrte le elhatározását, és a maga lelkében "saját hatáskörében" döntött anélkül, hogy ebbe az ügybe Istent is belevonta volna.

Meglehet, hogy az érvek, amelyeket latra vetett magában, egészen helytállók voltak, és a következtetés, amelyet levont, kifogástalannak látszott. Nátán próféta ítéletét is megvesztegette a szép látszat. Amikor Dávid király előadja neki terveit, nem mondhat egyebet rá, mint hogy: "Eredj, és ami a te szívedben van, vidd véghez, mert az Úr veled van."

Igen ám, de hogy "az Úr velünk legyen", annak nem az a módja, hogy mi kieszelünk valamit, ami nagyon helyesnek látszik, sőt amiről feltehetjük, hogy neki is bizonyára kedves dolog lehet, - s aztán utólag hívjuk segítségül Őt, hogy a keresztülvitelnél álljon mellettünk. Isten olyan úton kísér el áldásaival, amelyre Ő maga küldött, és olyan vállalkozásainkban támogat segítségével, amelyeket Ő maga bízott reánk.

Nátán prófétának is megszégyenülten kell megtudnia, hogy elsiette az Isten nevében tett nyilatkozatot, és Dávidnak is fájdalmasan kell ráeszmélnie, hogy elmulasztotta előzőleg megtudakozni az Isten akaratát. Emberekkel megtehetjük azt, hogy a hátuk mögött készítünk számukra valami kedves meglepetést, de Istennel másképpen áll a dolog: neki csak az kedves, amit az Ő parancsából, Őiránta való engedelmességből viszünk véghez. Egyszóval: semmi sem igazán jó, fakadjon bár a legjobb szándékból, vagy irányuljon bár a legjobb célra, ha nem Isten akaratából való.

Előfordul az életünkben néha, hogy olyan válaszút elé kerülünk, hogy az egyik út jó, a másik rossz. De a leggyakoribb eset mégis az, amikor nem jó és rossz között kell választanunk, hanem többféle jó között. Melyiket cselekedjük? Azt-e, amelyik leginkább a kezünk ügyébe esik, amelyik a legkényelmesebb? Vagy azt-e, amellyel leginkább egyetért majd a környezetünk, és a legjobban emelhetjük a népszerűségünket? Ilyenkor csúsznak be a mi jó cselekedeteink kertjébe a hiúságnak, a kényelemszeretetnek, s mind a többi fajta önzésnek azok az apró kígyói, amelyek miatt végül is meg kell undorodnunk a magunk vélt jóságától.

Csak egy védekezés van ellenük: azt cselekedni, ami nemcsak általában jó, hanem éppen az a jó, amit ott és akkor Isten elvár tőlünk, - éspedig cselekedni egyszerűen azért, mert Ő akarja, akármilyen nehezünkre esik, akárhogy elítélnek is érte, vagy akármilyen összeütközésbe kerül is a magunk énjével.

Csak az a templomépítő munka kedves Isten előtt, amelyet ez a rugó: az Ő parancsának engedelmes szolgálata hajt. Nem azért, mert olyan szép és lelkesítő cél, nem is azért, mert önzetlen és közérdekű feladat, sőt még azért sem, mert egészen magátólértődő és természetes dolog, hanem egyszerűen és határozottan azért, mert az Isten kiadta nekünk a parancsot, - ezért álljunk bele a templomépítés munkájába.

Hiszen válogathatnánk sok egyéb jó, nemes, szép feladat között. Azt a pénzt, amit az eljövendő esztendők alatt oda fogunk adni templom-alapunkra, felhasználhatnánk százféle más módon anélkül, hogy bűnös, aljas, rút dolgokra költenénk. És azt a munkát, időt, odaadást, amit templom-ügyünkbe bele fogunk fektetni, nagyon jól hasznosíthatnánk sok egyéb irányba, amiért senki meg nem szólhatna bennünket, sőt csak dicséretet érdemelhetnénk minden emberi ítélet szerint. De Isten világosan parancsol nekünk, és mi engedelmeskedünk.

Ez az alapgondolat kell, hogy éljen bennünk egyenként; ez kell, hogy napirenden legyen családjaink körében; ez kell, hogy áthassa egész gyülekezetünket: aki ebben a nemzedékben ehhez az egyházközséghez tartozik, annak vállaira Isten ráhelyezte a templomépítés kötelességét. Hogyan lenne akkor kétséges az Ő jóváhagyó segítsége?

De rámutathatunk még egy további okára is annak, hogy miért nem engedte meg Isten Dávid királynak a templom megépítését. Igaz, hogy ez az ok nem a felolvasott történetből tűnik ki, hanem az Ótestamentum egy másik feljegyzéséből (I. Krónika 22, 8.), ahol arról van szó, miként adja át Dávid király az ő fiának, Salamonnak, a templomépítés örökségét. Visszaemlékezve arra, hogy őtőle miként tagadta meg Isten ezt a kiváltságot, ezt mondja: "Az Úr eképpen szólt nekem: Sok vért ontottál, és sokat hadakoztál: ne építs az én nevemnek házat....Íme, fiad lesz neked, akinek csendessége lesz, mert nyugodalmat adok neki ellenségeitől...Ő csinál az én nevemnek házat." Ez tehát azt jelenti, hogy Dávid királynak akkor is nemet mondott volna az Isten, ha nem a maga feje után indult volna, hanem előzetesen megkérdezte volna, mi az Ő akarata. Dávid király alkalmatlan volt a templom megépítésére, mert élete java hadakozásban telt el.

Nem azt jelenti ez, hogy az Isten rosszalja a Dávid harcait. Hiszen azt olvassuk lépten-nyomon, hogy Isten áldása vezette győzelemre fegyveres küzdelmeit ellenségei ellen. Az Ó.T. valóban nem pacifista könyv. A mai kor keresztyén lelkiismeretét, amely felzúdul a háború borzalmai ellen, sokszor zavarba hozza az, hogy ót.-i szentkönyvünkben mennyire nem probléma a véres háborúskodás. Nem probléma, - mert Isten a Krisztus előtti évezred nemzedékeire nem a Krisztus után két évezreddel élő emberiség mértékét alkalmazza...

Azonban mégis alkalmatlanná vált Dávid a templom megépítésére sok véres háborúja által egyszerűen azért, mert az Isten terveiben szereposztás van. Nem végezhet el mindenféle feladatot ugyanaz az ember, vagy ugyanaz a nemzedék. A maga helyén és idején jó volt a harc. Az biztosította Izrael államiságának szilárd kereteit. De más feladat volt a megteremtett keretek között megépíteni a templomot és kivirágoztatni benne az Isten tiszteletét. Ehhez békességes, nyugodalmas korszak kellett. Ez egy másik nemzedéknek fenntartott szolgálat volt.

A mi egyházunk életében is voltak harcos idők. Egyházunk léte vagy nemléte forgott kockán. Akkor olyan emberek kellettek, akik szembeszálltak az ellenséggel, és egész életüket a nagy ellentétek frontján élték le. Nem hibáztatjuk őket. Magunk alatt vágnánk a fát vele. Azoknak a nemzedékeknek köszönhetjük, hogy egyházunk máig fennmaradt. Még azért sem ítélkezhetünk felettük, hogy harcos sorsuk rájuk nyomta a maga egyoldalú bélyegét, - hogy sokszor jobban érdekelte őket az, hogy miben nem hisznek, mint az, hogy miben hisznek, vagy tisztábban látták azt, hogy mi ellen küzdenek, mint az, hogy miért küzdenek. Ennek a "csakazértis"-fajta nyakas, keménygerincű nemzedéknek megvolt a maga nagyszerű történeti hivatása, és mi hálás fiai akarunk maradni teljes életünkben.

De más kérdés az, hogy vajon az-e a mi dolgunk, hogy folytassuk, amit ők csináltak? Hiszen vannak aggasztó jelek a látóhatáron. Jó, ha nem hagyjuk elrozsdásodni fegyvereinket. Jöhetnek újra napok, amelyekben minden figyelmünket a fenyegető ellenségekre kell összpontosítanunk. De ne legyünk sötéten látók: ma mégis úgy áll a dolog, hogy megvannak a biztosított keretek, amelyek között szabadon élhetjük életünket, vallhatjuk hitünket, és szolgálhatjuk Istenünket. Ezt a mi nemzedékünket az Isten nem azért fogja számadásra vonni, hogy vajon gyáván engedte-e ellenségei prédájára az ősi sáncokat, vagy visszaverte-e azok ostromát, hanem azt fogja kérdezni: hogyan használta ki a zavartalan biztonságban élvezett nagy lehetőségeket, milyen élettel töltötte meg az adott kereteket.

A nyugodalmas építés korszakát éli a mi nemzedékünk, - legalábbis, mindent számításba véve, túlnyomó mértékben, - nem pedig a mások ellen való hadakozás napjait. Erre alapíthatjuk a mi reménykedésünket: tőlünk nem tagadja meg Isten a templom-építés jogát, hanem egyenesen olyan szerepet szánt nekünk, amelybe ez is beletartozik.

Ez a meggyőződés uralkodott eddigi munkánkban is. Ez vezessen tovább. Nem nézni jobbra vagy balra. Végezni a magunk dolgát, bizonyságot tenni arról, amit Isten nekünk megjelentett; építeni azt a gyülekezeti életet, amelyet tőlünk elvár, betölteni azt a missziót, amelyre Krisztus által minket naponként hívogat és elküld, - akármit cselekesznek vagy nem cselekesznek körülöttünk mások. Erre szenteljük oda magunkat egyházunk új korszakának küszöbén.

Így biztosak lehetünk: onnan felülről templomépítő szándékunkra elhangzik a győzelmet biztosító isteni "igen"!

***

Lekció: II. Sámuel 15, 1 - 6.

Textus: "Mondta ismét Absolon: Vajha valaki engem
tenne ítélőbíróvá e földön, és hozzám jönne minden ember,
akinek valami peres ügye és pere volna, igazat tennék neki."
II. Sámuel. 15,4.

Dávid királynak az élete eléggé gazdag volt eseményekben. De feszültebb izgalommal aligha kísérjük a róla szóló történeteket, mint amikor pártütő fiával, Absolonnal látjuk harcát megvívni. Öreg napjaira meg kellett érnie, hogy ez a szépségéről híres, népszerű fia, a nép nagy részének az élén áll, és fegyveresen fordul ellene. Olyan váratlanul tört ki a titokban jól előkészített pártütés, hogy hirtelenében Dávid nem tehetett egyebet, elmenekült királyi székhelyéről, Jeruzsálemből, s így egy időre Absolon beleülhetett a királyi székbe. De aztán közben megerősödtek a király hadai, s amikor leszámolásra került a sor, Absolon csúfos vereséget szenvedett, s a harcból menekülve maga is gyászos véget ért. A történetnek ez a vége mindnyájunknak élénk emlékezetében él. Aki csak egyszer is olvasta vagy hallotta, nem felejtheti el többé Dávid jajongását, amellyel lázadó fiai halálának hírét véve megsiratta őt. "Szerelmes fiam, Absolon! Édes fiam, Absolon! Bár én haltam volna meg helyetted!" A királynak győztes seregei visszaszerezték országát, de az édesapa szívén nagyobb seb esett, mint amekkorával egy egész ország is felérhetett volna!

Kevésbé szoktunk azonban a történet elejére gondolni. Hogy is kezdődött az egész? A Szentírás felolvasott részéből megtudjuk, hogy a hódító megjelenésű, daliás királyfi egyszer csak elkezdett nagyobb lábon élni. Külön díszhintót s hozzá istállót tartott, meg népes fullajtár-sereget, hogy utat nyisson neki jóelőre az utcák forgatagában, amerre elhajtat. Nyilván kereste a feltűnést. Azt akarta: vegye szárnyára a hír az ő nevét. Miért ne? - mondták sokan. Ha kedve tartja és van rá módja! Ki szólhatta meg őt azért is, hogy szeretett a nép fiai közé elvegyülni barátságos szóváltásra és nap mint nap ott lehetett őt látni a "kapuban", ahol a vidékről felérkező emberek bevonultak a királyi székhelyre ügyes bajos dolgaikat elintézni. Megszólította őket: honnan jönnek, mi járatban vannak? Csak dicséretes dolog, ha ilyen nagy úr azzal tölti az idejét, hogy érdeklődik az egyszerű nép fiainak sorsa iránt, és résztvevő megértéssel meghallgatja minden panaszukat!

De ha jobban odafigyelünk, milyen beszélgetéseket folytat a királyfi sűrű parolázgatás és nyájas vállveregetések közt, észrevesszük, hogy máris megindult a pártütés. A kedves szavakba egy-egy méregcsepp van elrejtve. A bizalmatlanság és elégedetlenség mételyével fertőznek meg mindenkit. "Ímé, a te beszéded mind jó és mind igaz", - mondja egyenként mindenkinek, aki előadta neki ügyét, - "de senki sincs, aki téged meghallgatna a királynál." És szétárad az országban a gyanú és teregeti sötét szárnyait a vád: a Dávid uralma alatt nincs már becsülete az igazságnak; amíg ő ül a trónon, mintha nem is volna királya az országnak, aki igazságot tegyen!

Csúnya, fondorlatos játék folyt ott a "kapuban". Ahogy a szentíró összefoglalja a lényeget: "Absolon az Izrael fiainak szívüket alattomban megnyerte". Ha nem mondta volna is ki, akkor is azt sugallta volna egész magatartása, amit szemforgató kedveskedés közben nem egyszer ki is mondott: ülne csak ő az atyja helyén, minden másképpen volna! "Vajha valaki engem tenne ítélőbíróvá e földön, és én hozzám jönne minden ember, akinek valami ügye és pere volna, igazat tennék neki!" Alattomos toborzás volt ez a készülő lázadásra, hogy ha már az ország minden részében vannak hívei Absolonnak, akikre számíthat, egy szép napon kiadhassa a jelszót az indulásra, és fegyveres csapataival felvonulhasson atyja uralmának a megdöntésére.

Gonosz és veszedelmes beszéd volt Absolonnak ez a látszólag ártalmatlan kedveskedése. És jó lesz a felszín alá nézve megvizsgálnunk: mi is volt benne a bűn? Hátha olyasvalamire találunk, aminek a kísértése minket is megkörnyékez.

Bűne volt Absolonnak már az a képzelődés is, amelyre szabadon engedte gondolatait: mi lenne, ha ő ülne az ítélőszékben, és ő töltené be annak feladatait? Hiszen nem arról volt szó, hogy gazdára várt volna egy fontos, nagy szolgálat; hogy kerestek volna valakit, aki annak megfeleljen; és hogy erre ajánlkozott volna fel Absolon. Ha így lett volna, akkor lehetne mérlegelni: jogos volt-e a felajánlkozása vagy nem, megvolt-e benne csakugyan az a rátermettség, amelyet magáról állított, vagy pedig csak a hiányos önismeret képzelgése volt ez őnála. De a királyi szék nem állt üresen! Volt valaki, aki viselte az ország kormányzásának és benne az igazságtételnek a megbízatását. És amíg az viselte, addig senki más nem lehetett megbízva vele! Absolonnak is tudnia kellett volna, hogy a panaszos és peres ügyek elintézése nem tartozik reá. S ha ő képzeletben mégis beleült az ítélőszékbe és osztogatta az igazságot, kétszeres bűnt követett el vele.

Először is, hiábavalóságra vesztegette a drága idejét. Mert amíg képzeletben végezte azt, ami nem őreá, hanem másra volt bízva, addig a valóságban elmulasztotta a maga dolgát. Lett volna neki biztosan más dolga is, mint a "kapuban" lebzselni és tereferélni. És ha csakugyan annyira a szívén viselte sok kisembernek az ügyes-bajos sorsát, találhatott volna módot rá, hogy a maga meglevő lehetőségeit kihasználva segítsen rajtuk úgy, hogy annak sokkal több hasznát látták volna, mint hízelgő fogadkozásainak. Senki sem azért kapta életének drága esztendeit és napjait, hogy színes álmokat szövögessen, mennyi jót tehetne, ha más valakinek a helyzetében volna! Közben telik az idő, s az ilyen szappanbuborék eregetéstől nem jutunk hozzá, hogy elvégezzük azt a jót, amit megtehetnénk, és ami ezért ránk van bízva!

Másfelől pedig nyilvánvaló, hogy Absolon képzelődése mögött az irigy önzés dolgozott. Látszólag a királyság terhes szolgálataira, sok ember gondjának a felvételére és ügyeiknek az igaz elintézésére ajánlkozott fel. Valójában a királysággal együtt járó külső előnyök, a hatalom, a fény, a dicsőség kellettek neki. A tizedik parancsolat ellen vétkezett: kívánta azt, ami a másé volt. Tetszetős ruhába öltözött nála ez az utálatos bűn, az irigy, önző vágyakozás. Sokakat meg is téveszthet az ilyen ügyes öltöztető művészet. De a lényegen mit sem változtat!

Sok ilyen bűnös Absolon jár ebben a világban! Jaj, sokszor ott találjuk magunkat is köztük! "Vajha valaki engem tenne ítélőbírává e földön..."! Ilyesfajta hiábavaló és bűnös képzelődésre mennyi gondolatot és szót, mennyi időt és figyelmet pazarlunk el! Olyan feladatok képzelt megoldásaiban éljük ki magunkat, amelyek nincsenek ránk bízva, holott közben vannak a saját életünkben is még megoldásra váró teendők és ki nem használt lehetőségek, amelyekért viszont nem más, hanem mi vagyunk felelősek!

"Söpörjön ki-ki a maga háza előtt". "Maradjon minden csizmadia a kaptafánál". És hasonló közmondások mind azt mutatják, hogy sok-sok tapasztalatból leszűrődött ősi bölcsesség is óva int az efféle felelőtlen képzelődéstől. De többről van szó! Egyenesen sérthetetlen, szent isteni rendelések tiltják azt nekünk. Isten szereposztással kormányozza az embervilágot. Mindenkinek kijelölte benne a maga helyét. És kit-kit a maga munkájáért von számadásra. Őt nem érdekli az, hogy hogyan tudnám én, másnak a dolgát elvégezni. S ha engem ez olyan élénken foglalkoztat, akkor hadilábon állok az én Istenemmel!

Olyan gondterhes időkben pedig, amilyeneket nemzetünk most átél, sokszorosan szívünkre kell vennünk ezt az igazságot. Ahelyett, hogy üres fecsegéssel töltenénk az időt, hogy hogyan igazítanánk el nemzetünk ügyeit, ha mi volnánk a mindnyájunkért felelősek helyén, inkább adjunk hálát az Istennek, hogy nem reánk van bízva az a gond, amelynek a terhe alatt ők roskadoznak! És csak egy gondunk legyen, - az, hogy ahová minket állított az Isten, ott minden legyen a legjobban elintézve. "Az ő tulajdon Urának áll vagy esik" - mondja Pál apostol mindenkiről, kicsinyekről és nagyokról, akire az Isten rábízott valamit!

Bűne volt azután Absolonnak az a sötéten látás is, amellyel befeketítette az emberek előtt az ország állapotait. Utóvégre jól elképzelhető, hogy egyben-másban igaza is volt. Meglehet, hogy az évek múltával Dávid király keze csakugyan meglazult. Akadhattak tanácsosai és az ország nagyjai között olyanok is, akik méltatlanok voltak kiemelkedő szerepükre. Elképzelhető, hogy csakugyan megesett nemegyszer, hogy valaki hiába vitte fel a királyi udvarba panaszos ügyét, nem tett igazságot ott senki se neki. De nyilvánvaló, hogy Absolon célzatos valótlanságot mond, amikor ezeket a bajokat úgy általánosítja, mintha Dávid királyságából minden igazság kiveszett volna. Akármennyi baj és visszásság volt is az országban, olyan tűrhetetlen nem volt a romlottság, amilyennek ő feltüntette. Csak az ő titkolt terveinek állt érdekében, hogy ilyen egyoldalú, igazságtalan képet fessen a valóságról.

De nagyon jól ismerte az emberi természetet, amikor arra számított, hogy ilyen sötétlátással és ilyen riogatással hatni lehet rájuk! Az ember mindig hajlandó a hibákon - a mások hibáján, - mint valami rágós koncon úgy rajtafelejtkezni, mintha semmi más nem volna a kerek világon. Vannak ember és ember között különbségek. Az egyik természettől fogva sötétebben lát, a másik természettől fogva derűsebb, megértőbb, elnézőbb lelkületű. De a hazug általánosítás bűne tekintetében csak fokozati különbségek vannak köztünk. Vannak, akiknek állandó lelki állapotuk a kesergés. Olyanok, mint a beteg ember, akinek semmi sem ízlik. Kínálhatják akármilyen finom falatokkal! Semmi sincsen rendjén a világon! Minden a visszájára fordult! Megérett az egész világ arra, hogy felrobbantsák! Viszont vannak mások, akik csak olykor, rövid időre esnek bele ebbe a beteg állapotba, aztán, hála Istennek, hamarosan helyreáll az egyensúlyuk. De olykor ők is fekete szemüvegen át látnak mindent. Mintha már nem sütne a nap sem, csillag sem ragyogna az égen, sőt minden lámpa kialudt volna! Nem maradt semmi, csak az életet elborító bajok és bűnök fekete éjszakája!

Figyelmeztessen rá az Absolon példája, hogy az ilyen látás sohasem őszinte, hanem mindig rejtőzik mögötte valamilyen álnok, titkolt szándék. Ha mások festik így elénk az életet, valamit akarnak, amit nem vallanak be becsületesen! S ha magunk alkotunk magunknak ilyen sötét képeket, akkor is dolgozik bennünk valamilyen elleplezett hamis szándék, valamilyen sajátmagunknak sem bevallott vágy vagy törekvés, aminek tanácsos a szeme közé nézni! Mert az ilyen kesergő, zúgolódó, általánosságban vádaskodó léleknek soha sincs igaza!

Van a világon elég baj és bűn. De aki csak azt látja és semmi mást, hasonlít ahhoz az emberhez, aki elolvassa egy nagy költő remekművét, és csak a hibás jambusokat vette számon benne, vagy ahhoz, aki egy ősi, hatalmas székesegyház előtt megállva elmerül néhány málladozó vagy repedezett kőkocka szemléletébe, mintha semmi egyéb látnivaló nem akadna ott. Bűnei és bajai ellenére ez a világ mégis csak Isten világa. Magyar életünk minden nyomorúsága és megoldandó kérdése ellenére mégis csak megvagyunk, élünk és emelkedünk. És családi meg egyéni életünkben is minden olyan mozzanatra, amely kesergéssel tölthet el, legalább tízannyi esik, amelyért naponként hálát kellene adnunk az Istennek.

Rút hálátlanság alapjában véve ez a sötétenlátás. Óvjuk meg tőle magunkat a zsoltáríró saját lelkéhez szóló serkentésével: "Áldjad én lelkem az Urat, és el ne felejtkezzél semmi jótéteményéről!"

És bűnös volt Absolon beszéde végül azért, mert egyszerűen hazug beszéd volt. Maga sem vette komolyan, amit mondott, csak el akarta vele áltatni az embereket. Mindenkinek igazat adott és mindenkit azzal bíztatott, hogy ha rajta állna, teljesítené a kívánságát. Lehet, hogy ugyanabban a peres ügyben egymással szemben álló két fél közül előbb az egyikkel, aztán a másikkal beszélt. Mindketten azzal a meghatódott érzéssel búcsúztak tőle, hogy nyert ügyük volna, ha ő volna a bírájuk. Lehet, hogy egészen képtelen ügyekkel is jöttek egyesek. Dehogyis világosította volna fel őket arról, hogy lehetetlenséget akarnak. Bíznák csak rá, akkor hamarosan meglenne! Szinte már kétségbe is vonnánk: odafigyelt-e komolyan, hogy miről is van szó? Hiszen csak az volt a fontos, hogy a végén ő áradozhasson a mindent megadni kész jóakarattól!

"Politikai ígéreteknek" nevezzük az ilyesmit, és jól tudjuk, mennyit érnek. Ne az országos vagy általában a közéleti politikára gondoljunk most elsősorban. Ott is nagy keletje van persze az ígérgetésnek. Az emberek ügyei-bajai iránt milyen nagy a megértés, az érdeklődés, a segítőkészség, amikor a szavazatukra van szükség. Hogy tele van ilyenkor a levegő a nagy fogadkozásokkal, és milyen átlátszó ez az ígéretfelhő! Mihelyt bevonják és begöngyölítik a választási lobogókat, milyen kevés marad meg belőle!

De ennek az az oka, hogy az egész életüket átjárja ugyanez a csalárdság! Mindnyájan ugyanígy űzzük a magunk kis magánpolitikai játékainkat is. Igazat adni mindenkinek, kedveset és bíztatót mondani csak, akárkivel van dolgunk; szájjal késznek lenni minden kívánt szolgálatra, hiszen ez az, ami jólesik az embereknek, s amivel magunkhoz bilincselhetjük őket!

Sok-sok tragédia kezdődött már azzal az emberek életében, hogy ilyen sokat ígérő kirakatot rendeztek mások szeme gyönyörűségére és mások szeme megejtésére, - holott belül üres volt a bolt. De valóban akkor bosszulja meg magát ez a csalárdság, amikor - mint Absolon esetében is - egész néptömegek bódulnak el az üres, szép ígéretektől. A világtörténetnek leggyászosabb lapjai amiatt íródtak, mert embermillióknak sikerült megejteni a szívét hízelgő ígéretekkel, és elhitték, hogy minden jóra fordul, minden kérdés pompásan megoldódik, és valóságos földi paradicsom fog beköszönteni, csak azoknak a kezébe kell átjátszani a hatalmat, akik ezt ígérik! Talán át kell esni, úgy vélik ilyenkor, még egy nehéz próbatételen, az átalakulás válságain, de "ez a harc lesz a végső", s aztán jön a boldog világ. A valóságban ilyenkor mindig véget alig érő nyomorúság jön.

Isten kegyelme óvja meg hazánkat az ilyen hamis ígéretek rontó varázsától, s a nyomukban járó rettenetes kiábrándulások külső és belső megrázkódtatásaitól! De hogy megóvhassa, tisztítsa meg az egész életünket minden számító kedveskedéstől, a segíteni kész jóakarat jelmezében színészkedő minden álnok önzéstől! És kezdődjék meg rajtunk, ahogy az apostol int rá: "Fiacskáim, ne szóval szeressünk, se nyelvvel, hanem cselekedetekkel és valósággal."

*

Absolon szomorú alakján elgondolkozva lehetetlen, hogy ne jusson eszünkbe Valaki, aki sokkal magasabb fénynek és hatalomnak a polcáról sokkal mélyebbre ereszkedett le az emberekhez, hogy szóba álljon velük, megossza velük életük minden terhét, és megnyerje szívüket magának. De milyen kiáltó az ellentét!

Ő a maga megbízatásában járt el, nem másoknak a székébe akart beleülni. Az Isten Felkentje volt, akinek öröktől fogva adatott minden hatalom égen és földön. Nem is keserítette meg az emberi szíveket a világ állapotának sötétre festésével, csak a maguk bűneinek a megláttatásával. Ő éppen nem adott igazat mindenkinek, hanem ellenkezőleg: megtanított magunkat vádolni, és bocsánatért esedezni!

Nem is ígért mindent! Félreértésből lett Ő is népszerű egy ideig. Ilyen király kellene nekünk! - mondta a sokaság, és már vitte volna diadalmenetben. De Ő kitért ez elől. Ő mást akart. Egyáltalán nem kínálkozott fel az embereknek evilági ügyeik megoldására. "Ki tett engemet közöttetek bíróvá" - ezzel utasította el az örökség felett perlekedő testvéreket, akik Őt akarták volna döntőbírónak felkérni. Intézzük el ilyen dolgainkat egymás között, az volt az akarata. És ezért tudhatjuk, hogy soha tökéletesen nem is lesznek elintézve. Földi mennyország káprázata helyett Ő más ígéretekkel jött közénk. Azzal, hogy ha ebben a világban minden jó igyekezetünk ellenére mindig lesz is bajra és panaszra ok, s ha minden peres ügy bármilyen jó megoldása után megint csak, talán még több peres ügy támad is, amellyel tovább kell folytatnunk a küzdelmet, - azért közben lehetünk az Ő vezérlete és uralma alatt már ebben a nyomorúságokkal teljes világban is a mennyek országának a polgárai. Fölfelé hívogatott Ő ebből a világból, az Isten közelében való élet szintjére, ahonnan ki-ki békességesebb és erősebb lélekkel nézhet le a földi bonyodalmakra is. A lélek országába toborozott maga köré alattvalókat. Kínálta az Ő "igáját és terhét", de megmondta, hogy az "könnyű és gyönyörűséges" lesz. Azt mondotta: lesz részünk sok önmegtagadásban s az Ő keresztjének hordozásában. De így nyitotta meg előttünk az Ő országát!

***

1935. nov. 24-én.

Lekció: Efezus 2, 13 - 22

Textus: "Mikor pedig a ház építteték, a kőbányának egészen
kifaragott köveiből építteték, úgy hogy sem kalapácsnak,
sem fejszének, sem valami egyéb vasszerszámnak pengése
nem hallattatott a háznak felépítésénél.
I. Kir. 6,7.

Templomépítő gyülekezet, mint amilyen a mienk is, jól teszi, ha különös figyelmet fordít a Szentírás lapjain olvasható templomépítési történetekre. Talán rá is fog kerülni a sor, hogy igehirdetésünk során több héten, esetleg több hónapon át, mi is rendszeres tanulmány tárgyává tegyük a Bibliának ezeket a minket nagyon közvetlenül érdeklő részeit. Most azonban csak a legnagyobb bibliai templomépítésnek, a Salamon király alatt Jeruzsálemben véghezvittnek a történetéből egyetlen mozzanatot szeretnék kiragadni, - azt, amelyről alapigénk szól: ennek az építkezésnek a zajtalanságát.

Amikor Jeruzsálem lakói ennek a nagyszabású építkezésnek az emlékeit hátrahagyták az utódokra, többek között, mint egyik legmélyebb benyomásukról, arról is megemlékeztek, hogy milyen csendben ment végbe a hatalmas munkálat. Hiszen azon a vidéken mindent kőből építettek. Ezért a legegyszerűbb viskó megépítése is sok zajjal járt. Az egész utca, sőt az egész környék tudta, ha valami épült. Reggeltől estig tartó kopácsolás verte fel a szomszédság csendjét, mert más módja nem volt annak, hogy a kőművesek használható formára faragják az építés anyagát. Jeruzsálem lakossága is el volt készülve a legrosszabbra. A templom megépítése hónapokig tartó fülsiketítő lármával fog járni! Elgondolható hát ámuló meglepetésük, amikor azt látták, hogy a várt lárma elmarad, a nagy mű hétről-hétre növekszik, és végül eléri befejezését anélkül, hogy "kalapácsnak, fejszének, vagy valami egyéb vasszerszámnak a pengése hallattatnék." Az építőmesterek művészete ebben is remekelt: a kőbányákból már készen szállítottak a hely színére minden egyes alkatrészt s ott csak egymásra és egymás mellé kellett illeszteni a köveket, hogy a templom elkészüljön! Mintha már ebben is az épülő hajlék szentsége jutott volna kifejezésre: az építés munkálatain ott a szent helyen csendes áhítat, méltóságteljes, ünnepélyes nyugalom uralkodott.

Mindnyájan érezzük, hogy ennek az elénk táruló érdekes képnek mély jelképes jelentősége van. Példázat ez, amely sok nagy igazságot ábrázol. És megvallom: amint elgondolkozom azon, hogy mire is tanít meg minket ez a kép, mindjárt három tárgy is megjelenik előttem, amelyek közül mindegyikre alkalmazni lehet alapigénk tanításait.

Az első mindjárt a mi templomépítésünk ügye. Annak is valahogyan hasonlatosnak kellene lennie a jeruzsálemi csendes építésnek ehhez a mintájához. Azután - ami ennél is fontosabb, - itt van a mi gyülekezeti közösségünk megépülése. Hiszen ennek a kedvéért, ennek az érdekében akarjuk templomunkat is megépíteni! Mit érne akármilyen ékes templom-épület, ha üresen kongana, vagy ha minden vasárnap zsúfolásig is megtelne olyanokkal, akik csak "közönség" vagy csak "hallgatóság", de nem igazi "gyülekezet", vagyis akik éppúgy szét is szóródnak megint, ahogy összegyülekeztek, anélkül, hogy bármilyen komoly közük is volna egymáshoz! A mi igazi célunk közös hitben, szeretetben és reménységben összeforrott lelkek közössége, az Istennek élő kövekből épülő temploma. Bizonyára van erre nézve is valami fontos mondanivalója alapigénknek. S aztán, harmadsorban, eszembe jut, hogy még ez a lelki templom-építés is csak előkészület valami másra. Mert hiszen a gyülekezet, bármilyen bensőséges és mély közösség fűzze is egybe a tagjait, csak előcsarnok a számukra, amelyen földi esztendeik alatt áthaladnak. Rajta túl, az örökkévalóságban érkezünk csak el a célhoz, ahol Isten az Ő választottainak üdvözült lelkeiből örök dicsőségének templomát építi. Milyen csábító feladat volna erre az örök templomra alkalmazni alapigénk tanítását!

De mivel le kell mondanunk arról, hogy egyszerre három prédikáció hangozzék el, hadd szóljunk erről az utóbbi tárgyról éppen csak elöljáróba néhány szót. Aztán fordítsuk figyelmünket az előbb említettre: a gyülekezet lelki házának épülésére, mint tulajdonképpeni tárgyunkra. S az első sorban említett tárgyról, templomépítésünk ügyéről majd csak befejezésül ejtsünk néhány szót.

Hogy elmélkedésünk tulajdonképpeni tárgyát a helyes távlatba állíthassuk bele, jó lesz egy-két percre megállnunk annak a hangsúlyozására, hogy Istennek végső céljai földi életünk határain túl valósulnak meg. Igazában ez az egész jelenbeli világ nem más, mint az Istennek nagy kőfejtő telepe. Itt faragja és vési a köveket az örökkévalóságban emelkedő titokzatos épület számára. Éppen ezért itt nagy a lárma és a hangzavar. Kemény szerszámok csattognak, és sok törmelék hull szerte. Amit látunk, sokszor csak összevisszaságnak és értelmetlenségnek tűnik fel. A vonalak sokszor furcsán befejezetlenek, az eredmények mindig szomorúan töredékesek. Pedig a munka rettentő lázban folyik és a hangzavar sokszor kábító.

Mily vigasztalás tudni, hogy ez nem maga az építkezés, csak előkészület hozzá! A "mennyei Jeruzsálemben" tökéletes összhangban, szent nyugalomban bontakozik ki majd az igazi eredmény. Ami itt torz csonkaság, az ott gyönyörűen beleilleszkedik az egésznek összhangzatos szépségébe. Ami itt bántó és suta értelmetlenség, az ott - a maga helyére illeszkedve - megkapja felséges magyarázatát.

Mintha ennek a túlsó világnak csendes befejezettsége tükröződnék halottaink arcán, amikor redőik elsimulnak, és valami titokzatos békesség omlik el vonásaikon. Vége már a kőfaragó műhely gyötrelmes zajának. Az Isten emelő darui csendesen átvihetik a kész eredményt oda, ahol az örök templom falában várja már kijelölt helye...

Az örökkévalóságnak ebből a szent csendjéből keresünk valamit már ebben a földi életben - a hívek gyülekezetében. Mert hiszen ezt a közösséget az különbözteti meg minden más földi társaságtól, hogy az örök üdvösség és dicsőség célja felé együtt haladó zarándokcsapat. Meg kell tehát látszania már most rajta, hogy milyen jövendő számára van eljegyezve.

Valóban úgy is van: a Krisztus népének, ennek az élő kövekből egybeszerkesztett lelki templomnak az épülése csakugyan magán viseli a szent csendességnek a bélyegét. Nem mintha ebben a földi világban az egyházban is ne támadhatna zaj, néha egyenesen éktelen hangzavar. Földön járó emberekből áll, az ellentétek, összeütközések, egyenetlenségek el nem maradhatnak tehát. Néha a gyülekezet vezetősége között és a hívek között támadnak bajok. Máskor meghasonlás támadhat magában a vezetőségben is. Vagy a hívek között jelentkeznek ellentétes törekvésű irányzatok és csoportosulások. De alapigénk arra figyelmeztet minket, hogy az ilyen zajjal járó műveletek magukban véve egy hajszálnyival sem viszik előbbre a gyülekezetnek az igazi épülését! Az ilyen harcok, lármák, lehetnek elmaradhatatlanok, sőt sokszor egyenesen hasznosak is, de voltaképpen kívül esnek az építés szent helyén. Kőbányai műveletek ezek. Maga az építkezés csendességben megy végbe. Amikor a hangos kalapácsolás lármája már elült.

A szeretetlen támadásban vétkes félnek előbb el kellett jutnia hibájának megbánására, és a megbántottságában zajongó félnek el kellett jutnia oda, hogy meg tudjon bocsátani. A viták hevében zajongóknak előbb be kellett látniuk azt, hogy bizonyára a másik oldalon is van valami megszívlelendő igazság, s ezért a szembenállókat is testvérekként megbecsülve, közös igyekezettel kell felemelkedni valamilyen magasabb nézőpontra, ahol kitűnik, hogy az ellentétes meggyőződések milyen jól kiegészítik egymást. Akkor aztán haladhat tovább az épülés. Vagyis a lelkeknek előbb egymáshoz illeszkedőkké kell válniuk. Ez biztosítja, hogy zajtalanul, simán, egymáshoz is illeszkedjenek a közösség falaiban. És nincs nagyobb gyönyörűség, mint a lelki háznak ezt a halk, ünnepélyes épülését látni.

Így épült eddig közöttünk is ez a drága épület most már néhány esztendő óta. Kezdtük, mint valami szinte észrevétlenül összeverődött sereg. Alig ismerte egymást benne egy-két ember. Idegenek halmaza voltunk. Aztán itt is, ott is szövődött az ismeretség; összemelegedett néhány lélek; szaporodtak a kölcsönös szeretetnek a kapcsolatai, - és ma már hány szíven szakítana véres sebeket, ha valamilyen átkos hatalom szétkergetné ezt az együvétartozó kis gyülekezetet. - Hogyan jutottunk idáig? Zajtalanul tapadt egyik kő a másikhoz. Csendben épült a lelki ház. Mint ahogy tavasszal nem hallasz a természetben recsegést-ropogást, amikor a fák kinyújtják rügyezve hajtó ágaikat; vagy mint ahogy robbanó zaj nélkül ment végbe az a növekedés, amelynek folyamán a bölcsőből kilépő gyermekedet serdülővé, majd felnőtt ifjúvá vagy hajadonná láttad felszökkenni: ugyanolyan csendes folyamat volt a mi gyülekezeti közösségünk kialakulása is. És ugyanilyen csendes, észrevétlenül haladó, erőszakos lárma nélkül való folyamat lesz igazi továbbépülése ezután is.

Ennek természetesen megvan a maga magyarázata. A jeruzsálemi templom falai azért épülhettek meg zajos szerszámcsattogás nélkül, mert a kövek az ilyen zajos megmunkáláson már mind átestek előbb a kőbányákban dolgozó kőfaragók keze alatt. A gyülekezet csendes, összhangzatos épülésének is az a titka, hogy a tagjai erre külön-külön elő vannak készítve az Isten műhelyében. Amikor együtt vagyunk és együtt dolgozunk, átérezve a testvéri közösség örömét, az örökkévalóságnak ezt a földi előízét, - ez már előzmények folyománya, ez már eredmény! Eredménye annak a munkának, amelyet külön-külön végzett rajtunk az Isten keze.

Ott, ahol Isten ezt a munkát végzi, mindnyájunk külön életében, ott bizony csattant a kalapács és pengett a fejsze! Ott voltak nagy megrázkódtatások és kegyetlen tusák. A szívünk ellenállásán néha csakúgy szikrázott a kemény vasszerszám, amellyel az Isten keze faragott. De akárhogy fájt is, le-levált rólunk az életünk egy-egy darabja, csapásai alatt. Meg kellett tanulnunk, hogy munkába vett valaki, aki elég erős ahhoz, hogy úrrá is legyen rajtunk. Akármilyenek voltunk is, vagy akármilyenek szerettünk volna lenni, - másokká kellett lennünk. Olyanokká, amilyeneknek Ő akart. És így történt, hogy egymás mellé kerülve csendesen összeilleszkedtünk a közösség épületében. Sok zaj előzi meg ezt a csendet. Harcok zaja, amelyek a közösségtől távol, magányosságunkban, mindennapi életünkben zajlanak le. Aki csak a közösség csendes épülését látja, nem is gondolná. Pedig ez a magyarázata annak.

Olyan igazság ez, amelyet sohasem szűnhetünk meg hangsúlyozni, mert szinte azt mondhatnánk, hogy ezért az igazságért vagyunk a világon, - mi, református keresztyének. Hiszen más szavakkal kifejezve arról van szó, hogy a gyülekezet előfeltételezi az egyes hívőket, az Isten épülő egyháza az újjászületett egyéneket. Nem előbb van egyház és azután hívő emberek, hanem megfordítva!

Tudom, hogy van a dolognak egy másik oldala is. Bizonyos értelemben anyánk az egyház, s mi szülöttei és emlőin nevelkedő gyermekei vagyunk. Ez áll a lelki kiskorúság állapotára, - amelyből sohasem növünk ki az életünk végéig sem. Világos, hogy eleinte mi függünk a közösségtől és nem a közösség mitőlünk. És mindvégig vannak újra meg újra olyan óráink, amelyekben gyengeségünk reá van utalva a közösség megóvó és istápoló gyámságára. De a közösség ezt az édesanyai dajkáló szolgálatát is csak azáltal tudja betölteni, hogy vannak nagykorúságra jutott tagjai, akikből felépül. És mindnyájunknak csak az lehet a vágya és törekvése, hogy ilyen "egyházfenntartó elem" legyünk. vagyis, hogy olyan hitre jussunk el, amely a maga lábán járva és mások terhét is viselni segítve, nem csak élvezi a közösség áldásait mások részéről, de hozzájárul azokhoz mások javára a maga részéről is.

Ez az Isten célja és szándéka is. Ezért adta nekünk az Ő Igéjét a kezünkbe úgy, hogy az mindnyájunkhoz külön is szóljon. Ezért emel fel mindnyájunkat egyenként az Ővele való közösségbe úgy, hogy Szent Lelkével bensőnkben bizonyosakká tesz bűneink bocsánata felől, és az Ő akaratának vezérlő világossága felől.

Azokat a küzdelmeket, amelyek együttjárnak az egyes embernek az Istenben való újjászületésével, nem lehet átugrani úgy, hogy csak építsük bele az egyház falaiba azzal a számítással, hogy ott úgyis megtalálja majd a helyét és jó helyen lesz. Ahol ezt megpróbálták, vagyis ahol a közösség épületét, az egyházat úgy akarták felépíteni, hogy az építőköveknek, az egyes embereknek arra való előkészítését nem vették komolyan, ott ennek mindig megadták az árát. Az építés nem mehetett végbe zajtalanul. A kövek nem illeszkedtek jól egymás mellé, és nem sikerült a falakat felhúzni. Erőszakot kellett alkalmazni. Lépten-nyomon elő kellett venni az éles, kemény szerszámokat. És felhangzott az éktelen kopácsolás lármája ott, ahol szent csendességnek kellett volna uralkodnia.

Nekünk más az eszményünk. Nekünk olyan egyének kellenek, akiken az Isten már elvégezte a maga leglényegesebb munkáját: kifaragta őket az Ő céljaira alkalmatos élő kövekké, akármilyen keserves harcokat jelentett is ez az ő egyéni életükben. Olyanokból reméljük lelki házunk épülését, akik készen kínálkoznak erre: itt vagyok, mert tudom, hogy itt az én helyem is a többiek sorában; vallom az ő hitüket, vállalom az ő küldetésüket. Ez biztosítja itt a földön annak az épületnek összhangzatos, nyugalmas, szépséges növekedését, amelyben valóban az Isten lakik.

Ha pedig ezért a meggyőződésért azzal vádolnának bennünket, hogy mi az egyéni önkényt szabadítjuk fel az egyéni önálló hitnek ilyen hangsúlyozásával, és végül zűrzavart támasztunk ott, ahol különben a közösségnek fegyelmező ereje érvényesülhetett volna, erre is megadhatjuk a feleletet alapigénk alapján. A külön-külön kifaragott kövekből Jeruzsálemben nem összevissza hányt kőhalom lett, hanem a legnagyobb csendességben is szép rendben egybeilleszkedő falak épültek. Éspedig azért, mert a kövek kifaragása nem ötletek és szeszélyek, hanem gondos tervek szigorú útmutatása szerint ment végbe. Az építőmesternek elgondolásában és rajzában minden kőnek előre meg volt határozva a helye és ahhoz képest az alakja is. A kalapács, a fejsze és minden vasszerszám engedelmesen követte ennek a tervnek a parancsait. Az így kifaragott alkotórészek csendes összeillesztéséből nem származhatott zűrzavar, hanem csak összhang, rend és szépség.

A gyülekezet lelki épülését is azért merjük nyugodtan feltenni az egyéni lélek hitére, mert hisszük és valljuk, hogy Istennek megvan az öröktől fogva elgondolt és elvégzett akarata az egész épület és annak minden része számára. Amikor Ő bennünket munkába vesz, ezt a predestinált tervét dolgozza ki bennünk. Ne féltsük hát az Ő munkáját attól, hogy zűrzavarba fullad! Rábízhatjuk az eredményt. Nem fog Ő szégyent vallani vele.

Hiszen az a faragás, amelyet rajtunk elvégez, éppen nem kedvez a mi egyéni vágyainknak és szeszélyes hajlandóságainknak. Azért használja kemény szerszámait, hogy azok sújtása alatt addig töredezzék az énünk büszkesége, hiúsága, önkényessége, makacssága, míg végre meghódolunk az Ő parancsoló akarata előtt! Ez a lényege a bennünk külön-külön végbemenő kiformáltatásnak: mi, akik minden áron a magunk feje szerint akarnánk élni, lassanként tudomásul vesszük azt, amit Ő rendelt el felőlünk, és átengedjük magunkat ennek a reánkszabott magasabb akaratnak. Ha eleinte még a mi úgynevezett "vallásunk" is csak abban áll, hogy Őt próbáljuk megvesztegetni és rábírni, hogy hozzánk igazítsa akaratát, végül megfordul a viszony: felnyílik a szemünk az igazságra, hogy nem mi teremtettük Őt, hanem Ő teremtett minket, s ezért Ő rendelkezik mivelünk, nem pedig mi Ővele. Ha pedig emiatt rugódozunk ellene, mintha gonosz ellenségként törne ránk, Ő addig állítja elénk újra meg újra örök szerelmének képét és zálogát a megfeszített és értünk vérző Krisztusban, míg csak meg nem tanulunk - bízni Őbenne. Egyszer aztán megértjük, hogy sem égen, sem földön nincsen senki, aki ennél jobban szeretne minket, s akkor szégyenkezve, bűnbánattal átengedjük magunkat az Ő kezének. Hadd véssen, hadd vágjon, hadd formáljon szabad tetszése szerint. Nem ismerünk már nagyobb jót, magasabb kiváltságot, mint ez: alkalmassá válni arra, hogy elfoglalhassuk helyünket az Ő terveiben; használhatóvá lenni az Ő épülő háza számára, úgy, amint abban Ő eltervezte és kijelölte a mi szerepünket.

Így történik aztán, hogy akik ezt átélték, ha külön utakon indultak is el, végül találkoznak, és együvé illeszkednek. Ha önálló hitű emberek is, nem egymáson keresztül-kasul halmozódnak együvé, hanem a közösség ékes összhangjába épülnek bele.

*

Az ilyen összhangzatos közösségnek csak egyik gyönyörű próbája az, amikor felmerül a templomépítésnek a feladata. Ebben is ki kell, hogy tűnjék: mennyire egy akarattá tud összerendeződni százak és ezrek akarata egyszerűen azáltal, hogy felismerték és elfogadták az Isten akaratát, amelyet felőlük elvégzett. Bizonyára így lesz nálunk is, akik felől nyilván úgy tervezte el Isten, hogy hajlékot emeljünk az Ő dicsőségére.

Befejezésül alkalmazzuk még röviden erre a tárgyra is alapigénk tanítását: a mi templomunk épülésének is hasonlatosnak kell lennie a jeruzsálemi temploméhoz. A mai építési technikának mások az eszközei és módjai. Zaj nélkül nem tudja elvégezni a dolgát. Majdan megépülő templomunk szomszédságát ettől a kellemetlenségtől meg nem kímélhetjük. De meg kell majd ismétlődnie a jeruzsálemi példának annyiban, hogy amikor rákerül a sor a mi templomunk megépítésére, az már csak befejezése legyen a munkának és már szinte csak magától mehessen végbe, minden zajos erőfeszítésünk nélkül.

Nem akkor kezdődik meg a mi templomunk építése, amikor majd a fuvarosok lerakodnak az állványozás gerendáival, vagy amikor a földmunkához megteszik az első ásó-vágást. Az már csak a befejezés lesz. A kezdetek sokkal előbb lejátszódnak. S az igazi, nehéz munka ott a helyszínen nem is lesz látható. A kezdet és a folytatás ránk vár, mindnyájunkra: a nagy kőbányában, a többezernyi egyháztagok tömegében kifejteni a köveket; azt az érdeklődést, felelősségérzetet, áldozatkészséget, elszánt, imádságos akarást, amelyből a templom megépülhet.

Ha ezt jól elvégezzük, akkor a többi, a fizikai templomépítés olyan lesz már, mintha álom volna. Ha az építők mégoly nagy lármát vernek is, a mi lelkünk áhítatos csendben néz majd fel az emelkedő falakra: íme, testet öltöttek az imádságaink!

***

I. Kir. 19, 12.

Isten a kegyelem Istene, aki végtelen türelemmel munkálkodik Királysága felállításán - csendes, lassú, szinte észrevétlen folyamatokon keresztül. Ez volt az a nagy lecke, amelyet Illésnek meg kellett tanulnia.

Minden bizonnyal kevés olyan jelenet van a bibliai történetek között, amely ennyire megindító és patetikus volna, mint amely megelőzi Istennek eme feltárulkozását Illés előtt. Látjuk Istennek hatalmas prófétáját egy borókafa alatt ülni, egy olyan imádságot mondva, amelyet utólag minden bizonnyal ő maga is szégyellt. Még sincs jogunk őt megkritizálni. Az ő helyében a mi kudarcunk egész biztosan még szörnyűbb lett volna. De éppen azért, mert ismerjük gyengeségeinket és tudjuk, mennyire gyengének bizonyul hitünk Istenben, ha kemény próbák alá tétetik, jobban együtt tudunk érezni Illéssel pályafutásának eme gyenge pontján, mint azokban a pillanatokban, amikor hősi hite a legmagasabb csúcsra hág. Izráel bálványimádása elleni harcát csodálattal figyeljük, kérdezve magunkat közben, hogy vajon az ő élete, minőségét és mértékét tekintve nem volt-e más, mint a miénk; vajon nem álltak-e olyan források az ő rendelkezésére, amelyeket mi nem vehetünk igénybe? De itt megértjük azt a már ismerős igazságot, mely a Jakab levelének záró szakaszában áll: "Illés ember volt, hozzánk hasonló természetű." Semmi esetre sem kereshetünk mentséget bűneinkre abban a tényben, hogy Isten leghatalmasabb szolgáinak is megvoltak a maguk tökéletlenségei. De azt a segítséget kiolvashatjuk az efféle történetekből, hogy nekik is ugyanazzal a bűnös, hitetlen, engedetlen emberi természettel kellett harcban állniuk és azt kellett legyőzniük, mint ami a mi utunkban is áll mind a mai napig Istennel való járásunkban. Ha számukra volt győzelem, akkor nekünk sincs más választásunk, mint az ő nyomdokaikban járni.

Itt van előttünk Illés, a csodálatos isteni vezetés és védelem minden megtapasztalásával. Hollók táplálták őt a Kérith patak völgyének kopár sziklái között. A vékabeli liszt és a korsó olaj nem fogyott el sareptai tartózkodása alatt. Isten válaszolt imádságára, amikor feltámasztotta az özvegy halott fiát; amikor az eget három évre bezárta majd megnyitotta az eső forrásait szolgájának imádságára, és a Kármel hegyén - néhány napja történt csupán - nem küldte-e le tüzét, hogy az oltárra fektetett áldozatot meggyújtsa? Nem mutatta-e meg magát nyíltan, mint Izráel mindenható, egyedül igaz Istene? Nem igazolta-e prófétáját és annak a bálványimádók ellen irányuló fáradhatatlan tiltakozását?

Mindezekkel a friss élményekkel a szívében, Illés elcsügged. Ahogy előre tekint, nem lát reményt, mely új harcok felé vonzaná, nem lát hitet, mely Isten ügyének végső győzelme felől bizonyossá tenné. A csatamezőt kívánja elhagyni. ""s könyörgött, hogy hadd haljon meg, és mondta: Elég! Most ó Uram, vedd el az én lelkemet, mert nem vagyok jobb az én atyáimnál!"

Isten azért ereszkedett alá és fedte fel magát a Hóreb hegyén Illésnek oly csodálatos módon, hogy ebből az elcsüggedt, elbátortalanodott, hit nélküli lelkiállapotából kigyógyítsa őt. Vizsgáljuk meg hát, mit tanult Illés ebből a leckéből, ami aztán képessé tette őt hálátlan és nehéz munkájának folytatására az erő és bizonyosság csendes lelkületével. Ez bennünket is segíteni fog abban, hogy az életet helyesebb megvilágításban lássuk és kötelességeinknek a megfelelő lélekkel tegyünk eleget.

Illésnek mindenekelőtt új tudásra kellett ébrednie Isten módszerét illetően. Elképzelései arra nézve, hogy Isten hogyan és mikor munkálkodik, nem voltak megfelelőek s ezért ő össze is omlott, amikor a tapasztalati tények nem fedték elméletét. Olyan nagy hatalmú Istenben hitt - hozzánk hasonlóan -, aki mindig rendelkezésére áll erőivel, s azt várta, - ahogy mi is hajlunk erre, - hogy amikor Isten jogai megkérdőjeleződnek, Ő azonnal közbeavatkozik hatalmas karral, s úgy mutatja meg magát, hogy az emberek kényszerülnek Őt urukként elfogadni, akaratukat tökéletesen alárendelve Neki. Reménysége a rendkívüli, a megrázó és meghökkentő eseményekben nyugodott; temperamentuma is ebbe az irányba terelgette gondolatait. Olyan türelmetlen ember volt, akiben szent harag lobogott mindennel szemben, ami Isten nevét profanizálta honfitársai között; megalkuvást nem ismert, és merészen tiltakozott az ilyen jelenségek ellen. Ez a magatartása mindig is csodálattal töltötte el a Biblia olvasóinak lelkét; megtámadta Akháb királyi udvarát, mely a föníciai hercegnőből lett királyné, Jézabel ideje óta olyan tárt ajtó volt, amin keresztül a szomszédos nemzet vallási, erkölcsi és politikai korrupciói be tudtak zúdulni Izrael földjére, elárasztva azt. Egy időre felfüggesztette hősi harcát, amikor Isten magányba vonta őt a szárazság évei alatt. De Illés alávetette magát ennek a száraz és terhes szükségszerűségnek, - mert ez egy olyan ember számára, mint Illés, kétségkívül fájdalmas lehetett, - hogy aztán újra felbukkanjon a nép előtt, és a Baál papjai elleni harcát a végsőkig elvigye. Istennek tüze, mely az égből hullott alá a Kármel-hegyi áldozatot megemészteni, nagyon jól jelképezi őt magát. Ő is Istentől küldött, emésztő tűz volt; villámlás, mely felvillan és megsemmisít mindent, amire ráhull. A pogány papok feletti ama győzelme a hegyen beteljesíteni látszott minden reménységét, és úgy tűnt, bekoronázza élete munkáját. Az emberek látták, hogy Jahve az igaz Isten. A lemészárolt papok vére összekeveredett a völgyben folyó patak vizével. A bálványimádás - úgy tűnt - ki lett törölve egyszer s mindenkorra Izráelből. De óh, jaj! Illés tévedett. Alig terjedt el a dicsőséges esemény híre az országban, máris jött Jézabel királynő üzenete, Illés életét bosszúval fenyegetve. Az ellenség - amelyről Illés azt hitte, hogy megsemmisült és legyőzetett, - még mindig ereje teljében áll, Istennek minden hatalmas csodája ellenére. Semmi haladás nem történt. Neki, a felkent prófétának és Isten csodálatosan megerősített követének ismét titokban kell menekülnie, életét mentve.

Látjátok már, hogy miért csüggedt el Illés? Istenről való elképzelése, hite és reménye a rendkívüli, a nem közönséges isteni erő-megnyilatkozásokra összpontosult, és mivel ezek a megnyilvánulások nem hozták meg a végső eredményt, minden bátorsága és reménysége porba hullott.

Itt jön azonban a gyengéd, a kegyelmes isteni Tanító, és Illésnek merőben új, megváltozott életszemléletet mutat. Micsoda kép ez! A tanító, aki királyok és népek előtt nyilvánította ki az igazságot, Istene előtt tudatlan, oktatásra szoruló gyermekként áll, hogy teljesebb és igazabb bepillantást nyerjen az Ő munkálkodásának módszereibe.

Ott áll a próféta a grandiózus hegy, a Hóreb egyik sziklás barlangjának a szájánál. Isten azt mondta, hogy ott fog neki megjelenni. S amint ott áll, várva valamire, ami megragadja figyelmét, egy szörnyűséges vihar távoli süvöltése hallik; mint amikor a föld remeg és reng a harcba száguldó paripák lába alatt, úgy nyög és jajgat a természet a rajta keresztül söprő tornádó alatt. Fák dőlnek ki, sziklák töredeznek le, és dübörgő robajjal zúdulnak alá a síkra. Illés látja a rendkívüli eseményt, mely a maga szörnyűségében is nagyszerű. De bármennyire is megrendül láttán, érzi: Isten nincs benne.

Ezután egy másik esemény következik, még rendkívülibb, még szörnyűbb az előzőnél. Földrengés remegteti meg a tájat. Az a vidék, mely hatalmas és mozdíthatatlan szikláival örökre változhatatlannak látszott, egyensúlyát veszti. Minden pillanat összeomlással fenyeget, amint a földrengés hullámai a földet rázkódtatják. De ismét, a borzasztó pillanat tovaszáll, - Isten nem volt a földrengésben sem.

Illés még egyszer kitekint barlangjából. Megint valami meghökkentő, váratlan jelenség. Tűz söpör végig a tájon. A villám meggyújtotta a növények száraz leveleit, és a lángnyelvek rohamosan emésztik fel mindazt, amit csak érnek. Különös, félelmetes, nagy hatást gyakorló látvány. De benne volt Isten? - Nem.

Mit küld vajon Isten ezután? Milyen más, hatalmas, félelmetes természeti jelenségben mutatja meg magát? Ahogy a próféta ezen töpreng, meghallja a barlangjába érkező csöndes, nyugodt suttogást, - talán egy esti szellő formájában jött, amelyet azelőtt már százszor is hallott, de még sohasem értette meg lelki tartalmát. Megszokott, közönséges, szerény hang, amit a természet akkor bocsát ki magából, amikor a fájdalmas viharok és természeti csapások okozta szenvedés után visszatér hétköznapi, megszokott medrébe az élete. Illés elfedi arcát köpenyével s kilép, hogy Urával találkozzék.

Micsoda kinyilatkoztatás volt abban a halk és szelíd szózatban! Ezek után tudja már Illés, hogy Istent elsősorban nem a rendkívüli dolgokban kell keresni, hanem Ő az élet csendes, észrevétlen hétköznapiságában van jelen, és azokban fejti ki munkáját. Többé már nem ítél látszat után. Akháb ülhet a trónján, az erkölcsi romlás is érvényesülhet Jezabelen keresztül, a Baál papjai is folytathatják munkájukat látszólagos nagy sikerekkel. Minden festhet úgy, mintha nem volna Isten az égben. De ha a külső rendkívüli dolgoknak nincs is jele, Isten szakadatlanul munkálkodik országának csendes, titkos, de ellenállhatatlan erőivel, amíg végül dicsősége nyilvánvalóvá válik. Így Illés megújult, örömteli lélekkel térhet vissza, várja őt bármilyen nehézség, avagy csalódás.

Nem olyan lecke ez, ami mindig időszerű? Nem ismerünk mi is olyan embereket, akik nem tudnak Istenről, nem hisznek benne, mert nem ütköztek még Őbelé? Valamilyen rendkívüli, egészen nyilvánvaló kinyilatkoztatás felébresztené és meggyőzné talán őket, de az élet hétköznapi menetében nem fedezik fel Istent. Sokan vajon nem rendkívüli lehetőségtől teszik-e függővé életük Krisztusnak való odaszánását? Különös, szokatlan lelki hatásokat várnak - talán érzelmi téren, - amely titokzatosan megragadná és vinné őket előre. S egész idő alatt, amíg erre a váratlan látogatásra várnak, az Úr ott áll szívük ajtajánál, és fáradhatatlanul kopog mindennapi életük szokványos menetében. - Nem igaz-e általában, hogy olyan könnyen szem elől tévesztjük Istent, amint a megdicsőülés hegyéről alászállunk a hétköznapiságok völgyébe? Ó, bárcsak nyitva lennének szemeink és látnánk Isten fénylő seregét magunk körül, amikor azt gondoljuk, hogy egyedül vagyunk az élet unalmas és fárasztó taposómalmában! Bárcsak eléggé érzékenyekké válnának szellemi füleink ahhoz, hogy felfogjuk azt a csendes és halk hangot, mely állandóan suttog nekünk, még akkor is, amikor az elragadtatás hangjai elhalnak és a dicséret éneke mögöttünk marad! Végül is nem életünk számtalan, ismétlődő, hétköznapi élményei az igazán fontosak számunkra, és nem azok formálják-e igazán jellemünket? Miért ne ezeket használná Isten hozzánk való közeledése és az Ő képére való formálás eszközéül? Gondolkozzunk csak el ezen a kérdésen egy kissé: vajon az a 30 év, amit Jézus csendesen, észrevétlenül, ácsként töltött el a názáreti műhelyben, kevésbé volt fontos a megváltás szempontjából, mint azok a rendkívüli nyilvánosságban töltött hónapok, vagy azok a rettenetes órák a kereszten?

Az evangéliumok nem sokat tárnak fel azokról az évekről, mivel nem feltétlenül fontos nekünk arról sokat tudnunk, - de azért azok valójában nem voltak kevésbé fontosak. Ez volt az az alap, amelyre Jézusnak az Atya tetszésétől kísért élete és munkája épült: "Ez az én szerelmes Fiam, akiben és gyönyörködöm!" És ezt a csendes hétköznapiságokban kialakult életet ajánlotta fel érettünk a Golgotán, mint hibátlan és szeplőtlen áldozatot.

A második tanulság is nyilvánvalóvá válik, ha meggondoljuk, mit is jelenthetett Illés számára ez az élmény. Istenhez való hozzáállásában volt egy másik módosításra szoruló vonás is. A csöndes és halk szózat ellentétben állt a dúló viharral, a földrengéssel és a tűzzel annyiban, amennyiben az hétköznapi, nem feltűnő, és megszokott volt. De egy másfajta ellentét is rejtőzött benne, amennyiben az szelíd, megnyugtató és felfrissítő természetű is volt a megelőző romboló erők után. Ezekben ítélet volt. A vihar, a földrengés, a tűz, rombolt. A halk, szelíd, suttogó szellő megnyugvást, békét, gyógyulást és életet jelentett. Csak képzeljük el, milyen hatással lehetett a prófétára ez a "gyengéd, halk hang", amint még az előző borzasztó események hatása alatt állt. Bizonyára mindannyian megtapasztaltuk már egyszer s másszor azt az áldott békességet, mely a környező természetből áradt ránk, eltelve egészen lelkünk mélyéig vele egy-egy fárasztó, küzdelmes vagy fájdalmakkal teli nap után, mikor kisétáltunk magányosan a természet ölére. Le tudjátok írni, mit éreztetek, mikor a hűs szellő megérintette felhevült homlokotokat, hallgatva a fák és bokrok szélborzolta suttogását, búcsúzva a lenyugvó naptól?

Csak álljatok meg és gondoljátok meg, hogy az a csendes, halk, békés suttogás volt a legmegfelelőbb eszköz ahhoz, hogy a mindenható Isten saját természetét prófétájának megmutathassa. Illés ki akarta irtani a Baál-imádókat. Istenről úgy képzelte, hogy hatalmas ítélettel a bálványimádást az utolsó nyomáig kitörli Izráelből. De az Ő programja más. Ő is a bűn lerombolásán fáradozik, azonban Ő a bűnöst is meg akarja gyógyítani. Ahhoz az igazsághoz, ami kétségtelenül ott volt Illés nézeteiben, - és bárcsak Isten segítene abban, hogy ezeket a változhatatlan igazságokat sohase veszítenénk el szemünk elől ebben a mi lágy és modern korunkban -, új leckét kellett megtanulnia: Isten kegyelmét. Ő nem kívánja a bűnös halálát, hanem azt, hogy megtérjen és életet nyerjen. Mindig a bűn megsemmisítésén és uralma érvényesítésén fáradozik, de olyan gyengéd és türelmes módon, hogy a bűnösnek a lehető legnagyobb esélye legyen a romlástól való megmenekülésre, az isteni célok beteljesítésére. A bűnét nem bánó bűnöst, aki megköti magát bűnével, minden bizonnyal haragja sújtja majd, mert dicsőségének és igazságának nyilvánvalóvá kell válnia. De amint hátat fordít bűnének, könnyes bűnbánattal az égre tekint, vágyva a szabadulásra és átformáltatásra, Istent azonnal készen találja, mert bőséges nála a megbocsátás, és végtelen gyengédséggel, irgalommal, magához fogadja őt.

Illés szeme azon a tömegen nyugodott, akik Jahvétól messze estek. Azt gondolta: egy sor ítélet megváltoztatja a helyzetet. Istennek szeme azonban azon a hétezren volt, akik nem hajtottak térdet a Baálnak, s terveit az ő bizonyságtételükön keresztül kívánta véghez vinni. Illés programja azé a szolgáé volt, aki a konkolyt gondolkozás nélkül ki akarta irtani a földből. De Isten útja sokkal kegyelmesebb volt: még netalán a konkollyal együtt a búza is kiszakad! Hadd nőjenek együtt az aratásig!

Ki tudja, talán sok olyan ember, akiről azt gondoljuk, hogy konkoly, előbb vagy utóbb nem válik-e a legtisztább búzává? Illés Isten szentségét képviselte külsőképpen: "Már három éve keresek gyümölcsöt ezen a fügefán, de nem találok, - vágjátok ki." Isten azonban jellemének teljességében cselekedett: szentséget gyakorolva, amely mögött azonban mentő szeretet áll. Termést a fának valóban kell hoznia, különben kivágásra ítéltetik teljes joggal. De - emlékezzünk a példázatbeli gazda szavaira: "Uram, adj még egy évet, amíg körülásom, megtrágyázom, s ha ezek után sem hoz gyümölcsöt, vágasd ki." Először a gyengéd gondoskodás, a kegyelem gyógyító és életet adó hatásait érvényesíti. Ha ezeken keresztül el tudja érni a kívánt eredményt, amit szentsége megkíván, akkor neve teljességgel megdicsőíttetik. Isten igazi természete, szívének mélye rejlik abban a halk és szelíd szózatban, amely megnyugvást hoz a terhektől roskadozó léleknek.

Egy híres amerikai prédikátor - már nem emlékszem, ki is volt, - csodálatosan találó képpel fejezte ki ugyanezt a gondolatot. "Mit gondoltok" - kérdezte - "vajon mi a legmegfelelőbb természeti képe annak az élménynek, amely Illéssel megérttette Isten üzenetét? Talán némelyek közületek azt gondolnák: az a kis patak, mely a hegyoldalban csörgedez. De ez tévedés. A kis patak egyáltalán nem gyengéd, kíméletes, amint habokat hányva küzdi át magát az akadályokon, s ebben minden erejét össze kell szednie, hogy legyőzze őket útja során. A kegyelem igazi jelképe a természetben az, amikor kisétálsz az óceán partjára. Ott terül el előtted a végtelen víztömeg, az a mérhetetlen mélység, az a felfoghatatlan, hatalmas ár. Van benne elég erő ahhoz, hogy csekély erőbevetéssel ezrek életét megváltoztassa. S mégis, nézd, mit cselekszik: gyengéden csókolgatja játékos hullámaival azoknak a gyermekeknek a lábát, akik partján a homokban taposnak.

Gondolj csak Istened végtelen nagyságára, - erejének el nem halványodó voltára! Mily kis dolog volna az Ő számára, kimozdítani e világot létéből, mely ellene fellázadt, s helyette egy másikat teremteni! De ez nem illik az Ő természetébe; azokkal a gyengéd hullámokkal, a kegyelemnek azzal a halk és szelíd hangjával, mely az ember szívét új életre kelti, új örömre és új közösségre viszi magával, nem vág egybe. Erejének gátat emel, s velünk óvatosan, türelmesen bánik. Annyira korlátozza magát, hogy hozzánk lehajolva, testet ölt, bűneink terhét viseli, és felviszi a keresztfára. Csendes, feltűnni nem akaró Megváltóként jön: "Nem kiált, és nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán..." Ő az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit."

*

Isten kegyelmének ez az üzenete a távoli ótestamentumi időkből érkezik hozzánk. Nem vád-e a mi számunkra, akik az Újtestamentum által felmutatott tökéletes életet ismerjük, hogy milyen restek vagyunk Isten szeretetének teljes mértékű felismerésére? Nem vagyunk-e túlságosan hozzászokva ahhoz a gyengéd, türelmes módhoz, melynek során Isten elviseli a mi sok tökéletlenségünket, és ezzel csak megsokasítjuk hűtlenségeinket?

Legyünk hát fogékonyak erre a halk és szelíd hangra, hogy Isten elérhesse azokat a célokat életünkben, melyeket egyszer majd számon fog kérni rajtunk az Ő szent ítéletének napján!

***

Kálvin tér 1929. VI. 29.

"Örüljetek reszketéssel."
2. zsoltár

"Örüljetek reszketéssel..." - azt hinné az ember, hogy azoknak a modern költőknek valamelyik dalából hangzik felénk ez a felszólítás, akik szeretnek kéjelegni a paradoxonok képtelenségeiben. Reszketve örüljünk, - örvendezve reszkessünk... Pedig úgy áll a dolog, hogy ezt a szót egy olyan régi, évezredekkel ezelőtt letűnt kornak az énekese intézi hozzánk, amikor még az emberek nem ismerték a szavakkal való játszást. Ha mégis együtt találjuk tehát, ilyen szoros kapcsolatban ezt a két összeférhetetlennek látszó fogalmat, annak megvan a zsoltáríró gondolkozásában a komoly értelme és oka.

Az Isten ellenségeihez fordul ő ezzel a felhívással. Látta őket felvonulni, mint végeláthatatlan nyüzsgő sokaságot, népek és seregek tömegét. Nyűggé vált számukra az a gondolat, hogy van felettük Úr, aki törvényt szab életüknek. Morajlik a lázongó jelszó, mellyel egymást tüzelik: vessük el az igát! szaggassuk el kötelékeit! - De a zsoltáríró eleve kudarcra kárhozottnak látja ezt a harci készülődést. Odalent a széles téreken gomolyoghat a lázongó tömeg, - fönt, utolérhetetlen fenség magasságában, az Isten nevetve tekint le rájuk. Majd hangokat hall a zsoltáríró, elhangzik a megfellebbezhetetlen isteni végzés: Ő feltette magában, hogy országát felállítja és fel is avatta választottját, aki által uralkodni akar e földön. Ki van mondva az utolsó szó. Csak idő kérdése, hogy be is teljesedjék ez az isteni kiáltvány és minden ország, minden földrész engedelmes birodalmává legyen az égi Fejedelemnek. A zsoltáríró már látja, mint suhogtatja istenadta hatalmának vasvesszejét a Messiás, és érintésére, mint csörömpölő cserépdarabok, mint hullanak a porba az ellenállók hatalmának törmelékei.

Mielőtt erre a végső harcra kerülne a sor, mely számukra csak vereséget hozhat, unszoló hívogatással fordul hozzájuk: ne maradjanak meg botor, hiábavaló szándékukban. Amíg még nem késő, alázzák meg magukat önként és térjenek meg az élő Isten szolgálatára. Boldogság lesz nekik is részük, ha Benne bíznak. Megsemmisülés helyett válasszák hát inkább ezt az utat: "örüljenek reszketéssel".

Örömöt hirdet tehát a zsoltáríró. Ki gondolná, amikor elkezdi olvasni ezt a zsoltárt, amikor hallja benne fegyverek csörgését, lázadók harci zaját, majd az isteni mindenhatóság haragos zengését, a bűnösök végső leverettetésének dübörgő harci zaját, - ki gondolná, hogy végül is az öröm és boldogság hangjaiban fog kicsendülni ez a zsoltár? De a kegyes költő nem elégedett meg a zordon vonásokkal; nem az isteni erő komor diadalát akarta magasztalni, - végül is beleszőtte harcias, kemény szimfóniájába az öröm, a boldogság derűs hangszíneit, - mert számára Istennek kegyes jósága volt a mindenekfelett fontos.

Nem is volna zsoltár az éneke, ha csak az Úr minden ellenállást legyőző hatalmáról volna benne szó. Ami dalra készteti szívét, az Istennek jóvolta, melyben örvendő, ujjongó boldogságot talált. Ezért érdekli őt egyáltalán a szemei előtt lejátszódó harc drámája. Ezért fáj neki, ezért aggódik miatta, hogy vannak, hogy lehetnek emberek, akik nyűgnek érzik Isten uralmát. Mert Őneki magának üdvössége az Istennel való közössége, azért akarná éppen kijózanítani a szembenállókat, végzetes balgaságukból. Azt akarná, hogy bennük is megfogamzzék és továbbéljen az ő szíve öröme.

Ez az öröm, mely tovább akar áradni mások életére, az alaphangja annak az egész világnak, mely a Bibliában elénk tárul. Aki nem ismeri, nagyon komor könyvnek képzeli. S azt az életet is, mely belőle meríti ihletését, irányítását, úgy megszokták az emberek örömtelen, kesergő életnek tekinteni. Hányan szöknek az Isten kijelentése elől, mert - úgy mondják - nem akarják elrontani az életük örömét. Holott pedig mindennek éppen az ellenkezője igaz.

Mi az öröm más, mint a beteljesedés, a meggazdagodás érzelme. Él bennem a hiányérzete valaminek és egyszer csak megkapom... Óhajtva keresek valamit és megtalálom... Kinyújtom sejtésem karjait valami után és sikerül megragadnom, magamhoz vonnom. Ez az öröm felfakadásának a története. Hát amikor a lélek legmélységesebb éhsége és szomjúsága nyer kielégítést, amikor megtalálja, megragadja Istenét, mert Isten is megtalálta és megragadta őt, - akkor ne zengene fel az öröm dala?

Lehet és van is az emberiség vallásos történetében sok fejezet, mely gyásszal van tele, és gyötrelmes vívódásról beszél. Voltaképpen minden vallási jelenség a Biblián kívül eső területen, a félelemnek és szomorúságnak jegyében áll. De a szó igaz értelmében mindezt nem nevezhetjük vallásnak. A vallás akarása, a vallásra való kétségbeesett törekvés minden inkább, mint igazában vallás, vagyis az embernek valóságos belekapcsolódása Isten életébe.

De itt, ahol maga Isten jelenti ki nekünk az Ő kedve szerint való emberi életet, már nemcsak törekvéssel, kísérletezéssel van dolgunk. Itt az ember harcát siker koronázza, az ember birtokában van Istenének és éppen ezért: az ember örvendezik minden fájdalom és félelem felett diadalmas örömmel. Mert Isten és ember egymásra találtak benne, azért az öröm üzenete az Evangélium.

És ne is értsük ezt csak abban a szűkebb értelemben, mintha csak az Újszövetség volna az öröm könyve, és vele szemben az Ószövetséget a zordon komolyság jellemezné. Rövidlátó és nagyon egészségtelen keresztyénség az, mely azt hiszi, hogy megengedheti magának azt, hogy hátat fordítson a Krisztust megelőző csodálatos isteni kijelentéseknek. Ott is a kegyelem Istene szólt, és ennek nyomán ott is öröm zendült fel. Az a régi Szentkönyv, melynek közepén, mint magva és veleje, a zsoltárok örömteli énekeskönyve foglal helyet, nem lehet ízetlen gyümölcs a keresztyén lélek számára. Mennél jobban érezzük fölényünket az Újszövetség színvonalán a régivel szemben, annál inkább vissza kell járnunk a réginek iskolájába, elszégyellni magunkat amiatt, hogy milyen örömteli ujjongó lelki életet éltek már ezek a szellemi őseink, akik pedig még nem ismerték a mi Krisztusunkat.

Nem kell-e szégyennel megállnunk ennél a réges-régi éneknek hangjainál is, amelyből olyan unszolóan hangzik ki a hívogatás: jertek mindnyájan, "örüljetek", - osztozzatok ti is az én örömömben!? - Hangzik-e ez a hívogatás a mi életünkből is? Eltölt-e minket is hétköznapok szürke során is az az ünnepi öröm, amivel vonzóvá tennénk mások számára is az Istennel való életet?

Egy hete, hogy pünkösdöt ünnepeltünk. Jegyezzük meg újra, hogy ha valamit, akkor azt jelenti a pünkösdi esemény, hogy évezredek sóvárgása, nemzedékeken át szálló isteni ígéretek, Krisztusnak magának sok harccal, szenvedéssel, halálának áldozatával megvásárolt célja és szándéka, - mindez végre beteljesült. Isten végre nem távoli fenségben székelő hatalom többé, nem is csak az ember felé annyi nehézségen át közeledő igazság, hanem az emberhez elérkezett, az emberbe kitöltetett Lélek. Azóta bírhatjuk Őt, az önnön szívünkben hordhatjuk Őt, Ő a mienk lehet és mi az Övéi. Most már minden bűnünk megtalálta bocsánatát és minden betegségünk elnyeri gyógyulását. Minden a javunkra munkál, és mindenekre képesek vagyunk Őáltala, aki megerősít minket.

Ha mindez nem csalfa álom, hanem szilárd, bizonyos valóság, - micsoda öröm kellene hogy kisugározzék belőled, aki hiszel Őbenne! És milyen boldogsággal teli, ünneplő családi körnek kellene lennie ennek a gyülekezetnek, mely egyenes ágon örököse amaz első pünkösdinek és minden gazdagságának! Nem volna úgy elhalmozva az egyház ügye félreértésekkel, rágalmakkal, népszerűtlenséggel, ha a körülöttünk élő tömegek megéreznék, hogy itt, miközöttünk, öröm lakozik, és ők is örvendezni jöhetnének közénk!

Nem használjuk, amink van. Nem éljük azt, amit hiszünk. Ezért nem hisznek nekünk sem. Bele tehát, testvéreim, a Léleknek gazdag világába, nyitva áll előttünk! Lássuk meg, micsoda kimondhatatlan, meghálálhatatlan ajándék az, hogy Isten önmagát adta nekünk. S akkor majd az egész életünk egy ilyen hívogató, másokat is részesedésre unszoló örvendezés lesz, amilyent a zsoltáríró elárul.

"Örüljetek!" - ezt a felhívást értjük, de miért "reszketéssel"? És hogyan férhet ez össze? Ha az öröm a megajándékozott, értékek birodalmába jutott lélek érzése, a remegés nem éppen ellenkezőleg, az üresre fosztott, koldus nyomornak kitett lélek állapota? De igen - az egyik éppen ellentéte a másiknak. És mégsem zárják ki egymást. A homorú felület homlokegyenest ellentéte a domborúnak, és mégis, ugyanaz, amit homorúnak látsz az egyik oldalról, domború a másik oldal felé. Így egyesülhet az öröm is a reszketéssel, - az önmaga ellentétével és visszájával.

Ti most reszkettek - ez a zsoltáríró szózata a lázongókhoz, - és méltán, mert meghallottátok az isteni másíthatatlan végzést; remegtek, mert biztos pusztulás vár rátok a megkezdett úton. Meneküljetek, jertek az öröm világába, találjátok meg az engedelmes szolgálat örömét Istennél. De azt a reszketést, mely végigfutott rajtatok, soha ne felejtesse el veletek az öröm, amit el fogtok nyerni. Azt a félelmet, ami most szorongat, hozzátok magatokkal, mert abban igazság van. Nyereség az számotokra, hogy megkóstoltátok. Annál mélyebb lesz az örömötök Istennél, mennél élénkebben emlékeztek majd az istenellenes élet borzalmasságára. Annál inkább ujjong majd lelketek a kegyelem oltalma alatt, mennél inkább továbbrezeg idegzetetekben az ítéletnek mennydörgése, amit már-már magatokra vontatok.

Az egészség örömét az ismeri, akinek tagjaiba vissza-visszajár a betegség kínjainak emléke. S a jólét annak számára áldás, aki hálásan érzi benne a különbséget az ínség átküzdött napjaival szemben. Az Evangélium leghatalmasabb szószólói a keresztyén egyház története folyamán mindig olyanok voltak, akiknek örömhirdetésébe beleolvadt a leküzdött félelmek tovarezgő komor hangja. Az a nagy apostol, aki évezredekre szóló gazdagságot hozott elő Krisztus mélységeiből úgy, hogy még ma is tőle tanuljuk meg a keresztyén élet legnagyobb örömeit, előbb átélte a Krisztus nélküli életnek feneketlen gyötrelmeit. Teljesen csődbe jutott, kétségbeesett lelke reszketve kiáltott fel: "Oh, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem!?" És amikor telve volt már a szíve a megismert szabadulás örömével, sohasem hagyták el az átélt sötét napok emlékei, sohasem felejtette el, hogy milyen rettenetes volt és maradt volna is a sorsa Isten kegyelme nélkül. Az a másik nagy teremtő erejű korszak a keresztyén egyház életében, amelynek mi is neveltjei vagyunk, a reformáció is úgy találta meg újra az Evangélium nagy örömét, hogy voltak komoly, mély lelkek, akiket előbb vérig kínzott a küzdelem. Átgyötrődött napok és éjszakák után, miközben hasztalan igyekeztek erejüket megfeszítve nemlétezővé tenni maguk és Isten között a bűn szakadékát, úgy jutott el végre meghajszolt lelkük arra a boldog felfedezésre, hogy ingyen kegyelemből Isten maga készítette el számukra a megigazulást.

Megértjük, ha voltak és vannak keresztyének, akik ilyen tényekből azt a következtetést vonták le, hogy minden egyénnek, aki el akar jutni az Isten gyermekeinek örömére, előbb át kell mennie az Istentől való eltaszítottság lelki gyötrelmein. Nem értünk velük egyet. Nem hisszük, hogy Istennek csak egy metódusa van arra, hogy magához vezessen bennünket. Ezerféle utat járat Ő meg velünk az Ő kifogyhatatlanul változatos tervei szerint. És nagyon lehetséges, hogy sokan közületek, akik boldogan nyugosznak az Ő atyai oltalmában és gondoskodásában, sohasem mentek át az Istentől való távollét rémségein. Sok gyermekét megkíméli Ő attól, hogy az atyai tűzhelytől messze elkalandozva, az idegen ország nyomorúságát megízlelve, lerongyolódva, megviselve kelljen visszazarándokolniuk és az elvesztett boldogság ajtaján újra bezörgetniük. De az bizonyos, testvérem, hogy ha a keresztyén életed ilyen nagy ellentétektől mentesen az Atya szeretetének állandó, derült élvezésében fejlődött ki, azt a külső sötétséget neked is ismerned kell. Ha magad nem dermedeztél is kint az éjszaka fagyában, mint magára hagyatott, Istennel meghasonlott, remegő bűnös, ki kell nyitnod az ajtaját a magad csendes, meleg, boldog lelkivilágának, és ki kell tekintened oda, ahol volnál te is az Isten irgalma nélkül. Hadd csapjon az arcodba a süvítő szél, hadd remegjen meg szíved az éjszaka félelmeitől. Érezd át sokszor-sokszor, hogy mi lennél, ha elvesztenéd mindazt, - békességedet, vigasztalásodat, munkakedvedet és erődet, - amit kegyelemből kaptál, s aztán örülj, örülj, hogy mindez a tied, de reszketve örülj neki, hogy valamiképpen, valaha, el ne veszítsd gazdagságodat.

Nem hirdetheti eléggé sokszor az Evangélium szegény szívünknek azt az örömöt, hogy Isten egész bizonyosan a mienk, - de nem óvakodhatunk eléggé attól, hogy ez a bizonyosság megszokottá váljék számunkra. Meg kell, hogy maradjon az érzékenységünk aziránt, hogy milyen meg nem érdemelt, milyen rendkívüli, milyen csodálatos, milyen érthetetlen ez az isteni ajándék. Csak akkor örvendhetünk neki igazán, ha olykor hihetetlenné válik számunkra, - ha örömünk ismeri a reszketést is.

Közel van hozzánk, - bennünk lakozik -, a mienk az Örökkévaló. Teljessége betölti a mi életünk kicsiny hiányait-szükségeit. Nincs az a kérdésünk, amelyikkel ne fordulhatnánk hozzá, és meg ne találhatnánk nála a feleletet. Bizodalmas bátorsággal társalkodhatunk vele napról-napra. De szomorú, méltatlan lesz a mi keresztyénségünk, ha ez a meghitt közelség valami nyegle bizalmaskodássá válik, ha azt hisszük, hogy Isten van miérettünk, és a világ legtermészetesebb dolgának tartjuk, hogy rendelkezésünkre áll segítségével a mi bajainkban. Silány és hitvány lesz az az öröm, amit ilyen istenközelségben találunk.

Isten közelsége csak egyik oldala a dolognak. Ő ugyanakkor mérhetetlen távolságban is áll fölöttünk, szentsége, nagysága, tökéletessége magasságában. Nagy és rettenetes Úr Ő! Micsoda az ember, hogy szemét hozzá emelhetné? Porszem, amely egy percig megcsillan az Ő fényében, és egy lehelete elfújna valamennyiünket végtelen világaiból.

Csak aki tud remegni kicsiny, bűnös mivoltában ez előtt az isteni majesztász előtt, ismeri igazában az örömét, hogy Ő, hatalmával és szentségével, nem lesz megsemmisítő bíránk, hanem végtelen gyengéd szerelmével aláhanyatlik hozzánk, szívünk közelségébe, hogy egy legyen mivelünk.

Nem véletlen az, testvéreim, hogy az Újszövetség ugyanazon könyve, mely leginkább telve van az öröm hangjával, és nem győzi refrénszerűen ismételni: "Örüljetek az Úrban, ismét mondom: örüljetek!" - tudja egyúttal olyan komolyan hangoztatni ezt a figyelmeztetést is: "Félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségeteket!"

*

E között a két pólus között ingadozik a keresztyén élet: olykor örülünk, és elfelejtjük a reszketést, - olykor elfog a reszketés, és elszáll az öröm a szívünkből. Egyszer lesújtóan feltárul előttünk a nagy távolság, mely embert és Istent elválasztja, másszor egyoldalúan eltölt az a hit, hogy nincs mitől félnünk Előtte, mert Ő végtelen irgalom.

A feladat: egyesíteni ezt az egymást űző két élményt, feloldani a két pólus közötti feszültséget, - "örvendezni reszketve". Ha nehéznek találod, testvérem, ezt a feladatot, jer oda, ahová minden utunk összefut, a Golgotai kereszthez. Amíg ott állsz és a lelkedbe belevésődik a teéretted megfeszítettnek képe, addig biztosítva vagy minden egyoldalúságtól. Ott sem nem örvendezhet a szíved reszketés nélkül, sem a reszketés nem dönthet örömtelen kétségbeesésbe. Ott egységes teljességben tárul fel előtted Istennek kijelentése: meglátod a mélységet, amelyen át csak Istennek szeretnie kell téged, és remegve állsz a szakadék szélén, - de meglátod azt is, hogy mindent megbocsátva, mindent áthidalva, az Ő szeretete mégis közeleg hozzád, és boldogan engeded, hogy szívére vonjon.

És egész életedben "örülni fogsz reszketéssel".

***

"Azt mondja a balgatag az ő szívében: nincs Isten."
14. Zsoltár 1. v.

Amikor az Isten-hit mellé odaállítunk néhány kérdőjelet, hogy számon vegyük a lehetőségét, a szükségességét, az igazságát, mindenekelőtt magukat ezeket a kérdőjeleket kell megkérdőjeleznünk. Vagyis azt kell megvizsgálnunk: mi jogosultsága van egyáltalán az Isten-hitről való vizsgálódásunknak? Nem úgy áll-e a dolog. hogy vagy van valakinek Isten-hite, vagy nincs, és akinek van, annak minden okoskodás nélkül van, akinek pedig nincs, annak semmilyen okoskodás sem adhatja meg? - Megvitatható-e egyáltalán az Isten-hit?

Az bizonyos, hogy a Szentírás nem megy bele a megvitatásába. Sehol sem találunk benne kísérletet az Isten-hit igazolására. Hogy Isten van, az nem probléma itt, hanem eldöntött előfeltétel. Minden hangsúly azon van, hogy milyen Isten ez az Isten, mit akar ez az Isten, milyen üzenete van az emberekhez, és milyen választ kell arra adniuk az embereknek. A Szentírás számára az Isten-hit nem cél, amely felé akadályokon és küzdelmeken át töri magát az emberi lélek, hanem kiindulópont, amelynél kezdődik minden mondanivalója. Alapul szolgál már itt az Isten-hit, amely szilárdan le van rakva, s amelyre már csak rá kell építeni a kijelentés fényes épületét.

Sehol nem tűnik ki határozottabban a Szentírásnak ez az Isten-hit alapjára reáhelyezkedő s azt elintézett ügynek tekintő magatartása, mint a zsoltárírónak ebben a felkiáltásában: "Azt mondja a balgatag (vagy régebbi bibliafordításunk még erőteljesebb kifejezésével: a bolond) az ő szívében: Nincs Isten." Mintha az Isten-hit nélkül való ember nem is volna egészen épeszű! És minta éppen ezért kár volna vele egyáltalán szóba állni az Isten-hit dolgában! Mintha az Isten-tagadás olyan szellemi fogyatkozásra vallana, amely hiábavalóvá tesz már eleve minden tárgyalást! - Így csakugyan elesik a magunk elé kitűzött kérdések megvitatása is, mint haszontalan és felesleges fáradság.

Azonban a helyzet nyilván nem így áll. A Szentírást valóban csak az érti meg, aki már ráhelyezkedett az Isten-hit alapjára. De éppen ezért megvan a szükségessége és haszna annak a munkának is, amellyel hívogatjuk és segítjük erre az alapra azokat, akik még nem helyezkedtek rá, és bíztatjuk és erősítjük azokat, akik már rajta állanak, de veszélyben forognak, hogy le találnak róla siklani, mert hiszen: "vigyázzon az, aki áll, hogy el ne essék"!

Nem is értenénk helyesen a zsoltáríró szavát, ha azt olvasnánk ki belőle, hogy egyszerűen és általánosságban okos szóváltásra méltatlan és alkalmatlan embernek tart mindenkit, akiből hiányzik az Isten-hit. A "balgatagság" bélyegét a zsoltáríró az Isten-tagadóknak csak egy bizonyos fajtájára süti rá. Nagyon fontos szó a felkiáltásában az, hogy a "balgatag" "az ő szívében" tagadja meg Istent, tehát nem csak a szája fecsegésében, nem is csak a lelke felületén lejátszódó gondolataiban, hanem egész lénye legbenső magvában, a léleknek abban a rejtekében, amelyet "szívnek" szokott nevezni a Szentírás nyelve.

Jó lesz kissé közelebbről megnéznünk az Isten-tagadásnak ezt a fajtáját, hogy aztán azzal ellentétben körülhatárolhassuk egy másik fajtáját, amely egészen más elbírálás alá esik, s amellyel szemben nem szándéka a zsoltárírónak sem felmenteni bennünket az Isten-hit komoly megvitatása alól.

Kik hát azok a "balgatagok", akiktől a zsoltáríró panaszosan elfordul? Ha elolvassuk a következő verseket is, amelyeknek összefüggésében kitűnik szavainak értelme, akkor nem maradhat kétséges a felelet. Nem olyan emberekről van itt szó, akik távcsöveikkel és mikroszkópjaikkal megvizsgálták a mindenséget, és aztán kimondták, hogy sehol sem találták meg Istent. Nem tudósokról és filozófusokról, akik elfogulatlan lélekkel keresték az igazságot, és azt végül nem az Isten-hitben vélték meglelni. Egyáltalán nem olyan emberekről, akik elméleti gondolkozással igyekeztek tisztázni az Isten-hit nagy kérdését, és így jutottak a tagadás álláspontjára. Azok az Isten-tagadók, akikről itt szó van, a gyakorlati élet emberei, és az Isten-hit is gyakorlati szempontból érdekli őket. Rájuk nézve kényelmetlen, feszélyező dolog az Isten-hit, és ezért vetik el maguktól. Nekik korlátlan szabadosság kell, és ennek a gyakorlati érdeknek a kedvéért helyezkednek szembe az Isten-hittel. Éppen nem a komolyan vizsgálódó nyitott szem emberei ők, hanem az elvakultságé. Nem az igazsághoz szabják az állásfoglalásukat, hanem az állásfoglalásukhoz szabott nézetet tartják igazságnak. Tűrhetetlen rájuk nézve, hogy legyen valaki, aki parancsol nekik, aki megfeddje őket, aki számadásra vonja őket, egyszóval: hogy legyen Isten. Tehát: "nincs Isten", szerintük.

Nem az a jellemző, hogy vétkeznek. Hiszen ki az, aki ne vétkeznék? Az bennük a szomorúan sajátos, hogy a vétek az ő szemükben nem vétek! Soha nem aggódnak az elkövetésétől, sem nem bánják meg, ha már elkövették. Nincsen sem lelkiismereti nyugtalanságuk, sem szégyenkezésük. Jó és rossz között csak egy különbséget ismernek: jó minden, amit meg akarnak cselekedni, és rossz csak az, amit úgy sem akarnak megcselekedni. Az önnön kívánságaik, hajlamaik és ösztöneik az egyetlen törvény, amelynek engedelmeskednek. Ebbe beleszólást senkinek nem engednek. Ha külsőleg kénytelenek is olykor alkalmazkodni, és magukat fékezni, ez ellen bensejükben lázonganak, mintha valami sérelem érte volna őket. S amint valamelyes rés nyílik, amelyen át kibújhatnak a korlátok közül, sietnek élni az alkalommal. A szívük szerint nem ismernek el semmilyen akaratot maguk felett. S ha tehetik, kíméletlen könyörtelenséggel teszik túl magukat minden tekinteten. Idegen érdekeken szemrebbenés nélkül gázolnak át. Elvek és törvények nevetséges ósdiságok előttük. "Megromlottak, utálatosságot cselekesznek, nincsen csak egy is, aki jót cselekednék." Ezek azok, akik a szívükben mondják azt, hogy: "nincs Isten".

Ezt a gyakorlati Isten-tagadást ma is éppoly jól ismerjük, mint a zsoltáríró a maga idejében. Találkozunk az életben néha olyan emberekkel, akiknek a lelkéből az állat arca vigyorog vagy sötétlik felénk. Hogyan lehetne Isten-hitük, amikor egyetlen istenük a szabadjára bocsátott énük? Még az is meglehet, hogy nem bevallott Isten-tagadók, hanem a felszínen az Isten-hívő szerepét játsszák mások, sőt talán még önmaguk előtt is! De akármit mond is a szájuk, a lelkük mélyén csak egyet vallhatnak, amíg meg akarnak maradni olyanoknak, mint amilyenek, - azt, hogy: "nincs Isten". Csak egy reménység vigasztalhat bennünket a láttukon, - az, hogy még nem mondták ki az utolsó szót; hogy ez a megromlott állapot átmeneti betegség, amelyből ki fognak gyógyulni; valami részeges mámor, amelyből még idejében józanságra riasztja őket egy nagy megrázkódtatás... De amíg ebben az állapotban vannak, nyilván falra hányt borsó minden okos beszéd. Nem az eszük vezeti őket, és ezért az eszük útján hiábavaló igyekezet volna befolyásolni akarni őket. Velük az Isten-hit kérdését megvitatni annyi volna, mint "az ebek és a disznók elé szórni a drágagyöngyeinket". "Balgatagok" ők, s ezért velük csakugyan nem állhatunk szóba.

De ezzel nem intéztük el az Isten-tagadóknak, még kevésbé az Isten-tagadásra hajlandóknak egész seregét. Vannak abban egészen másfajta emberek is.

Sokan, sokan közülük mondják ugyan, hogy "nincs Isten", de nem "a szívükben mondják". Szembekerülnek az Isten-hittel, de nem a lelkük legmélyén. Ha jól megnézzük őket, minden Isten-tagadásuk mögött, elrejtve, maguk előtt is titkolva, megtalálhatjuk az Isten-hitnek a szálait, amelyek nem szakadoztak még el. Akármit mondanak is, akármit gondolnak is az Isten-hitről, " a szívükben" ők azt vallják voltaképpen, hogy: "van Isten".

Hiszen, ha "a szívükben" azt mondanák, hogy "nincs Isten", ezzel azt mondanák, hogy nincs értelem a világban. Akkor ostoba, céltalan, rossz tréfa volna a szemükben az egész élet. De a magaviseletük egyáltalán nem erre vall. Nem úgy forgolódnak a világban, mint akiknek úgy sincs semmi keresnivalójuk benne. Nem merülnek el sem sápítozó siránkozásba, sem dühös káromkodásba. Dolgoznak, törekszenek, élnek, - mint az építőmunkások, akik, ha nem gondolnak is rá, tudják, hogy minden téglának, amit leraknak, megvan az értelme abban a tervben, amit az építőmester elgondolt és megvalósít. Nem, "a szívükben" az ilyen emberek nem tagadták meg az Isten-hitet!

Azután, ha csakugyan, a lelkük legmélyén is az Isten-tagadás álláspontjára helyezkedtek volna, akkor azt is vallanák, hogy a világban nincs jóság, nincs áldás, aminek örülni lehetne, nincs ajándék, amiért hálásaknak kellene lennünk. De erre is ráhazudtol a tényleges magaviseletük. Ha öröm éri őket, nem okvetlenül úgy fogadják, mint valami szeszélyes, bosszantó kivételt. Meg tudják becsülni. Keresik és élvezik az életnek szépségeit. És alapjában véve hálás lelkülettel tudnak örvendezni testi és lelki javaknak. Fennhangon azt mondják: "nincs Isten!" Titkon, észrevétlenül mégis valami mély áhítattal azt vallják: "van Isten!"

És ha igazában elszakadtak volna az Isten-hittől, akkor ezzel azt mondanák: nincs a világon kötelesség. Elhánynának maguktól minden magasabb törvényt, és belevetnék magukat a maguk féktelen kiélésébe. De nem teszik. Van lelkiismeretük, és komolyan veszik annak szavát. Érzik a kötelező erejét eszményeknek, és hűséggel szolgálnak azoknak. Uralkodik felettük valami magasabb parancs, és megvetnék magukat érte, ha uralma alól megszöknének. Olyan becsületes, komoly, önzetlen jellemek, mintha ők is Isten-hívők volnának, és sokszor megszégyenítő példát mutatnak azoknak, akik bevallottan Isten-hívők. A szívük homályos rejtekében ők is azok!

Egyáltalán nem azt mondjuk, hogy ez a rokonszenves, tiszteletreméltó kép minden Isten-tagadóra áll. Csak azt állítjuk, hogy ilyen Isten-tagadók is vannak, és hogy ezekre nem vonatkozik a zsoltáríró kemény és fájdalmas ítélete. Ezekkel lehet és kell is komolyan szóba állni az Isten-hit dolgai felől. Ezeknek csak arra van szükségük, hogy öntudatossá váljék bennük az, ami öntudatlanul bár, de mégis megvan bennük. Amit eltemetve hordoznak magukban, annak felfedezésére és boldog bírására kell elsegítenünk őket. Ami levegőtől és fénytől megfosztva él sápadt, senyvedő pincevirágként a lelkük mélyén, azt fel kell hoznunk ebből a fojtogató, sötét, nyirkos világból, hogy a napsugárban kibonthassa virulásának színpompáját. Ki kell gyógyítanunk őket abból az ellentmondásból, hogy "a szívükben" mást mondanak, mint amit az eszükkel vallanak, és a szájukkal hirdetnek. Ez pedig nem reménytelen munka és nem hiába elpazarolt fáradság.

Csak azt kell megállapítanunk, hogy mi a baj oka, és akkor hozzáláthatunk az orvoslásához. Mi hát az az akadály, amely elzárja az ilyenekben az Isten-hitet "a szív" kamráiba, és nem engedi kitörni onnan, hogy betöltse egész valójukat? Micsoda nagy kövek nehezednek rá, hogy elfojtott életre van ítélve bennük? Miért nem akarják vagy nem tudják öntudatosan vallani az Isten-hitet, amelyből pedig titkon táplálkozik az életük?

Ezekre a kérdésekre az élet nagyon változatos feleleteket ad. Be kell érnünk azzal, hogy éppen csak néhányat említsünk meg közülük, - azokat, amelyekkel a leggyakrabban találkozunk.

Van sok ember, akiben az Isten-hit útját a gyermekkori vallásos képzetek emlékei állják el. Valamikor az édesanyjuk ölén megtanultak Istenben hinni, s ahogy akkor gyermeteg képzelettel el tudták gondolni a nagy titkot, megalkották Istenről a maguk képét. Aranytrónusra ültették, mert hiszen nagyon hatalmas Úr! Mosolygós öregembernek színezték ki az alakját, mert hiszen nagyon jóságos és időtlen idők előtt is élt már. A földre ráhajló mennyboltozat fényes felhőibe helyezték, mert hiszen mindeneket lát. És így tovább. Azóta sok mindent megtudtak. A levegő kéksége felett nincs boltozat, nincs királyiszék, nincs nagyszakállas, kedves öregember. És ezzel a szép gyermekkori álomképpel együtt szétfoszlott az Isten-hitük bizonyossága is. Az csak addig élt bennük, amíg tudatlanok voltak. Mennél jobban feltárult tudásuk szeme előtt a világ, annál inkább lehetetlenné vált ragaszkodni a hajdani Isten-képhez. És, úgy látszik, nem magyarázta meg nekik senki, vagy ha magyarázta is, nem sikerült megértetni velük, hogy az az Isten-kép úgyis hamis volt, nem is kár érte. Komoly Isten-hívő, ha felnőtt ember, úgysem olyannak gondolja el. Ők abban a szerencsétlen balvéleményben vannak, hogy az Isten-hit okvetlenül a tudatlan gyermek-lélek Isten-képzeletét jelenti, s mivel az lehetetlenné vált rájuk nézve, kimondják, hogy: "nincs Isten". Csak arra volna szükségük, hogy ezt a félreértést eloszlassuk az útjukból. Meg kell tudniuk, hogy az igazi Isten-hit a felvilágosult, a tudományosan képzett, a valóságos világban komolyan tájékozott lélek számára is - lehetséges.

Vannak azután emberek, akiknek lappangó Isten-hite azért nem tud felszínre bukkanni, mert útját állják bevallott Isten-hívők szégyenletes fogyatkozásai és hibái. Az ilyen emberek nagy igények mértéke alá fogták az Isten-hívők életét, s az nem ütötte meg a mértéküket. Éles kritikus tekintettel beleláttak az Isten-hit külszíne mögé. És fennakadtak azon a sok képmutatáson, elfogultságon, kicsinyességen, szeretetlenségen, pártoskodáson, ami sok emberben jól megfér az Isten-hittel. Mindez az ő szemükben hitelvesztetté tette az Isten-hitet. Ha Istenben hinni annyit jelent, mint ezekbe a hibákba belesüllyedni, akkor nekik erre a hitre nincs szükségük. Ők fölényben érzik magukat az ilyen hívők erkölcsiségével szemben. Azzal közösséget vállalni nem akarnak. Kimondják tehát, hogy: "nincs Isten".

Ezek is, nyilván, végzetes tévedés áldozatai. Nem veszik észre, hogy ami baj van a hívők jellemében, - és ismerjük el, hogy csakugyan sokszor van baj benne, - az nem a hitük miatt van, hanem éppen a hitük ellenére. Azt kell megérteniük, hogy az Isten-hit nem tápláló gyökere ezeknek a hibáknak, hanem azok úgy tenyésznek rajta, mint az élősdiek a fa törzsén: nem édes gyermekei, hanem az életét elszívó ellenségei; nem szövetségestársi viszonyban van velük, hanem örök harcban. Rá kell vezetni őket arra, hogy ha küzdeni akarnak magasabb, nemesebb erkölcsi eszményekért, akkor nem az a dolguk, hogy kivessék az Isten-hitet a lelkükből, hanem az, hogy éppen annak erejét vessék bele a küzdelembe. Egyszóval: meg kell láttatnunk velük, hogy az Isten-hit éppen az ő igényeik szempontjából, pótolhatatlanul - szükséges.

Végül, vannak olyan Isten-tagadók is, akiknek Isten-tagadása egyszerűen a környezet hatása. Amíg Isten-hívő emberek között forgolódtak, ők is azok voltak. De aztán kiléptek egy olyan világba, amelyben az ellenkező felfogás volt az uralkodó. Az olvasmányaik azt sugallták, hogy: "nincs Isten". A világnézeti áramlatok, amelyek divatoztak körülöttük, azt vallották, hogy: "nincs Isten". A tekintélyek és a közfelfogás, amelynek hatása alá kerültek, azt harsogta, akár hangos tagadásával, akár csendes, fölényes hallgatással, hogy: "nincs Isten". Csoda-e, ha egyszer azon vették észre magukat, hogy a környezet átfestette az ő gondolkozásukat is? Hiszen nehéz dolog az embernek az ár ellen úsznia, és szilárdan képviselnie olyan meggyőződést, amiért különcnek nézik és lemosolyogják! A környezet csendes terrorja rettenetes hatalom! Hány embernek Isten-hite menekül el előle szégyenlősen a szívnek titkos rejtekébe, míg kifelé a lélek felölti a mások viseletét utánzó uniformist, és kimondja, hogy: "nincs Isten"!

Az persze más kérdés, hogy ez a megfélemlített Isten-hit meddig bírja ki a fojtogatott, rejtegetett életet, és hogy nem jön-e el egyszer az a perc, amelyben utolsót lobban pislogó lángja a lélek mélyén. Akkor aztán beáll az az állapot, amelyről a zsoltáríró beszél: a környező világ áradatával együtt úszó ember "az ő szívében" is kimondja, hogy: "nincs Isten". És ki tudja, hogy hova sodorja az ár a "balgatagot"!

Az ilyen embereknek arra van szükségük, hogy még idejekorán felébresszük a lelkiismeretüket. Rá kell eszmélniük arra, hogy az életet nem azért kaptuk, hogy gyáván meghunyászkodjunk, hanem azért, hogy harcoljunk, még ha mindenki ellenünk fordul is, és az Isten-hitet sem vethetjük prédául a divatnak vagy a köztetszésnek. Meg kell bizonyosodniuk az Isten-hitről úgy, hogy szembe merjenek szállni minden tagadással. Egyszóval: meg kell látniuk, hogy akárki akármit mond is, az Isten-hit - igaz.

*

Nem lesz tehát hiábavaló dolog, ha megvitatjuk az Isten-hit lehetséges voltát, szükségességét és bizonyos igazságát. Talán megadja Isten azt a reménységünket, hogy egy-egy kételkedő, tagadó lélekben harcba száll az elrejtett Isten-hit a fennen vallott Isten-tagadással, és győzelmesen felülkerekedik rajta. Akik pedig szívükben is, szájukban is, egyaránt boldogan hordozzák a boldog bizonyosságot, hogy "van Isten", talán még jobban ráeszmélnek arra, hogy milyen gazdagok és milyen bizonyosak ennek a hitnek a birtokában, és milyen szent felelősséggel kell azt szertehordozniuk az Isten-tagadásban vergődő világban!

***

(Konfirmációi)

"Az én részem kies helyre esett,
nyilván szép örökség jutott nékem."
16. Zsoltár, 6.v.

Örömünnep ez a mai a mi gyülekezetünk számára, testvéreim. Hogyne örvendene a mi szívünk, amikor egy új konfirmáló nemzedék, ifjú csapat jelenik meg itt mindnyájunk színe előtt, hogy vallást tegyen az ő hitéről, és az anyaszentegyháznak a legbelső, úrvacsorai közösségébe felvétessék. Megtelik a lelkünk hálaadással, mert megemlékezünk róla, hogy mennyi hűséges szolgálat készítette elő ezt a mai napot, - szülőknek és tanítóknak mennyi fáradozása, az Isten kegyelmének milyen gazdag kiáradása. Íme, itt az eredmény: mindez nem volt hiábavaló. - De nemcsak örömnek az ünnepe ez a mai számunkra, hanem fájdalmas érzéseknek a napja is: a mi nemzetünk e mai megszentelt napon emlékezik meg hőseiről, akik életüket adták ennek a hazának az életéért. Reménykedve nézünk elébe e most konfirmáló nemzedék jövendőjének, és ugyanakkor könnyhullatással nézünk vissza a megtett útra, amelynek nyomait annyi vérhullás jelzi. Ez a két érzés: öröm és fájdalom, mégsem ellensége egymásnak; nem rontja le egymást szívünkben, hanem ellenkezőleg: van valami nagyon illő abban, hogy így egybeesik a múlt véres áldozatairól való megemlékezés napja szárba szökkenő jövendőnk ez örömünnepével, - mert nem is volna hozzánk méltó örülni úgy a magyar jövendőnek, hogy megfeledkezünk arról, hogy annak vetése vérrel öntözött talajból sarjad és törekszik az ég felé.

Nagy ára van annak, hogy mi itt lehetünk, hogy magyarok lehetünk, s hogy ezen a csonka magyar földön és annak határain túl is, van magyar református anyaszentegyházunk, amelynek íme, a mai napon is újra kezébe adja az Isten a jövendő zálogát a mi konfirmáló új nemzedékünkben. Éppen azért olyan szent a mi reménykedésünk, mert annyi fájdalmas, bús emlék támad szívünkben a letűnt időkből; mert annyi átokverés, annyi szenvedés sújtotta a mi nemzetünk eddig élt nemzedékeit, s ezért kell, hogy égre szálljon a mi imánk: "Urunk, Isten, ne engedd, hogy mindez hiábavaló lett légyen, ennek a nemzetnek annyi vértől ázott fáján engedd kivirulni a tavaszt, hadd viruljon végre gyönyörű szépségben." Ezzel az imával öleljük szerető szívünkre a mai napon konfirmáló ifjainkat - fiainkat s leányainkat -, hadd teljesedjék be az ő életükben és az ő sorsukban ez a reménység. Bíztat bennünket ennek a reménységnek az alapos-volta felől az a fogadástétel, amely nemsokára el fog hangzani az ő ajkukról, hogy számításainkat nem az üres levegőre építjük, hanem arra alapítjuk, hogy ennek az új nemzedéknek az életében az örök kegyelmű Isten maga nyilatkoztatja meg a jobb jövendőt. Fiaink és leányaink ma elkötelezik magukat a mi anyaszentegyházunk tagságára. Vallást tesznek, hogy ennek hite az ő hitük, és hűséget fogadnak ennek a szent közösségnek a szolgálatára. Ideállnak elénk, és kijelentik, hogy ezt tekintik a maguk lelki otthonának, és ebben akarnak élni úgy, amint előttük járt nemzedékek. Körülhordozzák lelki szemeiket, és számon veszik most még egyszer ezt az ősi birtokot, és az Isten színe előtt kijelentik, hogy meg vannak vele elégedve; beérik ezzel, mást nem is kívánnak, ide cövekelik le a maguk lelki sorsát, az ősi hitnek ezen a telkén akarják az ő életüket leélni. Egy pillanatra átsuhan a lelkünkön a kérdés: vajon nem volna-e jobb, ha szabadok, ha mentesek maradnának ilyen ünnepélyes szent kötelezettségtől; nem helyezünk-e gyönge vállaikra valami nehéz terhet, amikor azt éreztetjük velük, hogy e mai naptól fogva elszakíthatatlanul ide vannak láncolva ehhez a hithez, ehhez a lelki közösséghez; ehhez az egyházhoz, amely a mienk? - Nem, testvéreim. Elmondhatjuk mindnyájan: ne féltsük a mi fiainkat, leányainkat, mert a mi életünkben az igazi elkötelezés sohasem rabság, sohasem veszteség, - különben hogy ujjonghatna a zsoltáríró a felolvasott alapigében? Ő is beszél az ő osztályos részéről, az ő örökségéről, amelyhez odakötve érzi a maga életét, éspedig nem panaszos hangon emlegeti, hanem dicsekszik vele és ujjong miatta: "Az én részem kies helyre esett, nyilván szép örökség jutott nekem."

Az emberi életnek egyik legalapvetőbb igazsága éppen az, hogy nincs semmiféle haladás önkorlátozás nélkül. Aki minden akar lenni, az végül semmi sem lesz. Aki mindenhol otthon érzi magát, az kóbor cigány életet él. Csak az viszi sokra, aki felteszi életét valamire, s aztán jobbra-balra nem tekintve, minden egyebet félretéve, annak szenteli oda minden igyekezetét. Ez a korlátozás, ez a megkötöttség és elkötelezettség az emelkedésnek és a magasba lendülésnek a titka. És ezért örvend a mi szívünk, amikor a mi konfirmáló fiaink és leányaink ezen a mai napon kijelentik, hogy igenis, ők is megtalálták azt a lelki telket, amelyen építeni akarnak; azt a lelki otthont, amelyben lakni akarnak. Ezt az egyházat a magukénak tekintik, és jobbra, balra, nem sandítva, ebben akarják az ő üdvösségüket megkeresni és megtalálni mind életükben, mind halálukban.

Az volna szomorú, amiatt kellene aggódnunk és gyászolnunk, hogy ha valami kalandor lélek mutatkozna bennük, amely ma itt, holnap ott érzi jól magát, és mindenbe, amit ez a világ felkínál, belekóstolnának anélkül, hogy tudnák: melyikhez kössék magukat, melyikre bízzák magukat?

Örömünnep számunkra, amikor ők is megállnak itt és kijelentik: "az én részem kies helyre esett, nyilván szép örökség jutott nekem." És a mi szívünk rázengi a visszhangot: igen, valóban kies helyre esett ez az örökség, és szép ez az ősi tanya, ahol ők is gyökeret akarnak verni teljes életükre; a magyar református anyaszentegyháznak tagjaivá lesznek, és ez olyan kitüntetés, hogy ha az Isten valakinek megadja, az méltán lehet büszke egész életében. Igaz, hogy viharvert, ősi otthon ez, sok rossz napot látott, sokszor feldúlták, felperzselték, sokszor átgázoltak rajta az üldözésnek ellenséges hadai, - de annál szentebb, drágább nekünk.

Lelki szemeink előtt megjelennek négy évszázadon át ezelőtt élt eleink, szép, komoly magyar arcok; régi magyar nemesek, főnemesek, fel egészen országnagyokig és fejedelmi rangúakig, ott vannak ebben a láthatatlan sokaságban régi magyar városoknak derék, munkás cívisei, a magyar földnek dolgos pórai, akik mind ugyanezt a hitet vallották, amiért sokszor felégették felettük házukat, kezükbe kellett venni a hontalanság botját. Ősi zsoltáraikat sokszor csak mocsarak rejtekeiben zendíthették meg Isten dicsőségére, - de mi mégis azt mondjuk: az az örökség, amit reánk hagytak, éppen azért szentebb, becsesebb nekünk minden másnál!

Ma is egyszerű hajlék ez a mi anyaszentegyházunk, szegényes ház, bíbor és bársony, arany és drágakő nem fénylik és nem csillog benne, díszruhába öltözött szolgák nem nyüzsögnek benne. Puritán, egyszerű ház, de mi azt mondjuk: éppen ezért vagyunk hálásak az Istennek, hogy ez a mi otthonunk. Nem valami nagy előny ehhez az otthonhoz tartozni. A református név nem olyan ajánlólevél, amely előtt rögtön megnyílik minden ajtó. A mai időkben sokszor inkább hátrány, mint előny, és református embernek, hogy magát nélkülözhetetlenné tegye, megbecsüljék és érvényesüljön, kétszer annyit kell dolgoznia, kétszeres alapossággal kell felvérteznie magát minden tudással, és kétszer olyan lelkiismeretesnek és megbízhatónak kell magát bizonyítania. De mi azt mondjuk, hogy éppen ezért vagyunk hálásak az Istennek; nagy jótétemény ez nekünk: "a mi részünk kies helyre esett, nyilván szép örökség jutott nekünk." Nem is kívánhatnánk mást, mint hogy annyi küzdelemnek máig megmaradt drága gyümölcsét ránk bízza az Isten, és megtiszteljen bennünket azzal a nagy kiváltsággal, hogy mostantól kezdve mi vigyük ezt tovább, - ami annyi áldást és fényt terjesztett ebben a magyar életben a múltban, annak mi legyünk a gazdái a jövendőben. Természetesen nem az a dolgunk, hogy egyszerűen utánozzuk az őseinket, de egy új korszaknak új viszonyai közepette mégis a mi feladatunk és kiváltságunk, hogy ennek a református anyaszentegyháznak minden lelki gazdagságát belevigyük a magyar életbe. A református névvel, mint valami nemesi levéllel járjunk-keljünk ezen a magyar földön úgy, hogy akik utánunk jönnek, rólunk is elmondhassák majd, hogy nemcsak a XVI. XVII. XVIII. században volt Istennek nagy áldása, hogy itt Magyarországon volt reformátusság, hanem azt is elmondhassák, hogy a XX. században is ennek a nemzetnek sok sebe azért gyógyult be, sok nehézségnek azért tudott fölébe kerekedni, azért volt viharos időben is lelki egyensúlya, mert voltak református keresztyének, akikből ezek a lelki hatások kisugároztak.

Ünnepnap mindnyájunk számára, amikor előáll egy új nemzedék ifjú csapata, és elmondja a zsoltáríróval: "Az én részem kies helyre esett, nyilván szép örökség jutott nekem."

De rá kell mutatnom arra, testvéreim, hogy ez a mai nap igazi ünnepnappá akkor lesz, és a mi konfirmandusaink hálával eltelt szívvel akkor magasztalhatják az Istent a nekik juttatott szép örökségért, hogyha megértik - és én hiszem, hogy megértették -, hogy e mai napon nemcsak a magyar református egyház tagjai közé iktattatnak be. Ez csak földi keret, a lényeg ezen belül van: a lényeg valami láthatatlan, a lényeg a Krisztus egyetemes teste, az a lelki közösség, amellyel átfogja Ő mindörökre az Ő választottait és megváltottait. Igazi konfirmációvá az teszi ezt a mai napot, hogy amikor én a gyülekezet nevében kijelentem nektek kedves fiúk és lányok, hogy most felvettünk titeket a mi anyaszentegyházunk közösségébe, ugyanakkor elhangzik egy másik szó, amit testi füllel itt nem lehet meghallani, mert nem fizikai légrezgés; egy lelki szó, az Istennek a szava, amely hozzátok egyenként szól, és biztosít benneteket: "Fiam, leányom, az enyém vagy, öröktől fogva ismerlek, azt akartam, hogy nekem élj; gyarló vagy, bűnös vagy, de az én egyszülött Fiam neked is Megváltód lett; Őérette téged is megigazítlak, szívembe fogadlak, kezemben tartalak, és mindörökre megőrizlek."

Aki ezt átérzi, az tudja, hogy a mi látható egyházunk arra való, hogy ide felemeljen minket, hogy rajta keresztül mint valami előcsarnokon át, odaérkezzünk az Isten színe elé, ahol a szívünk felujjong, és elmondhatjuk a szó teljes értelmében: "Az én részem kies helyre esett, nyilván szép örökség jutott nekem." Mert aki megkapja az Istennek ezt a konfirmációját (megerősítését) a szívébe, annak az élete-boldogsága biztosítva van.

Bizonyságot tehetnek erről a gyülekezet tagjai is. Vannak itt sokan, akik az életnek sok harcát megharcolták, talán már deresedő fővel ülnek itt, de visszatekintve a megtett útra, elmondhatják: sok minden cserbenhagyhatta őket, amibe bizalmukat vetették, de maradt valami, ami elég, ami egymagában is boldogít, ami mindenért kárpótol, és amíg ezt a magukénak nevezhetik, addig ujjong az ő szívük: "Az én részem kies helyre esett, nyilván szép örökség jutott nekem." Ez az egy az a kincs, amelyről a zsoltáríró is beszél: "Az Úr az én osztályos részem." Most, amint itt álltok életeteknek virágkorában, szemetek előtt megnyílik jövőtöknek a pályája, és indultok feléje - a túlsó partot nem láthatjátok: hova fogtok érkezni, hogy fog végződni ez az utazás? Ez az a kérdés, amelyet lelki anyátok, az egyház is átnyilallni érez a lelkén most. Mi lesz veletek? - De ez az a kérdés, amelyre nem ad feleletet az Isten. Fenntartja magának, hogy a jövendőt úgy alakítsa, ahogy neki tetszik, s abba semmi emberi tudás beletekinteni ne tudjon. És én mégis, kedves fiúk és lányok, itt az egész gyülekezet nevében egy jövendőmondást meg merek kockáztatni abban a szent bizonyosságban, hogy erre a jövőtöknek semmilyen alakulása sem fog rácáfolni. Meg merem jövendölni - sőt, ne használjunk ilyen balgatag emberi kifejezést, - az Ige az az alap, amelyre támaszkodunk -, Isten nevében meg merem ígérni nektek egy feltétellel, hogy majd ha elérkeztek az életetek végére, legyen az hosszú vagy rövid, napfényes vagy borús, - vallani fogjátok boldogan és hálával: "Az én részem kies helyre esett, nyilván szép örökség jutott nekem." Vallani fogjátok, hogy érdemes volt az életet végigélni, és hogy szép volt az élet - egy feltétellel: ha elmondhatjátok, ami ma itt boldog vallástételetek: "Az Úr az én osztályos részem."

Ha abba vetitek a ti reménységeteket ezentúl is, ha ezen az alapon épül tovább a ti életetek, amire most ráálltok; hogyha e ti Jézusba vetett hiteteket, amely bizonyságtétel el fog itt hangzani, nem fogjátok hagyni elnémulni, hanem az életetek folyamán is sokszor megújul, és ez a konfirmáció csak kezdet lesz, amely után jön a folytatás. Ti sokszor odaálltok lélekben az Isten elé, és sokszor leteszitek lelketeket az Ő kezébe; magatokat Neki felajánljátok, minden képességeteket az Ő szolgálatára elkötelezitek és valljátok és érzitek, hogy nincs nagyobb öröm, nagyobb kincs, mint egynek lenni az Úr Istennel, a mi kegyelmes Atyánkkal, az Úr Jézus Krisztus által.

Ez az a lelki birtok, amely felé az anyaszentegyház szüleitek segítségével hívogat, vezetget benneteket, s mindig újra hívni fog, valahányszor megszólalnak majd a templom harangjai. Hisszük és reméljük, hogy ti ezt megtaláltátok, erre rábukkantatok. Ti most a konfirmációban nemcsak valami régi szokás követelményének tesztek eleget, s nem valami ősi forma hangzik el vallástételetekben ajkatokról, hanem önkéntes, boldog vallomás: "Az én részem kies helyre esett, nyilván szép örökség jutott nekem."

Csak maradjatok meg ezen a számotokra kijelölt ősi telken, ebben a régi lelki házban; legyetek hűségesek, az ígéretet tartsátok meg, s akkor ismételten ígérem nektek az egy, igaz, élő Isten nevében: ez a konfirmációi alapige lesz utolsó sóhajtásotok is, mint ahogy most reménykedve mondjátok, úgy majd elhaló, gyenge hangon, visszatekintve is csak azt mondhatjátok: "legyen áldott az Isten, amiért az én részem kies helyre esett, nyilván szép örökség jutott nekem."

*

És akkor, kedves fiúk és lányok, akkor nem baj, ha ezt a magyar földet annyi hősi vér öntözi, és ha a magyar út annyi gyásszal volt tele, megért minden áldozatot, hogy ha ezen a magyar földön az Istenben bízó férfiaknak és nőknek élete virul ki, amelyre alámosolyoghat a kék ég, ha ez a hála-zsoltár szakadhat fel magyar szívekből. Ha itt a földön rossz napokban csakúgy, mint jó napokban, olyan emberek élnek, akik nem lázonganak, hanem azt mondják: nem is kívánnának mást, mint amit az Isten adott nekik; azt tartják legjobbnak, nem cserélnék el a világnak semmilyen felkínált előnyéért. Ha ez így lesz, nyugodtan porladnak az elesett hősök; az ő áldozatuk érdemes volt, nem volt hiábavaló.

***

"Ifjúságomnak vétkeiről és
bűneimről ne emlékezzél meg!"
Zsoltárok 25, 7.

Vegyünk leckét a bűnbánat és a bűnvallás nagy tartományából a zsoltárírótól. Ennek a tudománynak, - vagy nevezzük művészetnek? - is vannak kontárjai és vannak sokat tanult, járatos, gyakorlott szakemberei, akik például szolgálhatnak.

A felületes bűnvalló általánosságokban mozog. Annyit felölel Isten előtti bűnvallása, hogy voltaképpen semmit sem vall meg komolyan. Sokat markol, - keveset fog meg igazán. A zsoltáríró bűnvalló imádsága konkretizál. A fájdalmasan elítélt dolgok közül, amiket megtalál életében, és magát nem kímélve Isten elé tár, kiválaszt valamit, hogy csakugyan célba találjon bűnbánata, és bizonyos legyen a bocsánat felől is, amiben részesülni akar. "Ifjúságom..."

Különös oka lehetett arra, hogy éppen így imádkozzék. Szűk szobácska az öntudat a lelkünk palotájában, és csak az erős benyomások vagy emlékek képesek arra, hogy oda bejussanak, egyebeket kiszorítva. Mindenre egyszerre a zsoltáríró sem gondolhatott öntudatosan, ami miatt vádolta a lelkiismerete. Az emberi életnek egyetemes bűnösségéből, annak ezerféle megnyilvánulása és bizonysága közül csak az jelenhetett meg öntudatosan a lelkében, ami legjobban bántotta, amit legmélyebben szégyellt, s amiért legforróbban óhajtotta Istennek elfedező kegyelmét. "Ifjúsága bűnei" kerekednek így fölébe minden egyébnek, és ezeket foglalja bele könyörgésébe.

Vajon miért? Miért volt ezekre vonatkozó bűntudata erősebb minden másnál? Ezt a kérdést vizsgáljuk meg közelebbről.

Vajon azért-e, mert talán ifjúkorában súlyosabban vétkezett, mint bármikor azelőtt, vagy azután? Koromfekete foltként meredt a visszatekintő szeme elé ifjúkora, aminek bűnösségéhez képest szürkévé sápadtak többi esztendeinek bűnei? Kiáltó, undok cselekedetekkel szennyezte be talán életét azokban az években, és az emberek szeme elől különösen takargatni való szégyen pecsétjeit hordozta magában?

Nincs semmi komoly okunk arra, hogy ezekre a kérdésekre igennel válaszoljunk. Dávid neve alatt maradt ránk ez a zsoltár. Amennyire az ő életét ismerjük a Szentírás lapjairól, nem rútította el az ő ifjúságát a bűnnek semmiféle kelevénye. Nemes volt ő és hős ifjúkorában. Eljövendő nagy hivatásának fénye ragyogott már rajta korai éveiben, és akármelyik fiatal lélek megirigyelhetné azt a sima, egyenes, bukásoktól megkímélt utat, amit ő megtett, míg elérkezett életének derekára. Ha sötét foltokat keresünk az ő pályáján, amik marhatták a lelkiismeretét, akkor később találjuk meg azokat, amikor túl volt már az ifjúság határán.

De ha nem ebben találjuk is magyarázatát ennek a különös bűnbánati imádságnak, álljunk meg azért itt egy percre. Valljuk meg, hogy ez nagyon természetes magyarázat volna. Nem lepődnénk meg, ha csakugyan azért emlegetné Isten előtt ifjúságának vétkeit, mert azokban különösen súlyosan és szégyenletesen vétkezett. Dávid nem volna kivétel, ha ifjúságában a bűnnek olyan ingoványaiba tévedt volna bele, amiket máskor el tudott kerülni. Ellenkezőleg: azért kivétel, mert ifjúságában kerülte el azokat. Kevés ember van, akinek nincs oka az ifjúságára különös bűnbánattal visszagondolnia. Úgy áll a dolog valóban, hogy a bűn hevesebb ostromának vagyunk kitéve, és pedig védtelenebbül, az ifjúságunk alatt, mint máskor. Megöregedni nem érdem, nem is mindenestől fogva nyereség, - de nem is mindenestől fogva veszteség. Vannak nagy előnyök és áldások, amikhez hozzájutunk egyszerűen az által, hogy elmúlik felettünk az idő. Az ember is érik. S amíg ifjú, még zöld gyümölcs. Valljuk meg, nem a fiatalok iránti valamilyen fölényes és lekicsinylő érzésből, csak egyszerűen az igazság kedvéért, amit nekik is meg kell hallgatniuk, csak azért, mert mennél messzebb haladunk el a magunk ifjúságától, annál világosabban meg tudjuk ítélni, - valljuk meg, hogy éretlen és fanyar gyümölcs az ember az Isten számára, amíg fiatal. Majd az idő hozza meg igazi színét, lágyságát, édes ízét az életének.

Nagy megszentelő hatalom az Isten kezében az idő. Már csak azért is, mert nagy tanítómester. Eltitkolt dolgokat napfényre hoz, tapasztalatot halmoz fel, igazságokat szűr le. Az ifjúság még sok mindent nem tud, - majd megtanulja. És hacsak le nem vonja rólunk Isten végképpen az Ő kezét, akkor: tudni az igazságot, mindig fele már az igazság cselekvésének is. Ismerni a bűnt egész valójában már annyi, mint visszariadni tőle, és harcolni ellene. De nem ismerheti a bűnt az, aki csak mai képében látja, és nem tudja, mit hoz maga után holnap. Az ifjúság megengedi magának, lehetségesnek, megtűrhetőnek, sőt kívánatosnak tart dolgokat, amikről a következmények bebizonyítják, hogy Isten világrendje nem szenvedi őket, és ítélettel bélyegzi őket bűnnek. Micsoda oltalom és segítség: ismerni már ezt a rendet, amint feltárul minden tapasztalt ember számára! És milyen veszedelmes dolog fiatalnak lenni; tájékozatlannak a világban, bízónak ott, ahol a biztos a csalódás, és talán bizalmatlannak ott, ahol az egyetlen igazi érték van!

Nem volna csoda, ha a zsoltáríró ezért emlegetné ifjúságának vétkeit. Nagy a serege azoknak a lelki rokkantaknak, akik ifjúságuk harcaiban szerezték szomorú emlékül sebeiket. Ha volna fülünk meghallani a titkon elhangzó imádságokat, hallanánk, mint visszhangzik a zsoltáríró könyörgése, mint szüntelen, búgó kísérete minden más könyörgésnek, milliók lelkéből: "Ifjúságomnak vétkeiről és bűneimről ne emlékezzél meg!"

Hadd vegyék észre a vezeklőknek ezt a szomorú hadát fiatal testvéreink, hogy közéjük ne kerüljenek valamikor. Fegyelmezzen, óvjon és vezessen a mások tapasztalata, amikor még kevés a magatoké! Hadd vegyen körül benneteket mindnyájunk szeretete életetek legkockázatosabb szakában. Intünk: vigyázzatok! Szólítunk: küzdjetek a bűn ellen! Figyelmeztetünk: most győzzetek felette, - s akkor túl vagytok a legnehezebben, könnyebb lesz már tovább győzni!

De ha a zsoltárírónál mégsem az volt a helyzet, hogy ifjúsága szomorú bukásaiból fakadt ez az érdekes bűnbánati imádság, mi hát akkor annak magyarázata? Csak tapogatózhatunk. Feltevéseket állíthatunk. De érdemes lesz.

Hátha a következőkben találjuk meg a magyarázatot: Talán nem sötétlett a zsoltáríró mögött semmiféle súlyos bukásnak emléke, amibe ifjúságának tapasztalatlan heve hajtotta volna bele. Talán nem is a múltnak bűneit vallja meg itt Istennek, amelyek jobban szomorítanák a jelenbelieknél, - hanem éppen a jelenbelieket, amikbe naponként beleesik, s amikkel állandóan vívja nehéz küzdelmeit. De miért nevezi őket "ifjúsága vétkeinek és bűneinek"? Azért, mert ismerte önmagát alaposan. Bányászott és vizsgálódott a lelke mélyén. Nem csak azt tudta, hogy mi van ott, hanem nyomozta azt is, hogy honnan eredt. Nemcsak a gyümölcsöket látta, hanem kiásta a gyökereket is. És rájött arra, hogy úgyszólván minden bűn, ami miatt el kell pirulnia Isten előtt, visszavezethető ifjúságának idejére. Akkor lett ő azzá, aminek ma látja magát. Akkor szerezte azt, amit ma visel. Akkor építette azt, amiben ma lakik. Akkor gyűjtötte azt, amit ma kivisz a piacra. Akkor vetett, ma arat. Ezért, ha ma könyörögnie kell, hogy Isten ne emlékezzék meg a valóságról, és ne aszerint ítélje meg őt, hanem kegyelme szerint bánjék vele: az ifjúsága felelős érte.

Nincs-e igaza? Az ifjúság a legveszélyeztetettebb kor, és a legtöbb valószínűséget rejti magában súlyos botlásokra, - láttuk. De tovább is kell mennünk egy lépéssel: az ifjúság a legkomolyabb, legfelelősségteljesebb kor is. Olvasztott érc az ifjúság és formába önthető. Amilyen formába ömlik, abban kihűl és megkeményszik. Nagy zúzódás árán és nagy tűznek kemencéjében olvadhat csak meg újra valaha is! Ha csak egészen rendkívüli megrázkódtatások nem érnek: mindnyájan azt az ábrázatot viseljük az életünk végéig....

***

Ne bosszankodjál az elvetemültekre,
ne irigykedjél a gonosztevőkre.
Zsolt. 37,1.

Bibliaolvasó ember megvallhatja, testvéreim, hogy a Biblia azért a legáldottabb és a leghasznosabb könyv, de sokszor azért a legkellemetlenebb olvasmány is, mert mindig a magunk bűneit tárja a szemünk elé. "Seperj a magad ajtaja előtt." - De azért ez az egész zsoltár és benne a mi alapigénk is, bizonysága annak, hogy szól a Biblia a mások bűneiről is. Nem is hallgathat róla, hiszen csakugyan a mások bűne a magunk sorsának az egyik legbefolyásosabb, legjelentősebb tényezője.

Már a mások bűnének a látása is, még inkább annak az elszenvedése, hogyha egyenesen ellenünk irányul, belejátszik a magunk boldogságába; azért nem volna az élet könyve a Szentírás, ha meg nem tanítana bennünket arra is, hogy milyen legyen a mi magatartásunk a mások bűnével szemben. Mások bűnével szemben nagyon sokféleképpen viselkedhet az ember. Az a magatartás, amelyről alapigénk szól, - azt mondhatjuk - középhelyet foglal el a két szélsőség között. Az egyik szélsőség - megmondhatjuk mindjárt -, a legalacsonyabb rendű magatartás a mások bűnével szemben: az, amely nem bosszankodik felette, hanem ellenkezőleg, örömet és kielégülést talál benne. Hiszen lehetne beszélni arról, testvéreim, hogy van még ennél alacsonyabb rendű magatartás is, de azt mellőzzük. Amely fenn sem akad másoknak a bűnén, amely az életben szétnézve lát ott jót és rosszat, és mindent egyformán vesz. Vagy azért, mert meg van vesztegetve a saját lelkiismerete is, és hajlandó a rosszat is jónak minősíteni, vagy azért, mert gyáva, s nem meri nevén nevezni a dolgokat. Efelett mi most átsiklunk. Elég nekünk, mint legalacsonyabb rendű magatartást szemügyre venni azt, amely igenis fennakad másoknak a bűnén, de ha a látszat sokszor éppen ellenkezője is ennek, igazában nagy élvezetet talál benne; nagy szörnyülködések között beszél róla, de a lelke mélyén mit is csinálna, ha nem tudna a mások bűnén fennakadni?

Megálltatok már nem egyszer az állatkertben az oroszlánok ketrece előtt, s megfigyeltétek, mit csinálnak ezek a fenevadak, amikor etetésük óráján eléjük dobnak egy-egy nagy koncot? Amit az oroszlánok csinálnak azzal a hústömeggel, azt csinálják azok az emberek, akikről most szólunk, a mások bűnével: nagy élvezettel veszik a foguk közé, valósággal csámcsogva tépdesik, híznak rajta, mert magukat csak úgy tudják valaminek tartani és fent érezni, ha a másikat mennél mélyebben lent látják. Azon hizlalják a maguk önbecsülését, hogy a mások bűnével foglalkoznak. És ismétlem, akármilyen ellentmondó látszat takarja is a valóságot, a valóság az, hogy a lelkük mélyén nem hogy bosszankodnának mások gonoszságán, hanem élvezetet találnak abban. Örömnap az, ha valakit rajtakaphatnak valami rosszon, mintha kincset lelnének, úgy kapnak rajta.

Az ellentétes véglet, a legmagasabb rendű magatartás a mások bűnével szemben az, amely nem bosszankodik rajtuk, hanem elszenvedi; amely felveszi magára a mások bűnének a terhét azért, mert szereti azokat, akik bűneikkel megszomorították. Ennek a példája áll előttünk a mi Urunk Jézus Krisztusban. A gonoszságnak micsoda képei tárulhattak őeléje, amint a maga tisztaságának és szentségének magas hegyfokáról nézett bele az emberek lelki szakadékaiba, mi fortyoghatott ott az ő szemei előtt; mennyi undok látvány, indulatok, gyűlöletek, s neki végül is csak egy szava volt rá: "Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekesznek." Ez kell, hogy legyen végül is a mi célpontunk, ezt a művészetet kell nekünk is megtanulni. Mások életében akármennyi gonoszságot látunk is, úgy szeretjük azokat az embereket, hogy melléjük tudunk állni, a magunk vállára tudjuk venni az ő terhüket, minthogyha mi volnánk azok a gonoszak és elvetemültek. Tudomásul vesszük, hogy a jelen pillanatban ők a mi testvéreink, benne vannak ebben a nagy nyomorúságban, akár akarjuk, akár nem, most ez az adottság, és hogyha szeretjük őket s jót akarunk nekik, ha ki akarjuk vezetni őket nyomorúságuk mélységeiből, akkor el kell szenvednünk azt, hogy most ilyenek, és meg kell bocsátanunk.

*

De e között a két véglet között vannak egyéb lehetőségek is, s azok közé tartozik az is, amellyel alapigénkben foglalkozik a zsoltáríró. Az elvetemültek, a gonosztevők felett való bosszankodás... Az eredeti bibliai nyelvben itt szereplő kifejezés olyasvalamit jelent, mint felhevülés. Ne bosszankodjál az elvetemülteken, - azt jelenti: ne izgasd magad értük, ne háborogj és ne tüzelj! És amikor úgy folytatja: ne irigykedj, nyilvánvaló, hogy itt sem a közönséges irigységről van szó, nem arról az érzésről, amellyel, akinek nincs, gonosz szemmel néz arra, akinek van. Mert hiszen ez az érzés, amellyel a zsoltáríró foglalkozik, örülni tud annak, hogy másnak van, csak legalább azt láthassa, hogy megérdemli, hogy ezek a javak jó kézben vannak nála. Az hozza izgalomba, azért nyughatatlan és azért háborog, mert olyanok kezében látja a javakat, akik azokat nem érdemlik meg, s igazságtalannak látja, hogy azoknak van, amikor nincs olyanoknak, akik ezerszerte méltóbbak volnának rá. Nyughatatlan ez a lelkület magának a bűnnek ténye miatt, amely ott éktelenkedik a mások életében. S nyughatatlan azért, mert nem látja az Isten erkölcsi igazságszolgáltatását, nem látja a bűnnek lesújtatását és az igazság felemeltetését, hanem éppen ellenkezőleg: lépten-nyomon látja hivalkodni az elvetemülteket, virágzó sikereknek a teljességében örvendezni a gonoszokat. Ezért ég a felháborodásnak, a békétlenségnek tüze benne; ez az a bosszankodás, amelyről itt szó van.

Már most nyilvánvaló, hogy a zsoltáríró intése ehhez a nyugtalankodó, izgatott emberhez úgy szól, mint testvérnek szava a testvérhez. Szelíd intéssel, mert nyilvánvaló, hogy ebben a lelkületben van nagyon sok jó, amit nem szabad elvetni. Ó jaj volna, ha senki sem nyugtalankodna az élet nagy igazságtalanságai miatt! Ha mindenki napirendre tudna térni afelett, hogy érdem és jutalom olyan aránytalan viszonyban van egymással! De ugyanakkor, amikor ebben a lelkületben van sok jó, amihez ragaszkodni kell, vannak benne hibák is, s ezek ellen emel szót a zsoltáríró, s mi is vegyük ezeket szemügyre testvéreim.

Miért ne nyugtalankodjunk, és ne izguljunk? Először is azért, mert könnyen megeshet velünk, hogy letérünk a hitnek az útjáról. Ez az első gondolat, amelyet kiérzek a zsoltáríró intelméből, különösen, ha ezt az első verset az utána következőkkel összefüggésben nézem. Igaza van ennek a bosszankodó léleknek, amikor jó és rossz között éles különbséget tesz, mert maga az Isten állít fel válaszfalat e két össze nem férő világ között. Az egyik kedves neki, a másik utálatos az ő szemében. És igaz az, hogy az Isten, kijelentvén az ő törvényét, amely parancsol és tilt, kijelentette azt is, hogy ő igaz bíró, hogy ő nemcsak úgy veti oda az embereknek jó tanácsként a maga törvényét, hogy cselekedjenek vele tetszés szerint, s lássák mire mennek, hanem ő az ő szent akaratát maga érvényesíti, áldását adván azokra, akik neki engedelmeskednek, és kárhozatot azokra, akik az ő akarata ellen vétkeznek. Van az Isten kijelentése szerint megvesztegethetetlen igazságszolgáltatása az Istennek ebben a világban. Ezt ő megmondta és tudtunkra adta nekünk.

Már most előállsz nyughatatlan lelkű ember, akit bosszant az igazságtalanságok virulása és az elvetemedettek jó szerencséje, és ezt mondod: hol van hát az igazságszolgáltatás? Vigyázz! Ha az Isten mond valamit, akkor ő elsősorban bizalmat kíván, elvárja, hogy az ő szavának higyj! Ha megértetted azt az ő Igéjéből, hogy ő igaz bírája égnek és földnek, akkor ne fürkészd, és ne nyomozd: vajon látod-e ennek nyomait, ne akard ellenőrizni az Istent. Ahogy a zsoltáríró újra meg újra mondja: "bízzál Őbenne." Szívednek az az izgatott nyugtalansága vajon nem hitetlenség-e? Vajon a lelked mélyén, ha őszinte vagy, nem kell-e megvallanod, hogy ott él a kétkedés? Elhinnéd amit az Isten mond, ha ő azt a szemed előtt demonstrálná, de addig nem! A bűnnek, a gonoszságnak jelenléte ebben a világban elsősorban a hitnek a próbája, s mennél jobban beleütközik a lelkedbe és mennél jobban belehasít a szívedbe, annál jobban kell érezned, hogy most, most kell megmutatnom, hogy én az én Istenemben bízom! Amit ő nekem mondott, azt én igaznak tartom akkor is, ha nap nap után a tapasztalat nem igazolja is. A sötétben is tudom, hogy közel van hozzám, s ha elrejtőzik is, tudom, hogy ott van és változatlanul az, akinek mondja magát. Vigyázz hát, le ne lépj a hitnek az alapjáról!

Fenyeget egy másik veszedelem is, hogy ha bosszankodnál az elvetemülteken. Még nagyobb veszedelem, szinte azt mondhatnám. Az, hogy feltolod magad az Istennek a helyébe, magad akarsz beleülni az ő székébe, és ki akarod venni az ő kezéből a bírói pálcát, hogy azt magad suhogtasd. Illetékesnek érzed magad végső véleményt mondani a sorsnak bonyolult szövedékében; hol, mikor, mi volna igazán igazságos, hogyan kellene lépésről lépésre minden bűnnek megbűnhődnie. - Hát ki vagy te, ki vagy te, emberke? Hogy vállalkoznál nyilatkozni, hogy vállalkoznál intézkedni olyan dolgokban, amelyeknek a bonyolult szövedékét te át sem tudod tekinteni? Mi az, amit te látsz belőle? Egy apró, kicsiny kivágás; akármilyen jól nézed, akárhányszoros nagyítással nézed, a mikroszkópod alatt az a kis parányi kör tágasabb nem lesz, azon kívül homályba vész a te szemed elől minden. Az egekben lakozónak kell lenni annak, örökkévalóságok összefüggéseit áttekintőnek s mindentudónak kell lenni annak, akinek a kezében jó helyen van emberek megítélése. Te csak a jelen pillanatot látod, azért vagy olyan nyughatatlan, olyan türelmetlen. Már magad is, kicsiny ember létedre kissé messzebbre nézhetnél, gondolhatnál a holnapra, felemelhetnéd a tekinteted a jövő felé; ne csak azt nézd, hogy most hogy virul a gonoszság, azt is nézd, mi lesz majd belőle; akik ma virulnak, azokra milyen szánalmas hervadás vár. Tudj várni az Úrra! Nem jön ő elő parancsszóra, mint egy nagy úrnak az inasa; ne siettesd őt, ne követeld, hogy most rögtön tegye meg azt, ami igazságosnak látszik a te ítéleted szerint. Lassan járnak az ő malmai, de biztosan. S ha kivárod, a végén szégyellni fogod magad, hogy kételkedtél benne; annyit nyughatatlankodtál a gonoszság miatt, annyit bosszankodtál, amikor nem volt szükség rá. Ne bosszankodjál hát, mert vétkezel vele a te Urad Istened felségjogai ellen, aki nem tűr vetélytársat.

És végül egy legnagyobb veszedelem, testvéreim: aki bosszankodik az elvetemültekre, oda juthat, hogy megfeledkezik a maga ügyéről; csakugyan jobb volna előbb a maga háza előtt sepernie. Mit tartozik utóvégre terád, hogy az Isten ezzel meg amazzal hogyan bánik el? Rád a magad ügye tartozik. Hogy állsz te magad a te élő Uraddal, Isteneddel? Nyughatatlankodol és békétlenkedel azért, mert nem látod az Isten kezét megnyilvánulni az életnek zűrzavartól éktelen jelenségeiben? Az a kérdés: nem látod-e megnyilatkozni az Isten kezét a tulajdon életedben? Ugye, hogy látod? Csillapodjál le az Úrban, csendesedjék el a lelked háborgása, és akkor meg kell vallanod: nincs semmi másra okod, mint arra egyedül, hogy hálával, alázatosan oda borulj a te Istened elé és magasztald az Ő jóságát. Mert ugye, jó volt hozzád? Ugye, érezted az Ő irgalmát? Ugye, veled sem úgy bánt, mint igaz bíró, hanem tudod, hogy megbocsátott neked? Ugye, aláhajolt hozzád, és kiragyogott feletted az ő atyai arca? És amikor azt mondja a zsoltáríró: "gyönyörködjél az Úrban", erre benned is felébred a visszhang: "Igen, nincs nekem nagyobb gyönyörűségem, mint Ő. Én benne kimondhatatlan örömöket találtam; ha az élet sok más örömöt hozott is, a szívemet Ő töltötte meg igazán boldogsággal. Ő nekem uram és parancsolóm, s ha az élet ezerféle változatában megtagadja is Őt, Ő mindig kinyújtja felém a kezét: amikor már-már süllyedek, megragad; sohasem engedi, hogy azt higgyem: nincs már remény számomra - mindig megvigasztal, s én boldog lehetek Őbenne."

Mit bosszankodsz, miért háborogsz és nyughatatlankodsz, amikor látod, hogy a világban éktelenül grasszál a gonoszság? Ha nem tudom is, hogy az Isten hogy igazítja el másokkal az ő ügyét, legyen áldott az ő neve, hogy énvelem így igazította el. - Ez nem azt jelenti testvéreim, hogy ki-ki közülünk a maga üdvösségének a boldog élvezetében elhúzódva, ott örvendjen, hogy ő maga megízlelte az Istennek jóvoltát, egyébként pedig hagyja, hogy az ördög vigye magával az egész világot. Igenis van közünk az igazságtalansághoz, amely ezen a világon ott nyugszik, mint átok, és feladatunk a hivalkodó bűnnek a leküzdése, de ez úgy értendő, - amint a zsoltáríró megtanít bennünket alapigénkben, - hogy minden igyekezetünk, amellyel felvesszük a harcot a világban uralkodó igazságtalanságok leküzdésére, előbb utóbb korlátokba ütközik; mi mindent nem tehetünk jóvá, ami ezen a világon el van rontva. Hagynunk kell valamit az Úristennek is. Sokkal többet tehetünk, mint amennyit szoktunk tenni. És jó, hogyha felkavarja a rest lelkiismeretet az Istennek hozzánk szóló parancsa ebben az irányban, de egy bizonyos ponton tehetetlenné válik a mi minden igyekezetünk, és ott, azon a ponton szól hozzánk az Ige, hogy most már aztán ne izgulj, ne nyugtalankodj, hanem lecsillapodott, békés lélekkel tudd az Úristenre bízni, hogy Ő igazítsa el azokat a dolgokat, amelyek meghaladják a te képességedet. Hogy kire-kire mi van bízva, miért vagyunk mi magunk felelősek, mit tehetünk, hogy letöressék a méltatlanul és jogtalanul felemelkedő önzés és a fennhéjázó gonoszság, amely lába alá tapos sok tisztes, érdemes életet? Erre, testvéreim, kinek-kinek a maga lelkiismeretétől kell feleletet kapnia, mert kire ez, kire amaz bízatott. Akik országok élén mint kormányzók uralkodnak, hatalomnak a birtokosai, törvényeket alkotnak és törvényeket alkalmaznak, azok mindenesetre nem mondhatják azt, hogy: "Nézzük csak csendes, békés lélekkel, lent a néptömegben hogy hivalkodik s hogy garázdálkodik a bűn, hogy szenved az ártatlanság - őket az Isten azért állította az ő helyükre, hogy tegyenek róla, hogy másképp legyen, és ha száz százalékkal nem teremthetnek is más világot, tegyenek legalább annyit, hogy esztendőről esztendőre nagyobb mértékben érvényesüljön az igazság, és megszégyenüljön s háttérbe szoríttassék a gonoszság.

És utóvégre ebben a mai világban mindnyájunk kezében van valami kicsi hatalom, mert szavazati joggal bíró állampolgárok vagyunk. Valamelyes felelősség mindnyájunk vállán van, hogy ezzel a jogunkkal úgy éljünk, hogy szavazatunkat oda adjuk, ahol bízvást remélhetjük, hogy az igazság érdekében fogják felhasználni a hatalmat, s nem fognak még tetéződni a társadalmi és gazdasági élet visszásságai, ahol nem tőkét akarnak kovácsolni a maguk érdekei előmozdítására, hanem igyekezni fognak megoldani a megoldandó kérdéseket. - Eddig elmehet az Isten Igéjének hirdetője is a politika mezején. Hogy melyik párt lesz az, amelybe ezt a bizalmat vetheted, azt neked magadnak kell megítélned, testvérem. Ez a hely nem arra való, hogy egyik vagy másik politikai tömörülés vagy párt szószólója legyen, de mert hogy amikor szavazol, a lelkiismeretedtől Isten színe előtt meg kell kérdezned, vajon szavazatoddal jó ügyet támogatsz-e, ezt a kérdést igenis, itt is meg kell említeni. De ha mindent megteszel, ezer és ezer becsületes ember mindent megtesz, hogy ebben a világban a gonoszság ne legyen hatalom, érdemekhez hitvány ember ne juthasson másoknak a kihasználásával, akkor is hamarosan elérkezel ahhoz a ponthoz, ahol azt kell mondanod: Itt véget ér az én tudományom, és még mindig marad gonoszság, és még mindig maradnak elvetemültek - mit cselekedj akkor?

Vannak forradalmár lelkek, akik itt ezen a ponton kigyulladnak s inkább tűzcsóvát vetnek a társadalom egész épületére, vagy bombával robbantják fel az egésznek a szervezetét csak azért, hogy dühüket kitöltsék a gonoszságon. Szól az Ige: "Ne bosszankodjál a gonosztevőkre"; ez nem a mi utunk, ezzel egyetlenegy sebet be nem gyógyítunk, egy hajszálnyit sem javítjuk a világ állapotát. Ez egy bizonyos pont, ahol nekünk meg kell állnunk, megvizsgálva magunkat: vajon csakugyan nem lehet-e és nem kell-e még tovább haladnunk, és ha igen, néhány lépéssel még tovább megyünk a határig; de határ lesz, és a határon túl még mindig szemünkbe fog vigyorogni a Sátán: "Nézd, milyen hatalmas vagyok, nem száműzhetsz engem a világból, itt vagyok és itt maradok."

És akkor nincs más hátra, mint figyelni erre az intésre: ne bosszankodjál a gonosztevőn, bízd rá az Istenre, menj nyugodtan tovább a magad útján, élj csendes békességgel, légy meggyőződve, hogy a világ kormányzása az Isten kezében van és Ő eligazít mindent, amit te nem tudsz is.

*

Ez ellentéte a lázban égő, nyughatatlan léleknek, ez az a békesség, amelyről a mi Urunk Jézus Krisztus beszélt. Ha valakinek, akkor az ő lelkét égethette a világ gonoszsága és mégis, amikor már a legrútabb képet öltötte ez a gonoszság, amikor a maga szőrös öklével lecsapni készült rá, ő ott állt egymagában, kiszolgáltatva, amikor lett volna joga a mi ítéletünk szerint felkiáltani az égre: "Úr Isten, hol vagy?!" - akkor ő azon az utolsó estén azt mondta az ő tanítványainak: "Az én békességemet adom tinektek."

Adja nekünk is. Akármilyen rút, gonosz is a világ, csak keressük nála, és akkor az ő Lelkével megtelve nem fogjuk elmulasztani, hogy megtegyük azt, ami rajtunk áll: ki fogjuk venni részünket a harcból, hogy megszégyenítsük a gonoszt, hogy a maga medrébe tereltessék az emberi önzés, megfékeztessék minden mohóság, és több legyen a megérdemelt jólét. Igazabb jutalma legyen a becsületes munkának, és mind a többi tekintetben is nem fogjuk kezünket összetéve várni, hogy magától jöjjön el egy jobb világ, de a lelkünk nem fog nyughatatlankodni és bosszankodni, hanem békességes lesz.

Mi volna, ha a páciens izgalma átragadna az orvosra? Az tud igazán segíteni, aki a maga nyugalmát megőrzi a legkétségbeejtőbb helyzetben is. Hol volna ennek a világnak reménysége, ha kivesznének belőle azok a lelkek, akik a mi Urunk Jézus Krisztusnak a békességét hordozzák a szívükben? Sokszor nézem azokat, akik olyan nagy hangon beszélnek nagy átalakulásokról, egy jobb, igazságosabb jövendőről, amelyet meg kellene teremteni, és azt kérdezem magamban: miért ágáltok olyan nagyon, hiszen meglátszik rajtatok, lerí az arcotokról, hogy ha akármilyen boldog állapotok volnának, ti akkor is nyughatatlanok volnátok. Nektek voltaképpen nem az a bajotok, hogy a gonoszság hivalkodik ott kinn; benn a lelketek mélyén van valami nagy rendetlenség, nyugtalanság. Az ilyen emberektől nem várhatunk, nem remélhetünk jó vezetést, jó munkát, igaz eredményt és boldog jövendőt. Azok lesznek az orvosai a mi beteg világunknak, akik a Krisztus békességét hordozzák szívükben. Ne bosszankodjál hát az elvetemültekre, s ne irigykedjél a gonosztevőkre.

***

(1929. jun. 9-én a Család utcai imateremben.)

Jöjjetek, lássátok az Úr tetteit,
aki pusztaságokat szerez a földön.
46. zsoltár 9.

A 46. zsoltár a szívéhez nőtt drága kincse minden embernek, akiben csak valamennyire is él hitének történelmi tudata. Ez volt az a győzelmi himnusz, amelyre sokszor rázendített az Isten népe, valahányszor nagy válságok zúgtak el felette, éspedig rázendített már előre, mielőtt a győzelem napja felragyogott volna. Aki tudja, hogy milyen harcok árán szerzett és megtartott örökség az ő hite, aki nem csak a jelenben élvezi annak áldásait, hanem beleéli magát az elmúlt évezredek emlékeibe, amelyekben ugyanennek a hitnek az ereje tündöklik, - az sokszor elénekli a 46. zsoltárt. Együtt énekli mindazokkal a nemzedékekkel, amelyek reánk származtatták azóta, hogy egyszer valamilyen nagy veszedelemben Izrael lelke beleöntötte ebbe az Isten szabadítása felől való ujjongó bizonyosságát. Együtt énekli a reformáció korabeli ősökkel, akiknek ajkára ebből a zsoltárból szőtt szöveggel adta Luther az "Erős várunk" harsonaszavú dacénekét. Együtt énekli a jövendőnek még meg sem született nemzedékeivel, akikre nyugodtan ráhagyhatja a szent ügy örökségét, - mert amíg zengeni fog a felséges hitvallás: "Az Isten a mi reménységünk, midőn reánk tör ellenségünk", addig nincs mitől féltenünk az utánunk következőket sem, bármilyen rettentések álljanak is majdan az utjukba.

De akármennyire benne él is a lelkünkben ennek a zsoltárnak rendíthetetlen nyugalma, biztonsága, határozottsága, mégis nincs-e igazam, ha azt állítom, hogy idegenül érint és meghökkent - legalább sokunkat és sokszor - az a második része, amelyből alapigénket vettük?

Az első része, borzalmas támadásoktól körülostromlott várat fest elénk, amelynek falain belül mégis zavartalan békesség honol. Csendesen csobognak benne a kifogyhatatlan, élő forrás vizei. "Isten ő közepette vagyon." Hajlékait örvendezés tölti be, akárhogy zúgnak és zajonganak is körülötte az ellenséges hadak. Ez a kép valóban a szívünkhöz szól: Isten az övéinek "erős vára", megtartója és oltalmazója.

De a zsoltár második része kivisz bennünket a város falain kívül, s ott rettenetes képet tár elénk. Az imént még dühösen tajtékzó harci lárma elült. A tájra dermesztő csend telepszik. A támadásra mozgósított nemzetek, a felvonultatott rettentő hadak, nincsenek már sehol sem. Csak szétszórt, néma tetemek emlékeztetnek arra, hogy nemrégen büszke seregek lepték el a környéket. Szerteheverő pajzsok, töredezett kardok, tűz martalékává lett hadiszekereknek üszkös roncsai borítják a mezőket. Félelmetes pusztulás képe mindenütt, ameddig a szem ellát. És ezt a döbbenetes látványt a zsoltáríró azzal a szándékkal foglalja bele énekébe, hogy ez szolgáljon annak betetőzéséül. Erre a részre helyezi a hangsúlyt. Ez a csattanója az egésznek. Abban a halálos, dermesztő csendben, amelyet itt szemléltet, s amely ellenállhatatlanul rátelepszik a szemlélőnek a lelkére is, várja és reméli, hogy meg fog szólalni igazában az Isten magasztalása. "Csendesedjetek el és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten! Felmagasztaltatom a nemzetek között, felmagasztaltatom a földön!"

Mintha az egész zsoltár azért íródott volna, hogy a pusztulásnak erre a mezejére vezessen el bennünket, és itt tanítson meg mindnyájunkat az Isten ismeretére. "Jöjjetek, lássátok az Úr tetteit, aki pusztaságokat szerez a földön!" Nem különös dolog-e az Isten nagyságos dolgait a pusztításban látni, és az Ő hatalmát éppen megsemmisítő munkájában magasztalni?

De biztosan nem a zsoltáríróban, hanem bennünk van a hiba. Vegyük hát kissé közelebbről szemügyre a dolgot, és értsük meg a zsoltáríró igazságát.

Isten tehát pusztításokat szerez....

Úgy hozzászoktunk ahhoz, hogy Istenben mindig csak az élet forrását, a teremtő erőt, a fejlődést és virulást zsendítő jóságot, a megújhodást ajándékozó kegyelmet s a végső tökéletesség felé munkálkodó titokzatos építő hatalmat lássuk. Most meg kell ismernünk egy másik oldaláról, - mint rombolót, akinek hatalmából enyészet és halál is fakad. De nem természetes kiegészítése-e ez a mi Isten-ismeretünknek? Olyan világban, mint amilyenben mi élünk, lehetséges-e az egyik a másik nélkül? Ahol a világosságnak annyi sötétséggel kell megküzdenie, győzhet-e az áldott napfény másként, mint az éjszaka halálával, s ahol a bűnök fenevadjai leskelődnek mindenfelől, hogy rejtekhelyeikből lecsapjanak áldozataikra, lehet-e békés virulást teremteni irtás nélkül? Csak fel kell ébrednünk önáltató szép álmainkból a valóságos világ meglátására, és mindjárt beláthatjuk, hogy Istennek pusztításokat kell szereznie, ha hatalmát meg akarja dicsőíteni. Mint ahogy a napfény nem annak ellenére, hogy gyógyító és éltető hatalom, hanem éppen azért, hogy az lehessen, könyörtelenül öldökli a ragály és a penész csíráit, amelyek a sötétség nyirkos levegőjében garázdálkodnak, úgy az élő Istennek is "megemésztő tűznek" kell lennie, hogy magasztalása felhangozhassék a hálás szívekből.

Akik Istenért éltek és harcoltak, éppen ezért mindig tisztában voltak azzal, hogy feladatuknak kettős oldala van. Az Ótestamentumban Jeremiás világosan látja, hogy amikor "országok és népek fölé rendeltetik" az Isten akaratának hírnökeként, ez "építést és plántálást" jelent, de éppúgy "gyomlálást, irtást, pusztítást, rombolást" is. Az Újtestamentumban Pál apostol sem áltatja magát afelől, hogy az Evangélium hirdetése nemcsak "életnek illatja az életre", hanem éppúgy "halálnak illatja is halálra". És amikor egész életét felteszi arra a nagy munkára, hogy megépüljön az emberek között az "Isten temploma", az egyháznak élő kövekből rakott csodás épülete, ugyanakkor úgy is meg tudja fogalmazni programját, hogy ő "minden erősséget le akar rombolni, amely az Isten ismerete ellen felemelkedik".

És mit mondjunk magáról Jézusról, akiben teljességgel megmutatta nekünk Isten az Ő orcáját? Az ő "szelíd és alázatos" alakja tanított meg bennünket arra, hogy megismerjük Istennek csendben munkálkodó, irgalmasan megsegítő, felemelő és éltető atyai szeretetét. Ő, aki "nem vetette meg a repedezett nádszálat, és nem oltotta el a pislogó gyertyalángot" sem, öntötte belénk azt a bizodalmat, hogy Isten mindenütt ott van, ahol bármilyen csekély reménységgel bíztató életcsírákat kell is nagyra melengetni, türelemmel és megbocsátással virágzásra ösztökélni...

És mégis, Őróla íratott meg egész munkásságának az az összefoglalása, hogy: "azért jött, hogy az ördögnek munkáit elrontsa." Egész szolgálata egy nagy, szakadatlan és kíméletlen rombolás... Ne gondoljunk éppen csak arra a jelenetre, amikor ostort ragad, hogy a kufárok uralmát megdöntse a templom szent falai között. Máskor is, mindig "pusztításokat szerzett", amerre járt. Akinek van füle a hallásra, az észreveszi egy régi világ recsegését és ropogását, mihelyt valahol megszólal Jézus, és akinek van szeme a látásra, annak figyelmét nem kerüli el, hogy egy pusztulásba omlott hatalom romjai felett járja Ő a maga győzelmes útját. Pál apostol jól megragadta a dolog lényegét, amikor még Jézus haláláról is, sőt arról főképpen úgy beszélt, mint a sötét ellenségeknek "kifosztásáról" és "megöldökléséről", mint döntő mérkőzésben reájuk mért végső, megsemmisítő csapásról.

A dolog tehát úgy áll, hogy amikor Isten megjelenti magát az emberek életében, mindig "pusztítást" is szerez. Az Ő közelében kettéválnak az addig szürke ködben elvegyült elemek, s amint életet hoz az ő végzései szerint valóknak, éppúgy halált hoz az ő akarata ellen valóknak. Gyógyulás és enyészet, megépülés és összeomlás, beteljesedés és megsemmisülés egyformán hirdetik kezének hatalmát.

Nem ismeri igazán Istent az, aki "félelemmel és rettegéssel" nem szemlélte még "pusztításait" a maga életében. Csak az támadt már új életre Isten kegyelmének érintésétől, akire nézve halálossá is vált már az Isten fensége és szentsége. Éppen ezért nem jut el a legtöbb ember az Istennel való élet viruló mezőire, mert megérzi, hogy oda emésztő tüzeken és halálos árvizek mélységein át vezet az út, - és ettől visszaretten. Az ember nem szívesen áll meg az Isten színe előtt a porba omlott önérdem és öndicsőség romjai felett, és rugódozik az ellen, hogy az életét vesztes csata színterének lássa, amelyen elhullott fegyverek hirdetik a "pusztítást" szerző Istennek egyedülvaló hatalmát. De aki tudja, mit jelent összetöretni és elnémulni a romhalmaz felett, - az megismerte Istent és örökké áldani fogja Őt érette.

Ugyanígy kísérik Isten útját az Ő "pusztításának" jelei az emberek közös életében is. Amikor elbizakodottsága párnáin pihen, vagy betegsége nyoszolyáján sínylődik az Isten népe, - nem aktuális a kérdés. De mihelyt talpra áll és hozzálát hivatásának teljesítéséhez, a világ két pártra szakad körülötte és rögtön szembe találja magát az Isten akarata ellen összeesküdött hatalmak makacs, elszánt táborával. A "vagy-vagy" válságaitól feszültek ilyenkor a helyzetek, és Istennek hatalma nem juthat el másként megdicsőülésre, mint az ellenszegülő erők tetemein át. Össze kell omlania az ellenállásnak, ha még annyi emberi érdek és vágy fűződik is hozzá! S akiknek megadatik, hogy azután körülnézzenek az elcsendesedett harcmezőn, ahol már csak szétszórt maradványai láthatók az imént még verhetetlen ellenfeleknek, azok soha nem felejthetik el többé azt, amit Istennek hatalmából megismerhettek. Hány ilyen emléket hagyott reánk az Isten ügyének múltja, és milyen bizonyos lehetőségekkel bíztat a jövője! Áldott az Isten, aki "pusztítást szerez..."

"Pusztítást szerez a földön" - mondja a zsoltáríró, és hogy jól megértsük gondolatát, érdemes ezt még külön is hangsúlyozni. Könnyen beleeshetnénk ugyanis abba a hibába, hogy az egész kérdést áttoljuk egyoldalúan szellemi síkba. Hajlandók volnánk kettéválasztani a világot, egyfelől a hétköznapi realitásoknak a birodalmára, másfelől egy magasabb lelki régióra, s azután az utóbbira nézve vallani az Istennek hatalmát, de az előbbit kihagyni a számításból. Csábító kísértés az, hogy kijelöljünk Istennek egy külön területet, ahol csakugyan Ő a hatalmas Úr, s ahol pusztulásra van ítélve minden istenellenes hatalom, - a földi világot ellenben, amelyben mindennapi sorsunkat éljük, úgy tekinteni, mint amelyre nem vonatkozhatnak Istennek uralmi igényei.

Nos, ezzel alaposan félreértenénk a zsoltáríró bizonyságtételét. Mert szerinte Istennek "pusztításai", amelyekben megjelenti magát, éppen a földön mutatkoznak!

Hiszen az Isten uralma ellen felsorakozó ellenségek is "földi" seregek. Erejüket a földből szívják. Bennük az anyag lázad fel, a test emeli fel öntelt követeléseit, az érzékek szabadossága, a gyomor telhetetlensége, az ököl erőszakoskodása, a hivalkodás féktelensége tiltakozik az Isten akarata alatt való meghódolás ellen. Akár az egyéni életben, akár nagy tömegek szervezett, intézményes életében, a föld a hadszíntér, és itt kell eldőlnie, hogy valóban Istené-e a hatalom? A kérdés nem az, hogy egy magasabb világban megdicsőül-e Isten, hanem éppen az, hogy vajon az Ő magasabb világa át tud-e törni ennek a földi világnak az ellenálló akadályain? Az Ő országa örökkévaló valóság, - de "eljön"-e? Az Ő neve szent, - de "megszenteltetik"-e? Az Ő akaratának engedelmeskednek a mennyben, - de ugyanúgy "a földön is"? Ebben válik nyilvánvalóvá, hogy Isten valóban - Isten. És ezért kiáltja felénk a zsoltáríró, mint valami boldog felfedezést, hogy Isten "pusztítást szerez a földön".

Isten győzelmeit a léleknek valamilyen elrejtett külön világába berekeszteni egyébként is súlyos félreismerése volna a világ berendezésének. Hiszen az éppen úgy van megalkotva, hogy benne a láthatatlanok szüntelen formálják a láthatókat; a szellem éppen azért szellem, mert belesugárzik az anyagba, és beleépíti abba a maga vonásait, és a lélek világában "nincs oly elrejtett dolog, mely nyilvánvalóvá ne válnék" kézzelfogható, szemmel látható földi realitásokban is. Ha tehát az Isten hatalma beleavatkozik az ember életébe, és ha életadó és életmentő munkáját nem végezheti el úgy, hogy annak ne legyen meg a "pusztító" oldala is, akkor ennek az Isten szerzette "pusztításnak" is a "földön" kell maga után hagynia nyomait.

Ez teszi olyan realisztikussá az Istenhez való egyéni viszonyunkat. Nem lehetsz az Istené anélkül, hogy földi életed dédelgetett részei ne essenek áldozatokul az Ő ítéletének. Vésője le kell, hogy vágjon rólad sok egészen gyakorlati, megnevezhető szokást, kedvtelést, tervet és vágyat, és miközben kibontakozik benned az Ő gondolatai szerint való új ember, körülötted egyre nő a törmelékek halmaza, - abból, ami a magad akarata szerint lehettél volna vagy voltál is, de amit oda kellett adnod a "pusztulásba". Nézd meg, az évek során hogy alakult a pénzeddel való sáfárkodásod, az idődnek a felhasználása, a társadalmi érintkezéseiddel való gazdálkodásod és sok más egészen földi ügyed. Ha elmondhatod, hogy "pusztítást szerzett" az életedben Isten, s ma "kár és szemét" a számodra sok minden, amihez valamikor görcsösen ragaszkodtál, - boldog vagy, mert megismerted az Ő hatalmát. Ha nem, akkor még ezután fogsz beleütközni abba. Végül is romhalmaz fölött fogsz megállni, - itt "a földön". Hiába építed sikereidet az égig, és hiába mozgósítod erőidet még oly nagy seregekben, - egyszer megrendülten kell elismerned, amikor mindez semmivé mállik, hogy Isten az egyedül nagy és erős, aki "pusztítást szerez a földön".

Az emberiség történelmi élete is tele van hintve itt, a földön számba vehető "pusztításokkal", amelyekért szüntelen áldanunk kellene Istent. Hiszen minden bűn, hitetlenség és babona, amely Ő ellene megvetette a lábát, kiépítette a maga bástyáit a nagy tömegek földi életében. Közszokások erősségei emelkedtek, amelyek mögött látszólag véglegesen megfészkelhette magát az ellenség. Intézményekben és törvényekben merevedtek meg istenellenes gondolatok. Emberek milliói táplálták ezek uralmát nemcsak lelki hódolással, hanem anyagi áldozatok adójával is. És ezért megint emberek ezrei építették fel rájuk a maguk anyagi és hatalmi érdekeit. Tudás, művészet, fegyveres erő, minden, ami hatalmat jelent, a rendelkezésére állt egy-egy pogány gondolatnak. És sokszor még a Góliát és Dávid arányánál is sokkalta hátrányosabb, reménytelenebb erőviszonyban állt szemben az Isten ügye minden földi hatalmassággal. Mégis győzött, mert Isten "pusztítást szerzett a földön".

Ahova eljutott az Evangélium, ott ősi babonákkal üzérkedő, emberkínzó, világcsaló varázslók zsarnoki uralma széthullott, és csak emlék-roncsai maradtak hátra. Ahol a keresztyén egyház megtelepedett, ott a rabszolgaságra épített hajdani gazdasági rend előbb vagy utóbb tarthatatlanná vált, akármilyen törvények védték és akármilyen óriási érdekek támogatták. Ahol a Krisztus által önállóvá lett lelkiismeret felébredt a nemzetekben, ott meg voltak számlálva a napjai a zsarnoki önkényuralomnak, a kiváltságos születési előjogok felháborító igazságtalanságainak, az emberi méltóságba belegázoló társadalmi egyenlőtlenségeknek. Hosszú várakozás, türelmes mártíromság kellett hozzá sokszor, de a történet vége mindig az volt, hogy az Isten "pusztítást szerzett a földön", és minden újabb évszázadnak több oka volt áldva imádni az Ő hatalmát.

*

"Jertek, lássátok az Úr tetteit" - ez a felszólítás érkezett hozzánk és mi engedtünk neki. De elmondhatjuk, hogy itt többről volt szó, mint puszta "látásról". Isten "pusztításainak" az ember nem lehet csupán nézőközönsége. Megéreztünk valamit abból, hogy érdekelt felek vagyunk. Tárgyai vagyunk az Ő "tetteinek". "Pusztításai" belehatolnak a mi életünkbe, - egyénenként és egész mai nemzedékünkbe egyetemesen. Oh, jaj! - szemben állni Ővele, amint feltartóztatás nélkül nyomul előre diadalma felé, törve-zúzva, morzsolva-emésztve minden ellenállást! De milyen szent kiváltság önként vetni oda lábai elé mindent, ami megsemmisítő ítéletére méltó! Hiszen a "pusztítás" nem végcélja neki, igazában halálon át is életet munkál Ő, s "aki elveszti az ő életét, megtalálja azt" - Őbenne.

***

(1929. febr. 10-én, a Pro Christo Diákszövetség estélyén.)

"Nagy az Úr és igen dicséretes a mi Istenünknek városában
a szentséges hegyen...(stb. egészen a zsoltár végéig.)
48. zsoltár 2-15.

Van a zsoltárok kincseskamrájában egy szekrény, amelyre ezt a feliratot lehetne alkalmazni: "a Sion énekei". Azok az énekek tartoznak ebbe, amelyekben az ótestamentumi költők Jeruzsálemnek, a szent városnak dicsőségét éneklik, isteni rendeltetését magasztalják, vagy - ha távolról sóhajtoznak csak feléje, - áldásukat küldik el hozzá, és áldásai után epekednek. Hogy Jeruzsálemnek ilyen kimagasló szerepe jutott a zsoltárköltészetben, az nem különös dolog. Az ország fővárosa volt. Benne a Sion ormán ott állt a dávidi királyság vára. Amíg az meg nem rendült, erősen állt az ország. Amikor az romba dőlt, gyászos idők következtek el az egész népre. Szimbóluma volt Izrael nemzeti életének, mint Budavára a magyarságénak. És mert az Ótestamentum gondolkozása és érzésvilága számára a nemzet vallásos jelentőséggel telített fogalom volt, - hiszen az Isten kiválasztott népének tudta a mag népét -, ezért Jeruzsálem egyúttal szimbóluma volt az Isten földi terveinek, országa ügyének is. Ha Jeruzsálem dacolt a történelmi válságok viharaival, az az Isten hatalmának bizonysága volt. Viszont ha Jeruzsálem megdőlt még nálánál is sokkal nagyobb földi hatalmak előtt: az az Isten szövetségében hívő lélek számára jelentett kínos próbatételt.

Ehhez járult még az is, hogy ott állt Jeruzsálem egyik ormán a templom, évszázadokon át Izrael egyetlen, féltve őrzött szentélye. Itt összpontosult mind a mindennapi áldozatokban, mind a nagy ünnepnapok szertartásaiban az egész nép vallási élete. Itt élték át az áldozati oltár körül s a "szent hely" küszöbén a legmélyebb bűnbánatnak, s a hála és dicséret legmagasabb elragadtatásának perceit nemzedékről nemzedékre. Mi sem természetesebb, mint hogy Jeruzsálem képe elkísérte őket a távolba is; megjelent előttük áhítatuk óráin, és kifogyhatatlan forrása volt az énekköltészetük ihletének.

Ha felmerül bennünk ezekkel az énekekkel szemben valamilyen kérdés, akkor az nem az eredetükre vonatkozik, hanem a maradandó lelki értékeikre. A múltban jól el tudjuk helyezni őket: természetes hajtásai egy olyan történelmi törzsnek, amelyet jól ismerünk. De hogy helyezzük el őket a jelenben? Más szóval kifejezve: mi közünk van még ma is hozzájuk? Hiszen éppen az, ami a rég letűnt múltban életre hívta őket, nem is csak elavult, hanem egyenesen legyőzött dolog a mi számunkra. A keresztyénség egész lelki világát éppen az is szembe állítja az ótestamentuméval, hogy szakított mindenféle Jeruzsálemmel; nincs földi központja, amelyhez oda volna kötözve; nem ismer és nem tűr semmilyen korlátozást, amely egy bizonyos helyhez, intézményhez, szertartáshoz, vagy bármilyen szemmel látható kerethez odatapasztaná; - az Istennek "nem Jeruzsálemben", hanem "Lélekben és igazságban való imádásával" úgy ömlik szét feltartóztatás nélkül az egész világon, mint a hegyekről áradó fenyőillat a mezőkön. Mit jelentsen hát számunkra még Jeruzsálem költészete?

Volt azonban Jeruzsálem jelentőségében valami, ami maradandó, s aminek szimbólumaként joggal él tovább közöttünk, és fog is élni a világ végéig: Jeruzsálem az Isten népe látható egységének is szimbóluma volt. Benne földi, érzékelhető, szemléletes módon megjelent az a tény, hogy akik az Istenéi, azok egymással is összetartoznak. Ez a közösség máskor és máshol is fennállt, - de láthatatlanul. Lakóhelyeiken ezerfelé szétszórva, a mindennapi élet forgatagában elmerülve is egynek érezhették magukat a hívek. De csak az ellentmondó látszattal dacolva. Mert hiszen egymástól távol szakadva, sokféle különbség által elválasztva, nemegyszer összeütköző érdekeik által egymással is szembe fordítva élték napjaikat. Jeruzsálem volt az a hely, ahol minden válaszfal ledőlt. A távoli helyek lakói itt egybegyülekeztek. A máskor szétfutó életvonalak itt egy központban találkoztak. Az egyes hívő ember itt beleolvadt a hívők közösségébe. Ennek a közösségnek a szimbóluma Jeruzsálem azóta is, ma is, és az marad örökre.

Hogy ez a közösség mit jelent, s azért mi teszi minden időkre becsesekké a Jeruzsálemet magasztaló zsoltárokat, azt megfigyelhetjük, ha elmerülünk a "Sion énekei" egyik legszebbikének, a 48. zsoltárnak a tartalmába.

Sion az Istennek lakóhelye, mondja ez a zsoltár, és mi ráfelelhetünk: valóban, a látható közösség az Isten jelenlétének az alkalma, valamilyen sajátos és pótolhatatlan értelemben.

Bizonyára tudta a zsoltáríró is, hogy Isten nagyságának és dicsérendő hatalmának a jeleivel tele van az ég és a föld. Mégis azt mondja, hogy: "a mi Istenünk városa", "az ő szentséges hegye" az a hely, ahol "nagy az Úr és igen dicséretes". S ezért, amikor a zarándokcsapattal észak felől megérkezve, a szemébe villan a fordulónál a magaslatokon fészkelő város, nem csak magának a látványnak a szépsége önti el a lelkét lépteit meggyorsító, repeső örömmel, hanem még inkább az a szent város tetőzetei fölött sugárzó fény, amelyet testi szemek nem is láthatnak. Az Isten közelsége ragyog felé onnan, lélegzetet elállító fenségével, és mégis mosolygó hívogatással. "Szépen emelkedik az egész föld öröme" - úgymond - "a Sion hegye a szélső észak felé", - de hozzáteszi, hogy szívének igazi titkát elárulja: "a nagy Királynak városa". És ha megkérdezzük, mit keres ő ezen a helyen hosszú vándorút fáradalmainak az árán, világos a felelete: "Isten van az ő palotáiban, ismeretes ott, mint menedék". A Mindenüttjelenvaló itt valamilyen más, mélyebb értelemben is jelen van. A házakat és utcákat betölti közelségével úgy, hogy szinte kézzel foghatóvá válik. Itt Ő a fődolog, ami mögött minden egyéb háttérbe szorul. Itt mindenki Őróla beszél, és Őreá gondol. Itt Ő a házigazda, és mindenki az Ő vendége, szüntelen az Ő színe előtt forgolódik.

Mindez annak a természetes gyümölcse, hogy az Ő nevében gyülekeznek itt egybe olyanok, akik éppen az Ő nevében keresik egymást. Máskor is az Ő imádói, akármerre legyenek is szétszórva a világban. De máskor ezer más dolguk van: földet művelnek, árukat adnak-vesznek, házuk köznapi gondját viselik, gyermekeikkel bajlódnak. Ha egymással van is dolguk, az is valami egyéb, alárendeltebb dolog csupán. Az, ami életükben a legmélyebb, a legbecsesebb, ilyenkor kiszorul a -figyelmükből. Olykor egy-egy futó percnek az áhítatát szentelhetik csak neki. Az egész lelküket betöltő hatalommal egyéb dolgok uralkodnak felettük. És minden találkozás a hétköznap poros útján vagy lármás piacain, csak újabb homokréteget szór a mélységben rejtőző kincsekre. Isten ott kint, az élet kusza szétszórtságában nem látszik olyan valóságosnak, és nem élhető át olyan lélekbe markoló erővel.

De amikor az emberek nem azon az alapon találkoznak, hogy én adok és te veszel, vagy én gazdád vagyok és te nekem szolgálsz, vagy én férfi vagyok, te pedig nő, akivel kiteljesedik az életem, - hanem egyszerűen és kizárólag azon az alapon, hogy te is Istené vagy és én is az Övé vagyok: akkor Isten a középpontba kerül, és megjelentheti magát a benne összeforrott lelkeknek, teljes hatalmában. Ilyenkor, mint valami máskor a föld színe alatt tovafolydogáló vízerek, a felszínre bukkannak a hitünknek az árjai. Nem falusiak és nem városiak, nem diákok és nem mesteremberek, nem fiatalok és nem öregek vagyunk, hanem elsősorban, sőt kizárólag, - hívők. Egész orcánkkal Isten felé fordulunk, és elmarad a hátunk mögött az életnek minden egyéb, szétszóró, szétforgácsoló érdeke. Kitűnik, hogy nem Istenben, hanem a magunk erőtlenségében volt az oka annak, hogy máskor oly távollevőnek látszott Ő, hogy olyan könnyű volt benne kételkedni, és olyan nehéz volt benne megfogódzni. Most, ilyenkor, mert nem akadályozzuk, hanem segítjük egymást a Feléje forduló figyelemben, szétfoszló ködökből kivilágosodik az arca, a világ zsibongásának elültével csengőn szól hozzánk a szava. Szemtől-szemben vagyunk Vele. Gondolataival átjárja, és akaratával hatalmába keríti a lelkünket.

A közösség Istennek lakóhelye. "Ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok köztük". Aki elvonja magát hitben testvéreinek társaságától és magányos utakon akar csak járni lelki életével, az sorvadásra ítéli magát. Sápadt és vézna lesz a hite. Éltető levegőjétől és napfényétől fosztotta meg. Azoké virul és duzzad az erőtől, akik hűséges zarándokai a közösség Sionának, és már messziről gyönyörködnek óhajtott szépségeiben.

Sion, az Isten győzelmeinek az emlékjele, hirdeti továbbá zsoltárunk, és mi bizonyságot tehetünk róla, hogy a közösség ápolása bizonyosít meg bennünket mindig újra Isten hatalmáról.

Az a megerősített város, amelyet a zsoltáríró már messziről köszönt énekével, nem a mesék fellegvilágában tornyosodik fel, hanem ebben a valóságos világban. Jól ismeri ennek viharait, és sokszor körülcsapdosták már a dühös hullámok. De nem ártottak neki. Sion minden ostrom ellenére is még mindig erősen áll.

Úgy látszik, hogy amikor ez a zsoltár megszületett, akkor is a közelmúltban játszódott le valamilyen válságos próbatétele a városnak. A zsoltárban még benne rezegnek ennek az izgalmai. "Íme, királyok összegyűltek..." De hiába vonták seregeik fojtogató gyűrűjét a város köré. "Tovatűntek együttesen" hamarosan. Isten megmutatta népének védelmére kinyújtott erős karját. "Meglátták ők, legott elcsodálkoztak, megijedtek, elriadtak, rémület fogta el őket..." Mint amikor a "keleti szél" felkerekedik és elbánik "Társis hajóival", úgy, hogy csakhamar szétzúzott testük palánkjai hánykódnak csak a hullámokon, úgy érte utol a végzet Jeruzsálem ostromlóit is.

Ennek a győzelmes szabadulásnak a híre bizonyára eljutott a legtávolabbi kicsiny faluba is. Örülhetett neki az egész ország népe. De különösen nagy öröm volt az, amelyben az ünnepi zarándokok részesülhettek: viszontlátni régi épségében Siont, és szemtől szembe találkozni azokkal, akik élő tanúi voltak a győzelemnek. Ez a nagyobb öröm indítja énekre a zsoltáríró lelkét: "Amiként hallottuk, akként láttuk a seregek Urának városában, a mi Istenünknek városában: örökre megerősítette azt az Isten". És vele együtt ettől az örömtől zsibong a szent városban összegyülekezett egész sokaság: "A te kegyelmedről elmélkedünk, oh Isten, a te templomodnak belsejében... Örül Sion hegye, ujjonganak Juda leányai a te ítéleteidért."

Csodálatos dolog volt megtapasztalni, hogy Isten lakozó helyéül választotta Siont, és közelsége ott reáborul az Őt keresőkre. De még csodálatosabb volt azt megtapasztalni, hogy évről évre, nemzedékről nemzedékre, évszázadról évszázadra megismétlődő és állandó lehetett ez a találkozás az Isten színe előtt, akármi történjék is a világban. Sion falai kézzelfogható bizonyságai voltak annak, hogy Isten Úr minden ellenség felett.

Valahányszor megújul számunkra is Istennek közelsége a testvéri közösségben, kiragyog belőle ugyanez a nagy igazság. Nagy dolog az, és csak az Isten győzelmes hatalma teszi lehetővé, hogy mindannyiszor újra együtt lehetünk, és állandóan élvezhetjük köztünk megbizonyuló jelenlétét. Hiszen ha csak kivételesen, csak egyszer az életben adatnék meg felemelkednünk a közösség Sion-hegyének erre az ormára, az ég közelébe, az is csodatétel volna. És nem volna meglepő, ha aztán romba dőlne lelkünknek ez a vára; széthullanának kövei, és elszóródnék a népe. Mi minden nem történik velünk egy-egy ilyen ünnepi találkozásunkig, a közben eltelő napok alatt! Milyen irtózatos ostrommal tör az élet lelki javainknak a megsemmisítésére! Hányszor állunk a teljes vereség szakadékának a szélén, - talán leginkább olyankor, amikor nem is gondolnánk! És egymásra gondolva is, milyen szorongó aggodalmakkal kell gyakran eltelnünk: nem nyeli-e vajon el ezt is, azt is, az áradat?

Azután megint egybegyülekezünk Isten színe előtt, és íme: az ostromló vizek lefolytak, és nem tettek bennünk kárt. Amit messziről reméltünk, vagy aminek hálásan vettük is közvetve valamilyen jelét-hírét, az most közvetlenül a szemünk elé tárul. Isten hatalmasabb volt minden veszedelemnél. Megtartott minket. A többiek puszta jelenléte is, egyiknek-másiknak az arcáról leolvasható különleges szabadulások emlékei, és kire-kire nézve főképpen az a tény, hogy ő maga is itt lehet még az Isten színe előtt: mind-mind az Isten győzelmes erejét hirdeti.

És ne felejtsük el, hogy ez csak egy kicsinyke fejezet a nagy történetből. Évszázadokra és évezredekre nyúlik vissza az a közösség, amelybe hitünk belekapcsol. Milyen véres zivatarok tombolták körül ez alatt a hosszú múlt alatt az Isten ügyét! És mi ma is, még mindig itt vagyunk! Hiába volt minden ellenséges hatalom fenekedése, Isten eleitől fogva mind máig fent tudta tartani az Ő népének folytonosságát. Sion falai állanak.

Aki kivonja magát a testvéri közösség áldásaiból, annak sokszor megrendülhet a bizonyossága: vajon nem csak szép álom-e az, amit Istenből átélt, és valóságnak bizonyul-e Isten a kegyetlen valóságoknak ebben a világában? De a látható közösség hathatós gyógyszere az ilyen lelki nyavalygásnak. Aki felkeresi a Sion szentélyeit, az megtelik a zsoltáríró győzelmes énekének örömeivel.

Az előbbiekből következik, hogy a zsoltáríró számára Sion végül is az Isten ígéreteinek az iskolája. És mi is elmondhatjuk, hogy a közösség áldásaiból zendül ki az a bíztató üzenet, amelyet a világ vár tőlünk.

Aki a Sion vendége volt, az nem térhetett onnan haza üres lélekkel és néma ajkakkal. Zarándokútjának csak úgy volt értelme, ha emlékezetében gazdagon megrakodott olyan javakkal, amelyeket azután szétoszthatott másoknak, szomszédainak, akik kíváncsian várták otthon; gyermekeinek, akik felkúszva az ölébe, kikérdezték élményeiről; mindenkinek, aki nem volt még olyan szerencsés, hogy láthatta a Siont, vagy akinek lelkében csak régi zarándokutak fakuló emlékei éltek. Ezért fontos, hogy ne álmatag lélekkel járjon a vándor a szent városban, hanem nyitott, éber szemekkel gyűjtse az élénk, beszédes benyomásokat. "Vegyétek körül a Siont, kerüljétek meg azt, számláljátok meg tornyait. Jól nézzétek meg sáncait, járjátok be palotáit, hogy elmondhassátok a jövendő nemzedéknek." - És mi az az üzenet, amely Sion erősségeiből és ékességeiből beleszövődhet az utasok lelkébe, s azon keresztül kiáradhat mindenekre? Az, hogy az az Isten, aki olyan hatalmasnak bizonyult eddig, továbbra is egyetlen, de elégséges fundamentuma lesz az Övéi életének. A jövendőnek ezzel a nagy ígéretével zárul a zsoltár: "Bizony, ez az Isten a mi Istenünk mindörökké. Ő vezet minket mindhalálunkig!"

A Sion felé zarándoklók lehettek talán csüggeteg, fáradt emberek, tele tépelődő kétségekkel és szomorú aggodalmakkal. Olyanok, mint amilyen az a világ volt, amelyből jöttek; a küzdelmekkel és kockázatokkal teljes köznapi világ. De a Sionról visszatérők arcáról és szavából csak a jövendője felől biztos, a győzelemnek már előre is örülő léleknek a fénye sugározhatott bele a világ homályos hétköznapjaiba. Aki azt látta, amit ők láttak, az beavatottja lett titkoknak, amelyekről nem lehet többé hallgatnia. Sion kapui felajzott lelkű apostolok rajait bocsátották ki magukból, s amerre elszéledtek, ott felcsendült az öröm és bizodalom éneke.

Sohasem maradhat nekünk sem a lelkünkbe elzárt kincsünk az, amit a közösség áldásaiként elnyerünk, - az Isten eleven, átélt valósága, erejének szemünk elé tárult bizonyossága. Mindez küldetést, megbízást, parancsot rejt magában a bizonyságtevő szolgálatra.

Másképpen állna a dolog, ha az Isten jelenléte, amely a közösségben felénk sugárzik, csupán a jelen pillanat szomjúságát elégítené ki, és ha az Isten győzelmeiben csak a múltba visszaszálló emlékezet gyönyörködne, - és tovább nem volna. Milyen meddő misztikus éldegélés volna az Isten-élmény, ha csak a jelen mindent feledtető elragadtatását nyújtaná! És milyen haszontalan kegyes szórakozás volna az Isten hatalmáról megemlékezni, ha azt csak a múltnak győzelmei bizonyítanák! Mindez nyugodtan maradhatna egy magába zárkózott társaság magánügye, felesleges óráiban űzött időtöltése, ami senki másra nem tartozik, s amit minden kár nélkül rejtve is tarthatnánk a magunk kebelében.

De hiszen a közösség áldásaiban éppen az a fontos, hogy a jövőnek a kulcsát kapjuk meg bennük. Azét a jövendőét, amely felénk rohanó kérdéseivel mindenek felett izgat bennünket. S azét a jövendőét, amelynek útvesztőjében annyi kín között vergődik az egész világ, nem tudva, hová és merre? Az Isten színe előtt való közösségünk ezért helyez a vállunkra felelősséget, ezért feszíti meg bennünk a szolgálatnak a rugóit, és ezért küld el bennünket társaink közé nagy, megsegítő üzenettel. Nem tehetünk másként: hirdetnünk kell azt az Istent, aki holnap is, mindhalálunkig is és mindörökké is ugyanaz az egyetlen valóság és legyőzhetetlen hatalom; a jövendőnk biztosítéka és az életnek ígérete.

Aki kiszakad a közösségből, annak életében elszáradnak az ilyen misszió erőforrásai, és annak ajkán elhal ez az örömhirdető bizonyságtétel. De aki látogatja a Sion találkozásait és belecsodálkozik lelkével annak "tornyaiba, sáncaiba, palotáiba", azt ne féltsük: megteljesedett lelke túl fog csordulni amerre jár, és reménységüket vesztett, hányt-vetett emberek megfogódzhatnak majd az Isten ígéreteiben.

*

A közösségben kapjuk meg Isten jelenvaló közelségének, az elmúlt napokban bebizonyított hatalmának, és jövendő szolgálatokra kötelező ígéreteinek a bizonyosságát. Nem némulhat el hát soha a szívünkben a Sion szerelme, sem ajkunkon dicséretének éneke.

***

(Református Igehirdető, 1925. aug.-szept.)

"Egyedül te ellened vétkeztem."
51. zsoltár 6.v.

Aki sokszor megfordul olyan helyeken, ahol nagy az embertömkeleg - a nagyváros utcáin, vasúti várótermekben, szorongásig megtelt villamoskocsin -, az aligha került el egy éppoly kínos, mint mulatságos, gyakran előforduló jelenetet. Valakinek, akinek sietős az útja s azért ideges, útjában van egy másik ember. Az háttal áll feléje, nem veszi észre a kívánságát s ezért nem is igazodik ahhoz, nem tér ki az útjából, sőt talán még jobban odatelepszik elébe. Az akadályozott ember ingerülten rászól, barátságtalan, talán egyenesen sértő szavakkal tölti ki rajta bosszúságát. S akkor az így rendreutasított, talán meg is szidalmazott ember megfordul és kitűnik, hogy nem idegen, hanem valami jóbarát, vagy éppen feljebbvaló. Megindul a bocsánatkérés áradata, de ez mit sem változtat a dolgon: ami megtörtént, megtörtént. "Ha két ember követi el ugyanazt a dolgot, az nem ugyanaz", mondja a régi példaszó. Éppoly igazsággal mondhatná azt is, hogy: "ha két emberrel szemben követjük el ugyanazt a dolgot, az nem ugyanaz." A cselekedeteink igazi értelmét és súlyát mindig megszabja az is, hogy kivel álltunk szemben azok végrehajtásakor.

Alapigénkben a mi keresztyén életfelfogásunknak az a mély meggyőződése szólal meg, hogy az ember életének minden lépése elsősorban Istentől függ s ezért bűne is elsősorban és mindenekfelett Isten szempontjából bírálandó el. Sőt a zsoltáríró odáig megy, hogy "egyedül" Istent tartja megsértettnek az ő bűne által, azt hangoztatva ezzel, hogy a bűn nem is megy bűnszámba addig, míg Istent kihagyjuk a számításból. Dávid király abban a borzalmas történetben, amellyel e bűnbánó zsoltárt kapcsolatba hozzák bevezető sorai, először csak Bethsabét látta, indulatainak kívánatos zsákmányát, meg Uriást, a férjet, aki útjában állt. És amíg csak ennyit látott, nem is riadt vissza a gonosztettől: a halál martalékául odavetette az első csatasorba a férfit, s magáévá tette az asszonyt. Emberek ellen vétkezett, de nem is érezte véteknek. S egyszer csak ráébredt a valóságra: tulajdonképpen Istent sértette meg tettével. Szomorúan, vádlón, ítéletteljesen Isten arca tekint most reá. És erre megszületik a bűntudat és megindulnak a bűnbánatnak árjai: "Egyedül csak te ellened vétkeztem."

Alapjában véve ebben különbözik az evangéliumi életfelfogás minden más, akármilyen nemes és jó törekvésű erkölcsiségtől. Amott a bűn földi törvények áthágása, társadalmi szabályokkal szembehelyezkedés, emberi érdekek és jogok megsértése, mások boldogságának hátráltatása vagy megrontása, - de mindig emberekkel való összeütközés. Emitt, a mi hitünk álláspontján, a bűn az élő Istennel való szembehelyezkedés. Ezért nem éri fel semmiféle erkölcsiség a keresztyén erkölcsiség erejét. Mert emberek szabályai alól mindig van kibúvó, és emberek igényein valamilyen jogcímen mindig túltehetjük magunkat. De az Örökkévalóval nem lehet alkudni. Akinek lelkiismeretét az Ő akarata köti, s aki úgy tudja, hogy bűnt cselekedve Őt sérti meg, az feltétlen, soha fel nem oldozható kötelezettség alatt él.

De jól értsük meg, miről van szó. Mert sokszor istenfélő, vallásos emberek is csak odáig jutnak el, hogy elismerik Istennek bizonyos igényeit, és bűnnek tartanák azok megsértését, de mindezt az életnek csak egy kisebb-nagyobb körére, nem az egész életre vonatkoztatják. Felosztják teendőiket az Isten iránti és emberek iránti kötelességekre. S aztán óvakodnak attól, hogy amazon a területen Isten ellen való vétket elkövessenek, de már nem oly aggodalmasok az emberek elleni vétkezésben. Nos, nincs olyan bűn, ami csak emberek ellen való volna. Istent nem lehet külön Őneki tett szolgálatokkal úgy kielégíteni, hogy aztán szabadabb kezünk legyen az embertársainkkal szemben. Minden bűnünkkel "egyedül Ő ellene vétkezünk!"

Gyermekségünk óta tudjuk, hogy Isten határozott törvényeket szabott elénk nemcsak az Ővele való viszonyunkra, hanem az élet minden egyéb dolgaiban is. Tehát kifejezett parancsait szegjük meg s így Ő ellene vétkezünk, valahányszor ezeken az egyéb területeken is vétkezünk.

De csak akkor értjük meg igazában, mennyire Őt magát sérti minden bűnünk, ha nemcsak parancsolataira, hanem az azok mögött rejlő rugókra is gondolunk. - Miért adta Isten nekünk ezeket a törvényeket? Zsarnoki szeszélyből-e? Azért, hogy éreztesse, hogy van beleszólása az életünkbe, mert hiszen hatalmánál fogva beleavatkozhat annak sorsába? És most nekünk, csak azért, mert Ő ránk parancsolt, akármilyen terhes és hátrányos legyen is, teljesítenünk kell akaratát? Sok ember így gondolja, vagy ha nem gondolja is, úgy tesz, mintha így gondolná: amilyen buzgón igyekszik életét isteni törvények szerint igazgatni, éppolyan örömtelen és száraz a lelke.

Hát nem csendül ki elég világosan Istennek minden törvényadásából a nagy örömhír: az isteni kegyelem bizonyossága? Nem azt jelenti-e minden parancs, amit elénk szab, hogy gondja van reánk, és célja van velünk? Neki nem mindegy, hogy mi lesz belőlünk: szétporlik-e az életünk ezer hiábavaló kísérletben, vagy alázuhan-e a bukás mélységeibe. Neki megvan számunkra a felséges terve, aminek megvalósulását nagyon komolyan veszi, és minden eszközzel munkálja. Ezért szigorúak a törvényei. Ezért jelöl ki határozott utat. Áldott vezetés és atyai bíztatás minden parancsolat. Amióta Jézus, a mi Urunk előttünk járt, tudjuk, hogy nem emésztődés és kimerülés, hanem ellenkezőleg, növekedés és gyarapodás, "eledel" a mennyei Atya akaratának cselekvése.

Mármost tekints vissza az életedre ebben a megvilágításban. Minden fordulójánál, kicsinynél csakúgy, mint nagynál, felállította Isten az Ő útjelzőit. Azok mindig a legjobb utat mutatták. Talán nehéz kapaszkodót, de gyönyörűséges hegytetőkre vivőt; talán szakadékok, örvények felett húzódót, de olyat, amely végül is "kies mezőkre" érkezik. Hányszor mégis más utat választottál! Elkanyarodtál arra, ahol kényelmesebbnek látszott a haladás, és tarkábban díszlettek - szemre! - a virágok. Most már tudod, hogy kár volt. Ráfizettél. Amivel más utak bíztattak, az mind hazugság volt. Hol lehetnél azóta, ha követed az Isten útját! Gazdag volna a békességed - így, szereztél sok nyugtalanságot. Nőttél volna nemességben, tisztaságban, - most nagyra hízott a rosszabbik éned, és mindig nehezebb a harcod ellene. Árasztottál volna másokra is áldást, segítséget, - így, mindig tele vagy a magad bajainak panaszával, - hogy tudnád hát mások terhét enyhíteni? Ki tudná felsorolni, mennyit vesztettél?

Azt mondanád ugye, hogy mindezzel csak önmagadat fosztottad meg; hogy csak magad ellen vétkeztél és senki másnak nincs köze hozzá!? Mondhatnád, ha Isten nem szólt volna hozzád törvényében. De Ő felajánlotta neked és megragyogtatta előtted a jobbik utat, azt, amelyen Ő akart vezetni. Amikor mégis másfelé tértél, Neki fordítottál hátat s az Ő kezét toltad félre! És ne felejtsd, hogy az életet nem magad adtad magadnak, hanem Őtőle kaptad, abban tehát az Ő akaratának kell megvalósulnia! Minden bűnöddel nem az Ő szándékait húztad-e hát keresztül, és nem az Ő tervéből, amit benned ki akart alakítani, tördeltél le egy-egy drága darabot? - "Egyedül te ellened vétkeztünk!"

De még ennél is több köze van Istennek a bűneinkhez. Gondoljuk csak el, hogy amilyen atyai szándékot táplál Ő mifelőlünk, ugyanúgy ráfüggesztette atyai szívét minden embertársunkra is. Nincs ezen a világon, nem is volt, nem is lesz sohase egyetlen emberi lény sem, aki fölé oda ne hajolna Ő irgalmas gondossággal, hogy megáldja, és benne megdicsőítse magát. Minden egyes ember külön cél az Ő szemében, és mind a többi ember eszköze ennek a célnak a munkálásában. Ezért állít a gyermek mellé felnőtteket, s az aggastyánok mellé ifjakat. A férfit a nővel s a nőt a férfival neveli és segíti. Ezerféle tálentumot úgy oszt ki az emberek között, hogy azoknak minden fáradságos forgatása nekem legyen hasznomra. És nekem is minden emberre, akivel összehoz az élet, az Isten szándéka szerint úgy kell tekintenem, hogy én küldönc vagyok s ő a címzett, - valamit én általam akar az Isten hozzátenni az ő életének gazdag kibontakozásához.

Értitek ugye, huszonnégy óra alatt milyen óriásit változnék a világ képe, ha csakugyan megtanulnánk egymást ezen a szemüvegen át nézni? Az emberek iránt való viselkedésünket mindig az szabja meg, hogy mire értékeljük őket. Az igazi értékelést Pál apostol a Krisztus keresztjénél tanulta meg: minden ember olyan drága, hogy érette Isten odaadta kínhalálra a Fiát. Ezért ezt a felelősséget érzi és érezteti másokkal is minden ember iránt: "Ne veszítsd el azt, akiért a Krisztus meghalt."

Ennek a felelősségérzetnek a hiánya miatt tornyosul az égig a világ sok bűne. Az emberek a Kain útját járják: "Avagy őrizője vagyok-e az én atyámfiának?" Mindenki magát tekinti célnak vagy legfeljebb azt a kis kört, amely összeforrt az életével, a többieket csak kihasználja; az erősebb a gyengébbet, a járatosabb a tudatlant, a szerencsésebb az alulmaradottat, mert hiszen, úgy véli, ha fordított volna az elhelyezkedésük, amaz használná ki őt. Hogy eközben mennyi sebet ejt, mennyi átkot fakaszt és mennyi álmot tép szét, azzal nem törődik. Sőt talán olyan ügyesen történt a kihasználása, hogy az áldozat csak azt érzi, hogy nagyon boldogtalan, de a tettest nem ismeri, mert az messze van tőle!

Pedig nem így áll a dolog. Ebből a számításból kimaradt a legfőbb tétel: Isten, aki minden gyermekének pártját fogja. Ő a legjobbat szánta mindegyiknek, és nem szunnyad el annak számontartásában, hogy mint valósulnak meg tervei. Ha az én önzésem miatt szegényebb lesz egy másik, nem őt fosztottam meg a jóléttől, hanem Istent raboltam meg attól az örömtől, hogy általam gondját viselhesse egy szükséget szenvedő gyermekének. Ha az én fullánkos szavam elrontja másvalakinek egy egész napját, nem őt keserítettem meg, hanem Istent, aki ennek a napnak a lapját tele akarta írni örömmel, ha én ki nem tépem a kezéből. Ha az én felelőtlenségem miatt mások elesnek testnek és léleknek egészségétől és fejlődésétől, nem az ő bosszújuktól kell félnem, hanem az Istennek ítéletétől, aki féltve őrzi a leggyengébbnek jogos igényeit is, és perbe száll minden hátraszorított és elhagyatott gyermekéért.

Valahol csak csonkán valósult meg, vagy összekuszálódott egy embertársad életében Istennek atyai terve miattad, Istennel magával állsz szemben és leborulva kell bevallanod: "Egyedül Te ellened vétkeztem."

Még mindig nem hatoltunk a dolognak legmélyére. Hiszen külön szemléltük a bűnnek romboló munkáját önmagunkban és külön, amint megkárosítja azt a másik embert, aki ellen elkövetjük. Pedig az élet nem ilyen különálló elemekből, elszigetelten szemlélhető emberekből áll. Szétdarabolhatjuk, elemekre szedhetjük, de közben kimarad a lényege, az értelme.

A könyvet, amit olvasol, szétszedheted betűire, csakugyan azokból a betűkből áll az egész. És mégsem ezekért a betűkért olvasod a könyvet. Hiszen ugyanazok a betűk, ha össze-vissza keverve kerülnének eléd, egyáltalán nem érdekelnének. Csak az a bizonyos rend, amelyben felsorakoznak, a köztük lévő kapcsolat és összefüggés az, ami értelmet rejt magában. A villanyos ívlámpában is nem az egyik sarok a fontos, nem is a másik, hanem a kettőnek egymáshoz való közelsége, az a köztük levő köz, amin átcsap az áram villámkévéje, hogy fényt szórjon az éjszakába.

Istennek igazi tervei is nem az egyik és nem a másik emberre vonatkoznak külön-külön, hanem a közöttük levő kapcsolatra. Annak a remekműnek, amit Isten keze az emberéletben évezredeken át ír, egyenként mi csak betűi vagyunk. A felséges értelme nem ragyoghat ki egyikünkből sem, hanem csakis az egymás közötti viszonylatainkból. Emlékezzetek csak vissza, mint tárja fel levelében Pál apostol az Isten legmélyebb "titkait". Mit rejt Ő a szíve mélyén? Mi az, amit meg akar valósítani, hogy elkáprázó szemmel csodálják és magasztalják Őt annak láttára az angyali seregek? Nem az én, nem a te, nem is a harmadik ember üdvössége lebeg a szeme előtt végeredményképpen, hanem valamennyi hívőnek összefüggő egysége, az egyház, a Krisztusnak az a titokzatos teste, amelyben szent közösségbe olvad egybe mindnyájunk élete, akik hiszünk Őbenne. És amikor elmondjuk a János apostol szavaival a legfelségesebbet, amit emberi ész felfoghat az Isten lényegéből: "Isten szeretet", akkor is nem ugyanazt mondtuk-e? Ha Istennek a szeretet a valósága, akkor nem lakozhat énbennem egyedül. A szeretethez mindig többen kellenek. Isten igazi élete nem az egyes emberekben, hanem az egyes emberek között ragyoghat csak fel.

És éppen ez az, amit a bűn lehetetlenné tesz. Mert a bűn, még a legrejtettebb gondolati bűn is, mindig emberi viszonylatokat rongál meg, szakít szét vagy torzít el. Ha igazi valójában meg akarod látni, mi a bűn, ne egyes emberek életében keresd, hanem azt nézd meg: mint aljasítja le a barátságot, a szerelmet, mint dúlja fel a családok és nemzetek rendjét, milyen pokollá változtat olyan kapcsolatokat mint szomszédság, rokonság, mennyi keserűséget és átkot fakaszt az olyan viszonylatokból mint az eladó és vevő közötti, a kenyéradó és a munkás közötti, és mind a többi viszonylatból, amelyből az emberélet szövődik.

Éppen ezekben akarná Isten a legkedvesebb gondolatait megvalósítani, az Ő uralmának boldog rendjét az emberek között. És ehelyett az ördög pusztít itt kárörvendő, kaján, emberemésztő gonoszságával, mert magunkra szabadítottuk bűneinkkel! Mindenki panaszkodik emiatt, pedig csak egynek panasza jogosult: az élő Istené, akinek mások voltak a tervei, s most csak azok roncsaira tekinthet alá. - "Egyedül te ellened vétkeztünk!"

*

Mélyebb, sötétebb, tragikusabb a bűn, ha mögötte meglátjuk a megbántott Istennek arcát. De miközben elszorul a szívünk ettől a keserves vallomástól: "Egyedül te ellened vétkeztem", ugyanakkor nem dobog-e mindjárt gyorsabban is valami nagy örömtől? Nem éppen azért olyan szomorú dolog a bűn, mert olyan nagyszerűek az Istennek gondolatai felőlünk? Nem úgy méri-e a bűn mélysége az Ő kegyelmének magasságát, mint a szakadék torka az orom égbeszökellő meredekét? Ez a két dolog együtt jár. Aki csekélyebb bajnak akarja meghagyni a bűnt, csak egy áron teheti: ha lemond az Istennek irántunk táplált felséges szándékaiba vetett hitről. Csak úgy lehet könnyen napirendre térni a bűn felett, ha száműzzük magunkat a velünk komolyan törődő Örökkévalónak közelségéből. De mi megláttuk és örökké látni akarjuk a Magasságosnak fölénk hajló, reánk sugárzó orcáját, - tudjuk, hogy az életünk az Övé, és másképp nem is akarjuk tudni.

Nem félünk hát megadni ennek az árát - levonni azt a következtetést, hogy a mi bűneink is Őt sértik mindenekelőtt, és az Ő színe elé a töredelemnek e szoros kapuján lépünk be: "Egyedül te ellened vétkeztünk."

***

"A veréb is talál házat, és a fecske is fészket
magának, ahova fiait helyeztesse, - a te oltáraidnál,
oh Seregeknek Ura, én Királyom és én Istenem!"
84. Zsoltár 4.v.

Az imént mi is ennek a zsoltárnak a szavaival magasztaltuk Istent, amelyből most alapigénket is vettük. Az Isten háza után való forró vágyakozását önti ki ebben az énekben a zsoltáros király. Valami okból - mindegy, hogy mi lehetett ez az ok, - nem jelenhet meg az Isten templomában. Csak messziről képzelheti maga elé annak gyönyörűségeit és áldásait. És addig is, amíg újra megjelenhet az Isten színe előtt, a távolból küldi el boldog emlékezéseit és sóvárgó érzéseit. Jól tudja, hogy az Isten mindenütt jelenvaló, és megtalálható ennek a világnak minden zugában. Mégis nagyon hiányzik neki a templom. Azt is jól tudja, hogy nincs a templom épületében magában semmilyen különös szentség, - ugyanolyan kövekből rakták azt is, mint akármely más épületet. Mégis szent hely a számára. Miért? Mert noha Isten mindeneket betölt az Ő jelenlétével, mégis ott jelenti meg magát különösképpen, ahol Őt egyesült szívvel alázatosan keresik az Ő hívei, - és ott található meg legjobban, ahol másokkal együtt, buzgó közösségben emelkedik fel hozzá a lélek imádata. Ezért az Ő lakozásának kiváltképpen való helye a templom. És ebből fakadnak azok a nagy lelki ajándékok, amelyekért a templom felé sóvárog a zsoltáríró király.

Hogy mit jelenthetett számára a templom, azt legmegkapóbban az alapigénkül felvett versben mondja el egy egyszerű, de végtelenül kedves képben. Emlékeiből elevenedik meg előtte ez a kép. Amikor ott járt a templom csarnokaiban, az ég felé nyitott tágas tornácokban, sokszor megragadta a figyelmét egy-egy madárka, amely az istentisztelet ünnepi szertartásaitól nem zavartatva magát, ott röpdösött a hívek feje fölött. Aztán, amint a tekintete elkísérte az átröppenő madarat, észrevette, hogy az megpihen valahol a templom tetőzete alatt, - ott van a fészke, ott várják a kicsinyei. Igen, ezt érezte akkor is már a zsoltáríró, és ez az érzés szólal most meg benne: "ahogy fészkére száll a veréb és a fecske itt az Isten oltárai körül, úgy pihen meg az én lelkem is az Ő közelében."

Ez a templomnak a nagy áldása a mi számunkra is, - nem az épületé magáé, oh nem!, hiszen ennek ajtaján sokszor ugyanolyan üresen és nyomorultan megy ki az ember, ha azt hitte, hogy magában véve az már ér valamit, ha beteszi ide a lábát és eltölt itt egy órát, - az Istennel való találkozásnak az áldása ez, amelyre a templom csak alkalmat ad, de amelyet nem testi jelenlétünkkel, hanem csak a lelkünk kitárulásával érhetünk el.

Nézzük meg közelebbről, mi ez a nagy áldás? - Mit jelent a madárnak a fészek?

Otthont jelent mindenekelőtt. A fészek az övé. Mindenütt másutt csak vándor, vagy csak vendég. De ez az ő világa, ennek ő a gazdája. Egyebünnen elhessegethetik. Itt békén megtelepedhet. Másutt szívesen látott látogató, vagy alkalmatlan betolakodó, - de ez a hely az ő fészke, ezt az ő élete tölti be, ezt ő szerkesztette magának.

Ez az otthonnak az értelme. Milyen nagy szó ez: "otthon". Mi minden van ebben! Csak az tudja, aki nélkülözi, vagy valamikor kénytelen volt egy ideig nélkülözni az otthont. Idegen város nagy tömkelegében élni, idegen nép közt utasként járni-kelni, lehet nagyon érdekes, izgalmas, tanulságos. De sokáig nem bírja ki az ember. Előbb-utóbb fölsír benne az ősi ösztön: a honvágy, az otthon igénye. Mert távol az otthontól, idegenek között porszem az ember, amelyet a szelek hánynak; gyökértelen növény, mint az ördögszekere, amely sehol nem tud megkapaszkodni; horgonytalan hajó, amelyiknek mindegy, hogy hova sodorja az ár.

Az otthon az a hely, ahol ismerik az embert, ahova hazavárják, és ahonnan utánagondolnak. Egyebütt talán semmibe se veszik, de odahaza számít. Kint a világban hányja-veti a sorsa sok-sok embertársával együtt, - és az egyik olyan keveset nyom a latba, mint a másik, - senki sem nélkülözhetetlen, sem pótolhatatlan, de az otthonában, azt mondhatnánk, - "mindenkiből csak egy van." Ott érezheti magát igazában valakinek az ember. Az otthon, egyszóval az életnek az a helye, ahol megtaláljuk önmagunkat. Lehet nagyon kicsiny, szűk, szerény hely, de számunkra az egész mindenség központja, mert ott nyer az életünk valóban értéket és súlyt.

De igaz ez? Nem ismerünk-e ú.n. "otthonokat", amelyek pokollá váltak, s amelyekből ezért szökik az egyik vagy a másik lakó? Nem fordul-e sokszor visszájára az otthonnak ez a mély értelme, és nem válik-e néha olyan hellyé, ahol az egész világon a legnyomorultabbnak, a leghaszontalanabbnak, a legfeleslegesebbnek érzi magát az ember?

Igen, mint minden, amit az otthonról elmondtunk, csak feltételesen és csak viszonylagosan áll. Feltétlenül és a szó teljes értelmében mi emberek, csak Istenben találhatjuk meg otthonunkat. Ő adja meg az életünk igazi értékét és súlyát. És a földi otthon is csak annak számára igazán otthon, akinek az élete Istenben gyökeredzik, és a hite horgonyával Őbenne van megszilárdítva.

Ezért igazi otthonunk az Isten háza. Itt találkozhatunk Ővele mi nyomorult, kicsi emberkék, akik tegnap érkeztünk és holnap megint eltűnünk, úgy, hogy az életünk örökkévaló jelentősége kiragyog. Itt sugárzik felénk az az atyai szeretet, amely minden lesújtottságunkból felemel az Isten gyermekeinek nagy méltóságára. Az a sok megaláztatás, ütés-verés, szégyen és keserűség, ami oly bőven ér bennünket a világban, itt egyszerre feledésbe merül, amikor Isten szól hozzánk, és mi megértjük, hogy ha a kerek világon senki se vesz bennünket semmibe, Ő elég fontosaknak tartott bennünket arra, hogy a mi Istenünk legyen, és mi az Ő kiválasztottai lehessünk. Itt kapjuk meg az életünk értékének az igazi mértékét, - amikor kitárul az Isten szíve előttünk, és elénk tűnik a kimondhatatlan nagy áldozat, amelyet értünk vállalt az Ő keresztre feszített Fia, a mi üdvösségünk ára.

Mit bánjuk mi itt, szemtől-szembe Ővele, hogy mennyire becsül vagy nem becsül bennünket a világ, mennyire van vagy nincs tekintettel a mi kívánságainkra az élet. Itt mi békességgel megtelepedhetünk, mint fészkén a madár. Innen nem kergethet odább senki sem bennünket. Az Isten szeretetében megvan a mi helyünk, amelyet senki nem vitathat el. Ez a mi otthonunk.

Áldott hajlék, amely így fogad be és így megnyugtat bennünket!

De a fészek nemcsak arra való, hogy a madárka elmondhassa: az én házam az én váram, - van ezen kívül nagy gyakorlati jelentősége is. A szó szoros értelmében vára az neki, - védelmezője kicsiny életén rátámadó sok-sok veszedelem ellen.

Odakint dér csípheti a növényzetet, őt is megdermesztheti a fagyos éjszaka. Itt, puha melegbe burkolódzhat és dacolhat a vészes hideggel. Odakint ragadozók kerengenek, és lesik, hogy mikor csaphatnak le rá. Itt meghúzódhat és elkerülheti a zsákmányra sóvár tekintetüket. Odakint rátámadhatnak irigy vetélytársai, hogy hatalmukba kerítsék eleségét vagy kicsiny párját. Itt elsáncolhatja magát, és éles csőrével visszaverheti ostromukat. A fészek a madárnak biztonságot nyújt.

Minden otthon ezt teszi. Hasonlíts össze két embert, akik közül az egyiknek volt és van igazi otthona, s a másik úgy nőtt fel és úgy hányódik most is a világban, hogy sorsa megfosztotta az otthon jótéteményétől. Amaz soha nem tudja igazában, hogy mit köszönhet a szülői oltalomnak, amely gyermeksége felett virrasztott, a családi körnek, amely fejlődését védte, szerettei környezetének, amely állandóan körülveszi segedelmével, s még akkor is, amikor kint jár a világban, láthatatlanul fölötte tartja pajzsát. Emez az ember - az otthon nélkül felnőtt és otthon nélkül élő, - mint mondjuk: száz eset közül talán kilencvenkilencben áldozata sorsának. Hiszen meglehet, hogy épen került ki a rá leskelődő testi-lelki veszedelmek golyózáporából, és meglehet, hogy olyan erős lélek, hogy nap-nap után felül tud kerekedni minden kísértésen és ártalmon, amely mint az éhes farkascsorda, a nyomában van. De nézz bele jobban a lelkébe, és meglátod a sebhelyeket. Valószínű, hogy a maga nagy kárán tanult bölcsességet, amitől az otthon megkímélte a másikat. Valószínű, hogy sok-sok fájdalmas veszteség árán jutott el végül a győzelem nyitjára, - és mindezt nem kellett volna elszenvednie, ha lett volna védő otthona.

Értitek ugye, miért keresi lelkünk az Isten házát, úgy, mint fészkét a madár? Ez a mi biztonságunk helye, - itt, az Isten közelében vagyunk igazán védve és takarva. Ez pótolja számunkra még a földi otthon fogyatkozásait, - oh, mert vannak veszedelmek, amelyektől a leggondosabb szülő sem óvhatja meg gyermekét, és vannak nagy kárvallások, amelyeket nem háríthat el az utunkból szeretteinknek leghűségesebb oltalma sem. Csak az Isten szárnyai fedezhetnek úgy be bennünket, hogy semmi rést ne találjon a Gonosz.

És ez az igazi otthon megőrzi még azt is, aki földi otthon híján ki van téve az élet minden ármányos ellenségeskedésének. Aki itt bízó hittel szemébe tud nézni Istennek, az ő Atyjának, az innen nyugodtan nézhet szemébe akármilyen ráváró veszedelemnek.

Mi szorongatja az életedet? Mi az, amitől félsz úgy, hogy ideges a nézésed, borús az arcod, és nyugtalan a lelked? Testi betegség, amely kikezdett? Külső körülményeid bizonytalansága? Lelki gyengeséged, mely miatt elbuktál, vagy már-már úgy érzed, el fogsz bukni valamilyen harcban? Hited épületének az ingása, recsegése-ropogása, már-már fenyegető összeomlása? Vagy valami nagy csalódás vagy veszteség fájdalma, ami malomkő súlyával húz lefelé, és nem bírsz vele sehogy sem?

Mind-mind csak addig veszedelmes, amíg szemben nem állsz Istennel, és át nem érzed, milyen irgalommal hajlik le hozzád; milyen megbocsátó szeretettel szorít a szívére, milyen hűséggel ölel át karjaiba. Ez az, amit itt a templomban keresel, ugyebár? Arra való ez a szent hajlék is, hogy az Istennel való ilyen találkozásod legyen benne, nemde? Nos, amikor ezt megkapod, most is, ebben a pillanatban, nem szállja-e meg a lelkedet a nagy nyugodtság, a biztonságérzet, és nem szégyelled-e el magadat azért, hogy úgy meg voltál riadva? Nincs mitől félned többé! Mint fészkében a madár, úgy rejtőzhetsz el az örök kegyelem hajlékában. Biztonságban vagy!

Áldott hajlék, félénk szívek erős bástyája, hajszolt lelkek bevehetetlen erőssége!

De van a zsoltáríró képében még egy vonás, amely felett nem lehet elsiklanunk: a fészek a madárka otthona és oltalma, egyben hivatásának a színhelye is. Mert a veréb és a fecske, amely fészket rak az Isten hajlékában, nem csak magával gondol s nem csak magának keres enyhelyet és biztonságot, hanem azért rak fészket, hogy legyen hova fiait helyeznie. Rövidke életének célja a jövendő, az utána következő ivadék. Önmagát is azért védelmezi és tartja fent, hogy felnevelhesse fiókáit. Apró szívében ott él az az Istentől beleoltott hatalmas ösztön, hogy amíg él, gondoskodjék az élet továbbterjedéséről, hogy ha majd egyszer ő elnémul, és holtan hull alá a porba, azért legyen továbbra is madárcsicsergés és legyenek repdeső szárnyak a levegőben. Azért drága neki a fészek tenyérnyi kis világa, mert ott ezt a munkát végezheti el: továbbplántálhatja életét a holnapba.

Nem áll-e ugyanez minden helyre, amely megérdemli az otthon nevet? Lehet-e igazán otthon az, amelyben egy, vagy két ember úgy él, hogy csak önmagára van gondja? A mi bomlásnak indult világunkban alig van szerencsétlenebb, elszomorítóbb jelenség, hogy már a házakat is kezdik úgy építeni, hogy egyenesen ilyen lakókra számítanak. Fészket raknak, de nem is akarják, hogy fiókák szorongjanak és csipogjanak benne! Testvérem, akit az Isten gyermekáldással tüntetett ki, sirasd meg nagy bűnbánattal az olyan pillanatokat, ha csak egy is volt ilyen az életedben, amikor panasz fakadt a szívedben azért, mert nehéz a gyermekek eltartásának, ruházásának és nevelésének gondja! Olyasmiért panaszkodtál, amiért naponként leborulva kellene áldanod az Istent. Hiszen azért van otthonod, mert ilyen gondjaid vannak!

Még annak is, akinek lakásában nem veri fel a csendet gyermekzaj, az teheti csak igazán otthonná a hajlékát, ha nem csak magának él, hanem felveszi mások gondját is. Hideg és rideg az a ház, ha még oly pompásan van is berendezve és befűtve ebben a téli időben, amelynek az ajtaján nem zöröghet be bizalommal a segítséget kérő. Igazi otthona a magános embernek is csak akkor van, ha onnan, mint valami őrhelyről mindig körülnéz: kinek van szüksége, és ha oda, mint valami gyógyító forráshoz, mindig szívesen fogadja a segítségre szorulókat.

Az Isten háza is az odaadó szolgálatnak, a másokért felelősséget érző szeretetnek a hajléka. Mindazt, amit itt a magunk javára keresünk és óhajtunk, mi is csak úgy élvezhetjük igazában, ha nemcsak a magunk szükségével törődünk, hanem tovább is akarjuk adni az áldást másoknak. Amikor Isten itt az Ő színe elé bocsát bennünket, nemcsak a mi arcunkat látja, hanem rajtunk keresztül nézve olyanokét is, akik nincsenek itt, de akiket Ő ránk bízott. Amikor énekünk fölzeng hozzá, megkérdi: együtt énekelnek-e veled a tieid? Amikor imádságunk felszáll hozzá, számon veszi: kik azok, akiket öntudatosan, hűségesen belefoglalunk könyörgésünkbe. Amikor Igéjében beszél velünk, a lelkünkre köti: nem csak neked mondom, a házad népének is, az otthonmaradt öregeknek, betegeknek is, juttass nekik is a lelki táplálékból; üzenek általad szomszédaidnak, jó barátaidnak is, mindazoknak, akikhez vagy általad jut el a szavam, vagy talán soha, sehogy sem.

Valóban, nem csak arra való ez a hajlék, hogy éppen mi magunk mélyedjünk el benne, és találjunk benne menedéket lelkileg. Egyszer mi már nem leszünk itt ebben a viharok-járta világban, és nem lesz szükségünk erre a fészekre. Akkor is állnia kell majd, és akkor is meg kell majd telnie zsoltáros hívekkel, Isten Igéjére vágyakozó néppel. Mi most azért vagyunk itt, hogy velünk ne szakadjon magva az Isten ügyének, hanem általunk, a mi szívünkön továbbplántáltassék mások életébe.

Milyen jó tudni, hogy mielőtt mi itt egybegyülekeztünk, gyermekeink és ifjaink szájából zengett az ének, és az ő fiatal lelkük tárult ki az Ige hallgatására! Csipogó fiókák az Isten házának fészkében!

Nem boldogság-e tudni, hogy szülőktől átveszik gyermekeik a szent örökséget, hogy öregek fáradt kezéből egyszer majd friss nemzedék veszi át a szent ügy zászlaját? És van-e annál boldogabb tudat, mint ha valaki azt érezheti, amikor ebből a világból el kell egyszer búcsúznia, hogy maradnak itt mások, akiket az ő szava és példája segített oda, hogy ugyanazt a hitet vallják, és ugyan-abban az üdvözítő Istenben örvendezzenek?

Áldott hajlék, amely erre a hivatásra emlékeztet, ahol az Isten színe előtt ennek a felelősségérzete tölt el mindig újra bennünket!

Erre tanít meg bennünket a madárfészek, amelyet a zsoltáríró a templomban látott. "Még a veréb is talál házat és a fecske is fészket magának a te oltáraidnál, oh Seregeknek Ura! Még a kicsiny röpködő madárka is, - hát akkor mi, akikről Jézus megmondta: "ti sok verebecskénél drágábbak vagytok!"? Bizonnyal van hely, van hely mindnyájunk számára az Isten szíve közelében. Itt, az Isten házában fészkeljünk hát, innen röppenjünk ki a hétköznapok világába, és ide térjünk mindig vissza megpihenni. Ez legyen a mi életünk középpontja; az Ővele való találkozás szent helye!

***

"Jobb egy nap a te tornácaidban, hogysem ezer
másutt; inkább akarnék az én Istenem házának
küszöbén ülni, hogysem lakni a gonosznak sátorában."
84. Zsoltár 11. vers.

A zsoltárok könyve, ha nem volna is az isteni kijelentés Szentírásának egy drága darabja, pusztán költői szépségénél fogva is minden idők egyik legértékesebb irodalmi gyűjteménye volna. A 84. zsoltár pedig, az Isten templomának magasztalására írt ez a himnusz, még a többi zsoltár között is különös szépséggel kiragyogó remekmű. Az írója a névtelenség homályában marad, de költő volt a javából. Végigolvasva a zsoltárt, szinte a szemünk előtt megy végbe az ihletett költői lélek teremtő csodája: átsuhannak az író lelkén emlékek, benyomások, amiket ezer más ember is átélt anélkül, hogy különösebb nyomuk maradt volna, de az ő lelkét mintha varázserővel ütnék meg, és érintésükre kicsordul a szíve teljességéből valami, ami az ének szavaiba felfogva még késő évezredek olvasóinak is illatos, édes italul szolgál. Valamikor ott állt a jeruzsálemi templomban, ahová most epekedő vággyal szállana, ha lehetne, és nézte, mint száll fel az ének szárnyain az áldozat bodor füstje. Egyszer csak fecskemadár szelte át a templom udvarán az eget, és utána tekintve megakadt a szeme az oszlopfők redőzetében meg az oromzat sarkaiban meghúzódó fészkeken. Ki törődött volna azon az ünnepélyes helyen ilyen semmiséggel? De az ő számára szimbólummá lesznek a templomi fecske- és verébfészkek, és az Isten házának legfőbb dicsőségét és szépségét látja meg abban, hogy a hatalmas Isten hajlékában otthont találhatnak a parányi madárfiókák is.

Máskor az ünnepi karavánnal haladt fel a szent város felé. A korai nyár heves napfényében, amely kopasz, sárga sziklafalakról kétszeres erővel verődött vissza, tikkadtan vonszolta magát a csapat. Az útmenti ciszternák vize már régen kiszáradt. Csüggedés ólma nehezedett rá a judeai hegység mély szakadékaiban haladó zarándokokra. A máskor víg ének, amellyel előre magasztalták a szent város rájuk várakozó gyönyörűségeit, most elnémult. Ha volt köztük egy-egy roskatag öreg, aki halála előtt még egyszer el akart menni az ünnepre, talán már-már kezdett kételkedni abban, hogy eljut-e vágyainak célpontjához. S akkor egyszerre beborult az ég, és nemsokára megeredt a "korai eső". A kútfők újra megteltek és lehetett belőlük meríteni az elepedteknek. Lépteik újra meggyorsultak és rövidesen szemben látták a Sion messze ragyogó ormait. Sokakkal megtörtént, bizonyára sokszor. De a zsoltáríró emlékezetében kitüzesedik ez az élmény, és rajta keresztül az Isten imádóinak általános sorsa és pályája jelenik meg. Örök zarándokok ők mindnyájan. Az útjuk néha keserves próbákon át vezet. De a "siralom völgyében" is utoléri őket az áldások esője, és "forrássá teszik" a halálos sivárság birodalmát is. "Erőről erőre jutnak", míg "megjelennek Isten előtt", és áldhatják Őt soha el nem maradó szabadításáért.

De amilyen gazdag ez a zsoltár költői szépségekben, olyan mélységes hívő bizonyságtétel is zendül fel benne. És minket most nem a poéta érdekel a zsoltáríróban, hanem a próféta, aki az Isten titkait tárja fel előttünk. Az Isten közelségének a gyönyörűségeit magasztalja ez a zsoltár, úgy, amint azokat a Sion hegyén álló templomban tapasztalta meg az írója. És legmagasabbra a 11. versben csap éneke, amikor igazságát, ahogy a logika nyelve nevezi: "a fortiori" (á forcióri - lat. a nagyobb nyilvánvalóság alapján; annál inkább, annál jobban) érveléssel erősítheti: még ha sokkal kedvezőtlenebbül állna is a helyzet, mint ahogy áll, akkor is igaz maradna az Úr házáról mondott bizonyságtétele. Ha ezer nap közül csak egy kínálkoznék egészen ritka esetként arra, hogy azt a templomban tölthesse, akkor is az volna életének legnagyobb boldogsága. És ha ki volna is tagadva a templomnak minden belső ünnepi öröméből, és csak a küszöbről leshetne el egy-egy hangfoszlányt az odabent zengő énekből, még ezt is többre becsülné a "gonoszok sátorában" való bármilyen dúskálkodásánál, akik semmibe sem veszik az Isten házát.

Az első kérdés, ami azonnal felmerül előttünk, amint elgondolkozunk a zsoltáríró boldog áradozásán, az, hogy mennyiben tartozik ránk is az Isten házának az a nagy jelentősége, amiről az ő éneke szól. Hiszen az Ótestamentum idején olyan szerepet játszott a jeruzsálemi templom, amilyet az Újtestamentum világában nem játszhat többé semmiféle külső szentély. Istennek kezében hatalmas nevelő eszköz volt az annakidején, hogy Izrael népének egész vallási életét ebbe az egyetlen templomba összpontosította, amelyen kívül nem lehetett akkor sehol se úgy imádni Őt, mint ahogy ott. Az Isten földön lakozása mintha erre az egy szent helyre lett volna korlátozva, legalábbis abban az értelemben, hogy az Isten fenségét és kegyelmességét sehol az egész világon nem élhette át akkor senki olyan közvetlen, lenyűgöző közelségből, mint a jeruzsálemi szentélyben. Nemcsak a hely volt láthatóan kijelölve, hanem a módok is, az áldozatok és egyéb szertartások is meg voltak határozva, amelyeknek segítségével Isten színe elé járulhatott az Őt imádók serege. S ezért az egész országból, falvak és városok népe, sőt a későbbi szétszóratás idején még tengeren túli távoli országok lakosai is erre az egy helyre sereglettek, hogy éppen itt és éppen az ősi törvény előírása szerint közelgessenek az élő és igaz Istenhez.

Azóta azonban elhangzott Valakinek csendes, szelíd szava, amelytől mégis összeomlott a régi világ rendje, és helyébe egy új rend emelkedett: "Eljön az óra, és az most van, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát". Mert "az Isten Lélek", azért alapjában véve az Ő imádása nem függ semmiféle szent helytől, sem szent szertartástól, hanem egyszerűen csak attól, hogy "lélekből" fakad-e és "igazságban" tör-e elő. Az Isten imádása nem külső, látható, előírható és ellenőrizhető intézmények és cselekmények dolga többé, hanem az emberi léleknek titkos, benső találkozása az Istennel. Isten pedig mindenütt jelenvaló, és nincs olyan valószínűtlen hely vagy körülmény, amelyben közelségét meg ne tudná éreztetni a reá vágyakozó emberrel.

Ezért a zsoltáríró szavait mi csak némi változtatással vehetjük ajkainkra. Jobban mondva keresztül kell hatolnunk a hüvelyen át a belső lényeghez, és azt régi, múlandó köntöséből kihámozva kell kiemelnünk, mint minden időkre szóló igazságot. Ő a jeruzsálemi templom gyönyörűségeiről szól. De voltaképpen az Isten közelségének gyönyörűségeit akarja magasztalni. Az ősi templom csak a külső foglalat volt. A drágagyöngy, amit a zsoltáríró felragyogtat, az a lelki tapasztalat, amit azóta Isten kivett a régi szűk foglalatból, és minden helyen, mindenki számára hozzáférhetővé tett.

Csak egyet kell jól megjegyeznünk, hogy veszedelmes egyoldalúságba ne essünk. Jézus tanítványai boldogan vallhatják, hogy ők minden külső megkötöttségtől szabadon bejáratosak az Isten színe elé bármikor, és bárhol is. De ez nem jelenti azt, hogy megvessék az Isten imádásának külsőségeit. Mi nem testetlen lelkek, kósza kísértetek vagyunk. Lelki életünket Isten testi életbe öltöztette. És külső megnyilvánulásokon át érintkezhet egyikünk lelke a másikunkéval, hogy közösségbe kapcsolódjunk együvé. Nincs azért az a bensőséges lelki ügye az embernek, ami ne törne kifejezésre, ne igyekeznék látható alakot ölteni, ne keresné meg a maga méltó külsőségeit is. Ezért, ha nem vagyunk is alája vetve külsőségek uralmának, a szolgálatukra szükségünk van. Mi is kőből emelt külön hajlékot szentelünk az Isten imádásának. Megállapított időben és megszabott módon, őseinktől öröklött formák szerint, szép renddel és ékesen gyakoroljuk a mi istentiszteletünket. Mindez csak ruha, és nem mindig kell okvetlenül ezt a ruhát viselnie az Isten-imádásunknak. De sem mezítelenül, sem elhanyagolt ruházatban nem akarunk járni, és ezért hálásan és buzgón élünk a mi vallási életünk formaságaival is.

Amikor a zsoltáríró az Isten házának gyönyörűségeit zengi, eszünkbe jutnak órák, amelyekben minden külső ünnepélyes keret nélkül jelent meg előttünk és borította be lelkünket Istennek ugyanaz a közelsége, amelyet ő a jeruzsálemi templomban élvezett. De eszünkbe jutnak olyan órák is, amikor mi is a megszentelt falak közt, a gyülekezet megszabott formái között éreztük meg, hogy Isten jelen van, és az Ő közelsége kimondhatatlanul gyönyörűséges.

Mit mond hát a zsoltáríró, ami a dolgok megváltozott rendje közepette ma is érvényes, és nekünk is szól? Azt hirdeti, hogy az Isten közelségének ez a gyönyörűsége az életnek a legfőbb java.

"Jobb egy nap a te tornácaidban, hogysem ezer másutt." Ezt úgy is lehet érteni, hogy a zsoltáríró ezt mondja: Ha választanom kellene valaha aközött, hogy csak egyetlen napot élhetek még a földön, de azt az Isten közelében tölthetem el, vagy pedig a napok hosszú sorát élhetem még végig, de csak távol az Isten szentélyétől, akkor habozás nélkül az előbbit választanám, és egy nap leforgása múlva nyugodtan vennék búcsút az élettől, mint aki a legjobbat választotta. Az élet azonban ilyen választások elé nagyon ritkán állítja az Isten embereit. Ez inkább csak elgondolt elméleti lehetőség. És valószínűbb, hogy a zsoltáríró megmarad ezzel a nyilatkozatával a gyakorlati valóság mezején. Inkább azt a tényt olvassuk ki tehát szavaiból, hogy az Isten közelségének az áldásai nem szünetlenül sugárzanak reánk. A zsoltáríró nem maradhatott az esztendő minden napján át a jeruzsálemi templomban, és mi sem élvezhetjük a lélek ünnepi élményeit reggeli felkelésünktől estvéli lefekvésünkig. Az életnek sok más ügye hív és igénybe vesz bennünket. A földnek gondja, amelyet szántunk és bevetünk, a munka gépei és szerszámai, amelyek körül foglalatosak vagyunk; magánéletünknek és a közéletnek ezerféle ügyes-bajos dolga mind-mind lekötik a figyelmünket és érdeklődésünket, és ezektől csak néha-néha vonatkoztathatjuk el a lelkünket, hogy elvetve evilágbeli gondjait, az örökkévalóság Urához fordítsa tekintetét. Ha nem is áll be az a kedvezőtlen helyzet, amelyet a zsoltáríró megrajzol a hatásosabb érvelés kedvéért, hogy t. i. az Isten szentélyében eltöltött ünnep úgy aránylik a közönséges élet hétköznapjaihoz, mint egy az ezerhez, - bizonyos, hogy nem mindig van ünnep az életünkben, sőt jóval kevesebb az ünnepi felmagasztosulás az Isten közelében, mint a köznapi alantjárás a földi porban.

De ha még olyan ritka kivétel volna is az életünkben az Isten közelségének a gyönyörűsége - ezt hirdeti a zsoltáríró -, mégis ezekben a kivételes ünnepi élményekben élünk igazán. Ha az életünknek akár ezredrésze esik is az Isten közelségének élvezetére földi számítás szerint, ez a csekélynek látszó töredék mégis az életünk fontosabbik része. Egy nap az Úr házában lenyomja a mérleg serpenyőjét, ha a másik oldalán ezer másutt eltöltött nap van is. Napok hosszat tarthat a sivatagi vándor útja a napverte homokon, és csak alig látszó szigetekként tünedeznek fel az élettelenség e végtelen tengerében a kicsiny oázisok, mégis ezek éltetik az utast, és nélkülük halálos lehetetlenség volna az egész utazás. Ritka és hamar tovatűnő élmény lehet az Isten megtapasztalt közelsége, de ezekben a percekben vagyunk a zsoltáríró szerint igazán önmagunk, ilyenkor emeltetünk fel életünk legmagasabb csúcsaira, és ezek az ünnepi kivételek adnak értelmet az egész földi sorsunknak.

Vannak bizonyos vegyi összetételű folyadékok, amelyeket féltékenyen kell őrizni bizonyos más vegyi anyagok legcsekélyebb érintésétől is. Egyetlen cseppnyi az idegen anyagból elég volna ahhoz, hogy nemcsak egy kancsónyit, hanem egy egész hordónyit is abból a folyadékból egyszerre kiforgasson a természetéből, megbontsa a belső összetételét, és megváltoztassa a tulajdonságait. Nem az a kérdés: sok vagy kevés jut-e bele? Hanem az, hogy egyáltalán érintkezésbe jutott-e vele? Ugyanígy az Isten közelségének akár egy ezredrésznyi elvegyülése is az életünk anyagába, nagyobb és hatalmasabb dolog, mint ahogy a felületes számítás sejtethetné. Egyetlen nap az Isten házában felér ezer más nappal, és ellensúlyozhatja annak tömegét.

Nem láttatok még házasságot, amely boldogtalanná vált, mert az egyik fél mélységes csalódással sebezte meg a másik szívét, s amely mégsem bomlik fel, mert a másik fél híven kitart önmegtagadó szeretetében? Mi ennek a titka? Nem az-e, hogy a szenvedő fél szeme előtt nem a jelenvaló, és már esztendők óta tartó gyötrelmes valóság lebeg, hanem régi idők emlékei? Valamikor ismerte az ő hitvesét másnak, igaznak, gyengédnek, nemesnek. Az volt az életét eldöntő benyomás! És még most is annak látásától boldog a szíve mélyén és békességgel tűri, szinte tudomásul sem veszi mindazt, ami azóta szét akarná törni ezt a lelkében elrejtett képet. Talán csak hetekig vagy éppen napokig tartott annakidején a szebb valóság. De mégis elég hatalmas az emléke hosszú évek kínjait ellensúlyozni. - Vagy nem hasonlóképpen van-e sok ember a hazájával? Kicsinyes torzsalkodásokban látja elmerülve nemzetét. Mintha sehogy sem tudna nagy történelmi fordulópontjához méltó tiszta és komoly lélekkel talpra állni! Teméntelen önzés, lelketlenség és felelőtlenség sorvasztja amúgy is megfogyott életerejét. Olyan érthető volna, ha nem egy égő szívű hazafi éppen azért, mert oly nagy szeretettel csüng nemzetén, elkeseredetten fordulna el tőle, mert nem találja meg benne a szeretetreméltóságot. Miért nem következik be mégis ez a tragédia a legtöbb esetben? Azért, mert nemcsak ebben az elesett állapotában ismerjük hazánkat. Láttuk nagy veszedelmek órájában hősi erőben kiemelkedni tespedéséből, levetni magáról a köznapi szennyet, és megjelenni egy egészen más, dicsőségben ragyogó arculattal. Talán nagyon régen volt, talán nagyon kevés ideig tartott, - mindegy! Tény volt, és elég volt ahhoz, hogy akár néma tűréssel, magunkat elemésztő szolgálattal mindvégig reménykedve, bízva, híven kitartsunk mellette romlásának idejében is.

Valami hasonló titka van életünkben az Isten közelsége megtapasztalt tényeinek is. Ám legyenek ritkán felvillanó, gyorsan elsuhanó pillanatok csupán. Mégis elegendők. Utánuk jöhet hosszú idő - "ezer nap másutt" -, amikor Isten nagyon távol látszik maradni, amikor keserű ízével ez a földi világ töltené be egész életünket....

***

(A Kálvin-téri templomban 1939. május 7-én.)

"A Felségest választottad a te hajlékoddá."
91. zsoltár 9.v.

Ennek az összefüggéséből kiszakított alapigének is főképpen egyetlen szavára, az állítmányára szeretném ráirányítani a figyelmeteket: "A Felségest választottad a te hajlékoddá." Amint plakátok gombamódra kikelő rengetege és napilapok nagybetűs főcímei mutatják, néhány nap óta és ezentúl is néhány hétig még a választás gondolatának az uralkodó csillagzata alatt jár nemzeti közéletünk. Ennek a politikai értelemben vett választásnak a gondjai és izgalmai ide nem hatolhatnak be utánunk. Ebből az ügyből reánk, az Isten színe előtt egybegyülekezett református keresztyénekre most csak két dolog tartozhat. Az egyik az, hogy megemlékezzünk arról a szent felelősségről, amely mindig együtt jár a jogaink gyakorlásával, és magunkban is ébren tartsuk, példaadásunkkal másokban is élesszük azt a tudatot, hogy a legtitkosabb választás szavazófülkéjében is jelen van az Úr Isten, akinek jótetszését - minden egyéb tekintetet félretéve -, ilyenkor is tiszta lelkiismerettel keresnünk kell. A másik meg az, hogy átérezve a magyar élet egy ilyen eseményének teljes jelentőségét, buzgó imádságban ajánljuk hazánk sorsát Istennek kegyelmébe, hadd menjen végbe ez a nemzeti akaratnyilvánítás úgy, hogy ne váljék sok nyomorúságunk után újabb bajok forrásává, hanem inkább készítse elő azt a jobb jövendőt, amelynek egy-két fényes sugárkévéje már megjelent a hajnali látóhatáron.

De alapigénk arra emlékeztet bennünket, hogy van másfajta "választás" is, mint amelyik a politikai életben zajlik le. Beszél az Isten kijelentése is "választásról". Sőt, ha jól meggondoljuk a dolgot, azt kell mondanunk, hogy a "választás" az Ige világának egyik kulcsfogalma.

Most ne elmélkedjünk arról, hogy Isten az Ő Igéjében önmagát is olyan Istennek jelenti ki, aki - választ. Csak mutassunk rá arra, hogy éppen abban nyilvánul meg az Ő világfeletti szuverén szabadsága, személyes volta, hogy minden munkásságában az Ő jótetszése szerint való választása érvényesül. Nem azért van a világ, mert Isten az Ő lényének valamilyen természeti kényszeréből hozta elő, mint a csírasejt a sokágazatúvá kibomló életet. Szabad választásból hívta elő teremtményeit a maga dicsőségére. Gondviselő munkájával is úgy igazgatja az Ő világát, hogy annak óriási drámájában Ő maga választja a szerepeket a szereplők számára, és a szereplőket a szerepekhez, és ebbe senki más nem szólhat bele. Főképpen pedig a megváltás dicsőséges művében mutatja meg, mennyire egyetlen Ura Ő a maga dolgának! Így lesznek azok, a bűnük nyomorúságában egyébként kárhozatra érdemesek, akiken megmutatja a Jézus Krisztus által az Ő véghetetlen irgalmasságát, "választott szentekké", amint Pál apostol nevezi őket.

Most azonban inkább az foglalkoztasson bennünket alapigénk kapcsán, hogy az ilyen Isten fényében az ember is úgy áll előttünk, mint "választó". Lehetne talán ennek a zsoltárversnek eredeti szövegét más, színtelenebb szóval is lefordítani. De magyar bibliafordítóink - az "istenes vén", Károli Gáspár óta a legújabbakig - jól tették, hogy a "választás" szavával fejezték ki nyelvünkön a zsoltáríró gondolatát. Ezzel is a Szentírásnak azt az alapgondolatát világították meg, hogy Isten az egész embervilágot s benne az Ő országát választó polgárokból akarta felépíteni.

Arról tesz bizonyságot a zsoltáríró, hogy ha Isten, a Felséges, valakinek "hajlékává" lett, amelyben az ember boldog részese annak a csodálatos biztonságnak és békességnek, amelynek dicséretét zengi ez az egész zsoltár, akkor az nem "magától" történt. Az Istennel való ilyen viszony nem automatikus folyamat eredménye, hanem úgy születik meg és úgy is marad fent, hogy az emberi lélek "a Felségest választja az ő hajlékává."

Hiszen kínálkozna számára sok másféle "hajlék" is. És többé-kevésbé kísérletezik is vele minden ember. Legalább annyira, mint a lakást kereső városi, aki kíváncsian elolvassa: mit hirdetnek a kapukra kifüggesztett cédulák és táblák? - sőt talán tovább menve körül is néz egy-egy lakás belsejében és képzeletben beleéli magát: hogy is lehetne abban berendezkedni és élni? Hátha csak-ugyan a több pénz nyújtana biztonságot az élet minden bizonytalansága és viszontagsága ellen? Vagy hátha azoknak van igazuk, akik jó összeköttetések összegyűjtésével, emberek kedvének a keresésével, viszontszolgálatokra kötelező szívességek idejében való gyakorlásával igyekeznek maguknak "hajlékot" biztosítani jó és rossz napokra? És így tovább.

Oh, sokan jóval tovább is mennek ennél! Be is költöznek az ilyen hajlékokba, és be is rendezik ott a maguk életét. Úgy látszik, sikerül is megteremteniük biztos és meghitt otthonukat jól rendezett exisztenciájukban, műveltségük ízléses bútorzatával, élvezeteik színdús dekorációival, vagy mondjuk: szép családi életük tűzhelyével, közhasznú tevékenységeiknek érdemeitől, tisztes jellemük jó hírnevétől körülbástyázottan... - Isten? Ő jó arra, hogy olykor tisztelgő látogatásaikkal keressék fel, de hogy Őnála, Őbenne lakjanak, mint egyetlen igazi "hajlékukban", arra nincs szükségük! Amíg aztán egyszer jön valami szélvész vagy földrengés, vagy váratlan bomba; kártyavárként omlik össze a legszilárdabb és leglakályosabb "hajlék" is, s a megtévesztett ember ott áll csupaszon a szabad ég alatt, csalódásainak romjai között.

Boldog, aki akár a maga kárvallásainak keserves leckéiből, vagy Isten intő szavából már előre megértette, hogy nincs más "életbiztosítás", mint Istenben, a megtartás Urában keresni menedéket, és az, ha "a Felségest választotta az ő hajlékává."

Isten Igéje eleitől végig egy összefüggő felhívás erre a "választásra". Világosan elénk tárja mindazt, amire nemet kell mondanunk. Felmutatja az ember örök balgatagságát, ezernyi formában is mindig azonos bűnét, hogy az egyetlen igazi menedék, az élő Isten helyett másba veti végső bizalmát, másban keresi élete boldogságát, másra függeszti szíve reménykedését és odaadását. És szüntelen hirdeti és kínálja felénk az Istennek azt a Krisztus vérével is megpecsételt irgalmát, amely reánk akar borulni védelmével, és körül akar ölelni hűségével, mind életünkben, mind halálunkban. És szakadatlanul zeng a szava: ezt válaszd, ember!

Legalábbis attól kezdve, hogy az ember kilép csecsemőkora ösztönös állapotából, vagyis elkezd igazán emberré lenni, így szól hozzá az Isten mindig - választásra, döntésre, elhatározásra szólítja fel. Sehol sem világosabb ez, mint ott, amikor szava testet öltve lép elénk a Jézus Krisztusban. Kora gyermekségünktől késő vénségünkig bármikor és bárhogyan legyen is Ővele találkozásunk, mindig válaszút előtt állunk, mindig megremeg lelkünkben a mérleg nyelve. Ilyenkor történik meg a nagy esemény: "A Felségest választottad a te hajlékoddá".

Nézzünk azonban itt a szemébe egy komoly kérdésnek, amely sokunknak lelkében felmerülhet. Hiszen az életünk legnagyobb értékeihez nem "választás" útján jutunk hozzá - mondhatná valaki -, hanem adottságokként kapjuk őket. Hogy magyarnak mondhatom magamat, az el volt döntve számomra előre a megkérdeztetésem nélkül. Nemzetségemet, családomat, atyafiságomat nem én választottam magamnak. És így tovább. Annyi más kincsét az életemnek már a bölcsőmbe letette mellém egy titokzatos kéz, vagy legalábbis biztos örökségként elkészítette számomra, még mielőtt én tudtam volna róla. Éppen az Istenhez való viszonyom volna kivétel ez alól? A hitem dolgában, amellyel Őt ismerem és vallom "hajlékomnak", az én "választásomon" fordulna meg minden?

Tisztázzuk a fogalmakat, testvérem! Azt mondod: adottságok az életed legnagyobb értékei? Tégy különbséget adottságok és értékek között! Az, hogy magyarnak születtél, adottság. De még nem okvetlenül érték a számodra. Ha csak ennyi az egész, akkor sem hazádnak, nemzetednek, fajtádnak, nincs sok haszna belőle, de neked magadnak sem olyan kincsed a magyar voltod, hogy naponként hálát tudnál érte adni az Istennek. Sőt, nem lehetetlen, hogy panaszos kényszerűségként viseled a magyar sorsot, mint valami lerázhatatlan rabbilincset, és irigykedve gondolsz úgynevezett "boldogabb" népek gyermekeire.

Az a kérdés: felragyogott-e előtted ez a veledszületett adottság olyan kiváltság és ajándék fényében, hogy átérezted: ezért az egyért érdemes sok mindenről lemondani, és sok mindent feláldozni? Értékké csak úgy válhatott számodra magyar voltod, ha fájdalmas és büszke szívvel magad "választottad" drága kincsedül! És csak addig marad érték, amíg az élet mindennapi kísértései között újra meg újra megteszed ezt a "választást", nemet mondva minden csábító előnynek, ami ellen magyar lelkiismereted tiltakozik, és veszteségek és áldozatok árán is hűségesen igent mondva magyarságod parancsaira.

Így vagyunk mindenféle átöröklött javainkkal. Hiába vagyok az, aki a nevem, a rámszállott emlékek és hagyományok, a születésemben kapott képességek és egyéb előnyök szerint vagyok. Mit sem ér, ha föl nem zúg bennem a saját szavam: Igen, én ez akarok lenni, ami vagyok, - nem azért, mert másként úgysem tehetek, hanem azért, mert megbízatást, elkötelezettséget látok benne, amelyhez méltó akarok lenni!

Református keresztyénnek születtél és annak is neveltettél? Oh, ez nem elég ahhoz, hogy az is légy! Hiszen anyaszentegyházad maga is súlyt helyezett arra, hogy te magad ünnepélyesen kijelentsd, hogy az akarsz lenni, és csak azóta, a konfirmáció óta, fogadott be igazában szent testvéri közösségébe, az Úr vacsorájának társaságába! Vagy akkoriban, vagy, ha konfirmációdat felületes lélekkel élted át, azóta egyszer vagy máskor fel kellett merülnie benned a kérdésnek: mit szólsz te magad ahhoz a keresztyén hithez, amelyet atyáid vallottak, s amely örökségül reád szállott?

Vagyis "választanod" kellett, többé-kevésbé öntudatosan! E nélkül nem lehetett "hajlékoddá a Felséges", ha szájjal és mellveregetéssel való minden vallástételed ellenére is valójában "hajléktalan" lélek maradtál. Az Isten végtelen atyai szívében számodra is elkészített lakás még üresen áll, és te kint hányódol a viharos világban, vagy szerencsétlenségedre összeomlásra ítélt ál-hajlékokban kerestél menedéket!

De ezzel rájöttünk egy fontos igazságra. Arra t. i., hogy amikor valaki "a Felségest választja az ő hajlékává", ez a "választás" nem jár együtt okvetlenül valami soha nem hallott újdonság felfedezésével. Az aki - amennyire csak vissza tud emlékezni -, mindig is azt énekelte: "eleitől fogva Te voltál nekünk hajlékunk", éppúgy "választ", mint az, aki életének egy jó részében pogány babonaságokban és bálványistenek segítségében kereste a biztonságát, vagy aki a mi névleges keresztyén világunk hazug isteneitől várva boldogulását tékozolta el sok drága idejét. Vagyis nem szükséges, hogy ez a jó választás csak egy sereg be nem vált rossz választás csődje után következzék el.

Nem szükséges az embernek minden fertőzött és romlott ételt végigpróbálnia, hogy ezen az úton jusson el az egészséges táplálék mellett való döntéshez. "Választani" nem annyit jelent, mint válogatni, kóstolgatni, kísérletezni! Az a divathölgy, aki egész hegy magasságára rakatja ki maga elé a polcra a kelméket s aztán - könnyen megeshet -, a kereskedősegéd nagy ámulatára végül is ott hagyja az egészet vásárlás nélkül, sok olyan embernek a példája, aki nagyon okos akart lenni, és addig fordult bizakodásával hol ide, hol amoda, addig akart mindenféle életet kipróbálni, amíg elteltek felette az évek. Az ilyenek is "választottak", - éppen a hiábavaló válogatást "választották". Mire a végére értek, nem csoda, ha nem tudják: miért is éltek?

Nem szégyen a jó tanácsban bízni és azt választani, amiről megbízható bizonyságtétel állítja, hogy jó. Vagyis jó dolog azt választani, amit másvalaki választott számunkra, - csak megbízhassunk benne mindenképpen!

Ez a nagy áldása annak, ha valaki, - hogy ezt a rossz kifejezést használjam, - "beleszületik a keresztyénségbe". Mert ez azt jelenti, hogy az élete eleitől fogva az Ige hatása alá volt helyezve. Gyermekségétől fogva hirdettetett neki Isten szava, az életre hívogató, unszoló jó tanács. A körülötte élő és az előtte járt hívek, az anyaszentegyház egész közössége pedig, mint fényes serege a bizonyságoknak, arra való volt, hogy igazolja ennek az isteni beszédnek a megbízható voltát, milliók életében kipróbált és a mai világ minden helyzetében is mindig beváló igazságát. Amikor aztán, előbb vagy utóbb, eljön az ilyen ember számára a döntő pillanat és az Ige egyszer megkérdezi tőle: mint állsz te az élet és az örökkévalóság nagy kérdéseivel, mit felelsz te az Istennek arra a csodálatos ígéretére, amelyet Krisztusban adott e világnak: akkor nincs más teendője, mint a régtől fogva jól ismert Evangéliumot a szívére ölelni; életre halálra öntudatosan a magáévá tenni azt, vagyis "a Felségest választani hajlékává", aki oltalmának szárnyait már régtől fogva kiterjesztette feléje.

Sőt, még tovább kell mennünk. Amikor egészen mélyen a szívünkig ér a "választásra" szólító felhívás, ráeszmélünk, hogy nem is csak születésünk óta felénk hangzó jó tanácsra kell és lehet bizalommal igent mondanunk, hanem már születésünk előtt, már világok teremtése előtt, már öröktől fogva elhangzott isteni végzés előtt kell és lehet engedelmességgel meghajolnunk. Megértjük Jézus szavát: "Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket." Igen, Ő választott ki minket arra, hogy mi Őt választhassuk. A Felséges a számunkra személy szerint elkészített hajlékkal várt, és gondja volt rá, hogy vagy nyílegyenes úton, vagy sok hiábavaló kalandozás és tévelygés után egyszer elérkezzünk az atyai ház küszöbére, és ott örökre megtaláljuk otthonunkat.

*

"Választottad" - mondja a zsoltáríró, múlt időben. Vannak az életben ilyen egyszersmindenkorra eldöntött, lezárt kérdések. Ilyen a bűnösnek a kegyelem örök "hajlékába", az egyetlen és elégséges menedékbe való megtérése is. De ne értsd félre, testvér! Hiába emlékeznél vissza arra a "választásra", amely egykor - talán nehéz tusakodások győzelmes befejezéseként - lejátszódott az életedben. A nagy kérdés az, hogy azóta is, valahányszor kitárult előtted az Igében a menedék hívogató ajtaja, újra meg újra jól "választottál"-e? - Nem! Egyetlen fontos kérdés van csak. Az, hogy amikor ma újra szól hozzád a Felséges, Őt "választod-e a te hajlékoddá"? Az élet minden hazug ígéretének hátat fordítasz-e, és teljes lelkeddel felé fordulva elmondod-e szívből: "Te, ki értem megnyíltál, Rejts el, oh örök Kőszál"!?

***

"Ékesség és fenség van előtte, tisztesség
és méltóság az ő szent helyén."
96. zsoltár 6. v.

"Dicséret, dicsőség, tisztesség és hálaadás, A szentek Urának légyen örök magasztalás..." Így énekeljük egyik legszebb dicséretversünkben. R. Otto mutatott rá megkapóan a "szentséges" átéléséről szóló fejtegetéseiben arra, hogy a szinonim kifejezéseknek az ilyen halmozása miként válik az imádatteljes lélek tolmácsolásává. Így zengi az égi kar a Jelenések könyvében (5, 12.): "Méltó a megöletett Bárány, hogy vegyen erőt és gazdagságot, és bölcsességet és hatalmasságot és tisztességet és dicsőséget és áldást". Vagy egy ó.t.-i idézetet véve, - amely közelebb hoz bennünket alapigénkhez, mert már nem az ember által lerovandó hódolat mozzanatát sorolja fel, hanem magának Istennek a tulajdonságait, amelyeknek a hódolat szól, - Dávid ajkán (I. Krón. 29, 11.) ez az imádság szólal meg: "Oh Uram, tied a nagyság, hatalom, dicsőség, örökkévalóság és méltóság..."

Nem fontos ilyenkor a felsorakozó fogalmak pontos értelme, egymás közötti árnyalati különbsége. Az egész felsorolás a fontos, ünnepélyes ritmusával, az abban kifejezésre törő és kielégítő kifejezést még a halmozódó szavakban sem találó érzelmi hátterével.

Így vagyunk a mi zsoltárversünkkel is. "Ékesség és fenség van előtte, tisztesség és méltóság az ő szent helyén". De mégsem egészen így áll a dolog. Mert az érzelmi áradatból, amellyel a zsoltáríró Istenét magasztalja, szemlátomást kiemelkedik itt a szavak által megrajzolva egy szemléletes kép, és minden szó mögött megelevenedik egy-egy, bár elmosódott, de tündöklő jelképes alak. Mintha Isten királyi székét szolgálattevő angyalok vennék körül, szinte megszemélyesítve állnak előttünk az "ékesség" és "fenség", a "tisztesség" és "méltóság", amelyek "őelőtte vannak az ő szent helyén". Az Ótestamentumban egyebütt is előfordul ez a kép, közkincse az, vallásos képzeletvilágának. S ezért jó kissé közelebbről is szemügyre venni, és az eredetit segítségül híva, a szavak mögött rejlő értelmet magyarul is pontosabban megjelölni. Mert fordítóink a halmozódó szinonimák során nem helyeztek súlyt a gondos fordításra.

Az első fogalompár: "ékesség" és "fenség", gyakran előforduló iker-fogalom: "hvd vhdr". Felváltva fordítjuk az egyiket is, másikat is "dicsőség", "méltóság", "tisztesség", "fenség", "ékesség", "fényesség" stb. szavakkal. Itt nehéz is volna pontosan megvonni a különbséget.

Annál inkább érdemes azonban jól megtekinteni a másik fogalompárt. Mert amit "tisztességnek" és "méltóságnak" fordít itt a mi Bibliánk, - "yc" és "tparh" -, az egészen jól megkülönböztethető két dolog. Az egyik "erőt", "hatalmat" jelent. A másik egyebütt sokféleképpen van fordítva: "dicsőség", "ékesség", "dísz", "dicsekvés", stb. De ezek között az "ékesség" a legtalálóbb. Legegyszerűbb volna "szépség"-nek, vagy ha ez kissé tompa kifejezés, Isten "szépséges voltának" fordítani. "Erős az Úr és szépséges" - hirdeti tehát a zsoltáríró, és erre jó figyelnünk, mert éppen munkaévünk elején nekünk is sokat mond ez. Látásunkat tisztítja, és eszményeinket, amelyek felé munkánk halad, kivilágosítja előttünk.

Erő és szépség a mi Istenünk - éspedig együtt a kettő. Erő, megfoghatatlan hatalom, amely egy félelmetesen óriási univerzumot sodor a maga évmilliárdos pályáján, népek és fajok évezredes történelmi kavargásain söpör végig kitűzött végcélja felé, és ebben az egész észbontó forgatagban engem is, téged is, feltartóztatás nélkül taszít és visz sorsunk útján. De nem brutális, vak erő, amely alatt bamba kényszerűséggel roppanna meg ellenállásunk. Szépség is, akire feltekintve megtelik a lelkünk ámulattal és gyönyörűséggel úgy, hogy boldogan engedhetjük át magunkat uralmának.

Igen, szépség, akin megpihen a tekintetünk, és látásától elcsendesedik a szívünk kimondhatatlan örömmel és békességgel. De nem olyan szépség, mint a méla esthajnalcsillagé, amely sóhajtozó hangulatokban ringat, de a valóságos élet számára mit sem jelent. Olyan szépség, amely erő is; megragadó, megelevenítő, magával sodró erő, amely felettünk és általunk e világ feletti uralomra tör.

Szemlélődő vágyaink benne találnak kielégülést; sehol úgy meg nem nyugszik a lelkünk, járja bár be az egész világot, keresve a szépet, amit akár a természet jókedve, akár művész keze alkotott, - sehol úgy ki nem tud kapcsolódni az élet nyugtalan hajszájából és önnön belső küzdelmeiből, mint amikor Őelőtte leborul, és látja a Jézus Krisztus arcán kiragyogni az Ő gondolatait, az Ő titkait, az Ő dicsőségét.

De ugyanúgy Őbenne lel kielégülést minden gyakorlati igényünk, aktív feszültségünk, munkára lendülésünk. Petyhüdt a vitorlánk, amíg az Ő szele nem kap bele, fáradt és kapkodó a munkánk, ha nem Ővele kezdünk hozzá, és nem Ővele közösségben végezzük. - Erő és szépség így sugárzik felénk Őbenne egyesült fényben.

Ennek megfelelően alakul az az eszmény, amelyet mindnyájan, ki-ki a maga helyén, emberi szívekben kiformálni igyekszünk elhivatásunk értelmében. A református keresztyén lélek, amelyért dolgozunk, hirdetve az Igét, tanítva az új nemzedéket, pásztorolva a ránkbízottakat, - nem más, mint az erőnek és szépségnek ez a harmóniája.

Elborzadva fordulunk el az olyan vallásos élettől, - untig elég volt már belőle, - amelyben nincs erő. Múltnak nagyságával dicsekedni, míg a jövő kicsúszik a lábunk alól, hűséggel ragaszkodni hagyományos meggyőződésekhez, szokásokhoz, intézményekhez, és közben az élet valóságában sodródni az elpogányosodó világ áradatával, - ez szánalmas, és önérzetes emberhez méltatlan, mert hazug életstílus. Erőt szeretnénk sarjadni látni munkánk nyomán, életformáló erőt, amely által a ránkbízottak valóban más emberekké, az Isten dicsőségét igazán mindenek elébe helyező magyar férfiakká és nőkké válnak.

De amikor a szívünk vágya, hogy bárcsak ennek az erőnek a lángja belekapna szolgálatunk által mennél többekbe, mégsem az az eszményünk, hogy exaltált embereket neveljünk. Tavaszi lelki áradást várunk, de nem vadvizek féktelenkedését. A kiegyensúlyozott, érett, összhangzatos lelki élet az eszményünk. Szépségnek is tükröződnie kell eredményeinkben, nem csak erőnek,

Amit így elmondtunk egyénekre gondolva, elismételhetjük egyházunkra vonatkozólag is a maga egészében.

Sok benne az erőtlenség. Szava sokszor foganat nélkül marad. Mondhatatlan nagy tömegek áporodnak benne falvakon és városokon egyaránt. Új munkaévünk elején az az imádságunk: "Jövel Szent Lélek Úristen, erőnek Lelke! Mozdíts, indíts, ébressz, eleveníts!" S a szemünk előtt megelevenedik kérésünk beteljesülésének látomása: a magyar református Sion - az erőnek lebírhatatlan vára, a magyar református nép, az egész nemzetre kisugárzó erőnek ellenállhatatlan hordozója!

De ugyanakkor imádkozunk azért is, hogy az a mélyreható átalakulás, amely ehhez szükséges, legyen mentes belső meghasonlásoktól, pártos kavargásoktól, a Sátán konkolyvetése nyomán felburjánzó csúnya jelenségektől. "Mindenek ékesen és szép renddel legyenek." Ami lebontásra megérett, annak eltakarítása, ami újonnan megteremtendő, annak megépítése menjen végbe emberi piszok porfellegének a felkavarása nélkül, - méltóképpen Istenhez, aki erő, de szépség is egyben.

Végül még egy szót. Nem vonhatjuk el tekintetünket, amint egy év kezdőállomásánál megállunk, nemzetünk életéről sem.

Mit kívánhatnánk s milyen célt tűzhetnénk ki törekvései elé? Nincs ennél jobb és magasabb rendű: "erő és szépség", mert ebben maga Isten van. Erős magyarság! Nem zengzetes szóban, de életakaratban. Fáradt, elöregedett, tétova, fogyó, leszoruló magyarság helyett olyan, amely össze tud forrni a jövőnek fiatalos, céltudatos igénylésében. Erős magyarság, amely a háta mögött tudja az élő Istent, akivel együtt a kicsiny nép is több a százmilliós nagy népeknél; - amely tudatában van küldetésének, és ruganyos léptekkel járja annak tövises útját; - amely vállalja az elébetornyosuló nehézségeket és megbirkózik velük.

De ebben az erőben szépséget is akarunk látni. A nemzeti életerőnek nem az a fajtája az eszményünk, amely elvakult szenvedélyekből, primitív ösztönökből táplálkozik, s végeredményben a szellemi élet útján egy alsóbb fokra való visszasüllyedést jelent. A legmagasabb rendű történelmi példaképek kifinomodott magyarságát, a "minőségmagyarságot" szeretnénk felébredt erőiben és előnyomuló fiatalosságban látni ezen az ezer éves földön. Ez lesz az Isten magyarsága, - a szépségében is az Isten dicsőségét tükröző.

"Erő és szépség van előtte az Ő szent helyén." "Erő és szépség" legyen az Ő áldása mindnyájunk munkáján ebben az évben!

***

(Egyházi Értesítő, 1924. jan. 13.)

"Ének volt reám nézve minden
parancsolatod bujdosásomnak hajlékában."
119. Zsoltár 54.v.

Ma itt hajtja fejét nyugalomra, holnap már más hajlékban. Nincsen két nap, hogy ugyanazt a világot látná maga körül. És egyedül van. Útitárs akad ugyan. Hol ez, hol az csatlakozik. Drága szívek is vannak köztük. De egészen ugyanazt az utat egyik sem járja. Ahogyan csatlakoznak, úgy el is maradnak megint. Csak egy dolog állandó ebben a folytonos változásban, ebben az árva bujdosásban: a vándor szíve, amely már szeretne otthon lenni. Még hagyján, amikor akár nap hevében, akár viharos hófúvásban úton van. Nem ér akkor rá elgondolkozni, elszomorodni. De amikor este lerakja tarisznyáját, és nyugovóra hajtja fejét "bujdosásának hajlékában", akkor elfogja a nagy egyedülvalóságnak, fáradtságnak, hazakívánkozásnak fájdalma.

Ez az "ember tragédiája" ugyebár? Sietni mind tovább, és estvére célhoz érve átérezni, hogy dehogy is célnál, csak egy állomásnál vagyunk, s a vándorlás kezdődhet hajnalkor újra!

De a zsoltáríró nem így érti. Hallgasd csak! Nem sóhajtozás, nem elcsukló zokogás az, ami a bujdosó nyoszolyájáról hallatszik. Csendesen dúdolva éneket mond magában, mielőtt elnyomná az álom! Boldog, dalos szívű ember ez a vándor. Ki hinné? Mikor látott már ilyent a világ?

Pedig úgy van. Szólítsd csak meg, és kérdezd meg: mi a titka? "Az én énekem Istennek minden parancsolata." - Lehetséges? Még csak nem is "Istennek minden ígérete". Nem a remélt célnak dicsőségével vigasztalja magát az út fájdalmai ellen, amit járnia kell. Hanem Istennek "minden parancsolata"! Magában abban találta meg derűs békéjét, zsoltárrá olvadó örömét, hogy neki ezt az utat kell járnia Isten akaratából.

Ne csóváld a fejedet testvérem. Ezt úgysem érted meg. Ezt ki kell próbálni, s akkor meglátod, hogy úgy van. Hajtsd oda kemény nyakadat az Ő szolgálatának igájába és engedd, hadd tegye vállaidra az Ő követelésének "terhét". Nem mogorván, kedvetlenül, ellenkezve. Hanem "szelíden és alázatosan". S akkor vándorlásodon nem fogsz kifogyni a dicséret énekléséből: "könnyű az a teher és gyönyörűséges az az iga."

***

(Kálvin tér 1929. óév estéjén.)

137. zsoltár 1-6. v.

Van ennek a zsoltárnak még három verse, amelyet szándékosan hagytam felolvasatlanul. Miután a zsoltáríró kemény átkot hívott alá sajátmagára, ha valaha is hűtelenné tudna válni ahhoz a városhoz, amelyben Istenének temploma áll és amely felett nemzeti dicsősége lebeg, mint valami fényes felleg, még egyszer átokra nyílik a szája, most már nemzetének ellenségei ellen. Kíméletlen kézzel szórja forró szenvedélytől kirobbanó szíve tüzes láváját azok ellen, akik valamikor hazája romlását okozták: Babilon népe ellen, vagy akárcsak a nagy romlásnak kárörvendő szemlélői voltak, mint Edom népe, a kaján szomszéd.

Ezek a versek elfakulnak az Újszövetség fényénél. Hogy az ellenségeink iránt milyen érzéseket tápláljunk és milyen magatartást tanúsítsunk, arról egészen mást tanultunk a mi Urunktól, a Jézustól. Jó példa ez arra, hogy a Szentírást mindig megvilágosodott, öntudatos lélekkel kell forgatnunk; azt kell benne megkeresnünk, amit Isten nyújtani akar benne. Hogy mi a neki tetsző lelkület az ellenség irányában, azt másutt mondja meg nekünk félreérthetetlenül, nem ebben a zsoltárban. Itt más a fontos és a lényeges: a zsoltárírónak olthatatlan szerelme Sion iránt. Az egész zsoltár akörül fordul meg, mint tengelye körül, hogy itt egy tüzes lélek éleszti magában a hűség lángjait, és inkább akarna néma és béna, elátkozott nyomorult lenni, semhogy valaha is kihamvadni lássa magában a szent tüzet.

Ezért idézi fel a babiloni fogság emlékeit is: ott találja meg a példát, amelyhez maga is ragaszkodni akar élete végéig. Azok a foglyok a maguk idején az emlékezés emberei voltak, és ez az bennük éppen, amit a zsoltáríróval együtt mi is példaképpen állíthatunk magunk elé ez óév áhítatos estéjén.

Megkapó képet fest róluk a zsoltáríró, talán még a maga visszaemlékezéseinek színeiből, ha ő is ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely még a fogság idején kezdte, de már az újra viszontlátott Sion földjén fejezhette be az életét; talán apáinak az emlékezései és elbeszélései alapján, ha már egy későbbi nemzedék szülöttje volt. Elvégzett munkájuk után, csendes alkonyati órákban ki-kiültek Izrael elhurcoltjai házuk népével, szomorú sorsuk más osztályostársaival Babilonnak folyóvizei mellé. Akkor még keresztül-kasul szelték ezt a ma sivár puszta területet azok a csatornák, amelyek mindenüvé eljuttatták a Tigris és Eufrátesz vizeit, és termékennyé öntözték az országot. Nem csak hasznosak voltak, hanem széppé is tették a tájképet ezek a fasorok szegélyezte vízi vonalak, és akinek nehéz volt a szíve, azt enyhületet találni kihívogatták az üde partok.

Magukkal viszik hangszereiket is. Jól fog esni dalban könnyíteni a lelkük terhén, az ősi énekek szárnyán visszaszállni az elvesztett boldog időkbe. De nem bírnak rázendíteni. Némán ülnek a vízparton és megerednek a könnyeik. Közéjük gyülekezik az ország kíváncsi népe. Várja, mikor szólal meg a hárfa és az ének. Hiszen messze földön híres volt a zeneművészetük és zsoltárköltészetük. Nem mindennapi gyönyörűség ígérkezik hát. De hiába várnak rá. A foglyok csak ülnek, maguk elé meresztett, könnyáztatta tekintettel. Aztán bíztatják őket. Hiszen ami elmúlt, az elmúlt. Minek keseregni rajta? Elvesztett régi világukból megmaradtak a megmentett gyöngyszemek: énekeik. Hadd ragyogjon fel hát szépségük! De minden hasztalan. Eloszlik végre az utolsó reménység is, hogy még belekap talán valakinek keze a hárfa húrjaiba: a hárfákat félreteszik, a fák gallyaira aggatják, idegen földön, pogányok mulattatására nem zengik ők el fájdalmaikat. Csak ülnek hallgatagon, mintha sem nem látnának, sem nem hallanának semmit a körülöttük pompázó világból. Alant áramlik a víz, szakadatlanul sietve távoli tengerek felé, - mintha ez is azt prédikálná nekik, hogy ami elmúlt, nem jön vissza többé. De őket megbabonázva tartja egy látomás: a vizek rohanó hullámain át feléjük mosolyog, mint egy alámerült világ tündéri látomása, Sionnak szépsége. Számukra nem a múltnak csalóka délibábja ez, amely mögött nincs komoly valóság; számukra most is Sion a legvalóságosabb, és annak minden emléke parancs és prófécia a jövőre. Akik ilyen emlékek örökösei, azok nem alázhatják meg magukat odáig, hogy elnyomóik mulattató igricei legyenek. Ők a néma emlékezés emberei lehetnek csak. Ebben van a szabadulásuk záloga.

Mi is itt ülünk a parton, esztendők váltakozásának óráiban alátekintünk az idők sötét folyamába, amely visszahozhatatlanul visz-visz magával mindent. Minket is megkörnyékez a kísértés, hogy zendítsünk rá a kíváncsiak kedvtelésére emlékeink dalaira. De mi sem tehetjük. Hasonlatosak akarunk lenni a babiloni néma emlékezőkhöz, mert előttünk is látomások szállnak fel a múlandóság vizeiből, és ha az egész világ kinevet is, vagy megbotránkozik rajtunk érte, mi makacs lélekkel beletemetkezünk az emlékeinkbe, és hallgatunk.

Felszállnak előttünk magyar látomásaink.

Kegyetlen erőszakot tettek rajtunk az ellenségeink, - egy egész világ, - és szomorú rabság a sorsunk. De valamikor, nem is régen, büszkén állt még a magyar Sion, és otthon érezhettük magunkat ezeréves hazánkban. Nagyon messze látszik már ez az idő. Mintha távoli vidékekre vetett volna a sors, ahova csak az álom szárnyain szállnak felénk az elvesztett dicsőség emlékei. Múlnak a napok, és múlnak az esztendők, és mintha egyre csak messzebb ragadnák tőlünk a letűnt jobb időket. Mával lezárul már a tizedik esztendő a Trianoni összeomlás óta, és ez alatt az évtized alatt minden fájdalmunkra és reménységünkre hideg vascsizmával tiport rá az ellenséges nagyvilág.

Felejtsünk! - súgja a tovahullámzó idő. Temessük el azt, ami volt, s aztán vegyük a sorsunkat józanul úgy, ahogy van! - így kísért körülöttünk minden hang. De ki tudná ezt megtenni? Nem érti meg az idegen, az bizonyos, de szívet kellene cserélnünk, hogy napirendre tudjunk térni a "régi dicsőség" felett. Annak képe elénk áll, és nem szabadulhatunk tőle. Elvesztett Sionunk hatalmas falai, büszke bástyái, fénylő oszlopai és napsütésben aranyló tornyai egy egész világ "józan" tanácsai ellenére sem foszolhatnak köddé a szemünk elől. Keményebb valóság ez az emlék számunkra, mint minden megfontolásunkba ajánlott "realitás". Nem lehet, hogy ne emlékezzünk!

És azt sem tehetjük meg, hogy ha már emlékeinket nem tudjuk kitépni szívünkből, idegenek mulattatóivá legyünk általuk. Nem fogunk feltűnést kelteni a nagyvilág előtt bánatunk hangos kurjongatásaival. Nem akarjuk, hogy mint valami érdekességet, felkeressenek bennünket mindenfelől, és megcsodálják nemzeti fájdalmunkat. Sebeinket nem mutogathatjuk úgy, mint az új Európa exotikumát, mint ahogy népművészetünk tarka hímzéseit, vagy színdús népviseletünket kiteregetjük a különlegességeket kereső utazók előtt.

Minden hamis romantikát, amely megalázó ránk nézve, és végül is csak szánalmat kelt irántunk, elvetve magunktól, - némán emlékezünk. Könnyeink csendesen peregnek alá a tovacsobogó óesztendő és a felénk hullámzó ismeretlen jövő vizeibe. Hangtalanul siratjuk Sionnak elénk táruló régi dicsőségét, és ennek az emléknek a birtokában várunk a szabadító holnapra.

Így kellene, hogy legyen; így szeretném látni az óévtől búcsúzó népemet. Tudom, hogy nem egészen így lesz. Megzendül ezen az éjszakán a zeneszó, és megcsendül a mámor pohara sokak kezében. Ki tudja, holnap-holnapután, amikor a napilapok beszámolnak majd erről a szilveszter-éjszakáról, nem az lesz-e az uralkodó benyomásuk, hogy: hajh, de rosszak a gazdasági viszonyok, 10 vagy 20 százalékkal kevesebb pezsgő fogyott el ezen a szilveszter-éjszakán, mint esztendilyenkor!

De lesznek "néma emlékezők" is. Amikor éjfélt kondítanak a tornyok órái, itt-ott akad majd egy-egy magyar ember, aki a két kezébe temeti a fejét és belebámul az idő árjába, és tudja, összeharapott ajkai mögött is némán is világgá kiáltja, hogy a nemzet Siona nincs örökké elveszítve! És ha senki nem volna ebben a nagyvárosban és szerte ebben az országban, - itt volnánk akkor is mi, akiket az Ige megintett és megtanított. Kiülünk a babiloni vizek mellé, és félretéve zeneszerszámainkat, visszasírjuk az idők árjából a viszontlátás jövendőjébe magyar Sionunkat.

Felszállnak azután előttünk református látomásaink is.

Mi mindent el nem vitt az idő árja a mi anyaszentegyházunk életéből is, és milyen különös hullámokkal, fenyegetőzve, gúnyolódva csobog felénk a jövő vize! Idegen földön járunk, - nem az már a jelen a mi egyházunk számára sem, ami volt a múlt, amelyben otthon érezhette magát! Olyan furcsán néznek néha ránk az emberek, még mindig más hitnek a nyelvén beszélünk, mint ők, és más lelki ruházatot viselünk, mint a "többség"! Csodálkoznak, hogy nem olvadtunk bele még mindig a környező világba, és csüngünk a magunk külön emlékein!

Mert vannak nekünk dicsőséges emlékeink a múltból! Feltündöklik előttünk Sionunknak minden ékessége és hatalma, amelyet valamikor atyáink ismertek. Volt idő, amikor erősen állt a viharvert magyar földön a tiszta és elegyítetlen Ige-egyháza. A Lélek, mint valami földöntúli mágnes, tömör egységbe fogta össze tagjait. És a népe tiszta volt: aki a "református" nevezetet viselte, annak őrködnie kellett nevének mocsoktalan tisztaságán. Fénylőn lobogott Sionnak fokán és messze ellátszott az Isten Evangéliumának tiszta, fehér selyemlobogója. Kalapot emelt a református ember előtt mindenki, és köztudomású volt, hogy ennek az egyháznak a szellemi, erkölcsi erői tartják a gerincet az egész magyarság életében.

Milyen messze elkerültünk erről az ősi földről is! Hogy omladozik, romladozik az, amit egyházunk a jelenben mutat! Szaporodnak egyre azok a tagjai, akik csak nagy ritkán néznek még egyházuk felé. Hogy hozzátartozik-e valaki megszentelt kötelékeihez, vagy nem, mindinkább mellékes szemponttá válik. Vannak már olyanok is, akik egyenesen szégyellik, hogy hozzá tartoznak, és eltitkolják színeiket, mert az előnnyel járhat a mai világban. Mind sűrűbben hangzik felénk a csábító, kísértő szó: érdemes így ragaszkodni egy visszahozhatatlanul letűnt kor hagyományaihoz?

Vagy ha tudomásul veszi is a környező világ, hogy vagyunk és maradni is akarunk, milyen vállveregető leereszkedéssel teszi! Elismeri talán, hogy szegényebb lenne a magyar világ néhány kedves színnel, ha eltűnnének a fehérfalú templomaink, elhallgatna a zsoltáraink zengése és feloszlanának presbitériumaink, amelyekben magyar emberek megtanulták maguk intézni az egyházuk ügyeit. Szép régiségnek, amit a nemzet történelmi múzeumában meg lehet őrizni, és el lehet benne gyönyörködni, elfogadnák még egyházunkat. Még bíztatni is hajlandók volnának, hogy zendítsünk rá ősi énekeinkre, és ne fosszuk meg őket azok élvezetétől. Csak a hajdani, erős Siont ne akarjuk viszontlátni! Csak számoljunk le azzal, hogy a múlt a múlté, és nekünk legyőzött rabok sorsa maradt csak meg!

De mi leülünk a néma emlékezők közé a múlandóság árja mellé, és belenézünk Sionnak elvesztett dicsőségébe. S amit látunk, az hipnotikus erővel tart fogva bennünket. Sem feladni nem tudjuk a nagy múltat, sem nem érhetjük be azzal, hogy ártalmatlan hangicsálásban emlegessük hírét-nevét, csakhogy elismerést arassunk vele kegyes hajlamú idegenektől. Közeleg az év utolsó órája, s a reánk leszálló ünnepélyes csendben megszólalnak az életünk legmélyebb hangjai: lelket kellene cserélnünk, ha valaha is el akarnánk szakadni a múltnak látásaitól; nincs számunkra más életlehetőség, mint hűnek maradni az Ige egyházához, és ezt a hűséget a szívünk vérével is megpecsételni!

S amint a babiloni fogság földjén ott ülünk, a fűzfákra függesztve hárfáinkat, és némán áztatjuk orcáinkat a fájdalom és a bűnbánat könnyeivel, hogy nem tudtuk romlatlanul megőrizni a református Siont régi dicsőségében, a felszálló látomás felénk sugározza a maga nagy bíztatását. Több az emlékeinkben az ígéret, mint az emlék!

Azt az egyházat, amelyet így felhasznált Isten valamikor egy nemzet megtartására és meggazdagítására, még nagy dolgokra tartogatja és készítgeti a jövőre is. Némán emlékezünk - és várunk.

És felszállnak előttünk egyéni életünk látomásai is.

A visszatekintésnek ebben a csendes óévvégi óráiban nagy összemérések mennek végbe mindnyájunk lelkében. Hova akartunk eljutni és mire vittük? Minek ígérkezett az életünk és mi lett belőle? S eközben mindnyájunkra ránehezedik az érzés, hogy idegenben járó rabnép vagyunk mindahányan. Úgy indultunk talán, mintha mienk volna az egész világ. De rájöttünk, hogy nem mondhatunk a magunkénak belőle voltaképpen egyetlen talpalatnyit sem. Vándorok és jövevények nemzetsége vagyunk, és mennél tovább élünk, annál világosabbá válik, hogy egyre több kötelék kötözi meg egyre fogyatkozó szabadságunkat.

Messziről szállnak csak felénk egy-egy fénylő Sionnak az emlékfoszlányai, amilyennek ígérkezett valamikor az életünk. Amilyennek az édesanyánk álmodta talán a jövőnket. Amilyennek a konfirmációnk napján festette talán elénk a szemünkbe mélyen belenézve, egy-egy hű lelkipásztor. Vagy amilyennek magunk előtt tornyosult fel a rendeltetésünk dicsőséges képe, amikor egyszer, talán utunknak egy váratlan fordulójánál megvilágosította előttünk Isten a tájat Szent Lelkének aláözönlő fényében. És mindez csak egy-egy részlet, egy-egy ízelítő, egy-egy foszlányos töredék abból, amit Isten maga gondolt el felőlünk, amikor az Ő Egyszülöttjének képére és hasonlatosságára megteremtett bennünket és elküldött ebbe a világba, hogy "kiábrázoltassék bennünk a Krisztus".

Mi valósult meg mindebből? A szép kép összetöredezett. Az eszménynek csak nyomorult roncsa valósult meg. Mindnyájunknak az emlékezetéből megelevenedik a csúffá torzított minta rajza; az eljátszott lehetőségek serege; az "elvesztett paradicsom" vádló, fájdalmas emléke: az elvesztett Sion.

Hja, ez az ember örök tragédiája, - mondják nekünk. Álmodik szépet, és fel kell aztán ébrednie. Jobb, ha kidörzsöli szeméből az álmot, és nem gondol többet vele! Ami lehetetlen, az lehetetlen, és bele kell már egyszer nyugodni abba, hogy tökéletlen fajzat vagyunk. Siont elvesztettük és nincs többé...

De ki tudna igazán felejteni ilyenkor? Újra tovasuhant egy esztendő, és elvitte magával sok drága darabját lelki birtokállományunknak. Ha más nem, hát visszajön mindannak az emléke, amivel ezt az esztendőt is kezdettük. Mi lett belőle? És ha csak kissé is elcsendesedik a lelkünk, utána ébrednek sorba a többi emlékek is mind. Sion képe egyre élesebben rajzolódik elénk. Vonás, vonás után bukkan fel a mélységből, és megindul szemünkből a könnyek szivárgása: hát soha, soha többé nem leszünk már otthon, a célnál, a látomásaink beteljesedésénél?

A világ megszólal és nógat: hogyha már nem tudunk felejteni, legalább öntsük ki dalba a fájdalmunkat. Hiszen dalköltőknek, énekszerzőknek, íróknak, festőknek és egyéb művészeknek százai egyebet sem csináltak, minthogy művészetben próbálták feloldani a lélek nagy bánatát, és ha már nincs reá orvosság, legalább ráborították a szépség tündöklő palástját sebeire. A megszúrt testű kagyló is igazgyönggyé varázsolja át azt, ami sebet ejtett rajta. Ezt az egy nyereséget hát vonjuk ki nagy bajunkból, hogy daloljon a szív, ha olyan nagyon fáj!

De mi a fákra aggatjuk hárfáinkat. Némák maradunk, és emlékezünk. A felszálló látásokat sem nem engedjük tovatűnni újra - egész életünk egyetlen igaz, örök kincsét kótyavetyélnénk el vele -, sem nem tudjuk szentimentális hangulatokba beleénekelni. Nem esztétikai játék ez a dolog számunkra, hanem életre-halálra szóló komoly kérdés. A leghatalmasabb, a döntő jelentőségű valóság számunkra az, amit valaha is megsejtettünk Istennek felőlünk való gondolataiból. S mennél aggasztóbban fut alattunk az idő vize, annál szívósabban, annál elbűvöltebben nézünk bele abba a képbe, amely a Jézus Krisztus orcájából számunkra megjelentetett. Némán emlékezünk reá, mert ez az egyetlen dolog maradt meg eddigi múlandó életünkből, ami reménységgel bíztat a jövőre. Ha ezt is elveszítenénk, magunk is mindenestől fogva a mélységek felé sodort áldozataivá lennénk a sötét vizeknek, amelyeknek partján ülünk.

*

De nézzétek, itt cserben hagy bennünket a zsoltáríró képe. Amíg hazánk elvesztett dicsőségére szegeztük elmerengő tekintetünket, vagy egyházunk hajdani szépségeit idéztük látó szemeink elé, csakugyan hasonlatosak voltunk a babiloni vizek mentén ülő foglyokhoz. Nem tehetünk mást, mint ébren tartani magunkban a néma emlékezés könnyekben gyöngyöző forrásait, hogy valaha is el ne apadjanak, s aztán várni: mikor üt az Isten órája. Hazánk újra megépülése, egyházunk újra felvirágzása azok közé a jövendő dolgok közé tartozik, amelyeknek az idejét és alkalmát fenntartotta Ő magának. De egészen másképpen áll a dolog egyéni életünk szabadulásánál. Ez azok közé a titkok közé tartozik, amelyeket Isten megjelentett nekünk.

Ezer ígéretéből zeng felénk, és megszámlálhatatlan tapasztalásból is új erőt nyer az a bizonyosság, hogy a babiloni vizeknél könnyező néma emlékezők, nem egyszer majd bizonytalan jövőben, hanem rögtön, máris, ugyanakkor, egyúttal a Sionnak boldog megszabadultjai is. Mert aki egész, odaadott lélekkel reáfüggeszti sóvár emlékezéseit arra, amit Isten neki valaha is elárult felőle való gondolataiból, az mindig az Isten szívén pihen, és az Ő megbocsátó szeretetében megtalálta élete tragédiájának a megoldását. A Sionról olthatatlan vággyal, némaságba megrögződött hűséggel megemlékezni az egyéni életben ugyanannyi, mint otthon lenni újra Sion falai között, és örvendezni a viszontlátott szabadságnak.

Azok a könnyek, amelyeket itt ülve a babiloni vizek mellett csendesen elsírunk az elmúlt esztendő és egész életünk nyomorult csonkasága felett, nem eredménytelen siránkozás könnyei, hanem a bűnbánatnak és a kegyelem által való megújhodásnak a csodatevő fürdője számunkra. Megtisztultan, megvilágosodottan és megbékélten nézünk utána egy év eliramlott hullámainak. Nem volt kárba veszett esztendő. Közelebb vitt Istenhez. És ha nem is mások csodájára, de a szívünk csendes mélyén mégis rázendítünk a Sion énekeire; - Istennek szólnak a hangjai, aki hallja, ha az ajkunk néma marad is, mert minden szomorúságával Ő adta nekünk ezt az évet, hogy megismerjük az Ő szabadítását, és magasztaljuk érette.

***

(1943. tavaszán)
(beköszöntő beszéd)

1940. szeptember 15-én, azon az emlékezetes vasárnapon, amelyen Magyarország kormányzója bevonult Erdély felszabadult fővárosába, Kolozsvárra, avattuk fel ezt a szent hajlékot, a "Hazatérés Templomát". Csak két és fél év telt el azóta. Ha ilyen rövid idő múltán Isten kegyelméből máris megérhettük orgonánk felavatásának mai örömünnepét, ebben - aszerint, hogy milyen szempontból nézzük, - egyfelől nincs semmi meglepő, míg másfelől mégis Isten rajtunk megnyugodott kegyelmének újabb olyan bizonyságát láthatjuk, melyet csak csodálkozó hálaadással szemlélhetünk.

Nem lephet meg bennünket orgonánk elkészülte, ha arra gondolunk, hogy eredetileg már úgy akartuk templomunkat is felavatni, hogy eleitől fogva teljes felszereltséggel, tehát orgonával is ellátva, szolgálhassa célját. Ezért már a templom építészeti és belső kiképzési terveinek elkészültekor, 1938-ban, meg kellett állapítanunk a megépítendő orgona terveinek legalább a főbb körvonalait, hogy a rendelkezésünkre álló szűk keretek közt is biztosítsuk megfelelő elhelyezését, és homlokzata már előre összhangban állhasson a templom egész belső képével. Ugyanakkor megindultak már a tárgyalások az orgona részletes tervezetének a kidolgozása tárgyában is. Ha tehát minden a mi emberi terveink szerint ment volna, már két és fél évvel ezelőtt templomunkkal együtt kellett volna felavatásra kerülnie orgonánknak is.

Az építkezés alatt azonban egyre jobban érezhetővé vált a nagy háború előszele, amely aztán ki is tört egész földrészünket megrázó viharzásával. Isten különös kegyelmét láthattuk abban, hogy az építkezést be tudtuk fejezni ennek ellenére is, és nem panaszkodhattunk amiatt, sőt örömmel bele kellett nyugodnunk abba, hogy közben felemésztődött az az egész anyagi erő is, amelyből számításaink szerint eredetileg az orgonára is futnia kellett volna még. Be kellett érnünk azzal, hogy az Akadémia-utcai imatermünkben éveken át használt harmóniumot állítsuk be templomunkba, és hogy templomunknak meg legyen mégis a művészien eltervezett képe, az igazi orgona homlokzata helyett neki megfelelően kialakított gipsz-utánzatot állítsunk fel átmenetileg a szószék fölé. Közben a szakértők sok fáradsága által már elkészült ugyan a teljes orgonatervezet is, de azt el kellett tennünk jobb időkre.

Így aztán mégis váratlan fordulatnak, örvendetes meglepetésnek kellett tekintenünk, hogy egy évvel ezelőtt, tehát a templom felavatása után már másfél évvel, újra elő lehetett venni az ügyet. S hogy azokban a rendkívüli időkben, amelyek azóta hazánk felett járnak, amikor már nemcsak szenvedő közeli szemlélői vagyunk a nagy háborúnak, hanem annak terheit és áldozatait viselő részesei is, minden nehézség ellenére majdnem egészen meg is valósultak az orgonatervezők elgondolásai, az mindnyájunk előtt csodálatos és egyik beszédes bizonysága annak, amit naponként számtalan más jelből is láthatunk, hogy a súlyos megpróbáltatásoknak ezekben az éveiben a magyar élet még mindig olyan különös oltalma alatt állt az Isten kegyelmének, hogy ezerszerte több oka van a hálaadásra és bizakodásra, mint a panaszkodásra.

Emlékezzünk meg hálásan arról, hogy orgonánk megépítését elsősorban azoknak a pénzintézeteknek a megértő magatartása tette lehetővé, amelyek a templomépítéshez szükséges kölcsönt folyósították annakidején. Készséggel hozzájárultak ahhoz, hogy tartozásunknak nagyobb összegekkel való törlesztését 1942-ben és 1943-ban még nem, hanem majd csak 1944-től kezdve kezdjük meg. Így az erre egyébként rendelkezésünkre álló összegek felszabadultak az orgonaépítés céljaira.

Presbitériumunk nagyon lelkiismeretes megfontolás után, 1942. febr. 24-én tartott gyűlésén így vállalhatta a kereken 45.000 pengőre rúgó költséggel járó orgona-megrendelést, és az elkészített tervezet kivitelezésével a Rieger Ottó orgonagyárat bízta meg. A gyár azzal vállalta a munkát, hogy a tervezetben szereplő 43 változat közül 9-et, a nyelvsípokat, mivel azokat vagy egészükben vagy alkatrészeiben Németországból szerezheti csak be, csak később lesz módjában beépíteni az orgonába. Azért azóta ezekre is megtörtént a megrendelés, és az orgonába való beépítésükre megtörtént minden előmunkálat. Az orgona elkészülte még a múlt év őszére volt tervezve. Ha a háborús nehézségek néhány heti késedelemmel meglassították ezt a munkát, az ellen nem lehetett egyetlen szavunk sem. Ha az általános fűtési nehézségek nem tiltottak volna el bennünket attól, hogy az orgona helyszíni beépítése közben templomunkat téli időben heteken át állandóan melegen tartsuk, akkor már karácsony előtt megtörténhetett volna orgonánk felavatása. A gyárban készen állt és csak a téli hidegek elmúltát várta, hogy bevonulhasson ide, a számára eleitől fogva fenntartott helyre, ahol az elmúlt hetekben, pontosan négyheti szorgalmas munkával, fel is szerelték. A szakértői felülvizsgálat alapján, a tegnapelőtti napon átvettük. Emlékezzünk meg hálásan a gyár vezetőinek és munkásainak lelkiismeretes és lelkes munkájáról, amelynek az eredményt köszönhetjük, s amelyről már eddig is számos szakértő a legteljesebb elismerés hangján nyilatkozott. Örömmel említhető meg, hogy jó kilátások vannak a még hiányzó 9 nyelvsíp-változatnak nem távoli jövőben Németországból való megérkezése tekintetében. S így remélhető, hogy még ennek az évnek a folyamán teljes szépségében szólalhat meg orgonánk hangja, amely már mostani csonkaságában is gyönyörűségünk és büszkeségünk lehet. Az is fokozhatja örömünket, hogy templomunk akusztikája kiválóan jónak bizonyult az orgona szempontjából. Teljesen hiányzik a más templomokban és nagytermekben szokásos visszhang, amiért is orgonahangversenyek és azoknak rádión való leadása céljaira orgonánk ma az egész fővárosban állítólag legjobban használható.

Illő szívbeli hálával megemlékeznünk mindazokról, akik az orgona tervezésében voltak segítségünkre szíves fáradozásukkal és nélkülözhetetlen szakértelmükkel. A tervezés munkája körülményes és bonyodalmas volt eleinte. Az orgonaépítés különböző irányzatai álltak szemben egymással, és hogy az általuk latbavetett érvek dolgában a presbitérium laikus tagjai csak valamennyire is tisztán lássanak, egyszer egy népesebb szakértekezletet is össze kellett hívnunk. Az annak megnyilatkozásaiból leszűrhető vélemény alapján az Ákom Lajos és Dr. Laczkoviek János orgonaművészek által képviselt elgondolást tettük magunkévá és őket kértük fel a részletes tervezet kidolgozására, amely most megvalósultan előttünk áll orgonánkban. De rajtuk kívül, akik ennek a munkának oroszlánrészét viselték, emlékezzünk meg mind a többiekről is, akik tanácsadásukkal hozzászóltak az ügyhöz, különösen Árokháty Béláról, egyházi zeneügyünk azóta Istenben megboldogult fáradhatatlan apostoláról, és Gárdonyi Zoltán zenetanárról. Orgonákat nem futószalagon gyártanak. Mindegyik külön tervezés szerint készülő külön egyéniség. Ezért nincs olyan orgona a világon, amely minden szakértőnek egyformán megnyerhetné a tetszését. Meg lehetünk azonban győződve róla, hogy a mi orgonánkba kiváló szakembereknek a legjobb szaktudása van beletervezve és nincs olyan orgonaművész, aki örömmel ne ülhetne le melléje, hogy belőle mindazt megszólaltassa, ami csak kikívánkozik lelkéből és a zeneszerzők műveiből.

De mivel alapjában véve nem a zeneművészet céljait, hanem mindenek felett Isten dicsőségét van hivatva szolgálni ez a szép hangszer, zárjuk le történetének ezt az összefoglalását azzal, hogy amit így elmondhattunk róla, már az is éppúgy felhangolhatja lelkünket Isten dicséretére és iránta való hálaadásunk megvallására, mint ahogy ezentúl is azt várjuk tőle, hogy ösztönözzön és segítsen bennünket az Ő kegyelmének magasztalására. Azért tettünk meg minden tőlünk telhetőt, akik ennek a gyülekezetnek az élén forgolódunk, hogy a hívek éneke a jövőben jobban szárnyalhasson Isten felé, valahányszor az Ő házában egybegyülekezünk. És a hívek is azért hozták meg a maguk áldozatait, ki kisebbet, ki nagyobbat, mert nekik is szívük vágya volt, hogy gyülekezeti énekünk végre úgy zenghessen, ahogy zengenie kell. Most, hogy az orgona megépítésére szentelt minden anyagi és lelki erőnk csakugyan elérte célját, és ott zenghet a mi lelkünk szava az orgona sípjainak százaiban és ezreiben is, váljék egész gyülekezetünknek és minden tagjának élete még inkább az Isten dicsőségét hirdető bizonyságtétellé. Egész közösségünket ábrázolja ez a nagyszerű hangszer; mi magunk legyünk olyan élő orgona, amelyben kicsiny és nagy sípok hangja mind egy Lélek szelétől megszólaltatva belezengi a magyar életbe az Isten örök hűségének dicséretét, akiben bíztunk eleitől fogva, s aki vészes és viharos időkben most és a jövőben is megtartó Istenünk lesz!

***

(Orgonaavatás II.)

Textus: "Dicsérjétek az Urat!"
150. zsoltár 1. v.

Örömünnepe van ma gyülekezetünknek. Bevonult templomunkba és elfoglalta helyét, amely eleitől fogva készen várta, a "hangszerek királynője". Köszöntjük szemünket, fülünket gyönyörködtető minden szépségét, csillogását, gazdagságát. De nem hódolunk előtte. Nem azért nyitottuk meg ennek a hajléknak a kapuit számára, hogy itt fejedelmi ékességében pompázzék. Azért köszöntjük nagy örvendezéssel, mert királynői fenségét nem átallja alázatos cselédi szolgálatra felajánlani annak dicsőségére, akinek színe előtt elsápad minden földi szépség. Szolgálni akar nekünk, hogy segítsége által mi jobban forgolódhassunk ebben a szent szolgálatban, amely itt összegyűjt bennünket, s amelyet egyetlen, de mindent kifejező szóval így nevezünk: Isten-tisztelet. Ha voltak idők, amelyekben őseink ellenezték orgonának az Isten házában való használatát, ennek magyarázata az volt, hogy a zeneművészet csakugyan romlására is válhat az Isten igaz tiszteletének, t. i. akkor, ha a maga szépségeit kelleti, és azokkal akarja táplálni az emberi szívet, amelynek egyetlen örökre szóló tápláléka csak az Isten Igéje lehet, és így magához bilincseli annak áhítatos figyelmét, amely pedig az Isten házában egyedül az Ő szent felségét illeti meg. De mi ezt a veszedelmet most és mindenkor messze el akarjuk távoztatni istentiszteleteinktől. Ennek adjuk bizonyságát azzal is, hogy orgonánk mai felavatása alkalmából is ne vele foglalkozzunk elmélkedésünkben, hanem azzal, amit orgonánknak mindenkor szolgálnia kell: Istennek énekszóban való dicséretével, amelyre alapigénkben és olyan sok más helyen is felszólít bennünket Isten Igéje. "Dicsérjétek az Urat!" Ezt a felkiáltást jól ismerjük az Ótestamentum eredeti nyelvén is. Így szól ott: "Hallelujah!" Ez hangzik fel a zsoltárok könyvében egy egész sereg zsoltárnak hol az elején, mint az egésznek alaphangja, hol a végén, mint záró akkordja, hol meg mind a kétféleképpen. Úgy kell elképzelnünk a dolgot, hogy míg magukat a zsoltárokat énekkarok adták elő az ótestamentumi templomi istentiszteleten, addig ezzel a "Hallelujah"! - kiáltással az egész jelenlévő sokaság indította el és zárta be, mintegy visszhangjával az éneklést. Később a keresztyén istentiszteletbe is átment a hívek örömujjongásának ez a kifejezése. Az egész középkoron át mindmáig lényeges alkotórészét képezi a római egyház liturgiájának is. És a reformáció óta, ha más keretek közt is, gyakran felhangzik az Ige népének énekeiben is ez a mindnyájunk előtt ismeretes kiáltás: "Hallelujah!"

Vegyük csak kissé számon: mit jelent az, ha valaki ajkára veszi az Isten egyetemes egyházának ezt a jelszó-szerű kiáltását: "Hallelujah!"

"Dicsérjétek az Urat!" - ezzel először is ki-ki közülünk serkenti a többieket az Istennek énekszóval való magasztalására. Ez nyilván azért történik, mert szükség van rá. Mindnyájan tudjuk - legjobban a magunk belső tapasztalataiból tudhatjuk -, hogy az emberi szív rest és nehézkes. Ránehezedik az élet sokféle gondjával és terhével. Húzza lefele bűnös voltának a súlya. Nem volna jó, ha magára volna hagyatva és soha nem részesülne ösztönzésben, bíztatásban, lelkesítésben, hogy rázza le magáról minden nehezékét és szárnyaljon fel az Isten közelébe az Ő magasztalására! Ezzel tartozunk egymásnak mindnyájan. Azért is nem elégszünk meg Istennek a mi magányos csendességünkben, otthonunk elzárt világában való imádásával. Azért gyülekezünk egybe közös istentiszteleteinkre. Ilyenkor rójuk le egymással szemben a serkentésnek ezt az áldott szolgálatát. Istennek szól természetesen ilyenkor minden gondolatunk és érzésünk. Őt keressük, és Ővele találkozunk szent társalkodásban. De mindez ugyanakkor egymásnak nyújtott segítség is. Ebben az együttesben megkönnyebbedik sokaknak a szíve, akik különben legörnyednének a porba. Felmelegszenek a fázó, megdermedt lelkek. Megvigasztalódnak a szomorúságtól sújtottak. És a serkentéstől felbuzdulva "dicsérik az Urat" olyanok, akik magányosságukban azt nem tudnák megtenni. Ezért kötelesség a közös istentisztelet gyakorlása. Adósa marad a testvéreinek az, aki abban nem vesz részt. Ő is segíthetne nekik lélekben felemelkedni, és ezt a segítséget megtagadja tőlük távolmaradásával.

Semmiben sem nyilvánul meg jobban ez a kölcsönös serkentés, mint éppen a gyülekezeti éneklésben. Ez az istentiszteletnek az az alkotó eleme, amelyben minden jelenlévő nyilvánvalóan cselekvő részt vesz. Ha máskor hallgatagon végzi istentiszteleteit, ilyenkor hallathatja szavát. Nem hiába hangsúlyozza Pál apostol is a gyülekezeti éneklésnek ezt a kölcsönösen egymásra irányuló áldását. "Tanítsátok és intsétek egymást" - úgymond "zsoltárokkal, dicséretekkel, lelki énekekkel, hálával zengedezvén a ti szívetekben az Úrnak." És noha sohasem felejtkezhetünk el arról, hogy éneklésünkben csakugyan "az Úrnak zengedezünk", vagyis az ének is csak egyik formája az Istenhez szóló imádságunknak, mégis sokszor kifejezésre jut egy-egy énekünknek még a szövegében is, hogy vele egymáshoz is szólunk, egymást buzdítjuk és serkentjük. "Nosza istenfélő szent hívek!" - így szólítottuk meg egymást ma is zsoltárénekünkben. "Allelujah! Dicsérjétek, istenfélő keresztyének...!" - így indítottuk fel egymást Isten imádására már kezdő dicséretünkkel is.

Aki azt mondja: "Hallelujah!" - ezt a nélkülözhetetlen testvéri szolgálatot vállalja és tölti be a többiekkel szemben, - mint ahogy azok is ővele szemben.

De jó azt is külön hangsúlyoznunk, hogy ezzel a felszólítással: "Dicsérjétek az Urat!", társakat keres az Isten elé járuló lélek. Nem olyasvalamire serkenti őket, amit ne gyakorolna őmaga is. Nem úgy érti, hogy: "zendüljön meg a ti éneketek és én majd hallgatom", hanem úgy, hogy: "énekeljetek ti is velem együtt". A közösség vágya szólal meg ebben a felszólításban. Osztozni akar az Isten előtt örvendező szív másokkal is az ő örömében és ezért hívogatja őket Isten dicséretére. Az ösztönzésre talán a másiknak van szüksége, de viszont őneki magának meg szüksége van társra, az együttesre, a közösségre.

Kinek a lelke ne borzongott volna még meg attól a nagy hidegségtől, amely körülvesz bennünket, amikor néha forró a szívünk valamitől, és körülöttünk senki nem érez abból semmit! Akár valami nagy bánat lázában égtünk, - jaj, de rettenetes volt, hogy körülöttünk úgy zajlott tovább az élet, mintha mi sem történt volna, s az emberek tudtak még éppúgy tereferélni közömbös dolgokról, vagy kacagni vidám tréfákon, míg mi kiáltozni szerettünk volna fájdalmunkban! Akár valami nagy boldogság tüze fénylett bennünk, - milyen felháborító volt, hogy másoknak, úgy látszik, az mit sem jelent, és ugyanolyan gondterhelten, ingerülten nyüzsögtek körülöttünk, mintha nem is volna olyan nagy ünnep, amilyen a mi számunkra felvirradt! Visszhangra vár az emberi szív! Mások szívéből is óhajtja hallani annak a hangnak a kicsendülését, amelynek a zengése a saját belsejét eltölti. Nem bírja ki az egyedüllétet, ha csak maga is nem kiégett üszök, amelynek már minden mindegy.

Hogy nélkülözhetné hát a társakat az, akinek a lelkében kigyulladt az Isten dicséretének a lángja! Aki előtt megnyílt az Isten elé való járulás boldog kiváltságának az útja, hogy érhetné be azzal, hogy ezt az utat mindig csak magányosságban járja? Ezért van közös istentiszteletünk, amelyben egymás kezét megfogva visszük magunkkal a többieket is, hogy együtt örvendjünk az Ő színe előtt. És ez a közösség sem jut ilyenkor kifejezésre jobban semmi másban, mint a gyülekezeti éneklésben. Mint a tűzhelyen együvé kotort parázsnak felélénkülő tüzében, úgy nyaldossák körül egymást szíveink lángjai, amikor egy szívvel és egy szóval megzendül énekünk az Ő magasztalására.

Aki azt mondja: "Hallelujah!" - az a hívők közösségébe akarja beleolvasztani a maga egyéni hitét, hogy onnan megsokszorozva kapja vissza.

És így odajutunk a dolog gyökeréhez. Ez a felszólítás: "Dicsérjétek az Urat!" - olyan szívnek a megnyilatkozása, amelynek ösztönös életszükségletévé vált az Isten dicsérete. Azért kell másokat is serkentenie rá, mert maga sem tudná elfojtani magában. Olyannak ismerte meg Istent, hogy ennek a megismerésnek a birtokában nem maradhat néma. Isten úgy szólt hozzá, úgy megjelentette magát neki, hogy ettől rezgésbe jutottak szíve húrjai, és neki is meg kell szólalnia. Nem maradhat titok, mindenki előtt hallhatóan zengenie kell az igazságnak, hogy milyen csodálatos, milyen fenséges, milyen hatalmas és milyen irgalmas az Isten!

És ha már az Ótestamentumban így felhangzott a "Hallelujah!" kiáltása az Ő nevének magasztalására, mit szóljunk akkor mi, akik az újtestamentumi kijelentésének részesei vagyunk? Hiszen mi Jézus Krisztus által még sokkal jobban ismerhetjük azt az örök atyai hatalmat, amelynek kezéből jő minden jó adomány. Hogyan ne áldanánk Istent szüntelenül? És amikor nem a derűs békesség virágain igazgatja életünket, hanem sötét szakadékok mélységein, vagy éppen a "halál árnyékának völgyében" vezet, akkor is előttünk tisztán világol az Ő kegyelme, amely a szorongatott és megkínzott lelkű emberhez van legközelebb. Hogyan ne dicsőítenénk hát Őt a legsötétebb napokban is, aki mindig megtartójuk volt a benne bízóknak? Még amikor azt kell is éreznünk, hogy megérdemeltük, hogy elforduljon tőlünk és elrejtse arcát előlünk, éppen bűnös voltunkban láttuk Őt legkönyörületesebben lehajolni hozzánk az Ő Egyszülöttjében. Hogyan ne tennénk hát vallást mindenek füle hallatára arról a bűnbocsánatról és váltságról, amelyet velünk kötött örök szövetségében bizto-....

....az, ami a mi szívünket csordultig eltöltötte!

Aki tehát azt mondja: "Hallelujah!" - ezzel a hitvallás tisztét gyakorolja mindenek füle hallatára.

*

Ez a gyülekezeti éneklésnek, amelyre minket az Ige parancsa késztet, az értelme. És ebben lesz mostantól fogva szolgálatunkra Isten segedelmével elkészült orgonánk. Megszólaló hangjai által még hathatósabban fogjuk egymást serkenteni, hogy senkinek a szíve ne maradjon köztünk megmozdítatlanul. Hangjainak hullámaira rábocsátva énekünk sajkáit, egy áradattól fogunk vitetni, és egymással való közösségünk még tisztábban fog kicsendülni zsoltárainkban és dicséreteinkben. És biztosabb zengést nyerve vezérlete által a mi különben akadozó, vontatott énekszavunk, méltóbb vallástétel lesz arról az örök felségű Úrról, akinek dicséretét akarjuk hirdetni mindeneknek. Amit mi egymásnak mondunk, az fog belőle is felénk zendülni: "Dicsérjétek az Urat! Hallelujah!"

Az Isten pedig legyen áldott azért a különös ajándékért, hogy közöttünk ez a "Hallelujah" éppen most szólal meg, amikor nemzeti történetünk útján megint olyan komoly, vészterhes, döntő napokat élünk, mint ezer esztendőn át nem sokszor. Amíg Isten azt akarja, mint ahogy orgonánk szolgálatba állása is világosan mutatja, hogy azt akarja, hogy magyar szívekből zendüljön meg az Ő dicsérete, addig nincs miért aggódnunk. Bömbölhetnek a világon a Sátán orgonái, de el nem hallgattathatják a mi zsoltárénekünk szavát. Úgy fogadjuk ennek az orgonának ajándékát ma Isten kezéből, mint az Ő szent bíztatásának a zálogát: hagyjuk reá nyugodtan a magyar holnapnak gondjait, a mi vállaink úgyis erőtlenek azoknak elhordozására; nekünk csak egy legyen a dolgunk, amit itt az Ő színe előtt énekszóval, nap-nap utáni kötelességteljesítésünk közben hűséges, egymást serkentő, egymással testvéri közösségben összefogó, hitvalló életünkkel végzünk, amit most is elénk szabott: "Dicsérjétek az Urat! Hallelujah!"

***

"Azt mondja a rest: ordító oroszlán van az úton!
Oroszlán van az utcákon!"
Péld. 26, 13.

Mindenki azonnal megérti ennek a jóízű, tréfáshangú mondásnak a nagyon komoly tanítását. Meg akarja bélyegezni, s azért csúf valójában le akarja leplezni az olyanfajta óvatosságot, amely nem más, mint a lusta tespedés takarója.

Az oroszlán, mint ahogy az Ótestamentum minden figyelmes olvasója tudja, azokban az időkben és azon a vidéken nem valami rács mögött mutogatott, vagy csak mesékből és könyvekből ismert ritkaság volt. Vadon élt még Palesztina földjén. Különösen a Jordán menti erdőségek bozótjában. Kint tanyázó pásztorok és nyájaik állandó réme volt. Sőt az is megtörtént olykor, hogy emberlakta helyekre is bevetődött az éhségtől hajtva és végigsompolygott falvak utcáin, vagy felverte ordításával a városok nyugalmát.

Erre az eshetőségre hivatkozik a mi emberünk is, - annak igazolásául, hogy miért nem megy ki házából dolga után járni. Csak az oroszlánnal való találkozás eshetőségéről van szó, nem többről. Mert ha valaki azt a szöveget, amely revideált fordításunkban így hangzik: "Ordító oroszlán van az úton", úgy értené, hogy a jelenet hőse tényekre hivatkozik, mintha azt mondaná: "Most is kint ordít a ragadozó vad, hogyan mehetnék hát szembe a kész pusztulással?" - az tévedne. Az ótestamentum eredeti nyelvén az oroszlán megjelölésére nem is egy, hanem nyolc kifejezés van, és alapigénk, költői stílusának megfelelően ezek közül kettőt váltogat egymással. A magyar fordítás, hogy az "oroszlán" szót ne ismételje meg egymásután kétszer, csak a változatosság kedvéért színezte az egyik helyen "ordító oroszlán"-ná. A régi Károli fordítás is ugyanebből az okból így adta még vissza ezt a verset: "Azt mondja a rest: Fene oroszlán vagyon kint az úton! Oroszlán vagyon az utcákon". Dehogy is hallatszik még odakint az ordítása, - csak képzeletben lehet hallani. De az elénk idézett atyafinak ez is elég már. Megtörténhetne, hogy szembe jönne vele egyszer az úton a kellemetlen látogató. Ezért, mondja, inkább ki se mozdul. Az embernek vigyáznia kell az életére és épségére!

Hát persze, hogy nagyon átlátszó kifogás az egész. Először is nem olyan nagy a veszély. Nem mindennapi dolog, hogy az oroszlán betévedjen az emberek lakóhelyére. Azután, még ha megtörténnék is ez a kivételes eset, azért van az embernek szeme és füle, hogy már jó előre észrevegye a közelgő veszélyt, és idejében menedéket keressen. Vagy, ha végül is szemtől szemben áll a veszedelemmel, azért van esze, ereje és fegyvere, hogy felvegye a harcot.

De éppen az ilyesmi nem vág a mi emberünk természetéhez. Éberség, megfeszített figyelem, vagy éppen erőfeszítés, küzdelem, - ettől borsódzik a háta, nem az oroszlánnal való találkozástól. Ő kényelemben akar heverni odahaza. Várhat rá házán kívül akármilyen fontos elintézendő dolog, ő nem szeret mozogni. Mennie kellene erre is, arra is, de irtózik a fáradságtól. Ezért emlegeti a kockázatokat, amelyeket el akar kerülni. Igazában a munkától akarja megkímélni magát. Óvatosságot emleget, pedig csak a lustaságát palástolja.

Az óvatosság az életnek egyik nagy és szent védekező kötelessége. Kockázatokat vállalni lehet egyenesen istenkísértés, és előlük kitérni, lehet egyszerűen Isten előtt való komoly felelősségérzet. Amit "hazánk bölcse" a hazáról mondott, hogy t. i. érette mindent kockára kell vetni, de a hazát magát semmiért sem szabad kockáztatni, - az kiterjeszthető többé-kevésbé sok más drága értékre is, amit Isten ránk bízott, s amiről egyszer majd számot kell adnunk Őneki.

De amint van felelősségből fakadó óvatosság, ugyanúgy van felelőtlenségből fakadó óvatosság is. Az igazában semmit nem akarásnak, az egy helyben veszteglésnek, a meddő tespedésnek az óvatossága ez. És ezzel szemben minden eleven akarás, minden komoly, fáradtságot nem kímélő jó igyekezet együtt jár bizonyos kockázatvállalással. Azt mondja: "Meglehet, hogy oroszlánok vetődnek az utunkba, de nekünk ezt az utat meg kell járnunk, mert nem heverészni és tengődni akarunk, hanem élni és dolgozni. Reméljük, hogy - mint máskor is ezerszer, - nem is találkozunk komoly veszéllyel. De ha bekövetkeznék is az ezeregyedik, rosszabb eshetőség, akkor is jobb azzal dolgunk után járva találkozni, mint mindig összetett kezekkel a napot lopni négy fal közötti biztonságban, és majd csak megbirkózunk vele valahogy, hiszen nem mi vagyunk sem az elsők, sem az utolsók, akikre veszedelem támadott!

Alapigénk az általános emberi élet színvonalán mozog ezzel a tanításával, és ezért jó, ha mi is előbb ott szívleljük meg annak igazságát. Valóban kétféle embert lehet megkülönböztetni a mindennapi élet legkülönbözőbb terein. Az egyik az egy helyben élő, a másik a célokat kitűző és megvalósításukért készséggel fáradozó emberek fajtája. Az előbbiek rendesen azzal igazolják a maguk programtalan, mozdulatlan életét, hogy rámutatnak a másik fajtához tartozó emberek küzdelmeire: mennyi bajjal, kockázattal jár az. Ők megfontoltak. Megmaradnak annál, ami van. A biztos régit nem kockáztatják a bizonytalan újért. "Oroszlán van az úton!"

Ismételjük még egyszer nyomatékosan, hogy van olyan óvatosság, amely Isten előtti felelősségből fakad. Távol legyen tőlünk, hogy egyetlen szót is szóljunk ellene erről a helyről, vagy akárhonnan is. De hányszor megállapítható, hogy nem az Istenre tekintő komoly felelősség, hanem csak az önmagára tekintő kényelemszeretet emlegeti a kerülendő kockázatokat! Onnan ered ez a nagy óvatosság, hogy megtört az emberben az életerő, elpattant a cselekvés hajtórugója, elfogyott a munkára való akarat lendülete. Leesett kövek, szárnyaszegett madarak az ilyen emberek. Egy vágyuk van csak: hagyják békében őket, hadd nyugodjanak ott és úgy, ahol és ahogy vannak.

Egész népek lelkét hatalmába kerítheti a tespedő restségnek ez a tehetetlensége. Jó ezt szóvá tennünk, mert ki ne találkozott volna még olyan bölcsekkel, akik azt magyarázgatják nekünk, hogy a magyarságnak a természetéhez tartozik valami ősi, Keletről hozott lomhaság, a végtelen ázsiai sztyeppéken magába szívott nehézkesség, - és ezért mozdul meg olyan nehezen, amikor meg kellene mozdulnia. Igen, ismerjük a magyar léleknek ezt a nehézkességét. Jól tudjuk, milyen termékeny a "minek az"? és a "már még" kifogásaiban, amikor új utakra akarnák ösztökélni legjobb fiai. Valóban, sokszor magyar jelszóként hangzik fel: "Oroszlán van az úton, maradjunk csak, ahol vagyunk."

De ha valaki ezt az ősi magyar természethez tartozó vonásnak mondja, - hogyan magyarázza meg akkor azt, hogy Európának ezen a helyén van ezeréves magyar élet? Ázsiából a mi eleink nem ezt a letargiát hozták magukkal, hanem azt a viharos lendületet, amely minden veszély kockázata ellenére is idesodorta őket. Nem kereveten henyélő, hanem nyeregben ülő nemzetség voltak ők. Nem a puhányság, hanem a portyázás volt a természetük. És ha ma éles ellentét mutatkozik is magyar tespedés és más népek vállalkozó szelleme között, akik világgá rajzanak, kontinenseket gyarmatosítanak, új területeken kultúrát és állami életet szerveznek, akkor ne felejtsük el, hogy valamikor ugyanilyen úttörő-lélek éltette a magyarságot is, különben ma, tíz évszázad múltán nem volnánk itt. Azóta is mindig olyankor volt legmagyarabb a magyar, amikor a honfoglaló törzsek élet-akarása újra fellángolt benne, és nem törődve azzal, hogy milyen oroszlánok támadhatnak rá az úton, nekivágott az útnak, mert be akarta tölteni rendeltetését.

Ha ma hiányzik a magyar életnek ez a céltudatos lendülete, akkor az azt jelenti, hogy megromlott a magyar lélek és meg kell tisztítani. Lepheti a régi pengét vastag rozsda, - azért ne mondja senki, hogy rozsda volt az anyag, amelyből készült. Csak lustaság a baj, - bűnös lustaság. És mihelyt lerázza magáról ezt a nyűgöt a magyar lélek, elhallgatnak kifogásai, elmúlik hazug óvatossága, és felveszi a versenyt a világ akármelyik népével a kockázatok bátor vállalásában, - egyéneiben csakúgy, mint egészében.

De nem követünk el sérelmet alapigénk ellen, ha azt a nagy igazságot, amelyet hangoztat, a mindennapi élet szintjénél magasabban fekvő dolgokra, - az Isten ügyére is alkalmazzuk. Itt találja meg minden igazság a maga legtündöklőbb érvényesülését. Ez is. Mivel a magasabb rendű élet Istennek az emberekben és az emberek között megnyilatkozó élete, erről is elmondható, hogy mennél erőteljesebben árad, annál kevésbé riad vissza esetleges veszélyektől, és mennél jobban ellanyhulnak az energiái, annál gyakrabban történik óvatos hivatkozás az úton levő oroszlánra.

Ki merjük mondani, - bármennyire gyarló emberi dadogás legyen is, - hogy maga Isten is, mert Őbenne nincs megrestülés, hanem szüntelenül munkálkodó Isten, éppen ezért szüntelenül kockázatokkal is száll szembe. Kezünket alázatosan a szánkra téve, még egyszer valljuk meg, hogy nagyon emberi módon beszélünk Istenről, amikor ezt mondjuk. Hiszen kockázat csak ott van, ahol előre nem látható bizonytalan esélyekről lehet szó. Jól tudjuk, hogy a mindeneket egy örökkévaló szempillantással átölelő isteni mindentudás előtt nincsenek bizonytalanságok, és a mindeneket világbíró kezében tartó isteni mindenhatóság nem ismeri veszélyek zavaró feltünedezését. Csak a mi emberi tekintetünk előtt mutatkozik úgy, mintha Istent kockázatos fordulatok érhetnék. De ha egyszer így mutatkozik, vegyük szemügyre a dolgot. Amikor Isten embert teremtett, nem fenyegette-e művét eleve az a veszély, hogy a teremtésnek ura lázadó bitorlóvá lesz, aki akaratával nem Teremtőjét szolgálja már, hanem ellene fordul? Amikor Isten örök szerelmét a bűnös embere is reáfüggesztette és irgalommal közeledett hozzá, nem függött-e a megváltás egész műve felett az a rettentő eshetőség, hogy hátha hiába lesz minden? Amikor Fiát elküldte ebbe a világba, hogy érvényesítse az Ő igényeit és elhozza közénk az Ő országlását, nem történhetett-e meg, - oh, hiszen megtörtént! -, hogy az emberek durva kézzel megragadják az Ő Felkentjét, és megölik, hogy megszabaduljanak tőle? Jézus Krisztusnak az egész élete, amelyben Isten feltárta magát előttünk, nem szakadatlan szembenézés volt-e a visszautasíttatás kockázatával? És azóta is, amióta Szent Lelke által széthordja ebben a világban a váltságnak és az újjászületésnek az örömüzenetét, nem történhet-e meg, emberileg szólva még mindig, hogy a szívek, amelyeknek ajtaján bezörget, zárva maradnak? Az Istennek harca bűnnel, romlással, Sátánnal, nem bizonytalan kimenetelűnek látszik-e mindvégig, amíg csak áll ez a mostani világ?

Igen, de Isten minden erejét latbavető, hatalmát szüntelenül érvényesítő, munkálkodó Isten, - és ezért hiába vannak oroszlánok az úton, Ő nem riad vissza, és nem zárkózik el égi világának biztos hajlékában, hanem itt jár köztünk a mi emberi világunk útjain és utcáin.

Sokszor megpróbálták már az emberek megkímélni az Istent ilyen kockázatoktól. Építettek neki itt a földi világban valami biztosnak látszó rendszert, amelynek falai között trónusán ülve pihenhet. De valahányszor ilyen kockázatmentes formába próbálták öltöztetni az Isten ügyét, Ő maga mindig megtagadta azt. Nem engedte magát kényelembe helyezni.

Ez történt a reformációban is, aminek emlékét a minap ünnepeltük meg. Hogy kiépítették az egyházban a tanító-tekintélyt a középkorban! Hiszen nem lehet rábízni az emberekre azt, hogy ők maguk ismerjék meg az Isten kijelentését az Igéből! A teljes felfordulás és zűrzavar veszélye támadhatna ebből! Az emberek feje felett álló fórum diktálja mindenkinek, hogy mit kell hinni s ők, ha kell, kényszeríttessenek az engedelmességre! Igen, ha az Isten nem akarja azt a fáradságot venni, hogy minden egyes lélekhez világos és érthető módon szóljon az Ige által, akkor csakugyan jobb így körülbástyázni az Ő kijelentésének igazságát. De amikor Ő éppen a munkát szereti és keresi, és éppen abban gyönyörködik, ha egyenként világosíthatja meg és győzheti meg a szíveket az Ő üdvözítő igazsága felől?! - Kockázat? - Igen, lehetnek eltévelyedők, akik a maguk különféle kedvenc eszméiket fogják majd Istentől az Ige útján kapott igazságnak feltüntetni. De ne féltsük az Istent, Ő majd megbirkózik az ilyen eshetőségekkel is, és nem fog anarchiává felbomlani az Ő tanítómestersége alatt az egyház iskolája.

Ugyanúgy próbálták "bebiztosítani" az egyház kormányzatát is a hívek feje fölé rendelt külön papi renddel, míg végül annak is fölébe emelkedett a pápaság egyeduralma. Csakugyan vannak veszélyek, amelyek megtámadhatják az olyan egyházat, amely a hívek sokaságának, a gyülekezetek köznépének és az általuk választott véneknek a kezébe teszi le ügyeit. De visszariadni ezektől a veszélyektől csak akkor szabad, ha lemondunk arról, hogy az Isten maga él és uralkodik a szívekben. Ő pedig éppen ezt akarja, és azért neki életeleme a hívek szabadsága, nagykorúsága, önállósága. Kockázatos, de Ő nem fél tőle, mi se féltsük tehát.

De hogy a reformáció nagy áldásai miatt el ne bízzuk magunkat, hadd hozzunk fel még egy példát a mi tulajdon egyházunk életéből. Mi is vétkesek vagyunk abban, hogy sztatikus módon próbáltuk berendezni az Isten ügyét, ahelyett, hogy dinamikus természetében meghagytuk volna. Legszembeszökőbb ez az anyagi vonatkozások terén. "Biztosított existenciává" tettük az Isten anyaszentegyházát. Állami hatalomra támaszkodva ki akartuk küszöbölni a kockázatokat. Hiszen, ha nem támaszkodhatnánk az ilyen mankókra, megtörténhetne az is, hogy az egyháznak nem állnának rendelkezésére a szükséges anyagi eszközök! Igen, ha Isten valamilyen ragyogó trónuson kényelmeskedő Úr volna, aki várja alattvalóinak hódolatát! Elfelejtettük, hogy Ő, ha szóhoz engedjük jutni, erőhatásokat kifejtő, soha ki nem merülő energia kisugárzó Lélek, aki önkéntes áldozathozatalnak nem is várt mértékéig tudja felgyújtani a szíveket!

Valljuk meg: ki nem mondottan is restséggel vádoljuk meg Istent minden effajta kockázatkerüléssel, éspedig restség színében látjuk Istent azért, mert a magunk képére és hasonlatosságára gondoljuk el Őt!

Ezért vessünk végül egy pillantást önmagunkba, most már nem általános emberi szempontból, hanem az előbbiek világánál éppen az Istenhez való viszonyunk szempontjából. A lelkünk legbensőbb szentélyében is milyen sokszor találó az az igazság, amelyet alapigénk hirdet: úgyvélt óvatosságunk hányszor leplezi egyszerűen a menthetetlen lustaságunkat! Hitünk hányszor válik valami lelki kényelmeskedés heverőpárnájává ahelyett, hogy szolgálatra késztető erő volna, és ilyenkor hogy tudunk hivatkozni arra, hogy "oroszlán van az úton"!

Egészséges feltételek mellett két iránynak a váltakozása jellemzi Krisztus tanítványainak az életét. Egyszer hallják hívó szavát: "Jöjjetek énhozzám!" Máskor engedelmeskednek küldő szavának: "Menjetek...!" Egyszer Őfelé fordul az arcuk, - az áhítatnak csendes, pihentető, erőt adó óráiban. Másszor a világban rájuk váró feladatok felé, a szolgálatnak, a bizonyságtételnek, a küzdelemnek az óráiban. Ezek fárasztók, ezek emésztők, lelket felzaklatók. Azért van szükség mindig újra amazokra, - a magános épülésnek és a gyülekezeti közösségben való felfrissülésnek az óráira. Ilyenkor mintha otthon volna a lélek, meghitt környezetben, áldott nyugalom világában.

De ismerjük a keresztyén életnek az olyan fajtáját is - a magunk tapasztalatából is, ugyebár? -, amikor csak ez az utóbbi színezet van meg, a másik nélkül! A békesség óráiban szeretünk otthon lenni Krisztussal, - aztán, ha már mennünk kell, mert csupán áhítatból nem élhetünk meg, nélküle megyünk. A Krisztus szempontjából nézve az életünk másik része - egyszerűen hiányzik. Vannak küzdelmeink, de nem Őérette; sok fáradsággal töltjük napjainkat, de nem az Ő szolgálatában. Egész keresztyénségünk kimerül az Ő közelében való megpihenésben, - amit azon kívül élünk, - az életünk túlnyomó része -, az nem keresztyénség.

Miért nem? Mivel indokoljuk, hogy az Ő színe előtt megpihent lélek nem megy ki a világba az Ő szolgálatában, hanem ott marad pihenni Őnála, és helyette egy másik énünk veszi át a szerepet a küszöbön kívül?

"Oroszlán van az úton." - mondjuk. Krisztus megbízásában járni mindennapos dolgaink után, Őróla bizonyságot tenni családunk, hivatásunk, társaságunk körében, Őneki odaszentelni egész valónkat minden lelkesedésével és munkásságával, - ez könnyen kényelmetlen helyzetbe juttathat bennünket, sőt komoly bajunk is lehet belőle.

Hogyne! "Aki én utánam akar jönni, vegye fel a keresztet", mondta Ő maga, vagyis: legyen elkészülve mindenre, a legrosszabbra is! Nem biztos, hogy a legrosszabb, vagyis hogy a keresztfára fel is feszítik, be fog következni. Nem is valószínű. De megtörténhet. Sokakkal meg is történt már. A kockázat tagadhatatlan. De visszariadni tőle? Legyünk őszinték: a restség beszél csak belőlünk. Petyhüdt és erőtlen a Krisztus iránti szeretetünk, akármilyen kegyes áhítattal telepszünk is le lábai elé. Lelki luxus az imádságunk és az énekünk, - nincs benne életenergia. Ez az igazság. Különben semmibe se vennénk a ránk leselkedő oroszlánokat, - minden kockázatot könnyen vállalnánk Őérette.

És még egyszer: a lelki restségnek legalattomosabb jelentkezése az, amikor lelki veszedelmekre hivatkozva indokolja otthonülő kényelmeskedését. Egész vallásosságát a maga tisztaságát és szentségét védő otthonná rendezi be, és reá váró komoly feladatoknak azért nem indul el eleget tenni, mert ezeket a lelki érdekeit félti. Kint a világban, tudja: "az ördög, mint ordító oroszlán szertejár, keresvén, kit elnyeljen", - és nem akar ezzel a veszéllyel szembekerülni. Fődolog neki a saját biztonsága. Ennek kolostori csendjében és áhítatában el is felejti, hogy odakint a világban sebesültek vannak, akik gyógyulásra várnak, elhagyatottak vannak, akiket fel kellene keresni, garázdálkodó bűnök vannak, amelyek ellen irtóháborút kellene folytatni, egyszóval: Istentől elénk szabott egész sereg feladat van, amelyet el kell végezni.

Igaz, hogy aki befelé elmerülő egyoldalúság helyett beleveti magát a világ valóságos életébe, hogy ott lerója a maga keresztyéni szolgálatát, sokszor magát is beszennyezi a világ szennyével; sok kísértéssel kerül szembe, amitől különben távol maradhatna, egyszóval sok kockázatot is vállal a belső embere szempontjából, amitől megóvhatná magát. De - az Isten nevében! - ne áltassuk magunkat sohasem, - nem lesz ezáltal alsóbbrendűvé a keresztyénségünk, és nem biztosítunk magunknak semmilyen magasabb rendű szentséget azzal, ha az oroszlánok kockázata miatt a magunk külön világába bezárkózva élünk! Fordítva áll a dolog: az ilyen bezárkózás, a kockázat elől való rejtőzködés mindig restséget takar. Az igazi oka mindig erőtlenség, amelynek terhére van az éberség, a fáradság, a harc!

Önámítás a Krisztusnál való olyan megpihenés, amelyből nem fakad útnak indító erő! És ahol megvan ez az erő, az megkívánja a munkát és elmegy utána, ha még oly nagy is az oroszlánok veszedelme. Nem fél tőlük. Még ha netalán nehéz tusái lesznek is velük, még ha fájdalmas sebeket ejtenek is rajta, - el nem nyelhetik azt, aki Krisztus erejével indult szembe velük. És annál nagyobb boldogsága lesz, valahányszor útjairól hazatérhet oda, ahonnan elindult. Az nem a restség tanyája lesz számára, hanem újra erőt adó, tápláló, megenyhítő otthona.

***

(1929. febr. 17-én a theologiai internátus istentiszteletén,
a Keresztyén Diákok Világszövetsége egyetemes imanapján.)

"Jaj azoknak, akik a gonoszt jónak mondják és a jót gonosznak;
akik a sötétséget világossággá s a világosságot sötétséggé
teszik, és teszik a keserűt édessé s az édest keserűvé!"
Ézsaiás. 5, 20.

Azok a jajszavú próféciák, amelyeknek közepéből alapigénket vettük, Ezsajásnak legszemléletesebb megnyilatkozásai közé tartoznak. Plasztikusan elevenedik meg bennük az egész kor, amelynek prófétál. Juda királyságának - amint találóan mondotta valaki -, "szép őszi napjai" voltak azok. Távolról már közeledett a fagyos fergeteg: a mindent elsöprő asszíriai világhatalom fenyegető terjeszkedése. De egyelőre a kis országnak nem volt kára belőle, sőt hasznát látta. Hozzá még nem ért el a pusztulás, csak hatalmas szomszédját, az arámok országát semmisítette meg, amely annyi bajt és háborúságot szerzett neki. Most fellélegezhetett. Biztonságban volt. Elvesztett területeket visszanyert. Zavartalanul vagyonosodhatott. Virágzó fellendülésnek örvendhetett.

De a fénynek megvolt a sötét árnyéka is. Az ország végképpen kivetkőzött régi egyszerű, egészséges, puritán viszonyaiból. A törzsek megtollasodott előkelői a kényelmesebb városokba húzódtak. Ott fényűzésben és dőzsölésben töltötték napjaikat. Belekóstolva a bőségbe és pompába, olthatatlan étvágyuk ébredt még többre. Befolyásukkal és pénzükkel úgy csavarhatták a törvénykezést, ahogy akarták. Egyik szegény ember alól a másik után rántották ki földecskéjét, hogy latifundiumaik határait mind szélesebbre toldozhassák. És palotáikban kora reggeltől késő estig állt a dínom-dánom. - Miért ne? Ki szólhatna bele üzelmeikbe és tivornyáikba? Isten? Ugyan! "Hadd lássuk! Csak siessen!" S ezzel a cinikus vagyoni arisztokráciával szemben kialakul - ugyancsak a városokba összpontosulva - a teljesen kiszolgáltatott nincstelenek nyomorgó sokasága.

Ebbe a jólétében rothadó világba kiáltja bele Ezsajás jajszavát. S bennük, mint korának, úgy önmagának is éles képét adja. Előttünk áll az Isten fenségjogainak zord hírnöke. Elsősorban nem a jogaikból kiforgatott és eltiport áldozatok szenvedései fájnak neki, mint más prófétáknak, akik irgalmas szívvel szállnak síkra a védtelenek védelmében. Nem is a nemzet jövendő pusztulásától szorul el a szíve úgy, hogy kiáltania kell, mint ahogy más próféták verik félre a harangot, hogy, ha lehet, még elfordítsák a bűn nyomában közelgő végzetet. Ezsajás mindenekfelett az élő Isten érdekeit képviseli. Azért kénytelen szólni, mert az elharapózott romlásban Istennek semmibevételét látja. "Az Úrnak dolgát nem tekintik meg, és nem látják kezének cselekedeteit." Szava úgy zeng, mintha hideg, érzéketlen ércből való harsona volna: Isten felett nem lehet napirendre térni! Ha az emberek hátat fordítanak neki és vállukat vonogatják nevének említésére, ez is csak alkalmul szolgál arra, hogy megjelentse magát nekik, és találkozniuk kelljen vele az ítélet viharában. Már "felemelte kezét népe ellen..."

Az egész vésztjósló próféciának a szíve az, amelyet alapigénkül választottunk. Gondolatritmusának hármas tagozásában ez a vers a legtömörebb, a legbefejezettebb. Nyilván olyan gondolatok szökkennek itt kész formába, amelyekkel legtöbbet foglalkozott a próféta, amikor a körülötte uralkodó állapotok felett el-elgondolkozott. Elmélkedéseinek sok-sok tovaáradó vize csiszolta ilyen kerekre és simára ezt a gondolat-kavicsot. Nem is csoda: minden romlásnak a legbensőbb lényegéről van szó, magáról az elferdült, Istennel ellentétbe jutott erkölcsi ítélkezésről, amelynek csak külső kifakadása a sok vészthozó, visszataszító tünet a nemzet testén.

Lehetetlen észre nem venni a versnek belső logikai lüktetését is, - nem szószaporítás az, hogy jajongó vádját háromszor is megismétli a próféta más-más kifejezésekkel. Először nevükön nevezi a dolgokat. "Jaj azoknak, akik a gonoszt jónak mondják és a jót gonosznak", - akiknek erkölcsi ítélkezése a visszájára fordult! Azután képes nyelvre is lefordítja gondolatát. Mint ahogy általában szokásunk a magasabbrendű megismerés tényeiről az alsóbbrendű, érzéki megismerés nyelvén beszélni, úgy folyamodik a próféta is előbb a látás, azután az ízlés világából vett képekhez. A látás az az érzékünk, amely a legtárgyiasabb. Felmutathatja tehát vele a próféta az elfordult erkölcsi gondolkozás tárgyi képtelenségét. "A sötétséget világossággá és a világosságot sötétséggé teszik". Az ízlés viszont a legalanyibb érzékünk. Szemléltethető tehát vele a megromlott erkölcsi öntudat alanyi abnormitása: "És teszik a keserűt édessé és az édest keserűvé". Vegyük sorra a versnek mindhárom tagját.

"Jaj azoknak, akik a gonoszt jónak mondják és a jót gonosznak!" Ez hát a baj lényege. A jónak és a gonosznak addig ismert és érvényben volt fogalmai kicserélődnek. A gonoszt jónak "mondják" és viszont, de nem csak mondják, mintha bensejükben másképpen vélekednének, hanem ez a tényleges értékelésük. Az az eltévelyedés is előfordul - jól ismerjük a kísértését a magunk életéből, hogy csak hazug külsőség az ilyen elferdült értékelés és mögötte a lélek bensejében szilárdan áll a jó és a gonosz hamisítatlan mértéke. Nagyon terrorisztikus hatalma van néha a környezetnek és nagyon hajlamos a gyenge jellem a kaméleon színjátékára. Hányszor megtörténik, hogy amikor mindenki ócsárolja azt, ami nekünk valójában szent, mi is együtt ordítunk a farkasokkal, és amikor fennen magasztalják társaink azt, amit bensőnkben megvetünk, mi is helyeslést bólintunk a szavukra. De itt nem erről van szó, hanem arról a mélyebb bajról, amikor a léleknek hamissá válik az erkölcsi érzéke, és annak mutatója fordítva jelzi a jót és a gonoszt.

Milyen ismerős jelensége ez a mi korunknak is! Sűrűn előforduló tünete ez minden olyan kornak, amely az átmeneti forrongás jegyében áll. Még egyetlen nemzedéknek erkölcsi értékelése sem volt abszolút érvényű. Isten örök törvényeit addig még egy kor sem fogta fel olyan tökéletesen, hogy normáival feltétlenül uralkodhatnék minden következő kor lelke felett. A folytonos haladás útját járja az emberiség, és ezen az úton vannak szakaszok, amelyeken egy-egy nemzedéknek különösképpen kijut az átmenetiség jellege. Ilyenkor megolvad az, ami az apák idejében szilárd volt, hogy aztán talán más formába szilárduljon meg ismét. Kétségesekké, vitatottakká válnak olyan elvek, amelyeknek feltétlen tekintélyük volt az ősök szemében, és ezen a zűrzavaron, egyének számára sok kínos válságot jelentő tanácstalanságon át jegecesednek ki az új korszaknak új normái, helyesebben: a világosabban felismert és korszerűbben megfogalmazott örök normák. Amíg lesz az emberiség életében erkölcsi előhaladás, addig nem marad megkímélve időről-időre az ilyen átmeneti korszakok szenvedéseitől és tusáitól.

Ennek a küzdelemnek mindig megvannak a szomorú elesettjei is - és ezekről van szó alapigénkben. Ők kibontakoztak a bizonytalanságból, de szerencsétlenül; megfeleltek a nagy erkölcsi revízió kérdéseire, de fordított értelemben; a kétségek hánykódó hullámaiból kimenekültek a partra, de az ellenkező oldalon, mint ahol kellett volna. Csakugyan jó-e az, amit mindenki jónak tartott eddig, és okvetlenül gonosz az, amit a múlt megbélyegzett? Ők már tudják: éppen fordítva áll a dolog: ami eddig jónak, parancsnak, eszménynek számított, azt ők fölényes lélekkel "kárnak és szemétnek" ítélik, és amit a hagyomány-megszentelte erkölcsi felfogás tisztátalannak bélyegzett, azt felmagasztalják zajos hódolatukkal, és a dicséretét zengik minden művészetükkel. "A gonoszt jónak mondják és a jót gonosznak."

Nyissuk ki a szemünket és nézzünk körül a mai világban! Felesleges idézni a bizonyságokat!

Az a kérdés: jogosult dolog-e ezeket a jelenségeket a próféta szemével nézni, és bennük az Isten fenségének megsértését látni, amely nem maradhat ítélet nélkül? Csakugyan örökérvényű, sérthetetlen törvényekkel kerül-e végzetes ellentétbe ez a visszájára fordult erkölcsi gondolkozás? Vagy pedig csak egymást felváltó nemzedékek egyaránt relatív érvényű nézetei ütköznek össze benne? Nincs-e haladottabb, függetlenebb, felvilágosodottabb kornak éppúgy joga a maga ellentétes elveit vallani, mint ahogy vallotta a maga elveit az elavult, letűnt kornak a lelke?

Erre a kérdésre alapigénk második tagja adja meg a választ. De valamit már kiemelhetünk az első mondatból is, ami tisztázza a helyzetet. Figyeljük csak meg: akármilyen szöges ellentétbe helyezkedik is a próféta által ostorozott nemzedék a múlttal, van egy közös vonása vele. Fordítva alkalmazza a "jó" és a "rossz" fogalmát, de ő is azokat alkalmazza. Nincs tehát az az erkölcsi forradalmi destrukció, amely kivonhatná magát a "jó" és a "gonosz" poláris ellentéte alól. Valamit, ami a szemében helyes és követendő, "jónak" kell magasztalnia, és valamit, amitől az egész lelke elfordul, "rossznak" kell bélyegeznie. Ha nem akarja is, ha nincs is tudatában. Kezdheti azzal, hogy kiadja a "túl az erkölcs határán" jelszavát és azt kiáltja, hogy leszámolt a jó és rossz között való minden dinstikcióval; az többé reá nem tartozik. De rövidesen kitűnik, hogy voltaképpen a "minden érték átértékelését" végzi. Neki is megvannak a törvénytáblái, sőt: ő is a régi táblákat használja, - csak éppen fejük tetejére állítva.

Emberfeletti kéz szabta meg úgy a természetünket, hogy az életünket valamilyen értelemben mindnyájan a "jó" és "gonosz" sarkpontjai között kell, hogy éljük. Ez egyszer feltétlenül bizonyos, minden változó emberi vélekedéstől függetlenül. Valami felé fordítjuk az orcánkat, és valaminek hátat fordítunk. Csak az a kérdés, hogy hogyan választottuk meg az irányt; melyik pólus az, amelynek vonzóereje hatalmában tartja az életünk gravitációját, és melyik pólus az, amelynek taszító ereje mind messzebb távolít el magától? Lehet-e ebben abszolút követelményt felállítani? Ha már mindenkinek szükségképpen van valamilyen erkölcsisége, lehet-e azt erkölcsileg felülbírálni? Ha értékelés nélkül nem lehet el senki, jogosult-e még ezt az értékelést is értékelni? Lehet-e arról beszélni, mint a próféta, hogy egyes emberek végzetesen zuhannak a sötétség hívogató karjaiba, amikor a fény felé kellene szárnyalniuk, amelynek számára teremttettek?

"Jaj azoknak, akik a sötétséget világossággá, a világosságot sötétséggé teszik" - mondja a próféta, és ezzel azt mondja, hogy "jó" és "rossz" között olyan minden alanyi relativitástól független tárgyi ellentét van, mint amilyet a sötétség és a világosság között különböztet meg a szemünk. Mondottuk, hogy a látásunk a legtárgyiasabb érzékünk. Ezt is befolyásolhatják alanyi körülmények, - rövidlátás, színvakság, egyéb fogyatkozások, - de mégis, más érzékszerveinkhez viszonyítva a szemünk szerzi a valóságról aránylag a leghívebb benyomásokat. Ahol az egyik ember világosságot lát, ott a másik ember, ha egyáltalán lát, nem láthat sötétséget. Aki a világosságot nem látja világosságnak, és a sötétséget nem látja sötétségnek, az vagy vak, vagy vizionárius önkívületi állapotban van, de semmi esetre sem használja a szemét!

Az ókori vallásos gondolatvilágban világosság és sötétség mindig azoknak a hatalmaknak a szimbólumaiként szerepelnek, amelyek függetlenek az ember tetszésétől, amelyeknek ő ki van szolgáltatva, amelyeket akarva, nem akarva, tudomásul kell vennie. A világosság nem akkor támad fel a látóhatáron, amikor az ember rendeli, hanem amikor a maga szuverén rendje elhozza, s akkor kiáradnak a világra jótéteményei: a pezsdülő élet, az éltető meleg, a derűs biztonság. Az ember csak hálásan fogadhatja, de bele nem avatkozhat. A sötétség is akkor borul a világra, amikor ideje úgy hozza magával. Hiába hessegeti az ember, nem tartóztathatja fel útjában egy percre sem. És amíg rémei uralkodnak, tehetetlenül kell meghúzódnia a halandónak. De az emberfeletti rendnek nemcsak ezt a szuverén uralmát látta kiábrázolva a régi ember a világosság és sötétség tényeiben, hanem az önbizonyos igazságát is. Ha a világosság ragyogja be a földet, nincs szüksége hírnökökre, hogy szétkürtöltesse jelenlétét. Eléggé hírnöke önmagának. Nem lehet kétségbe vonni. És ha a sötétség vette át az uralmat, neki sem kell más bizonyság, mint önmaga. Borzadva szorul el tőle az ember szíve anélkül, hogy bárki is bizonyítgassa előtte az éjszaka félelmes voltát. Világosságra és sötétségre ösztönszerűen támad az emberben a hálás örömnek, illetve a borzongó félelemnek visszhangja. Vitának és érvelésnek nincs itt helye, mert mind a kettő önmagában evidens. A sötétséget nem lehet világosságnak látni, sem a világosságot sötétségnek.

Ha tehát ehhez hasonlítja a próféta a "jó" és a "rossz" megkülönböztetését, akkor azzal röviden azt mondja, hogy az erkölcsi értékelés minden elferdülésében van valami rosszhiszeműség. Alapjában véve nem lehet "bona fide" jónak mondani a gonoszt, sem gonosznak a jót. Lehet ez a fordított értékelés szokása az embernek és ennek révén lehet "második természete", de akárhogy uralkodjék is ez felette, mélyen a lelkében eltemetve, elnémítva, akkor is szunnyad egy jobb, egy eredetibb, az ősi, első természete. És annak számára "jó" és "rossz" olyan szuverén módon tárgyi ellentétek, mint amilyen a világosságé és sötétségé. Az ember láthatná, és látnia kellene, hogy túl minden váltakozó emberi véleményen uralkodik felette egy megfellebbezhetetlen és megvesztegethetetlen akarat, amelyik úgy parancsolja elébe a "jót", és úgy tiltja el tőle a "gonoszt", hogy azzal vitába szállni nem lehet, csak alázatosan tudomásul venni. És amikor leragadt szemei megnyílnak, vagy a rájuk nőtt hályog meghasad, akkor látja is ezt. Ragyog feléje Istennek hívogató fénye, és felsötétlik mögötte a bűn ásító mélysége. Érvekre nem szoruló bizonyossággal szól hozzá a kijelentés, és abból megtudja, hogy van az életének feltétlenül egyirányú rendeltetése és kötelessége, - ki az éjszakából bele a fényes nappalba. Hallja az évezredek felett zengő szót: "Én vagyok a világnak világossága", és nincs többé kétsége afelől, hogy "jó" csak az lehet, amit Ő parancsol, és "gonosz" minden, ami nem egyezik Ővele.

Az mit sem változtat ezen, hogy az emberek elismerik-e, vagy nem, ezt az isteni akaratot, vagy talán homlokegyenest szembe helyezkednek vele. A csillagokat nem lehet letagadni az égről, és a nap tündöklését hiába vitatja a barlangi lakó, az azért fenn ragyog. Ám áltassa magát az ember azzal, hogy szabad a pálya önkénye számára, és nem állja el útját az isteni törvény ércfala; az meglehet, hogy ő véres fejjel fog rohantában a földre hullani, de a fal rendületlenül megáll.

"Aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem az életnek világossága lesz az övé." Aki a sötétséget mondja fénylő világosságnak, és nappal helyett az éjszakát választja, ám lássa. Csak ne legyen késő, amikor botorkálása után egyszer csak szakadékok mélyén eszmél tudatra.

De minden hasonlat sántít. Akármilyen sokatmondó volt is alapigénk második tagjának képes beszéde, minden nem fért bele. Van az igazságnak egy másik oldala is. S ezért a próféta lefordítja gondolatát az ízlés érzékének kifejezéseire is. "Jaj azoknak, akik a keserűt édessé és az édeset keserűvé teszik." Az ízlés, mondottuk, minden érzékünk között a legalanyibb. Az édes nekem édes, és a keserű nekem keserű. Ha az, ami nekem édes, másnak keserű, joga van a maga álláspontjáról keserűnek mondani, és viszont. A látás dolgairól azért nem lehet vitatkozni, mert nem lehet úgysem két álláspont: maga a tárgyi tényállás úgyis egy véleményre kényszerít mindenkit. Az ízlés dolgairól viszont azért nem lehet vitatkozni, mert annyi vélemény lehet, ahány ember. "De gustibus - a szó eredeti értelmében is - non est disputandum." Az alanyi berendezettségünktől függnek itt az ítélkezéseink, és tárgyi igazságot ezen a téren nem lehet felállítani.

Ha az erkölcsi ítélkezés dolgára csakugyan rá lehet húzni ezt a hasonlatot, - mint ahogy a próféta teszi -, akkor ez azt jelenti, hogy a legelferdültebb erkölcsi értékelésben is lehet jóhiszeműség. Őszinte beszéddel állhatunk szemben, amikor valaki a jót gonosznak mondja, mert ő annak édességét csakugyan keserűnek érzi, és amikor viszont a gonoszt jónak mondja, mert keserűség helyett édes íz járja át tőle a száját. A "jó" és "gonosz" Isten-rendelte örök ellentéte mozdíthatatlanul megáll és uralkodik. Csak az emberi lélek romlott úgy meg, hogy éppen fordítva reagál reá, mint ahogy kellene. Az, amit Isten szava bűnnek mond, vonzó, gyönyörűséges és boldogító ránézve. És amikor arról van szó, hogy isteni törvények szerint éljen, kínos és keserves dolog az neki; nem kell se testének, se lelkének.

Ne időzzünk sokáig ennél a tárgynál, csak álljunk meg mellette megdöbbent lélekkel. "Jaj azoknak, akik keserűvé teszik az édest és édessé a keserűt!" Az emberi élet tragikus lehetőségei sötétlenek itt fel előttünk. Bele van szerkesztve minden ember felszerelésébe, mint az óceánjáró hajóéba, az iránytű, a lelkiismeret. De megtörténhet, hogy meg van hamisítva.

Amikor irányt kellene mutatnia, hazudik. Éppen az ellentétes égtáj felé mutat. Mi lehet az ilyen hajó sorsa? Pál apostol beszél egyhelyt az olyan emberekről, akiknek "végük veszedelem", mert - amint jellemzi őket - "az ő istenük az ő hasuk, és az ő dicsőségük az ő gyalázatukban van." Amitől szabadulniuk kellene, az után futnak. Amit szégyellniük kellene, abban látják életük büszke fölényét. Ami nyomorultul kicsinyes és hitvány, azt magasztalják fel eszményiségük fénylő polcára. Amikor Krisztus áll eléjük, megszöknek előle, mintha ellenségük volna. Amikor a Sátán hívja őket, megbabonázva tántorognak utána, mint egyetlen jótevőjük után.

Csak egyet vegyünk még hozzá ehhez, hogy a próféta jajszava teljes élével belehasítson a lelkünkbe. Juda országának vezetőiről van szó, a gazdagokról és hatalmasokról, akiknek példája szerint igazodnak a nagy tömegek. A veszedelem, amelybe erkölcsi elferdülésükkel rohannak, nem magánügyük tehát, hanem az egész nemzetnek veszedelme. Ezért jaj, sokszorosan jaj nekik!

*

Mennyiben tartozik ránk ez a prófécia és mit világít meg zord villámfénye a mi helyzetünkben? Hiszen mi nem nagybirtokokat halmozó, dőzsölésben élő vagyoni arisztokráciája vagyunk nemzetünknek, hanem a balvégzetű történelmi helyzet minden terhét hordozó, nélkülöző, küszködő, bizonytalan jövő elé megfeszített fáradsággal készülő diákemberek. Mégis rokon a helyzetünk a Juda előkelőivel, mert vezetők vagyunk. A mai társadalmi fejlettség fokán a nagy tömegek irányításához már nem a vagyoni és rangbeli előkelőség, hanem a szellemi fölény kezében van a kulcs. Nemzetek jövendő sorsa már nem azon fordul meg, hogy milyen elveket szív magába néhány tucat, paloták fényes falai között nevelt, becézett hercegfi és mágnásfi, hanem azon, hogy milyen lelkület alakul ki az iskolák százaiban készülő diákság tízezreiben. Mi vagyunk a nemzet vonatán a mozdonyvezetők. Jaj egyaránt, ha a szemafor zöld jelzését vörösnek látjuk, és miattunk vesztegel az egész nemzet ahelyett, hogy továbbrobogna a boldogulás felé, vagy ha a vörös jelzést zöldnek nézzük és belerohanunk a katasztrófába, magunkkal rántva az utánunk jövők életét is! Kinek szólna, ha nem nekünk, a jajongó prófécia, és kinek kellene féltőbb gonddal, lázasabb felelősségérzéssel rajta lennie, hogy "jóról" és "rosszról" való ítélkezések az örökkévaló Isten akaratával nem ellentétben, hanem azzal megegyezően szívódjanak bele a vérébe?

A világ minden keresztyéneihez az a felhívás érkezett, hogy a mai vasárnapot tegyék a diákságért való egyetemes imádságnak napjává. Hogy honnan, kiktől származik ez a felhívás, nem tartozik ide. De a tartalmára adjunk visszhangot. Elénk állíttatik mind az öt földrész többszázezernyi egyetemi és főiskolai ifjúsága. Azt kérdezik tőlünk: nem igaz-e, hogy ebben a seregben forrong és alakul ki az egész emberiség holnapi sorsa? És azt üzenik nekünk: ha a világ mai megbomlott állapotából az Isten országának áldott jövendőjét akarjátok kibontakoztatni, akkor imádkozzatok azért, hogy a világ diáksága között épüljön és diadalmaskodjék az Isten felkentje, az örök Krisztus.

Vegyüljön el hát az imádságunk Kelet és Nyugat, Észak és Dél keresztyén millióinak könyörgésébe - önmagunkért és a többiekért.

Jaj, ha ebben a zavaros, irányt vesztett, önmagát kereső korban visszájára fordult erkölcsi ítélettel mennek ki egyetemeik és főiskoláik padjaiból a vezetésre felkészültek! Ezsajás legrémesebb ítélet-látomásai is elsápadnak azzal az apokaliptikus látomással szemben, amelynek rőtlángú kárhozata megjelenik modern világunk felett akkor! De áldott legyen az Isten minden diáklélekért, amelynek java az örök jó lett, és amely előtt gonosznak az Őellene lázadó sötét erők lepleződtek le. Ő bizonnyal ma is diadalra viszi minden elferdülésen keresztül is jogait, s bennük a mi üdvünket! Ezért imádkozzunk!

***

- Karácsony másodnapján, 1935. dec. 26-án. -

Lekció: Ézsaiás 11, 1-10.
Textus: "És származik egy vesszőszál Isai törzsökéből
s gyökereiből egy virágszál növekedik.
Ézs. 11, 1.

A megszületendő Messiásról és eljövendő országáról szól az a prófécia, az ótestamentumi próféciák egyik legfelségesebbike, amelyet az előbb elolvastunk.

Ma kissé más szemmel nézzük ezeket az ótestamentumi próféciákat, mint elmúlt nemzedékek bibliaolvasói. Ők hajlandók voltak ezekben az eljövendő eseményekben előre felvett pontos fotográfiát látni. Természetes, hogy az így értelmezett képek nem mindenben illettek össze pontosan a később csakugyan bekövetkezett eseményekkel, s ezért mindenféle magyarázati mesterkedéshez kellett azután folyamodni, hogy a prófécia és a beteljesedés mégis jól összeilleszthető legyen. Azt a különbséget, amely ezeknek a próféciáknak a régebbi és a mai felfogása között megállapítható, talán úgy fejezhetjük ki legvilágosabban, hogy mi nem jóslást, hanem jövendölést látunk bennük. A jóslás a jövő tényeinek a pontos előre-megállapítása akar lenni. A jövendölés, a prófécia, a lélek vágyainak és reménységeinek a kivetítése a jövő vásznára. Mint ahogy másképpen beszél a múlt eseményeiről a krónikás és másképpen az epikus költő, ugyanúgy másképpen beszél a jövendőről a jós, és másképpen a próféta. A krónikás egyszerűen feljegyzi a tényeket. A költő a maga lelkének tartalmát vetíti vissza a hajdankor eseményeibe, és ha az így megrajzolt kép nem fedi is pontosan a hiteles történeti tényeket, ez nem von le semmit az ő költői látásának nemcsak hogy a szépségéből, de még az igazságából sem.

Ezért az ilyen ótestamentumi próféciák voltaképpen hitvallások. És mivel a próféták tudatában vannak annak, hogy ami reménység és bizakodás az ő lelkükben él, az nem a tulajdon képzelődésük szeszélyes szüleménye, hanem ajándékképpen kapták Istentől, hogy tovább adhassák másoknak, ezért az ilyen hitvallások - isteni oldalukról nézve - "ígéretek", amelyekért Istennek igazmondása kezeskedik.

Így nézzük ezt a próféciát is. Miféle reménységeknek a bizonyossága szólal meg Ézsaiás próféta lelkéből? Hogy tulajdonképpeni tárgyunk felé továbbsiessünk, csak futólag mutassunk rá arra, hogy az Istennek eljövendő országa jelenik meg szemei előtt. Túl a jelennek minden kétségén, ragyogó jövendő képét látja, amelyben győzelmes valósággá lesz mindaz, amit Isten ennek a világnak s benne az Ő választottainak szánt. Az Istennek ezt az eljövendő országát még ő is a maga nemzetének színeiben, közelebbről a Dávid királyságának a képében tudja csak szemlélni. Hiszen ennek a nagy királynak az uralkodása volt Izrael történetének a fénykora. Ennek az emlékei szolgáltatják hát a keretet a jövendő dicsőségéhez is. De ha megfigyeltétek az előbb a prófécia tartalmát, meg kellett állapítanotok, hogy az Istennek eljövendő országa nem úgy szerepel benne, mint valami politikai birodalom, mint Izrael népének földi értelemben vett felvirágzása és hatalmának tetőfokra emelkedése. A földi uralomnak semmilyen eszközével nem valósítható meg a békességnek az a paradicsomi állapota, amelyről a próféta szól. Minden földi keretből kinő, s a csodák természetfeletti világába emelkedik az áldott, háborítatlan nyugodalomnak az a látomása, amelyet az Isten országától vár.

És éppen ezért ez a minden földi korlátot áttörő dicsőség szövi körül a Messiásnak az alakját is, akinek eljövetelétől várja a próféta a világ békességét. Uralkodó lesz a Dávid utódja, a Dávid atyjának, Isainak leszármazottja. Bölcsen fog uralkodni, igazságosan fog ítélni, méltányosságban fog kormányozni. Megfékezi a hatalmasokat és megvédelmezi a gyengéket. Véget vet minden erőszakosságnak és ártalomnak. De lehetetlen lesz pusztán emberi uralkodó alakját látni az itt megrajzolt Messiásban, akinek nem lesz szüksége arra, hogy tanúkat hallgasson ki, ha ítélkeznie kell, mert "szemeinek látása" és "füleinek hallása" nélkül is nyilvánvalók lesznek előtte a szívek titkai; és nem lesz szüksége testőrök és harcosok fegyveres erejére, mert elég az ő "szájának vesszeje" és "ajkai lehelete", hogy megsemmisüljön előtte minden ellenséges hatalom. Isteni királyság lesz az, amely e világra isteni békeséget fog elhozni. S az, aki által ez végbemegy, "az Úr Lelkének" hatalmával felruházva fog megjelenni.

De mármost nézzük meg közelebbről, hogy lép be az Istennek Felkentje ebbe a világba? "Származik egy vesszőszál Isai törzsökéből, és gyökereiből egy virágszál növekedik." A próféta szeme előtt tövében elvágott fa szomorú csonkja jelenik meg, amelynek már nincs folytatása sudár törzsben, lombosodó koronában. Csak gyökerei vannak a földben. És ebből a törzsökből, ebből a gyökérzetből sarjad egy vékonyka, gyenge kis hajtás, mint egy mezei virágszál. És ez lesz az Isten megígérte jövendőnek a hordozója. Vagyis, hétköznapi nyelvre lefordítva, születni fog egy gyermek, aki felnövekedvén királya lesz e világban az Isten békességes országának. És már a megszületése azt jelenti, hogy elérkezett e földre a várva-várt üdv. Íme, a karácsonyi örömhír évszázadokkal a mi Urunk Jézus Krisztus megszületése előtt!

De érzitek-e, milyen fájdalmas hangok kísérik az örömnek a vezérszólamát? "Az Isai törzsökéből és gyökereiből..." Aki így prófétált, az vallomást tett ezzel arról, hogy a maga korának minden reménységéről lemondott már. Az a jövendő, amelyet Istentől vár, nem az ő jelenbeli világának folytatása lesz. Az őkorabeli Izrael s benne a Dávid királysága halálra van ítélve. Az ország már kettészakadt. Északi része, talán már ennek a próféciának a napjaiban, de mindenesetre a próféta életében, megsemmisült Asszíriának túlnyomó erejű ostroma alatt. Megmaradt még a kisebbik, a déli rész. Ott áll még Dávid királyi széke, és Jeruzsálem falai körül még ott leng a régi dicsőség emléke. De Ézsaiás tudja, hogy csak idő kérdése, hogy az északi országrészt a déli is kövesse a pusztulásba. Egy ideig még eltántoroghat a kétfelől tátongó szakadék között az élen, játszhatja diplomáciai játékait a keleti, Eufrátesz-parti, és a délnyugati, Nílus-parti nagyhatalom között. De napjai meg vannak számlálva. Máris úgy jelenik meg a próféta szeme előtt a dávidi királyság, mint villámtól vagy fejszétől tövében sújtott és csonkká vágott fa, amelynek örökre vége van.

S azért mégis tudja, hogy amit Isten az atyák idején elkezdett, az nem fog félbe maradni. Az Istennek megvannak a maga megmásíthatatlan örök céljai, s azok felé feltartóztatás nélkül fog törni a jövőben is. Ha kétségbeejtő katasztrófák következnek is el, és romba dőlni látszik a múltnak minden szépsége és ígérete, a csonkon is támaszt majd az Isten hatalma új hajtást. Talán olyat, amely az első tekintetre szánakozó mosolyt kelt: ez a kis vesszőcske legyen a régi erős tölgynek a folytatása? De rá kell bízni a dolgot az Isten hatalmára, amely mindenre elégséges! Igen, ez a gyenge virágszál a jövendő győzelmének az ígérete, ez fog úgy megnövekedni, kilombosodni, hogy az Isten országa végül is valósággá lesz e világban!

Azt hirdeti ez a prófécia, hogy Istennek munkássága ebben a világban egy titokzatos, mély törvényszerűséget mutat. Paradox módon úgy mondhatnánk, hogy a jövendő sohasem a múltnak a folytatása, és mégis mindig a múltnak a folytatása. Isten sohasem azt csinálja egyszerűen tovább, amit elkezdett, hanem új kezdetek meglepetéseivel tetézi, amit addig művelt. S ugyanakkor sohasem veti el azt, amit régebben kezdett, hanem eleitől végig mégis ugyanazt a művet viszi véghez. Ennek a nagy törvénynek a legfőbb példája lesz a prófécia szerint a messiási korszak eljövetele is. A múltnak örökre vége van, s az Isten Felkentjével egészen új világ köszönt be. De ez az új élet mégis a múltnak halálra ítélt csonkjából fog kisarjadni, s annak gyökérzetéből szívja fel magába a tápláló nedveket.

Vessük össze a próféciával a beteljesedést. Milyen megkapóan vált valóra ez az igazság a betlehemi csodában! Mélyebb és gazdagabb értelemben, mint ahogy a próféta maga is gondolhatta volna!

Az a gyenge, kicsiny plánta, amelyhez mégis nagyobb ígéretek fűződtek, mint valaha e világra született gyermekhez, valóban elmetszett, halálraítélt múltnak a csonkján sarjadt ki. Sokan várták a Messiást úgy, hogy megjelenése a régi törzsnek a megtisztítását és megifjítását fogja jelenteni. De ez a Betlehemben megszületett Király ilyen váradalmakat nem elégített ki. Az Ő dolga egészen más volt, mint népét visszaemelni a politikai erő, virágzás és győzelem magasságaiba. Azok értették meg igazán s azokban folytatódott az ő munkássága, akik előbb vagy utóbb megtanulták, hogy az ótestamentumi történet véglegesen elvágott törzs, amelyből nem a múlt folytatását, hanem valami mást és újat fakaszt az Isten hatalma. S amilyen hiábavaló dolog lett volna Izraelnek, az egész Földközi tengert átfogó világkultúra egy kicsiny zugában élő maroknyi népnek, régi dicsőségét visszaperelnie a cézárok ellenében, olyan diadalmas jövő felé indult el a csonka törzsön életbe szökkent új szál: a Jézus Krisztus Evangéliuma.

Olyan új ajándék volt a megszületett Messiás, a régitől annyira elütő valami volt az az Ország, amelyet Ő e földre hozott, hogy sokan már azt kérdezik: mi közünk is van még nekünk, karácsonyi hitet valló keresztyéneknek az Ótestamentum egész múltjához? Pedig világos azért az összefüggés. A karácsonyi vesszőszál ennek a múltnak az elmetszett törzsén hajtott ki. Nem azért jött, hogy "eltörölje", hanem hogy "betöltse" mindazt, amiről a régi szent írások szóltak. Ezer gyökérszállal benne gyökerezik azoknak a világában, és azoknak láthatatlanul keringő nedvei virulnak ki benne. Megjelenése végképp lezárja az Ótestamentum korát, és mégis csak azzal benső kapcsolatban érthető meg a teljes jelentősége.

De ennél szélesebb körre is kiterjeszthetjük a próféta látomásának igazságát. Annak az egész világnak, amelybe Jézus Krisztus beleszületett, hasonló a képe a csonka törzséhez. Mintha az egész emberi művelődés holtpontra jutott volna akkortájt. A legműveltebbek és a legmélyebben gondolkozók körében csakúgy, mint a legegyszerűbb tömegekben milliókat töltött el a nagy bizonytalanság érzése: visz-e még tovább is az út? A nagyszerű külső erőfeszítés és virágzás felszíne alatt ott élt abban a korban az ijedt szorongás, amely settenkedő katasztrófát várt, és végítélet közelgetését sejtette. Voltak annak a kornak nagy emlékei a múltból, de nem voltak már reménységei a jövő felől, - vagy ami reménysége volt, az már csak valamilyen csodának a várása volt.

Ebből, a kiutat már nem ismerő világból, ebből a halálra ítélt korszakból sarjadt az új jövendő zsenge karácsonyi vesszeje. Ez a reménytelen nemzedék élte át az "idők teljességét", amelyben meg kellett születnie Jézus Krisztusnak, hogy benne kitáruljon egy új jövendő szépséges távlata. A nagyvilág nem vette észre. Folytatta még egy ideig az addigi erőkkel való meddő játszmát. De csődje felett egyre felségesebben bontakozott ki az Isten-adta új élet és azért, az által, lett folytatása mindmáig az emberi történetnek.

S ugyanakkor, bármilyen kihívóan új dolog volt az Evangélium abban a világban, úgy, hogy hívei csak véres mártíromság árán élhettek és küzdhettek benne a maguk jövendőjéért, - a népek lassanként mégis ráeszméltek arra, hogy benne teljesednek be régi életüknek legtisztább vágyai. Amint nőttön-nő a keresztyénség az ókori világban, szemlátomást gyűjti magába és egyesíti magában annak minden igazi értékét. A pusztulásra megérett múlt hajt ki új életre és nő új fává a Jézus Krisztus vesszejében.

Még szélesebb körre, a mindenkori, az örök ember életére is kiterjeszthetjük a prófécia igazságát. Mert az ember a szó legegyetemesebb értelmében is ugyancsak hasonlatos az ilyen tövében elmetszett csonkhoz! Bűnös, elbukott teremtmény az egész emberi fajta. Rajta az Isten ítélete. Csonkaságából hiába feszül és ágaskodik az ég felé, soha nem emelkedhet ki. Csodának kellett történnie, hogy ezen a világon mégis örömhír zengjen, élet viruljon, és lehessen reménykedés a jövendőben.

Ez a csoda történt meg karácsony éjszakáján. Kisarjadt az új hajtás. Nem a régi ember folytatása. Új ember teremtése. "Fogantaték Szent Lélektől". Új kezdet az Isten teremtő hatalma által. Új életnek a titokzatos oltványa a mi pusztuló életfánkon.

De akármilyen megfoghatatlan csoda is annak a kisdednek a megszületése, mivel benne ott a jászolban egy egész újjáteremtett emberiség ígérete szunnyad, másfelől mégis emberi kisded: csecsemő, amilyenek mi is voltunk mindnyájan. "Születék Szűz Máriától." Földi anya melengette szíve alatt és szülte fájdalmai között e világra. Csont a mi csontunkból és hús a mi húsunkból. Testvérünk, aki hozzánk mindenben hasonlatos. Alkalmatos arra, hogy magára vehesse a mi nyomorúságunkat, mi pedig az Ő új életének részesei lehessünk. A régi törzsön hajtott ki az új vesszőszál, és a mi bűnös életünk szállhat fel általa sötét mélységekből a napfény magasságába!

Azt jelenti számunkra ez a nagy igazság, hogy valahol csak csonkaság tárul elénk, - most ezekben a karácsonyi napokban is -, nem kell elfordítanunk a tekintetünket. Nem kell attól félnünk, hogy az ilyen látványok megzavarhatnák ünnepi örömünket. Ellenkezőleg! Isten a karácsonyi csoda vesszőszálát és virágszálát mindig éppen oda plántálja, ahol az emberi élet megtört, holtpontra jutott, reménytelenül elakadt.

Milyen nagy vigasztalás ez a mai világban! Minden gondolkodó és tisztánlátó ember jól tudja, hogy a mi napjainkban ismét egyszer zsákutcába jutott az emberiség előrehaladása. Hiábavalónak bizonyul a népek orvosainak minden kuruzslása. A kívánt eredmény sehogy sem akar jelentkezni. A bonyodalom egyre csak aggasztóbbá válik. Világos, hogy úgy nem mehet tovább az élet, amint eddig volt. Mögöttünk lezárult egy korszak. S a folytatását nem látjuk.

Éppen ezért lehet nagy a mi reménykedésünk! Az ilyen helyzetből fakasztja Isten új világok kezdetét! Talán máris sarjad és nő az új hajtás a régi csonkon! Szenzációs újságcikkek, vakító fényreklám jelek nem hirdetik ugyan, hogy bekövetkezett már a fordulat. A világ zűrzavarának bozótjában elbúvó, igénytelen csemete csupán az új élet, és csak az látja meg, aki szeretettel közel hajol hozzá. De a szívek rejtekében, ha jól figyeled, itt is, ott is, láthatod már az új virágszálat, amelynek ígérkező szépségei kárpótolhatnak a jelen minden nyomorúságáért. Ezrek szívében újra megszületik a Krisztus gyenge csemetéje, a korhadó múltba beplántált győzelmes jövőnek záloga. És bizonyára úgy lesz megint, hogy mire kibontakozik egyszer a Krisztus által megújult jövendő, az csakugyan nem régi letűnt szép időknek a visszatérése lesz, hanem egészen új fejezet a világ történetében, de meglesz benne minden, ami a régi világban értékes volt, s amit aggódva féltünk a jelen válságai közepette. Új hajtás lesz, de a régi törzsön, a régi gyökérzettel!

Bízzatok hát, karácsonyt ünneplő hívek! Egy zavarba jutott egész világ felett nem jön zavarba a ti Istenetek! Amikor az ember szégyent vall, akkor kezdődnek az Ő cselekedetei, akkor sarjad köztünk az Ő Krisztusának áldott országa!

Ki ne érezné, mennyire áll ez az igazság a válságaiban megrekedt nagyvilágnak arra a kicsiny darabjára, amely nekünk a legdrágább, mert a miénk? A mi magyar sorsunknak is milyen hű képe a csonka törzs! Milyen nyilvánvaló, hogy úgy már többé nem lesz, amint hajdan volt! Az Istennek valamilyen végleges ítélete sújtott itt le, és azzal nekünk le kell számolnunk. Visszafelé a történelem óramutatóját nem lehet járatni. De ez nem azt jelenti, hogy vessük hát oda magyar életünket a világtörténet vasszekereinek a kerekei alá, hogy átgázoljanak rajtunk. Csak azt jelenti, hogy reménységünket az élő Istenbe kell vetnünk, aki a katasztrófába omlott törzs maradékából is képes új jövendőt fakasztani. Tanuljuk meg a karácsonyi csodának azt a magyar vigasztalását, hogy ahol emberi erő már hasztalanná válik, ott, éppen ott várhatók az Isten cselekedetei. Azok nem úgy dübörögnek ugyan elénk, mint a világpolitika kirobbanó fordulatai. Az Ő műve csendesen szökken szárba, mint a gyenge virágszál. De azért az Ő műve az, és a világ semmilyen hatalma sem akaszthatja meg növekvésében.

Más lesz, bizonyára más lesz a magyar jövő szépsége, mint amilyen a múlté volt. Ne sírjuk vissza. Készüljünk az Isten új gondolatainak a meglátására. Életnek, áldásnak, virágzásnak a gondolatai azok. Karácsonyi fénytől csillogó szemekkel nézhetünk kibontakozásuknak elébe. És még azt is bízvást tudhatjuk, hogy ebbe az Isten-eltervezte új magyar holnapba bele fog épülni minden, ami a magyar tegnapnak drága java és ereje volt. Az ezeréves ősi csonk támad fel benne új életre. Nem a múltnak utánzata lesz ez a jövő, de a múltnak egész öröksége felszívódik bele, és éltetni fogja virágzását.

Reménykedjetek hát, karácsonyt ünneplő magyarok! Csak sarjadjon, erősödjék bennetek és köztetek a Krisztus vesszőszála! Csonkaságotok nem a halál jegye lesz akkor, hanem a feltámadás záloga!

S végül álljunk oda mindnyájan, egyenként ez elé a prófécia elé, és lássuk meg benne, mint tükörben, a magunk életét. Olvassuk ki belőle azt a karácsonyi örömhírt, amely éppen a mi szívünkhöz szól.

Vannak közöttünk olyanok, akik más megvilágításban nem is láthatják az életüket. Nem is kell nekik magyarázni, ők maguk tudják a legjobban, ők maguk panaszolják fájdalmasan: milyen félbemaradt, kettétört, tövében megcsonkult fa az életük. Amik egykor voltak, vagy szerettek volna lenni, az csak sajgó emlék már, mint ahogy az amputált embernek fáj a lemetszett tagja éppen azért, mert már - nincs.

Nos, tőlük kérdezem: nem érzitek ezekben a karácsonyi napokban is, az ilyen ünnepi áhítat óráiban, hogy valami titkos új erő sarjad bennetek? Nem plántál-e az Isten a megszületett Krisztussal éppen belétek új reménységeket? Ne gyászoljátok azt, ami volt és nincs többé! Örüljetek annak, ami lesz! Csak engedjétek, hadd nőjön a gyenge vesszőszál! Másként lesz, mint volt. De ti lesztek, ti magatok, akik még egyszer boldogságra virultok. Nektek született a Megváltó, örvendjetek!

S a többiek? Akik úgy érzik, hogy ők ép, erős szálfák, és büszkén emelik dús lombkoronájukat az égnek? A magukkal megelégedettek? - Az a kérdés: akarnak-e boldogan örvendeni velünk együtt karácsony örömnapján? Ha akarnak, fel kell ébredniük álmaikból. Meg kell látniuk magukat ennek a prófétai képnek igaz megvilágításában. Mert ők is szánandó csonkok. Az Isten szentségének tüzes nyilai rájuk is rég lecsaptak, és ítéletének viharai őket is kidöntötték már. Csak még nem ébredtek tudatára. De ha átérzik és megvallják, hogy valóban így van, nekik is szól az ígéret, s a lelkük velünk együtt ujjonghat. Mert az ilyen csonka törzs szomorúságából, a bűne miatt megalázkodott ember töredelméből kihajt a karácsonyi csoda. Neki született és benne újra megszületik a Krisztus, - az ígéret és a jövendő hajtása.

Gyenge, kicsi plánta, de ne féltsük! Meg fog birkózni minden viharral és vésszel. És szépséges, mint egy virágszál. Gyönyörködve nyugszik meg rajta az Isten szeme. Sarjadjon hát és nőjön és teljesedjenek be ígéretei!

***

(1931. újév reggelén)

"Ne emlékezzetek a régiekről és az előbbiekről
ne gondolkodjatok! Ímé újat cselekszem,"
Ézs, 43.18-19,

"Újév" napjának nevezi ezt a napot az ősi naptári szokás, és jókívánságaink tolmácsolása során százszor is elmondjuk ezt a nevezetet. Szinte gépiesen pergetjük már, minden gondolkodás nélkül. Észre sem vesszük, milyen mélységek felett siklunk el. Mert, ha jól meggondoljuk, voltaképpen csak kétféleképpen volna szabad "újévről" beszélni. Vagy cinikus, fanyar mosollyal, ahogy valami ízetlen tréfát ad tovább az ember, amelyen már maga sem tud szívből nevetni. Vagy pedig azzal a megilletődött áhítattal, amellyel suttogó hangon avatunk bele másokat is valami nekünk ajándékul jutott szent titokba.

Az egyik oldalon állhat az az ember, aki az "újév" emlegetésére ránt egyet a vállán és legyint a kezével. - Új év? Hát van valami új a nap alatt? Nem úgy játszik-e velünk az élet, mint a rossz kalmár, aki silány portékáját új címkével és új csomagolásban próbálja rávarrni a hiszékeny vásárlóközönségre? 1931-es csomagolásban, igaz, nem volt még részünk sem örömben, sem bajban. De ha felbontjuk a csomagot, ki fog tűnni, hogy ugyanaz a régi portéka van benne, amit már jól ismerünk.

Ezzel az életfelfogással szemben áll a másik, vele homlokegyenest ellenkező. Eszerint nemcsak hogy nem igaz az, hogy semmi új nincs a nap alatt, hanem éppen fordítva: semmi sincs a nap alatt, ami egészen és csak, régi volna. Az életünk útja mindig új tájak felé kanyarodik, és nekünk ezt az utat váradalmaktól csillogó szemmel kell járnunk, tudva azt, hogy minden fordulónál új szépségek és új csodák tárulhatnak elénk.

Mi is ezt valljuk, és a reánk virradt esztendőnek úgy indulunk neki, hogy azt szent bizonyossággal újnak merjük nevezni. Jertek, tegyük erre a bizonyságra az Ige pecsétjét. Benne a próféta szája által maga az Örökkévaló Isten biztosít bennünket arról, hogy a jövő év új lesz, - mert Ő maga "újat cselekszik".

Alapigénk azokból a vigasztaló üzenetekből van véve, amelyekkel az Isten prófétája a Babilónia fogságában sínylődő s annak hosszú évtizedes elhúzódásába már belefáradó, ellanyhuló Izraelt igyekezett felrázni, s a közelgő szabadulásra előkészíteni. Már annakidején, Jeruzsálem összeomlásának legsötétebb napjaiban, amikor sehol a látóhatáron nem mutatkozott a leghalványabb reménység sem arra, hogy a diadalmas Babilónia ereje valaha is meggyengülhet, - megjövendölte egy másik próféta, Jeremiás, hogy az elhurcoltak fogsága nem tart örökké, és lesz még egyszer visszatérés a számkivetésből. Most, évtizedek múltán, közelegni látszik az óra. Babilon elbizakodott zsarnokságában áll még, szilárdabban, mint valaha. De már szálldosnak a hírek arról, hogy napkelet felől feltámadt egy még erősebb hatalom. Útjában minden ellenállást legázolva nyomul előre a perzsák legendás hírű fejedelme. Ő lesz az Isten kiválasztott szerszáma, a vasvessző, amely összezúzza Babilon megátalkodott, gőgös hatalmát, és akkor kiröppenhet majd Babilóniából a fogoly madár, Izrael népe.

Miközben ezekre az elkövetkezendő eseményekre ébresztgeti és készítgeti népének lelkét a próféta, vissza-visszatérő motívum próféciáiban az a gondolat, amely alapigénkben is megszólal: Isten "új cselekedeteinek" az előestéjén vagyunk. Még jó néhány más helyről is vehettünk volna ugyanezen elmélkedésünk számára alapigét, amely ugyanezt a gondolatot fejezi ki. De a felolvasott helyen élezi ki a próféta legjobban a dolgot. A múltnak isteni csodatetteivel egyenesen szembeállítja a jövőnek új voltát: "Ne emlékezzetek a régiekről, és az előbbiekről ne gondolkodjatok! Ímé, újat cselekszem!"

Mit akar ezzel az üzenettel mondani?

Mindenekelőtt a jövő felé akarja fordítani népének a múlton csüngő tekintetét. Az Isten új dolgot fog cselekedni, - ez azt jelenti, hogy a múlt még nem merítette ki az Ő hatalmát, tetteinek sora még nem ért véget, s aki Őt meg akarja ismerni, nézzen előre a jövendő felé.

A jelen sivár és vigasztalan volt. Minden látható jel csak arról beszélt, hogy milyen hatalmas a rabtartó ellenség. Semmi sem mutatta a szövetséges Istennek erejét és hűségét. Olyan kézenfekvő megoldás volt visszamenekülni a múltba. Annak emlékei fényesek voltak az Isten nagy tetteitől. Milyen csodákat cselekedett népéért kinyújtott erős karjával, amikor széttörte az egyiptomi szolgaság igáját, amikor pusztai vándorlásokban, honszerző harcokban megsegítette és megtartotta az atyákat, amikor dicsőséges virágzásra és hatalomra emelte Jeruzsálemben a Dávid házát...Olyan érthető, hogy az emlékeiből élő fogoly-ivadék végül is mindig csak a múlt idő formájában beszélt az ő Istenéről.

Ez a múlt szent volt a próféta előtt is. Mégis le akarja szakítani róla népének odatapadt lelkét, hogy inkább a jövőbe fordítsa azt.

Nem volt az ezeréves történelemnek legkisebb lebecsülése abban sem, amikor a "legnagyobb magyar" elkiáltotta, hogy: "Magyarország nem volt, hanem lesz!" Csupán az az igazság harsan fel az ilyen prófétai szózatokban, hogy a történelem még nincs befejezve, az élet még halad tovább, és ezért Istent inkább a holnapban kell keresnünk, mint a tegnapban.

A hívő embernek mindig nagy kísértése az, hogy Istenét bezárja a múlt kriptájába. Olyan felejthetetlen emlékei vannak arról, amit Isten már megcselekedett érte - évezredekkel ezelőtt, az atyák évszázadaiban, a tulajdon élete folyamán -, hogy Isten maga is puszta emlékké válik számára. Emlékké, amit áhítattal és kegyelettel őriz lelkének legdrágább ereklyéi között. És visszafordított orcával, szinte háttal a jövendőnek, húzza tétova lépteit tovább.

Riasszon fel ma mindnyájunkat a prófétai szó ebből a veszélyből. Az Isten, élő Isten. Nem lezárt, megkövesedett emlék, hanem termő, kibontakozó, ígéretekkel reánkzáporozó valóság. Gazdaggá tette a múltat, de még gazdagabbá fogja tenni a jövendőt. Olyan Isten Ő, aki "újat cselekszik". Így lesz ebben az esztendőben is, - éspedig a Szentháromság egész ökonómiájában. - Új dolgot fog cselekedni velünk az Atya. Gondviselő kezével úgy fogja fűzni-szövögetni az élet régi alkotószálait, hogy azokból egészen új helyzetek állnak majd elő számunkra, s bennük új áldások és új feladatok lehetőségei fakadnak. - Így lesz a Fiú Istennek birodalmában is. Az Igének, amelyben évezredeken át szól hozzánk, sok, eddig szürkén meghúzódott szava fog új, életadó jelentéssel kiragyogni, és váltságának sok, eddig fel nem fogott ajándéka fog a szívünkhöz ütődni, mint új ajándék, hogy hálásan elfogadhassuk. - És a Szentlélek háztartásában is történni fognak még soha meg nem történt dolgok. Forró könnyek között fogjuk megtanulni feddése alatt olyan bűneink ismeretét, amelyek eddig rejtve maradtak előlünk, és új örömök ujjongásával fogjuk látni ma nem is ismert gyümölcsök fakadását Tőle kapott belső életünk fáján.

Fúródjék hát bele tekintetünk, telve sugárzó várakozással, az ismeretlen év homályába! Isten ott jár előttünk. "Új dolgot cselekszik."

Van azután a prófétának egy másik oka is, amiért hirdeti, hogy az Isten új dolgot cselekszik. Meg akarja ezzel tanítani népét az Istennek mindenek felett való hatalmára.

Annak az apologetikának egyik érve ez a gondolat, amelyet folytatnia kell az igaz Isten ismeretének megszilárdítása végett. Körülötte egy nem csak hatalma tetőfokán álló, hanem nagy műveltséggel is dicsekvő pogány birodalom terpeszkedik. Félelmetesen fenséges bálványszobrai, szertartásainak bűvös-bájos rejtelmei hogyan ne kísértették volna meg az egy Istent ismerő és imádó népet? Szuggeszciójának hatalmával megragadta és szívta ez a pogányság maga felé a megtántorodó gyengéket. Meg kellett hát mutatni, milyen semmiség a pogányságnak minden képzelt nagysága az igaz Istenhez képest. Ezért az "új dolognak" hirdetése, amelyet az Isten cselekedni fog.

Istennek meglepetései vannak a világ számára, ebben tűnik ki az, hogy Ő mindennél több és nagyobb, és vetélytárs nem fenyegetheti az Ő szuverenitását. Hitvány bálványoknak szolgáló varázslók és jósok közül ugyan kicsoda sejtette volna is csak azt, amit Isten az Ő prófétája által megjelentett? Amikor Isten cselekszik, akkor megszégyenül előtte minden ellene feltámadó pogányság, mert amit Ő cselekszik, az titok pecsétje alatt van elzárva, és mindenkinek meglepődve kell elbámulnia, amikor elérkezik a pecsét feltöretésének az órája.

Amit Isten a múltban cselekedett, azt hatalmába kerítheti az emberi pogányság is, visszaélhet vele és kijátszhatja Isten ellen. Visszafelé lehet vitássá tenni az Isten szuverenitását. Lehet az ember nagyon okos a dolgok megtörténte után, és büszkélkedhet a maga erejével a bekövetkezett események ormán. De van jövendő is, - és annak Isten az ura minden vetélytárs nélkül. Mert "új dolgot cselekszik", azért el kell hallgatnia előtte minden pogány felfuvalkodás csacsogásának, és kezünket szánkra téve, nem tehetünk mást, mint hódolattal várni előre ki nem számítható titkainak megjelenésére, meglepetéseire, az "új dologra", amelyet cselekszik.

Esztendők fordulóján zárják a múlt számadásait, és csinálják az új év költségvetéseit. Az utóbbiakban rendesen szerepel egy tétel, a sor végén, szerényen meghúzódva, szinte csak úgy mellékesen megtűrve: "előre nem láthatók" címén. A gazdasági életben jól van ez így, - az ember igyekszik lehetőleg mindent előre látni, hogy biztos kézben tarthassa pénze forgását. De milyen másként áll a dolog, ha az életet a maga egészében veszed! A sor végéről előre kell szólítanod az "előre nem láthatók" szerény tételét, és főtétellé kell megtenned, amely mellett mind a többi is kényelmetlenül kezdi érezni magát. Voltaképpen az egész számadásodat elnyeli ez az egyetlen tétel: mindenestől fogva "előre nem látható" a jövő év. És ha úgy vélted, hogy ura tudsz lenni sorsodnak, egyszerre elolvad nagy biztonságod és meglátod, mennyire ki vagy szolgáltatva Annak, aki egyedül tartja kezében a jövőt. Csak Ő tudja, mit fog veled cselekedni, mert "új dolgot cselekszik".

Úgy járunk az életben, mint a barlanglátogatók a kalauz nyomában. Sokszor nyirkos, csepegő, sötét folyosókon, csak meghajolva, csak óvatos, lassú lépésben, sokszor bosszús zúgolódással, hogy mi értelme van az egész gyötrődésnek. De aztán eszünkbe jut, hogy valamelyik fordulónál ki fog gyúlni a magnéziumfény, és ámuló szemeink előtt tündéri szikrázásban fog pompázni a cseppköveknek pompás színjátéka, amilyent még nem láttunk. A vezetőnk tudja, mi vár ránk, ha előttünk titok is még. Ő tudja miért, merre vezet. Meglepetéseket tartogat számunkra.

Így adjuk át magunkat mi is Isten vezetésének. Nem diktáljuk neki az utat. Ő intézkedik és parancsol velünk. Ő az Úr, akihez hasonló nincsen, s aki előtt mindennek meg kell hajolnia. Mert Ő "új dolgot cselekszik."

Végül van a prófétának még egy indítéka, ami ennek az üzenetnek a hirdetésére készteti: nagyobbá akarja nevelni népe hitét és látását az Isten szándékai felől.

A jövendőt, amelynek ígéretei megszólaltak, a legjobbak is úgy szerették volna elképzelni, mint a múlt dicsőségének hű mását. Az elvesztett haza újra benépesedik majd a visszatérő rajokkal, a ledőlt falak újra megépülnek hajdani fényükben, és folytatódik a boldog élet ott, ahol olyan gyászosan megszakadt az összeomláskor. Balgatag váradalmak! Hiszen ez azt jelentené, hogy elvesztett idő, hiábavaló szenvedés volt az egész, hosszú fogság! Az Isten nem oda akarja visszavezetni népét, ahol már egyszer volt, hanem olyan magasabb szintre, amelyhez éppen az évtizedes gyász nevelő iskoláján át lehetett elérkezni. Meg is mondja a próféta, mi lesz a jövőnek ez a többlete a múlttal szemben. Hajdanában élhetett az Ő népe az önmaga zárt körében és élvezhette az Isten kijelentésének áldásait úgy, mintha azok csak őneki szólnának. A fogság vihara által éppen azért kellett kiszaggattatnia a régi szűk világból, és belevettetnie távoli országban, idegen népek zajló világába, hogy kitáguljon a látóköre. Most már tudhatja, hogy Isten minden népeknek Ura, törvényei és ígéretei felölelik az egész föld kerekségét, és ha van neki választott népe, akkor annak az a rendeltetése, hogy hírnöke és szolgája legyen az Ő üzenetének. Ilyen távlatok láttára szegényes reménység az, amely csak a régi dicsőséget várja vissza, - az Isten "új dolgot cselekszik."

Az Isten világkormányzásának legmélyebb titka tárul itt fel előttünk: jónak és rossznak a váltakozó rendje során az Isten soha sem tér vissza régi dolgok megismétlésére; minden csak lépcsőfok arra, hogy új dolgok felé haladjon tovább. Ez az Evangélium summája és lényege: a bűneset nem a világ megsemmisítését vonta maga után, hogy helyébe egy újabb romlatlan világ teremttessék, hanem a világ megváltását, hogy éppen ennek az elesett emberiségnek az újjáteremtésében dicsőüljön meg a kegyelem, és diadalmasabb legyen a vég, mintha be sem következett volna a bűn tragédiája. Az Isten számára katasztrófák sohasem jelentenek zsákutcát, amelyből vissza kellene térnie az eltévesztett útra, hanem mindig csak átjáró sikátorok, amelyeken túl mindenért kárpótló új, tágas mezők nyílnak. Nincs a magyar múltnak evangéliumibb jelszava, mint az a királyi szó, amely az árvíz romhalmaza felett kimondotta: "Szeged szebb lesz, mint volt". Romlásból nyereséget kihozni, bukás mélységein át még magasabbra elsegíteni, az elvesztett régi helyett még gazdagabb újat teremteni: ez az Isten szívének a legmélyebb rugója minden Ő cselekedeteiben.

Vigyük magunkkal ezt a gondolatot az újévnek egyházi életébe. Sokszor visszasírjuk a régi, szép kegyesség napjait, és fájó sóhajtással nézzük magunk körül Sionnak omladozó falait. Úgy mállanak ebben a nagy városban, a modern életben, drága, bibliás hagyományok és életformák! De balga reménység volna az idő kerekeinek a visszafordulását várni. A Sion falai a régi mintára soha többé nem fognak megépülni. Más az Isten szándéka velünk: "újat cselekszik". Valamit, ami épp-úgy bele fog illeni a XX. századba, mint ahogy az atyák régi, viharálló, őserejű hite és egyháza kinőtt a XVI. századból. Nekünk az a dolgunk, hogy a jövőbe figyelve megtudjuk: mit akar velünk mostantól fogva, és bízhatunk benne, hogy az "új dolog", amely egyházunkra ajándékképpen vár, még dicsőségesebb lesz a múltnak minden dicsőségénél.

Vigyük magunkkal ugyanezt a gondolatot nemzetünk újévi életébe is. Az nem lehet álmaink és vágyaink netovábbja, hogy a régi dicsőség összeomlott új épülete újra helyreálljon, mert a történelem vágányain egy nemzet vonatát sohasem lehet visszatolatni az elhagyott váltóhoz. Az Isten velünk is, magyarokkal is, "új dolgot cselekszik". Megépíti jövendőnket a jelen minden romlásából, de úgy, hogy abban benne lesz az átélt csapásoknak teméntelen tanulsága és nyeresége is, ami hiányzott a múltunkból. És ha benne lesz a múltnak minden megszentelt fájdalma és felejthetetlen dicsősége is, úgy lesz benne, mint a romba dőlt várkastély mohos, viharmarta kövei az új palotában. Más lesz, szilárdabb lesz, igazabb és boldogabb lesz a magyar élet új vára, mint a régi volt.

És vidd magaddal, Testvérem, ezt az újévi ígéretet az egyéni életedbe is. Ne azután zokogj, ami volt. Az Isten veled is "új dolgot cselekszik". Amit elvett, azt nem adja már úgy vissza soha többé. Ennél nagyobbat szánt neked: azt, hogy veszteségeid által valami egészen új gazdagságba érkezzél el. Sötét, tépdeső viharok után Ő sohasem a vihar előtti fülledt derűt hozza vissza, hanem a vihar utáni megengesztelődésnek és megvigasztalódásnak a ragyogását. A szivárványnak csodaívét leheli rá ilyenkor az égre, azt, ami sohasem születhetett volna meg, ha vihar nem tombolt volna.

"Ne emlékezzetek a régiekről, és az előbbiekről ne gondolkodjatok! Ímé, újat cselekszem".

Ismeretlenül terül el előttünk az újév. Rejtelmesek a titkai. De nézzétek, egy titokról elvonta Isten a fátylat: megjelentette nekünk, hogy Ő maga már ott van előttünk, és vár bennünket. Megérthettük, hogy Ő élő Isten, hogy Ő mindenek egyetlen Ura, és hogy az Ő kegyelme elégséges arra, hogy minden rosszból diadalmas jót szerezzen, - mert Ő "újat cselekszik."

Kell-e ennél több? Induljunk, menjünk elébe nyugodt, bízó, bátor lélekkel. Új lesz ez az esztendő valóban, és hálásak leszünk, hogy megérhettük.

***

(1929. VIII. 24. este, Gyulai Pál u.)

"Jaj annak, aki alkotójával perbe száll,
holott cserép a föld többi cserepeivel!
Vajon mondja-e az agyag alkotójának:
"mit csinálsz?" - és csinálmányod ezt:
"nincsenek kezei?" - Jaj annak, aki
atyjának mondja: "miért nemzesz?" -
és az asszonynak: "miért szülsz?"

Ézsaiás 45. 9 - 10.

Az igazi hitnek, mely Istenből él, nem árthatnak, csak használhatnak a nehézségek. Ennek a közhellyé lett igazságnak a megtestesülései az Ezsajás könyve csodálatos utolsó fejezetei. A babilóniai fogságban levő Izrael számára íródtak. A helyzet, ami a próféta szeme előtt lebeg, kétségbeejtő. Évszázados váradalmakon kegyetlenül keresztülgázoltak a történelmi események. Akik az Isten különös kegyelmében bíztak, kijelentéseinek birtokosai és ígéreteinek hordozói, most idegen zsarnokság hatalma alatt görnyednek. Hazájuk feldúlva, szent városuk romokban, egész nemzeti létük megsemmisítve. Minden azt hirdeti, hogy hiú ábránd volt a múltnak hite. Jöttek a pogány istenekben bízó nagyhatalmasságok, és ellenállhatatlanul győztek. Hát nem az ő bálványaik intézik a világ sorsát?

Nem, ezerszerte is nem! - ezt kiáltja a próféta harsogó üzenete, - még ha minden látszat azt hirdetné is. Mégis a mi Urunk Istenünk az egyetlen valóság, aki minden imádatot és bizalmat megérdemel. Ő mindeneknek Teremtője és igazgatója, és Babilon urai sem az ő álisteneiknek köszönhetik diadalmukat, hanem Jáhve, az Úr az, aki kezükbe adta Izraelt, mert bűnei miatt megharagudott népére. De amint az Ő ítéletét hajtották végre akkor, ha öntudatlanul is, amikor végiggázoltak Jeruzsálemen és az egész Juda országán, úgy a jövőben is csak addig tart hatalmuk, ameddig Ő megengedi. Az Ő kezében vannak ezután is a világtörténelem gyeplői. És máris kiválasztotta messze földről eljövendő eszközét, új nagyhatalmasságnak fejét, aki által megdönti a most még hivalkodó Babilon uralmát, és népe előtt megint megnyitja a szabadulás útját.

A fogságnak minden lelki kínja és válsága kellett ahhoz, hogy diadalmassá legyen a lelkek felett az Isten mindenek felé emelkedő fenségében, szuverén hatalmában való ez a hit. Nagyobb rejtélyek megoldásához, nagyobb válságok terhének elbírásához - nagyobb Isten kellett. Megtalálták. Azt az Istent, aki nemcsak nagyobb minden földi hatalomnál és vele versenyre kelő vetélytársnál, hanem aki egyáltalán felette áll minden összehasonlításnak. Azt az Istent, aki nemcsak mérhetetlenül erősebb mindenkinél, aki vele szembeszállna, hanem akinek még az ilyen ellenfelei is tulajdon teremtményei úgy, hogy az az erejük is tőle való, amivel ellene támadnak.

Mihelyt ezt az Istent, aki e világon kicsinyt és nagyot egyaránt kezében tart és a maga fellebbezhetetlen tanácsa szerint a maga céljai felé kormányoz, felismerte az ember, nem maradhat egy percig sem bizonytalanságban afelől, hogy mi az ő tennivalója ezzel a feltétlenül uralkodó Fenséggel szemben. Abszolút függésben vagyunk tőle, - boldog az, aki ennek tudatára ébred, aki ezt minden (amúgy is hiábavaló) önáltatás és kerülgetés nélkül elismeri, és önként alárendeli magát uralmának, hogy így öntudatos emberi szolgálat által valósuljon meg az Ő akarata. Ez az egyetlen emberhez méltó eshetőség, ha egyszer le kell számolnunk azzal az igazsággal és nem változtathatunk rajta, hogy mi teremtmények vagyunk és nem magunk alkotói, hogy mi nem önként választottuk az életet, hanem az megkérdezésünk nélkül adatott nekünk, és nem magunk rendeztük el mind-azt a világban, ami meghatározza benne sorsunk kialakulását, hanem azt tőlünk független erők, mint befejezett valóságot állították elénk. Semmi jó nem várhat arra, aki a valóság előtt behunyva szemét, el akarná felejteni ezt a teremtményi, függő voltát, és a számára változhatatlanul adott valóságtól különállóan, vagy éppen azzal ellentétben keresné a boldogulását.

Egészen természetszerű, hogy a hatalmas próféciákat, amelyekben feltárul előttünk Istennek láthatatlan karja, mellyel messze tájak ismeretlen tömegeit is, azoknak tudtán kívül is, ellenállhatatlanul úgy igazgatja, hogy általuk betöltesse a maga szándékait, egyszerre csak félbeszakítja a prófétának az a felsóhajtása, amit kiragadtunk. Az Istennek királyiszékéről, ahonnan világok és évszázadok sorsa intéződik beleszólás és vita nélkül, olyan önkéntelenül átsiklik a tekintet a földön nyüzsgő emberek tömegére, akik olyan sokszor mégis fel merik venni az ellenállás harcát ezzel a Megfellebbezhetetlennel. "Jaj annak, aki alkotójával perbe száll!" Így szakítja félbe a próféta gondolatmenetét, hogy majd újra felvegye, miután elsóhajtotta fájdalmas megütközését az emberi botorság felett. Megelevenedik előtte az ótestamentumi próféták egy kedvenc képe, mely még az újtestamentum gondolatvilágába is erőteljesen belejátszott, - a fazekast látja maga előtt, amint ujjának egy gyenge nyomásával is mindjárt egészen más formát és ezzel együtt más rendeltetést is ad a korongján forgó lágy anyagnak. Beleszólhat-e dolgába kezének alkotása? Attól kérdezi-e meg, hogy mihez volna kedve és milyen óhajtana lenni? És ha egyszer neki megvan a maga akarata, lehet-e ott szó a cserépedény perlekedéséről? "Cserép a föld többi cserepeivel" az ember is, alkotójának műve, akaratának szülöttje. Jaj neki, ha ezt nem akarja tudomásul venni, és mást akar, mint Teremtője. Jaj az Isten lázadóinak!

Vegyük sorra néhány ismerős példáját az ilyen szerencsétlenül, reménytelenül lázadozóknak.

Megjelennek előttünk azok, akik perben állnak Istenükkel amiatt a rendeltetés miatt, melyre őket megteremtette. Az edény alkotójának, amikor az agyagot formálja, megvan a maga szándéka vele, és az edénynek hiába volna ellene akármilyen hangos kifogása, mégis azzá lesz, amivé mestere akarja. "Vajon mondja-e az agyag alkotójának: Mit csinálsz?" Semmiféle ilyen szemrehányó számonkérésnek nincs helye, ha egyszer alkotmány áll szemben alkotójával. És ugyanígy kerül ki a mi életünk is Isten kezéből: a mi megkérdezésünk nélkül megszabta rendeltetésünket, amikor beleállított ebbe a világba. A magból, amit kertedben elvetsz, nem kelhet ki akármi, hanem csakis az a plánta, aminek az élete másíthatatlan törvényként van beleírva abba. Sorsát még érheti sok bizonytalanság, lehet csenevész vagy pompázó díszpéldány, de csak a maga nemében, mert születésétől kezdve az már el volt döntve felőle, hogy levendula lesz vagy retek. Így volt beleírva mindnyájunk lényébe egész életünkre az, hogy - jól-e vagy rosszul, előbb-e vagy utóbb, örömmel-e vagy keserű kényszerből, - de mivé kell lennünk. Az a sajátos külön cél, amit bölcsőnktől kezdve hordozunk magunkban, mert reá teremttettünk, adja meg voltaképpen egyéniségünk értelmét. Rettenetes volna annyi embernek együtt élnie a világon, ha bennük az emberi élet nem bomolnék olyan tarka sokféleségre, és nem születnének mindmegannyian különböző küldetéssel, hogy egymást kiegészítve olvadjanak valami nagy, testvéri összhangba. Mindnyájunknak megvan a magunk külön leróni való hozzájárulásunk az emberiség életéhez, és a szereposztást nem a résztvevők válogató tetszése dönti el, hanem Az, aki az egész nagy drámának a szerzője.

Már maga az a tény, hogy nemek szerint különbözők vagyunk egymástól, egészen különböző életcélokat szab elénk, mint változhatatlan adottságokat. A nő nem perelhet Teremtőjével, hogy miért nem juttatta neki a férfi önállóbb, viharbíróbb természetét, sem a férfi, hogy miért nem töltheti ő be a bensőségesebb örömökben dúsabb és csendesebb otthonépítés hivatását. Születésétől fogva van birtokában mindegyikünk kisebb vagy nagyobb, szegényesebb vagy többoldalú tehetségeknek. Az, akinek nem adatott meg, hogy kimagasló vezetője legyen korának, hiába lázong tucatember mivolta ellen, nem változtathat rajta. S viszont az, akinek nagyra szabott egyénisége nem fér be az átlagkeretek közé, hiába bújnék el az emberek figyelme s az abból származó terhes következmények elől: vállalnia kell a rendkívüli képességekből folyó rendkívüli szerepet. - Afelől sem kérdeztek meg senkit, hogy milyen környezetben akar napvilágot látni. Az egyik olyan család gyermeke gyanánt indult neki az életnek, amely már előre az élet szépségeit és kiváltságait biztosította számára, a másik ellenben születésétől fogva el volt jegyezve arra, hogy testvére legyen a nyomor gyermekeinek. Mindkettőjüknek le kell számolniuk azzal, hogy Alkotójuk az ilyen külső körülmények által is eléjük írta már életük programját, s azt tudomásul kell venniük a maga egyoldalúságában és sajátosságában, mert újra kezdeni, másképpen születni úgysem lehet. - És gondoljuk csak el, mennyire meghatározza és eldönti egész életünk hivatását az a tény, hogy a magunk nemzetének tagjául születtünk, nem pedig valami idegen földrész ismeretlen népe között léptünk be e világba, s az is, hogy a mi nemzetünknek is éppen ebben a korszakában lehetünk és kell, hogy legyünk a tagjai, amikor éppen a mai szenvedések verik, s a mai feladatok súlya hárul reánk. Hiába sóhajtjuk vissza nagyapáink nyugalmasabb vagy őseink dicsőségesebb korszakát és hiába szeretnénk felcserélni helyünket boldogabb, virágzóbb nemzetek fiaiéval, - ezek a kérdések el vannak döntve számunkra minden beleszólásunk nélkül. A nagy világon e kívül nincsen számunkra hely, sem más idő, akár tetszik, akár nem, itt és most kell élnünk, és ezzel az így meghatározott életünkkel kell betöltenünk a magunk rendeltetését.

De milyen nehéz sokszor ebbe belenyugodni! Az eszünk felismeri talán a változhatatlan adottságokat, és tisztában van azzal, hogy egész életünk szerepét rajtunk kívül álló, magasabb hatalmak jelölték ki számunkra, de a szívünk, a szívünk sokszor oly kínosan, olyan vonakodva tudja magáévá tenni az így felismert rendeltetést. És mindenek felett az akaratunk milyen keserves tusát folytat, míg végre meg tud hajolni a teremtettségünkben rejlő parancs előtt, és oda tudja adni magát arra a szolgálatra, amelyen kívül pedig úgysincs semmi keresnivalója vagy remélnivalója e világon! Katonák vagyunk, akiknek zsebében van a parancs az őrhelyük elfoglalására, de akik mégis megszöknek a posztjuk kötelességei elől. Olyanok, mint Jónás próféta, akit az Úr szava elküldött Ninivébe, hogy ott tolmácsolja az isteni üzenetet, s aki ahelyett hajóra szállt, és elindult az égnek éppen ellenkező irányába. Mindenhova inkább, csak oda ne, ahova küldetése szólt, s ahova végül mégis csak kénytelen volt eljutni!

Akkor tűnik ki azután legvilágosabban a Teremtőjével perlekedő emberi szívnek ez a balgatagsága, amikor Jézussal találkozik, és az Ő szaván keresztül érti meg az Istennek megbízó akaratát. Mert Ő az a tükör, amiben ha megnézzük magunkat, feltárul az életünk igazi arculata és értelme. Aki még nem tudott tisztába jönni önmagával és még nem talált rá arra a hivatásra, amelyet éppen őneki kell betöltenie az Isten szándékai szerint, lépjen csak be Jézus iskolájába, és kérdéseire feleletet fog kapni. Az Ő keze érintésére minden emberi szívnek a mélyén felzendül annak a húrnak a hangja, amelyre mint alaphangra az egész élete zenéjét fel kell építenie. Szétfoszlik minden hazug képzelődés, vége van minden nagyralátásnak csakúgy, mint a magunk lebecsülésének, - tisztán, világosan megértjük, ha Jézus Krisztuson keresztül keressük az Isten akaratát, hogy mire akar felhasználni bennünket egyenként. Mint ahogy a betűszedő keze alatt az ólomkatonák zagyva tömege világos értelmű sorba rendeződik el, úgy simulnak ki Jézus közelében az életünk kusza elemei az Istennek kiolvasható gondolatává, és tudjuk már, hogy mire teremtett bennünket.

De erre azután megindul a harc! Felhangzik a megértett hívó szóra a régi, elkopott válasz: Igen, követlek Uram, de...És ha az egyik "de" lehetetlenné vált, előkerül a másik. Nem hagy az ember felhasználatlanul egyetlen kibúvót is, amíg még remélheti, hogy kitérhet az Isten akarata elől. Nézzétek Saulust. Azt hiszitek, hogy amióta megismerkedett a keresztyénekkel, már régóta nem volt tisztában azzal, hogy ott van a helye közöttük, sőt az élükön? Az a Krisztus, akivel az Istvánok életében oly csodálatosan találkozott, életre keltette igazi énjét, teremtettségének alaperőit, és megérttette vele, hogy neki nem a régi törvény rabláncainak a csiszolása és illesztgetése a feladata, hanem ő "anyjának méhétől fogva" arra rendeltetett, hogy hírnöke legyen valami világot áldó új csodának és előharcosa jövendő új korszakoknak. De Saulus megpróbált egyelőre szembeszállni az önnön legtitkosabb lényével. A keresztyének ellen lihegő dühe mutatja a pernek elkeseredett mérgét, amit be nem vallottan folytatott az élő Isten ellen. Végre aztán dűlőre került az ügy. Ellenfele szembekerült vele hatalmának teljes, lesújtó nagyságában. "Nehéz neked az ösztöke ellen rúgódoznod..." S ott, a damaszkuszi úton Saulus lerakta a fegyvert, nem bírta tovább. Utolsó erejével odavetette magát Urának engedelmes szolgálatára: "Mit akarsz Uram, hogy cselekedjem?" És lett belőle, amivé lennie kellett: "választott edénye Istennek, mely hordozza az Ő nevét sok népek és királyok előtt."

Boldog, aki már átesett ezen a fegyverletételen. A harc ugyanis hiábavaló és elviselhetetlen; ki nem cserélhetjük, magunktól el nem űzhetjük, meg nem változtathatjuk azt, amiből a teremtett valónk áll. Azt Isten szabta ki számunkra, a Teremtő. A mi dolgunk tudomásul venni, belehelyezkedni, elvállalni és betölteni, ami rendeltetést Ő kijelölt. "Vajon mondja-e az agyag alkotójának: mit csinálsz?" - Nem mondja. Nem mondhatja. De ha elcsendesedett a dőre lázongás a szívedben, engedelmes tudakozódással te igenis mondhatod Teremtődnek: "Mutasd meg nekem, mit akarsz belőlem csinálni!"

Van az Isten ellen lázadóknak egy másik népes csoportja: azok, akik megnyugvással tudomásul vennék az életük kijelölt hivatását, de nem tudnak belenyugodni azokba a terhekbe és korlátokba, amiket el kell viselniük. Nem csak bizonyos tartalma van eleve, születésünktől fogva meghatározva az életünknek, hanem éppen úgy bizonyos nehézségek, akadályok, hátrányok is, amelyeknek a leküzdése árán valósulhat csak meg az az élettartalom. És igaz ugyan, hogy sok szenvedés, csalódás, belső és külső ellenállás, ami felett úrrá kell lennünk, nem olyan podgyász, amit már induláskor kötnek a nyakunkba, hanem az életünk későbbi folyamán alakul ki számunkra (s jórészben a magunk szerzeménye), vagyis inkább az Isten gondviselő, mint teremtő munkájának a rovására írandó, de mégis, gondoljuk csak el, milyen nagy része az életterheinknek, fájdalmainknak és panaszainknak az, ami már oda volt ágyazva mellénk a bölcsőnkbe. Gyenge, ellenállásra, nagy erőfeszítésekre nem képes testi szervezeted már adva volt eleitől fogva. S benne már meg volt szabva számodra mindaz, ami azóta annyi türelembe és lemondásba került. Mások erős, szívós idegzettel és izomzattal indultak el az élet versenyfutására, és te annyiszor kérdezted magadban: Miért, hogy nem tarthatsz lépést velük? - Vagy talán magaddal hoztad e világra előtted járt nemzedékek bűneinek átszálló örökségét? Az agyad sejtjeiben ott lappangott már eleve az a kísértés, mely másokat csak kívülről közelített meg, s ők védekezhettek ellene, míg te bástyáidon belül viselted az ellenséget? A véredben, az idegeidben hoztad magaddal azt a szenvedélyes, dacos, összeférhetetlen természetet, mely annyi szép boldogságot tett már tönkre az életedben, míg mások, akiknek könnyű volt "jónak lenni", zavartalanul szedhették az életörömök virágait? - Azután, ugyebár, milyen kölöncökkel tudja megkötözni az embert születésénél fogva a társas környezete? Hány embernek örökre le kell mondania arról, hogy magasabb rendű szellemi képességeit kifejlessze és részesülhessen azokban az áldásokban, amikkel Isten úgy megáldotta az emberi fejlődést, egyszerűen azért, mert - nem választhatta meg jól a szüleit. Hány lángész őrlődött meg amiatt, mert Teremtője nem olyan korba állította bele, hogy megértésre találhatott volna. Hány tiszta léleknek keserű pohár volt az egész élete olyan elvei miatt, amelyekért pedig más emberek között elnyerhette volna a megérdemelt köztiszteletet. Ki tehet arról, hogy születésénél fogva úgy van meghatározva az élete, hogy több benne a betölthetetlen vágy, mint a célhoz jutás, és több benne a gátló ellenség, mint a segítő jóbarát?

Bizony, nem a mi megkérdezésünk szerint szabja ki Isten egyikünk számára sem az elszenvedni valókat, amikor beleállít a világba, hogy betöltsük helyünket. És amikor utólag visszatekintünk művére, amint kikerültünk kezéből, sok igazítani valót találnánk rajta! Mi mindent másképp mutattunk volna meg neki, ha Ő tőlünk kérdezi meg, hogy hogyan csinálja, és mint rendezze el! Haj, ha mi foghattuk volna a kezét, és vezethettük volna mozdulatait! Hogy feltámad bennünk a bírálgató jobban tudás, a szemrehányó neheztelés Őellene, aki annyi fájdalomnak kitett bennünket, holott mi egészen jól el tudjuk gondolni életünket ezek nélkül a fájó terhek nélkül is! De mivel már egyszer megtörtént, ami megtörtént, és azok vagyunk, amik vagyunk, elégedetlenségünk tehetetlen duzzogásba fullad. "Haragszomrádot" játszunk az Istennel. Sértett félnek érezzük magunkat, mint akiket valami felháborító igazságtalanság ért, és most éreztetni akarjuk Ővele, aki olyan kíméletlen és tapintatlan volt velünk szemben, a neheztelésünk súlyát.

Pedig mire vezethet ez az Istennel való hadiállapot? "Jaj annak, aki alkotójával perbe száll!" "Vajon mondja-e csinálmányod ezt" - amikor elkészítve letetted és hátat fordítottál neki -"nincsenek kezei?!" Nem válik-e tragikusan nevetségessé az ember, a mindenestől Istentől függő teremtmény, amikor felhúzza az orrát és ő akarja megállapítani, hogy ügyes volt-e alkotója, vagy nem értett jól a dolgához? Nem szánalmasan torz jelenség-e a szenvedő ember, amíg mindenek fülét az Istennel perlő panasszal tölti be?

Nincs más hátra, mint leszámolni azzal, hogy nem mi vagyunk az alkotók, s nem a mi szerepünk a megtervezés; mi alkotmányai vagyunk az Ő kezének, és feladatunk végrehajtani, amit Ő tervezett felőlünk. S ha azt tervezte, hogy szenvedve járjuk az életet, hát mennél előbb tudomásul vesszük és belenyugszunk, annál jobb mi magunkra nézve.

Boldog, aki megbékél Teremtőjével és odahajtja vállait a teher alá csendesen, amit Ő kimért neki.

Ne legyen félreértés itt. Nem minden bajba, szenvedésbe való tompa beletörődést állít elénk követendő eszményül az Isten Igéje. Nem, az életünket Isten arra teremtette, hogy teljességre jusson és az Ő dicsőségét tükrözze, s ami ebben gátolna, hátráltatna bennünket, az ellen fel kell vennünk a küzdelmet. A betegség bizonyára nem arra való, hogy tétlenül nézzük, mint senyveszti életünket. S a szegénység, tudatlanság, elmaradottság sem szabad, hogy megszokott és elfogadott állapottá váljék egyikünknek sem. Ha eleitől fogva szenvedéssel és nélkülözéssel megterhelten indultunk el életünkben, természetes, hogy minden tudással és igyekezettel rajta kell lennünk e terhek eloszlatásán. És ugyanígy, annak a sok bajnak is, amivel együtt, vagy amibe beleszülettek mások körülöttünk, a szeretet egész hősies odaadásával neki kell feszítenünk magunkat. Aki ezt a harcot vállalja és vívja, az nem Teremtőjével száll perbe, hanem ellenkezőleg, Őt szolgálhatja. Erre a harcra teremtett Ő bennünket, és evégett a harc végett állította Ő be teremtettségébe, a magunk természetébe is, a rosszat, ami Ővele magával is ellentétben van.

De ez az, amit éppen tudomásul kell vennünk, minden kerülgetés nélkül, mint Isten-szabta rendelést, amin nincs mit változtatni és bírálgatni: Isten is a mi életünk magasba emelkedését akarja, - csakhogy harc árán. A szenvedéssel való birkózás bele van szerkesztve a lényünk, a valóságunk szövedékébe másíthatatlanul. Előtted állhat, kell is, hogy álljon az élet ragyogó végső ideálja, tökéletessége, boldogsága, teljessége, - de jaj, ha arra akarsz vállalkozni, magadat és másokat elhitetve, hogy egy-kettőre, máról holnapra, egy hirtelen, merész ugrással el is éred ezt a minden bajtól megszabadult végső üdvállapotot. Hosszú, fáradságos, küzdelmes útja van annak, - mert itt van és itt is marad e világban az emberek életében és a magadéban az, amit rossznak nevezünk, és okvetlenül ki kell üríteni mindnyájunknak a belőle fakadó sok szenvedés keserű poharát. Feljajdulhat a lelkünk a magunk és mások terhének nyomását érezve, - de: "Vajon mondja-e csinálmányod: Nincs keze?!" és formálhat-e jogot az ember arra, hogy Istent leckéztesse, hogy miért teremtett így és miért éppen így rendezte be létünket?

Valahányszor keserű lázongásra indítana a szenvedés, mindig ez az orvosság: meggondolni, hogy csak cserép vagy a föld többi cserepei között, Ő pedig teremtő hatalmában szabadosan rendelkező Ura mindnyájunk életének. "Nekünk alá kell szállanunk", mélyen le annak a tudatnak a mélységeibe, hogy porszemek vagyunk az Ő világában, Neki pedig "fel kell magasztaltatnia" előttünk világok felett uralkodó fenségének magasságába. Akkor elcsendesedik a nyugtalan szív, és azt mondja: "Ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint te." Így gyógyult meg Jób is, a szenvedő emberiségnek ez a klasszikus képviselője. Számon kérte Istenétől kínjait: miért? Felsorakoztatta előtte a maga igazának minden bizonyságát; erősítgette váltig, hogy semmiképpen sem indokolt a rettenetes teher, ami alatt görnyednie kell. De Isten nem válaszolt kérdéseire. Magyarázatát nem adta intézkedéseinek. Meg nem oldotta a szenvedés rejtélyét számára. Szólt hozzá a tomboló zúgású forgószélből, és megmutatta neki hatalmát. Szemei elé idézte Jóbnak az egész teremtett mindenséget, az égitestektől le a porban csúszó férgekig, a Teremtő Erőnek egész kifogyhatatlan gazdagságú tárházát, és végig kérdezte: "Vajon ezeket te formáltad-e, te hívtad-e elő őket, vagy te adtál-e tanácsot alkotójuknak?" És Jób ámulata nőttön-nőtt, és mindig kisebbnek és kisebbnek érezte magát. Dacosan felemelt feje mind alább hanyatlott. Oh, milyen nagy ez a világ, és milyen hatalmas az Úr, akinek kezéből előjött, s akinek parancsára mi is megjelentünk miriádnyi egyéb lény között, amint neki jól tetszett! Vége már a lázongásnak. "Szóla Jób az Úrnak és monda: Íme én parányi vagyok. ...Kezemet a szájamra teszem. Egyszer szóltam, de már nem szólok, - vagy kétszer, de nem teszem többé."

Neki hát csendes szívvel a terheknek! Vagy így, vagy úgy, el kell viselnünk úgyis, mert visszavonhatatlanul adva vannak számunkra. Csak ez a választás áll előttünk. Keserű, duzzogó daccal törik-e be szívünk az igába, vagy hősies készséggel hajtjuk alá fejünket? - perben állunk-e Alkotónkkal és véresre szaggatjuk-e szívünket a szenvedések bilincsein, amik reánk vannak rakva, vagy meghajlunk-e előtte és szolgáljuk-e az Ő dicsőségét engedelmesen a tűrésben és lemondásban is? Jézus előttünk járt, és megmutatta, hogy a teher lehet könnyű, s az iga lehet gyönyörűséges is, ha az ember nem úgy veszi, mint valami rosszakaratú és ellenséges Istennek szeszélyes intézkedését, hanem mint a hatalmas és nálunk sokkalta bölcsebb Atyának akaratát. Ez az egyetlen útja a békességnek, az Ő nyomdokain...

Emlékezzünk meg azután az Isten lázadóinak még egy fajtájáról, a legszánalmasabbakról, - akik már az életnek nem egyik vagy másik részletmozzanata miatt állnak perben Istennel, hanem az élet a maga egészében űzi őket a Teremtő elleni lázongásra. Nem azért bírálgatják Őt, hogy nem olyan rendeltetést szabott ki nekik, mint amilyennel meg volnának elégedve, sem nem azért, mert az életüket már eleve nehéz szenvedésekkel megterhelten állította bele a világba, hanem azért neheztelnek reá, hogy egyáltalán megteremtette őket. Átkozzák a születésük napját és vádolják azokat, akik életet adtak nekik. "Jaj annak, aki atyjának mondja: miért nemzesz? és az asszonynak: miért szülsz?" Ez az emberi szív betegségei közül a legveszedelmesebb. Az életidege sorvadozik az ilyen lelkeknek már. Semmi értelmét nem látják többé az emberi létnek. Nincs már komoly cél, amiért érdemesnek tartják embernek lenni. Kegyetlen rossz tréfa a szemükben az egész világ, és benne az ember vergődése az elgondolható legtorzabb jelenség. Miért kell egyáltalán mindennek lennie? - kérdik, és káromolva rázzák dühük ökleit fel arra a hatalomra, mely - szerintük - elég szívtelen volt ahhoz, hogy megengedje magának ezt a tengernyi vérbe és könnybe kerülő világkomédiát.

Igaz, hogy legtöbbször nem nevezik Istennek azt a világteremtő hatalmat, aki ellen így kifakad a keserűségük. Istentagadóknak szokták nevezni magukat rendszerint. Mert hiszen, aki Istent mond, az már értelmes, céltudatos Teremtő Szellemet mond, ők pedig értelmetlennek, cél nélkülinek látják az egész világ teremtettségét. Valami ostoba, vak, erőlködő Akarat, valami öntudatlan, belátás és részvét nélküli, személytelen Erő az, amiből ők a világ s a maguk élete eredetét származtatják. De talán nincs hatalmasabb cáfolata ennek az okoskodásnak és nincs világosabb bizonysága annak, hogy öntudatos és személyes Teremtő tart a kezében mindnyájunkat, mint éppen az ilyen lázongók dühösködése. Mert íme, ők, akik letagadják a Teremtőnek minden öntudatos és személyes voltát, akarva sem képesek vele szemben úgy viselkedni, mintha tényleg csak valami öntudatlan, ösztönös, vak erő volna. Egy ilyen hatalom ellen nem volna értelme ennek a mérges lázadozásnak. A kazánban feszengő gőz ellen nem rázza az öklét senki sem. Vagy a vezeték sodronyban végigfutó villamos áramot nem káromolja haragosan senki sem. Az a heves, indulatos bírálat, amellyel az egész mindenséget egy megtestesült őrületnek bélyegzik és fogvicsorgatva tiltakoznak az ellen, hogy nekik részt kell venniük e világ életében, - mind csak arra vall, hogy - akár bevallják, akár nem, - személyes ellentétben érzik magukat Teremtőjükkel.

Aligha van ember, aki előtt, mint múló hangulat legalább, ne volna ismerős az ilyen lelkiállapot. Sőt mennél magasabbra tud valaki hágni az Istennel való boldog együttmunkálkodásban, annál gyötrelmesebb mélységeibe tud aláhanyatlani az Istennel való ilyen meghasonlásnak. Minden szentnek az életében vannak sötét, csüggedt, válságos órák, amikor szeretné odavágni a földhöz, az Isten lábai elé az egész ügyet, ami rá volt bízva. "Elég volt már Uram, vedd el az én lelkemet!" - így imádkozott Illés, a Baál-verő hatalmas próféta, amikor kimerülten lepihent a fa alatt. És Jeremiásnak, az Istennel olyan benső közösségben élő melegszívű prófétának is megvoltak a pillanatai, amikor erőt vett rajta az elkeseredés. Megsajnálta, hogy valaha is Isten szolgálatába állt. "Rászedtél engem Uram...Nevetségessé lettem minden időre." És az egész élete úgy tűnt fel neki, mint egy e világra magával hozott keserves átok. "Átkozott az a nap, amelyen születtem; az a nap, amelyen anyám szült engem, ne legyen áldott. Átkozott ember az, aki örömhírt vitt az én atyámnak, mondván: fiúmagzat született neked, - igen megörvendeztetvén őt." Volt is azon mit örülni, - halljuk a nekikeseredett próféta búsulással terhes felkacagását.

Csak múló hangulat volt, betegség, amin át kellett esni. Nemsokára helyreállt az egyensúly az Istennel ilyen veszedelmes perpatvarba keveredett prófétai lelkekben. De jaj azoknak, - éspedig tudjuk, vannak ilyen emberek -, akiknél tartós lelkiállapottá válik ez az elkeseredett szemrehányás a Teremtő ellen, sőt akik sok elmeéllel hatalmas világnézetté építik ki ezt az epével átitatott lelki tartalmat. Jaj annak, akinél idültté lesz az az érzés, hogy semmi, de semmi jó, vagy szép nincs a világon, amiért áldani lehetne Alkotóját, és semmi, de semmi lelkesítő, felelősséget keltő nincs az életben, amiért büszkén, hálásan vállalhatnánk magunkat embereknek az emberek között. Mi várhat arra az emberre, aki csak cinizmusának gúnyját tudja kiontani az életre, és a legjobb esetben is szánakozó mosollyal nézi embertársait, mint ahogy az ember vegyes érzelmekkel mulat a cirkuszi bohócon, akinek keserves kényszerűség az, hogy mulatságos legyen?! Lehet-e valaha is boldog, és lehet-e boldogító mások számára az, aki sehogy sem tud belehelyezkedni az adott világba és abban a maga helyébe?

Ismerjük el: van valami nagy és megkapó mozzanat abban, amikor az ilyen, Isten ellen lázadó emberek keserűen és fölényesen néznek alá az Isten kezéből kikerült világra. Ha torzan, visszájára fordítva, de mégis az emberi méltóság nyilvánul meg ebben. A fű kinő magvából és betölti a maga szerepét a természetben úgy, amint kell neki. Az égitestnek is megvan a maga előírt pályája, és anélkül, hogy bírálgatná, érdemes-e, kénytelen tovaszáguldani, hogy hozzájáruljon a világtömegek egyensúlyozásához. Az embernek, a porszemnyi embernek megadatott, hogy kiszabaduljon a kényszerűségnek e járma alól, és öntudatos, önkéntes odaadással álljon a maga helyére az Isten világában. Az embernek hatalma van arra, hogy véleményt alkosson magának az életről, értékelje annak céljait, és azonosítva magát rendeltetésével, magáévá tévén azt, szolgálja azután az Isten dicsőségét. Ezt az előjogát használja bitor visszaéléssel az, aki az Isten-teremtette élet célját és értelmét ahelyett, hogy felfedezni igyekezne, letagadja, s az élet kötelességeit és szépségeit ahelyett, hogy valóra váltaná, keserű gúny tárgyává teszi.

És mit ér el vele? A világ azért mégis meg van teremtve, akár tetszik neki, akár nem, és benne az emberi élet, akárhogy felháborodik is miatta, ha mégannyi gyötrelemnek, bukásnak, küszködésnek árán, mégiscsak hömpölyög tovább céljai felé! Sőt, ő maga is, az Isten ellen lázongó is, aki makacs gyermek módjára kijelentette, hogy "ő nem játszik", mert neki ez a játék nem felel meg, mégiscsak kiveszi részét a világ életéből, mert hiszen ő is megteremtetett minden utólagos tiltakozása ellenére is, és még ha öngyilkos kézzel rövidebbre szabja is életét, meg nem történtté mégsem teheti azt. Nem, nem változtathatsz rajta szegény, szerencsétlen ember, hiába átkozod nemző atyádat, szülő anyádat. Itt vagy, egy magasabb hatalom ide állított, és nem tehetsz másként: élsz, cselekszel, hatsz. Cinikus pesszimizmusod is, a maga módja szerint: élet. Isten ellen káromló duzzogásod is: cselekedet. És ha felemelnéd az Istentől kedved ellenére kapott életedre a kezedet, azzal is csak hatnál, prédikálnál, agitálnál, - éspedig bizonyára nem az istenkáromló élet előnyére. Nincs menekvés: teremtmény vagy, és Teremtő Istened világában állasz. Csak nem gondolod, hogy ha harcra kelsz ellene, te leszel a győztes? Akárhogy is, engedve neki, vagy ellene fordulva, az Ő kezében vagy, és mindenképpen végül mégis az Ő céljait s az Ő dicsőségét fogod munkálni. Miért a pusztulásod árán, amikor az üdvöd által tehetnéd? Miért ne fordulnál meg, szégyenkező kijózanodással, abbahagyva a meddő pert, elfogadva a valóságot úgy, amint Teremtőd adta azt eléd és mindnyájunk elé? És miért ne vennéd nyugodtan, megalázkodva tudomásul azt, amin úgy sem változtathatsz, hogy aztán odaszentelhesd magad arra a szolgálatra, mely éppen rád vár, és megízleld, hogy mégiscsak érdemes embernek lenni, és mégiscsak volt értelem abban, amikor Teremtőd elküldött egy ilyen világba; küzdelmes, zavaros, még nem kész világba, részt venni az Ő terveinek munkájában?

*

"Jaj annak, aki Alkotójával perbe száll!" Nem valami szeszélyes haragnak a fenyegetése ez, nem valami hiúságára érzékeny kényúrnak az ingerültsége szólt itt, aki nem tűr ellentmondást. A legtermészetesebb igazság ez, amit csak elgondolhatunk: teremtmények vagyunk, akik adva kapjuk, készen találjuk életünket rendeltetésével, vele járó korlátaival, egész értelmével, és itt nincs vitának helye, összhangba kell jutnunk, meg kell békülnünk ezekkel az adottságokkal okvetlenül, mert csak végzetesen szomorú következményei lehetnek annak, ha engesztelhetetlen ellentétben maradunk az Istennek változhatatlanul kifejezett teremtői akaratával.

Milyen fenséges üzenete az Evangéliumnak, hogy maga a mi Teremtőnk, Alkotónk akar megmenteni a vele való perlekedés veszedelmes kimenetelétől! Lásd, nemcsak figyelmeztetése hangzik feléd, mely eszedbe juttatja, hogy mint alkotmány állsz szemben alkotóddal, s ezért óhatatlanul romlásodba rohansz, ha lázadozol Őellene. Nem, Isten nem nyugtatja meg magát azzal, hogy feltárta előtted a helyzetet minden komoly veszedelmével, s ám lássad már most, hogy mi lesz a vége harcodnak. Sokkal többet tett Ő: békeajánlattal nyújtotta feléd jobbját. Ő a maga részéről örökre kinyilvánította, hogy nem akarja folytatni ezt a harcot; helyre akarja állítani az összhangot az ellene lázadó teremtmények és Önmaga között. "Isten volt a Krisztusban, és megengesztelte magával a világot." A golgotai kereszt az örök bizonysága ennek az isteni engesztelésnek, ott van felénk nyújtva a békeszövetség, ott kell leraknunk minden mi háborgásunk fegyverét, hogy örökre meghódoljunk annak uralma alá, akinek kezéből kikerültünk. - Hogy megkönnyítette számunkra a dolgot! Lehet ellenállni még annak az engesztelő, békítő hangnak, amivel a Megfeszített szól hozzánk? Ha egyszer megértettük, amit Ő, az Istennek feláldozott Báránya hirdet nekünk, lehet-e még tovább is szökdösnünk a számunkra kijelölt kötelességek elől, mintha nem a legnagyobb szeretet gondolta volna ki azokat? Lehet-e még zúgolódnunk az élet fájdalmai és terhei miatt, mintha azok ellenére is, sőt éppen azok által, nem dicsőíthetné meg magát Isten bennünk? - És lehet-e még egy percre is, tiltakozó, ellenszegülő érzéssel szemébe nézni az életnek, mintha az nem volna megváltva és elpecsételve a legszentebb üdv számára az ott kiomlott vér árán?

Oh ember, ha erre a békeajánlatra el nem szégyelled magad, és meg nem adod magad, minek nézel akkor elébe? Fájó a Szentírás lapjain "jaj"-szavak fenyegetését hallani, és sokszor elcsodálkozik a lelkünk a kárhozat gondolatára, vajon hogy illeszthető az bele abba a világba, amelyben az isteni kegyelem a főtörvény? De itt, a Jézus keresztjénél, ahol összefut minden igazság szála, megértjük a "jaj"-szót. Aki nem siet az itt felajánlott béke alá odaírni a nevét, aki az ellen az Isten ellen is tovább lázong, aki így megtette az első lépést a békesség helyreállítására, - mi várhat még arra? Nem fejjel rohan-e az a mozdíthatatlan kősziklának, hogy összeroncsolt élettel hulljon alá a mélységbe? "Jaj annak, aki alkotójával perbe száll!"

"Krisztusért járván tehát követségben, mintha Isten kérne általunk, - Krisztusért kérünk: béküljetek meg az Istennel!"

***

(1939. március 25-én, a Bethánia konferenciáján elhangzott előadás)

Ésaiás 53.

Ésaiás próféta próféciás könyvében az 53. részben elhangzó szavakban van kifejezve, amikor a próféta előtt lélekben megjelent szenvedő Megváltónak az alakját hirdeti, magyarázza, hogy mit jelent az Ő megkínoztatása, megcsúfoltatása, és ezt mondja róla: "Békességünknek büntetése rajta van." (Ésaiás 53, 5.)

A "békesség" szón akad meg előbb a figyelmünk. Erről énekeltünk az előbb. Ez az egyik legbűbájosabb szó, ami az emberi nyelvben van: békesség. Amit ez kifejez, mindig kívánatos, mindig jó. De a Szentírásnak lapjain, a Szentírás nyelvén különösen gazdag jelentése van ennek a szónak. Nemcsak azt jelenti, hogy a lelkünkben éppen csend és nyugalom van, hogy nem bántanak gyötrődések, nem zaklatnak gondok, félelmek, nem vagyunk önmagunkkal meghasonlott állapotban, és nem vívódunk önmagunkkal. Ennél sokkal többet jelent a Biblia nyelvén a "békesség". Mert ha csak ennyit jelentene, akkor kétes értékű jó volna a békesség; nem biztos, hogy nagyon kívánatos és üdvös dolog volna.

Ebben az értelemben a békesség ugyanazt jelenti, mint a testi életünkben a jó közérzet. Jól tudjuk, hogy mit jelent az. Azt, hogy semmilyen fájdalom nem hasogatja egyetlen tagunkat sem, amikor munkához kell látnunk; nem lázad fel bennünk fáradtság, nem érzünk semmit, ami megháborítaná a testünk békességét.

Van a lélek világában is ilyen jó közérzet. Derűs emberek példázzák ezt előttünk, akik nem viselik a homlokukon nyomait semmiféle lelki háborúságnak. És mégis, sokszor a testi és a lelki világban egyaránt e mögött a jó közérzet mögött a legnagyobb veszedelmek rejlenek.

Vannak halálos betegségek, amelyek éppen akkor végzik el végső pusztításukat, amikor a beteg nagyon jól érzi magát, a közérzete kitűnő. S a lélek világában is ismerünk olyanokat, akiknek szívből kívánnánk: bárcsak feldúlná valami az ő békességüket; az mentené meg őket, ha egyszer kizökkennének a nagy lelki nyugalomból; ha egyszer elkezdene fájni valami; ha lelkiismeretük nyugtalanná válnék. Nem azért kívánjuk, hogy ebben benne maradjanak, ebben a feldúlt állapotban, de az, amit nekik kívánunk, az az igazi békesség, amelyikről a Biblia beszél, és az csak akkor jöhet el, ha előbb az a régi békesség odavész, és utána bekövetkezik az a gyógyulást előkészítő békétlenség.

Amikor a Biblia békességről beszél, az az igazi egészséget jelenti. Éppen úgy, mint ahogy egy ország életében az igazi békesség nemcsak azt jelenti, hogy nincs éppen háború. A boldog békeidő alatt azt értjük, hogy megvan mindaz, ami kell; virul a jólét, nincs munkanélküliség, folyik a termelés és élénk a kereskedelem, mindenki meg van elégedve, hogy jó világ van. A lélek világában is ez az igazi békesség, amikor megvan minden, ami kell. Megvan az még a látszólagos nagy békétlenség közepette is, megvan akkor is, amikor csapások, szenvedések dúlják fel az embernek életét. Mert mi kell akkor? Erő kell, amivel mindezeket elbírjuk, vigasztalás kell, ami mindezekért kárpótol, s ha ez megvan, akkor békesség van. Igazi békesség azt jelenti, amit a halnak jelent az, ha betesszük újra a vízbe, ahonnan kivettük; ha benne él a maga életelemében. Azt jelenti, amit a madárnak jelent az, ha a kalicka ajtaját kinyitjuk, hogy szabadon röpdöshessen a levegőégben, mert arra van teremtve.

Az igazi békesség a lelkünk egészséges életét jelenti. Nagyon jól tudjuk, hogy éppen ezért az a békesség, amiről a Biblia beszél, nem rejlik önmagunkban, mert a mi életelemünk az Isten. Nekünk magunkban is akkor van békességünk, ha az Ővele való viszonyunk rendben van. Mert hisz mindaz, amire szükségünk van, hogy jó egészségben élhessünk, fejlődhessünk, növekedhessünk, Őbenne van, Őbelőle árad. Úgy nevezzük ezt egy szóval, hogy: kegyelem.

Azért a békesség a kegyelmes Istennel való megbékélés. Ő kezdi, Ő nyújtja ki felénk az Ő békejobbját, mert elsősorban neki volna oka harcban állni velünk. De Ő ahelyett, hogy ellenségeskedést folytatna, hogy perbe szállna velünk, hogy megtámadna minket - s oh, jaj volna akkor nekünk, - békességre kínálja fel az Ő kezét, meg akar velünk engesztelődni. És felhív minket, hogy mi feleljünk erre. Mi is hagyjuk abba a magunk botor ellenségeskedését, ne akarjunk más utakon járni, ne akarjuk vele szemben a magunk énjét érvényesíteni, hanem szelídüljünk és alázkodjunk meg, és simuljunk oda hozzá, béküljünk meg vele.

Amikor az örökkévaló nagy Isten között, - aki az Ő kegyelméből megengesztelődik az emberrel, - és a kicsiny nyomorult, bűnös ember között - aki tudomást szerez Istennek erről a békeajánlatáról, - létrejön a megbékélés, akkor van az embernek békessége.

Most figyeljük meg, hogy beszél a próféta erről. Azt mondja: "a mi békességünk". Ez a mi tulajdonunk. Arról tesz ezzel vallomást, hogy ez nem valami szép álom, ami után futunk, nem valami reménység, hogy talán egyszer megszerezhetjük ezt. Ez birtokunkban van, ez valóság; a mi életünkben valóság, megkaptuk, a miénk.

Az első kérdés itt azonnal az, amikor megcsendül a fülünkben ez a szó, amely a mi boldogságunkról beszél, hogy milyen visszhang támad kinek-kinek közülünk a szívében? Te is el tudod-e mondani, hogy a te békességed? Rájöttél-e arra, hogy csakugyan ez a nagy csoda: te az Istennel békességben lehetsz - ez valóság? És megízlelted-e, hogy az Istennel ilyen megbékélt közösségben van csakugyan a lelked? Megérezted-e, hogy meggyógyultál, hogy elmúltak a gyötrődéseid, félelmeid és szorongásaid? Hogy elcsendesedtek a viharaid, és hogy megkapsz mindent, amire szükséged van, hogy örömben és megelégedésben élhess, mint akinek semmire nincs már többé panasza, akinek az lehet a mindennapi éneke: "Az Úr az én pásztorom, semmiben nem szűkölködöm."?

Erről a mi békességünkről szól a próféta, és felel egy kérdésre, ami mindig felmerül, amikor erről a békességről vallást tesznek, akik bírják azt. Mert aki nem bírja még, aki kívülről nézi ennek a békességnek az ő boldog örvendezését, mindig azt kérdezi, hogy honnan kaptátok? Mire alapítjátok? Mi adja nektek a biztonságot ahhoz, hogy mindezt valóságként vehessétek és élvezzétek? Erre a kérdésre felel a próféta, amikor rámutat a keresztre feszített Jézus Krisztusra, az Úrnak arra a szenvedő Szolgájára, aki neki megjelentetett, és aki őáltala megjelentette már évszázadokkal előre abban a csodálatos próféciában, amelyik azóta is évezredek óta visszajár, hogy belőle jobban megértsük Krisztus keresztjének titkát.

Honnan kaptuk a mi békességünket? - Onnan.

Mi az alapja, hogy olyan biztosak vagyunk benne? - Hát az, amit az Ő keresztjében látunk. Őrajta van a mi békességünknek a büntetése.

Íme, Ő büntetést szenved, és azért van nekünk békességünk. Természetes, hogy egy szóba nem lehet belefoglalni mindazt, ami a mi Urunk Jézus Krisztus kínszenvedésében és halálában van. Lehetne arról mást is mondani, de az, amit itt a próféta mond róla, talán mégis a legfontosabb, amikor azt mondja, hogy büntetés volt Őrajta. Ezzel jellemzi leghívebben Jézus Krisztusnak szenvedéseit. Ezzel mutat rá arra a sajátságos, megdöbbentő vonásra, ami Jézusnak szenvedését megkülönbözteti minden más szenvedéstől. Nem azt érti ez alatt, hogy maga a szenvedés büntetés, mert hiszen bár lehet a szenvedés is büntetés, - a Szentírás alapján nem egyszer találkozunk ezzel a gondolattal is -, de mégis, mindig azonosítani a kettőt, borzasztó hiba volna; ez ellen küzd már az egész Jób könyve, amikor azt hirdeti, szemben a Jób tudákos barátainak elhangzó sok okoskodásával, hogy egyszerűen nem igaz az, hogy amennyi a bűn, annyi a szenvedés, mert néha azoknak kell többet szenvedni, akik a leghűségesebben igyekeztek Isten igaz útjain járni.

A szenvedés lehet kitüntetés is. Küld Isten szenvedést gyermekeinek, amikért egyenesen hálásak Neki, mert megtanulják belőle, hogy akiket Isten szeret, azoknak minden javukra van.

Lehet a szenvedés egyenesen jótétemény, és ha az ember ezt azonnal nem látja is, csak várjon egy kissé, majd ha egy kicsit messzebbről néz vissza, akkor meglátja, s borzadva gondol rá: mi lett volna belőlem, szerencsétlen emberből, ha az Isten meghallgatta volna kérésemet, és megkímélt volna ezektől a szenvedésektől? A vesztembe rohantam volna bele! Annak köszönhetem, hogy a soha jóvá nem tehető kárvallástól megmenekültem, hogy Isten éppen az abban való rohanás útját zárta el előttem.

Sokszor a szenvedés közben is egyenesen érzi az ember, hogy bizony közel van az Úr a tüzes kemencébe vetett gyermekeihez, velük együtt ott jár-kel a lángok között, és éppen azért engedte őket belejutni abba a tüzes kemencébe, hogy ott megmutathassa magát nekik és másoknak is. Ezért van az, ahogy az előbb a békességről beszéltünk, hogy a szenvedések és a békesség nincsenek egymással olyan ellentétben, hogy az egyik kizárná a másikat. Lehet a szenvedés közepette is békesség.

A külső romlás közepette lehet nagy belső kielégítettség, belső egészség. Akármilyen súlyosak legyenek is a szenvedések, még ha halálosak is, sokszor ragyogott már fel Istennek nagyon megpróbált, egyenesen a halál torkába taszított gyermekének a feje felett is valami különös fény. Mások, akiknek egy hajukszála sem görbült meg, irigyelhették őket, a halálra szántakat. Sokszor megtörtént, hogy akik egyenesen a hitükért voltak vértanúságnak kitéve, megkínoztattak, és máglyára hurcoltattak, vagy más kegyetlen módon kivégeztettek, egy panaszszó nem hangzott el az ajkukon, nem keseregtek, nem lázadoztak, hanem magasztalták az Istent; zsoltárénekkel mentek a halálba; szenvedésük és haláluk megdicsőült az Isten közelsége által.

De ha újra visszatekintünk Jézus keresztjére, azt látjuk, hogy ott nem ragyog ez a dicsőség, ott sötét van. Ő nem énekszóval ment szembe a halállal, hanem ki tudná felfogni és felmérni, hogy micsoda mély gyötrődésekkel? Vessünk egy pillantást a Gecsemáné kertjébe, lássuk meg a véres verejtékcseppeket, amik hullanak az Ő homlokáról, hallgassuk meg az Ő imádságát: "Ha lehetséges, múljék el tőlem ez a pohár!" Az egész lénye, teste-lelke irtózik attól, ami reá vár. Milyen rettentő harcot kell megvívnia, hogy mégis megmaradjon az engedelmesség útján! Nem kitüntetésnek érzi, nem óhajtozik feléje; az Isten keze sújtásának érzi, és oh, ha nem kell okvetlenül elszenvedni, valami más úton vezethesse őt Istennek keze, - ez az Ő kívánsága. És igaz, hogy szenvedéseinek egész ideje alatt, éjszakai meghurcoltatása során, másnap délelőtti meggyaláztatása során, a kihallgatása alkalmával nincsen egy panasz szava, nem vádol senkit, nem tiltakozik semmi ellen, hanem némán tűr. Még azt sem veszi jó néven, hogy sajnálkozzanak rajta: "Jeruzsálem leányai ne sírjatok én rajtam, hanem ti magatokon sírjatok és a ti magzataitokon" - mondja nekik.

De hogy ez alatt a külső nagy nyugalom alatt mi mehetett végbe a lelkében, abba bepillantást nyerünk, ha megállunk ott a kereszt tövében, és figyeljük azokat az utolsó hangokat, amelyek elhangzanak az Ő ajkáról. Különösen azt az egyet figyeljük meg, a legtitokzatosabbat: "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?" - Itt a sötétség uralkodik. Itt kiragyog-e megbékítően és felmagasztalóan Istennek a közelsége? Ellenkezőleg! Itt, mintha Isten elfordította volna az Ő arcát. Erről nem lehet igazabbat mondani, mint amit az apostoli hitvallásban mondunk, hogy: "szálla alá a poklokra". - Az Ő szenvedései nem a megdicsőülés előízével voltak áthatva, hanem a pokolnak gyötrelmeivel. Mert mi más a pokol, mint az Istentől való elhagyatottság? Ez az, amit az ember megérdemel az ő bűneiért. Ez az, amivel Isten megmutatja, hogy neki nem mindegy az engedelmesség, meg az engedetlenség. Mert az egyiknek örül, a másikért haragszik. Ez az, amivel az Isten szentségét - amiből nem lehet tréfát űzni - megbizonyítja. Ahol bűn van, ott Ő elfordítja az arcát, ezt követeli az Ő örök szentsége. Ott nincs jelen az Ő megtartó segítségével, áldásainak gazdagságával, - ott elapadnak az örömnek forrásai; az ember belejut az életnek nagy sivatagába, elhagyottan, kitaszítottan, végső romlásra ítélve.

Ez a büntetés az Isten kárhoztató haragjának a megnyilatkozása, amit Jézusnak szenvedéseiben látunk.

Büntetés volt őrajta. De nem az ő büntetése. Mert őbenne nem volt bűn. Nem ő vonta magára megérdemelten ezt a kárhoztatást, hiszen még egynéhány órával azelőtt is felemelt fővel így állt oda az ő mennyei Atyja elé: "Atyám, én elvégeztem, amit rám bíztál." - Ő nem maradt semmivel sem adós; betöltötte küldetését, amit Isten elé szabott, engedelmesen. Nem az ő büntetése volt, de mégis büntetés; félelmetes, borzalmas büntetés; szenvedés, amelyben az Isten az Ő haragját töltötte ki.

A mi békességünknek büntetése volt - mondja a prófécia. Éppen azért van nekünk békességünk. Annak köszönhetjük ezt a nagy ajándékot, hogy ez a büntetés őrajta kitöltetett. - Miért kellett ennek őrajta kitöltetnie? Isten az Ő békességes atyai karját megengesztelő szívvel miért nem nyújthatta ki neki? Miért ne lehetne nekünk békességünk anélkül, hogy ilyen nagy ára volna annak? - A középkorban volt egy nagy hittudós, aki egy egész kis könyvecskét írt, amelyben fejtegette Jézus halálának titkát párbeszéd alakjában, amelyikben a tanítvány fordul hozzá kérdésekkel, és ő megfelel ezekre a kérdésekre. S amikor sor kerül éppen erre a kérdésre, hogy mi szükség volt ilyen nagy áldozatra, miért nem lehetett a nélkül is Isten és ember között békesség, azt feleli rá: "Nem tudod, milyen nagy súlya van a bűnnek."

Hát ha olyan kicsiség volna a bűn, ami felett napirendre lehetne térni, mint ahogy mi napirendre szoktunk a magunkéin és a másokéin, - de különösen a magunkéin, mert másokéin még inkább fennakadunk, - ha a bűn csak kicsiny porszemecske volna, amelyik ráhull a lelkünk ruhájára és le lehetne onnan tisztítani, akkor csakugyan tárgytalan és felesleges volna Krisztus megbüntettetése. És nem is érti meg addig az összefüggést az Ő szenvedése és a mi békességünk között senki sem, amíg a bűnnel csak mint valami kicsiséggel, mint valami könnyen elintézhető dologgal számol. De amikor megnő bűnének a súlya, amikor Isten szemén át kezdjük nézni, mint ahogy egy egyszerű, kisgyermek által játékszerként használt nagyítóüveg alatt is milyen nagy lesz egy apró morzsa! - hogy meg tud nőni a bűn akkor, amikor az Isten szemén át nézzük! Akkor már kezdjük megérteni, hogy mi szükség volt az Ő megbüntettetésére. Az Isten szemében nem csekélység a bűn. Nem mondhatja azt rá Ő, hogy: "Igen, igaz, hogy bűnös vagy, de mindegy, jó leszel majd így is nekem." Ha az Isten ezt tenné és így beszélne, akkor nem volna az a szent, az a tökéletes és igaz Isten, akinek mi ismerjük; nem volna az a felséges, az a sérthetetlen, az a mindenek felett való Úr, - mert Ő az. Azért olyan nagy dolog Őellene véteni. És ha az egész életünket szüntelenül gyötrődésben töltenénk bűneink miatt, még az sem volna elég a bűn nagyságához képest, és járná át lelkünk a mélységet, amit a bűn jelent. Egyetlen mértéke van, hogy milyen nagy dolog a bűn, éppen az, hogy Istennek meg kellett büntetnie a bűnért ama egyetlen Ártatlant. Látva az Ő meggyötrettetését, az Ő sötétbe hanyatlását, az Isten haragja alatt való végét, ebből érthetjük csak meg, hogy milyen félelmes, borzalmas dolog az, hogy mi bűnösök vagyunk. Ott a kereszt tövében ismerjük meg igazán önmagunkat. Annak tükrében látjuk meg a magunk arcának igazi rútságát.

Az Istennek a bűnt büntetnie kellett. Hűnek kellett maradnia Önmagához, nem mondhatott ellent saját magának. Ő az egész világát az Ő szentségének törvényére építette fel, ami azt jelenti, hogy ennek az egész világnak alaptörvénye az, hogy Isten akaratának teljesedésbe kell menni, és ami az Isten akaratával ellentétben van, annak pusztulnia kell. Ezt az alapot, amíg az egész világ áll, rántotta volna ki az Isten, ha azt mondta volna: "Meggondoltam a dolgot, mégsem teszek olyan nagy különbséget az engedelmesség és a bűn között; elnézek a bűn felett is, nem akad meg rajta a szemem, mint ahogy előre hirdettem." Az Isten önmagát hazudtolta volna meg, szinte önmagát taszította volna le a mindenség királyi székéből; önmagáról mondott volna le, hogy a világ felett, mint bíró és kormányzó üljön, hogyha a bűnt nem bünteti. Büntetnie kellett, és büntette. Csak az történt, - és ez volt az Isten örök szerelmének a nagy találékonysága, amit mi soha nem találtunk volna ki -, hogy nem minket, a bűnösöket büntetett, mint ahogy természetes lett volna. Hogy miért nem? Arra egyszerű a felelet: mert akkor végünk lett volna.

Ő irgalmas Isten volt, és éppen ettől a végromlástól akart nekünk szabadulásra utat nyitni. Azért helyettünk kitöltötte az Ő haragját másvalakire, - akiről tudjuk, hogy nem is másvalaki volt, nem Őközte és miközöttünk ebben a fennálló ügyben egy harmadik idegen, hanem Ő maga volt, - kitöltötte az Ő egyszülött Fiára, akiben felvette a mi természetünket, hogy a mi helyünkbe állhasson oda. Kitöltötte tehát önmagára; maga fizetett értünk, maga szenvedett a mi javunkra. - Titkok titka az, hogy Isten, a Bíró, hogyan állhat oda maga a vádlott helyébe, hogy ami ítéletet Ő, mint Bíró, kénytelen kimondani, azt ugyancsak Ő maga, mint vádlott szenvedje el, és így eleget tegyen önnön igazságosságának. De akármilyen feneketlen mélységek táruljanak is fel előttünk az Istennek bölcsességében és hatalmában és mindenekfelett való szeretetében, ha érthetetlen is előttünk ez a tény, ott áll előttünk a Krisztus keresztje, a büntetésnek fája, és rajta szenvedi a büntetést az Ártatlan, érettünk és helyettünk. Ezért van nekünk békességünk. Ennek a mi békességünknek a büntetése Őrajta van.

Krisztus keresztjének titkáról sokat elmélkedtek nemzedékről nemzedékre az Őbenne hívők, és a keresztyén egyházak története folyamán többféle szempontból nézték, és többféle magyarázatot adtak neki. Azt kell mondanunk, hogy ezek a különböző magyarázatok mind megtalálják a Szentírásban a maguk indokoltságát, mindegyik hivatkozik a Bibliára. Végül is azt kell levonnunk ebből, mint következtetést, hogy egyik sem adja a teljes magyarázatot.

Az egyik, különösen az első időkben sokat szereplő felfogás úgy nézte Krisztus kereszthalálát, hogy abban Isten voltaképpen a Sátánnal számolt le. Jézus Krisztusnak az volt a feladata, hogy megtörje a gonosznak hatalmát olyan csodálatos módon, hogy előbb látszólag győzni engedte a Sátánt úgy, hogy a Sátán már-már örült annak, hogy az övé az utolsó szó, amikor az Isten Egyszülöttjét is hatalmába keríthette; a bűn minden utálatossága kitombolhatta magát rajta, amikor aztán egyszerre csak bekövetkezett harmadnap a fordulat, és kitűnt, hogy ez a győzelem látszólagos volt, a diadalmaskodás korai volt, mert nem a Sátán volt a győztes, nem a bűné volt az utolsó szó. Jól tudjuk, hogy a Szentírásban vannak olyan Igék, ahol csakugyan így van elénk állítva Krisztus keresztje, mint amelyikben Ő legyőzi a sötétség hatalmát. S ha éppen azzal győzi is le, hogy látszólag ők diadalmaskodnak, mégis Ő vezeti őket, mint egy láncra fűzött ellenséget az Ő diadalmenetében.

Aztán jöttek más idők, amikor felülkerekedett az a felfogás, amikor Istennek nem annyira a Sátánnal való leszámolását, hanem az embervilággal való leszámolását látták. Éppen az a középkori tanítómester, akire az előbb utaltam, kis könyvecskéjében fejtette ki ilyen tanítását, és sok időn keresztül az uralkodott a keresztyén világ lelke felett. Eszerint Jézus az ő halálában fizetett azért, amivel adós maradt az emberiség. A bűn az emberiségnek egy nagy tartozása. Az ember köteles lett volna Isten iránt leróni a hiánytalan engedelmeskedésnek az adóját, és e helyett - mert bűnbe esett és bűnben élt -, csak növelte a maga tartozását, pedig Isten felsége megkövetelte, hogy ami neki jár, az megadassék neki. És ezt az elképzelhetetlenül nagyra nőtt tartozást egyenlítette ki Jézus az ő váltsághalálával, amikor a maga életét fizette le, azt az életet, ami mégis többet ért a világon valaha élt vagy ezután élendő emberek életénél mind együttvéve is, mert ebben az egy életben magának az örökkévaló Istennek tett eleget. Ennek a felfogásnak a támogatására is idézhetünk a Szentírásból nem egy helyet is. Krisztus halálában valóban megtörtént Istennek nemcsak a Sátánnal való, hanem a bűnös emberrel való leszámolása is.

Mai elmélkedésünk megvilágítja, hogy van ezen túl még egy leszámolás Krisztus halálában: az Istennek önmagával való leszámolása, - amikor Krisztus halálát nem úgy szemléljük, mint egy mérkőzést Isten és a gonosz hatalmak között, nem is úgy, mint egy adósságnak rendezését Krisztus drága életének fizetségül való letétele által, hanem úgy, mint az Isten büntetésének kiáradását, amikor azt látjuk, hogy volt Istenben valami, amit minden irgalmassága nem tartóztathatott vissza: büntető igazságossága, aminek szabad folyást kellett engednie, és amikor azt látjuk, hogy ezt a büntetést veszi magára és viseli el Krisztusban Ő maga, hogy nekünk békességünk legyen, hogy Krisztusnak a halála az Isten büntető igazságszolgáltatásának a kielégülése. Ezt a gondolatot különösen a reformáció óta látjuk előtérbe nyomulni; a mi reformátoraink is ezt szeretik legfőképpen hangsúlyozni, amikor Krisztus haláláról van szó - egyházaink hitvallásai is erre mutatnak rá főképpen. Ez nem azt jelenti, hogy a másik két felfogás helytelen. De azt jelenti, hogy mégis ez a legmélyebb igazság.

Így jutunk el Krisztus keresztjének szemléletében a legfontosabb meglátásra, amikor azt látjuk, hogy Isten abban a titokzatos és félelmetes golgotai éjszakában önmagával számol le, önmagában egyenlít ki egy számadást, ami nem maradhat kiegyenlítetlenül. Amikor az Ő saját szívében történik meg az eldöntése a mi üdvösségünknek, szemeink láttára úgy, amint szemeink elől elrejtve már öröktől fogva megvolt. Hiszen a világ fundamentumának felvettetése előtt már megöletett már a Bárány. De ami ott, az örökkévalóság titokzatos messzeségében lejátszódott, az válik előttünk szemlélhetővé. Isten nekünk megmutatja, hogy önmagával hogy intézte el ezt a dolgot; hogy Ő az ítéletnek, a büntetésnek sújtó fegyverét, amelyet a mi fejünk felett suhogtatott és reá kellett volna, hogy üssön életünkre, miként fordítja, mint éles tőrt, sajátmaga ellen, hogy inkább az Ő szívét hasogassa meg; az Ő egyetlenegyét döntse rettenetes halálba; inkább őneki okozzon borzalmas szenvedéseket, de hogy ki legyen egyenlítve a számla, hogy a bűn megkapja azt, amit Ő a bűnre ki kell, hogy mérjen, - és akkor a büntetést kiróva, nekünk lehessen békességünk.

Két dolgot kell ezekből magunkkal vinni, valahányszor lelkünk megjelenik a kereszt tövében, és szótlan ámulattal szemléli ezt az Istennek önmagával való leszámolását.

Egyik mindig az a lesújtó érzés, hogy milyen nagy dolog is a bűn. Milyen nagy bajt csináltunk vele, milyen szenvedést okoztunk. Milyen büntetést kellett Istennek kirónia, ha nem ránk, akkor a helyettünk szenvedőre. A lelkiismeretünk itt nevelődik érzékennyé, ide kell újra meg újra visszahoznunk, hogy megtisztuljon, amikor a mi mindennapi életünkben, a világban eltompul és rajta kapjuk magunkat újra, hogy megint könnyen vettük bűneinket; csekélységnek tekintettük őket, kiegyezkedtünk velük, sőt talán egyenesen tetszelegtünk velük. Itt tanuljuk meg bűneinket megutálni, tőlük megborzadni, felettük könnyeket hullatni. Milyen nagy dolog a bűn, és milyen rettenetes!

A másik pedig a kegyelemnek az a nagy csodája, hogy még hogyha a világ legnagyobb hegyeinél is ezerszerte magasabbra tornyosulnának bűneink sötét tömegei, akkor is milyen biztos a mi békességünk. Rettenetes büntetést érdemeltünk és íme, ott van a büntetés, rajta van, Ő elviselte.

Nem valami féktelen dühében büntet az Isten. Az Ő büntetése nem az idegei felett uralmat vesztett emberi szenvedélynek toporzékolása, amelyik újra kitörhet, ha nem vigyázunk, ha felingereljük valahogy, - nem kell attól félnünk, hogy az Isten haragjának ez a sújtása megismétlődhet. Isten azért büntetett, mert az Ő szentsége és igazságossága miatt büntetnie kellett. Ha egyszer megtette, amit meg kellett tennie, akkor az meg van téve, el van intézve.

A mi békességünk büntetése rászakadt az Istennek ama Bárányára, Ő azt elhordozta, és ezért "nincsen immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik a Jézus Krisztusban vannak." Feléjük az Istennek nincs többé haragos orcája, büntetései nem villámlanak már az ő fejük felett. Szerencsétlen és tudatlan beszéd az, amikor Krisztusban hívő ember is arról beszél, hogy Isten büntet engem ezért vagy azért. Megleckéztet talán, de a leckéztetés más, mint a büntetés. A leckéztetésben áldás van, a büntetésben kárhozat.

Rajtunk nincs többé büntetés. Rajtunk békesség van. Ennek örülj, aki Krisztusé vagy! Ez számodra el van készítve, vedd ezt birtokba hálásan, élvezd ezt, ne bizalmatlankodj, ne kételkedj, hogy hátha lappang itt még valami veszedelem, és jaj, nem szabadul-e fel rám egyszer Isten büntető haragja?

Nem vagy immár a haragnak fia, elvonult Isten haragjának vihara, annak minden feszültsége kicsattant abban az egy villámban, amikor Krisztusra hullt a te békességednek a büntetése is. Örvendj a te békességednek, amelyért Ő viselte a büntetést! Ámen.

***

1942. május 17-én.

Lekció: Máté 7, 7 - 11.

Textus: "Mint férfit, akit anyja vigasztal.
akként vigasztallak titeket én..."
Ésaiás 66, 13.

Mások már megünnepelték az "anyák napját". A mi gyülekezetünk akkor nem tarthatott együtt a többiekkel és az általános társadalommal ebben az ünneplésben. De utólag hadd csatlakozzunk mi is hozzájuk. Szükségét érezzük. Szívünk szerint való szép szokás ez - esztendőnként egy napot annak szentelni, hogy számon vegyük: milyen nagy ajándéka az Istennek az édesanya; életében, még haló poraiban is, mennyit köszönhetünk neki, és milyen soha le nem róható hála tartozása köt hozzá, amíg ezen a világon élünk.

Számunkra persze "anyák napját" ünnepelni sokkal többet kell, hogy jelentsen, mint bármily őszinte meghatódással, megilletődéssel átadni magunkat olyan érzéseknek, amelyek minden emberi szívben ott kell, hogy éljenek, akár hívő, akár hitetlen, akár van köze az élő Istenhez, akár nincs. Már az a tény, hogy istentisztelet körében ünnepeljük meg ezt a napot, kiemeli ünneplésünket a puszta emberi érzelmek világából. "Istent tiszteljük" most is, aki Igéje által maga elé gyűjtött minket, mint az Ő népét. Őt dicsőíthetjük csak most mindazért az áldásért, amelyekben édesanyánk által részesített teljes életünkben.

Ezért nem fenyeget bennünket az a veszedelem sem, hogy ezzel az ünneplésünkkel az édesanya alakját valamilyen eszményített magasság polcára helyezzük, ahol ő maga sem érzi már jól magát, és feje körül valamilyen álmodott dicsőség glóriáját vonjuk, amelynek fénye elváltoztatná drága arcának igazi vonásait a szemünkben. Amikor Jézus a felolvasott részben az édesapai szeretetről beszél, hogy azzal világítsa meg előttünk az Isten imádságot meghallgató gondoskodó és megsegítő szeretetét, Ő is azt mondja: "Ha ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad a ti mennyei Atyátok jókat azoknak, akik kérnek tőle?" Minden dicsőség, imádat és hódolat egyedül Őt illeti meg, akitől minden áldás jön, s akinek fényességét semmilyen árnyék el nem homályosítja. Az Ő színe előtt világosan látjuk, hogy édesapáink is, velük együtt édesanyáink is éppúgy részesei az egyetemes emberi nyomorúságoknak, mint mi magunk. De éppen így, emberi gyarlóságaiban és törékenységeiben, egyszóval igaz valójában drága ajándék számunkra a mi édesanyánk. Nem több, csak egyszerű, alázatos szolgálója az Istennek. De áldott, ezerszer áldott a szolgálata! Azért a legáldottabb, mert nem maga akart vagy akar tündökölni előttünk, hanem ő maga is túlmutat saját magán. Élő ujjmutatás, még emlékezetében is, az Isten felé. Átlátszó ablak, amely azért árasztja életünkbe a szeretet fényét, mert rajta túl, a magasságos égen ott sugárzik az örök szeretet napja! Alapigénk is arra tanít bennünket, hogy az édesanya alakjáról megtalálja tekintetünk az egyenes utat Isten felé, és ott megnyugodjék. Isten maga úgy beszél itt a próféta szava által az Ő szeretetéről, mint amelyet ebben a világban legjobban az édesanyai szeretet ábrázol ki. Az egész isteni kijelentésnek, amely a Bibliában elénk tárul, egyik alapgondolata az, hogy a szülői szeretet a legtöbbet mondó látható jelképe az Isten láthatatlan titkainak. De máskor ez abban jut kifejezésre, hogy Isten Atyánknak nevezi magát, s azt akarja, hogy mi is úgy szólítsuk Őt: "Mi Atyánk!" Jó, hogy legalább itt egyszer az édesanyánk alakja is odakerül az édesapánk mellé. Ő is éppúgy példázza az Isten szeretetét, sőt bizonyos tekintetben még jobban!

Nézzük meg hát, mit mond alapigénk az édesanyáról, mint Istennek hű földi képéről?

El fog jönni az idő, erről jövendöl a próféta, amikor az Isten jóra fog fordítani minden bajt és szomorúságot. S akkor olyan nagy lesz az öröm, hogy az kárpótlást nyújt minden átszenvedett bánatért. Megszűnik minden könnyhullatás, elcsendesedik minden zokogás. Isten úgy "megvigasztalja" az Ő népét, hogy feledve lesz minden csapás, amelyet el kellett viselnie, mint valami rossz álom.

Ennek a vigasztalásnak a hű képe az édesanyai szeretet, amellyel gyermekét megvigasztalja. A "vigasztalás" - oh, ez valóban édesanyai szolgálat. Ha valami megbántott és nagyon fájt vagy elkeserített, hozzá mindig odaszaladhattunk, és nála vigasztalást nyertünk. Ha valaki idegen arcával és hangjával megijesztett úgy, hogy elsírtuk magunkat, ő felkapott és keblére szorított. He megvéreztük magunkat, vagy eltört a játékunk és eleredt miatta a könnyeink zápora, elég volt őneki zokogva elpanaszolnunk, s őnála volt orvosság minden fájdalmunkra. Azóta is ki tudott úgy vigasztalni, mint valamikor az édesanyánk!

Ebben bizony felülmúlta az édesapánkat is! Ő sokszor nem ért rá, vagy nem volt elég türelme, hogy a mi bajainkkal foglalkozzék. Ő is az édesanyánkhoz küldött, vagy azt hívta segítségül, hogy ő csendesítse el sírásunkat. Ha valamit megkívántunk, ami jól esett volna, akkor bizalommal fordulhattunk édesapánkhoz is, szerezze meg, vagy adja meg nekünk. És abból, hogy az édesapánk "tudott jó ajándékokat adni" nekünk, megtanulhattuk a nagy leckét az Istennek felettünk uralkodó gondoskodó, javunkat munkáló szeretetéről. Azóta is, amikor vágyaink beteljesednek, igyekezetünk sikerre vezet, imádságaink meghallgattatnak, nem mondhatunk szebbet, mint azt, hogy: jóságos édes Atyánk az Isten! De amikor másképp fordul minden, mint ahogy reméltük és vártuk! Amikor nagy csalódásoktól fáj a szívünk! Amikor soha nem pótolható veszteségek felett sírunk! Akkor csak az segíthet rajtunk, ha megint csak ahhoz az Istenhez folyamodhatunk, aki kéréseinkre nemet mondott, s ha már atyai mivolta elrejtőzik is szemünk elől, legalább megtalálhatjuk Őbenne azt, amit valamikor édesanyánknál találtunk meg ilyen fájdalmaink számára: a vigasztalást.

Az édesanyai szeretet is gondoskodó és intézkedő szeretet, de igazi művészetét akkor fejti ki, amikor gyermekei kívánságainak a teljesítésében elakad, és vigasztalássá válik számukra. Amikor elrontott játékszereiket nem tudja összeragasztani, vagy helyettük másikat venni, hogy tudja mégis kacagásba feledtetni a jóvá nem tehető bajt! Amikor gyermekét nem tudja úgy öltöztetni, ahogy ő maga is szeretné kedvüket kielégíteni vele, és családja asztalára nem tud olyan ízes ételeket tálalni, mint valamikor jobb időkben, hogy tudja mégis derűvel telesugározni az egész otthont, hogy senkinek ne is jusson eszébe keseregni! A "vigasztalásban" senki soha nem múlhatja őt felül.

Csak egy Valaki, aki a maga végtelen gazdagságából nyitotta meg a vigasztalásnak ezt a bőséges földi forrását is. Nincs olyan könny, amelyet Ő fel nem száríthatna, olyan háborgó kín, amelyet el nem csitíthatna. "Mint férfit, akit anyja vigasztal, akként vigasztallak titeket én!" - ezt mondja nekünk az Úr, a mi Istenünk!

De feltűnhet itt nekünk, hogy nem a kicsiny gyermekét vigasztaló édesanyához hasonlítja magát az Isten, hanem a "férfit", felnőtt fiát vigasztalóhoz. Talán túlzottan kiélezi ezt a gondolatot a mi magyar fordításunk. Mert hiszen az a szó, amelyet "férfi"-val fordít, az eredetiben vehető általánosabb értelemben "ember"-nek, "valaki"-nek. "Ahogy az embert", vagy "ahogy valakit" megvigasztal az édesanyja, úgy ígéri Isten itt az Ő vigasztalását nekünk. De ez is ugyanazt jelenti. Mert ebben is benne van az a gondolat, hogy az édesanyai vigasztalás nemcsak az ő kicsinyei számára áll mindig készen, hanem az ő fiai, gyermekei számára egész életükre szólván. Gyermekéveikből kinőhetnek, önálló emberekké válhatnak, minden tekintetben megváltozhat az édesanyjukhoz való viszonyuk, de egy változatlan marad: ha vigasztalásra van szükségük, az édesanyjuknál azt mindig megtalálhatják, ha sehol másutt e kerek világon, és sehol se jobban, mint őnála!

Voltaképpen tehát hálásak lehetünk a mi fordításunknak, hogy így kiélezi a dolgot és "férfiról" beszél. Mert hiszen az édesanyai vigasztalásnak ez a mindig és minden élethelyzetben egyformán buzgó forrása abban mutatja meg csakugyan csodás gyógyító erejét, amikor férfivá felnőtt, már az élet harcaiban is kipróbált, keménnyé, önállóvá edzett fia tér vissza hozzá, hogy merítsen belőle. Valamikor a játékszere tört el, és akkor megvigasztalta az édesanyja. Most a szíve törött össze, és megint csak ott keres vigasztalást. Az édesanyjával négyszemközt elsírhatja magát, - nem kell szégyenkeznie. És az édesanyja szívére borulva, az ő keze simogatását érezve, éppúgy megkönnyebbül és megnyugszik, mint valamikor régen!

Jó így, éppen így látnunk az édesanya vigasztaló szeretetét, mert ebből értjük meg, amit Isten mondani akar!

Vannak gyerekes keserveink is, apró fájdalmaink, amelyeket mi magunk növesztünk csak nagyra; panaszaink, amelyek elrontják az életünk örömét, noha néhány nap múlva magunk is mosolygunk már rajtunk. Ezekkel is bátran odafordulhatunk Istenhez, és Ő elég türelmes ahhoz, hogy meghallgassa éretlen gyermekeinek síró szavát is, és megbékéltesse a szívünket ilyenkor is. De aztán vannak csakugyan mély sebeink, amelyekben elvérezhet minden erőnk, ha valaki meg nem gyógyítja. Megrendítő, nagy szomorúságaink, amelyek nem néhány napra, hanem talán egy egész életre szólnak. Vannak erős, felnőtt, férfiszívünket is átdöfő fájdalmaink, amelyeket - szégyen vagy nem szégyen - el kell valahol sírnunk. Isten ilyenkor is, éppen ilyenkor, vár bennünket, és aki hozzámenekül, nem csalódik benne!

Arra is figyelmeztet itt Isten bennünket, hogy ne adjuk át magunkat olyan hiú képzelgésnek, mintha valaha is, bárkire nézve is nélkülözhetetlenné válnék Ő! Nem mondhatod: legyen Isten a gyermekeké, a gyengébb alkatú nőké, az elaggottaké, de te erős férfi vagy, te meglehetsz Őnélküle is. Láttunk már férfiakat, akik mintha tölgyből lettek volna faragva, egész testüket rázó zokogásban keseregni és jajongani! Nem a nyilvánosság előtt, - mert ott tovább kellett játszaniuk a kemény férfi illendő szerepét. De amikor levethették az álarcot és kitűnhetett az igaz valóság! Mi volna a sorsunk, ha éppen az ilyen nagyon súlyos próbatételekben nem volna vigasztaló Istenünk, akinek a szívére odaborulhatunk a vigasztalásnak bizonyos reménységével?

Aligha tévedünk azonban, ha alapigénkben ennek a vigasztalásnak nem csak bizonyosságát látjuk felragyogni, hanem a módját illetőleg is fontos tanítást veszünk észre. "Mint férfit, akit anyja vigasztal, akként vigasztallak titeket én" - mondja Isten. Hát hogyan történik az, amikor az édesanya felnőtt gyermekét megvigasztalja?

Kicsiny korában ölébe vette fejevesztett bábujával, lábatörött lovacskájával, és maga is gyermekké lévén érette, beszélt hozzá gügyögő, csacska szóval, amíg el nem múlt a sírása és nevetésre nem húzódott megint a szája. Meglett fiát, aki vigasztalást keres nála, már nem így vigasztalja! Akkor nem kell sok szó. Vigasztaló szava sok más embernek is lehetett hozzá, résztvevő barátoknak és jóakaróknak, - de az nem sokat ért! Az édesanyjánál mást keres és talál is! Itt a vigasztalásban nagyon alárendelt szerepük van már a szavaknak. Kevés is elég belőlük. Talán egy hang sem hangzik el!

Talán a panasznak sem kell elhangzani. Ha egy este váratlanul betoppan a szülői házból már saját otthonába távozott férfi, elég az édesanyának csak ránéznie: tisztában van már vele, hogy valami nagy baj van! Nem is kérdi: mi történt? Minek nyúljon hozzá a gyulladt sebekhez! Elég, ha leülteti a fiát szembe magával - megfogja a kezét és belenéz a szemébe: megért mindent, ami fontos! S a fia is megkapta már, amire olyan nagyon vágyott. Máris könnyebb a teher a lelkén. Sajog még a seb, de már kezd úrrá lenni fájdalmain. Így vigasztalja a férfit édesanyja!

Az ennek a vigasztalásnak a lényege, hogy van valaki, aki megosztja a fájdalmat; akinek az éppúgy fáj, mintha a baj nem is gyermekét, hanem őt magát érte volna, - mert hiszen gyermeke sorsában éli a maga sorsát; egy vele jóban és rosszban egyaránt, és hosszas magyarázgatások nélkül is kicserélődhetnek a vigasztaló és a megvigasztalt között a gondolatok és érzések. Ezért nincs párja a vigasztalásban az édesanyának! Testéből kiszakadhatott valamikor magzatja, nevelő keze alól kinőhetett aztán gyermeke, otthonából is kiröppenhetett valamikor fia, - azért ő végső leheletéig egy marad vele! Annak minden előmenetele és boldogulása az ő öröme, és minden szenvedése az ő kínja marad. Az ő életébe úgy torkollik bele gyermekének élete, mint a folyó a tenger vizébe. Nem idegen az egyik a másikkal szemben. Egyugyanazon anyagból van mindkettő. És amikor a zaklatott, nyugtalan áradat elérkezik oda, ahová tartozik, ott a nagy mélységek felett elcsendesedik. Örvények többé nem kavarognak benne. Szirteken többé nem kell magát törnie, zúznia. Befogadja ölébe a tenger nagy csöndessége, és hullámai belesimulnak annak tükrébe.

Ilyen az édesanyai vigasztalás, és ebben csak gyarló, földi mása az Isten vigasztalásának, amelyben Ő részesíti az övéit. Hozzáérkezve, akármilyen titkok vegyenek is körül bennünket, azt az egyet tudhatjuk, hogy Ő mindent tud, ami nekünk fáj, és mindent megért, ami miatt elszorul a mi szívünk. Velünk van szomorúságainkban úgy, mint aki egy velünk. Megállhatunk vagy leborulhatunk előtte, és nem kell, hogy a nagy csendességet felverje akár a mi panaszszavunk, akár az Ő sok szóval kiáradó vigasztalása, - elég, hogy ott lehetünk az Ő közelében, és bizonyosak lehetünk az Ő közelsége felől! Láthatatlanul átkarol minket, és szívére vonja lázas fejünket. Máris másképpen látunk mindent! Máris csillapodik minden gyötrelmünk! Istennel együtt elviselhető az, amibe sehogy sem tudnánk belenyugodni különben, és békességgel fogadjuk azt is, ami ellen az imént még lázadoztunk!

A próféta úgy beszél még Istenről, mint aki az Ő szeretetének ezt a csodálatos vigasztaló hatalmát majd a jövendőben fogja egyszer megmutatni. Az Ótestamentum idején valóban csak ígéret volt ez. Mint ígéret is milyen nagy ajándék már! Jó az éjszaka sötét óráiban tudni, hogy el fog jönni a hajnalhasadás! De ami akkor ígéret volt, az a mi számunkra, az Újtestamentum hívei számára már jelenbeli jótétemény. Mert Istennek ez a maga-megmutatása már megtörtént! A mi Urunk Jézus Krisztusban nyilvánvalóvá tette, hogy Ő egy mivelünk, osztályosa minden nyomorúságunknak, és ismerője minden fájdalmunknak. Aki odaszegődött Jézus Krisztus nyomába, és elkísérte Őt egészen a kereszten elszenvedett kínhaláláig, az tudja, hogy nincs a mi életünknek olyan mélysége, amelyikbe Ő alá ne szállott volna. Benne láthatjuk az Isten szívének felénk kicsorduló irgalmasságát. És ehhez az Istenhez odafordulni, mindenkor az Övéinek tudni magunkat, elégséges vigasztalásunk nekünk mind életünkben, mind halálunkban!

Mert ilyen Istenünk van, aki világunkat teremtette és berendezte, azért vannak ezen a világon édesanyák is! Reávall az ő áldott vigasztaló szolgálatuk! Az Ő keze formálta szívüket és adta nekünk emlékeztetőül Őreá magára, hogy soha vigasztalás nélkül kitaszítottaknak és elhagyatottaknak ne érezzük magunkat! Öntudatlanul is ezt a legáldottabb szolgálatot végzik életünkben az édesanyáink. Belehelyezik az életünk alapjaiba azt a bizonyosságot, hogy valahol van vigasztalás minden bajunkra. És áldottak, sokszorosan áldottak azok az édesanyák, akik öntudatosan végzik el ezt a szolgálatot, - egész lényükkel az Isten vigasztalásainak örök forrásai felé mutatva az utat gyermekeiknek! Mert egyszer már nem lehetnek mellettük, amikor pedig talán a legnagyobb szükségük lesz a vigasztalásra. De aki már nem borulhat oda édesanyja szívére, mert az porladásnak indult már, megtalálhatja a vigasztalást még bőségesebben az örökkön élő, mindig velünk lévő Istennél, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjánál. Ő maga mondja: "Mint férfit, akit anyja vigasztal, akként vigasztallak titeket én..."

***

(1944. jan. 30.)

Lekció: Jeremiás 32, 1-15; 37 - 44.

Textus: "Ezt mondja a Seregek Ura, Izráel Istene:
Még házakat, mezőket és szőlőket fognak venni e földön."
Jeremiás 32, 15.

Ebben az isteni ígéretben van az értelme annak az egész történetnek, amelyet Jeremiás az ő próféciáinak során elmond arról, mint vásárolta meg szülőföldjén, Anatót falva határában egyik rokonának eladásra került mezejét. Maga az esemény egészen köznapi. Mi volna abban különös, és évezredek múltán még ma is figyelemre méltó, hogy Jeremiás unokaöccse, Sallum, pénzzé akarván tenni birtokát, felajánlja azt nagybátyjának, mert - úgymond - "vér szerint" őt illeti meg a vételjog, és Jeremiás ezzel a jogával élve, megveszi azt a birtokot? Az ókori élet rendje szerint, amely a földbirtok és a családi közösség között szoros kapcsolatot tartott fent, mindennapos dolog volt az, hogy a földbirtok gazdát cserélt ugyan, de úgy, hogy megmaradt ugyanannak a nemzetségnek a kezén.

Az összefüggésből azonban kiviláglik, hogy Jeremiásnak ez a tette nem közönséges adás-vételi ügylet, hanem prófétai aktus volt. A próféták nem mindig csak szóval hirdették azt, amit Isten üzeneteként át kellett adniuk népüknek, hanem gyakran jelképes cselekedetekben is kifejezésre juttatták mondanivalójukat. Az anatóti mező megvásárlásával Jeremiás is azt akarta jelképezni, hogy Isten olyan jövendőt tartogat még Izrael népe számára, amelyben megint általános lesz "házaknak, földeknek és szőlőknek vétele".

Hogy ez az ígéret mit jelentett akkor Jeremiás napjaiban és mit jelent a mi számunkra ma, azt akkor érthetjük meg, ha felidézzük emlékezetünkbe azt a helyzetet, amelyben Jeremiás ezt a jelképes vásárt megejtette.

Hazája, a Juda királysága, végnapjait élte már akkor. Beteljesedőben voltak azok a vészpróféciák, amelyeket Jeremiás maga is már évtizedek óta hirdetett. Öreg ember volt már ekkor. De már ifjúkorában is, amikor prófétai elhivatását elnyerte, úgy látta, hogy népe bűneinek a mértéke betelt, és Isten türelmének az ideje lejárt. Hiába látta annakidején, ifjúsága éveiben, a jószándékú Józsiás király reformjait, amelyek látszólag véget vethettek a nép pogányos elfajulásainak, és egy nagyszerű lelki megújhodás reménységével bíztattak. Ő már akkor úgy látta, hogy - késő! Neki, az ótestamentumi próféták közt a legérzékenyebb szívűnek jutott az a kegyetlen feladat, hogy népe halálmadaraként vijjogjon. Már annakidején szülőfalujában is magára bőszítette ezzel a hálátlan szolgálattal társait, és kis híja volt, hogy az ellene összeesküdött anatóti legények merényletének áldozatul nem esett. Azóta - a reá hárult gyötrelmes megbízatás miatt még az Istennel is perbe szállva -, sokszor megpróbálta levetni válláról ezt a terhes igát. De nem lehetett. A belső kényszer nem engedte sem elhallgattatnia, sem megmásítania az ítélet üzenetét, amely reá volt bízva.

Közben múltak az évtizedek. Az események egyre világosabban igazolták vészpróféciáit. A félelmetessé megnőtt keleti hatalmasság, Babilon, már rá is tette vaskezét Juda királyságára. Trónján egymást váltogatták Józsiás király utódai. Az egyik a másik után megpróbálta lerázni magáról Babilon fennhatóságát, de azzal lakoltak érte, hogy szégyenteljes fogságba hurcolták őket. Jeruzsálem fegyveres bevétele után az egész ország színe-javát is elhurcolták már a babiloniaiak. Most pedig már több, mint egy évtizede csak a babiloni király kegyéből való árnyékkirályként uralkodik egy Józsiás-fi, Sedékiás király.

De Jeremiás próféciái még mindig úgy pattannak vissza a nép lelkéről, mint kemény falról. Még mindig nem hajolva meg Isten ítélete alatt, Sedékiás vezetése alatt is újra csak felkelnek a babilóniai uralom ellen, és a hatalmas hódító király, Nabukodonozor, el is jött már hadseregével büntető expedíciójára, hogy bevegye Jeruzsálemet, és egyenlővé tegye a földdel. Hiába vádolják Jeremiást ellenségei, hogy ő is csak az ellenség kezére játszik vészjóslataival, mert a körülzárt városban neki lelkesítenie kellene a népet, s a közelgő szabadulás reményét kellene hirdetnie. Vannak körülötte próféták, akik csakugyan ezt teszik, de szerinte azok "hamis próféták". Nincs Istentől való megbízásuk. Csak hazug reménységgel áltatják a népet. Ő most sem hirdethet mást: közeleg a biztos vég. Ő már látja a királyi várost romhalmazzá váltan, az ország népét kardélre hánytan vagy idegenbe elhurcoltan, a most még viruló és termő tájakat letaroltan és lakatlanul hagyottan.

Amikor az ostrom egy időre megszűnik, mert a babiloniai király kénytelen hadaival elvonulni a falak alól, hogy az egyiptomiak felvonuló seregével megvívjon, Jeremiás el akarja hagyni a várost, de elfogják, mert azzal gyanúsítják, hogy az ellenséghez akar átpártolni. Azóta őrizet alatt él a királyi várban. Ott csak egy szolgának a jóakarata menti meg attól, hogy egy ciszterna fenekére dobva nyomorultan el kelljen pusztulnia. De mivel ez csak néhány ellene dühöngő arisztokratának a gyilkos szándéka volt, maga a király ellenben bizonyos megilletődött félelemmel is viseltetik iránta, bántatlanul töltheti napjait az őrizet alatt.

Ekkor keresi őt fel unokaöccse az anatóti mező felajánlásával. Jeremiás pedig megköti az alkut, kifizeti a vételárat, tanuk jelenlétében megtartja az adásvétel minden jogi formaságát. Miért? Most már értjük! Ő tudja, hogy a babiloniaiak vissza fognak hamarosan térni. S akkor - mindegy, hogy hetek vagy hónapok múlva - beteljesedik a városon és az országon Isten ítélete. Ilyen jövőnek bizonyosságában, annak már a közvetlen közelségébe érkezve, ki foglalkozik ingatlanvásárlással? Kinek ér egy garast is az olyan mező, amelyet maholnap nem lesz, aki megmunkáljon, és nem lesz, aki a termését megvegye? Ámulva kellett a tanuknak látniuk: Jeremiás, éppen ő, aki a legreménytelenebb színekkel festette a holnapot, mégis megvette az anatóti mezőt! Arról akart ezzel tüntetőleg bizonyságot tenni, hogy akármilyen bizonyos is a már el nem hárítható ítélet, Istennek nem ez lesz az utolsó szava! Isten keményen lesújt a népre bűneinek megsokasodásáért, de azért hűségesen állja szövetségét. A romok egyszer megint fel fognak épülni, az elhurcoltak egyszer megint visszatérnek az ősi tájakra, s a halottá dermedt élet egyszer megint meg fog pezsdülni. A holnapi ítélet után felvirrad még a kegyelem holnaputánja. "Még házakat, földeket és szőlőket fognak venni ezen a földön." És ez a távolabbi jövendő is olyan bizonyos Jeremiás számára, hogy ő már szinte benne él, és a végromlás előestéjén is, mintha semmi baj nem történhetnék, befekteti pénzét a felkínált mező megvételébe!

Mennyiben tartoznék reánk ez a régi, jelképes tettben végzett prófécia? Hasonló helyzetben volnánk talán mi is? Reánk is lesújtóban volna már az Istennek ítélő keze, amely alól nincs kitérés, és csak hosszabb vagy rövidebb idő kérdése volna, hogy megsokasodott bűneinkért bekövetkezzék a gyászos "finis Hungariae"? - Ki merné ezt állítani?

Nemrégiben igehirdető szolgatársaimmal beszélgetve magam is, ők is, szemébe néztünk ezeknek a kérdéseknek. Nemzeti helyzetünknek mai súlyos veszélyeztetettségében nem hárul-e reánk is Jeremiásnak az a keservesen nehéz feladata, hogy az Istennek immár kikerülhetetlen ítéletét hirdessük, amellyel magyarságunkkal le akar számolni bűnei miatt? Azt kellett erre mondanunk, hogy: nem. Aki ma Istennek nevében szól e magyar földön, nem mondhatja azt, hogy már elkéstünk a bűnbánattal is, mert mindenképpen eljön már ránk a vég. Más a mi dolgunk! Nem azért, mert a jeremiási prófécia ma is népszerűtlen volna. Nem azért, mintha helyette az őkorabeli "hamis próféták" módjára csupa bíztató és lelkesítő szavunk lehetne csak válságos helyzetbe jutott nemzetünk számára. Egyszerűen azért, mert nem kaptunk Istentől olyan megbízatást, és nem is hisszük, hogy magyar földön bárki kapott volna olyan megbízást, amely szerint a feltartóztathatatlan romlás rettenetét kellene Isten nevében a holnap vásznára festeni.

De azért nem kevésbé félelmetesen komoly a mi helyzetünk is. Kell-e erről beszélni, amikor mindnyájunk lelke mélyén ott szorong a félelem: mit hozhatnak reánk a közelgő hónapok? Rettentő napoknak a bizonyosságát elhessegetjük magunktól és joggal, mert ilyen bizonyosságnak átadnunk magunkat oktalan rémlátás volna. De rettentő napoknak a lehetőségével mindenkinek számolnia kell, aki nem akar hazug álmokban ringatózni. Az Isten büntető karja még nem zuhan felénk, hogy már csak idő kérdése lenne: mikor zúzódunk szét alatta, - de igenis fel van emelve ellenünk fenyegető zordonsággal, és lelkünkbe markoló fenséggel.

Megvan a reménységünk: talán mégsem sújt le reánk, talán - ha nehéz próbatételek árán is, de az életünk elevenéig ható, végzetes kárvallásoktól mégis megkímélten vészelhetjük át ezt a veszedelmes időt. De így is, nincs-e helyzetünkben elég olyan elem, amely rokonná teszi azt a Jeremiás napjaiéval? Velünk is nyilván perbe száll az Isten, még ha késik is az utolsó szó kimondásával. Ha még nem csattognak is villámai a fejünk felett, hanem csak a határaink felé nyargaló viharfelhőkben villódznak, mennydörgő szava mégis világosan hirdeti: fogytán van a türelme velünk, betelőben van a mi bűneinknek mértéke is!

Hogy milyen nagy oka van erre a kemény feddésre, azt semmi sem bizonyítja jobban, mint éppen a mi mostani magatartásunk. Nézd meg, mit csinál a magyarság zöme ma, amikor mindenki tudhatná, hogy a lét és nemlét peremén járunk, és hivatalos magas helyről is elhangzott a riasztó szózat: "Jön az árvíz földjeink felé!"? Most volna itt az ideje a nagy magunkra eszmélésnek és magunkba szállásnak. Most kellene mindnyájunknak sietve megkeresni és orvosolni minden gyengeségünk okát. Most kellene folynia az életünk bűnbánatos, töredelmes, nagy revíziójának: miben kellene másokká lennünk, mint amilyenek eddig voltunk?

Hol láthatod ennek jeleit az emberek nagy tömegeiben? Itt a fővárosban hova tódulnak a sokaságok? Vajon oda-e, ahol Isten színe előtt a bűnbánatnak vallomásai és az új életnek a fogadástételei megszülethetnek? Vagy pedig oda, ahol a szórakozások lázában el lehet altatni az önvizsgálat és az önvád hangjait, hogy minden a régiben maradhasson? És nem tükröződik-e ebben a nagyvárosi jelenségben az egész magyarság általános magatartása? Szól az Isten hozzánk nagyon nyomatékosan, de mi kitérünk a szava elől. Ott hagyjuk, hadd zsörtölődjék kedve szerint, mi nem zavartatjuk magunkat üzelmeinkben! Hát nem kell akkor felemelnie ellenünk a kezét?

Most még talán tart az Isten türelme. De vajon meddig?

Ebben a komor megvilágításban szemlélve helyzetünket, érthetjük meg jól: mit mond nekünk ma Jeremiás prófétai földvásárlása. Arról tesz nekünk bizonyságot, hogy az Isten igaz ítélete előtt való töredelmes meghajlás nem teszi reménytelenné az embert, hanem valójában éppen annak az embernek van a birtokában a jövendő felől való egyetlen megnyugtató reménység, aki alázatosan szemébe mer nézni az Isten közelgő haragjának. Az emberek csak kellemetlenkedő, kiállhatatlan erkölcsbírót látnak benned, ha örömüket megzavarod a bűnről és ítéletről való beszéddel. Azt várnák, hogy gondűző szóval inkább segíts nekik elfelejteni olyan dolgokat, amelyek miatt elég nyugtalan álmaik vannak amúgy is. Még kevésbé értik meg, ha nem is csak a többieknek ítéletre megérett bűneit emlegeted, hanem magad mutatsz nekik példát a bűnbánatra, mert hiszen jól tudod, hogy te is részese vagy annak az általános életnek, amelyet oly sok kárba veszett figyelmeztetés után Isten most már joggal elsöpörhetne. A valóság pedig az, hogy senki nem tud a jövendő ijesztő lehetőségeinek ellenében igazi vigasztalást hirdetni ma sem, csak az ilyen töredelmes szívű ember, aki lelkében megrettent az Isten feddőzésétől.

Mert csak az ilyen ember tudhat valamit az Isten kegyelmi szövetségéről is, amelyen a jövő sarkallik. Számára a bekövetkezhető veszedelmek nem vak történelmi erők játékából adódnak, hanem annak az élő Istennek a kezéből jönnek, aki komolyan akar valamit az emberekkel és a népekkel, és ezért használja ítéletének az ostorát is, akár lesújt vele, akár csak megsuhogtatja a fejünk felett. És mert ismerik ezt az élő Istent, azért azt is tudják, hogy mit akar: jóságosak és szentek az Ő céljai, és emberek összetörettetésén és megrettentésén át is mindig csak áldott jövendőket munkál. Kegyelemnek Istene Ő, akinek adott szava és változhatatlan hűsége a legsötétebb holnapok után is biztosítja a megújult holnaputánokat!

Nem kuvikoló halálmadár tehát az, aki az Isten ítéletének veszedelmét komolyan a szívére veszi, hanem ellenkezőleg: annak a bizonyos eljövendő új életnek a hírnöke, amely talán csak borzalmasan nehéz napok intermezzója után, de olyan kétségtelenül ki fog virulni, amilyen igaz az, hogy Isten él és uralkodik. A fecske is beletévedhet még a télbe, és akkor el kell szenvednie a böjti szelek dühét. De ő mégsem azoknak a dühöngését hirdeti, hanem a rajtuk túl esedékes tavaszt!

Így volt ez már az Ótestamentum napjaiban is. Mi pedig, a megfeszített és feltámadott Krisztusról szóló Ige népe, még bizonyosabban tudhatjuk, hogy így van ma is. A kereszt tövében megállva, annak árnyékába burkoltan láthatjuk csak az egész életet. És nem mondhatunk mást, csak azt, hogy teljességgel méltók vagyunk Istennek még örök kárhoztató ítéletére is, nemhogy evilági javunknak, még az életünknek is az elvesztésére, és csak az Isten megfoghatatlan hosszútűrésének a csodája, hogy mindeddig megkímélt és megtartott minket. De így meghajolva a keresztnek reánk hulló sötét vádja alatt, milyen dicsőségesen kiragyogni látjuk belőle az Isten kegyelmének fényét! Krisztus meghalt értünk, - hogyan lehetnénk reménytelenek? Krisztus meghalt értünk, magyarokért is, - hogyan lehetne kétséges előttünk a magyar jövő?

A mi dolgunk az, hogy a Jeremiás példája szerint máris benne éljünk ebben az Isten szövetséges hűsége által biztosított jövendőben. Akármit hozzon is a közvetlenül küszöbön álló, kockázatokkal teljes időszak, nekünk ahhoz kell igazodnunk, abba kell beletekintenünk az életünk minden erejét és értékét, azért kell dolgoznunk és élnünk, ami majd azután következik. És így a tetteink valóságával már most példává és zálogaivá kell válnunk az eljövendő, megújhodott magyar életnek!

*

Hogyan? Ne mulasszunk el még egyet kiemelni a Jeremiás anatóti földvásárlásának történetéből, ami útbaigazíthat bennünket. Jeremiás, azt olvassuk, egyenes isteni utasításra hajtotta végre ezt a vásárt. Nem a maga megfontolásai voltak a döntők, nem is emberektől kapható jó tanácsok, hanem Istennek parancsa. Annak a jövendőnek is, amelyre szorongásaink közben boldog bizodalommal számíthatunk, ez lesz az uralkodó bélyege: az Isten akarata jobban fog érvényesülni itt, a magyar földön. Alázatos engedelmességben többen fogják megtudakozni minden dolgukban: mi az Isten akarata, hogy aztán ahhoz tartsák magukat. Most is, félelmetes viharok előszeleitől érintve, csak ez a mi dolgunk. Ez által válhatunk annak a bizonyos boldogabb már most itt, élő előhírnökeivé. Isten minden napra kijelöli a teendőinket. Ma is, holnap is, csak azt kell kérdeznem: mit bíz rám, mit akar velem elvégeztetni, és hogyan akarja, hogy elvégezzem. Csak járjak utána csendesen, hűségesen a magam dolgának, amellyel az Ő parancsát szolgálhatom, s akkor a többi úgysem rám tartozik. Akármi jönne is, a szolgálatom olyan magvetés lesz, amely egyszer meg fogja hozni termését. Akkor sem veszne kárba, ha látszólag minden megrendülne és összeomlana is körülöttem. És közben betölthetem azt a jó szolgálatot is, hogy megriadt lelkű emberekbe, akik talán annál inkább riadoznak, mennél jobban titkolják, szétsugározhatok valamit az Isten ígéreteinek a megnyugtató erejéből: "Még házakat, földeket és szőlőket fognak venni ezen a földön!"

***

Lectio: Hóseás 6, 1 - 6.

Textus: "Jertek, térjünk vissza az Úrhoz, mert
Ő szaggatott meg, és Ő gyógyít meg minket;
megsebesített, de bekötöz minket."
Hóseás 6, 1.

Mai elmélkedésünknek akkor lesz meg az igazi eredménye, ha bennünk is visszhangja támad az alapigében foglalt felszólításnak, vagyis mi is felserkentjük magunkat és egymást: "Jertek, térjünk vissza az Úrhoz!" De az igazság kedvéért meg kell állapítanunk, hogy ezek nem a próféta szavai, amellyel azt a népet, amelyhez szól, megtérésre serkentené. A próféta csak idézi ezt a szózatot a nép ajkáról, éspedig - ez a figyelemre méltó -, nem is helyesléssel és örömmel idézi, hanem csak azért, hogy vitába szálljon vele.

Hogy értsük ezt? Hóseás próféta arról a jövendőről beszél, amikor Izrael országára el fognak következni az ítélet csapásai. Maga előtt látja már az ország népét, amint hasonlít valami éles fegyvertől megtépett, véresre sebzett testű emberhez! Aztán azt is látja, hogy a csapások alatt megmozdul a nép lelkiismerete: ráeszmél arra, hogy Istenét elhagyta, pogány bálványok divatja után futott, és ezért éri most utol az ítélet. Erre elhatalmasodik a népben a vágy: jóvátenni vétkeit. Ebből a nagy vallásos felbuzdulásból szólal meg a maga-biztatása, a szent jelszó: "Jertek, térjünk vissza az Úrhoz!" De a próféta fülében gyanús csengése van ennek a szónak. Kénytelen azt hirdetni, hogy Isten előtt nem lesz kedves ez a felbuzdulás, és csak újabb ítéletek fognak elkövetkezni utána.

Nem lehet kedves Isten előtt ez a hirtelen megtérés, azt olvashatjuk ki a próféta szavaiból, - mert külsőségekben áll. A nép abban a hiedelemben van, hogy elég lesz, ha a bálványok oltára elől átplántálja istentiszteleti szertartásait az ő elhagyott Istenének oltára elé. Más helyen, más formaságok keretei közt, de csak ugyanolyan külső szent cselekmények folytatásáról van szó! Ez pedig Istent nem érdekli! Ennek kapcsán hangzanak el a mindig időszerű, máig is, éppen a Krisztus egyházában is nagyon megszívlelendő szavak arról, hogy Isten előtt csak a szív belső odaadásának van értéke, a külső formaságok ellenben egészen közömbösek az Ő szemében. "Szeretetet kívánok és nem áldozatot!"

Az ilyen külsőieskedéssel mindig együtt jár bizonyos magabiztos és önző számítása az emberi léleknek. A próféta ezt is szemére hányja a felületes megtérésre felbuzdult népnek. Ők csak a maguk bőrét akarják menteni, a maguk érdekeit akarják biztosítani "az Úrhoz való visszatéréssel"! És olyan biztosak a dolgukban! Semmi kétségük sincs afelől, hogy az Ő elhagyott Istenük rögtön elfogadja elébe vitt áldozataikat, és minden bajt hamarosan jóra fog fordítani! Ahogy az ember valamilyen természeti jelenség bekövetkeztére számíthat, mint arra, hogy az éjszaka elmúltával felvirrad a hajnal, vagy hogy az évszakok fordultával megváltozik az időjárás, úgy "kalkulálnak" ők Istennel is. "Az Ő kijövetele biztos!"

Ezzel aztán az is együtt jár, hogy a szalmalángként fellobbanó "vallási megújhodás" azonnal semmivé is lesz, mihelyt a hozzáfűzött számítások nem válnak be! "Szeretetetek olyan, mint a reggeli felhő, és mint a korán múló harmat!" Hamar szétfoszló látszat, tetszetős, de haszontalan szappanbuborék ez a felszínes megtérési fogadkozás!

De ha így megértjük is, miért helyezkedik a próféta így szembe a népből felhangzó szózattal, most már azt is megállapíthatjuk, hogy nem magát a szózatot ítéli el. Az nagyon jó! Csak az a baj, hogy a szavak mögött nincs elég mély, tiszta és maradandó valóság!

Ami pedig az indokolást illeti, amelyet buzdító szavaihoz hozzáfűz a nép, - "mert Ő szaggatott meg minket és Ő gyógyít meg minket; megsebesített, de bekötöz minket", - azt meg éppen aláírta volna a próféta mindenestől fogva. Hiszen valójában ő maga adja ezeket a szavakat a nép szájába, hogy szemükre hányhassa: ha ilyen igazságok tudatában vannak, miért nem vonják le azokból egészen komolyan a következményeket?

Jól tesszük hát, ha ezt az indokolást vizsgálat alá vesszük, és kiemelünk belőle néhány igazságot úgy, mintha maga a próféta hirdetné, s általa maga Isten akarná nekünk is lelkünkbe vésni.

Bármilyen véleményen legyünk is a prófétával együtt a nép felhangzó beszédének az értéke felől, abban elsősorban is igazuk volt, hogy életük sorsa mögött Istent úgy ismerték, mint mindent alakító és igazgató hatalmat. Ha csapások "szaggatták" meg életük épségét, azt mondták: "Ő tette ezt velünk." Ha aztán a bajok elmúltával helyreáll az élet egészséges állapota és rendje, a "gyógyítást" is az Ő művének tartják. Sem Istent nem képzelik az emberélettől olyan távolállónak, hogy csak szemlélője lenne: mint folynak az események Őnélküle is? Sem magukat nem érzik Istentől olyan nagy távolság által elválasztottaknak, hogy azon át csak tűnődve találgathatnák: mint is gondolkozzanak felőle? Isten szakadatlanul alaposan beleavatkozik az emberi életbe, és az embernek az elevenébe vágó tapasztalásai vannak Istennek a munkásságáról.

Jó erre figyelnünk, mert - valljuk csak meg - a mi számunkra Isten sokszor nem ilyen eleven valóság. A mi "Istenünk" igazában nem más sokszor, mint valami elvont, elméleti "eszme". Elbölcselkedhetünk, vagy elvitatkozhatunk róla, de aztán egyéb szerepe nincs az életünkben. Hogy is lehetne? Hasonlít ahhoz a naphoz, amely ilyenkor a fagyos, ködös téli időkben jelenik meg egünkön. Olyan nyugodtan a szemébe nézhetünk és vizsgálhatjuk ártalmatlan, sápadt, bádogfényű korongját. Nem kápráztat, és nem vakít. Akár egészen elboríthatná valami havat hozó sötét felhő. Nem nagy volna a különbség! Bizony, más a nyári delek tűző napja! Az égetni is tud úgy, hogy sebesre hólyagzik tőle a testünk! De tud kalászt nevelő, gyümölcsöt érlelő, életet ajándékozó erőket is sugároztatni! Nem is bírja ki a szemünk azt, hogy belenézzünk, és kíváncsian vizsgálgassuk! Ilyen, ereje teljességében ható Istenről van szó alapigénkben. Titokzatos ugyan az Ő munkája és emberi értelem szemével nem fürkészhető, de valóságos beavatkozásai formálják és igazgatják az emberéletet.

Régi idők népeinek naiv világszemlélete? Csakugyan, a fejletlen értelmiség színvonalán élő ember sok mindent isteni beavatkozásokkal magyarázott, amiről a mai gondolkozó embernek már más véleménye van. De jaj, ha nagy tudományos "felvilágosultságunkban" odajutunk, hogy sorsunk alakulásában már mindent olyan jól meg tudunk magyarázni Isten nélkül, hogy Őt végre kitessékeljük világunkból, és legfeljebb annak peremén juttatunk neki helyet, mint hűvös bölcselkedésünk témájának, amelynek már alig van köze a valóságos életünkhöz!

Lehetünk mi jó lovasai mindenféle tudásnak és műveltségnek. De amikor Istenről van szó, mégiscsak le kell szállnunk a magas nyeregből, és el kell ismernünk: ugyanolyan megfoghatatlan titok Ő a mi számunkra is, mint évezredekkel ezelőtt élt emberek számára. Jézus komoly szavának értelmében "olyanokká kell lennünk, mint a gyermekek." S akkor előttünk is megjelenik majd Isten, mint sorsunkba belenyúló, azt akaratával hathatósan formáló, vagy hogy az egyszerű bibliai kifejezéssel szóljunk: mint "élő Isten".

Ugyanez a titokzatossággal teljes, de magát valóságként megbizonyító Isten az, aki a mi Urunkban, a Jézus Krisztusban áll elénk. Az Ő testet öltése is ezt jelenti: Isten belelép a mi életünkbe, hogy azt hatalma alá vonja. Őbenne kinyújtotta felénk, és mindig újra kinyújtja felénk erős kezét, hogy megragadjon, és munkába vegyen. Ő változhatatlanul ugyanaz az "élő Isten", csak tudjuk levetni a magunkra szedett mesterséges vértezeteket, és fordítsuk feléje a lelkünk gyermeteg mezítelenségének a fogékonyságát!

Azután, bármilyen hibák voltak is a nép szavában, azzal is világosan a fejére ütött a szegnek, hogy Istennek kétféle munkásságáról beszélt. Isten csakugyan úgy ront néha reá életünkre, mintha ellenséges hatalom volna. "Megsanyargat" és "megsebesít". Máskor meg úgy érezzük meg keze érintését, mint a legnagyobb jótevőnkét: "meggyógyít" és "bekötözi" sebeinket. És éppen ezt az ellentétet olyan nehéz sokszor összeegyeztetnünk!

Ha alapigénkben mégis ugyanarról az Istenről van szó, aki ront is, épít is, lesújt és felemel is, - ez már nyilván nem az ősi, kezdetleges népek olyan lelki fejletlensége, amelyet bármely pogány vallás körében is megtalálhatnánk. Ez már az Isten kijelentésének a fényében meglátott igazság volt azoknak életében is, akikhez a próféta szólt. Hiszen minden pogányságra az a jellemző, hogy az egyik isteni hatalmat kijátszani igyekszik a másik ellen. Vannak barátságos, vagy éppen szövetséges istenei, akiknek az oltalma alá helyezi magát. Tőlük vár minden segítséget és áldást. És vannak istenségei, amelyekben veszedelmet lát. Ártalmaikat igyekszik tőle telhetőleg elhárítani. S ha mégis bekövetkezik valami csapás, az ő ármányuknak tulajdonítja. Tartományokra oszlik az ilyen pogány szemlélet előtt a világ, és külön-külön ura van a jó és a rossz birodalmainak.

De itt egy Úr jelenik meg előttünk, akinek a hatalma mindent igazgat. Az egész embersors az ő kezének a műve. Fényes örömök és sötét gyászok szálait egyaránt Ő szövi egybe egy szövedékbe titokzatos tervei szerint. Ő az, aki meg is kínozza az emberi szívet, s aki kínjait megenyhítve vigasztalást és örömöt ad ismét.

Nem kell-e megint őszintén bevallanunk, hogy mi sokszor példát vehetnénk ezektől a régiektől, mert pogányabbak vagyunk az Istenről való gondolkozásunkban az ő pogányságra olyan hajlamos szívüknél is? Ettől az Istentől, aki fájdalmainknak és örömeinknek, romlásunknak és épülésünknek egyaránt szabados Ura, milyen messze eltévelyedünk mi sokszor! Körülhatároltunk nem egyszer egy bizonyos birodalmat a mi Istenünk számára, és csak azon belül ismerjük el uralkodását, de azon kívül már nem. Ő a "jó Isten" a mi számunkra abban az értelemben, hogy tőle mindig csak kedveset és kellemeset várunk. Ha "megszaggattak" a bajok és veszteségek, hozzá folyamodunk, hogy Ő "gyógyítson meg". Ha vérzenek a sebeink, Őtőle várjuk beteg lelkünk ápolását, a gyöngéd, irgalmas "bekötözést", a vigasztalást, a békességet. De hogy Ő maga volt az, aki "megszaggatott" és "megsebesített", - arra nem gondolunk. Ennek a "jó Istennek" a kezéből venni el a rosszat is, ami bennünket ér, - borzasztóan nehéz dolog számunkra!

Pedig ez a kétféleképpen munkálkodó Isten az egyetlen valóságos Isten, aki magát nekünk így is jelenti ki. Minden más csak a magunk igényeihez és tetszéséhez hozzászabott, képzelet-csinálta Isten. Aki a Jézus Krisztus keresztjének tövében leborulva ismerte meg az Ő hatalmának csodálatos valóságát, az meg éppen tudhatja: nem csak szívet megujjongtató örömei, hanem keserves vívódásai és gyötrődései is vannak az Istennel való találkozásnak. Össze is tör és meg is aláz Ő erős kezével, amint helyre is állít és fel is magasztal bennünket. Nem lehet válogatnunk benne. Át kell engednünk magunkat keze munkájának: cselekedjék velünk tetszése szerint. Vezessen alá, ha kell, nagy mélységekbe, s emeljen fel, ha annak eljön az ideje, gyönyörűséges magasságokba. Legyen meg velünk az Ő akarata!

Végül pedig minden kifogásolható tökéletlensége mellett is milyen csodálatos igazságot vall meg és hirdet nekünk is az alapigénkben megszólaló nép, amikor Isten munkájáról éppen ebben a sorrendben beszél: "megszaggatott - meggyógyít; megsebesített - bekötöz". Fordítva nem volna semmi értelme. Isten kétféle munkássága ebben a sorrendben váltogatja egymást. Nem összevisszaságban hol ez, hol a másik, hanem mindig úgy, hogy előbb következik az, amit úgy szoktunk nevezni: "rossz", és azután az, amire mi le szoktuk foglalni azt a nevet, hogy: "jó".

Ez pedig azt jelenti, hogy Isten munkájában nem egyenrangú ez a két elem. Nem egyformán szíve ügye neki a lesújtás is, a felemelés is. Nem fejti ki mindkettőben az Ő teljes mivoltát egyenlőképpen. Hanem mégis csak a "jó" az Ő igazi műve. Az a célja és a csattanója minden munkásságának. Abban mutatja meg igazában, hogy kicsoda Ő és milyen nagy az Ő hatalma? Ami egyebet is művel velünk, amikor összetör, megfoszt és megaláz, az csak átmeneti előzmény, amelyen átvezet az igazi cél felé; csak eszköz, amely által valami mást, a megépülésünket, meggazdagodásunkat és felemeltetésünket akarja munkálni.

Ezzel nem tárultak még fel előttünk az Isten sorsintéző és életformáló munkájának titkai. Megmarad előttünk mélységes rejtélynek: miért választ és illeszt bele Isten az Ő terveibe sokszor olyan eszközöket, amelyekkel megkínoz bennünket, és látszólag romba dönti életünket? De elég nekünk tudnunk: nemcsak az Ő kezéből vehetjük el mindezeket a fájdalmas tapasztalatokat, mert Ő szabados Ura életünknek, hanem bizodalommal és hálával hajthatjuk oda az Ő keze alá magunkat ilyen gyötrelmes műtétekhez is, mert érdemes átesni azokon azért, ami utánuk következik! Maga a "megszaggatásunk" is már egyik része annak a "gyógyításnak", amelyet Isten éppen így akar elvégezni rajtunk. És ha "megsebesít" is minket, csak azért van, mert különben soha se tudhatnánk meg, milyen irgalmas, áldott kézzel tud aláhajolni megsebhedt életünkhöz, hogy azt "bekötözze", ápolásban részesítse, és új erőket árasztva bele, egyszer egészen és tökéletesen éppé tegye megint!

Az a minden betegséget irgalmasan gyógyító, minden testi-lelki sebesülthöz könyörületesen lehajló áldott Orvos, a mi Megváltónk mutatta meg nekünk igazában: kicsoda a valóságos Isten. Ő valóban az Isten "utolsó szava" mihozzánk. Sokszor várnunk kell arra, hogy ez a szó ismét világosan, tisztán felénk zendüljön, enyhületet, szabadulást, örömöt hirdető ajándékképpen. Sokszor sokáig nem úgy nyúl bele életünkbe Isten, hogy ráismernénk Őbenne a Jézus Krisztus hasonlatosságára. De csak várjunk türelemmel! Hagyjunk neki elég időt, hogy végigvigye munkáját a közbeeső állomásokon! A végén, a célnál mindig igazolást nyer a mi Jézus Krisztusba vetett hitünk, mert Isten csakugyan Őbenne dicsőíti meg magát, és mi nyilván szemlélhetjük az Ő arcán az Isten hatalmának fenségét.

Előbb a nagypénteki "fájdalmas út", aztán a húsvéti győzelem öröme. Előbb az Isten ítélete alatt meghajló szív keserves bűnbánata, aztán az Isten fiainak szabadságára felemelt, bűnbocsánatban részesült, megigazult ember boldog bizonyossága. Előbb sok csalódás, kudarc, kettétört és semmivé vált terv, aztán a magától már semmit nem akaró, az Isten akaratába egészen beolvadó ember nagy békessége. Előbb a sír felé haladó, romladozó élet, minden csonkaságával és nyomorúságával, aztán a feltámadás romolhatatlan dicsősége mindörökké. "Az Úr szaggatott meg és Ő gyógyít meg; megsebesített, de bekötöz minket."

*

Ha nem is olyan teljes világosságnál, ahogy nekünk megadatott az Evangélium fényénél látnunk, de ilyen igazságokat ismertek már azok is, akikhez hajdan a próféta szólt. Nem csoda, ha elégedetlen volt mindenféle felületes felbuzdulással, amilyennel ők hajlandók voltak Isten felé fordulni. Akik így ismerték az Urat, azoktól elvárható volt, hogy másképp, sokkal mélyebb értelemben fogják fel a "hozzá való visszatérést". Ez, az életünket jóban-rosszban egyaránt hatalmas keze által formáló, de mindenképpen jóságos céljait munkáló Isten nem érheti be kevesebbel, mint azzal a "szeretettel", amelyet a próféta szava által is követel és sürget. Valóban sérti az Ő felségét, és nem fogadhatja el tiszteletadásként, hanem vissza kell utasítania, mint vakmerő balgatagságot, ha az emberek szent külsőségek aprópénzével akarják Őt kifizetni. Neki az emberi szív maga kell, sem több, sem kevesebb!

Hiszen ezért végzi rajtunk egész munkáját. Nyugtalanító, sokszor zavaróan meglepő módon azért nyúl bele életünkbe beavatkozásaival, hogy mi észrevegyük: nem vagyunk sorsunknak gazdái, hanem Ő a mi Urunk. Ezért "szaggat meg" és "sebez meg" sokszor úgy, hogy néha már felsikoltva lázadozunk kíméletlen keze ellen. Máskor meg ezért önti ki ránk "gyógyítást" adó erőit és ezért "kötözi be" sebeinket úgy, hogy elmúlik minden sajgásunk. Mind-mind azért történik ez velünk, hogy mi az övéi legyünk, és ne maradjunk a magunkéi. A maga tulajdonaivá farag bennünket akkor is, amikor titokzatos műhelye éles szerszámaival nyúl hozzánk. A maga tulajdonaivá akar tenni akkor is, amikor szelíd, jóságos kezével simogat bennünket. És csak a mi megátalkodott bűnös szívünk fordul mindig szembe vele, hogy keserűen elvaduljon Tőle, ha "megszaggat" és "megsebez", viszont csakhamar hálátlanul megfelejtkezzék Őróla akkor is, ha "meggyógyít" és "bekötöz" minket. Pedig így elfordulni Tőle, és magunknak élni, a legnyomorultabb rabság, míg átengedni magunkat az Ő tulajdonába, a legfelségesebb szabadság!

Ezt megértve és tudva, mondjuk hát magunknak és egymásnak, most már úgy, ahogy az Ő kedve szerint való lesz: "Jertek, térjünk vissza az Úrhoz!"

***

(1934. óév estéjén)

Jóel próféta személye szerint ismeretlen ember előttünk. Az átlagos bibliaolvasó ember annyit tud róla, hogy ő a pünkösdi csoda prófétája. Valóban, az ő írásaiból vett idézet volt az, amelyre az első pünkösd napján Péter apostol hivatkozott, hogy beszédének hallgatói előtt megvilágítsa: mi is történt a szemük láttára. "Ez az, ami megmondatott Jóel próféta által..." De a Biblia tudós kutatói sem tudnak semmilyen adatot feltárni, amelyből megtudhatnánk: ki és milyen ember volt, mikor és milyen hatással működött.

Egy dolog azonban annál élesebben domborodik ki reánk maradt rövid próféciás könyvéből magából: nagyon jól ismerjük azt az elhatározó élményt, amelyen egyszer - ki tudja, talán ifjú korában? - átesett, s amely rányomta bélyegét egész lelkivilágára. Egy rettentő természeti csapás volt ez, amely meglátogatta hazája földjét, éspedig egy egészen szokatlan nagyarányú, vészes sáskajárás, amely a siralom földjévé tette az egész országot.

A próféta írását olvasva szinte megelevenednek előttünk ennek a katasztrófának a képei, olyan szemléletesen újítja fel a lelkében visszamaradt, kitörölhetetlen emlékeit. Mintha látnánk, amint a pusztai széltől hajtott porfellegként megjelenik a látóhatáron a pusztító apró fenevadak sűrű raja, hogy közelebb érve nemsokára szürke fátyolként borítsa el az eget; eltakarja a napfényt, és valósággal szürkületi homályba takarja a tájat. Aztán, mintha a szemünk láttára vonulnának fel, mint valami magasabb parancsnak engedelmeskedve, mint fegyelmezett lovasosztagok, tömör rajvonalakban legelve végig mindenen. Szinte halljuk a kísérteties pattogást, sistergést, amerre járnak, nem ismerve útjukban akadályt, mintha tűzláng nyaldosná végig a mezőket, a kerteket. És aztán a szemünkbe mered az eredmény, a természeten végigszáguldott rémség nyomai. Ahol az imént dús legelők, sokat ígérő vetések mosolyogtak, ott most egyetlen fűszál sincs. Kiégett, szürke kopárság bámul föl az égre, mint a vak ember üres szeme. Ahol gyönyörűséges gyümölcsök díszlettek még az imént, ott most kopasz fák nyújtják égnek panaszos ágaikat. Látványuk is szívet facsaró, - mintha üde gyermekarcot öntöttek volna végig maró méreggel!

Hát még, ha nemcsak nézői maradunk a siralmas pusztulásnak, hanem elképzeljük, hogy mi is a föld lakosai vagyunk! A halál látogatása ez! Oda a kenyér, a takarmány, a gyümölcs, a szőlő szürete! Ember és állat ezrével fog itt hamarosan elhullani, és nincs segítség! Elölről kell kezdeni újra mindent, és ki tudja, mikor, hány esztendő múlva lehet helyreállítani ennek a végzetes néhány órának a kártételét!

Nem csoda, hogy a prófétának egész életére megfeküdte a lelkét ez a megrázó élmény. És nem csoda, ha annak képeiben és színeiben mondja el kortársainak azt a próféciát, amelyet általa üzent Isten.

Amikor népe sorsán eltűnődik a próféta és látja azt a veszélyeztetett helyzetet, amelyben más, hatalmasabb népek közé ékelve tengeti létét, de azt a könnyelműséget is, amellyel Istenéről és hivatásáról megfeledkezve éli világát a fenyegető veszedelmek ellenére is, kiújul benne a sáskavész emléke. Tudja, hogy nem lehet jó vége az Isten ellen való ledér vétkezésnek, és kíméletlenül hirdeti az eljövendő ítéletet. Félelmetes ellenség pusztító hadai jönnek az országra, és éppen olyan menthetetlenül le fognak benne tarolni mindent, mint ahogy pusztasággá vált az ország a sáskák mindent lekopasztó támadása alatt.

De nem az ítéleté az utolsó szó. Hiszen Isten, aki nem engedte, hogy büntetlenül megvessék az Ő törvényét, mégis csak az irgalom Istene. Ha Ő küldte a pusztító "nagy sereget", nem azért küldte, mintha a pusztítás volna a célja, és abban találná gyönyörűségét. Hiszen "könyörülő és irgalmas Ő, késedelmes a haragra és bánkódik a gonosz miatt". Minden pusztuláson túl kell, hogy legyen még reménység a megújulásra. Csak értsék meg az emberek azt, amire ítéleteivel meg akarja tanítani őket, bánják meg bűneiket, és akkor az Isten szívének visszatartott irgalma kicsordul rájuk és minden jóra fog fordulni!

A próféta szeme előtt meg is jelenik a képe a nagy fordulatnak. Leírja, mint fog beteljesedni unszoló felszólítása, mint tart az egész nép, apraja és nagyja, vezérlő papjaitól kezdve el az utolsó közemberig, általános bűnbánatot. S amikor felhangzik az égre a magába szállt nemzetség töredelmes sírása, megzendül onnan felülről a kegyelemnek az ígérete: "Kipótolom néktek az esztendőket, amelyeket tönkre tett a sáska".

Ez az örvendetes isteni üzenet, amely alapigénkben megzendül. A kezünkben lévő magyar fordítás ugyan "szöcskőről", "cserebogárról" és "hernyóról" is beszél, nemcsak sáskáról, de az eredeti szöveg alaposabb vizsgálatából kiderül, hogy különböző neveken mindig csak a sáskát emlegeti a próféta. Nevezi "rajzónak" tömeges sereglése miatt, "metszőnek" ellenállhatatlan rágószervei miatt, "vedlőnek" azért, mert hüvelyszerű burkot vet le magáról fejlődése során, - egyszóval a felindult lelki ember módjára halmozza a kifejezéseket, de mindig ugyanarra a borzalomra gondol. Csakhogy most már a jövőnek szempontjából néz vissza reá, mint valami rossz álomra. Elmúltak "az esztendők, amelyeket tönkre tett a sáska", és elmúlt a pusztításnak is minden nyoma. Isten megkegyelmezett bűnös népének és helyreállított minden pusztulást, "kipótolta" a romlás esztendeit. Megint élet és bőség borítja el a földet, megint vidámak a vetések és virulók a kertek, és megint boldogok az ország lakosai, mintha semmi más nem történt volna, csak az, hogy gazdagabbak lettek egy nagy, szent tanulsággal.

Hogy Jóel próféta kortársainál mi volt ennek a vigasztaló próféciának a hatása, azt nem tudhatjuk. De bennünket nem is érdekel. Sokkal közelebbfekvő kérdés az, hogy mi lesz a hatása minálunk. Mert ennek az esztendőnek az utolsó estéjén, íme, hozzánk is elérkezett az ígéret: "Kipótolom néktek az esztendőket, amelyeket tönkre tett a sáska..."

Nem kétséges, hogy ez az üzenet nekünk is szól. Mi is olyan esztendőket éltünk át, és ez a most lezáruló is közéjük tartozott, amelyeket "tönkre tett a sáska". Ne essünk túlzásba, - van sok okunk arra is, hogy Isten iránt való hálaadással nézzünk vissza. Sőt elmondhatjuk azt is, hogy szomorú napjaink látóhatárán itt-ott mintha mutatkozott volna már a pirkadásnak néhány jele is. Azok, akik a legnehezebb órákban kitartásra bíztattak, s erőt igyekeztek önteni a lelkünkbe, máris rámutathatnak egyre-másra, ami igazolni látszik őket. De mindent összevéve, mégiscsak úgy áll a dolog, hogy rossz esztendőt temetünk ezen az óévi estén. Azok közé az esztendők közé tartozott ez is, amelyeknek a sorára úgy fognak egyszer majd visszatekinteni, mint nemzetünk egyik legszomorúbb, és az egész emberiség egyik legszégyenletesebb korszakára. Bajok és csapások sűrű sáskajárása tarolta le ezeket az éveket.

Látsz még életet és virulást? Igen, - vétek volna tagadni, láthatsz. De csak épen maradt foltok ezek az általános leromlás közepette. Ha arra gondolsz, hogy mi lehetne körülötted, ha az utolsó két évtized alatt nem az történt volna, ami történt, akkor elfacsarodik a szíved a rettentő kárvallás láttára. Milliók hiányzanak az élők sorából, akik itt lehetnének. Más milliók rokkantan, összetörten járnak köztünk, akik erős, munkás testvéreink lehetnének a társadalom nagy családjában. Hontalanná váltak, menekültek beláthatatlan serege mögött omlott össze az ősi hajlék minden szépségével és örömével. Munkanélküliek tétlen kezei, szünetelő gyárüzemek rejtekeiben riadtan megbúvó tőke, - ahol pezsgő, lendületes gazdasági élet virágozhatna. Meg sem született gyermekek légiója, megálmodni sem mert reménységek véghetetlen sokasága, kárba veszett lehetőségek kiégett pusztasága, - ki tudná mind számon venni a vészes kárt, amit ezek az évek maguk után hagytak. És az 1934. sem volt jobb a többinél!

Nekünk, nekünk is szól hát az ígéret: "Kipótolom ezeket az esztendőket!" Az Úr, a mi Istenünk nem azért bocsátotta ránk ezt a szomorú kort, mintha kedvét lelné benne. Ő boldog népe örvendezésére akar alátekinteni, - csak abban találja Ő is megelégedését. És Ő hatalmasabb minden pusztító hatalmasságnál, hiszen az is csak az Ő kezének eszköze, és akkor hajítja félre, amikor elvégezte vele a dolgát.

Szorítsuk hát szívünkre ezt az ajándékot ettől a rossz évtől búcsúzó óráinkban: Isten ígéri, hogy minden jóra fog fordulni. Lesz még egyszer ünnep a világon! Lesz még gond nélkül megterített asztalunk, és lesz még mosolygó megelégedés ott, ahol most az ínség rémei ülnek. És ami sorsunk külső alakulásánál is fontosabb: leszünk még gazdagok lelki javakban; szeretetben, amely osztály és rang különbsége nélkül összefog; hűségben, amelynek alapján szilárdan állnak az otthonok; igazságban, amely testvériessé teszi a földi értékek elosztását is; önzetlenségben, amelyből viharállóan nőhet fölfelé ennek a nemzetnek ezeréves fája. Lesz még egyszer úgy, amint régen volt, - lesz becsülete és tisztessége a magyarnak azok előtt is, akik most rugdossák, mintha halott oroszlán volna. Sőt, lesz még a világ népei között is megértés és békességre való becsületes készség, hogy ne vicsorgassák egymásra fogaikat azok, akiket Isten egymást segítő jószomszédságra teremtett. Lesz még idő, amikor rémes rossz álomnak fog feltűnni ez a mai világ, mert minden pusztítása nyomát be fogja takarni a boldog virágzás hímes takarója, mintha semmi sem történt volna! Mese volna, álom volna, - ha nem Isten maga mondaná. De Ő ígéri: "Kipótolom az esztendőket, amelyeket tönkretett a sáska."

Csak ne felejtsük el a komoly feltételt, amelyhez a próféta ezt az ígéretet fűzi. Ez a reménység a mély bűnbánat árjaiban megfürdött és megtisztult népnek szól. Arról beszélhettek, testvéreim, hogy természeti csapások és bűn meg bűnbánat között milyen összefüggést lehet, vagy nem lehet felállítani, - elismerem, ez sokat vitatható kérdés. De azok a csapások, amelyeknek rombolását mi siratjuk, nyilván az emberi bűn következményei. Az emberi szívben szunnyadó petékből kelnek ki, nőnek nagyra és gyűlnek fel a napot is elfedő viharfelhővé a rajtuk dúló sáskaseregek. Nincs addig szabadulás az átoktól, amíg bűnbánatot tartva nem válnak más emberekké ennek a nemzedéknek a fiai és leányai, - mi magunk.

Áldjuk az Istent sok örvendetes jelért, ami azt hirdeti, hogy ezt a nagy leckét már elkezdtük megtanulni ezeknek az éveknek a nehéz iskolájában. Látható már megkomolyodás, embereknek magukra eszmélése, régi utak megsiratása, újak buzgó keresése, - de még nem elég! Több, mélyebb, alaposabb "magunk revíziója" kell még! Az Isten-ígérte boldog jövő látomásával szemben, az évnek ez ünnepélyes utolsó estéjén, tegyünk szent fogadást, hogy nem rajtunk fog múlni! Minden panaszunk, amellyel visszatekintünk, forduljon el önváddá: a mi bűnünk volt Urunk, irgalmazz nekünk! S amilyen biztos, hogy él az Isten, meg fogja hallani ezt a töredelmes kiáltást, és belezendül a szívünkbe az égi válasz, az örömöt hozó ígéret: "Kipótolom néktek az esztendőket, amelyeket tönkre tett a sáska!"

***

(Theológiai akadémiai istentiszteleten tartott pr.-ó.)

(1952. 02. 21.)

Lekció: Jónás 4, 1 - 4.

Textus: "Tudtam, hogy te irgalmas és kegyelmes Isten vagy,
nagy türelmű és nagy irgalmasságú és a gonosz miatt is bánkódó."
Jónás 4, 2.

Amikor a Szentírásnak több kínálkozó helye közül végül is ez ragadott meg úgy, mint amelyről ez alkalommal szólanom kell, úgy éreztem, hogy kár, hogy ma nincs úrvacsorai istentiszteletünk, és nem a szent vendégségre való előkészítésül szolgálhat igehirdetésem. Mert erről az Igéről csak bűnbánati prédikációt lehet tartani. Ha valóban megszólít bennünket általa Isten, akkor nagyon odakívánkoznánk végül mindnyájan a kegyelem láthatóan is megterült asztalához, hogy ránk nehezedő bűneinket ott ünnepélyesen megvalljuk, és terhük alól elnyerjük a feloldoztatást. De utóvégre nem az a fontos, hogy Isten Fiának érettünk megtöretett teste és kiontatott vére külső jegyekben is előttünk álljon és azokat látható módon magunkhoz vegyük. Így is odaterelhet bennünket elmélkedésünk magához a valósághoz: a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjéhez, amelyről ezek a külső jegyek tanúskodnak és kezeskednek, és részünk lehet az óhajtott vendégségben: a megtisztító és megújító kegyelem valóságában.

Magyarázatra nem igen szorul alapigénk. Mindnyájunk előtt ismeretes a kontextusa, és mindnyájunk lelkében máris felelevenedett az az egész történet, amelynek a záró szakaszában előfordul.

Legfeljebb annyit jegyezzünk meg, hogy Jónás prófétának e szavai, amelyekben elkesergi Isten előtt az ő haragját amiatt, hogy Isten elfordította Ninive lakosai felől az ítéletet, amelyet őáltala meghirdetett, - nem a saját szavai, hanem idézett szavak. Majdnem szóról szóra ezekben a szavakban szólal meg Istennek a jellemzése abban a történetben, amelyet az Exodus könyvében olvasunk a Mózesnek kiváltságos osztályrészül jutott theophaniáról. Ahogyan az ókorban királyok elvonulásakor herold futott előtte és elkiáltotta mindenkinek hallatára a király magas címeit és magasztaló jelzőit, hogy mindenki tudja: ki az, aki közelget, úgy zeng Mózes fülébe is a neki megjelenő Úr közeledtekor ugyanez a szózat. Nem csoda, hogy azután az évszázadok folyamán zsoltáríróknál és prófétáknál találkozunk a ki- kiújuló visszhangjával, mint itt Jónás ajkain is. Ünnepélyes hangú, sommás megvallása volt ez az Ót. idején annak: milyen Istennek jelentette ki magát az Izráel Istene.

Jónás persze visszaél itt ezzel az idézettel. Meg szokott ez történni az ilyen gyakran használt, és megszokottá vált szavakkal. Elveszíthetik szentségüket, megüresedhetnek, és elcsépelt szólamokká válhatnak. A magunk egyházi életéből is jól ismerhetjük ezt a bűnös visszaélést, - éppen az alapigénkben foglalt szavakkal is. Néhány évtizeddel ezelőtt magam hallottam vidám, adomázó lelkészi társaságban a következő esetet, amely pedig inkább megsiratni, mint megkacagni való, mert egyházunk akkori nagy lelki romlása tükröződik benne. Ma már, remélem, inkább megbotránkozást is kelt, mint jókedvet. Szeretném hinni, hogy most is, még ha önkéntelenül mosoly támad is az ajkunk körül, mindjárt oda is fagy, mert átérezzük: milyen tragikus ez a történet valójában. Arról szól, hogy a templomból megérkezett a segédlelkész, aki elvégezte az istentiszteletet, és leveti a palástját. A principális, aki közben otthon unatkozott vagy szórakozott a pipája füstje mellett, megkérdezi: "Miről prédikált tiszteletes öcsémuram?" A válasz kézlegyintés volt és néhány rövid szó: "Amiről már szokás: kegyelem, irgalom, satöbbi..."

A Jónás visszaélése nem ez volt, hanem - ha lehet itt fokozatokat megállapítani, - még ennél is nagyobb. Nála olyan súlyosan tragikus esettel állunk szembe, hogy annak feszültsége már valóban a humor mosolyában oldódhat csak fel. A történet maga is úgy állítja elénk, hogy mosolyognunk kell rajta, mint valami duzzogó gyermeken, aki ostobaságában már nevetségessé válik. Jónás ugyanis, amint nyilvánvaló, nem cinikusan vette ajkára ezeket a szavakat. Tisztában volt a bennük kifejezett komoly valósággal. Hiszen most bizonyultak igaznak a szeme előtt, amikor Isten Ninive népével szemben is csakugyan olyan Istennek mutatta magát, amilyennek ez az ősi hitvallás régtől fogva hirdette. Éppen ezért lázad fel Jónás lelke Isten ellen, és keserű szemrehányást tesz neki azért, hogy Ő ilyen Isten.

Lehetséges ez? Hogy valaki, aki Istent "irgalmas és kegyelmes, nagy türelmű és nagy irgalmasságú, a gonosz miatt is bánkódó", vagyis még az emberek feletti ítéletét és minden abban foglalt rosszat is megbánó és szíve szerint, ha csak lehet, elfordító Istennek ismeri, - lehetséges, hogy ezért Őt ne állandó dicsérettel magasztalja, hanem szemrehányóan bírálgassa? És lehetséges, hogy ebbe a szerencsétlen eltévelyedésbe éppen próféta essék bele, aki ki van választva Isten üzeneteinek az emberek között való hirdetésére? A mi életünkben aligha fordul elő az Istennel való ilyen nyílt perlekedő szembenállás az Ő nagy kegyelmessége miatt. A mi ajkunkon olyan szó nemigen fakad, mint Jónásén. De a szívünk mélyén? Nem csak másoktól elhallgatva, hanem még magunknak sem megvallva?

Hiszen Jónásban is ott élt ez az Isten ellen való lázadás már jóval azelőtt, hogy ilyen képtelen módon kifakadt belőle. Most elárulja: "Avagy nem ez volt-é az én mondásom, mikor még az én hazámban valék?" Mintha azt mondaná: "Ugye megmondtam?" Nem mondta senkinek sem hallható szóval, de magában titkon mégis mondogatta. És, amint most megvallja: ezért szökött el az isteni parancs elől, amely őt Ninivébe rendelte, a Társisba induló hajón az ellentétes irányba. Ha ő bízhatott volna abban, hogy Isten azt a kemény ítéletet, amelyet Ninive ellen meg akar hirdettetni, kíméletlenül mindenképpen végre is fogja hajtani, akkor nem szökött volna el. De már akkor élt a gyanúperrel: még megtörténhet, hogy az Úr megszánja a pusztulásra ítélt nagy pogány várost, és az megmenekedik a veszedelemtől. Ezért ilyen Istent nem akart szolgálni, és nem is teljesítette volna szolgálatát, ha Isten szinte a nyakánál fogva át nem menti őt a közbejött halálos veszedelmeken, és oda nem kényszeríti őt végül mégis Ninivébe. Jól ismerjük mi is a magunk szolgálatából az ilyen vonakodásokat és ellenszegüléseket, s azokat a kerülő utakat, amelyeken át Istennek vezetnie kell bennünket, és azokat a kényszerítő eszközöket, amelyeket fel kell használnia, hogy végül mégis csak végbemenjen általunk az Ő akarata. Vajon nálunk is nem mindig az a titkos magyarázata az ilyen bonyodalmaknak, hogy a lelkünk mélyén lázadótársai vagyunk Jónásnak az "irgalmas és kegyelmes Isten" ellen?

Az a nagy jótéteménye az Igének, amint most szól hozzánk, hogy ezt a lázadást nyíltan kifakadó formában tárja elénk, hogy ennek tükrében megvizsgálva magunkat, ráeszméljünk a magunk titkon őrzött és sokszor mimagunk előtt is rejtegetett, de azonos lázadásaira.

Jónás bűnét közelebbről megvizsgálva, abban három olyan bűnnek az összeszövődését ismerhetjük fel, amelyet alighanem felfedezhetünk mi is mindnyájan magunkban. Az egyik, a senki emberfiához nem illő fölényeskedés Istennel szemben. A másik, az Istenhez, a mi Istenünkhöz nem méltó szűkkeblűség bűne. A harmadik a hálátlanság bűne, amely éppen konkréte Jónáshoz illett a legkevésbé.

Az alapbűn, amelybe Jónás beleesik, hogy - akármiről van is szó bírálatában, - ő egyáltalán felül meri bírálni az ő Istenét. Mintha ő jobban értene ahhoz, hogy hogyan is kell Istennek viselkednie, hogy abban az Ő Isten-volta kitűnjék és érvényesüljön. Szemrehányó szavaiban benne foglaltatik a ki nem mondott kioktatás: miért nem kérsz tőlem tanácsot és útbaigazítást, hiszen így nem sokra fogod vinni, s én meg tudnám neked magyarázni, hogyan is kell a te dolgodat csinálni!

Mármost, ez az Istennel szemben való pökhendi fölényeskedés ott szunnyad mindnyájunk szívében, mint hajlandóság. Nincs ember, aki ne szolgálná Istent sokkal szívesebben úgy, hogy maga szabja meg a feltételeket és módokat, és Isten aztán igazodjék ahhoz. És általában nehéz lecke van feladva mindnyájunk számára abban, hogy meg kell tanulnunk az Isten között és magunk között elismerni és szem előtt tartani azt az egyetlen lehetséges viszonyt, hogy Ő van felettünk, messze felettünk, és mi alul vagyunk, mélyen Őalatta, még akkor is, amikor Ő egészen közel hajlik alá mihozzánk. Bűnös voltunknak valóságos perverzitása azonban abban nyilvánul meg, amikor éppen akkor toljuk fel magunkat Isten fölé az Ő bíráiul, amikor az Ő végtelen nagy jóságával kerülünk szembe, mint Jónás is.

"A zsidók jelt kívánnak" - mondja Pál apostol, és e tekintetben mindnyájan "zsidók" vagyunk. Istennel szemben azt az igényt tápláljuk, hogy mindenekfelett az Ő nyilvánvaló hatalmában mutassa meg: kicsoda Ő. És ha nem felel meg az ilyen igényeinknek, akkor elégedetlenkedünk Ővele. Jézust elfogadta volna az Ő népe Messiásul, ha emberi váradalmak és vélekedések szerint képviselte volna ebben a világban az Isten uralmát. De mert Ő sem tüzet nem szóratott az égből azokra, akik nem nyitották meg előtte hajlékukat és szívüket, amint még a hozzá legközelebb állók is kívánták volna, sem nem rendelt maga mellé mennyei angyal-légiókat, hogy magát megvédje, és ellenfeleit megsemmisítse, - nem ismerték fel benne az Isten Felkentjét. Az ilyesféle lehetőségek, amelyeket messze elhárított magától, mind benne voltak a Sátánnak abban a kísértő ajánlatában, amellyel kiteregette előtte az egész világot, és biztosította, hogy az egészen az Övé lehet, ha őt elismeri magánál nagyobbnak. De Ő egyedül a mennyei Atyját akarta szolgálni, mint mindenek felett való Urat, az "irgalmas és kegyelmes Istent". Azt pedig úgy lehetett csak megjelentenie a világnak, hogy "szerte járt jót tévén", és végül hasonlatos volt "a bárányhoz, amely mészárszékre vitetik".

A természeti ember számára - magunkban is, másokban is, - ezért marad meg "a kereszt botránya". Az volt már előzőleg is, mielőtt ténnyé vált. "Nem eshetik ez meg veled!" - kiáltott fel Péter, éspedig valamennyi tanítvány tolmácsaként, amikor Jézus nyíltan kezdett előttük beszélni közelgő kereszthaláláról. Képtelenségnek és lehetetlenségnek tűnt fel előtte a dolog. És később is, amikor már mint megtörtént tény hirdettetett szerte a világon, mindig azt a bíráló ellenvetést váltotta ki, hogy Istent ilyen "erőtlenségbe" öltöztetni annyi, mint kivetkőztetni Őt Isten-voltából.

Ha mi alázattal le tudunk borulni a Megfeszített előtt, és benne imádni tudjuk az "irgalmas és kegyelmes Istent", akkor ezt csak annak köszönhetjük, hogy a Szent Lélek világosságánál többet is látunk, mint amennyit ember magától meglátni képes. "Nem gondolsz az isteni dolgokra, hanem csak az emberi dolgokra!" - így feddette meg Jézus Pétert, amikor meg akarta Őt állítani a kereszt felé vivő útján. Vagy jobban fordítva magyarra e szavak jelentését: "Nem Isten szerint, hanem emberi módon gondolkozol!" Ha megadatott nekünk, hogy megszabaduljunk ettől az "emberi gondolkozástól", és Pál apostollal együtt vallani tudjuk azt, hogy "az Isten erőtlensége", amely mindenekfelett Jézus Krisztus megáldoztatásában jelenik meg előttünk, "erősebb az embereknél", mert ellenállhatatlanul foglyul ejt, és a maga szolgálatára megkötöz, - akkor adjunk érte hálát, mint az életünk legnagyobb ajándékáért!

Egy régi középkori legenda elmondja, hogy egy Istennel hadilábon álló büszke lovag egyszer elhatározta, hogy párbajra hívja ki Őt. Teljes fegyverzetében és páncélvértezetében a szabad ég alatt megállva odavetette kesztyűjét, és felkiáltott az égre: "Isten, ha vagy, jöjj és vívj meg velem!" A nagy csendességben, amely erre következett, onnan felülről egyszer csak valami fehérség ereszkedett alá, - egy papírlap, amely végül odalibbent a lovag lába elé. Ő felvette és megnézte. Ez volt ráírva: "Az Isten szeretet." A lovag magába roskadt és térdre borult. Isten legyőzte őt a párviadalban, de a maga módján.

Jaj, sem a középkorban, sem az előtte volt, sem az utána következett évszázadok folyamán keresztyének nagy tömegei nem értették meg, és nem követték ezt az igazságot, amely ebben a legendában kifejezésre jutott! Az egész keresztyén egyház történetét ez a bűn, a Jónás fölényeskedésének a bűne csúfítja el. Emberek attól féltették Istent, hogy Ő a maga módján sohasem fogja tudni célhoz juttatni ügyét, és ezért a maguk "emberi gondolkozásmódja" szerint a maguk gyámkodása alá akarták azt fogni. Amennyire ember képes erre, tönkre is tették vele az Isten ügyét úgy, hogy valóban Isten lesz csak képes azt megmenteni a teljes megszégyenüléstől.

Ehhez azonban a mi részünkről az szükséges, hogy kitisztogassuk a szívünkből minden maradékát a Jónás bűnének. Tudjuk rábízni hódolatteljes alázatossággal Istenre, hogy hadd legyen csak Ő az, aki: "irgalmas és kegyelmes Isten", aki éppen így tudja megdicsőíteni az Ő mindenek felett álló isteni hatalmát.

Hogy mármost rátérjünk a Jónás második bűnére, állapítsuk meg, hogy Isten "irgalmas és kegyelmes" volta ellenére természetesen neki sem lett volna kifogása, ha az az ő tulajdon népe felé fordul, és annak válik javára. Az háborította őt fel, hogy Isten Ninive pogány népét is ugyanúgy részesítette "irgalmas és kegyelmes" voltának áldásaiban, ahelyett, hogy ítéletével sújtotta volna. Ez volt Jónás szűkkeblűsége. Ő a maga szeretetét a maga népére korlátozta, és nem tudta megérteni, hogy Isten minden korláton túláradó szeretetnek az Istene minden ember számára.

Az bizonyos, hogy Izrael népének több köze volt Istenhez, mint más népeknek. Ezt a népet Isten megáldotta a maga kijelentésének ajándékaival úgy, mint egyetlen más népet sem. Szövetséges viszonyra lépett vele, hogy a maga világterveiben egészen különleges szolgálatokra használja fel. De mindennek a tudata olyan eltorzult formában jelentkezik Jónás lelkében, - és a Jónás könyvének írója ezt azért pellengérezi ki, mert egész népének a lelkében ugyanennek az eltorzulásnak az aggasztó jeleit látta megnyilvánulni, - mintha az ő népének valamilyen különös jussa lenne Isten jóságához, sőt azt le is foglalhatná a maga számára, mint valami monopóliumot. Feledésbe ment az, hogy Izráel népének ez a "kiválasztása" nem azon alapult, hogy más népeknél különb lett volna, hanem csakis azon, hogy Isten ennek a népnek az életében akarta megmutatni minden nép számára, milyen "irgalmas és kegyelmes" Isten Ő.

Nem más történt azonban ebben az esetben, mint ami örök kísértésünk és gyakori bűnünk mindnyájunknak a mi emberi szívünk bűnös romlottságánál fogva. Megvannak a sokféle természeti és lelki közösségeink, amelyekben mintegy megnagyobbítva éljük a magunk énjének az életét. És a szeretetünk - de hányszor! - csak azokra terjed ki, akik így velünk együvé tartoznak. Erre a mintára szűkítjük azután le az Isten szeretetéről való gondolatainkat és váradalmainkat is. "Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk?" - mondjuk gyakran. És jól mondjuk, ha hitből és értelmesen mondjuk. Csak az a baj rendesen, hogy úgy értjük: "Ha az Isten velünk, akkor éppen csak velünk van." És ezt így várjuk is el Őtőle. Ha pedig a valóságban másképpen viseli magát, akkor nem értjük meg Őt, és duzzogunk ellene.

A még nagyobb baj persze, hogy ilyenkor az a gondolat is belopódzik a lelkünkbe, amely szerint nem is csoda, hogy "az Isten velünk van". Hozzánk érdemes "irgalmas és kegyelmes Isten" módjára viselnie magát! De másokhoz? Azon megütközünk, és amiatt perbe szállunk Ővele.

Talán emlékezetünkben él még, hogy néhány évvel ezelőtt érdekes teológiai vitácska folyt le néhány külföldi vendégünk és néhány hazai egyházi munkásunk között. A kérdés az volt: feltétlen kegyelem vajon az Isten kegyelme, vagy feltételekhez kötött? A vitában nyilván a vendégek képviselték az Ige világos tanítását: Isten kegyelme feltétlen kegyelem. Akik hazai testvéreink közül ennek ellene mondottak, azok két különböző dolgot zavartak össze. Más Istennek a kegyelme, és más annak az élvezete. Az Ő kegyelmének a boldog bizonyosságát, a benne található békességet és a belőle fakadó erőknek a gyümölcsözését Isten valóban feltételekhez kötötte. Erre vonatkozó ígéretei csakugyan azokra vonatkoznak csupán, akik az Ő kegyelme előtt hittel kitárják szívüket és életüket. De ez nem magának a kegyelemnek a feltétele, mintha ezért volna Isten kegyelmes Isten. Ő ugyan-az a kegyelmes Isten mindenki számára, a hitetlenek számára is.

Óvakodnunk kell, mint a tűztől, attól a kísértéstől, hogy a magunk szeretetét leszűkítve a "mi hívők" nevezetű körre, Istent is úgy összezsugorítsuk, mintha az Ő szeretete is csak erre a körre szorítkoznék. Olyan kicsiny Istenünk lenne így, aki már nem a mindenség Ura és nem az egész emberi nemzetség Gondviselője, aki megkülönböztetés nélkül "hozza fel az Ő napját" mindnyájunkra, és "esőt ad" mindenkinek a földjére, - hanem csak egy embercsoportnak a pártos Istene.

Manapság megtörténhet minden hívővel, hogy szokatlan helyeken és körülmények között is számot kell adnia az ő hitéről. "Hiszel-e Istenben?" - kérdik tőle. Gyakran elgondolkoztam azon, mi a helyes magatartás ilyen körülmények között? Semmi esetre sem a hitünk megtagadása, hanem annak a becsületes és őszinte megvallása, amit rendesen megbecsülnek azok is, akik hitetlen meggyőződéseket vallanak. Azonban én mégsem azt felelném: "Természetesen hiszek". Mindenekelőtt nem olyan "természetes" dolog ez, hanem olyan nagy ajándék, hogy magam előtt is állandó csoda kell, hogy legyen: hogyan is jutottam hozzá? De ettől eltekintve is azt hiszem, az volna a helyes válasz, hogy: "Attól függ, milyen Istenről van szó?" Azt mondanám: "Nem hiszek olyan Istenben, amilyen a ti szemetek előtt lebeg. Nem hiszek olyan Istenben, aki engem jobban szeretne, mint titeket. De igenis hiszek olyanban, aki hozzátok ugyanazzal az irgalmassággal és kegyelmességgel viseltetik, mint hozzám, és aki benneteket is ugyanazzal az Atyai szeretettel éltet, gondoz és segít, mint engem, és akitől kérhetem is, hogy áldjon meg benneteket minden jó igyekezetben elegendő erővel a munkához, és jó előmenetellel a mennél teljesebb sikerhez..."

Az ilyenféle hitvallás alighanem nagy meglepetést keltene. De miért? Mert a mi Istenről való szokásos beszédünkből, és azt illusztráló életünkből nem igen ismerhették meg az emberek a valóságos Istent, csak azt a Jónás módjára elgondolt pártos Istent, aki nem mindenki iránt "irgalmas és kegyelmes Isten" korlátozások és megkülönböztetések nélkül.

Nem nehéz ráismerni: ez a mi szűkkeblűségünk lényegében véve nem más, mint az a farizeusi lelkület, amely ellen Jézus a legnehezebb harcot folytatta. Az ő korabeli kegyes emberek, az "igazak", nyugodtan éltek abban a hiedelemben, hogy Isten nekik "irgalmas és kegyelmes Istenük", hiszen ők már csak betöltötték ennek a feltételeit. De felháborodtak azon, amikor Jézus Isten atyai irgalmának és kegyelmének a szavával és kitárt karjaival hívta és magához fogadta a "bűnösöket". A Tékozló Fiú példázatában nem ok nélkül van elénk rajzolva az idősebb testvér alakja is. Milyen magától értetődőnek tartotta azt, hogy édesatyjának a szeretetéből mindene megvolt neki az atyai háznál. De hogy megbotránkozott azon, hogy zúgolódott és zsörtölődött amiatt, hogy ennek az atyai háznak a kapuja ki volt tárva, és az asztala megterült az ő öccse számára is. Hiszen ő mindent megérdemelt, de amaz mindennek az ellentétére szolgált volna rá! Más volt azonban az édesatya gondolata, és más volt az abból folyó eljárása: Benne Jézus Istent ábrázolta ki, aki - akár tetszik Jónásnak, akár nem -, valóban "irgalmas és kegyelmes Isten, nagy türelmű és nagy irgalmasságú" minden ember iránt.

Annyi közünk van Jézus Krisztushoz, amennyire egyek vagyunk vele az ilyen szűkkeblűség ellen vívott harcában, - akár magunkban működik annak kovásza, akár másokban. Magunkban mindenesetre megtalálhatjuk. Jónásra nem vethetünk követ, mert ugyanabban a bűnben mi is vétkeseknek találtatunk.

De azt megállapíthatjuk, hogy Jónásban kiteljesedett a fölényeskedésnek és a szűkkeblűségnek ez a bűne még valamivel: rút hálátlansággal. Vajon nem ismerünk-e rá ebben is a magunk hasonlatosságára? Ha valakinek nem illettek az ajkára a neheztelés és panasz szavai amiatt, hogy Isten "irgalmas és kegyelmes, nagy türelmű és nagy irgalmasságú", akkor éppen Jónás volt az. Neki minden oka meglett volna arra, hogy Istent éppen ezért csak áldja és magasztalja. Hiszen annak köszönhette az életét, hogy Isten ővele szemben is ilyen Istennek bizonyította magát. Különben hol lenne már Jónás? A hajósok a tengerbe vetették, hogy az ő engedetlensége miatt támadt vihart ezzel az engesztelő áldozattal lecsendesítsék. Rég odaveszett volna a hullámok között. Vagy ha tekintetbe vesszük azt, hogy a "nagy hal" bekapta, már rég megfulladt volna, és megemésztődött volna annak gyomrában. Hogy nem ez történt, hanem csodálatosan megmenekült, életben maradt, és most sincs más baja, ami miatt panaszkodhatnék, csak az Istennel való képtelen ellenkezése, azt éppen annak köszönheti, hogy Isten ővele is úgy bánt, mint a ninivebeliekkel: nem bűne szerint, hanem a maga "irgalmas és kegyelmes" volta szerint.

A kegyelemnek nagy voltából, amelyben Jónás részesült, az sem von le semmit, hogy, amint olvassuk, Jónás a halnak gyomrában ráeszmélt az igazságra, megvallotta a mag rászorultságát Istenének a szabadító kegyelmére, és nagyon alázatosan könyörgött a szabadulásért. Ezzel nem tette még jóvá az ő engedetlenségének bűnét, csak alkalmat adott Istennek arra, hogy megbizonyítsa rajta a maga "irgalmas és kegyelmes" voltát. Isten tette lehetővé aztán számára azt, hogy amit a ninivei megbízatás elmulasztásával vétett, végül mégis pótolja és jóvá tegye.

Hogy milyen ingyenvaló, milyen "feltétel nélküli" Istennek a kegyelme Jónással szemben, az abból tűnik ki, hogy íme, most is benne él még abban a dacos engedetlenségben, amely belevitte az Isten parancsa elől való megszökés vétkes kísérletébe. Nem kárhoztatja magát most sem, hanem igazolva látja magát. Ő - ugye - "megmondotta" már otthon, annak idején, hogy Isten nem úgy cselekszik, ahogy ő azt helyeselné. Azért nem engedelmeskedett parancsának, és, ha aztán mégis kénytelen volt azt teljesíteni, a véleménye nem változott meg.

Ha Jónás valamit megérdemelt Istentől, akkor azt valóban megérdemelte, hogy Isten meghallgassa most is az imádságát: "Most azért, Uram, vedd el kérlek az én lelkemet éntőlem, mert jobb meghalnom, mint élnem!" Ha Isten nem volna az az "irgalmas és kegyelmes Isten", akinek Jónás Őt felpanaszolja, akkor szaván fogná ezt a dacos és ostoba szolgáját, és csakugyan úgy lesújtana rá méltó haragjában, hogy végét szakítaná elrontott életének. De változhatatlan nagy irgalmasságában Isten ezt a lázadozást is eltűri, és ezért Jónás életben maradhat. Sőt nemcsak életben maradhat, hanem tovább tanulhat az Isten iskolájában. A következő versekben, a Jónás könyve bezáró szakaszában arról olvasunk, milyen gondos tanításban részesíti Isten Jónást, milyen aprólékos gonddal szerez neki szemléltető oktatást, amelyből megértheti, hogy ha őneki fáj egy rövidéletű cserjének a pusztulása, amelynek árnyékában némi menedéket talált a tűző nap sugarai elől, akkor mennyivel inkább fájna Istennek Ninive elpusztítása, a maga százhúszezer lakosával, - még a benne lévő "sok barmot" is hozzászámítva!

És Jónás Istennek ezért a nagy jóságáért, amely őt eddig is tenyerén hordozta és tovább is hűségesen hordozza minden bűne ellenére, semmi hálát nem érez, hanem egyenesen hibáztatja Istent azért, hogy ilyen "irgalmas és kegyelmes" természetű!

Ha nem is ilyen nyilvánvalóan képtelen kifakadásokban, de burkoltabb formában nem él-e bennünk is sokszor ugyanez a hálátlanság? Amikor hajlandók vagyunk néha türelmetlenül sürgetni Isten igazságos ítéleteit, nem felejtjük-e olyankor el, hogy mi lenne belőlünk magunkból is, mi lett volna már régen belőlünk magunkból is, ha Isten nem az Ő "irgalmas és kegyelmes" volta szerint bánnék az emberekkel? Abból a hálából kifolyólag, amellyel magunk tartozunk Istennek az Ő nagy türelmességéért, bűnbocsátó és irgalmas szeretetéért, nem az volna-e mindig a dolgunk, hogy az egész embervilágot annak a megvilágításában lássuk, és magasztalva hirdessük Istennek "irgalmas és kegyelmes" voltát, amely minden ember életét beragyogja tekintet nélkül arra, hogy az emberek tudnak-e róla és hálásak-e érte? Fájhat nekünk az, ha nem mindenki hálás érte. De nem lehet jogcím nekünk arra, hogy csak annál inkább ne tartsuk hálás emlékezetünkben mi magunk.

Pál apostol jó példaadással jár előttünk ebben. "Isten kegyelme által vagyok, ami vagyok", vallja. Rövid néhány szó csak, de megérdemli, hogy nagyon mélyen beíródjék a lelkünkbe, és magunkban sokszor elővéve és forgatva kiteregessük belőle azt a gazdag tartalmat, amely benne egybesűrítve foglaltatik. Azt, ami még kevesebb szóba egybetömörítve, a reformátori jeligében így hangzik fel: "Sola gratia".

Mennyivel könnyebb ezt a reformátoroknak utánuk mondani, mint úgy élni, mint egész életünk alapigazságát! A Jónás nevetségesen visszataszító példája ráeszméltethet bennünket arra a sok hálátlanságra, amellyel mi is állandóan vétkezünk ez ellen az igazság ellen.

*

Végezetül állapítsuk meg azonban, hogy hiába lázadozik Jónás az Isten "irgalmas és kegyelmes" volta ellen, éppen ezzel a lázadozásával is csak azt éri el, hogy annál jobban kiderül, az ő példáján is, Istennek ez az "irgalmas és kegyelmes" volta. Istennek a prófétája lehet nagyon bűnös ember, de akkor is próféta, aki által nyilvánvalókká lesznek az Isten dolgai.

Bűneinknek a felismerése, miattuk érzett szégyenünk és fájdalmunk, nem szolgálhat tehát okul arra, hogy elhivatásunk bizonyossága megrendüljön bennünk. Bűnbánatunkban nem fordíthatunk hátat a megfeszített Úrnak, aki a maga szolgálatába fogadott és állított bennünket. Ellenkezőleg: csak odahajtathatunk megint az Ő keresztjéhez. Ott ejtett minket foglyaiul. Ott tart is meg a maga szolgálatában annak ellenére, hogy mi mindig újra méltatlan szolgáinak bizonyulunk. "Övé a dicsőség", aki "irgalmas és kegyelmes Isten, nagy türelmű és nagy irgalmasságú", - a miénk pedig csak "a mi orcánk pirulása" azért, hogy Őt nem tudjuk így magasztalni, benne így örvendezni, és Őt így hirdetni szónkkal és életünkkel!

***

(1943. karácsony másodnapján)

Lekció: Máté 2, 1 - 11.

Textus: "Elküldvén őket Betlehembe, monda nekik:
Elmenvén szorgalmatosan kérdezősködjetek a gyermek felől..."
Máté 2, 3.

"És lőn, hogy mikor elmentek az angyalok őtőlük
a mennybe, mondának a pásztoremberek egymásnak:
Menjünk el mind Betlehemig és lássuk meg e dolgot..."
Lukács 2, 15.

Jézus születésének a történetéhez két, gyermekkorunk óta ismerős kísérő történet fűződik hozzá mindnyájunk emlékezetében. Az egyik a betlehemi pásztorokról szól. Tegnapi istentiszteletünkön újra elvonult a lelkünk előtt, amint a Lukács evangéliumából elolvastuk. A másik a napkeleti bölcsekről szól. Ezt az imént olvastuk el a Máté evangéliumából. Most foglalkozzunk mindkét történetnek egy-egy olyan mozzanatával, amely kínálkozik az egybevetésre. Két alapigénkben azt szemlélhetjük: mire indította fel Heródes királyt, és mire a betlehemi pásztorokat a Jézus születésének híre, amikor a tudomásukra jutott?

Ahhoz, hogy valakinek karácsonya legyen, két dolog szükséges. Az egyik maga a karácsonyi híradás. Természetes, hogy aki soha nem hallott még a Megváltó megszületéséről, - és ilyenek vannak ma is milliószámra, ha tőlünk távol lakó népek között is, - annak nem lehet része a karácsonyi örömben. Hozzánk ez a hír mindenesetre eljutott. Ez ünnepi napokban is, de már ezelőtt is milyen sokszor, hirdettette Isten nekünk az Ő Szent Fiában adott csodálatos ajándékát! De ehhez kell még valami. A híradásra visszhang is kell, hogy támadjon az emberi szívben. Tudomást szerezve Jézus születéséről, valahogy meg kell mozdulnia, valamilyen elhatározásnak kell benne támadnia, valaminek történnie kell vele, ami különben nem történt volna. Hiába hallja valaki az örömhírt, ha az lepereg róla, és minden marad a régiben! Jaj, nincsenek-e sokan a mi közelünkben is, talán a mi sorainkban is, akiknek a füle mellett úgy elmegy a karácsonyi üzenet, hogy attól semmi nem változik meg az életükben?!

De nem jól mondtuk. Van még egy harmadik kérdés is, amelytől a karácsonyi örömben való igazi részesedés függ, - éspedig úgy, hogy ez a döntő jelentőségű: milyen visszhangot ad a szívünk az örömhírre? Mert a két karácsonyi történet egybevetéséből kitűnik, hogy Heródes lelke is megmozdult a hír vétele után, a pásztorok is felserkentek és útnak indultak, - de milyen nagy különbség van közöttük! Nyilvánvaló, hogy csak a pásztorok felbuzdulása lehet követendő példa számunkra, a Heródesé csak elrettentés és okulás céljából lehet hasznos.

Mi volt a különbség közöttük?

Az első és azonnal a szemünkbe tűnő különbség az, hogy Heródes sem tudott ugyan nyugton maradni, amióta hírét vette a Messiás megszületésének, és mindenáron szeretett volna közelebbi kapcsolatot találni vele, de ő maga nem kerekedett fel és nem járta meg az utat, amelyen eljuthatott volna hozzá, hanem maga helyett másokat küldött. A napkeletről jött bölcseket, akiktől a hírt hallotta, bízta meg: "Elmenvén, szorgalmatosan kérdezősködjetek a gyermek felől..." Nagyon érdekelte őt az, amit a Gyermekről tőlük hallott, és még sokkal többet is szeretett volna megtudni róla. Meg is tesz a maga részéről mindent, hogy a bölcseket a helyes irányba eligazítsa. A főpapokkal és az írástudókkal megbeszélve a dolgot, megállapíttatja: a régi próféciák szerint hol kell megszületnie a Szabadítónak, és aztán megadja a bölcseknek a betlehemi címet. De akármennyire érdekli őt ez az ügy, beéri a másoknak adott útbaigazítással és ösztökéléssel. Ő maga otthon marad.

Milyen más a betlehemi pásztorok megmozdulása! Az ő jeligéjük nem így hangzik: "Menjetek el!", hanem így: "Menjünk el!" Őket úgy érdekli az Újszülött, hogy mihelyt felocsúdnak a hírét hozó és örömét zengő angyalok jelenésének varázsa alól, azonnal szedelőzködnek, és ott hagyva nyájaikat, nyomban elindulnak az éjszakában, megkeresni a megadott jelek alapján a Kisdedet. Nem érik be kevesebbel: ők maguk akarják látni, és gyönyörűségével eltelni.

Meg kell állapítanunk, hála Istennek, ma Jézus Krisztus megint nagyon érdekli az embereket, olyanokat is nagy számmal, akik régtől fogva tudhattak ugyan már róla, de az elmúlt években közömbösen napirendre tértek felette. Az elmúlt hetekben több olyan beszélgetésem volt művelt fejű, gondolkozó egyháztagjainkkal, amelyekben az az alapgondolat szólalt meg: a mai rettenetes útvesztőből csak Jézus Krisztus vezetheti ki az embervilágot egy megnyugtató, jó reménységgel bíztató jövendőnek új korszakába. De ugyanakkor meg kellett állapítanom azt is, hogy ezt úgy értették: a világnak, az embereknek, egyszóval másoknak komolyan keresztyénné kell válniuk, ha nem akarjuk, hogy a pokol állandósuljon ezen a földön. Benne volt a szavukban az, hogy: "menjenek az emberek, menniük kell az embereknek Őhozzá!" De nem éreztem ki a szavukból azt, hogy: "hadd keressem meg én magam Őt, mert elsősorban nekem magamnak van szükségem Őreá!"

Az ilyen érdeklődés még közelebb áll a Heródeséhez, mint a pásztorokéhoz! Nem az a hibája, hogy mások ügyét, az egész világ sorsát viseli a szívén. Nem azt kívánnám, hogy zárkózzék bele a maga személyes, belső világába, és másokkal ne törődjék. Hiszen a pásztorok felbuzdulása sem volt csak befelé néző lelkeké. Nem egyenként keltek ők útra, ki-ki csak magával törődve. Egymást serkentették ők is, hogy együttesen keljenek útra, és közös örömük lehessen a Kisded megtalálása. "Menjünk el" - mi mindnyájan - "mind Betlehemig" - így szóltak. Fontos volt mindegyikük előtt az, hogy a többiek is megtegyék ezt az utat, de egyikük sem hátulról bíztatta a többieket úgy, hogy közben ő maga el is maradhatott volna mögöttük. Mindegyik indult és így vitte magával a társait is.

Rövidre fogva azt mondhatnám: az egyház valósága tűnik itt a szemünkbe. Az egyház éppen az a Jézus Krisztusra irányított közösség, amelyben a tagok mind mozgásban vannak maguk is, de mozgásban tartják egymást is Őfeléje. A Szentírás nem csak ott beszél az Isten egyházáról, ahol az "egyház" elnevezésével illeti. Nem sok ilyen hely van. De az Ige gondolatvilágát ennél sokkal jobban átszövi az egyház valósága. Így pl. elénk bukkan az egyház valósága mindenütt, ahol Jézus Krisztus híveinek valamilyen "egymás" közti ügyéről van szó. Ahol benne hívő emberek "egymást" buzdítják, vigasztalják, segítik és szolgálják, - ott mindig az egyházzal találkozunk.

Akinek a szíve fáj a nagy világ közös nyomorúságaiért, az értse meg: csak ezen a szent közösségen át segíthet rajtuk. Nem kívül állva az emberek közösségén, mint bölcs szemlélő és jó szándékú tanácsadó, hanem elfoglalva a maga helyét egy olyan közösségen belül, amelyben ő maga is mássá lesz a többiek serkentése által, és ugyanakkor serkentheti egy új élet felé a többieket is.

Ne küldözgess hát másokat Jézus Krisztushoz, hanem buzdulj fel velük együttes indulásra!

Ha összehasonlítjuk Heródesnek és a pásztoroknak felbuzdult érdeklődését, természetesen azonnal rájövünk az említettnél mélyebben rejlő különbségre is. A pásztorok felbuzdulása őszinte, tiszta szívből fakadt. Ők csakugyan nem akartak mást, mint meglátni a Kisdedet, és örülni neki. Ők azt az ajándékot keresték benne, amelyet az égi hírnökök megjelentettek nekik, és be akartak teljesedni valóságának a boldog bizonyosságával. A Heródes felbuzdulása kétszínű volt. Ő is arról beszélt, hogy majd "elmegy, és tisztességet tesz" az Újszülöttnek, mihelyt pontos híradást kap felőle. A látszat szerint tehát ugyanaz a vágy élt benne is, mint a pásztorokban. De jól tudjuk, milyen hazug volt ez a látszat. Ő a betlehemi eseménynek a hírét nem örvendezéssel fogadta, hanem - ha jól titkoltan is - "megháborodott" lélekkel. Ő Jézusnak a megszületésében vetélytársnak a megjelenését látta, aki veszélyezteti királyi székének a nyugodt birtokát. A fennen hangoztatott szándék mögött, amely szerint ő is tisztességet akart tenni előtte, valami egészen más rejtőzött. Ő ezt az Újszülöttet el akarta tenni lába alól, hogy nyugodtan uralkodhasson tovább. Azért tudakozódott felőle olyan nagy érdeklődéssel, hogy megtudja: miképpen szabadulhatna meg tőle.

Ebben a visszataszító képben olyasvalami jelenik meg előttünk nyers valóságában, amivel mi is ismerősek vagyunk, ha más formákba öltözötten áll is elénk. Van ma is olyan Jézus Krisztussal szemben megnyilatkozó érdeklődés, amely mögött igazában a Jézus Krisztus elleni támadó szándék rejtőzik. Tisztességtevő szándék ma is sokszor csak azt a vágyat takarja: miképpen lehetne megszabadulni tőle?

Mert Ő ma is úgy tűnhet fel sokaknak, sőt egyszer-másszor mindnyájunknak, mint veszedelmes trónkövetelő, aki megzavarja nyugalmunkat. S ebben az az igazság, hogy Ő valóban Királynak született, és az Ő uralma nem tűr meg maga mellett más független hatalmat. Az ember pedig maga akar úr lenni a maga házánál. Nem akar beleszólást engedni a dolgaiba nála feljebbvalónak. Nem akarja elismerni, hogy az egész élete arra való, hogy hódoljon és szolgáljon vele mennyei Urának! Ezért örökké kiújul az emberi szívben mélyen gyökerező ellenségeskedés Krisztus ellen, és nem szűnik meg a harc az Ő ártalmatlanná tételéért.

Sokszor nagyon átlátszó az a "tisztességtétel", amelynek köntösével eltakarni igyekszik az ember, támadásra fent fegyverét. Milyen nagy szellemi erőfeszítést fejtettek már ki emberek azért, hogy Jézus Krisztus alakját úgy elképzeljék és bemutassák, mintha felmagasztalnák Őt minden más e világra született ember fölé, pedig a nagy "tisztességtétel" alól kilátszott a lóláb: a lényegét akarták elvitatni és megsemmisíteni közben. Olyan csak-emberi alakká akarták megnyomorítani, akinek már nem lehetnek feltétlen igényei velünk szemben. Még mondtak róla sok szépet és elismerőt, de voltaképpen azt jelentették be, hogy a maguk jótetszésétől teszik függővé: mit hajlandók elfogadni Őtőle, és mit nem. Látszat-hódolásuk csak olyan vállveregetés volt, amely annyit jelentett, hogy azért eszük ágában sincs lemondaniuk a maguk függetlenségéről, és magukat alávetni az Ő uralmának!

Maga a mi karácsonyi ünneplésünk is abban a veszedelemben forog, hogy ilyen burkolt ellenségeskedést jelent az újszülött Királlyal szemben. Szívesen átengedjük a lelkünket a Karácsony ünnepi varázsának, mert az a Kisded, aki bűvkörébe von bennünket ilyenkor, még nem veszélyes. Így, jászolbölcsőben nyugodva, anyja ölén pihenve, elfogadjuk Őt ünneplésünk tárgyául, de azt szeretnénk, hogy maradjon is meg ilyennek, és ne nőjön nagyra, a fejünk fölé, Királyunkká, mert az uralmát nem akarjuk elismerni magunk felett!

Óh, csak tudnánk az ilyen, szívünk mélyén rejtegetett hátsó gondolatoktól megtisztulva, a pásztorok egyszerű, áttetsző, tiszta hódolatával hozzá sietni, és elébe borulni! Nekik volt igazuk! Nincs miért félnünk, gyanakodnunk és védekeznünk, amikor szembe kerülünk vele. Ő valóban uralkodni akar rajtunk, de éppen azért olyan nagy ajándék Ő számunkra. Boldog ember az, aki balgatag függetlenségét feladva, ellenségeskedésének fegyvereit lerakva, az Ő királyi uralma alá adja magát!

Nagy különbség van ezért a pásztorok és a Heródes lelki megmozdulása között a tekintetben is, hogy mi lett a történetük vége. A pásztorok útja jó eredménnyel járt. Amit kerestek, azt megtalálták. A betlehemi Újszülöttel olyan boldog találkozásuk volt, hogy annak örömét nem győzték elhirdetni úton-útfélen. Nekik érdemes volt elindulniuk az Újszülött felé. Heródes aligha dicsekedett el valaha is valakinek az ő tudakozódásának eredményéről. Az csúfos kudarccal végződött. Istennek gondja volt rá, hogy ne kapja meg azt a közelebbi tájékoztatást a Betlehemben történtekről, amelyre olyan nagyon kívánkozott. A napkeleti bölcseket hiába várta vissza, azok Betlehemből való hazatértükben messze elkerülték őt. Azt megtehette tehetetlen mérgében, hogy Betlehemet gyászba borította vérengző rendeletével, amellyel visszamenőleg a két utolsó évben ott született minden gyermeket leöletett azt remélve, hogy köztük lesz az is, akinek a királyi küldetésétől neki rettegnie kellett. De ez is hiábavaló erőlködés volt. Istennek arra is gondja volt, hogy mire Betlehemre felvirradt az a véres nap, az újszülött Király már messze járjon onnan; egy hajszála se görbüljön meg, és sértetlenül haladhasson tovább Királyságának rendelt pályáján. Aztán múltak az évek, Heródes sírba szállt úgy, hogy csak átkos emléke maradt utána, a Kisded pedig felnövekedett és győzelmesen kibontotta e világ felett királyságának zászlaját. Mert Őt Isten kente fel és adta nekünk Királyunkul; aki Őellene hadakozik, az Istennel méri össze az erejét, s az ilyen harcban pedig az emberre, ha még oly rettentő kényúr is, csak a teljes megszégyenülés várhat.

A pásztorok és Heródes példája az elé a választás elé állít ma is bennünket: a boldog kielégülést akarjuk-e elnyerni, vagy vereségre ítélt, meddő ellenkezésben akarjuk-e felemészteni az erőnket? Jézus Krisztusnál ebbe a két irányba válnak ketté az útjaink. Vannak, akiknek a szívét megtölti olyan örömmel, amelyért hálát mondani gyenge minden emberi szó. Az életük legfelségesebb felfedezése volt az, hogy szembekerülhettek vele és megismerhették Őt, és ki nem fogyó, mindig csak gazdagodó ajándék számukra az, hogy vissza-visszatérhetnek Őhozzá leborulni Őelőtte és megbizonyosodni, hogy Ő csakugyan valóság. S mint az egyszeri pásztorok, úgy ezek is mindig azzal a vágyakozással eltelve mennek tovább a maguk útján, hogy bárcsak meg tudnák osztani nagy örömüket mennél több embertársukkal. Hogyne ünnepelnének az ilyenek karácsonyi ünnepeket, hiszen az egész életüket ünneppé szentelte az a tény, hogy Krisztus megszületett!

De vannak olyanok is, akikre nézve - legalábbis addig, míg meg nem változnak - csak ítéletet jelent az Ő megszületése. Számukra nem örömnek, hanem csak nyugtalanságnak a forrása az. És ha Heródes módjára látszólag részt vesznek is a megszületett Krisztusnak való tisztességtételben, és együtt ünnepelnek is az ünneplőkkel, boldog karácsonyi ünnepük nincs nekik! Ha nem beszélnek is róla, hanem elrejtik is a lelkük mélyére, - hiszen jól tudják, hogy nem volna ékes látvány, ha napfényre tárnák, mi forr és mi kavarog bennük, - de ott hordozzák magukban a tehetetlen keserűséget. Valójában ők úgy érzik: jobb lenne nekik, ha Krisztus soha nem született volna meg! Napirendre nem tudnak térni felette, de elébe borulni sem akarnak, mint Királyuk elé. És ebben az emésztődő kettősségben meghasonlott lélekkel sodródnak múló napjaik áradatában tova. Vajon hova? Mi várhat reájuk?

Boldog pásztorok! És szerencsétlen Heródes!

*

Végére jár már karácsonyi ünnepünk ideje. Milyen volt a mi ünneplésünk? Hétköznapjainkból mindnyájunkat kizökkentett. Nem csak hallottuk újra a karácsonyi örömhírt, hanem valahogy meg is mozdultak tőle életünk máskor csendes vizei. Megszólalt valamilyen felelet is rá a lelkünk mélyén? De milyen felelet? Hogyan buzdultunk fel a mi Urunk Jézus Krisztus születésének hírére, és milyen lélekkel indultunk el a felőle való tudakozódásra? Adná Isten kegyelme, hogy mielőtt egészen elmúlna felettünk az ünneplés ideje, mindnyájan megízlelnénk, ha már eleitől fogva nem hoztuk magunkkal, az igazán boldog karácsonyi ünneplésnek az örömét!

***

(1915)

A Máté evangéliuma V-VII. fejezeteiben találjuk feljegyezve Jézus néhány legfontosabb tanításának olyan összefüggő és rendszeres összefoglalását, hogy e fejezeteket, Jézusnak ú.n. "hegyi beszédét", mint különálló egészet is érdemes beható tanulmányozás tárgyává tenni.

A négy Evangélium között Máté írása az, amelynek gondolatvilága legmélyebben benne gyökerezik az Ótestamentumban, és a Jézus-korabeli zsidó néplélekben. Ezért úgy állítja elénk Jézust, mint az Izraelnek régóta megígért és évszázadokon át várva várt Felkent (Messiás) királyt, aki azért jött el, hogy elhozza, felállítsa, és diadalra vigye a rábízott isteni országot.

Az egész Evangéliumnak főgondolata, mely Jézus itt feljegyzett tanításaiban és cselekedeteiben egyaránt uralkodik: e mennyei királyság uralma, "a mennyeknek országa".

A zsidó gondolatvilágnak egy másik fontos vezéreszméje, mely ezért a Máté evangéliumában is kidomborodik: a Törvény. Ha Isten uralkodni akar a földi életben, ki kell jelentenie fejedelmi akaratát, mellyel szemben engedelmet követel. A Törvény szükségessé teszi azután a "törvénytudók" intézményét, akik Isten kijelentett akaratát illetékesen, hivatottan értelmezzék a nép előtt. Ezért olyan fontos Máté evangéliumában Jézusnak és az apostoloknak "tanítói" működése. Jézus első tanítványaiból egy új "írástudói" rendet akart nevelni a korabeli átkosan megromlott helyébe.

A hegyi beszédben mármost ez a két főgondolat: Isten királysága és a Törvény ismerete, a legteljesebben bontakozik ki előttünk. Úgy tekinthetjük e fejezeteket, mint az Istentől elküldött nagy Király proklamációját az egész világhoz, melyben kihirdeti az Ő uralkodásának törvényeit, azokat az elveket, melyek szerint Ő igazgatni akarja az emberi életet, s amelyek iránt engedelmes meghódolást követel mindenkitől. Másfelől pedig úgy tekinthetjük, mint a mennyei királyság hivatott és felhatalmazott képviselőinek, az első tanítványoknak adott fejedelmi instrukciót, melynek alapján ők is "taníthatnak" és kormányozhatják a világ életét az emberek gondolkozásának irányítása által Jézus tanításai szerint.

A IV. 23 - V. 2. versek igazolják ezt a beállítást. A "hegyi beszéd" elhangzására az adott okot és alkalmat, hogy Jézus a galileai falvak körül tett utazása alatt szélesebb körben érintkezésbe jutott az emberi tömegek nyomorúságával és sóvárgásával. E tapasztalatoknak nyomasztó súlya alatt abbahagyja a falvak járását, és tanítványainak körébe vonul vissza. Nem azért, mert hátat akar fordítani a nagyobb tömegeknek, hanem nyilván azért, hogy tanítványaiból munkatársakat nevelve, a tömegeknek annál szélesebb körére terjeszthesse ki segítő munkáját. Ezért hát tanítványaihoz szól, hogy egészen világossá és öntudatossá tegye előttük az Ő Országának természetét és törvényeit. Míg azonban előttük így feltárja Országának alapigazságait, nem mulasztja el ennek vonzó varázserejét azokra is érvényesíteni, akik még nem voltak tanítványai, de odasereglettek beszédének meghallgatására. Lehetetlen észre nem venni a beszéden, hogy a meglevő tanítványok képzésén kívül új tanítványok megnyerésére is törekedett e szavaival Jézus.

A hegyi beszédnek évszázadokon át e mai napig ez a kettős nagy hivatása és áldása volt: akik hittek Jézusban, azok itt megismerhették, hogyan kell berendezniük gondolkozásukat és életüket, hogy igaz képviselői lehessenek Jézus országának az emberek között, a nyomorúságban vergődő, kísérletező, kereső világ pedig mindig úgy figyelhetett e beszédre, mint a bajait megoldó, végső, tekintélyes király szavára, aki előtt engedelmesen kell leborulnia.

Aki tehát Jézus tanítványának tudja magát, tükörnek használja a "hegyi beszédet" s kérdezze meg magától: miben nem voltam igaz képviselője Jézus felfogásának és akaratának az emberek között? Aki pedig nem tudta még élete Urának és Mesterének elfogadni Jézust, ezzel a kérdéssel mélyedjen el a "hegyi beszéd" vizsgálatába: vajon az, aki ilyen törvények szerint akarja igazgatni az én életemet és felebarátaimét, nem érdemli-e meg, hogy egész hitünknek bizodalmával feltétlen alattvalói hűséget esküdjünk és tartsunk neki?

A beszéd három részre oszlik: A): Bevezetésül Jézus ismerteti a mennyek országának polgárságát V. 3 - 16.; B): A főrészben kifejti a mennyek országának törvényeit V. 17. - VII. 12.; és C); a befejezésben hallatja a mennyek országának hívását. VII. 13 - 27.

Célunk most nem lehet a "hegyi beszéd" minden egyes nehezebben érthető és magyarázatra szoruló helyénél megállni. A beszéd főgondolatait, az egésznek vázát keressük csak, melybe az egyes mondások és versek beleilleszkednek. Sok homályos hely már az által is világossá válik, ha valamilyen nagyobb összefüggésben látjuk meg egy-egy ilyen főgondolat szempontjából. Arra sem fordíthatunk most gondot, hogy Jézusnak e főgondolatait a mai élet részletes viszonylataira vonatkoztatva gyakorlati alkalmazásukban lássuk meg. Ha őszinte, engedelmeskedni kész lélek vezet tanulmányunkban, kinek-kinek lelkiismerete megsúgja majd, hol és miképp várnak Jézus gondolatai gyakorlati megvalósulásra az ő életében.

A); A bevezetésben (V. 3 - 16.) Jézus a mennyek országa polgárságát ismerteti, feltüntetve a) annak mivoltát (3 - 10), és b) annak rendeltetését. (11 - 16.)

a) Miben áll a mennyek országának polgársága? (3 - 16.) Erre nézve Jézus elmondja I. hogy milyen jellem szükséges a polgárság elnyeréséhez és bírásához, II. hogy milyen kiváltságokkal jár e polgárság, és III. mint valami meg-megújuló hívogató harangszóval magasztalja azoknak boldogságát, akik e polgárságra jutottak.

I. A mennyek országa polgárainak jellemét nyolc vonással rajzolja meg Jézus: 1. Lelkük elért állapotával mélyen elégedetlenek (3.) 2. Az emberi élet bajait kínos fájdalommal érzik (4.) 3. Készek engedelmes odaadással vezettetni magukat (5.) 4. Erős vágyuk, hogy bennük és másokban az igaz élet váltsa fel a bűn uralmát (6.) 5. Segítő szeretettel hajolnak a segítségre szorulókhoz. (7.) 6. Szívük odaadásába nem keveredik semmiféle tisztátalan indok (8.) 7. Abban lelik örömüket, ha harc és gyűlölet helyén békességet szerezhetnek (9.) 8. Nem rettennek vissza nehéz támadások elviselésétől sem ügyükért. (10.)

Figyeljük meg, hogy Jézus nem nyolc különböző fajta jellemet állít itt elénk, hanem e nyolc vonás együtt teszi ki a mennyek országa polgárságára alkalmas jellemet. Megfigyelhetjük azt is, hogy az első négy jellemvonás inkább azt mutatja, hogy milyen emberek nyerhetik el a mennyek országát a maguk számára, míg az utóbbi négy vonásból inkább az tűnik ki, hogy milyen emberek által terjedhet tovább a mennyek országának hatalma másokra. Ez természetesen nem jelenti, hogy a polgárság elnyerése után az első négy vonás már túlhaladott álláspont. Ami szükséges a mennyek országába való bejutáshoz, az továbbra is nélkülözhetetlen a benne való megmaradáshoz és emelkedéshez. Aki tehát polgára akar lenni Jézus országának, sajátítsa el és továbbra is gondosan ápolja magában mindezeket a jellemvonásokat.

II. A mennyek országa polgárainak kiváltságait Jézus a felsorolt jellemvonásokhoz fűzött ígéretekben biztosítja. Az első és az utolsó ígéret ugyanaz, és mindent összefoglal: "övék a mennyeknek országa". (3. 10.) Vagyis életük belekapcsolódik abba a mennyei eredetű és mennyei természetű birodalomba, melyet Isten az emberek között felállít, s annak minden ereje és minden értéke rendelkezésükre áll. Megfigyelhetünk azonban némi eltérést ez ígéret értelmében az első és az utóbbi elhangzása között. Amott (3.) azt jelenti, hogy akik önmagukkal elégedetlenek, azok elnyerhetik ezt az országot életük minden hiányának betöltésére. Emitt pedig (10.), hogy akik odaáldozzák magukat háborúságok elviselésére, azok kezébe van letéve ez országnak biztos előnyomulása. A mennyek országa a legfőbb jó úgyis, mint a legnagyobb ajándék, úgyis, mint a legfelelősségteljesebb hivatás. A többi ígéret mind ennek az összefoglaló ígéretnek az elemzése. Aki ezt a polgárságot elnyeri, az 1. az élet legsötétebb tényeit is megnyugtató megvilágításban tudja nézni (4.); 2. az anyagi, múlandó értékek felett is igazán úrrá lesz, s azok igaz élvezésének kulcsát bírja (5.); 3. elégtételt talál az igaz élet mind teljesebb megvalósulásában (6.); 4. minden személyes szükségében megtapasztalhatja a vele érző Isten segítségét (7.); 5. Istent oly világosan megismeri, hogy többé semmi sem takarhatja el Őt szemei elől (8.); és 6. életén földöntúli nemességnek a méltósága fénylik át (9.).

Mindezeket együtt élvezheti a mennyek országának minden egyes polgára. Mégis aszerint, hogy melyik jellemvonást fejlesztette ki valaki magában jobban, mint a többit, e kiváltságok közül is nagyobb mértékben élvezheti az egyiket, mint a többit.

Figyelemreméltó az az összefüggés, melybe Jézus az egyes jellemvonásokat az egyes kiváltságokkal összefűzi. Miért éppen a "szelídek" azok, akik a "föld öröklésének" örülhetnek? Miért éppen a "békességszerzők", akik az istenfiúság méltóságát viselik? És így tovább.

III. Nem csoda, hogy Jézus, összehasonlítva a közönséges emberi életet azzal, amelyet Ő valósít meg alattvalóiban, az utóbbiakat "boldogok"-nak dicséri. Megfigyelhetjük, hogy boldogságuk nem felsorolt jellemvonásaikban, hanem a megígért kiváltságokban rejlik, - tehát nem a maguk önnevelésének eredménye és érdem, hanem Isten ajándéka. Ők csak a szükséges feltételeket fejlesztik ki jellemükben, melyek mellett Isten e boldogságot megvalósíthatja bennük.

b) Mi már most a rendeltetésük ezeknek a boldog mennyei polgároknak? (11 - 16.) Mire valók ebben a földi környezetben, amelyből annyira kirínak? I. A maguk számára nem remélhetnek előnyöket e földön (11 - 12.) II. Embertársaik számára származzék életükből mindaz az áldás, amire legégetőbb szüksége van a világnak (13 - 15.), és III. Isten számára nyerjék vissza a tőle elfordult emberiség hódoló dícséretét. (16.)

I. A maguk életét tekintve az a hivatásuk, hogy elszenvedjék a bűnös világnak a szent és igaz Istennel való összeütközését a saját tapasztalataikon keresztül, míg ebben a világban élnek. Ki kell venniük a részüket abból a keserű pohárból, melyet Isten embereinek mindig inniuk kellett e földön, s amelyet azóta, tudjuk, maga Jézus fenékig kiürített, amely nélkül azonban a mennyek országának ügye nem haladhat előre e földön. Ki kell tenniük magukat minden félreértés, rágalom, gúny, és ártatlan bántalom elviselésének. Csak az ily szenvedő áldozatkészség emelheti fel a világot oda, ahová Isten juttatni akarja (11 - 12.).

II. Felebarátaik számára ennek a tűrő kitartásnak és küzdelemnek mérhetetlen haszna lesz. Bőséges áldások származnak a mennyek országa polgárainak önfeláldozó életéből az egész világra. Az emberiség testén rothasztó bajok rágódnak, melyek felbomlásra átkozzák az egyéni, a családi, a társadalmi, a nemzeti életet. S ezért az egész világmindenség, melynek az emberi élet volna a koronája, gyászos, reménytelen éjszakában sötétlik. A földi élet sokféle romlásának mármost a mennyek országának polgárai vetnek gátat. S amennyiben önfeláldozó kitartásuk folytán tisztábbá, egészségesebbé lesz az emberiség, annyiban nyer bíztató megoldást az egész világ rejtélye. A reménység világosságát derítik fel az egész mindenségre (13 - 15.).

Jézus különösen hangsúlyozza ennek a hivatásnak a súlyos felelősségét, mert ha a mennyek országának polgárai nem róják le a megóvásnak és orvoslásnak e szolgálatát az emberiség életében, akkor a helyzet valóban kilátástalan mind reájuk, mind az emberiségre nézve. (13.). Továbbá hangsúlyozza e hivatás könnyűségét, mert ha igazán azt az életet élik, amelyet kell, az minden külön erőfeszítés nélkül, ellenállhatatlanul érvényesíteni fogja hatását. (14.). És végül hangsúlyozza e hivatás észszerűségét; valóban tékozlás lett volna őket eljuttatni boldog életükre, s azután azt nem értékesíteni környezetük áldására (15.).

III. Isten számára önfeláldozó tűrésük és áldásos hatásuk által kivívják azt a nagy eredményt, hogy az emberek ajkán megint felhangzik az Ő dicsérete. Az emberiség a mennyek országának polgárai által fogja megint megtanulni az elfelejtett és eltaszított Istennek a megbecsülését. Isten örök célja megvalósulásához közeleg: a világ megtelik az Ő dicsőségével (16.).

B); A hegyi beszéd főrészében (V. 17 - VII. 12.) mármost a mennyek országának törvényeit ismerteti Jézus, azokat az elveket, melyek szerint a mennyek országának polgárai, kiknek mivoltát és rendeltetését feltüntette, élnek.

I. Előbb általában szól a törvény jelentőségéről az Ő országában (V. 17 - 20.).

II. Azután kihirdeti országának alaptörvényeit, melyek szerint emberi életünket három fővonatkozásában kormányozni akarja: a) a felebaráttal szemben (V. 21 - 48.); b) Istennel szemben (VI. 1 - 18.) és c) önmagunkkal szemben (VI. 19 - 34.).

Végül III. még néhány fontos tanítást nyújt különösen e törvények felhasználásáról (VII. 1 - 12.).

I. Mielőtt kihirdetné országa főtörvényeit, előbb rámutat azoknak jelentőségére (V. 17 - 20.). El akarja hárítani azt a félreértést, mely esetleg felmerülhetett hallgatóinak lelkében, hogy ő az ótestamentumi törvénnyel szemben olyan új korszakot akarna felhozni, melyben az embereket nem kötelezné többé a törvénynek megtartása. Igaz, hogy a mennyek országával a kegyelemnek korszakát hozta el Jézus, de ez nem jelenti azt, hogy fel volnánk mentve a törvény kötelező ereje alól, hanem azt, hogy meg vagyunk mentve önerőnknek attól a tehetetlenségétől, mely a törvényt nem tudta betartani, s azért csak félelemmel, a büntetéstől való rettegéssel tekinthetett fel arra. A mennyek országába épp azért hívogat Jézus, hogy megadja nekünk azokat az erőket, melyek által a törvényt betölthetjük. Ezért az Ő országának törvényeiben voltaképpen a régi törvény jelenik meg teljesebb és tökéletesebb alakban. Aki ezt betartja, beteljesíti amazt.

I. A törvény kötelező elsősorban Őreá magára, a mennyek országának Királyára. Ő azért jött, hogy végre megvalósulásra juttassa az emberiség életében Istennek azt az akaratát, amelyet már a régi törvény is kijelentett. Abban a törvényben is az igazi emberi élet alapelvei foglaltattak, s amíg az valóra nem válik, addig ég és föld nem töltötte még be rendeltetését. (V. 17 - 18.).

II. Különös erővel kötelezi a törvény tanítványait, kik a mennyek országában vezető szerepet akarnak betölteni mások irányításával. Akinek tulajdon életében nem teljesedik be a törvény, az hasznavehetetlen a mennyek országának továbbterjesztésében (V. 19.).

III. De nemcsak az ország királyát és nagyjait, hanem minden egyes alattvalóját kötelezi a törvény. Aki polgárságába be akar jutni, annak ki kell tűnnie azzal, hogy a törvény komoly, buzgó megtartásával felülmúlja még a régi korszak legbuzgóbb híveit is. A mennyek országa éppen azért, mert nem a félelemtől sarkallt, hanem az újjáteremtett és megerősített élet országa, annál magasabb igényeket támaszthat polgárainak életszínvonalával szemben. (V. 20.).

II. Ezek után előterjeszti Jézus, hogy melyek az Ő országának a kötelező főtörvényei (V. 21 - VI. 34.)

a) Először az emberi életnek azt az oldalát érinti, ahol a baj és zavar a legnyilvánvalóbb: az ember és ember közötti viszonyt. Az erkölcsi életet, melynek tényei a felszínen láthatók (V. 21 - 48.)

b) Innen halad mélyebbre az erkölcsi élet alapjaihoz: a vallási élethez, és tárgyalja az ember viszonyát Istenhez (VI. 1 - 18.)

c) És miután megrajzolta az erkölcsi eszményt, és megmutatta a helyes vallási magatartást, melynek alapján az előbbi megvalósítható, végül rámutat arra, hogy így mint találja meg az ember az önnön életéhez való viszonyában is, az elszigetelt egyéni élet terén is a helyes utat. (VI. 19 - 34.).

Előre leszögezhetjük azt a három főelvet, melyből Jézusnak törvényei folynak: 1. Isten az embernek végtelenül szerető Atyja, s az embert a maga gyermekévé teremtette. 2. Az emberben, mert Istennel ilyen rokonsági viszonyban áll, a szellemi valóság, a lélek a fő, nem a test. 3. Mert minden ember Istennek ilyen szellemi sarjadéka, az emberek egymásnak testvérei. A mennyek országának követelménye az, hogy lényünknek e szerint az igaz teremtettsége szerint éljünk, szem előtt tartva, hogy Isten Atyánk, a többi ember testvérünk, magunk pedig elsősorban lelki valóságok vagyunk. Az Ő országának polgárait ezeknek az elveknek az uralma alá akarja Jézus igazgatni.

a) Az embereknek egymáshoz való viszonyát, az erkölcsi életet igazi testvéries életté akarja tenni Jézus (V. 17 - 48.) Újra meg újra visszatér ebben a szakaszban ez a kifejezés: "a te atyádfia". A testvériség törvényének a hirdetésébe azonban belejátszik a másik két elv is: a lelkiség és az istenfiúság. A testvériség ne külső cselekedetek dolga, hanem a lélek belső alapminősége legyen elsősorban, és erejét abból merítse, hogy az emberi testvérek felett mindnyájunkat szerető közös Atya áll.

Erről szóló tanításait Jézus az Ótestamentumból idézett törvényekhez fűzi. Hatszor halljuk felhangzani ezeket a bevezető szavakat: "hallottátok, hogy megmondatott a régieknek..." (V. 21., 27., 31., 33., 38., 43.) A harmadik idézetet (31.) úgy tekintjük, mint a másodikhoz fűzött függeléket, s az így megmaradó öt idézetet így csoportosíthatjuk: I. az első három esetben (21.,27.,33.) Jézus helybenhagyja az idézett régi tanítást, csakhogy megszigorítja és elmélyíti. II. A negyedik esetben (38.) Jézus szembehelyezkedik a régi tanítással, mert az az ótestamentumi törvényt félreértette: a magánélet cselekedeteire is átvíve a hatósági igazságszolgáltatás elveit. III. Az utolsó esetben (43.) Jézus ismét szembehelyezkedik a régi tanítással, mert az az ótestamentumi parancsolatot ("szeresd") megtoldotta olyan függelékkel ("gyűlöld"), amely soha sem volt Isten akarata az ember számára.

I. Az első három esetben (21 - 37.) Jézus kiválaszt három olyan ótestamentumi törvényt, melyek az emberi társasélet legkiáltóbb és legundokabb sebeire vonatkoztak: a gyilkosságra, a paráznaságra és az esküszegésre. Ahol az Istentől való elfordulás az embereket egymás iránt -testvérietlenekké teszi, ott ez a három fekély nem maradhat el a társadalom testén. Az emberek érdekei és törekvései össze fognak ütközni, és egyesek a maguk boldogulása érdekében szükségesnek fogják tartani azt, hogy felebarátjukat, kivel nem férnek el együtt e világban, kiűzzék az életből (21.) Az emberek közömbösek lesznek az iránt, hogy milyen fenséges lehetőségek, milyen isteni tervek rejlenek a felebarátaik életében, és lesznek egyesek, akik minden lelkifurdalás nélkül a maguk érzéki vágyainak eszközévé alacsonyítják felebarátjukat (27.) Az emberek nem fogják érezni a felelősségüket, hogy felebarátaik élete számára támaszul és alapul kell szolgálniuk, és lesznek olyanok, kiknek megbízhatósága a világon semmiféle garanciával sem biztosítható (33.) Ez a három seb ott tátong mindenütt az emberi társadalom életén, ahol nem Jézus uralkodik az ő mennyei országával. (Lásd a napilapok híreit: gyilkosságok, az érzékiség pusztításai és csalások.)

Ezekkel szemben Jézus akarata és törvénye: megvalósítani az emberek között azt a testvériességet, mely a békés jó akaratú együttélésre minden körülmények között képes; mely minden felebarátjában köteles tisztelettel respektálja az emberi méltóságot, s amely a felebarát számításainak és várakozásainak mindig megbízható alapot nyújt.

A testvérietlenség e romlásai ellen felemelte tiltó szavát már a régi törvény is. Jézus törvénye csak annyiban különbözik tőle, hogy míg az a testvérietlenség végső, kiáltó elfajulását támadta (a tényleges gyilkosságot, paráznaságot és esküszegést), addig Jézust itt a lelkiség elve mélyebbre vezeti. E szerint az elv szerint az emberi életben nem az a lényeges, ami külső és látható, hanem ami belső és elrejtett, s azért a testvérietlenség bűneit is nem elég külső végzetes megnyilvánulásaikban elfojtani, hanem a belső lelki forrásokban kell elfojtani. Jézus nem testvéries viselkedést sürget elsősorban, hanem testvéries lelket; ebből majd biztosan folyik amaz is.

1. Azt parancsolja, hogy már a legelrejtettebb érzelmek világában is elítélendő és megsemmisítendő minden, ami ember és ember összeférhetetlenségére vallana. Az embereknek egymásról való gondolkozását is meg kell tisztítani minden diszharmóniától. A lelkek legmélyén meg kell őrizni az egymásnak csak javát akaró indulatot. Akkor csíra híján magától ki fog pusztulni az erőszakos, testvérietlen összeütközésnek minden cselekedete is. (21 - 22.)

2. Úgyszintén nem elégszik meg a tisztátalan cselekedetek megakadályozásával. Amíg az emberek lelkivilága nem tiszta, addig nincs megoldva az emberek társas életének ez a betegsége. A gondolatot el kell már fojtani, mely a felebarátra másként tekint, mint tisztelettel. Tanulja meg az ember felebarátait úgy nézni, mint aki magában öncél, akinek életével Istennek külön, dicsőséges tervei vannak. Ha az emberek lelkük mélyén tisztelik egymásnak ezt a méltóságát, akkor ki lesz zárva annak esete, hogy az egyik a maga vágyainak eszközéül odaáldozza a másiknak boldogságát, becsületét, jövőjét (28.).

3. Azzal sem elégszik meg Jézus, hogy az emberek ne esküdjenek hamisan. Nem biztosíthatja a társas élet szilárdságát az, ha az emberek eskükényszerrel és más külső biztosítékokkal kötelezik egymást. Utóvégre azok a külső erősségek, amelyekkel az adott szó szentségét biztosítani igyekeznek az emberek, egészen kívül esnek az ő hatalmukon. Bent, az ember lelkében, őszinteségében és nyíltságában kell rejlenie a megbízhatóság alapjának. Ahol nincs kétszínű, álnok -gondolat, ott nem lesz soha csalárd cselekedet sem, és lehetetlen lesz az, hogy az egyik ember élete összeroppanjon azért, mert a másikba vetett bizalomra építette fel (34 - 37.) - Ezek tehát a testvéries magatartás első törvényei: jóakarat, tisztelet, őszinteség. És mindezekben uralkodó elv az, hogy az emberben a lelki világ a lényeges.

Figyeljük meg azokat az érveket is, amelyekkel Jézus e törvények betartását sürgeti. A békés jóindulatról szólva rámutat arra, hogy annak biztosítása fontosabb még a vallási szokások buzgó betartásánál is. Isten előtt elfogadhatatlan az olyan ember vallásossága, aki testvérietlen viszonyban él valamelyik felebarátjával (23 - 24.) Továbbá rámutat arra, hogy a testvéri jóindulat követése még önző szempontból is sokkal ajánlatosabb, mint a makacs rosszindulat. Aki nem akar megbékélni felebarátjával, balgatag módon önmagának szerez tömérdek hátrányt (25 - 26.) Amikor az önző érzékiséggel szemben a felebarát személyiségének tiszteletét sürgeti Jézus, hangsúlyozza, hogy a legnagyobb ár sem túl nagy, amit le kell fizetnünk esetleg a tiszta gondolkozásért. A tiszta testvériség útján járni annyi, mint az örökkévalóság számára élni. Arról hajszálnyira is letérni annyi, mint pusztulásnak átadni az életünket. (29 - 30.).

Ugyanerről a törvényről szólva függelékként idézi és megszigorítja Jézus az Ótestamentumnak a házassági elválásról szóló utasítását (31 - 32.) Leggyászosabb rombolását az érzékiség bűne a családi tűzhelyek feldúlásával szokta végezni. És mint minden ország életében, úgy a mennyek országa életében is döntő szerepe van a családi körnek. Ez a jövendő nemzedéknek a bölcsője. A család minősége dönti el az emberiség haladásának az irányát. Ezért siet Jézus a házastársi kötelék ünnepélyes szent jellegét megvédeni, különösen a korában uralkodó laza válási szokásokkal szemben.

II. Negyedízben Jézus az Ótestamentumnak egy félreértett utasítását idézi, mert ebben a félreértésben a testvérietlen magatartást a legmezítelenebb valóságában mutathatja be (38 - 42.) Az Ótestamentum a megtorló viszonzást állította fel a hatósági ítélet törvényeként. S ez a régi kezdetleges viszonyok között megjárhatta. Az emberek azonban átvitték ezt az elvet a magánéletre is, és ezzel a testvérietlenség legsötétebb átkát idézték fel magukra. A viszonzó leszámolás alapján rendezték be egymással való viszonyaikat. "Amint te nekem, én úgy neked." Jézus ezzel kíméletlenül szembeszáll, mert a testvériesség, amit Ő meg akar valósítani, ennek éppen az ellenkezője. Itt domborodik ki legvilágosabban a testvériség elvének a lényege. Egy igazi családnak gyermekei nem élhetnek egymással szemben üzleti alapon, a leszámolás és viszontszolgáltatás elvei szerint. Igaz testvérek között az "enyém-tied" határvonala úgyszólván nem is áll fenn! A testvéri viszonyt a készséges, odaadó lemondás, a nagylelkű szolgálatkészség és türelem jellemzi. Még akkor is, ha az egyik testvér visszaél a másiknak szeretetével, addig, amíg annak szeretete elég erős lesz a testvéri viszonyt fenntartani, nem fog megvonni tőle semmiféle igazi segítséget. Jézus ezt a magatartást akarja az egész emberiségre kiterjeszteni. Leszámoló és megtorló önzés helyett kiáradó, erős szeretetet sürget. (39 - 42.).

III. Utoljára az Ótestamentumnak egy megrontott szavát idézi Jézus, hogy azzal szemben feltüntesse a testvériességnek, amelyet követel, teljes nagy mértékét. (44.). Az Ótestamentum népszerű magyarázói a felebaráti szeretet köréből kizárták az ellenséget. Ezzel szembeszállva Jézus követeli a testvéri szeretetet mindenkivel szemben, megkülönböztetés nélkül. Hogy a testvériségnek ezt a hallatlanul magas mértékét felállíthassa, rá kell mutatnia az istenfiúság elvére, melyből az szükségképpen folyik. E nélkül csakugyan képtelen utópia volna az egyetemes testvéri szeretet eszménye. Testvéri szeretetet csak azok között lehet követelni, akik csakugyan testvérek, egy közös család tagjai. És mi tesz egy családot? Nem a közös szülőktől való származás. Nem is a közös háztartásból való élés. Ezek még nem nyújtanak elég alapot a testvéri összeforrásra. Ami igazán testvérekké neveli és kapcsolja a család tagjait, az a közös szülői szeretet, gondoskodás és nevelés megtapasztalása. Az egyik testvér a másikban olyas valakit lát, akit odaadó fáradsággal és gonddal táplál és fejleszt ugyanaz a szülői szeretet, melynek maga is a legtöbbet köszönheti. Az a kérdés tehát, hogy az emberiség tarka tömege felett is van-e ilyen közös nagy gondoskodó és nevelő szeretet? Van-e felettünk valaki, aki iránt gyermeki hála köt, s aki különbség nélkül ugyanazt a szeretetet pazarolja embertársainkra is, mint mireánk? Ha van, akkor azok nekünk mind testvéreink, és szeretetünk köre nem lehet szűkebb, szegényesebb, tökéletlenebb, mint Atyánké. Méltóknak kell lennünk hozzá. A viszonzásra találó szeretetnek könnyű testvériesnek lenni. De Isten gyermekei többre is képesek. Ott is tudnak szeretni, ahol minden ok megvolna a gyűlöletre, a szeretetre pedig semmi, azon az egyen kívül, hogy azt a másik embert Isten mégis szereti! (44 - 48.)

Egy szempillantás Jézus eme tanításaira, meggyőz azoknak ellentmondhatatlan igazságáról. Adjatok embereket, kiknek életében megvan a testvériségnek a koronája: az egymás iránti jóindulat, tisztelet és őszinteség ápolása; a testvériség törzse: az üzleti számítással ellentétes nagylelkűség; és a testvériség gyökere: az Atya szeretetének utánzása; és valóban elközelgetett a mennyeknek országa erre a viszálydúlta boldogtalan földre. De hogy megvalósulhasson ez az eszmény, az szükséges, hogy igazán Isten gyermekeivé váljunk. S ezért Jézus, erkölcsi törvényeinek kihirdetése után áttér:

b) az embernek Istenhez való viszonyára, és kihirdeti törvényeit a vallási életre vonatkozólag (VI. 1 - 18.) A főtörvény itt az, hogy úgy álljunk Istennel szemben, mint Atyánkkal. "A te Atyád, aki titkon néz" - ez ennek a szakasznak az uralkodó kifejezése. Mindannak illusztrálására, amit a vallási élet épsége érdekében mondani akar, a korabeli zsidó vallási életnek három jellegzetes cselekvését választja ki Jézus. Beszél 1. az alamizsnálkodásról (2 - 4.). 2. Az imádkozásról (5 - 15.). és 3. A böjtölésről (16 - 18.). Ez a három valóban fel is öleli vallási életünknek minden oldalát, és egész területét. Az Istenhez való viszonyunknak meg kell nyilvánulnia az embertársainkkal szemben, Istennel szemben, és az önnön életünk berendezésében. Az alamizsnaadás - ha igazi - képviseli mindazt, amit mint Isten gyermekei az ő többi gyermeke javára teszünk, hogy ezzel Őt szolgáljuk. Az imádságban - ha igazi - nyer legtökéletesebb kifejezést az a viszony, melyet közvetlenül Istennel szemben fenntartunk. És a böjtölésben láthatjuk jellegzetes példáját annak, hogy szükség esetén milyen fegyelemnek kell alávetnünk a saját testünket, hogy lelkünk zavartalanul szolgálhassa Istent. Megfigyelhetjük, hogy mint érvényesül itt ismét mind a három főelv: testvériség egymás között, gyermeki viszony Istennel szemben, és a lélek fensőbbsége a test felett a saját életünkben.

Két nagy törvénye van Jézusnak az Istenhez való viszonyunkra nézve: a bensőség és a bizalom. Vagy másik oldaláról tekintve a dolgot: két veszélytől akarja megtisztítani vallási életünket: I. a külsőieskedéstől, és II. a hitetlenségtől.

A legnagyobb veszedelem, melytől Jézus meg akarja óvni vallási életünket mind a három oldalán: a külsőieskedés. És mesteri keze nem tapinthatott volna elevenebb pontra. A vallási életnek, mely az embernek Istennel való dolga volna, ősi veszedelme volt mindig és máig is az, hogy az emberekkel való dologgá válik. A vallási tapasztalatoknak és lelkiállapotoknak, ha valóságosak, kifejezésre kell jutniuk. Külső cselekményeket, szokásokat és szertartásokat teremtenek maguknak, melyekben kifejezésre juthatnak. És mennél erőteljesebb a lélek belső megindulása, annál nagyobb hévvel fogja felhasználni e külsőies kifejezéseket, melyek által felebarátaihoz is továbbíthatja érzéseit, tapasztalatait. De itt következik be a vallásnak örök tragédiája: a külső mez csakhamar veszedelmessé válik a belső tartalomra nézve. A szokások és szertartások úgy lekötik a figyelmet, hogy a lélek már ezekben a dolgokban látja a vallás lényegét. És nemsokára elsorvad az Istennel való belső titkos érintkezés forrása, és marad az üres, száraz külső gyakorlat, amit az emberek kedvéért folytatunk. Ez ellen tiltakozik főképpen Jézus: "Ne az emberek előtt!...Titkon, a te Atyád előtt!" S ez az óvás annál helyénvalóbb, mert Ő a vallási életünket éppen az emberek közötti társas élet átalakító és éltető erejévé akarja tenni; istenfiúságunkon az emberi testvériség rendjét akarja felépíteni. A külsőiesség veszedelme nem akkor fenyegeti a vallást, amikor félénken visszavonul a világtól. Az ébredező vallási mozgalmak kicsiny zárt köreiben, vagy a remeték életében nincs veszélyeztetve a bensőiség. De amikor a világot meghódító és alakító erővé lesz egy-egy vallási ügy, amikor az Istennel való csendből kimegy az emberek közé érvényesülni, akkor vigyázzon: ne hagyja el az Istennel való belső viszonyt, és ne az emberek kedvéért folytassa életét. Éppen kitűzött célját semmisíti meg, ha az emberek mellett elfelejti Istent. Maradjon meg, ha az emberekre hatni akar, az emberek elől elzárt benső ügy, a léleknek titkos ügye Istennel, amilyen titkos, családi ügyei a gyermeknek vannak atyjával. Mihelyt az a törekvésünk, hogy az emberek figyelmét kössük le vallásunkkal, félő, hogy Isten figyelmét van okunk kerülni. Ennek ellenkezője a Jézus törvénye: inkább titkon az emberek előtt, de egész benső meghitt őszinteségben az Atya előtt. Egyszóval: legyünk igazán gyermekei az Atyának.

1. Ez jellemezze mindazt, amit Isten számára az emberek között teszünk. Az igazi gyermekre reáhárul a kötelesség, hogy szükség esetén szülőjének munkatársa legyen a többi gyermek fenntartásában. De a testvérei eltartásához és neveltetéséhez adott hozzájárulását szégyellni fogja a világ elé tárni. Ez családi ügy. Ha istenfiúságunkból kifolyólag Atyánk reánk bízza, hogy valamilyen javainkat megosszuk más gyermekeivel, akiknek szükségét ezzel megszüntetjük, ez az ügy maradjon Őközötte és miközöttünk. Ebből reklámot csinálni a magunk dicsőségére a legízléstelenebb szentségtörés. (2 - 4.)

2. Ugyanez a gyermeki bensőség jellemezze azt, amivel közvetlenül Isten előtt jelenünk meg. Az igazi gyermek nem lehet el anélkül, hogy fenn ne tartsa az érintkezést szüleivel. Ha személyesen nem láthatja, levélben keres kapcsolatot vele. De nem fogja elrejteni előle semmi örömét, vagy baját. Azonban gyermeki lelkének ilyen megnyilatkozásai mindig bizalmas családi ügyek lesznek. Csak akkor fog előállni vele, ha idegenek szeme előtt becsukódott az ajtó. Így nyilatkozzék meg lelkünk a legmeghittebb, mások elől titkolódzó bizalom őszinteségével Isten előtt (5 - 6.).

3. És ugyanezt a benső meghitt viszonyt viselje magán az az önfegyelmezés, mellyel magunkkal szemben fel kell sokszor lépnünk Isten kedvéért. Az igazi gyermeknek, hogy hű maradjon a család becsületéhez, sok mindent meg kell tagadnia magától. Isten is megkívánhatja gyermekeitől, hogy az Ő családjának színvonalát minden nehézség, áldozat, önmegtagadás árán fenntartsák. Nem szabad megengedniük, hogy testi természetük valaha is felülkerekedjék lelkükön, és így elhomályosítsa szellemi származásuknak nemességét. A testet féken kell tartani, ha kell, még a szükséges táplálék megvonásával is. De milyen gyermek volna az, aki mások elé panaszkodni menne, hogy milyen nehéz neki szüleihez illő színvonalon élni? Mindazt az önmegtagadást, belső harcot és tusakodást, amibe belekerül az isteni rokonság fenntartása, titkos némaság rejtse el a világ elől. Jézus azt akarja, hogy országának polgárai az Istenért folytatott legsúlyosabb önfegyelmezést is hősiesen takarják el a készséges engedelmesség boldogsága alá, mely mit sem sejtet a lélek mélyén meghozott áldozatokról. (16 - 18.)

Figyeljük meg azt a mindháromszor visszatérő gondolatot, hogy aki hitéletét igazán titkon éli Istennel, az biztos jutalmát látja ennek (4. 6. 18.) Az Atya "megfizet neki nyilván". A jutalom abban rejlik, hogy Isten mind nagyobb hatalomra jut az ilyen életben. Az emberek között is azoknak a személyisége szövődik bele a mi életünkbe, akikkel közös titkaink vannak. És mennél több olyan cselekedetet hajtunk végre belső vagy külső életünkben, amit csak Istenért és csak az Ő tudtával tettünk, Isten annál nagyobb valóság lesz számunkra, és annál nagyobb hatalom lesz életünkben. És ennek meglesznek a nyilvánvaló, az emberek előtt is érvényesülő gyümölcsei. Hiszen Jézus nem akarja országa polgárainak hitéletét belezárni az ő saját belsejükbe. Ellenkezőleg: ki akarja annak erejét árasztani az emberek közötti testvérietlenség megszüntetésére. Csak arra figyelmezteti őket, hogy hitéletüknek ezt a kifelé való érvényesítését nem lehet nekik mesterségesen erőltetniük, ha nem akarják egészen elveszteni vallásuk igazi voltát. Ápolják a titkos oldalt: az Atyával szemben. A többit majd elvégzi maga az Atya.

Másfelől szintén visszatér mindháromszor az a gondolat is, hogy aki az emberek számára éli vallási életét, azt pótolhatatlan veszteség éri. Igaz, hogy amit keres, azt megkapja: az emberek figyelmét, helyeslését, tán csodálatát. De ezzel vége van. Már "elvette jutalmát". Pedig az emberi lelket csak az elégítheti ki, ami több ennél: az isteni helyeslés, a titkon látó Atyának öröme.

II. A külsőieskedés veszedelme ellen, amelynek példáit a korabeli zsidók vallási életéből vette, így megóván alattvalóit, az Istenhez való viszonynak még egy másik veszedelmére is rámutat Jézus: a hitetlenségre. Ezt nem vezeti végig a vallási élet mindhárom irányú megnyilatkozásán, csak az imádságnál említi, mivel ebben nyer kifejezést a vallási életnek lényege (7 - 15.) Ezt a veszedelmet a korabeli pogányok vallásosságában látta legjobban példázva. Azoknak imádsága elárulta, hogy olyan istenekben hisznek, akiknek nem lehet bízni a jólértesültségében, vagy jóakaratában. Sok beszéddel kell őket felvilágosítani szükségeink felől, és sok beszéddel kell őket hajlandóbbá tenni a segítségre. Ezzel szemben Jézus a gyermeknek azt a bizodalmát sürgeti, mely tudja, hogy atyja jól ismeri szükségeit, és szívén is hordja azoknak fedezését. Figyeljük meg, hogy Istennek mindentudósága és szerető érdeklődése, melyben feltétlenül bízhatunk, nem azt bizonyítja Jézus szerint, hogy tehát felesleges az imádkozás. Csak azt, hogy a bizalmatlan, hosszadalmas imádság felesleges. Ha az imádság nem Isten felvilágosítása és nem is Istennek adott utasítás akar lenni, hanem ellenkezőleg, mint a gyermek kérése, csak egyszerűen a bizalomnak megnyilvánulása, akkor helyénvaló. S akkor nélkülözhetetlen is. Mert bár a szülő ismeri gyermeke szükségeit és készen is tartja már ajándékait, mégis megvárja gyermekének kérését gyakran. Így várja Isten is, hogy imádságunkban fejezzük ki azt a bizalmat, mely elismeri, hogy minden jó tőle származik.

Ennek a bízó gyermeki imádságnak Jézus megadja a mintáját is az "Úri imádságban" (9 - 13.). Már a megszólítás, mellyel ez az imádság kezdődik, kifejezi ezt a gyermeki bizalmat Istennek mind jóindulata, mind korlátlan hatalma iránt. (9.) Ugyanez a gyermeki bizodalom nyer kifejezést az első három kérésben, melyek egy csoportot alkotnak. Az emberi lélek, mint Isten gyermeke, magáévá teszi az Ő világkormányzó munkájának céljait, és óhajtva imádkozik az Atya terveinek megvalósulásáért, még mielőtt a saját szükségeivel állna elő. Bízik abban, hogy Atyjának dicsősége, Atyjának országa, Atyjának az érvényesülése a legfőbb jó, melynél fontosabbért és sürgősebbért nem könyöröghet (9 - 10.). Kifejezést nyer ugyanez a gyermeki bizalom az utolsó három kérésben is, melyekben az emberi lélek minden aggodalmát és gondját nyugodtan leteszi Isten kezébe. Fontos, hogy Jézus előbbre valónak tekinti az Isten világterveire vonatkozó kéréseket, de az is fontos, hogy a mi saját életünk szükségleteit is oly gonddal belefoglalja ebbe az imádságba. Ez utóbbi kérések csak addig lesznek időszerűek, míg e földön élünk, mikor átlépünk az örökkévalóságba, elmaradnak tőlünk. Ott már csak az első három kérés lesz imádságunk. Addig azonban jogunk van teljes bizalommal imádkozni a leganyagibb, múlandó testi szükségleteinkért (11.) csakúgy, mint lelki életünknek szükségleteiért (12 - 13.). Ez utóbbiak két nagy kérésre oszlanak: a múlt bűneivel szemben bocsánatra, a jövő bűneivel szemben segítségre van szükségünk. S e legutóbbi kérésünkben megint két kérés nyer kifejezést: óvatos érzése a magunk gyengeségének, de másfelől diadalbiztos bátorság az Isten erejében.

Végül e mintaimádsághoz fűzött megjegyzésében (14 - 15.) külön hangsúlyozza még Jézus, hogy a bűnbocsátó szeretet élvezésétől el van zárva, és így az Atyával való társalgás gyermeki jogától megfosztja magát az, aki nem kész ugyanolyan megbocsátó szeretetet tanúsítani felebarátjával szemben. Nem lehet az Atyának gyermeke az, aki testvéreivel szemben nem akar úgy viselkedni, mint ahogy az Atya tenné.

Az Istennel való ily meghitten benső és ily erősen bízó gyermeki viszonyban akarja kifejleszteni Jézus az Ő országa polgárainak vallási életét. Lehetetlen, hogy ahol ez az istenfiúság megvalósul, ott a testvériség is meg ne valósuljon, és az emberi társaséletnek sebei be ne gyógyuljanak. Azonban még egy kérdésre kell feleletet kapnunk: ha elfogadjuk Jézusnak e törvényeit, és ha ez által az istenfiúság által beleilleszkedünk az Ő országának testvériségébe, jól járunk-e a magunk egyéni szempontjából? A közös emberi élet tisztul és békésebb, boldogabb lesz talán, de a magunk részéről nem nagy károsodás árán történik-e ez? Ezért

c) Jézus reátér az erkölcsi és vallási életviszonylatok után az elszigetelt egyéni életre, és elmondja az Ő törvényeit arra vonatkozólag, hogy az önnön életünkkel szemben milyen álláspontot foglaljunk el (VI. 19 - 34.). Itt jut teljes érvényre az elv, hogy az egyes emberben a lélek a fő, s a test másodrangú. Jézusnak tehát az a főtörvénye az egyéni élet számára, hogy a léleknek boldogulását és szabadságát ővjuk meg a világ fenyegető hatalmától. Kétféleképpen veszélyeztetik a testi javak a léleknek fensőbbségét: I. úgy, hogy életcéllá válnak, s a lélek odaadja elsőszülöttségi jogát a földi kincsgyűjtés hitványságáért, és II. úgy, hogy mint az életnek nélkülözhetetlen szükségletei foglalják le a léleknek egész figyelmét, és ez által fojtják meg szabad kibontakozását. Jézus mind a két veszedelem ellen felemeli óvó szavát.

I. Az Ő országa polgárainak életében ne rontsák meg a földi értékek a lélek szabad fensőbbségét az által, hogy életcéllá válnak. (VI. 19 - 24.). Az egyéni életnek ez a legkényesebb kérdése: milyen célokat tűzzön ki törekvése számára? Érezzük ennek a reánk bízott titokzatos életnek az erőit, a lelkünk mélyén forrongó képességeket, és tudjuk, hogy van hatalmunk - de egyúttal kötelességünk is ez - valamit alkotni: eredményeket elérni; gazdagabban végezni az életet, mint ahogy kezdtük. A kérdés csak az: milyen eredmények elérésére fordítsuk a bennünk feszengő erőket? Miben lássuk azt a nagy jót, aminek megszerzésére és felhalmozására érdemes odaszánni ezt az egyetlen életet? Az embernek ezt az értékeket kereső, javakat megbecsülő és válogató, életcélt választó képességét akarja Jézus itt veszedelmek ellen biztosítani. A legnagyobb veszedelem, mely érheti, az, hogy megfeledkezik az ember szellemi természetéről, és ebben az anyagi világban, melyhez testénél fogva hozzátartozik, keres életcélt. Három nagy érve van Jézusnak arra, hogy megmentsük életünket ettől a veszélytől, és szem előtt tartva lelki mivoltunkat, a lelki világban keressünk magunknak életcélt.

1. Aki élete célját földi értékekben keresi, annak hiábavaló az egész élete (19-20.). Egész fáradsága, minden küzdelme kárba vész. Hasztalan ért el bármilyen eredményeket a földi értékekben, nem tarthatja meg azt, amit szerzett. A kincseket, amiket gyűjtött, nem magába gyűjtötte, nem igazán a tulajdon életét gazdagította. Már itt a földön is mezítelenül maradhat az élete úgy, amint volt, amikor pedig a lélek megválik a földi környezettől, semmit sem vihet magával abból, amit összehalmoznia sikerült. Ezzel szemben az, aki a lelke számára keresett eredményeket, gazdagodást, sohasem veszítheti el kincseit. Amije van, az igazán a tulajdon énjében van, és ha testét leveti is, életének eredményeit magával viheti az örökkévalóságba.

2. Továbbá: aki élete célját földi értékekben keresi, annak lealacsonyodik az egész élete (21-23.). Az emberi léleknek az a képessége, hogy öntudatosan választhat magának értékeket, melyeknek megvalósításáért élni akar, a legmagasabb képessége; minden más képességének a koronája, szemefénye. Akiben ez eltorzul, annak egész élete eltorzul. Aszerint, hogy miben keresi valaki életének kincseit, alakul ki egész lelkének működése. Aki ezzel az értékelőképességével tisztán lát, és nem engedi megtéveszteni magát csalóka, hiábavaló céloktól, annak egész életét világosság fogja áthatni. Helyesen eltalált életcél mellett minden egyéb kérdés is szépen megoldódik, és úgy járhatunk, mint akik biztos mozdulatokkal világos napfényben forognak. Életünk az igazi emberi élet rendezettségének a méltóságában fejlődik ki. Ezzel szemben, aki lelkének ezt a célokat meglátó szemét bele engedte tapadni az anyagi világ megtévesztő javaiba, annak egész élete zavaroknak, botorkálásnak, tapogatózásnak a silány sötétségében fog eltengődni.

3. S végül: aki élete célját földi értékekben keresi, az kitagadja magát Isten szolgálatából (24.). Ez az érv természetesen csak olyanokra hat, akikben él a vágy Istennek szolgálni. De eddigi beszéde alatt Jézus éreztette már hallgatóival az Istennel való életnek és az Isten országában való részvételnek a varázsát, s azért felteheti róluk, hogy él bennük a vágy Istennek szolgálatában forgolódni. Csak azt kell megérteniük, hogy ez a szolgálat nem lehet mellékfoglalkozás, hanem éppen azt az értékelőképességünket foglalja le, mellyel életünknek egyetlen főjavát felismerjük és megragadjuk. Isten az Ő szolgálatát az életünk kincsévé akarja tenni. S ilyen kincsünk csak egy lehet. Aki ezt földiekben keresi, örökre lemondhat Istenről.

Ha azonban legyőztük is ezt a veszedelmet, és lelkünket megmentettük attól, hogy anyagi célok rabszolgaságába süllyedjen, nem kerültük még el egyéni életünknek minden veszélyét. Az anyagi világot, ha a legfőbb érték polcáról leszorítjuk is, még ezzel nem küszöböltük ki az életünkből. És nem is küszöbölhetjük ki. Testünknél fogva beletartozunk ebbe az anyagi világba. Életünk fennmaradásának anyagi feltételei vannak. Testünket táplálnunk, és testi egészségünket védenünk kell.

II. Jézus országának polgárai azonban nem szabad hogy megengedjék még azt sem, hogy az anyagi világ, mint életszükséglet is megrontsa a léleknek szabad fölényét. (25 - 34.). "Ne gyűjtsetek..." - ez volt az előbbi óvás. "Ne aggodalmaskodjatok..." - most ez hangzik. A testi szükségletek megszerzése sohase hozza a mennyek országának polgárait lázas nyugtalanságba; sohase zavarhassa ez meg lelkük békességét. Ám törődjenek a megélhetésükkel, gondoskodjanak magukról és az övéikről, fáradjanak a kenyérért; de sohasem úgy, mintha ez volna életük legfőbb ügye, melynek sikerénél minden kockán forog. Lelküket tartsák meg bizonyos fölényes nyugalom magaslatán a testi szükségletek alárendelt kérdésével szemben. Háromszor hangzik Jézus tiltó szava: "Ne aggodalmaskodjatok..." (25.,31.,34.), és mindannyiszor súlyos érvei vannak szavának támogatására.

1. Tiltja az aggodalmaskodást az, amit a természetben látunk (25-30.). Ha az ember csak test, ennek az anyagi természetnek egy része volna, akkor sem kellene aggodalmaskodnia. Az egész természetben csodálatos gondoskodás uralkodik. Minden lény számára előkerül a szükséges táplálék (26.) és ruházat (28-29.). S amennyiben testénél fogva az ember csakugyan hozzá tartozik a természethez, a saját testében is megtapasztalhatja, mint munkálkodnak a saját érdemén kívül Istennek a természeti erői, és mint hoznak létre nagyobb eredményeket, mint amilyeneket a saját ereje és munkája biztosíthatna. Ezeknek a természeti gondoskodó erőknek köszönheti testi életben maradását (25.) és növekedését (27.). Ha az egész természetben ily gondviselés intézkedik minden szükséglet ellátására, az embernek fel kell ébrednie lelki méltóságának tudatára: ő még több az anyagi természetnél, drágább Isten számára minden virágnál és állatnál, - és ebben a tudatban nyugodtan folytathatja élete munkáját. Biztos lehet, hogy a nagy gondoskodásból nem maradt ki éppen ő, aki koronája a természetnek.

2. Tiltja az aggodalmaskodást még inkább az, amit Isten kijelentéséből tudunk. (31-33.). A pogányok, akik Istent csak a természet jelenségeiből ismerhetik, még talán menthetők azért, hogy az anyagi szükségletek zsarnoki uralom alá hajtják lelküket. De aki tudja, hogy miképpen tárta fel előttünk Isten az Ő jellemét, az Ő szándékait, - különösen, aki minderről hallotta és elfogadta Jézus kijelentését, annak nem szabad többé kérdeznie: "Mit együnk? Mit igyunk? Mivel ruházkodjunk?" Aki ismeri az Atyát, annak nem lehet aggodalmaskodnia. Az tudja, hogy milyen végtelen szeretettel viseli szívén Isten az emberi életnek minden gondját-baját, és hogy mily erővel munkálkodik Isten az emberek között azon, hogy a lelkileg-testileg minden hiányában kielégített teljes, egészséges emberi élet megvalósuljon. Az Isten legfőbb vágya, hogy a bűnnek és bajoknak romjain felállítsa az igaz életnek boldog uralmát. Ennek az országnak és ennek az igaz állapotnak az elterjedése kétségtelenül véget vet a testi ínségnek is úgy az egyén, mint az egész emberiség életében. Azért minden igyekezetünket és aggódó buzgalmunkat arra fordítsuk, hogy a mi lelkünk is részt vegyen ennek a mennyei országlásnak az elterjedésében. Ha Isten céljait szolgáljuk, ismervén Őt, biztosak lehetünk: ez által szolgáljuk legalaposabban a magunk életének anyagi biztosítását is.

3. És tiltja az aggodalmaskodást az is, amit az egyszerű élettapasztalatból tudunk. (34.). Eltekintve minden természeti gondviseléstől és Isten üdvterveinek a kijelentéseitől, a közönséges józan megfontolás előtt is balgatagságnak bizonyul a töprengő aggodalom, mely belevész a földi szükségletek útvesztőjébe. Senkit sem segített még szükségleteinek sikeresebb biztosításához az aggodalmaskodás. Ellenkezőleg: a jövő felett való töprengés csak megbéníthatja azt a munkánkat, mellyel a jelen közvetlen szükségleteit kell elintéznünk. Ma intézzük el nyugodt lélekkel, biztos kézzel azt, ami ma szükségletünk. Ne engedjük, hogy kapkodóvá tegyen és elveszítse a fejünket már ma a holnap, és a holnapután gondja.

A saját elszigetelt egyéni életét tehát az az ember rendezi be legbölcsebben, aki nem engedi sem a földi életcélokat törekvése, sem a földi szükségleteket aggódása tárgyaivá válni, hanem a lélek örök meggazdagítását tűzi ki élete céljául, s élete folyamán a földi aggodalmaskodástól menten, szabadon bontja ki lelki életét az Isten országában. Az az eszmény, amelyet Jézus az emberi társaséletről s az embernek Istenhez való viszonyáról rajzolt, ilyen egyéni életet követel tőlünk. Nem vesztünk tehát, ha az istenfiúság által a mennyek országának megújult, testvéries társadalmába illesztjük be a magunk egyéni életét is, sőt ez az egyetlen igazi meder, melyben nyugodtan láthatjuk folyni életünk napjait az örökkévalóság felé. Az az összhang, melybe egybeigazítják Jézus törvényei az isteni, az egyéni és a társas érdekeket, valóban méltóvá teszik Őt a világ feletti uralomra. Ahol az Ő királyi hatalma keresztülviszi ezeket a gondolatokat, ott az emberiség a régi zűrzavar alatt rátalál az Isten által eleitől fogva a teremtett világba beletervezett dicsőséges rendre és harmóniára.

III. Így kihirdetvén országlásának elveit, melyeknek szigorúan kötelező voltát előrebocsátotta, Jézus még néhány utasítást csatol e törvénytárhoz, különösen a törvények felhasználására vonatkozólag (VII. 1 - 12.). Országának alattvalóit a) óvni akarja bizonyos ballépésektől e törvények alkalmazásának a módszerében (1 - 6.); b) meg akarja mutatni nekik a törvények megvalósítására képesítő erőt (7 - 11.), és c) végül röviden összefoglalja az egész törvény gyakorlati lényegét (12.), mely az egyes törvények felhasználásánál útmutatója és próbaköve lehet alattvalóinak.

a) Szükséges volt a törvény alkalmazásának módszerére nézve tanácsokat adni, mert előrelátható volt, hogy e törvények olyan elemi erővel fogják megnyerni és lelkesíteni a hallgatókat, hogy nagy sietségükben, mikor reászabják e törvényeket az emberi életre, súlyos hibákat fognak elkövetni. S a hegyi beszéd tanításainak eddigi története igazolja Jézus félelmeit. Különösen három veszedelmet látott fennforogni. Óvja alattvalóit I. a szeretetlenségtől (1-2.); II a képmutatástól (3-5.); és III. a meggondolatlanságtól (6.).

I. Az emberi természet ősi szeretetlensége már ott leskelődött, amikor végighallgatta Jézusnak törvényeit, s azokban felismerte az emberi élet igaz tükrét, - és előre örült, hogy e tükörben hogy fognak meglátszani más emberek hibái. Milyen tökéletes mérték a Jézus törvénye ahhoz, hogy felebarátaink bűneit kimutathassuk vele, s azután kárörömmel pálcát törjünk felettük. De Jézus nem azzal a szándékkal hirdette ki törvényeit, hogy azok világánál elkárhoztasson bennünket, hanem hogy azok megvalósítása által boldogokká tegyen. Ha e törvény világánál hibák tűnnek ki embertársaink életében, nekünk nem az ítélet, hanem a segítés, nem a rosszakaratú megbélyegzés, hanem a hibák szeretetteljes kiküszöbölése lehet a célunk. Aki ítéletre használja fel e törvényt, az ellen maga Jézus is az ítélet perzselő, megsemmisítő fényével villogtatja követelményeit. (1 - 2.)

II. Ha elkerültük is azt a veszélyt, hogy Jézus törvényeit felebarátaink hibáinak a kárörvendő feszegetésére használjuk fel; ha teljes jóindulattal azért fáradozunk is, hogy e törvényeket megvalósítsuk mások életében és segítsünk felebarátainknak megszabadulni bűneik szúrásától, egy másik veszélynek eshetünk áldozatul: a képmutatásnak. (3 - 5.) Annak, hogy felebarátainknak ajánlgatjuk a Jézus törvényeinek követését, de magunk nem igazítjuk ahhoz életünket. Talán nem akarjuk megcsalni embertársainkat, magunkat ámítottuk már el. Annyira belegyakoroltuk magunkat a Jézus elveinek mások előtt való képviseletébe, hirdetésébe és alkalmazásába, hogy el sem hisszük már, hogy a magunk életében is van még tisztogatni való. "Nem veszed észre." Az ilyen esetekben Jézus a legkíméletlenebb. A legmaróbb gúny szemrehányásával igyekszik felébreszteni az embert arra, hogy az Ő törvényeit becsületesen vigye keresztül a saját életében, ahol talán kiáltó bajok vannak, s csak azután próbáljon mások elé menni e törvények igazságával.

III. De a legjobb indulatú és legbecsületesebb lélek is súlyos hibákat követhet el, ha e törvényeknek az emberek életére való alkalmazásánál meggondolatlan. (6.) Vannak emberek, kikhez jobb el sem vinni Jézus követelményeit, vagy jobban mondva: nem mindig lehet azoknak hirdetésével előállni bárki előtt. Sokszor ahelyett, hogy érvényt szerezhetnénk azoknak, és Jézus uralmát terjesztenénk ezzel, csak inkább rontjuk a helyzetet, elmérgesítjük az ellenállást, és magunknak is keserű zaklattatást szerzünk. Igaz, hogy arra el kell készülve lennünk, hogy sokszor ellenállás és makacsság a felelet Jézus törvényeire. Csak arra vigyázzunk, hogy olyankor ne hozzuk elő azokat, amikor a makacsság nem is a törvényeknek maguknak szól (mert azokat meg sem értették még), hanem a mi ügyetlen és meggondolatlan eljárásunk visszhangja. A legkíméletesebb körültekintés vezesse a mennyek országának polgárait felséges törvényeiknek a hirdetésében.

b) A módszer hibáinak a feltüntetése mellett még szükségesebb volt, hogy Jézus rámutasson a törvény megvalósításának az erőforrására. (7-11.) Úgy a maguk belső életében, mint kint az emberek között, temérdek nehézség és akadály fogja alattvalóinak útját állni, amikor e törvények szerint élni, és másokat is irányítani akarnak. Hamarosan rá fognak jönni, hogy az emberi erő számára egyszerűen lehetetlenség, hiú megvalósíthatatlan ábránd a mennyeknek országa, melyről Jézus olyan felséges képet rajzolt.

Azonban nem is az ő erejükre van bízva. Isten maga akarja elvégezni az Ő országának megvalósulását, s ezért annak minden polgára maga mellett érezheti Istennek teljes segítségét. Így semmi sem lehetetlen. Ha Isten rendelkezésünkre bocsátja az Ő erejét, akkor megvalósulhat Jézus eszménye.

1. Jézus azért itt figyelmünkbe ajánlja az imádkozást, mint annak módját, hogy életünkbe és azon keresztül, a magunkénál nagyobb erők áradjanak. És ismételt nyomatékkal hirdeti az imádságnak biztos értékét, meghallgattatásának kétségtelen voltát minden látszólagos ellentmondás közepette is. Sokszor könnyű hinni az imádság eredményt hozó erejében. Olyan közel érezzük magunkhoz Istent, hogy egyszerűen színről-színre eléje állunk kérésünkkel, és mindjárt tudjuk is, hogy megadatott nekünk. Máskor útvesztőbe jutunk. Nem tudjuk, hogy mit is kérjünk, és szinte elvesztettük magát Istent is. De a komoly kereső imádság előtt ilyenkor is tisztázódik a helyzet, és ha sok zűrzavaron át, mégis rá fog találni az óhajtott eredményre. Sokszor azonban egészen reménytelennek látszik a helyzet. Mintha be volnánk zárva a változhatatlan körülmények sötét börtönébe, és aki ránk fordította a kulcsot, az is messze elment volna, hogy magunkra hagyjon tehetetlenségünkben. Ilyenkor se mondjunk le arról, hogy a mennyek országának törvényei mégis megvalósulnak. Nem vagyunk magunkra hagyatva; a körülmények torlasza mögött csendben ott vár Isten, és imádságunk elszánt ostroma alatt meg fogja nyitni számunkra a szabadulásra kivezető utat. (7-8.)

2. Az imádság erejébe azért vethetjük ezt a feltétlen bizalmat, mert Isten - Atya. A földi atya, aki megromlott, szegényes hasonmása az Ő lényének, nem tehet mást, minthogy azonosítsa magát gyermekének szükségleteivel; ha a gyermek valami jót akar, az atya is kénytelen akarni azt, és ereje szerint meg is szerezni gyermeke számára. Isten - mert Ő szeretetben tökéletes, - még teljesebb egységbe forr a mi életünkkel, s ami nekünk jó, azt feltétlenül kívánja és akarja Ő is. És az Ő hatalma nincs korlátok közé szorítva. Ez Jézus szerint a biztos alapja az imádságnak, és az imádság által a mennyek országa megvalósulásának.

c) És végül egy mondatba összefoglalva megadja Jézus az egész törvénynek, amelyet kifejtett, a lényegét. Hogy tanítványai könnyen megvizsgálhassák bármikor: helyes nyomon követik-e királyuknak akaratát, adja nekik ezt az "arany szabályt" (12.). Nem azt, hogy ne tegyék másokkal, amit maguknak nem kívánnak. Ez nagyon szegényes élet volna, - puszta tartózkodás a mások megbántásától. Hanem: "cselekedjétek!" Tevőleges szolgálatban kell állniuk mindenkor felebarátaikkal szemben. Ismerjék és érezzék felebarátaik szükségét, és róják le azokkal szemben a segítés kötelességét. Ebben természetesen ne mindig a felebarát kívánságai vezessék őket. Képtelenségre vezetne, ha mindenki meg akarná tenni felebarátainak azt a szolgálatot, amit az tőle óhajt. Használja a mennyek országának minden polgára itt a maga megtisztult ítélőképességét. Képzelje bele magát felebarátjának helyzetébe, és amit akkor másoktól óhajtana a maga számára, azt tegye meg az ő felebarátjának. Nem más ez, mint a szeretet egyszerű parancsolata. Az a lelkület képes betölteni ezt az "arany szabályt", amely ment a maga önző vágyainak és érdekeinek a hajszolásától, és eléggé szabad önmagától ahhoz, hogy beleélje magát mások világába, elgondolja az ő gondolataikat, érezze az ő örömüket és fájdalmukat, és akarja munkás akarattal az ő boldogulásukat. Jézus olyan emberekkel akarja benépesíteni a földet, akik az önzés elzárkózásából kibontakozva így mások életében és mások életéért élnek. Ez volt isten terve eleitől fogva. Ez a tartalma annak a régi kijelentésnek is, melynek megvalósulása előtt nem múlhat el ég és föld. A mennyeknek országa a szeretetnek országa.

C) Miután így megismertette hallgatóival azokat a törvényeket, melyek szerint Ő az Ő országában kormányozni akarja az emberi életet, beszédének befejezésében azokhoz fordul, kik vonzódnak ugyan már hozzá országának igazságától és szépségétől megragadva, de akik határozott döntéssel még nem szánták oda életüket az Ő szolgálatára. Komoly szavakkal intézi hozzájuk a mennyek országának hívó szózatát. (VIII. 13-27.) Ez a hívás I. sürgetés (13-14.), azután II. óvás (15-20.), és végül III. egy utolsó felvilágosítás alakjában igyekszik megnyerni és megragadni a mennyek országához vonzódó szíveket.

I. Mindenekelőtt feltünteti Jézus annak a lépésnek, mellyel az ember az Ő országához csatlakozik, a félelmetes komolyságát, hogy ezzel sürgesse hallgatóit annak megtételére. (13-14.) Nem titkolja el a nehézségeket, amelyek a határozatlan lelkeket visszariaszthatnák, de hirdeti azt is, hogy e nehézségekkel érdemes elszántan leszámolni a kockán forgó végtelen érdekek végett.

a) Nehéz a mennyek országába belépni is, abban tovább haladni is. Senki sem csúszik bele önként, és senki sem boldogul benne küzdés nélkül. Ennek oka nem a mennyek országában rejlik, mintha annak uralma zord és félelmetes volna. Az emberi természetben rejlik az ok: az ember önző, önhitt, anyagi lénye fellázad Jézusnak a testvériségről, az istenfiúságról és a lelkiségről adott törvényei ellen. Csak ennek a megromlott természetnek legyűrése árán és annak állandó fékentartása által lehet valaki Jézus alattvalója. Mivel a mennyek országának polgársága ily belső nehéz küzdelemmel jár, az emberek többsége inkább kikerüli ez utat. Választja azt a kényelmesebb életmódot, melyben mit sem törődve Jézus törvényeivel, egyszerűen szabad folyást engedhet hajlamainak, természetének. Csak a kisebbség vállalja a harcot önmaga ellen.

b) De érdemes is a mennyek országának tagjai közé tartozni. Az ember itt nyeri el igazi életét. Ha ide el nem jut valaki, annak egész élete elhibázott, kárbaveszett. Élet-halál kérdése az egyénnek, a földi és a földöntúli létre nézve, hogy Jézus uralma alá kerül-e.

Így világosan leszámolva az árral, amit le kell róni, és az eredménnyel, amit el lehet várni, senki se habozzon, se ne halogassa a nagy döntést, hanem elszántan "menjen be a szoros kapun".

II. Hogy beláttassa, mennyire a saját érdekükben sürgeti hallgatóit a rögös út megkezdésére, Jézus rámutat életüknek egy nagy veszedelmére, melytől óvni akarja őket. (15-20.) Az emberi élet legnagyobb kérdése az, hogy kinek a vezetését, kinek a befolyását fogadja el. Nincs ember, aki ne függne más, nagy vezető személyiségektől meggyőződéseinek a kialakulásában, életfelfogásának a leszűrődésében. Mindnyájan valamilyen prófétáknak a beszédére figyelünk, és azután indulunk. Mármost éppen azért, mert Jézus küzdelmes, nehéz útra hívja hallgatóit, azok könnyen abba a veszélybe esnek, hogy neki hátat fordítva inkább olyanok tanítására hallgassanak, akik hízelgőbb beszéddel, könnyebb, kényelmesebb útra hívogatják őket. Ezeknek a "hamis prófétáknak" a hatalmától akarja megóvni őket.

a) Leleplezi azoknak képmutatását. (15.) Jóbarátoknak látszanak, megnyerő a beszédük, mert amit hirdetnek, az oly nagyon megfelel a tulajdon hajlamaiknak. De a szelíd bárányköntös alatt igazi valójuk a ragadozó önzés. Voltaképpen nem adni akarnak nekünk, hanem kihasználni akarnak bennünket a maguk javára. Mindazokat a "prófétákat", akik a Jézusénál simább útról prédikálnak, az jellemzi, hogy inkább emelkedni akarnak, mint emelni, inkább boldogulni, mint boldogítani.

b) Azután rámutat Jézus az ilyenek egyéni bűneire. Közelebbről megismerkedve velük, rájövünk, hogy nekik maguknak lett volna szükségük valami megtisztító és szabadító segítségre, nemhogy méltók volnának arra, hogy mi elfogadjuk az ő hatásukat életünk vezérlő világosságául. A gyümölcseikről ítélve romlott az egész természetük és tanításuk. (16-18.)

c) Éppen ezért előre is hirdetheti Jézus bukásukat. Akármilyen népszerűségre tegyenek is szert azok a vezérlő szellemek, akik a Jézusénál olcsóbb boldogság felé terelik az embereket, dicsőségük előbb-utóbb lehanyatlik. Az Isten világában nem élhet meg sokáig a hazugság. Az élet nemsokára halomra dönti a legelterjedtebb "világnézeteket" is.(19.)

Jézus nem említi kifejezetten, de szavai között ott lappang annak a nagy ellentétnek a gondolata, mely Őt az ilyen "hamis prófétáktól" elválasztja. Ő nem a maga érdekéből, hanem minden hátsó gondolat és álnokság nélkül, tisztán a magunk boldogságáért akar tanításaival uralkodni az emberek felett. Az Ő életének "gyümölcsei" mint feltétlenül igazolják, hogy amit Ő hirdet, az jó. És éppen ezért az Ő tanításai felett nem is tart ítéletet az idő múlása. Amikor legcsillogóbb nevű ellenfelei régen a feledés tengerének a mélyén lesznek, Ő az Ő törvényeivel még mindig uralkodni fog az emberek felett. Ezért óvakodjanak hallgatói más vezetőktől, és hajoljanak meg Őelőtte.

III. Hogy célját egészen elérje s a mennyek országának hívó szava félreérthetetlen határozottsággal belehatolhasson a hallgatók lelkébe, egy végső felvilágosítással még egy esetleg megmaradt félreértést akar eloszlatni Jézus. (25-27.) Amit e záró szavakban mond, azzal nem fűz hozzá semmi újat e beszéd gondolataihoz, hanem mintegy aláhúzza még egyszer az egésznek lényegét. Felhívja hallgatóinak figyelmét, hogy az elmondottakban nem valami elméleti tant fejtegetett, melyet elég volna megérteniük, nem is ékesszólását ragyogtatta, melyet élvezniük kellene, hanem a boldog és igaz élet birodalmának, a mennyek országának a törvényeit hirdette ki, melyeket meg kell tartaniuk, hacsak nem akarnak lemondani ez ország áldásairól. Nem az ész helyeslését, nem a szív lelkesedését, hanem az akarat engedelmességét akarta elérni az egész beszéd által.

Először a) félreérthetetlen, világos szavakkal feltünteti 1. a mennyek országa polgárságának ezt a lényegét, 2. azokat az ámító tévedéseket, melyek el szokták ezt homályosítani, és 3. e tévedések eloszlását, mely sok embernél, sajnos, már későn következik be. (21-23.) S azután b) ugyanezeket a gondolatokat egy megkapó példázatba öltözteti, hogy annak képei kitörölhetetlenül elkísérjék hallgatóinak lelkét, ha minden egyebet elfelejtenének is. (24-27.)

1. A mennyek országa polgárságának lényege az engedelmesség. A mennyek országa nem valami díszítő zománc, mely be akarja vonni életünket anélkül, hogy annak belső mivoltába beleavatkoznék. Ha ilyesmi volna, akkor elég volna polgárságához az, hogy lelkesedjünk Jézusért és az Ő gondolataiért. Hogy körülvegyük hangos "Uram! Uram!" hódolattal. Vagyis: elintézhetnénk az egészet szájjal. Azonban a mennyek országa nem kevesebb, mint egész életrendünknek átalakulása Isten akaratához képest. A mennyek országa olyan életet jelent, melyben a mennyei Atya akarata dönt el mindent. Ezért polgára csak az lehet, aki aláveti magát ez akaratnak, és cselekszi azt. A tettek gyakorlati világában látszik meg, kicsoda Jézus alattvalója. Ha engedelmesen odaadjuk akaratunkat a mennyei Atya akaratának feltétlen szolgálatára, akkor lejutottunk életünk felszíne alatt a maradandó biztos sziklaalapra, melyre biztosan építhetjük jövőnket. Örökkévalóság költözik az életünkbe így. A mennyek országának életét éljük már most a múló napok és percek világában. (21.)

2. Az emberi felületes természet azonban nagyon hajlandó eltéveszteni ezt a világos igazságot. Abba a tévedésbe esik, hogy a mennyek országába lehet tartozni ilyen engedelmesség nélkül is. És a látszat sokszor igazat ad e tévedésnek. Olyan könnyű Jézustól elragadtatott felületes lelkesedéssel is - kedvező viszonyok mellett - sok szép eredményt elérni, melyek megtévesztően hasonlók a mennyek országának jeleihez, - anélkül azonban, hogy mindebben valóban a mennyei Atya ereje munkálkodnék. Jó időben a fövényre épített ház is éppoly szép és éppoly biztosnak látszik, mint a másik, melynek építője elég alapos volt minden múló fövény alatt megkeresni a maradandó sziklaalapot. Az a nagy veszedelme van e felületességnek, hogy az ember önmagát is elámíthatja, és a látszat hatása alatt abba a véleménybe ringathatja, hogy polgára, mégpedig kiváló polgára a Jézus országának - engedelmesség nélkül is. (22.)

3. De ezek a tévedések nem tarthatnak örökké. A látszat egyszer csak elfoszlik, s a belőle táplálkozó önelégültség keserű kiábrándulással végződik. Isten világában csak az áll meg örökké, ami az örökkévalóba magába kapcsolódik - az engedelmesség által. Minden más egyszer elmúlik. Ami a múlandóság fövenyére épült, természetesen együtt vész el a fövénnyel, mikor azt az ítélet vihara elmossa. Jönnek már e földi élet folyamán megpróbáló ítéletek, melyeknél kitűnik: igazán boldog mennyei polgár-e az, aki annak látszott. De egykor jön majd a tisztázásnak egy végleges napja is, melyen minden látszólag virágzó és sikeres élet, mely mégsem rendelte alá magát Istennek, - összeomlik. Sokaknak saját legnagyobb meglepetésére kell majd felébredniük a valóság meglátására, hogy voltaképpen nincsenek kapcsolatban Jézussal, s ezért nincs az életüknek maradandó értéke. (23.)

Bölcs az az ember, aki ezt a felvilágosítást elfogadva nem vár az esetleg késő ébredésre, hanem már jó előre maradandó életet él: cselekvő, mindennapi életében tért enged Jézus mennyei országlásának.

***

(A "Lelki dolgok" c. füzetből Bp. 1923.)

"Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak."
Máté 5:4.

Aki földi értelemben uralkodni akar az emberek felett, annak elsősorban arra kell tekintettel lennie, hogy az emberek éhesek, és kenyér kell nekik. S aki az emberek lelkivilágában akar uralkodni, annak azt nem szabad elfelejtenie, hogy az embereknek fájdalmaik vannak, és vigasztalás kell nekik. Sok nagyszerűen eltervezett kormányzati szándék, birodalomszervező program vagy társadalomboldogító rendszer megbotlott már és elterült az emberek gyomra miatt, amit nem látott meg az útjában. És sok, zseniálisan bebizonyított és hévvel hirdetett eszme hamar lomtárba került a helyett, hogy az emberek millióit vezette és irányította volna, - mert nem elégítette ki a szívüket.

A szív azért szív, hogy fájjon. Az élet nagyokat üt rajta, és mert nem kőből, hanem eleven húsból van, sajog a csapásoktól. Vannak vágyai, és a körülmények gúnyt űznek velük. Vannak reménységei és bizodalmai, és csalódik bennük. Vannak boldogan élvezett örömei, és keserűséggé változnak poharában. Vannak más szívek, amelyekhez odakötözi magát a szeretetnek élő szálaival, és a halál szétszaggatja a szálakat. Aki nem tud, vagy nem is akar vigasztalni, az ne is menjen az emberek közé, nemhogy vezetni akarná őket!

Jézus azért gyakorolt évezredek óta az emberek millióinak és millióinak lelke felett olyan romolhatatlan hatalmat, mert vigasztalójuk volt. Soha senki nem járt még e föld színén, aki annyira a szenvedő emberiségé lett volna, mint Ő. Betegek és szomorkodók között végezte fáradságos munkáját, és ugyancsak közöttük töltötte pihenő óráit is. Nem nehezedhetett a tulajdon szívére olyan hegyóriása a fájdalomnak, hogy ugyanakkor ne tudott volna érzékeny maradni mások fájdalmai iránt, és ne tudta volna kinyújtani feléjük vigasztaló szeretetének kezeit. Amikor test szerint befejeződött pályafutása itt, és arról volt szó, hogy a világ végéig itt marad Őhelyette az ő Lelke, azt is ezzel a szóval jellemezte - és ezzel mindent megmondott -: "ama vigasztaló Szent Lélek".

Nézzünk bele kissé az ő vigasztalásába. Tartsuk oda Ő elé fájdalmainkat, figyeljük meg, mi az, amit Ő mond róluk.

Sehol tömörebben összefoglalva nem találjuk Jézusnak vigasztaló művészetét, mint abban a mondásban, mely ott ragyog, mint egyik legszebb ékkő, a "boldogmondások" diadémjában: "Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak".

*

Az első dolog, ami megragadja az embert, ennek a vigasztalásnak a különössége. Nem ilyen vigasztaláshoz vagyunk szokva. Ez egészen újszerű.

Jól ismerjük az emberek vigasztaló beszédeit. Ezerszer elismételték már a füleink hallatára.

Jön az egyik, és így szól: Ne szomorkodj oly nagyon. Veszteséged vagy csalódásod csak azért olyan kínos, mert még friss a seb. Az idő múlása majd begyógyítja. Elmúlnak majd a napok, hónapok, évek, és meglásd, messzebbről visszanézve nem lesz már olyan elviselhetetlen a fájdalom. Ne telepedj le szomorúságod tövében, mint valami kőszikla árnyékában. Persze, hogy eltakarja előled még a napot is, így egyebet sem látsz, csak a sötét szirtfalat, és annak árnyékában minden egyébnek is csak elborult képét. Haladj csak tovább! Jönnek majd új gondjaid, örömeid, talán új csapások is, és meg fogod látni, hogy nincs okod éppen e miatt az egy szomorú tapasztalat miatt kétségbe esned. Az életed sok más élménye és teendője lassanként elfedezi szemed elől ezt a fájó emléket, mint ahogy a kidőlt fának a törzsét lassanként eltakarja az őserdőben elburjánzó folyondár és repkény.

Jön a másik és így szól: Ne merülj el fájdalmaid árjában. Nézd, nem te vagy az egyetlen, akinek szíve így fáj. Előtted is átélték már ugyanezt milliói az embereknek. És most is körülötted ezer meg ezer ember hordozza ugyanennek a gyásznak vagy gyötrelemnek a terheit. Miért törne össze a csapás alatt a lelked úgy, mint hogyha egymagadnak kellene felfognod egész súlyát? Amióta él az emberiség, hosszú, sűrű karavánban együtt járta a fájdalom útját. Állj be te is ebbe a fekete ruhás menetbe. Érezd át, hogy egyetemes emberi sors a tied. S akkor a szíved hangos kiáltozása elcsendesedik majd, és panaszszava elvegyül a nagy sokaság csendes zokogásába.

Megint másik jön, és így beszél: Ami megtörtént, megtörtént. Változtatni úgysem lehet rajta. Hiába sírsz tengernyi könnyet, hiába téped a hajadat, hiába marcangolod a szívedet. Marad minden úgy, amint volt. Mire való hát akkor a szomorkodás? Ha fáj a seb, igyekezzél elfelejtkezni róla. Mennél többet gondolsz rá, csak annál rosszabb. Fásítsd el a lelkedet. Keményítsd meg az akaratodat. Szorítsd össze a fogadat. S aztán eredj dolgozni, vagy vesd bele magad a szórakozásba. Felejts!

És jönnek sorba a többiek. Mind ismerős hang. Minek egyenként tovább sorolni? Egyben, a lényegben, úgyis mind megegyeznek. Akárhány féle, más-más a mondókájuk, valamennyien egyek abban, hogy felülről lefelé néznek a fájdalmas szívre, és úgy bánnak vele. Leereszkedő és vállveregető a modoruk. Akármilyen őszinték és jót akarók is, kiérzik a beszédükből, hogy szegényebbnek tartják önmaguknál a síró embert, akit vigasztalni jönnek. Részvétlátogatók ők valamennyien, akik csak azért öltik fel a gyászruhát, hogy kíméletesebb legyen a megjelenésük, - egyébként azonban örülnek, hogy nem nekik kell azt huzamosan viselniük.

Ebbe a vigasztaló társaságba lép be egyszerre csak Jézus. Ő nem öltözött feketébe. Az arcán sem borong semmilyen alkalmi gyászfelleg. Szelíden, de emelt fővel, és arcán csendes, fénylő derűvel közelít és szól: "Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak". Ő gratulálni jött. Szánakozás helyett boldognak magasztal. Veszteségeidben is nyertesnek hirdet.

Valóban szokatlan vigasztalás.

*

Fel sem ocsúdunk még elcsodálkozásunkból e felett az érthetetlennek látszó, különös vigasztalás felett, máris megragad egy másik benyomás. Az t. i., hogy végül is ez a szokatlan vigasztalás az egyetlen, ami jólesik, s amit elfogadhat a szívünk. A többi vigasztaló hangot úgy szeretnénk elhessegetni. Terhünkre vannak. Semmivel sem teszik elviselhetőbbé fájdalmainkat. Bárcsak békén hagynának. De Jézus szava, az más. Amikor az alkalmatlan többi látogatót elzavartuk, Őt ott marasztjuk. Vele akarunk egyedül lenni. Őt közelünkben akarjuk érezni. Hallani akarjuk tőle újra meg újra: "Boldogok, akik sírnak..." Ez hűs balzsam a sebre. Ez csillapít és gyógyít. Ettől világosodni kezd az éjszaka.

Minden más vigasztalás elfogadhatatlan és bántó azért, mert csak fokozza bennünk azt az érzést, amitől éppen szabadulni szeretnénk. Kifosztottaknak, szegényeknek érezzük magunkat. Elvesztettünk valamit vagy valakit, amin, vagy akin csüngött a lelkünk, s most ásítva tátong helyén az üresség. Erre azután jönnek a vigasztalók, és minden szavukból újra csak a vesztes voltunk tűnik ki. Jóakaratú részvétük is csak azt mutatja, hogy milyen szegényeknek tartanak bennünket, és hogy igyekeznek leszállni hozzánk, hogy átérezzék a mi nyomorúságunk mélységeit. Jótékonysági buzgóság az érdeklődésük, és minden, amit nyújtanak, alamizsnának tetszik, és csak mind jobban érezteti, hogy koldusokká lettünk. Így taszítanak csak mind beljebb éppen abba a kínba, amelyből ki akarnának segíteni.

Mert éppen ettől a lesújtó öntudattól akarnánk megszabadulni! Ez volna az egyetlen vigasztalás. Ha jönne valaki, aki meg tudná magyarázni, hogy fájdalmainkkal nem szegényebbekké, hanem gazdagabbakká lettünk! Ha meg tudna győzni arról, hogy az élet iskolájában a szenvedés nem megbukást és ismétlésre való utasíttatást jelent, hanem ellenkezőleg: magasabb osztályba való előléptetést, és nem a szenvedéstől megkímélteknek van joguk fölényesen visszatekinteni a meggyötört szívűekre, mint lemaradtakra, hanem éppen megfordítva! Ha valaki el tudná hitetni, hogy akárhogy vonaglik és zajg is a szívünk, áldani fogjuk még Istenünket ezekért a fájdalmakért, mint legszentebb ajándékaiért! Ez vigasztalás volna. Erre le tudnánk törölni könnyeinket az orcánkról. Fel tudnánk emelni lehanyatlott fejünket, ki tudnánk egyenesíteni összegörnyedt testünket. És meggyógyult szívünkben békesség és erő lakna újra. Mert visszakapnánk azt a tudatot, aminek hiányába belebetegedtünk, hogy az életünk emelkedik és gyarapszik. Így óhajtozik öntudatlanul is minden fájó szív az igazi vigasztaló után, s amikor szembe találkozik Jézussal, és meghallja az Ő szavát: "Boldogok, akik sírnak...", - akkor ráismer igazi vigasztalójára és el sem akarja bocsátani többé.

Az Ő szavára, erre a boldogmondásra vártunk! Így akarta éppen látni kétségbeeső szívünk a szenvedéseket, ahogy Ő látja. Éppen azért gyötrődtünk, mert ez a látás olyan lehetetlennek tetszett. Mindenkinek a szavából azt éreztük ki, hogy lehetetlen. S Ő most megmutatja, hogy lehetséges. Valóban, a szenvedésnek hétpecsétes levele, amelyet nem mertünk felbontani, mert azt hittük: ítélet van benne megírva, mely száműzetésünket mondja ki a boldog emberek birodalmából, - most felnyílik és íme, kitüntetésünk királyi oklevelének bizonyul. Az közöltetik benne, hogy besoroztattunk a kiváltságosoknak titkos rendjébe, a beavatottaknak titkos társaságába. Ezentúl mi tudunk és látunk dolgokat, amik elrejttettek a többiek elől. Megízlelünk érzéseket, amikről nincs sejtelmük se a szenvedésen kívül maradtaknak. És részünk van olyan megbízatásokban, amikre teljesen avatatlanok azok, kik előtt nem nyílt meg a fájdalmak kapuja.

Nem kitaszíttatás, hanem bebocsáttatás; nem a külső sötétség, hanem a belsőbb, szentebb szentély; nem diszkvalifikáció, hanem újabb kvalifikáció a szenvedés. Megtiszteli Isten azokat, akiket meglátogat vele. "Boldogok, akik sírnak."

Áldott légy érte, mi Urunk Jézus, hogy ilyen vigasztalást hoztál!

*

De miben áll hát az a kitüntető előny, amihez éppen a sírók jutnak hozzá? Mi az a nagy nyereség, ami úgy kárpótolja a veszteségünket, hogy még bőséges többlet is marad végül?

"Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak". Ezért? Jól értjük szavadat, Urunk? Magában a megvigasztalásban rejlenék a nyereség, amelynek tudata megvigasztalhat? Amikor viharzik a szívünk a fájdalomtól, Te jössz, és azt mondod: "csend legyen", és azzal bíztatsz, hogy kétségbeesés helyett hálaadással kellene megtelnünk, mert nem vesztettünk, hanem nyertünk? S amikor aztán elcsendesedünk és várjuk, hogy mutasd meg hát azt a nagy nyereséget, amelyért boldog hálát kell éreznünk, Te hallgatsz, hogy helyetted maga a vihar utáni csend beszéljen? Kérdjük Tőled, hogy mi az a nagy áldás, aminek a reménységéért megnyugodhat háborgó szívünk, s Te viszont azt kérded tőlünk, hogy magánál ennél a megnyugovásnál édesebb áldást ízleltünk-e már? Tehát önmagában való érték a megvigasztalódás, és a síró embert maga az a tudat kárpótolja vigasztaló erővel, hogy éppen a megvigasztalódáshoz fogja elsegíteni könnyhullatása?

Elgondolkozunk. És mennél tovább tűnődünk ezen a sajátos körben forgáson, annál jobban kezdjük érteni, - és a szívünk "igennel" és "ámennel" felel reá.

Valóban úgy kell lennie a dolognak. És ez az értelme éppen minden fájdalmunknak, hogy a megvigasztaltatáshoz juttat hozzá, amit nem is ismernénk különben. A megvigasztaltatás pedig azért olyan önmagában való érték, - mert Isten van benne. Hiszen minden "boldogmondás" mögött ez az egy nagy ígéret van: Isten. Azzal kezdi az első: "Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa!" És azzal végzi az utolsó: "Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért, mert övék a mennyeknek országa!" Ami pedig közbül van, a gyöngyfüzérnek minden egyes szeme, mind ugyanezt a fényt csillogtatja más-más színben. A mennyek országának a bírása - mi más ez, mint Istennek bírása? Éppen abban különbözik ez a mennyei ország ettől a földi világtól, amelyben mindnyájan kóborlunk és vergődünk, hogy itt elhomályosul előttünk Isten dicsőségének látása, itt az Ő akarata ellen lázadozunk, itt az Ő szeretetétől messze elsodródunk, de ott megjelenti magát nekünk; legyőzi és igazgatja akaratunkat, és keblére von, hogy soha semmi el ne szakíthasson többé. Nem hallott még a világ ünnepibb örömhírt, mint amivel Jézus jött: hogy ez az ország elközelített, nem az álmok és ábrándok dolga már, hanem a tapasztalásé és az élvezésé! Isten immár áttört minden akadályt, és beáradhat az emberi életbe!

Hány millió féle formában és színben valósul meg ez a nagyszerű lehetőség! Ahányféle az emberi szív az életnek folyton változó percei közben, annyiféle élménnyé válik számára ez az Isten-bírás. Az égi olvadt arany belesimul a mi életünknek minden redőjébe és hajlásába, és úgy válik kifogyhatatlan változatosság szerint megannyi drágasággá. Az egyik embernél megvilágosodássá, mely eloszlat minden homályt. A másik embernél feladattá, mely véget vet a tespedő tétlenségnek. A harmadik embernél tisztasággá, mely levet magáról minden undok tisztátalanságot. És így tovább.

De akinél vigasztalássá válik! Ó, ha az Isten előveszi a vésőt és úgy faragja, vájja vele a szívünket, hogy jajgatunk és vérzünk bele, - nem hiába teszi! Olyan formát készít, amelyikben rovásaiban majd legszebb és legcsillogóbb ékességeit öltheti magára az Ő belénk áradó aranya! Mit is tud az Istennek mindenre elégséges kegyelméről az, aki még megvigasztalást nem talált benne! Ugyanaz a kegyelem ez, amelyeket fájdalmaink előtt is ismertünk, ó de milyen más, amióta fájdalmas szívünkkel fogtuk fel!

Ugyebár más annak az egészsége, aki már a halál szélén járt, és onnan tért vissza az életbe? Másoknak olyan fel sem tűnő dolog, nem is gondolnak rá. De őneki a halottakból való feltámadás, amiért naponként térden állva ad hálát. És ugyebár más az a barátság, amelyet ideig-óráig megtépett a félreértés vagy a csalódás, mint az, melynek frigye mindig zavartalan volt? Ha egyszer megengesztelődéssé vált a szeretet, nem virágfüzér az többé, amely könnyen elszakadhatna, hanem acéllánc, amivel sem élet, sem halál nem bír már. Csend volt a zivatar előtt is. És csend lett újra, miután kitombolta magát a zúgó fergeteg. De milyen más ez a csend. Amaz a csend is hallgatott, talán csak azért, mert nem volt már mit mondania, és várta, hogy történjék már valami, ami megszakítja az unott egyhangúságot. Ez a csend hallgat, mert úgy telve van a szíve, hogy el sem tudja mondani titkait, és olyan szentek a titkai, hogy jobb féltékeny hallgatásba rejteni őket.

Ez a vihar utáni csend, - a mély, a gazdag, az áhítatos csend, az Isten csendje, - a megvigasztaltatás. A szivárvány színpompájától átölelt csend. Ha rohanó, vészes, villámló felhők el nem borították volna a napfényt egy időre, meg tudta-e volna mutatni dicsőségét így?

"Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak".

*

Szinte kedvünk volna elindulni és keresni a fájdalmakat, ha azok árán ilyen csodás áldás birtokába juthatunk. Hadd érjen a szenvedés! Közelebb visz majd Istenhez!

De nem úgy, nem úgy, testvérem! Kitüntetésről van szó. Azért nem lehet tolongani. Azt senki ki nem követelheti magának. Azoknak van fenntartva, akiknek Isten az Ő kiválasztó kegyelme szerint szánta.

Maradj csak csendesen a magad útján, amelyen elindított és igazgat. De majd, ha jön a fájdalmak órája, - és elkészülhetsz rá, hogy egyszer téged is felkeresnek, - akkor ne féljen, és ne riadozzék a szíved. Nem romlásodnak, hanem megdicsőülésednek órája ütött. Isten meg akar tisztelni azzal, hogy részt ad neked is az Ő vigasztalásából. Boldog leszel...

***

(Református Igehirdető, 1925. febr.)

"Boldogok a lelki szegények,
mert övék a mennyeknek országa."
Máté 5, 3..

Képzeljük csak el egy percre, hogy Jézusnak ezzel a mondásával nem áhítatos elmélkedésünk csendjében találkozunk, hanem kint a világ mindennapi forgatagában! Mi lenne, ha egy szép napon minden ember, amikor kezébe veszi a reggeli újságot, a vezércikk helyén nagy betűkkel ezt olvasná: "Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa"; ha az utcák tömkelegében járva hirdetőtáblákról és oszlopokról is lépten-nyomon ez a mondat harsogna mindenki szemébe: "Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa"; és ha a sötétség leszálltakor a házak tetején kigyulladó villanyos reklám újra csak azt hirdetné a munkájából hazatérő, vagy szórakozása után futó embernek: "Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa!" Soha annyi rossz élc nem röpködött volna az emberek között, mint amennyi egy ilyen napon kelne szárnyra. Micsoda vállvonogató nyegleséggel, vagy bosszús tiltakozással, vagy bámész megnemértéssel fogadnák az emberek ezt a jézusi mondást! És hogy feltárulna ebben annak az ásító, sötét szakadéknak mélysége, mely a mai embert elválasztja Jézus Krisztustól!

Pedig alapjában ugyanaz a jelenség állna előttünk, mint amikor a halálosan beteg gyermek kiönti az egyetlen üveg orvosságot, amely megmenthetné az életét, vagy mint amikor a nyomorban összetöpörödött anyóka kisöpri azt a papírosdarabot, amelyen gondtalan élethez elégséges pénzösszeget utalványozott neki valami ismeretlen jóltevő. Szomorú és szánalmas tudatlanságból történik, hogy ilyen közömbös hidegséggel, sőt elutasító fölénnyel fogadják az emberek azt, ami gyógyító és szabadító igazsága lehetne az életüknek!

Először is nem tudják, hogy mit jelent az, amikor Jézus a "mennyek országát" ajánlja fel a "lelki szegényeknek". Azt hiszik: valami távoli, bizonytalan másvilágra szóló ígéret ez; mint valami írás, amit egyszer majd valahol, talán készpénzre lehet váltani, de ki ad érte addig és itt egy fabatkát is? Valójában pedig azonnali hatállyal bíró, rögtön foganatosítható tulajdonlevél az, amit Jézus itt felénk nyújt: "övék" - most, itt - "a mennyek országa!"

És éppolyan érthetetlen marad a legtöbb ember számára az a feltétel is, amelyhez Jézus ezt az életet meggazdagító nagy tapasztalást, a mennyek országának polgárjogát fűzi: "Boldogok a lelki szegények." Amikor most ennek értelmében akarunk elmélyedni, ne tartsunk szemlét a sokféle félreértés felett, amelynek áldozatául estek e szavak, sem a sokféle magyarázati kísérlet felett, amellyel értelmüket tisztázni próbálták. Inkább azt a kérdést vessük fel: Mi lehet az oka annak, hogy annyi magyarázatra van szüksége e mondásnak? Hiszen Jézus nem beszélt itt rejtvényekben. Akikhez a hegyi beszédnek, ennek a hatalmas szózatnak mindjárt a legelső mondata elhangzott annak idején, azok az egyszerű emberek meg kellett, hogy értsék, és bizonyára meg is értették. Miért nem világos hát előttünk?

Vajon nem az borítja-e homályba a mi szemünkben a "lelki szegénység" értelmét, hogy egyáltalán idegenek vagyunk a szegénységnek magának a fogalmától? Hogy a "lelki szegénység", amit Jézus emleget, nagyon szoros összefüggésben van a szó közönséges értelmében vett szegénységgel, az kitűnik abból, hogy egy másik helyén az Újszövetségnek, a Lukács evangéliumában, mely szintén megőrizte számunkra a hegyi beszéd töredékeit, ugyanez a mondás így van feljegyezve: "Boldogok vagytok, ti szegények..." Akikhez Jézus annak idején szólott, valóban szegény emberek voltak legnagyobb részt; mindennap viselték ennek a sorsnak nyomasztó terhét, belülről ismerték, keserves tapasztalásból a szegénység értelmét. Nem ezért volt-e hát számukra olyan világos az, amit Jézus a "lelki szegénységről" mondott?

Legyünk őszinték: alapjában véve - akárhogy őrizzük is kívülről a régi úri módnak a látszatát - mi is szegények vagyunk ma mindnyájan. Nyomorba taszított nemzet fiai és leányai, még ha egyénileg fölötte tudjuk is tartani fejünket a mindent elborító áradatnak, mind együtt sodródunk a szegénység iszapos folyamával. Ha nyíltan számon vesszük mindazt, amire ezek a nehéz, rossz évek a szegénység egyetemes iskolájában megtanítottak bennünket: talán megnyílik annak világánál számunkra is egészen önkéntelenül a lelki szegénység titka.

Talán nem akart egyebet Jézus ezzel a mondásával, mint éppen a szegénység élményeit úgy elmélyíteni, hogy azok alján mindennél nagyobb gazdagságra bukkanjunk reá. Talán éppen arról van itt szó, hogy amilyen emésztő és sorvasztó ellenség a szegénység, amíg a házunk körül tanyázik, ugyanolyan jóltevő, áldott angyallá válhat, ha megnyitjuk előtte a szívünket, hogy beljebb kerüljön, hogy minden konzekvenciáját levonhassuk, hogy lelki ügyünkké válhassék...

Mit is jelent szegénynek lenni? Megtanultuk mostanában nagyon sokan, akik csak hírből tudtuk eddig, hogy a szegény ember függő helyzetben levő ember.

Szegény az, aki ma megél ugyan valahogy, de hogy holnap hogyan fog megélni, azt csak holnap fogja megtudni. Ilyen emberek vették körül Jézust annak idején. Semmi sem foglalkoztatta őket úgy, mint "a holnapért való aggodalmaskodás": "mit együnk, mit igyunk, mivel ruházkodjunk?" Ha kiszálltak a tóra halászbárkájukban, kifogtak belőle annyit, amennyit eladhattak a piacon és jól tarthatták vele a házuk népét - aznap. S aztán, másnap, újra kezdődött a harc, megint egynapi kenyérért. És hányan voltak köztük olyanok, mint a szőlőbeli munkások példázatának szereplői, akik fölött már elmúlt az egész nap úgy, hogy még nem biztosíthatták a maguk és családjuk egynapi megélhetését sem!

A gazdag ember? Megrajzolta Jézus annak képét is az ellentét végett. Az így beszélhetett: "Egyél, igyál én lelkem! Sok esztendőre eltett javaid vannak neked!" A gazdag ember "független exisztencia." Számára nem kérdés a holnapi megélhetés. A jövőnek bizonytalansága őt nem aggasztja: az ő jövője akár élete végéig biztosítva van. Ő alatta szilárd a talaj, és biztos léptekkel járhatja sorsa útját. Kezében van a sorsa: megcsinálhatja terveit, beoszthatja a rendelkezésére álló anyagi eszközöket, intézkedhet a holnapról, a holnaputánról, a jövő esztendőről...

Mit is mondott az isteni szó a példázatbeli gazdagnak? - "Bolond!" És csakugyan az volt: kitűnt, hogy már aznap éjszaka olyan fordulatot vett a sorsa, amely ellen nem lehet intézkedni a világ minden gazdagságának birtokában sem. Az igazság mégiscsak az, hogy a gazdag ember nagy függetlensége nyomorult képzelődés. A holnapja neki is bizonytalan. A jól megépített, kövezett, szilárd út alatt, amelyen ő jár, szintén rejtett tüzek forralják a föld mélységeit, és sohasem tudhatja, mikor rendül meg egész világa, mikor tör ki a háborgó láva, és mikor omlik üszkös romokba minden jól kiszámított pompás terve!

Mi hát a gazdag ember előnye a szegénnyel szemben? Csak az, hogy eláltathatja magát ideig-óráig. A szegénynek fájdalmas hátrányában pedig ott a nagy áldás: neki naponként szemébe mered a palástolatlan igazság, az emberi sorsnak bizonytalansága. A szegény ember nem képzelődhet független életről: minden reggel felébreszti álmából a gond, és ébren tartja a valóság meglátására. A szegény ember nem felejtheti el az emberi élet alaptörvényét, mert sorsa naponkénti emlékeztető rá: a jelen lehet bizonyos, de a jövő mindig nyitott kérdés!

A szegény ember számára éppen ezért mindig égetően aktuális az a legnagyobb kérdés, - ami felett a gazdag ember képzelt függetlenségében néha egész életén át túlteszi magát, - hogy ha a sorsunk ilyen függő, hát kitől vagy mitől függ? Ahová a gazdag ember talán egy elpazarolt élet kiábrándulása után vetődik el, oda a szegényt naponként elvezeti sorsa: az Isten ajtaja elé, hogy ott bezörgessen és megtudja: nem Őnála van-e az embersors intézése? A szegény ember élete naponkénti iskola az Istenben való bizalomra, aki egyetlen biztosítéka lehet a bizonytalan holnapnak. A szegénységben szinte magától adódik az egyetlen békés és boldog függésnek, az Isten mindeneket igazgató atyai szeretetétől való függésnek a kipróbálása és megtapasztalása. Éppen azért, mert olyan ingoványos a talaj a lábai alatt, a szegény embert jobban hívogatja az örökké rendíthetetlen kőszikla menedékhelye. És ha majd a gazdagnak látszólagos biztonsága szétfoszlott, és recsegő gerendázatú palotája alól neki is menekülnie kell a katasztrófák földrengető óráiban, ő sem hajthatja máshol nyugalomra a fejét, mint ahol a szegény már régóta otthon van: az Isten mindeneket intéző erős karjai között.

Boldog, aki szegénységében megtanulta ezt a lelki megoldást, és boldog, akivel gazdagsága nem felejttette el, hogy igazában milyen szegény ő is. Övék a mennyeknek országa.

Egy másik fájdalmas tapasztalata a szegénységnek: a korlátozott élet.

A szegény ember börtönbe van zárva. A vágyai vinnék, az álmai vonnák. De alig tesz egy-két lépést, áthatolhatatlan falakba ütközik. Erre nem telik, arra sem futja. Hiába várják a szépség és a tudás kincsei könyvekben elraktározva: ő azokat nem szerezheti meg. Integetnek feléje távoli bűbájos vidékek: ő örülhet, ha szorgos munkája mellől ellopva egy-egy órát, a város határában láthat egy kis zöldet, és szívhat egy kis friss levegőt. Jól esne neki is szép és barátságos otthont berendeznie: talán még arra sem képes, hogy lakása lehullott vakolatát pótolja. Ezer kérésére, amellyel kinyújtja kezét örömök felé, az élet vitát nem ismerő "nem"-mel felel.

A gazdag ember bírja. Amire megéhezik és megszomjazik a lelke, azzal megteríttetheti asztalát. Előtte nyitva a világ. Nincs az a korlát e földön, amit a pénz hatalmával el ne lehetne mozdítani, vagy meg ne lehetne kerülni, vagy alá ne lehetne fúrni, vagy át nem lehetne repülni. A gazdag nem akad el; szabadon siethet színes vágyai után...

De megérkezik-e a célhoz? Talál-e kielégülést? Vagy inkább úgy áll-e a dolog, hogy minden elért célpontból csak újabb, távolibb, még csábítóbb célok tűnnek elő, és minden kihajtott pohár után csak annál égetőbb a soha ki nem elégíthető szomjúság? A gazdag emberrel megint csak az önáltatás ördöge játszik. Hiába tolja szét akármilyen tágasra élete határait, valahol mégiscsak beléjük ütközik, s ha újra, még messzebb tünteti is el útjából, szabadnak vélt röptében akkor is csak be van zárva. Soha nem változtathat azon, hogy az emberi szív vágyai mindig messzebbre nyúlnak, mint amennyire erői elérnek, ha még oly szédítően nagyok is. Végül mégiscsak oda jut, ahová az élet minden tiszta és szennyes élvezetét végigkóstolt költő: "De végtelen a lelkem, s de véges a világ!" Börtönbe zárt rab ő is.

Olyan a gazdag és a szegény, mint az egy faluban született két gyerek, akiknek látókörét behatárolják a falu körül húzódó hegyláncok. Mind a kettő álmodozik arról, milyen nagy és szép is lehet a világ ott túl, a kis völgyön kívül, ahová lehajlik az égbolt, és ahol a szivárvány leér az emberek lábához. Az egyiket odaköti sorsa a kis faluhoz. A másik szabad, elmehet vágyai után. Régi mese, örökké igaz. Túl a hegyen új völgy, új orom. Rónákon, tengereken is túl új világok. A vándor már elfáradt, haja már őszbe borul, tagjai már roskadoznak. Ma sincs közelebb a célhoz, mint gyermekkorában. Ha szivárványt akar látni, ma is csak fölfelé kell néznie. Csak úgy pihentetheti meg szemét rajta, mint az otthon maradt játszótárs.

A szegény megtakarította az egész gyötrelmes hajszát: Ő eleitől fogva tudta és érezte, hogy be van zárva egy olyan világba, amelyből végtelenséget csak odafent lehet látni. Őt mindennap arra tanította, késztette a sorsa, hogy ne vízszintes irányban keresse a nyugvópontot, hanem függőleges irányban, a magasságban. Ő hamarabb figyelt az onnan felülről hangzó szóra: "Én vagyok az életnek vize. Aki énbennem hisz, soha meg nem szomjúhozik." Ő kénytelen volt mindazért, amit e világ megtagadott tőle, egy másik világban keresni kárpótlást. És végül kitűnik, hogy az élet asztalánál jóllakott gazdag is itt találja meg egyedüli csillapodását, ahol a földi bőségből kitagadott!

Megint csak áldott iskolának bizonyul a szegénység, és boldog a gazdag is, ha nem várja meg, míg külső csapások sújtása alatt veszi észre, hogy lélekben neki is meg kell tanulnia a szegénység leckéjét.

De van a szegénységnek egy mindennél fájdalmasabb panasza: a szegény ember: tehetetlen ember.

Hogy a szegénység korlátai milyen gyötrelmesek, azt nem is értjük meg addig, míg csak arra gondolunk, hogy a szegény ember nem elégítheti ki a maga vágyait. Csak amikor az önzésnek ebből a szempontjából áthelyezkedünk az önzetlenség szempontjára, akkor vágnak a húsunkba a szegénység rabbilincsei. Amikor nem a maga vágyait akarná kielégíteni, hanem másokon akarna szükségükben segíteni, és nem lehet, mert nem áll módjában: akkor teljesedik be a szegény emberen sorsának tragédiája. Beteg a gyermeke, megmenthetné az életét, ha elküldhetné jó levegőre, gondozás alá, de nem lehet. A szomszédjához becsapott valami nagy szerencsétlenség villáma, pusztulás fenyegeti az egész családot, züllésnek indulnak majd a gyermekek, és nem is olyan nagy pénzösszeggel fel lehetne újra építeni és viruló boldogságnak lehetne indítani az egész család életét, de honnan? S azután lát az utca piszkában játszó gyermekeket, már zsenge testük megtelik sorvasztó betegség csíráival; virágos kertekben kellene futkározniuk! Lát mocskos, füstös lebujokban erős fiatal embereket, munkás családapákat; valahol csak kell találkozniuk, szórakozniuk, eltréfálkozniuk; miért nincs tiszta, lélekemelő hely és alkalom, ahol szabad óráikban elmulathatnának, romlás helyett épülést találva? Lát beláthatatlanul hömpölygő emberáradatot tódulni lefelé a lejtőn, tengődni tudatlanságban, elmerülni állatiságban, tolongva verekedni testnek és léleknek mételyéért, mintha életnek nektárja volna; pedig meg lehetne állítani, észre lehetne téríteni, jobbra lehetne bírni őket! Csak volna pénz, pénz, pénz, az életmentő munkához! A szegény ember karja tehetetlenül hanyatlik le, - nem segíthet.

A gazdagnak van rá hatalma. Oh, miért is nem használja sűrűbben, bátrabban, boldogabban! Milyen csodákat művelhet az önzetlenség és a szeretet oltárára odaszentelt vagyon! Pusztulás helyén mennyi virulást fakaszthat! Boldog nemzetek azok, amelyeknek gazdag fiai megtanulták az ilyen költekezésnek sportját, ahol az egyik milliárdos minden várost nyilvános könyvtárral ajándékoz meg nehéz munkával szerzett vagyonából, a másik pusztító betegségek elleni harcokban finanszírozza az orvostudomány harcosait, a harmadik üdülésre szoruló ványadt gyermekek ezreinek biztosít nyaranta testi-lelki felfrissülést és így tovább, hosszú sorban!

És mégis, újra csak azt kell mondanunk, hogy a szegény ember előnyben van a gazdaggal szemben. Mert nézd: a milliárdos emberbarát miközben fárad könnyet törölni, nyomort oszlatni, boldogabb világot építeni, - áldja meg Isten a munkájában! - milyen könnyen érzéketlenné válik a legnagyobb szükség iránt, és vakká a legnagyobb orvosság iránt! Milyen könnyen világmegváltó hatalmasságnak képzeli magát, holott igazában pénzzel, ha hegyszámra raknák is össze, soha, de soha nem lehet megtörni azt az átkot, amely alatt az emberi élet senyved!

Ám építse a gazdag a szebb jövendőt az emberek millióinak, - de bevonulnak-e majd az ígéret földjére azok, akik most még a pusztaságban vándorolnak? Mire készen lesz a segítség, hol lesznek akkor már azok, akiken segíteni akart? Más az, amire az embereknek mindennél mélyebb szükségük van temérdek nyomorúságukban! Nem lehet a világnak megváltója az, aki szenvedései és bajai fölött áll, és onnan ígér és készít valamit, ami a szenvedéseken és bajokon túl van. Az embereknek a szenvedések és bajok közepette van szükségük megváltásra, és megváltójuk csak olyas valaki lehet, aki velük együtt gyötrődik azoknak a terhe alatt!

A szegény ember, aki tehetetlenül áll a világ sebeivel szemben, hamarabb megérti az Isten megváltását, a Krisztust, aki felvette a mi testünket és minden nyomorúságunkat, aki hordozta a mi sebeinket, megosztotta a mi betegségeinket - és így lett nekünk Szabadítónkká. A szegény ember közelebb lakik a kereszthez, és jobban és többet tud róla mondani azoknak, akiken alapjában véve csak éppen ez az üzenet segíthet.

Boldog a gazdag is, ha megfeledkezve gazdagságáról, szerényen részt kér a szegény embernek ebből a kiváltságából, és lélekben beáll melléje a Krisztus sebeivel gyógyítani ezt a beteg világot!

*

Sokszor szemére hányták a keresztyénségnek a szegénységnek ezt a magasztalását. Akadálya, sőt visszavetője ez által - mondották - az emberiség társadalmi haladásának. Ahelyett, hogy az élet igazságtalanságainak tudatát ébren tartaná, a kiáltó vagyoni ellentétek ellen fellázítaná a lelkiismeretet, és a szegénységet a világból kiirtandó rákfenének nyilvánítaná, - boldognak dicséri a szegényeket. Nos, ne szálljunk vitába ezzel a váddal most. Ha van benne igazság, az úgysem az Evangéliumot, hanem azokat a vallóit illeti csak, akik szájukkal vallották, szívükkel és életükkel meghazudtolták. Akiknek joguk volt Krisztus nevében beszélni, azok - tudjuk - éppen azt tették, aminek az elmulasztásával vádolná őket ez a támadás. De mondjuk ki bátran: az Evangéliumban igenis benne van a szegénység dicsérete is! Még annak a nagy, komoly kockázatnak az árán is, hogy félre fogják érteni az emberek, és a szegénység szentesítésének fogják tekinteni, az Evangélium mer beszélni a szegénység rongyai alatt viselhető királyi palástról, és meri a gazdagot iskolába küldeni a szegény emberhez. Szent és nagy parancs az igazság és szeretet elveivel megoldani a földi élet gazdasági perpatvarait. De éppen ennek sikere érdekében az Evangélium előbbre valónak tesz egy még szentebb és nagyobb ügyet: az örökkévalóság kérdését. Ennek csendes szentélyébe hívogatja be a piacon civódó embereket. Itt megtanítja a szegényt az ő felséges előnyeire, és megtanítja a gazdagot az ő veszedelmes hátrányaira. S amikor elcsendesedve a szegény lelki szegénnyé lett, s a gazdag is lelki szegénnyé lett, és a "mennyek országának" kimondhatatlan kincse betölti a lelküket, újra elküldi őket ki a piacra: most már intézzétek el peres ügyeteket! És most már minden más. Bábeli zűrzavar helyett megértik egymás beszédét. A zakatoló, zötyögő gépezetre olaj ömlött, és simán halad a cél felé. A "mennyek országa" isteni erejével kitört a szívek rejtekéből, és a földi élet formáló tényezőjévé lett. Nemcsak a "mennyek országa", - a földi világ kibontakozásának egyetlen reménysége is csak az övék - "a lelki szegényeké".

***

(1944. február 13-án.)

Lectio: Máté 25, 1 - 13.

Textus: "Ne gyűjtsetek magatoknak kincset e földön...
hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket mennyben..."
Mt. 6, 19-20.

Jézusnak ez a két intelme: "Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön, hanem gyűjtsetek magatoknak kincset a mennyben", olyan elválaszthatatlanul összetartozik egymással, mint ugyan-annak a pajzsnak a domború és homorú oldala. De az egyik oldal, amelyről minden földi gazdagságnak bizonytalansága tűnik a szemünkbe, manapság úgyis eléggé a szemünk előtt van. Olyan időket élünk, amikor az emberek inkább szórják a pénzt, mint gyűjtik, mert nagyon jól tudják, hogy sokféle "moly" és "rozsda" fenyegeti, és sokféle "tolvaj" támadása leskelődik rá, s ezért nem tudhatják, hogy holnap vajon mit mondhatnak még a magukénak abból, ami ma az övék. Az anyagi javak halmozására felépített egész modern civilizációnk reng a nagy megrázkódtatástól, amelynek ítéletét magára vonta, és ki tudja: mi marad meg belőle a jövendőre?

Ezért annál fontosabb számunkra a dolog másik oldala. Az a kérdés, hogy ha odavész is minden "kincsünk a földön", odavész-e ezzel szükségképpen mindenünk? Figyeljünk hát Jézus szavára, amellyel biztosít bennünket afelől, hogy vannak másféle javak is, amelyekért élnünk lehet: "kincsek a mennyben", amelyeket nem veszélyeztet sem pusztulás, sem elértéktelenedés, sem ellenséges támadás, mert ha egyszer a mieink, örökre a mieink. És vegyük szívünkre azt a serkentést, amellyel ilyen "kincseknek" a "gyűjtésére" indít el bennünket!

Hogy valóban vannak ilyen szemmel nem látható és kézzel nem fogható "kincsek", azt a Jézus korabeli embernek, az Ő eredeti hallgatóinak, nehéz lehetett megérteni. Az ő egyszerű gazdasági viszonyaik között az számított kincsnek, amit az ember bezárhatott a ládájába vagy a szekrényébe, és onnan elővéve, bármikor megmutogathatott másoknak is. De micsoda "kincs" az, amely a "mennyben" van? Senki nem láthatja, még a tulajdonosa sem. Mi azonban, a jelenkori bonyolult gazdasági életrend ismerői és részesei, már nagyon jól tudjuk, hogy a vagyonnak nem kell okvetlenül ilyen szemléletesnek lennie. Mennél gazdagabb valaki, vagyonának annál kisebb részét őrzi felmutatható drágaságokban. Ki tudja, hol van az ő vagyona? Rábízhatta azt valamilyen pénzintézet kezére, és csak gondos utánajárással lehetne megállapítani: hol cirkulál az azóta a gazdasági élet szétágazó vérkeringésében? Ha nem is a mai háborús viszonyok közepette, de még néhány évvel ezelőtt, békés világban, elindulhatott a gazdag ember olyan világkörüli utazásra, amelynek költségei egy egész vagyonra rúgtak, anélkül, hogy valamelyes költőpénzen kívül a zsebében magával vitte volna kiadásainak fedezetét. Akárhova érkezett, pénzt ért a neve aláírása! Hitele volt!

Mi a hitel, a vagyonnak ez a mai legáltalánosabb formája? Már sokkal inkább személyi, mint kézzelfogható, dologi "kincs". Hiteled annyi van, amennyire mások bíznak benned, amennyire becsülnek. Nem látható "kincs" ez már, hanem láthatatlan. És csak azért "földi", mert e földön élő embereknek rólad való gondolkozásától függ.

Mi már könnyebben megérthetjük, milyen az a "kincs a mennyekben". Nem más az, mint Istennek rólunk való gondolata. Hogy milyen gazdag vagyok ebben a kincsben, az attól függ, milyen hitelem van Istennél, milyen sokra tart Ő engem, mennyire hajlandó Ő a "rendelkezésemre állani"?

Hogyne beszélne Jézus "mennyei kincsek" valóságáról, amikor minden szava, egész valósága azt hirdeti, hogy Isten olyan nagyra becsül téged, embert, hogy az Ő egyszülött Fiát adta érted? Ezt a hihetetlen hírt hozta el hozzánk az Evangélium: Isten úgy becsül minket, mint gyermekeit, akiknek minden kérését meghallgatja, akiknek minden szükségét megelégíti, akiknek az érdekében minden áldozatra kész! Gazdagok vagyunk "mennyekben" mérhetetlenül, mert maga Isten a miénk!

Azért meseszerűen hihetetlen ez előttünk, mert hiszen nyilvánvalók a mi bűneink, Istennel szemben a fejünk fölé tornyosuló adósságaink. Előttünk az volna természetes, ha Isten perbe szállna velünk és végrehajtaná rajtunk felgyülemlett kielégítetlen követeléseit. De nagyon nyomatékosan szól Jézus szava, amelyet azóta világgá hirdet az Ige: csakugyan bűnösök vagyunk, de éppen nekünk, bűnösöknek hozta Ő el Istennek teljes szeretetét. Hogy bűnös emberek számára lehessen bűnbocsánat, azért Őbenne maga Isten hozta meg az engesztelés áldozatát, és ennek az áldozatnak a "jóváírása" nemcsak egyensúlyba hozza Istennél a mi eladósodott életünk számadását, hanem biztosítja számunkra az Ő áldásainak kimeríthetetlen fedezetét!

Nem is kell Istent félteni attól, hogy az "ingyen kegyelemnek" ebbe az emberi viszonylatok szerint teljesen ésszerűtlen gazdálkodásába Ő belebukhatnék. Ha ő kegyelmének teljességével "rendelkezésünkre áll" nekünk, eladósodott teremtményeinek, és ajándékképpen pazarolja ránk mindig csak újra az ő jótéteményeit, - neki módjában áll, gondja is van rá, hogy az ő nevének dicsőségére visszatérüljön minden! Bűnös életünkből egyszer egészen bizonyosan ki fogja hozni az ő céljainak diadalmas megvalósulását.

Addig pedig tudhatjuk: Ő a mi Istenünk, és minden, ami az Övé, a miénk is. Mérhetetlen nagy "kincs" az, amit a "mennyben" a magunkénak nevezhetünk!

De akkor - azt kérdezhetné valaki - mi szükség van arra, hogy mi ezt a "kincset", ahogy Jézus mondja, "gyűjtsük"? Ha ilyen ingyenvaló kegyelem tesz bennünket kimondhatatlanul gazdagokká, miért kell még nekünk megfeszítenünk a magunk igyekezetét, hogy meggazdagodhassunk?

Erre egyszerű a felelet. Nemegyszer megtörtént már, hogy valakire, aki nagy nyomorúságban élt, hirtelenül valami nagy örökség maradt, s ő vagy nem is tudva róla, vagy ha hírét vette is, nem véve azt komolyan, csak tovább élt az ő nyomorúságában. Gyakran olvasunk híradást arról is, hogy rongyokban járó, szegényes viskóban lakó emberekről a haláluk után kitudódik, hogy voltaképpen nagy vagyon birtokosai voltak. Nem elég az, hogy jog szerint valaki nagy vagyon tulajdonosa. Mit ér ez, ha nem él a jogával, nem jelentkezik az örökségért, nem használja fel, és nem élvezi a vagyonát? A valóságban mégiscsak szánandó, nélkülöző, szegény ember marad.

"Gyűjtsetek magatoknak kincset mennyben" - ez azt jelenti, hogy mivel Isten kegyelmében biztosítva van számotokra a semmi földi bizonytalanság által nem veszélyeztetett gazdagság, hát vessétek rá magatokat és vegyétek igénybe! A tieitek ezek a "kincsek", tehát nyújtsátok ki értük a kezeteket! Ha jussotok van hozzá, éljetek vele, és váljék ez a gazdagság élő valósággá bennetek!

A mi bajunk az szokott lenni, hogy nem vesszük eléggé komolyan Istennek az ingyen felajánlott nagy ajándékát. Nem hiszünk igazában az Ő szavában, amikor biztosít bennünket felőle. Jobban bízunk mégis az evilági gazdagságban, és inkább annak megszerzésére fordítjuk igyekezetünket. "Ami biztos, az biztos" - gondoljuk magunkban, és nem vesszük észre, hogy éppen azt becsüljük olyan sokra ezzel, ami egyáltalán nem biztos, ami pedig örökre biztos volna, azt szalasztjuk el közben.

"Add el mindenedet, amid van" - mondta Jézus a hozzá forduló gazdag ifjúnak, - "és kincsed lesz a mennyben". Mit értett ez alatt az ígéret alatt? Vajon azt-e, hogy ha vagyonát szétosztogatja a szegények között, ezzel biztosítja majd a maga számára a mennyei gazdagságot? Ha így lehetne "konvertálni" a földi vagyont a mennyeire, akkor csak az evilági gazdag emberek válhatnának gazdagokká "mennyekben" is, de a szegények nem, mert hiszen nekik nincs mit "konvertálniuk"! Mást, egészen mást akart Jézus a gazdag ifjúnak mondani! Azt látta, hogy ez az ifjú mind a tíz ujjával még belekapaszkodik az ő földi vagyonába. A nélkül szerencsétlennek érezné magát, és el sem tudná képzelni az életét. Amíg így szorongatja kezében ezt a "kincset", hogy tudná magáévá tenni, megragadni, és szívéhez szorítani azt a másikat, az összehasonlíthatatlanul nagyobbat, az igazit? Emezt el kell eresztenie, akkor lesz csak igazán "kincse mennyországban".

Nála ez azt jelentette, hogy a szó szoros értelmében búcsút kellett vennie evilági gazdagságától. És lehetnek ma is hasonló esetek. De ha nem kerül is sor ilyen súlyos operációra, akkor is áll az a törvény, hogy nem lehet addig "kincse mennyben" senkinek, amíg a szívét még evilági javakra függeszti. Jó azért, ha legalább gondolatban mindnyájan búcsút veszünk földi javainktól, és gyakoroljuk magunkat annak elképzelésében: mi lenne, ha elveszítenénk őket? Nem olyan nehéz ezt ma elképzelni! Mi lenne, ha romba dőlne az otthonod, ha szétszóródnék a családod, és nem is tudnád, viszontláthatod-e még valaha is ebben az életben; ha a pusztító veszedelem végiggázolna hazád földjén? "Akkor már nem is volna érdemes életben maradnod" - ezt mondod? Mondhatsz mást is! Azt, hogy: "Csak Isten maradjon meg az én Istenemnek, akkor az Ő kegyelmére támaszkodva mindent elbírok és minden úgy lesz jól, ahogy Ő rendeli!"

Vagy nem akarsz ilyen lehetőségeknek a szemébe nézni? Egynek a szemébe kell nézned, ami egészen bizonyosan elkövetkezik. Egyszer mindent itt kell hagynod, ami "kincsed" volt e "földön". Emlékszel a Jézus példázatában szereplő gazdag ember halálára? Annak az élete nyomorúságos kifosztatással és megszégyenüléssel végződött, mert "nem az Istenben volt gazdag". De aki "az Istenben gazdag", mit veszít az valójában, amikor megszólal a megfellebbezhetetlen parancs, és itt kell hagynia mindenét? Istent nem veszítheti el azon a szűk, sötét sikátoron, amely innen átvezet amoda. Isten viszi át oda, hogy örökre vele legyen!

Nem tanulhat meg úszni az, aki el nem rúgja magát a víz fenekéről. Amíg még mindig jobban bízik a lábában, hiába tanulta meg az úszás mozdulatait. Komolyan kell vennie azt, hogy ő tud úszni, és rá kell hagynia magát a tempózásra, majd fenntartja az őt! "Gyűjteni" az Istenben számunkra biztosított gazdagságot, vagyis igazán a magunkévá tenni a "mennyei kincset", - ez azt jelenti: teljes elszántsággal és naponként megújuló igyekezettel ráfüggesztenünk magunkat az Ő kegyelmének a valóságára, mint egyetlen igazi és magában véve is elégséges javunkra!

De van abban még egy fontos intés, hogy Jézus ezt a tőlünk elvárt igyekezetet így nevezi: "Gyűjtsetek!" Ezzel azt mondja: nyújtsátok ki a kezeteket az után, amit Isten kínál nektek, de ne csak úgy, hogy éppen azt megkapjátok, amire pillanatnyilag szükségetek van. Gondoljatok a jövőre is, és - mert bőven telik az Isten gazdagságából erre is, - halmozzatok fel magatokban olyan "kincseket" is, amelyeknek talán most éppen nem látjátok a szükségét. Jöhetnek napok, amikor ebből a "gyűjtött" gazdagságból kell megélnetek.

Világos párhuzamba állítja Jézus azt, amire serkent, és amit elvár, azzal az igyekezettel, amelyet földi javaink körül szoktunk kifejteni, amikor azokat "gyűjtjük". Van a vagyongyűjtésnek sokféle indítéka. Az egyik ember talán a hatalmat akarja általa, hogy hajlongjanak előtte, és szavát parancsnak vegyék az emberek. A másik talán azért halmozza fel vagyonát, hogy hivalkodhasson vele, és pukkaszthassa irigykedő embertársait és így tovább. Ezek a Sátán sugallta indítékok. De van egy Isten színe előtt is helytálló indíték: az előrelátás. Legalább is bizonyos korlátok között maradva nem eshet kifogás alá. Ha azokon túllép, szintén végzetessé válhat. Hány ember fut a vagyon után azért, hogy magát bebiztosítsa nehéz napokra, öregségére, és így tovább, de amikor már minden emberi számítás szerint bőven meglehetne a biztonságérzete, nem tud megállni, hanem bolond módra folytatja, csak folytatja az értelmetlen hajszát. Nem az ilyenekre gondolunk most, hanem azokra, akik megtartják a józan mértéket. Azért "gyűjtenek" ők, mert nem akarnak csak a "kezüktől a szájukig" élni, hiszen a kezük megbénultan vagy fáradtan aláhanyatlik egyszer, és akkor mivel táplálják a maguk és az övéik éhes száját? Megvan a jogosultsága az ilyen értelemben vett "gyűjtésnek".

De Jézus szavai arra figyelmeztetnek, hogy ennél százszorta fontosabb előrelátó, jó gazdáknak lennünk az "Istenben való gazdagságunk" dolgában! Amaz, az evilági javak dolgában való bölcs előrelátóság úgyis csak tapogatózó, bizonytalan próbálkozás! Akkor hagyhatnak cserben az eredményei, amikor a legnagyobb szükség volna rájuk. Csak a "mennyei kincsünk" nem veszhet oda semmiképpen! Ezt érdemes csak igazán tárolnunk a jövőnek minden eshetőségére!

A testünk táplálása sem azt jelenti csak, hogy napról-napra pótoljuk az elhasznált energiákat, és egy-egy újabb napi erőkifejtésre ellátjuk magunkat a szükséges erőkészlettel. Ezen kívül nagy elraktározás is folyik a szervezetünkben, és nagy betegségek válságos óráiban, rendkívüli erőfeszítések teherpróbáiban az életünk függhet attól: mennyit tud a szervezetünk ezekből a felgyűjtött titkos készletekből előhívni és felhasználni. Jó a lélek életét is úgy élni, hogy amikor örülünk a jó napoknak, gondolunk azért az eljöhető rossz napokra is!

Azt jelenti ez, hogy nem meríthetünk elég sokat az Isten kegyelmének a forrásaiból! Ne egyik napról a másikra akarjuk megszabni: mennyiben érezzük a szükségét! Igyekezzünk magunkat ellátni áldott tartalékokkal az egész életünkre, annak minden bekövetkezhető eshetőségére! Boldog az, aki ifjúságában "gyűjt" már ebből a "mennyei kincsből" vénsége napjaira is. Boldog, aki egészsége idején ellátja magát lelki gazdagsággal betegség vagy rokkantság napjaira is! Boldogok vagyunk, ha most, amíg Isten kegyelme megkímél bennünket olyan rettentő csapásoktól, amilyeneket a háború más országok népeire mért, megtöltekezünk az Ő kegyelme felől való olyan bizonyossággal, amely átsegít majd bennünket nagy megrázkódtatásokon is, ha eljönnének ránk!

Ne kelljen soha kétségbeesetten kapkodnunk valamilyen szál után, amelybe megfogódzhassunk, - amikor Jézus jó előre intett: "Gyűjtsetek magatoknak kincset mennyben..."!

Az előre nem látásnak ezt a hibáját követték el a "bolond szüzek" is, akikről Jézus példázata szól. Nem vittek magukkal tartalék olajat, csak annyit, amennyi éppen a mécsesükben elfért. Kiszámították: az elég lesz addig, amíg a vőlegény megérkezik. De nem volt elég! A vőlegény késett, a mécsesek kialudtak. És csak azok csatlakozhattak nászmenetéhez, akiknek a korsójában is volt még olaj, amivel feltölthették mécsesüket, - az "okos szüzek". A többiek kívül rekedtek a mennyegző örömén. A bezárt ajtókon hiába dörömböltek azután. Már késő volt. Csak annyi szava volt hozzájuk a vőlegénynek: "Nem ismerlek titeket!"

"Gyűjtsetek magatoknak kincset mennyben!" - hangzik felénk Jézus szava. Ő tudja, miért mondja ezt, és miért mondja így!

*

Komoly, szinte félelmetes intés ez, ha jól meggondoljuk. De áldott és jóságos intés, mert még idejében hangzik el hozzánk. A jövőnek titkait nem tudjuk. Minden számításunkat keresztülhúzhatja a kíméletlen valóság. Szép reménységeink egyre távolabb tűnhetnek előlünk. Nehéz várakozások és súlyos türelmi próbák következhetnek el reánk. De most még megtölthetjük korsóinkat elegendő olajjal. És akkor a mécsesünk lángja nem fog kialudni, bármilyen hosszú és sötét éjszakában kell is helytállnunk. Világítani fog, és a Vőlegény örök mennyegzője felé fogja mutatni az utat.

Mert elkészülhetünk ennek vagy amannak az elvesztésére, ami itt "a földön" drága nekünk. Úgyis csak ideig-óráig lehet a mienk. Azonban a mi "kincsünk a mennyben" örökké a mienk. Ki veheti el tőlünk a mi Istenünket, ha Ő maga adja magát nekünk örök kegyelmében?

***

(A Keresztyén Leányegyesületek Nemzeti Szövetségének
Debrecenben 1927-ben tartott konferenciáján.)

"Keressétek először Istennek országát és az Ő
igazságát; és ezek mind megadatnak nektek."
Máté 6:33.

Az én feladatom az, - mint ahogy az előzetes gyűlések alkalmával az volt a bibliamagyarázat tartók feladata, - hogy ennek a gyűlésnek a tárgyát minden emberi fejtegetés és okoskodás, minden emberi tapasztaltság és bölcsesség fölé emeljem, és azt az igazságot, amelyhez eljutottunk, magából az Igéből szólaltassam meg.

Nem tudom, a konferenciának rendezői sokat tanácskoztak-e, töprengtek-e rajta, - de aligha hinném, - amikor arról volt szó, hogy melyik igét válasszák ennek a mai délutáni gyűlésnek bibliamagyarázati textusául. Máté 6 : 33. versében Jézus szemlét tartva az anyagi élet nyomorúságaival és csábításaival küszködő emberek felett, odaállítja eléjük az Isten országának nagy célját, és felszólítja őket, hogy keressék mindenek előtt ezt, és ennek az igazságát, mert akkor mindenek megadatnak nekik. Ebben a versben úgy össze van foglalva, mint ahogy jobban nem lehet összefoglalni, az az igazság, ami éppen itt foglalkoztat bennünket.

Nekem az a feladatom, hogy ezt az igét, magának Krisztusnak egészen világos és félreérthetetlen szavát, idetartsam mindnyájunk elé, nem azért, hogy megmagyarázzam, mert aki nem érti meg, annak nem lehet megmagyarázni, hanem egyszerűen csak hangoztassam: "Keressétek először Istennek országát és az Ő igazságát, és ezek mind megadatnak nektek" - vagy legfeljebb, hogy segítsek egy néhány perc alatt mindnyájunknak és önmagamnak is abban a küzdelemben, amely egy ilyen igével szemben elfog bennünket, amikor annak lelkünket elárasztó bőségében hamarosan nem tudjuk, hogy mit is ragadjunk meg belőle.

Nem merítve tehát ki ennek a versnek tartalmát, csak fogódzópontokat keresve, amelyeknél fogva jobban megrögzíthessük gondolatainkat, állapítsuk meg, hogy két mondatból áll ez az ige. Az egyik mondat felszólító: "Keressétek először Istennek országát, és az Ő igazságát", a másik egyszerű állító mondat: "s akkor mindenek megadatnak nektek". És én mégis három dolgot akarok kiemelni belőle, mert a két mondat közt ki nem mondva van valami, ami nélkül az első mondat felszólítása és a másik mondatnak megállapítása vagy ígérete, nem volna értelmes.

Ami az elsőt illeti, hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy milyen különös dolog, hogy amikor Jézus szemei előtt ott van a problémáktól nyugtalanított emberi tömeg: "mit együnk, mit igyunk, mivel ruházkodjunk?", és amikor szó volt azokról, akik mohón gyűjtik a kincset, amelyet a rozsda és a moly megemészt, és amelyet a tolvajok kiásnak és ellopnak; amikor szemlét tart e fölött a megbolygatott, békességéből kiforgatott emberi sokaság fölött, akkor végül orvosságul nem csillapítószert ad be nekik, hanem egy olyan felszólítást szegez szívüknek, amelyik minden eddigi nyugtalanságuknál sokkal nyugtalanabb állapotba ejtheti őket: "Keressétek az Istennek országát..." Ha van egy kis képzeletünk, rögtön megjelenik előttünk a képe annak, milyen következménye van egy ilyen felszólításnak. Ősszel a vándormadarak nyugtalansága, gyülekezése, feszengő várakozása az indulásra, sejtelmeiknek előre repesése egy melegebb, napfényesebb táj felé; vagy a népvándorlás idején egész néptörzseknek az a megbomlása, amikor felszedik sátorukat, együvé terelik nyájukat, csomagolnak és készülődnek: mindez semmi ahhoz képest, amikor a szemünk előtt megjelenik, hogy milyen hatása van ennek a felhívásnak: "Keressétek Istennek országát és az Ő igazságát". Még aki önelégülten, fásultan folytatta eddig útját, az is egyszerre felriad, s ettől kezdve nincs többé nyugta neki.

Természetes, akikhez Jézus ezt a felszólítást intézte, tudták, hogy miről van szó, amikor az Isten országát említi. Hiszen mindig azt magyarázta nekik, hogy van Istennek országa, és hogy mi az. Egy egészen más világ, mint amiben mi élünk. Ebben a világban mi a magunk urai vagyunk, és amennyiben mások uralkodnak felettünk, igyekszünk lerázni magunkról az ő akaratukat; abban a világban egy Úr van, egy feltétlenül szuverén Király, egy akarat, és mindenkinek másnak az az egyetlen boldogsága, hogy előtte megtörve, meghódolva, Neki engedelmeskedjen. Ebben a világban mi nagy urak, függetlenek, magunk szabadságát féltékenyen érvényre juttatni törekvők, éppen azért nagyon nyomorultak is vagyunk. A mi tőkénk nagyon hamar elfogy; indulunk telve magabízással, és lassanként lekonyul büszke fejünk; jönnek az évek, azt hittük, hogy hódolva fogják lerakni elénk ajándékaikat, s rájövünk, hogy hovatovább mindjobban kifosztanak bennünket; nagy dolgokra merészen vállalkoztunk, lassanként mindjobban abbahagyjuk őket. Abban a világban, aki Úr felettünk, a Király, a kegyelemnek az Istene, egyúttal a kimondhatatlan erőnek is a forrása, és aki Őbenne hódolva bízik, annak az ereje, ifjúsága megújul, mint a sasé; ha elfárad, új erőre kél. Nem lefelé konyul, hanem felfelé ível az élete. Alázatosan kezdődik, és nagyobbra növekszik, és minél tovább halad az ember szaporodó éveiben, annál gazdagabbnak érzi magát. Ebben a világban egymásnak ellenségei vagyunk; ahol az egyik ki tudja szorítani a maga helyét, ott a másik elveszíti a magáét, s éppen azért állandóan résen vagyunk: hol kellene kivédeni a másik támadását. Abban a világban testvérek vagyunk; együtt örülünk az örülőkkel és együtt sírunk a sírókkal. Ebben a világban a zsákmány a cél; másokat foglyul ejteni és alárendelni a mi céljainknak; a magunk munkáját elvégeztetni ilyen vagy amolyan formában rabszolgákkal, és uralkodni felettük. Abban a világban a szolgálat az elv, ott mindenki arra törekszik, hogy mások terhét vegye magára, s akkor boldog, ha sokak munkáját ő végezheti el, és sokak szükségéről ő gondoskodhat. Ez a világ a halálnak világa, a hullócsillagok világa, a közeledő éjszakának a világa, a reménytelenségnek a világa. Az a világ, az örökéletnek a világa.

Az Isten országa egy egészen más világ, és jól tudjuk, hogy ha abban a világban élünk egészen, akkor élünk igazán. Ez a világ, amelyben mi élünk, hazug világ; ez az élet elgörbült élet, ez nem az, amire szánva vagyunk. Amaz az egyetlen igaz élet; az az igazi énünk, amelyet ott látunk magunk előtt, és éppen azért, ha egyszer halljuk a felszólítást, hogy: "Keressétek az Istennek országát és az Ő igazságát", ezt a másik életrendet, és a magatokénak abban kialakuló életformáját, akkor egy dolgot nem felelhetünk erre a felszólításra, egy magatartás lehetetlen: azt nem mondhatjuk rá, hogy semmi közöm hozzá, vagy ha mondjuk, a szánkkal mondjuk, de a szívünk ráhazudtol arra. Mert ez a felszólítás a lelkünk elevenéig hatol. Még ha nem fogadjuk is meg, de felfedezzük benne azt, amit legtitkosabb óráinkban mindig vártunk, kerestünk. És éppen azért nincsen olyan felszólítás, amely olyan mélyen megragadhatna bennünket, és olyan mély nyugtalanságba ejthetne, mint ez: "Előttetek ez a másik világ, kerekedjetek fel és keressétek meg! Vár benneteket Isten országa és igazsága, hát ne tespedjetek itt, ne foglaljátok le magatokat a magatok kicsiny izgalmaival, hanem vegyétek magatokra ezt a nagy izgalmat!"

És itt következik az, amit a sorok közül kell kiolvasnunk, mert hiszen a főkérdés magának alapigénknek a szavaiban nem talál megoldást. A főkérdés az, hogy ha keressük az Istennek országát és annak igazságát, hát megtalálhatjuk-e? Ez a vándorút, amire Jézus hív bennünket, célhoz vezet-e? Reális dolog-e ez a dicsőséges ideál, vagy pedig csak képzelődés? Miért nem beszél erről Jézus? Miért nem így mondotta: "Keressétek először Istennek országát és annak igazságát, meg fogjátok találni, és majd azután minden egyebek is megadatnak nektek"? Azt hiszem, azért nem, mert erről Ő némán is hangosan beszélt. Nem holt papíroson holt betűkkel írta az emberek elé ezt az Ő felszólítását, hanem itt élt Ő maga közöttünk, csengő hangon hívott bennünket, engedte, hogy belássunk az Ő lelkébe, megfogta kezünket, hogy az Ő szívének melege minket is felmelegítsen, és így mondotta: "Keressétek először Istennek országát és az Ő igazságát..." Az Ő egész élő valósága hangosabb és meggyőzőbb, kétségbevonhatatlanabb kijelentés az Isten országának realitásáról, mint akárhány kötetre rúgó fejtegetés vagy bizonyítás. És amikor erre a szóra hallgatunk most is, legfőbb dolgunk csak az lehet, hogy a szavakon keresztül meglássuk a Szólót, hogy úgy csengjenek fülünkbe ezek a szavak, mint egy hozzánk közel álló, velünk személyesen törődő, és hozzánk egyenként szóló élő Krisztusnak a szavai.

Hogyha ezen a mai estén így nem értjük ezt a felszólítást, akkor kárba veszett volt az idő, amit együtt töltöttünk. Hangulatokba beleringathattuk magunkat és játszhatott a képzeletünk szép eszményekkel, de a nagy probléma nem oldódott meg. Azt, hogy olyan komoly valóság-e az Isten országa, hogy arra csakugyan fel lehet tenni teljes öntudatossággal, felelősséggel az egész életünket, ezt a kérdést csak az oldja meg, ha valahogy Isten kegyelméből itt a mi szívünk közvetlen közelében érezzük megdobbanni az Ő szívét, ha megérezzük, hogy ezt a termet betölti az Ő jelenléte, ha tudatára ébredünk annak, hogy ebben a találkozásban az Ő keze vezetett bennünket, mert Neki van hozzánk mondanivalója; és ha Ő maga egyenként szemünkbe nézve nekünk, akik annyi bajjal, nehézséggel küszködünk, azt mondja: "mindezeket most toljuk félre; a baj nem az, hogy vannak problémáid, hanem hogy nem elég mélyek; nem azért, vagy nyughatatlan, mert izgatnak a világ kérdései; neked még nyughatatlanabbá kell lenned, még nem hatoltál le a gyökeréig a jelenkor problémáinak; jer, keresd az Istennek országát és annak igazságát!" Ha egyszer így halljuk ezt a hozzánk intézett felhívást, akkor tudjuk, hogy az Isten országát nem hiába keresi senki ezen a világon. Ő maga jött ide mihozzánk. Megmutatta magát, hogy nem ábránd, hanem valóság. És megfogva az Ő kezét, az Ő vezetése mellett nyugodtan indulhatunk útnak.

Talán van annak még egy másik oka is, hogy nem beszélt az Isten országának boldog bizonyosságáról, hanem csak mint felszólítást intézte hozzánk. Vajon nem azért van-e ez a hallgatás az Isten országának bizonyosságáról, mert az Isten országának megtalálása nem külön áll valahogy annak a keresésétől? Nem úgy van, hogy: előbb keressük, és azután megtaláljuk, és többé nem kell keresnünk, hanem aki keresi, és amíg keresi, annak és addig van a birtokában? Az a lélek, amely elcsendesedik abban a boldog gyönyörűségben, hogy én már megtaláltam, nekem már nem kell keresnem, abban a pillanatban már abban a veszedelemben forog, hogy elveszíti. De amíg a lelkem mélyén ott ég a vágy utána, amíg érzem távoli dicsőségének vonzó erejét, és repesek feléje, addig az enyém; amíg sietségben vagyok utána, addig tölti be a szívemet a birtokolás örömével.

Nem azt mondom, hogy nem lehet megtalálni. Nem örökké kielégíthetetlen keresés a mi sorsunk, hanem azt mondom, hogy az az igazi megtalálás, amikor a keresés lángja lobog bennünk, amikor mindig többet és többet akarunk belőle felölelni. Akinek lelke betelt, nem tagja többé a mennyek országának. A lelki szegényeké ez, de azután csakugyan - az övék!

Csak még egy pillanatra álljunk meg a második mondatnál: mindezek - mit egyetek, mit igyatok, és mivel ruházkodjatok, stb. - ne féljetek, megadatnak nektek. Mint valami könnyű ráadás, úgy hull az öletekbe ennek a nagy, elgondolhatatlanul dicsőséges ajándéknak, az Isten országa bírásának a tetejébe. Nem kifogásolja Jézus ezeket a földi célokat; nem helyteleníti a velük való foglalkozást; Ő is akarja, hogy mindezek megadassanak és megoldassanak. Csak azt mondja nekünk, hogy a helyett a kétségbeesett hajsza helyett, amit értük folytatunk, szép csendesen, szinte úgy, hogy észre sem vesszük, meg fogjuk kapni őket, az Isten országának és igazságának ráadásaképpen.

Vannak dolgok, amiket minél jobban keresünk, annál inkább elveszítünk. Egy nagy drámaírónak van egy szereplője, aki azzal nevetteti ki magát, hogy nagyon igyekszik tekintélyesnek látszani. Életünk tele van olyan apró mozzanatokkal, amelyekről tudjuk, hogy akkor sikerül megcsinálni, ha nem nagyon figyelünk oda. Szónokló ember tudja, hogy ha figyelmét arra összpontosítja, hogy egy ragokkal és képzőkkel bőségesen ellátott hosszú szót hogyan ejtsen ki, egészen biztosan nem fog sikerülni. A zongorázó ember is épp oly jól tudja, hogy a nehéz részleteken úgy siklik át a legjobban, ha nem nagyon figyel oda, hanem hagyja, hogy a dolog szinte magától menjen, a kezdő kerékpározó ember, minél aggályosabban figyel rá, annál biztosabb, hogy neki fog menni a legközelebbi fának.

Az egyéni és a társas élet minden problémájával egyetemben akkor oldódik meg legbiztosabban és legsikeresebben, ha az emberek nem koncentrálják reá figyelmüket. Mert mihelyt beletemetkezik az emberi lélek a földi ügyekbe, máris eldőlt a kudarca és veresége azokban. Úgy vagyunk berendezve, hogy életünkben éppen fordítottja érvényesül annak a fizikai törvénynek, hogy a tárgyak stabilitása annál biztosabb, minél mélyebben van a súlypontjuk. A mi emberi létünk súlypontjának fent kell lenni a lelki világban. Mihelyt lehúzzuk a súlypontot az idealant való gondjainkba, azonnal megvan a veszedelem, és könnyen felborul az egyensúly. Stabilis az az emberi élet, amely előkelő nyugalommal viselkedik minden emberi gonddal szemben, mert odafent van az ő legfontosabb gondja.

Az igazi nagy földi értékek mindig melléktermékei voltak az Isten országát kereső életnek. A mi hazánknak politikai szabadságáért, nemzeti önállóságáért folyt sok céltudatos politikai küzdelem, és büszkék vagyunk ezeknek a harcoknak a hőseire, de tessék csak utána gondolni, hogy végeredményben a kard élével kivívott eredmény-e az, hogy van még ma magyarság? Alapjában véve azokban a vérzivataros években azok az emberek biztosították a magyarság fennmaradását, akiknek nem az volt az első és főgondjuk, hanem az, hogy a maguk nyelvén elmerüljenek az ő Istenük Igéjének vizsgálatába, és ebből a lelki talajból szívtak fel a magyar életbe legyőzhetetlen és mindennel dacoló energiákat. Mennyit beszélünk ma kultúrfölényről! Félő, hogy ebből nem sok jó jön ki! A múltnak bizonysága az, hogy ami virágzó kultúra itt termett, az nem "kultúrfölény-politikából" termett. A múlt nemzedékeknek kis és nagy emberei, akiknek volt szívük és áldozatuk arra, hogy legyenek iskolák, éspedig jó iskolák a jövendő nemzedékek felnevelésére, voltaképpen az Isten országát keresték, az Isten dicsőségét akarták, és azért támadtak ősi iskoláink. Ma az emberek legnagyobb részét a szociális probléma tartja lázban, és elbűvölt szűklátókörűséggel szegezik rá magukat arra a kérdésre: hogy lehet békességes együttélést teremteni? Angliában vagy 120 esztendővel ezelőtt, a gépipar első fellendülésekor különösen éles volt ez a szociális probléma. Miért nem következett akkor ott be a nagy szociális forradalmi robbanás, és hogy ment végbe a fejlődés olyan irigylésre méltó sima utakon, ahol szinte alig-alig támadt valami zökkenő? Magyarázata ennek a nagyszerű fordulatnak abban rejlik, hogy éppen ezidőtájt az Istennek különösen megáldott igehirdetői, a nagy metodista ébredés vezérei járták be Anglia városait és falvait, és miközben azok az emberek leborultak együtt a bűnbánatnak könnyeiben, és az új életnek megszületését tapasztalták meg magukban, és ez által egymással testvéri közösségbe forrtak össze Isten országáért és annak igazságáért, mindennek eredményeképpen Angliának osztályrészéül jutott az az irigylésre méltóan békés társadalmi és gazdasági kialakulás is.

Be kell fejeznem. Mindnyájunknak egy életünk van. Sokszor kínosan érezzük, milyen szűkösre vannak szabva annak keretei. Annyi embernek kellene magunkra venni a testi gondjait, annyi emberhez kellene odamenni felvilágosító szóval, annyi emberre kellene a szeretetnek melegségét kiárasztani... Hogyan aprózzuk szét magunkat? Egyikünk-másikunk talán ide is, talán amoda is tud az életéből valamit adni nemes és fontos szociális ügyek szolgálatára, de talán vannak olyanok, akik fájdalmasan érzik, hogy őket egészen lefoglalja ez a munka, amely egyenesen és határozottan Isten országát keresi, és annak igazságát. Nos, hadd bíztassam meg az így aggódó lelkeket: nem szökevényei ők a nemzet újjáépítése nagy harcának. Nem érheti őket vád azért, hogy az ő munkájuk nincs benne a holnap Magyarországának testileg virágzó, értelmileg felvilágosult és boldog társas békességben együtt élő állapotában. Mert ha ez a jobb magyar világ egyszer megvalósul, akkor a gyógyító erők, amelyeknek köszönhető lesz az átalakulás, éppen azokból a forrásokból fognak kiáradni, amely forrásokat mi nyitogatunk a nemzetnek abban a rétegében, amelyik velünk együtt a középpontba állítja újra az Isten országát és annak igazságát. Lehet, hogy egyoldalúnak látszik a mi munkánk, mintha minden mást, sok fontos, nagy kötelességet elhanyagolnánk mellette. Valójában pedig egyedül ez vezet célra: "mindenek megadatnak nekünk".

***

(Református Igehirdető, 1928.)

"Keressétek először Istennek országát és az
Ő igazságát, és ezek mind megadatnak nektek".
Máté 6:33.

Sokszor prédikáltunk már mindnyájan erről a textusról. Jól tudjuk, mit jelent: milyen nagy igazság az, hogy nyomorult, az emberhez méltatlan élet mindig csak a "mit együnk, mit igyunk, mivel ruházkodjunk" kérdéseivel foglalkozni, és milyen felséges dolog felismerni a rendeltetésünket abban, és az életünk főgondjává tenni azt, hogy általunk is "Isten országa és az Ő igazsága" teljesedjék be a földi világ egy darabjában - s aztán minden egyéb gondunkat rábízni az Istenre, aki tudja, mire van szükségünk. Más kérdés persze az, hogy a keresztyén életnek ez a nagy igazsága mennyire öltött testet prédikálásunk nyomán, és hányan vannak, akiket el tudtunk vezetni a puszta testi létért való küzdelemből erre a magasabb színvonalon való életre, és annak békességére...

De most ne erről legyen szó. Inkább arra fordítsuk a figyelmünket, hogy van ennek a textusnak még egy általánosabb jelentése is, aminek tükrében jó megnéznünk a mi lelkipásztori életünket. Nemcsak a testi szükségletek és a lelki célok ellentéte feszül benne, és nemcsak az élet materializmusától hívogat parancsoló szóval egy eszményi program szolgálatára. E mögött az ellentét mögött ott van az a másik is, amit legjobban így jelölhetünk meg: egocentrizmus és theocentrizmus. Egyfelől áll az az élet, amelynek gondjai és törekvései önmaga körül forognak. Másfelől pedig az az élet, mely önmagáról megfeledkezve, az Isten ügyéért lángol és emésztődik. Az előbbinek éppen csak legdurvább formája az, amely ellen Jézus közvetlenül küzd e szavakkal: az, amelyiknek önmaga körül leszűkült körét az anyagi, gazdasági gondok töltik ki. De közvetve vonatkoznak szavai arra az emberre is, akinek lelki ügyes-bajos dolgai is vannak, sőt talán főképpen ilyenek vannak, - de ezek is mindig a saját ügyes-bajos dolgai. Az ilyennek is szól a felhívás: "Keressétek először az Istennek országát és az Ő igazságát, és ezek mind megadatnak nektek!"

Figyeljük csak meg, miről esik szó leggyakrabban, amikor református lelkipásztorok a maguk számára veszik elő az Igét - akár személyes találkozások alkalmával, akár a nyomtatott betű köré letelepedve. Nem az a benyomás támad-e az emberben, hogy ilyenkor mintha lelki klinikán járnánk? Milyen szerepben jelenünk meg önmagunk és egymás előtt az ilyen esetekben legtöbbször? Mint a szolgálatban elfáradt és elcsüggedt emberek; mint olyanok, akik szenvedik az elhagyatottság és meg nem értettség árvaságát; mint csalódások és szeretetlen bántalmak sebesültjei; mint ezernyi akadály közepette reménységért sírók; mint a lelki élet ínségesei, akiknek arcára mély redőket szánt a nehéz gond: "mit együnk, mit igyunk, mivel ruházkodjunk" - hogy a belső emberünk étlen-szomjan ne szenvedjen, és kibírja a mostoha, fagyos időjárást?

Nos hát, - ha így áll a dolog, vagy ha csak kicsiny részben is így áll -, Jézus szava arra figyelmeztet, hogy ebből az "énközpontiságból" ki kell nőnünk az "Istenközpontiság" életére. Nem szabad annak úgy maradnia, hogy hivatalunkban forgolódva az Isten ügyével legyünk elfoglalva, de amikor a magunk egyéni magánélete tárul fel, kitűnik, hogy az, önmagával bajlódik. A legbensőbb, a legprivátabb égő szenvedelmünk kell, hogy az Istené, az Ő országáé, az Ő igazságáé legyen. Úgy le kell, hogy foglalja a figyelmünket az Ő ügyének "keresése", hogy ne is igen érjünk rá önmagunkat boncolgatni, hőmérőzgetni, sajnálkozva ápolgatni. Hiszen annyi miránk bízott ember él körülöttünk! Hány van, aki minden emberi megítélés szerint messze-messze van még az Ő országától! Hány van, aki "közel van" ahhoz, de talán az utolsó lépések híján veszti el annak javait! Hány gyermek van a gyülekezetünkben, hány szülő van szomszédságunkban, hány beteg, hány ínséges van községünkben, aki mind azt várja, hogy valaki az ő számára is "keresse az Isten országát". Mennyi megrögzött, életpusztító rossz szokás uralkodik, mennyi igazságtalanság és szeretetlenség fojtogatja az embereket, mennyi bűn uralkodik szemérmetlenül, mindaddig, amíg az "Isten országa és az Ő igazsága" uralomra nem jut és véget nem vet a bajoknak...

Hiszen kevés a napnak huszonnégy órája és tíz ember keze, szava és szíve is kevés volna ahhoz a munkához, rábeszéléshez és imádsághoz, ami mindnyájunkra vár, ha "először az Isten országát keressük és az Ő igazságát".

Ne állítsa fel ezzel szemben senki azt a tételt, hogy előbb az Istennel való közösségünket kell ápolnunk belső életünk titkos kamrájában, és csak azután válhatunk hasznára a ránk bízottaknak közöttük való serény forgolódásunkban. Az a "keresés", amelyről Jézus beszél, nem az Istennel csak lazán összefüggő élet külsőleg talán sokat mutató, de belsőleg üresen zakatoló "nagy elfoglaltsága". Azt, aminek "kereséséről" itt szó van, csak az Isten titkos kegyelmi forrásaival való legbensőbb kapcsolatban állva lehet "keresni", tusakodó könyörgésben megvilágosodott látással, kifinomult érzékenységgel, megszilárdult akarattal. Arról van éppen szó, hogy ezt a belső életünket mélyítsük el azzal, hogy sohasem engedjük magunkra szűkülni, hanem mindig kiszélesítjük az Isten ügyére.

"Először!" - És másodszor és harmadszor is. Akkor megoldódnak maguktól a mi szubjektív lelki ügyeink és bajaink. "Ezek mind megadatnak nektek."

***

(1935. június 16.)

Lectio: Máté 7, 1 - 12.

Textus: "Amit akartok azért, hogy az emberek tiveletek
cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal,
mert ez a törvény és a próféták."
Máté 7, 12.

A keresztyénséget sokszor úgy szokták meghatározni, hogy az "a szeretet vallása". És ezzel vagy rettentő nagy tévedést, vagy felséges igazságot fejeznek ki az emberek.

Rettentő nagy tévedés rejlik e mögött a meghatározás mögött, ha azt értik alatta, - mint ahogy gyakran ez az eset áll fent, - hogy az egész keresztyénség redukálható a felebaráti szeretet parancsára. Hangos óvást kell ez ellen emelnünk, mert ez azt jelentené, hogy puszta ékítménynek, nélkülözhető sallangnak, a lényeget nem érintő, vagy talán egyenesen elhomályosító járuléknak kell a keresztyénségben tekintenünk mindazt, amit az Isten megnyilatkozott titkairól boldog meggyőződéssel vallott a keresztyén hit évezredeken át. Tehát félre kellene tennünk mindent, amiről az egyház "dogmái" és ünnepei tesznek bizonyságot. Nem lenne szükséges, hogy bűnről és váltságról, a karácsonyi testetöltésről, a nagypénteki áldozatról, a húsvéti győzelemről és a pünkösdi Lélek-járásról beszéljünk, hanem egyszerűen beérhetnénk a "Szeresd felebarátodat" parancsolatával.

Akik ebben kimeríthetni vélik a keresztyénség lényegét, azoknak először is azt kell világosan megmondanunk, hogy az így értett "szeretet vallása" - egyáltalán nem vallás. Ez a legmagasabb rendű erkölcs, de erkölcs, és nem vallás. Aki ezt akarja vallásnak nevezni és ezzel beéri, az jobban tenné, ha nyíltan megmondaná, hogy vallás nélkül akar élni, és azt mások számára is feleslegesnek tartja. Mert vallás alatt mégis olyasvalamit értünk, ami az embernek elsősorban Istenhez, nem pedig a felebarátjához való viszonyát érinti.

Másodsorban pedig azt kell mondanunk, hogy akik a szeretet parancsolatát magában véve elegendőnek tartják, azok nem is tudják, mit mondanak. Mert a dolog úgy áll, hogy ha egyéb mondanivalója nincs a keresztyénségnek, mint a szeretet parancsolata, akkor mennél komolyabban vesszük azt, és mennél inkább benne látjuk egész életünk feladatát és értelmét, - csak annál nyomorultabbakká leszünk. Ha nem áltatjuk magunkat és nem játszunk a szavakkal, akkor be kell vallanunk, hogy mi a szeretetnek erre a parancsolatára teljességgel alkalmatlan alanyok vagyunk. Sehogyan sem sikerül nekünk ezt a nagy elvet igazán valóra váltanunk. És hogy ezer kudarc után megmaradjunk e mellett az eszmény mellett, és csüggedetlenül tovább küzdjünk a megvalósításáért, ahhoz az szükséges, hogy ismerjük Istennek azt a ránk boruló nagy szeretetét, amely Jézus Krisztusban nyilatkozott meg örökre világosan és véglegesen. Ez biztosít minket a felől, hogy akárhányszor elbuktunk is, mindig újra felkelhetünk és folytathatjuk a magas cél felé való kapaszkodásunkat, mert minden bűnünkre van bocsánat, és van erő, amely végül is eljuttat a tökéletességre, amelyre öröktől fogva rendeltettünk.

De ha valaki egyszer megízlelte Jézus Krisztus által az Istennek ezt a szeretetét, és mármost azt kérdi: mivel szolgálhatok én ennek az Istennek úgy, hogy a jótetszését bírhassam, és ha az embernek ezt az Isten felé való megnyilatkozását akarjuk "vallásnak" nevezni, amely már válaszadás az Isten kijelentésére, akkor igenis elmondhatjuk, hogy a keresztyénség "a szeretet vallása". Éspedig elmondhatjuk ezt úgy, mint egyik legfelségesebb bizonyosságunkat. Mert ezzel azt hirdetjük, hogy semmi, de semmi nem kedves Isten előtt ezen az egyen: a szereteten kívül. Hiába halmoznánk az égig kegyes áldozatainkat; hiába gyakorolnánk magunkat a tökéletességig akármilyen szent szabályok megtartásában; hiába vállalnánk magunkra a roskadásunkig "vallási" kötelességek terheit: mindez egy fabatkát sem érne az Isten szemében. Lehetnek ezek a dolgok nélkülözhetetlen formák és alkalmas keretek, de mit használ minden forma és keret, ha hiányzik belőle az egyetlen számba jövő lényeg? Ez pedig nem más, mint a szeretet, amelyről megmondta Pál apostol, hogy nélküle csak "zengő érc és pengő cimbalom", vagyis élettelen és értelmetlen minden úgynevezett "vallási" buzgalom vagy teljesítmény. Ezt mondja alapigénk is: "ez a törvény és a próféták", vagyis más szóval: ez az egész Ótestamentum minden követelményének és parancsának az összfoglalata. (Mert hiszen Jézus korában ezt a szent könyvet jelölték "a törvény és a próféták" elnevezésével.) És ha Jézus már az Ótestamentumban megszólaló isteni igényt ebben foglalta össze, kell-e mondanunk, hogy az Ő Lelkéből lelkedzett Újtestamentum is mindenestől fogva a szeretet egyetlen lényeges isteni törvényét hirdeti?

Mivel mindig újra beleesünk abba a tévedésbe, mintha a mi vallásos jellegű cselekményeink és szokásaink már magukban véve is jelenthetnének valamit az Isten szemében, jó mindig újra odaállnunk ennek az egyetlen parancsolatnak a mértéke alá, és így megvizsgálnunk, hogy találhat-e Isten bennünk valami neki tetszőt, vagy nem? Ezért vesszük elő alapigénket, amely nem más, mint a szeretet parancsolatának egyik érdekes, gyakorlatias megfogalmazása; ezt az "arany szabályt", ahogy régtől fogva nevezték: "Amit akartok, hogy az emberek tiveletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal".

Mivel pedig sokkal nagyobb tárgy ez, semmint hogy kimeríthetnénk most, korlátozzuk figyelmünket egyetlen szempontra: arra, hogy a szeretetnek ez a parancsolata mennyire követeli egész valónkat, mennyire igénybe veszi a lelkünk minden oldalát.

Hogy a legkézenfekvőbb dologgal kezdjük: a szeretet megköveteli, hogy mély és gazdag legyen az érzelmi életünk. Ha szeretetről van szó, rendszerint mindjárt az érzelmi életünkre szoktunk is gondolni. Mindjárt meglátjuk, mennyivel több is kell még hozzá a puszta érzelemnél. De előbb álljunk meg ennél is néhány pillanatra.

Az "arany szabály" azt követeli tőlünk, hogy tudjuk magunkat beleélni másoknak a helyzetébe, hogy aztán úgy cselekedjünk velük szemben, mint ahogy mi kívánnánk mások részéről, ha valóban mi volnánk abban a helyzetben. Ehhez élénk képzelőtehetség kell, de a képzeletnek az érzelmek adnak gyors szárnyakat, tehát a helyzet kulcsa az érzékeny szívben rejlik, amelyik azonnal rezgésbe jön másoknak a fájdalmától csakúgy, mint örömétől.

Vannak emberek, akik a regebeli hőshöz hasonlatosan csak egyetlen ponton sebezhetők. Különben, mintha áthatolhatatlan páncél védené őket, semmi sem hatol el az elevenükig. Ez az egyetlen pont: a tulajdon énjük. Ami saját érdekeiket vagy hiúságukat sérti, az rögtön izgalomba ejti őket. Ilyenkor elszabadul a temperamentumuk, viharzanak az indulataik, lázban ég az egész valójuk. De addig, amíg ez az egyetlen pont érintetlen, azt hihetnéd, hogy kőből vannak faragva. Körülöttük megrendítő tragédiák játszódhatnak le, sokszor még a hozzájuk legközelebb állók életében is, de bennük nem rezdül meg egyetlen idegszál sem. Mások sorsa iránt érzéketlenek. Mintha az volna a jelszavuk: "Annak fáj, aki érzi."

Érthető ez az érzéketlenség, nagyon is érthető. Hiszen ha a szeretet azt jelenti, hogy le kell oldanunk magunkról a kemény kérget, és úgy ki kell szélesítenünk az érzékenységi felületünket, hogy benne éljük az életünket mások életében, és azokét felszívjuk a magunkéba, - akkor ez rettentő kockázattal jár. Aki sokat szeret, arra sok szenvedés vár. Fájni fog neki az is, amit más érez. Együtt kell kínlódnia a betegágyon fekvővel akkor is, ha maga makk-egészséges. Emésztődnie kell embertársainak gondjával akkor is, amikor maga vígan élhetné világát. Még sok halállal is meg kell halnia, amikor pedig reá vidáman mosolyog az élet. Nem csoda hát, ha az ember behúzódik önző világának a csigahéjába, és védelmet keres annak páncélja mögött.

Aki a szeretetnek ezt a kockázatát elvállalja, és viselni tudja, annak gazdagnak, mélynek, erősnek kell lennie érzelmek dolgában. Nagy szívű embernek kell lennie, aki nem fél "együtt sírni a sírókkal", mert tudja, hogy ez az egyetlen módja az élete kiteljesedésének, és az ára annak, hogy valaki "örülni tudjon az örülőkkel" is. Mert az érzelmeivel nem takarékoskodó szív nyeri csak el azt a minden kockázatért bőséges kárpótlást, hogy minden örömöt is a magáénak érezhet. Ha őneki magának mostoha kézzel mérte is ki az élet a maga javait, boldogság neki, ha maga körül másokat lát mosolyogni, és irigység nélkül úgy tud gyönyörködni az ő boldogságukban, mintha az saját magának jutott volna osztályrészül.

Vannak, bizonyára vannak ebből a szempontból születésbeli különbségek is köztünk. Vannak emberek, akik különös tehetséggel bírnak a másokkal való együttérzésre. Mintha finom műszert hordanának magukban, amely azonnal felfog minden rezdülést, amely mások lelkén átremeg. S viszont vannak született kontárok is, a szerető együttérzésnek botfülű és színvak antitalentumai. De mindnyájunktól azt követeli a szeretet parancsolata, hogy ki-ki, amennyi képessége van rá, akár sok, akár kevés, azt fejlessze, növelje, gyakorolja; tőle telhetőleg egyre jobban tökéletesítse képességét magának a mások helyzetébe való beleérzésére.

Alapigénkből azonban az is kitűnik, hogy a szeretet nem nélkülözheti az értelem világosságát sem. Mert nem arról van szó, hogy átérezve mások örömét és fájdalmát egyszerűen azt cselekedjük mindig, ami nekik a legkedvesebb, a legjobban eső. Nem úgy szól az "arany szabály", hogy: "amit az emberek kívánnak", hanem amit mi kívánunk vagy akarnánk az ő helyükben. Ez azt jelenti, hogy az emberek kívánságait nekünk a legjobb belátásunk világosságánál felül kell bírálnunk, és néha az ő kívánságaiknak egyenesen ellentmondva jobban kell tudnunk, hogy mi az, ami igazán jó rájuk nézve, hogy aztán azt cselekedjük velük szemben.

Hogy egy hozzánk közel álló példával világítsam meg a dolgot: képzeljük el, mi lesz, ha majd teljes erővel megindul gyülekezetünknek templom-építési mozgalma? Nem egyszer találkozunk majd olyan egyháztagokkal, akikről messziről leolvasható, hogy kedvetlenül fogadják felszólításunkat, amellyel őket is be akarjuk vonni a munkába. Nekik az a kívánságuk, hogy hagyd békén őket, van nekik úgyis elég gondjuk-bajuk! Mit fogsz tenni? Ha szereted őket, akkor nem azt, amit ők kívánnak! Hanem arra fogsz gondolni, hogy te nem szeretnéd, ha téged békén hagynának ezzel az üggyel. Neked öröm az, hogy kiveheted a részedet ebből a közös szent erőfeszítésből, és előre is büszkén gondolsz arra, hogy amikor majd kézen fogva bevezeted unokádat az akkorra már országszerte ismert szép templomba, akkor elmondhatod neki, hogy te is segítettél annak idején megépíteni azt. Mert magad is hálás vagy azért, hogy ebben a küzdelemben benne állhatsz, igyekezni fogsz belevonni a rest, a közömbös, a vonakodó egyháztagokat is. Nem fogsz nekik békét hagyni. És egyszer majd hálásak lesznek érte ők is.

Vegyük csak számon: kiknek köszönhetjük legtöbbet az életünkben? Egytől-egyig olyanoknak, akik sokszor mit sem törődve a mi kívánságainkkal, a maguk érettebb, tisztultabb, világosabb látásától vezettetve cselekedtek velünk meghálálhatatlan sok jót. Jó szülő nem törődhet azzal, hogy a gyermeke néha elpityeredik, ha meg kell néha tagadni valamilyen kérését. Csak azt nézi: ha én volnék a gyermekem helyében, az én mostani tudásom szerint mi válnék igazán a javamra? Minden jó nevelő kénytelen sokszor kemény szigorúsággal keresztülvinni a maga akaratát éppen azért, mert nagyon szereti a gondjaira bízottakat, de ezt a szeretetét a maga jobb tudása vezeti. A jó kormányzó sem igazodik az alatta levőknek minden kívánságához, - legyen bár birodalma egyetlen háznak a kis köre, vagy egy egész ország népe, - hanem a maga magasabb őrhelyéről széttekintve ő maga dönti el, hogy mit tart üdvösnek számukra. Ha odaadná magát minden felhangzó kívánság készséges kiszolgálására, az csak haszontalan és hitvány népszerűség vadászás lehetne, de nem szeretetteljes odaadásból fakadó jó szolgálat.

Szeretni tehát annyit jelent, mint felelősséget vállalni és viselni a gondolatainkért, a felfogásainkért, a meggyőződéseinkért, amelyeket az élet kicsiny és nagy kérdéseiről táplálunk. És ezért a szeretet parancsolata azt követeli tőlünk, hogy egymás érdekében mindent megtanuljunk - éspedig holtunkig való tanulással -, ami csak a tisztább látáshoz, biztosabb ítélőképességhez, érettebb bölcsességhez segíthet bennünket. Az igazi szeretet nemcsak melegség, hanem világosság is!

És végül igénybe veszi a szeretet, - de mennyire! - az akaratunkat is. Cselekvésről beszél az "arany szabály". És nem is szeretet az, amely nem a cselekvő akaratban jut kifejezésre.

Milyen élesen hangsúlyozza ezt az "arany szabálynak" az a fogalmazása, amelyet Jézus szavaiban találunk. Mert hiszen hasonló életszabályokat, szinte az összetéveszthetésig megegyező elveket hagytak hátra más tanítómesterek is, az európai ókor nagy gondolkozóitól kezdve a távol kelet nagy vezérlő szellemeiig. De náluk a szabály negatív alakot ölt: "amit nem kívánsz magadnak, te se tedd másnak". Ez is nagy igazság. Ilyen tiltó, visszatartó, fékező intelemre is kimondhatatlan szükségünk van. Ha valaki feltámadó szenvedélyeinket, indulatos kifakadásainkat, kíméletlen, mohó törtetéseinket, egyszóval mindent, amivel másokon sebet ejthetnénk, megakasztja azzal az elénk állított egyszerű, komoly kérdéssel: "Szeretnéd-e, ha veled bánnának így mások?" - az bizonyára bölcs tanácsadó és jó barát. De Jézus ennél többet mond. Ő pozitív szabályt ad elénk: "Amit akartok, hogy az emberek tiveletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal!" Ő nemcsak visszatart a talán soha többé jóvá nem tehető kisiklásoktól, hanem elindít és ösztökél a helyes irányba. Tennivalót ad nekünk!

Éspedig mennyit! "Mindazt..." Milyen kimeríthetetlenül termékeny ez az életszabály! Hogy meg tudja tölteni tartalommal egyik napunkat a másik után! Mikor juthatnánk valaha is abba a helyzetbe, hogy elmondjuk: nincs már több tennivalóm, mindent elvégeztem.? Csak az az ember tehetné össze tétlenül a két kezét, aki magányosan élne lakatlan szigeten. De ebben az emberrengetegben, amely körülöttünk nyüzsög? Kezdd csak el, és vedd őket egyenként; mindegyiknél megállapíthatsz valamit, amiről tudod, hogy neked az ő helyében javadra válnék, és hálás volnál érte. Nos: "mindazt te is úgy cselekedd vele!" Amíg ezt az elvet vallod és követed, soha, de soha nem érezheted magadat fölöslegesnek ebben a világban!

Tele van a világ hangosan kiáltó sebekkel. Ne dugjuk be a fülünket, ne takarjuk el a szemünket! Testükben-lelkükben pusztulnak, rothadnak körülötted felebarátaid. Oh, ha te volnál a helyükben! És a tisztes, nyugodt polgári életnek a leple alatt is mennyi belső nyomorúság húzódik meg! Mit jelentene neked hasonló helyzetben talán egyetlen jó szó, az igazi együttérzés egyetlen megnyilatkozása, a segítségre kinyújtott testvéri kéz egyetlen mozdulata?

Reggeltől estig dolgozva is csak milyen parányi cseppet meríthetünk ki a jó szolgálatra váró tengernyi szükségből! Bizonyára, szeretni annyit jelent, mint soha meg nem restülve, megfeszített akarattal dolgozni!

*

Éppen ezért nem elég a szeretet parancsolata magában véve. Ha egy-egy nap estéjére érkezve édes jutalom is számodra az az emlék, hogy napközben valakivel gyakoroltad az "arany szabályt", megcselekedted vele azt, amit az ő helyzetében magadnak is kívántál volna: örömödet csakhamar elborítja a nagy fájdalom amiatt, hogy mennyivel nagyobb a le nem rótt tartozásod. Ezernyi alkalmat mulasztottál és mulasztasz el nap mint nap, - amikor megtehettél volna és mégsem tettél meg valamit, amit pedig a magad számára ugyanolyan helyzetben elvártál volna és jó néven vettél volna.

Csak egy vigasztalásod lehet, ami ébren tartja benned azt az elhatározást, hogy holnap és minden nap újra kezded és igyekszel jobban csinálni, - az, hogy maga Isten is Szeretet. Ha feltekintesz oda, ahonnan ezt tudni lehet: az Ő éretted is e világra jött és a kereszten magát éretted is megáldozott Fiára: akkor megérted, hogy nem kell és nem is lehet abbahagynod a szeretet útján való járást. Nem kell abbahagynod, mert nem az számít, hogy eddig mennyire sikerült vagy nem sikerült; csak az számít, hogy Isten erre teremtett, ezért váltott meg és ebben fog egykor tökéletességre vinni. És nem lehet abbahagynod, mert ha egyszer a Szeretetnek átszegezett kezei megragadnak, nem is engednek el többé. Az Isten Szeretetének zsilipjei megnyíltak; előtörő, zúgó áradatuk felkap a sodrába, és még ha úgy húzna is lefelé szeretetlen, önző szíved nehezéke, a mennyei folyam magával ragad, ellentmondást nem tűrő hatalmával visz a maga irányában. Nem tehetsz másként: az életed végéig az lesz az igyekezeted, hogy akármilyen töredékesen, akármennyi kihagyással, de valamelyes jelét add a háládnak ezért a szeretetért; szolgáld ezt az Istent abban, ami egyedül kedves dolog előtte; gyakorold "a szeretet vallását" az Ő parancsa szerint.

***

Egyházi Értesítő, 1923. okt. 21.

"Nem minden, aki ezt mondja nekem:
Uram! Uram! megy be a mennyeknek országába..."
Máté 7:31.

Ilyen haszontalan, üres beszéd lehet az emberek ajkán a Jézust magasztaló vallástétel! Hogy történhet ez meg?

Bizonyára vannak szándékos képmutatók is. Ők szívükben mást gondolnak, amit szájukkal vallanak. Külső vallástételükkel csak ruhát vesznek magukra, vagy azért, hogy eltakarjanak valamit, amit az emberek nem-tetszéssel fogadnának, vagy azért, mert abban a ruhában bebocsátást nyernek különben elzárt ajtókon is. Valamilyen érdek vezeti őket, hogy megtanulják és eljátsszák a Jézus-tanítvány szerepét. Csakhogy minden színjáték után legördül egyszer a függöny; le kell vetni a jelmezeket, le kell mosni a festett ábrázatot, és vissza kell térni a valóságba! Örökké nem lehet folytatni a képmutatást. Ha másutt nem, a mennyek országának kapujánál kiderül a hamisság.

Vannak azután olyanok is, akiknek képmutatása nem szándékos. Nem azért viselik a Jézus-tanítvány külső látszatát, hogy azzal akárkit is megtévesszenek, hanem úgy ragad az rájuk észrevétlenül. Körülöttük mások is mind azt mondták: "Uram, Uram" - ők is elvegyültek a karba. Az előttük járt nemzedékek kitaposták a keresztyén hitvallásnak széles útját, - ők minden gondolkozás nélkül utána mentek a többinek. Eltanulták az utánzás természetes ösztönével, és gyakorolják a megszokás hatalmánál fogva mindazt, ami másoktól átvehető a keresztyénségben. Egy szép napon azután összeomlik az egész épület. Kitűnik, hogy a mennyek országába ők sem juthatnak be, mert Jézus tanítványának lenni nem olyasmi, amit másoktól lehetne átvenni. Annak belülről, kinek-kinek a szívéből kell kinőnie.

És vannak olyanok is, akiknek képmutatása voltaképpen önmaguk áltatásából fakad. Ők őszintén vallják: "Uram, Uram" - éspedig önnön szívük indításából. Őket valóban megragadta Jézus életének az isteni nagyszerűsége, és tisztában vannak azzal, hogy Őt követni az egyetlen igazi élet. De annyit elmélkednek vagy lelkesednek mindezen, hogy közben elfelejtik - megcsinálni. Olyan csalárd az emberi szív, hogy ha valamit sokáig, nagyon komolyan akar cselekedni, végre abba a hiedelembe ringatja magát, hogy már meg is cselekedte. A szándék, a terv, az álom, pótlékává válik - a valóságnak. De jaj, Jézussal szemtől-szembe majd szétfoszlik az illúzió, és csak a valóság állhat meg!

Uram, engem milyen képmutatás veszedelme környékez?

***

"Nem az egészségeseknek van szüksége
orvosra, hanem a betegeknek."
Máté 9:12.

Aki Jézusnak ezt a kijelentését bele tudja helyezni, testvéreim, az Ő egész tanításának az összefüggésébe, vagy mondjuk: az egész Újtestamentum gondolatvilágának az összefüggésébe, az ki tudja érezni belőle, hogy szelíd irónia cseng a szavaiból. Nem akar Ő két embercsoportot felállítani, egyfelől a bűnösöket, másfelől az igazakat; egyfelől az egészségeseket, másfelől a betegeket, hogy azután a kettő közül az egyiknek hátat fordítson, és csak a másik felé induljon el. Nincsen ilyen különbség - mind betegek, s azért őneki mindnyájukhoz köze van. Egészségesekről, igazakról csak azért beszél, mert vannak, akik ilyeneknek vélik magukat: ők az úgynevezett egészségesek. De Ő, a nagy orvos, mindenkin segíteni akar, mert látja, hogy mindenkinek szüksége van reá. Csak hogy segíthessen, annak előfeltétele, hogy a beteg is szükségét érezze.

Hogy mellőzzünk minden képes kifejezést, azt jelenti ez testvéreim, hogy Jézushoz nekünk embereknek attól a pillanattól kezdve van csak igazán közünk, amelyben felébred bennünk a bűntudat. Ezért volt Ő a bűnösök barátja, ezért forgolódott olyan sokat azok között, akikben nem kellett a bűntudatot úgy költögetni, türelemmel ébresztgetni, mert önként az kiáltott hangosan a szívükből. Sok támadás érte Őt ezért itt, földi életének napjaiban, s rossznéven vették, hogy Ő ilyen bűnösökkel társalkodik. Állapítsuk meg testvéreim, hogy az örök megbotránkozásnak köve ez, amely azóta is mindig újra kiújult, és el kell készülve lennünk arra, hogy a reánk váró korszakban az Antikrisztusnak Krisztus ellen intézett támadásai mindenek felett ezt a pontot fogják célpontul felhasználni.

A Krisztus-ellenes lelkület az ő hadakozásaiban nagyon sokféle stratégiát és taktikát próbál ki; a Krisztus ellensége más-más arcot ölt, noha lényegében örökké azonos. Voltak idők, amikor a nyílt hitetlenségnek álláspontjára helyezkedett, és ma is vannak emberek milliói, akik között még ezzel a régi fegyverzettel hadakozik: "Nincs Isten, és semmi közünk hozzá!" Voltak más idők, amikor a közömbösségnek szürke uniformisát öltötte fel, amikor annyira se becsülte az Istent, hogy hadakozzék ellene, annyira se vette komolyan, hogy tagadja. Egyszerűen napirendre tért felette, és nem törődött vele.

De most közeledik egy olyan időszak - a világban szerteszét láthatjuk már jeleit -, amikor komolyan kezdi venni az Istent, elismeri, hogy az embernek szüksége van a vallásra, mert utóvégre nagyon felületes élet az, amely tisztán a látható világnak a dolgai között merül ki. Mélyebbre kell nyúlni az embernek, a látható dolgok felszíne alatti ősvallásosság mélységeibe; kapcsolatot kell találnia az embernek a végtelennel. Látja, hogy ilyen vallásos érzések és lelki állapotok nélkül nem boldogulhatnak az emberek, mert széthull és elaprózódik az életük, és csakis így lehet remélni, hogy egymással mélyebb közösségben tudnak összefogni, aminek olyan égető szükségét érzi ma a világ.

Legyen hát vallás! Oh, de - folytatja tanítását - nem kell ezért nekünk az Evangéliumhoz fordulnunk, s nem kell ezt nekünk Krisztus kezéből kapnunk ajándékképpen; megtalálhatjuk ezt önmagunkban. S kialakulóban van a pogány vallásosság. Nem annyiban pogány, hogy sok istent imádna, hogy bálványok előtt borulna le, amelyeket művész keze faragott, de pogány annyiban, hogy önmagát akarja megdicsőíteni. És ezért semmi sem olyan kellemetlen és bántó ennek a vallás-tendenciának az érvényesülése útjában, mint Jézus, a bűnösök barátja. "Mi szükségünk van nekünk bűneinket megbánni és megvallani, Isten előtt így megalázkodni, és megváltásért esedezni? Önmagunkban van a megváltás: mindaz, amit keresztyénségről, bűnről, bűnbánatról, megváltásról tanítottak az elmúlt évezred folyamán, nem egyéb, mint egy keleti sémita lelkületnek a beteges megnyilatkozása. A nyugati, nemesebb fajú, emeltfejű lélek az Isten színe előtt is önérzetesen áll meg, s nem könyörög porban vergődve s vinnyogva kegyelemért."

Nem új dolog ez, testvéreim. Ez a pogányság ott szunnyad elejétől fogva minden e világra született emberi lélekben. Mindig szoros kapu és keskeny út volt az, amelyre Jézus hívogatta az embereket, és sokan voltak mindig azok, akik nem tudták fejüket meghajtani, hogy azon a kicsiny kis kapun belépjenek; inkább mentek a széles úton, a magukkal való büszke megelégedettség útján. A különbség csak az, hogy számíthatunk reá, hogy az utánunk jövő években és évtizedekben szinte tömegjelenség lesz ez a bűntudat nélküli vallásosság. Lesz benne buzgóság, érzelem, tapasztalás, fanatizmus is, és lesz benne örvendezés és boldogság is sokak számára, - ideig-óráig. Mint ahogy a modern orvosi technika fájdalom nélkül tud műtéteket végezni, érzéstelenítéssel bele tud avatkozni, néha nagyon brutálisan is az emberi szervezet életébe, úgy ez a vallásosság anasztézissel akar az Istenhez elvezetni; fájdalom nélküli üdvösséget kínál, és sokan fognak utána kapni.

És mi mégis megállunk a mi Urunk Jézus Krisztus mellett, vallást téve arról, hogy Ő nekünk orvos, mert mi betegek vagyunk; szükségünk van reá, és azért örvendezünk, mert Őt megtaláltuk és megkaptuk.

Mert hiába büszkélkedik a maga nemes fennköltségével akár egy-egy fajta, akár egy-egy egyén, vakság nem látni, hogy vannak az életnek rokkantjai, vannak emberek, akiknek az arcára rá van írva, hogy betegek, és orvosra van szükségük. Sok ember járhat-kelhet közöttünk úgy, hogy sugárzik róla az elégedettség, az egészség, hogy mindenki csodálkozással és elismeréssel tekinthet csak reá. De nem minden ember jár-kel így közöttünk. Mi lesz azokkal, akik az életnek a roncsai? Mindig voltak és mindig lesznek ilyenek, s az az evangélium, amely csak az egészségeseket akarja megörvendeztetni, kénytelen bedugni a fülét az ő segélykiáltásaik elől, és kénytelen szívtelenül elmenni mellettük, mert az ő számukra nincs mondanivalója, mert rajtuk nem tud segíteni.

Mi hálásak vagyunk az Istennek ezért az Ő evangéliumáért, hogy odaállhatunk az ilyen testvéreink elé s azt mondhatjuk: Ne félj, van számodra orvosság. Akárhogy megtépett az élet, akárhogy beszennyezted magadat, akármilyen beteg vagy is, jön hozzád valaki, aki hatalmasabb, mint a te bajod; kinyújtja feléd az Ő kezét, ragadd meg azt, és meggyógyulsz.

"Irgalmasságot követelek". Ezt a régi próféciát újítja fel Jézus, amikor az ő ellenfeleivel és bíráival szemben áll. "Irgalmasságot követelek" - mondja az Isten. Már régen ez hiányzik belőletek; nem tudtok együttérezni azokkal, akik lent vannak a mélységben, s nem törődtök velük, hogyan fognak felemelkedni. De aki nyitott szemmel jár ebben a világban és nyitva van a szíve is, hogy fel tudja fogni ezer meg ezer embertársának a jaj-kiáltását, az nem büszkélkedik azzal, hogy mi most majd egy olyan evangéliumon indulunk el, amely nem a betegeknek, hanem az egészségeseknek szól.

Azután ragaszkodjunk ehhez a mi Urunk Jézus Krisztustól kapott evangéliumhoz azért is, mert a többiek, az úgynevezett egészségesek, azok is nagyon rá vannak szorulva ennek a segítségére. Azok, akik magukkal olyan nagyon megelégedettek, miért vannak annyira megelégedve magukkal? Talán csak azért, mert érzéketlen a lelkük, mert lelkileg vastagbőrűek; az ő életükön is ott rágódnak bajaik, talán rejtve, nem olyan nyilvánvaló fekélyekben megnyilatkozva, s éppen azért, mert rejtve húzódnak meg, ők nem vesznek tudomást róla. Ha kissé kifinomodna a lelkük, ha kissé érzékenyebb volna az önmagukba beletekintésük, látásuk, akkor ők is elvesztenék azt a nyugalmat, azt a megelégedettséget, s bennük is felébredne a nagy kérdés: "Oh, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem?" - Ezek az emberek még nem jutottak el addig, hogy az igazi, magasabb rendű emberi tudat felébredt volna bennük; mert ha az kivilágosodnék, kereső és vágyakozó emberekké lennének, akik orvos után néznek, és vége volna a büszkélkedő önelégültségnek.

És minek beszéljünk másokról? Itt vagyunk mi, akik vallást teszünk arról, hogy mi betegek vagyunk, és nekünk orvosra van szükségünk. Próbálkozzanak új próféták a maguk szerencséjével másoknál, mi nem kérünk az ő tanításukból; mi odaálltunk egyszer Isten elé, mi megértettük, hogy kicsoda Ő; milyen fenséges és milyen szent az Ő igazságának tökéletességében. S azóta, hogy Ő így megmutatta magát, oh, azóta nem tudunk álmodozni arról, hogy így, ahogy vagyunk, minden további nélkül neki kedves gyermekei lehetnénk; hogy így, ahogy vagyunk, büszkén nézhetne ránk: "Íme, kezem remekművei." Lesújtott minket ez a látás; fáj nekünk, hogy őközötte és miközöttünk olyan irtózatos a minőségbeli különbség. Az Ő világánál vizsgálva meg magunkat, látjuk a lelkünkön a foltot, a betegségnek a nyomait, és azért áldjuk Őt, hogy Ő nekünk, bűnös gyermekeinek kegyelmes Istene, amint az Ő evangéliumában kijelentette.

De testvéreim, ugyanakkor, amikor elutasítjuk magunktól az antikrisztus minden csábító beszédét, s megmaradunk amellett, hogy ez így van jól, hogy Jézus a bűnösöket hívogatja megtérésre, s azért jött el hozzánk, mert mi vagyunk azok, ugyanakkor jó ha megvizsgáljuk és megkérdezzük: hogy mi és velünk együtt mindazok, akik Krisztust a bűnösök megváltójának vallják, vajon nem vagyunk-e részesek abban, hogy emberi lelkek elfordultak a mi Urunk Jézus Krisztustól?

Nem támasztunk-e mi téves benyomásokat; híven, hitelesen mutatjuk-e meg és hirdetjük a világnak, hogy mi az, amit mi vallunk? Hátha lehetséges, hogy emberi bűnökről, bűnbocsánatról s bűnösök megváltásáról úgy beszéltünk és beszélünk, olyan magaviseletünkkel támogatjuk, hogy érthető, ha attól elfordul a mai világ? Hátha való, amit ránk fognak: nyavalygás, szenvelgés, beteges jelenség ez, hátha csakugyan emberi erőt sorvasztó, bátorságot megbénító és lendületet letörő, az akaratot fojtogató dolog ez úgy, amint nálunk megfigyelhető?

Más szóval: vajon nem csak az látszott-e meg rajtunk, hogy mi csakugyan betegnek érezzük magunkat, az pedig, hogy nekünk orvosunk van, akiben gyógyulást nyerünk, már nem látszott meg olyan világosan? Mert az, hogy az Evangélium elénk tárja Jézust, a betegek orvosát, a bűnösöknek Megváltóját, abból nem az következik, hogy tehát senyvedjen és sínylődjék a maga bűnében az emberi lélek; csak szóljon állandóan az ő panaszos siralma, csak töltse el mindig kesergés és búbánat. Az evangélium magyarul azt jelenti: örömhír. Azt tanítja, hogy bűnbánatba és töredelmességbe, ezekbe a mély völgyekbe le kell szállni, de nem azért, hogy ott ragadjunk, hanem onnan kiemelkedjünk; hogy aki magát megalázta, felmagasztaltassék; aki mint beteg, nyomorult, odafordult a Krisztushoz, abba az Ő keze csodaérintésétől új erők áradjanak, s ő felkelvén, meggyógyulva folytathassa a maga útját. Az Evangélium nagyobb kérdéseket nyit fel előttünk, gyötrőbbeket, a lelkünket megviselőbb kérdéseket, mint amilyenekbe különben beleütköznénk az életben, de nem azért, hogy azokban tehetetlenül emésztődjünk és vergődjünk, hanem azért, hogy megfeleljen rájuk, hogy megoldja őket. És azért csak félkeresztyén az - és éppen ezért nem is keresztyén -, aki ismeri a bűn gyötrő, nyugtalanító érzését, de nem ismeri ugyanakkor a felmentésnek, a felszabadulásnak, az üdvösség bizonyosságának az érzéseit.

Mert hogyha eljött az Orvos, s a betegekhez aláhajolt, s ők betegségük tudatában felnéztek hozzá sóvárogva, fájó tekintettel, akkor abból ki kell jönni annak, hogy az orvos kezét fogva nemsokára ép, helyreállt boldog ember járhatja tovább a maga útját. Nem fojtogatja és nem csökkenti a mi Urunk Jézus Krisztus a mi életünket azzal, hogy bűnösökként akar minket elfogadni és csakis így. Az Ő keze új erőket akar kiszabadítani belőlünk, új magasságok fölé akar emelni minket, úgy, hogy végeredményben olyan öröm tölti el a mi szívünket, s úgy ujjong fel a lelkünk az égre, hogy ahhoz képest semmiség mindenféle pogány modern vallásosságnak az életszeretete és optimizmusa.

Talán ezt nem látja meg bennünk a világ, s talán mert ő is ilyen után szomjúhozik, azért fordul másfelé, hogy ott talán megtalálja.

Megteríttetett számunkra az úrasztala, hogy aki vágyakozik a kegyelemnek a jeleire, élhessen velük. Nem felemelt fejjel, büszkén járulunk ide, hanem alázatosan és megtört lélekkel. Nincs értelme annak, hogy ehhez az asztalhoz másképp járuljunk, mint önmagunkkal való mély elégedetlenséggel, bűneinket tudva, érezve és megvallva. De nem azért járulunk ide, hogy innen továbbra is lehorgasztott fejjel, megkeseredve induljunk el. Azért járulunk ide, hogy itt éhségünket csillapítsuk, s mi, mint az Isten királyi vendégségének részesei, boldog lélekkel mehessünk tovább. Csak az járulhat ide, akinek nagyon fáj a maga betegsége, de abban a bizonyosságban kell idejárulnia, hogy innen gyógyultan, az egészségnek új ajándékával mehet tovább. Ezt kell itt várni és óhajtani, új életet, mennyei tápláltatásból beléje sugárzó új életet; Krisztusnak az életét, aki magát adja nekünk bűnösöknek, s bennünk akar lakozást venni, hogy szívünket Ő maga tisztítsa meg, töltse be és dicsőítse meg. Így legyen áldott számunkra, amikor majd élünk a megtöretett kenyérrel és a kiontatott borral, ez a lelki vendégség. Így ismerjük meg Őt mindnyájan, akár járulunk ehhez az asztalhoz, akár nem, hogy tovább adhassuk az örömüzenetet: Van orvos! Beteg vagy, - érzed? Fordulj hozzá, Ő azért jött, hogy téged megkeressen!

***

(A Bethánia Egyesület 1926-i tavaszi konferenciáján tartott előadás.)

Máté 11,29.

Hallottuk a meghívást: jöjjetek, - a diagnózist: megfáradtak és megterheltek, - a gyógyulást: megnyugosztlak. Most itt a recept, a kezelés: Vegyétek fel az én igámat!

Sok esztendővel ezelőtt külföldön barangolva, utamba akadt egy feledhetetlen kiállítás egy rajnamenti városban. Keresztyén tárgyú festmények és szoborművek tárháza volt. Különösen megragadta figyelmemet egy festmény, melynek tárgya a nagy jézusi meghívás volt. Legjobban sikerült ebben a művésznek megérzékíteni azt a szót: mindnyájan. A dombtetőn ül Jézus, s özönlik hozzá a sokaság. Mindenféle megterhelt. Tudós, akinek teherré vált a tudománya. Földműves, aki belefáradt a szántásba-vetésbe. Kitagadott bűnös nő. Süveges püspök, kinek teherré vált a hatalma és tisztessége. Gyászruhás édesanya, bánata terhével. Úgy rémlik: mindegyiknek kereszt volt a vállán. Ha nem volt is, lerítt arcukról a megfáradás. Ezért özönlenek mind egy pont felé, mert az ott ülő ajkán az az ígéret hangzik el, hogy Ő a megfáradton segít.

Elgondolkoztam, hogy hogyan festette volna meg a festő a textus másik felét? Hogyan ábrázolta volna a betegeket az orvossal való találkozás után? Különös feladat előtt állt volna. Ahová a megfáradtak ilyen mohó vággyal sietnek, mindenesetre azt várják, hogy ott leveszik vállaikról a terhet s könnyen, teher nélkül mehetnek tovább. Pedig Jézus nem ezt mondja. Egészen mást: "Vegyétek fel az én igámat!" Mintha azt mondaná: Nem az a baj, hogy teher van rajtatok. Ezután is lesz. Az a baj, hogy nem a jó igát hordozzátok. Átkos igát hordoztok. Vegyétek fel az én áldott igámat. Aki utánam akar jönni, annak is keresztet kell viselni.

Igen, a Jézussal való találkozás után is minden ember viszi az élet sokféle terhét. És mégis más élet, megváltott élet az!

Sokszor úgy érezzük, hogy jobb volna, ha Isten Igéje a maga tanítását tudományosan megfogalmazott elméleti formulákban adná: kristálytisztán megfogalmazott tételekben. Amit Jézus itt mond, nem így van mondva. Jézus képekben beszél. De jobb ez így! A formulák, akármilyen szabatosak lennének, hamar elszáradnának. A képek örökre frissek maradnak. Az a nagyszerű, hogy a képek teljes értelmét csak úgy foghatjuk fel, ha elmélyedve, eltűnődve felvetjük a kérdést: mit is jelentenek hát? S kitűnik, hogy a képek sokkal gazdagabbak, mint a formulák. Új, meg új értelmet fedezhetünk fel bennük.

Mit is értsünk hát Jézus igája alatt? Miben különbözik más igáktól? Egyik feleletet a másik után lehet adni. És egyik éppen olyan igaz, mint a másik. Nem zárják ki egymást, hanem ugyanazon Evangélium más-más oldalát ragyogtatják.

1. A maga igájának nevezi Jézus azt az életet, melyre az övéi életét átalakítja, először is azért, mert Ő készítette. Az Ő műhelyéből került ki. Mikor Jézus ajkáról ilyen képek hangzanak el, mögöttük élettapasztalatok vannak. Jézus maga is ácsmester volt. Készített igákat. És az Ő igái megállták a helyüket. Ha Ő valamit csinált, nem azért csinálta, hogy minél előbb túladjon rajta. Ami Jézus kezéből kikerült, azért örökre hálás lehetett a megrendelő. A másutt rendelt iga talán törte a jószág nyakát, a Jézusé könnyű volt, öröm volt viselnie még annak a néma állatnak is, öröm volt használni a gazdának. És amikor Jézus otthagyta a názáreti műhelyt, akkor is azzal az öntudattal hívogathatott, mint amivel Názáretben kínálta a maga portékáját. Ami az Ő kezéből kikerült, arról tudta, hogy jó, mert belefektette az egész lelkét. Nem végzett félmunkát.

Az Ő igáját kínálja nekünk is: amiért megdolgozott.

Összefüggésben kell néznünk ezt az Igét az előző versekkel: "Mindent nekem adott át az én Atyám, és ...senki sem ismeri...az Atyát, csak a Fiú, és akinek a Fiú akarja megjelenteni!" A nagy segítség és gyógyítás, amelyet Jézus nyújt, abban áll, hogy megtanít ismerni az Atya nagy szeretetét. Az új élet, a Jézus követése: az Isten szeretetének bizonyosságában élt élet. Jézus nem végzett félmunkát, hogy Isten szeretete felől bizonyosak lehessünk. Nemcsak addig dolgozott rajta, amíg könnyű volt. Akkor is, mikor leszállt a sötétség, mikor vért kellett verítékezni. Mikor az életébe került. De azt akarta, hogy ha rajta keresztül megismerik az emberek, hogy Isten szereti őket, hát igazán megismerjék. Olyan Evangéliumot akart adni, amely megfelel a maga céljának; az Istennel való közösség igáját úgy tenni az emberek vállára, hogy semmi szemrehányás ne érhesse azután, hogy jobban kellett volna csinálnia.

2. Azért is az Ő igája, mert Ő nyújtja felénk, kínáló, unszoló, parancsoló szeretettel. Történhetett volna úgy is, hogy végigküzdi a nagy küzdelmet értünk, teljességre viszi művét, és azután ki tudja, kinek a kezére bízza, hogy attól kapjuk meg, kézről-kézre átszármaztatva. De nem. Az övé ez az iga abban a bensőségesebb értelemben is, hogy tőle magától kapjuk. Nézd, fiam, - mondja - viselted te sokaknak az igáját. Most jer, hajtsd nyakadat az én akaratom alá. Az "Ő igája" hát ez az iga, mert vele személyes kapcsolatba hoz bennünket. Ez az egy gondolat megoldja azt a nagy talányt, hogy Jézus miért nem úgy orvosolja az embert, hogy minden tehertől mentesíti, hanem úgy, hogy meghagyja a terhet, és mégis mássá teszi. Kínos lehet valamely feladat, ha nem tudjuk, hogy kiért kell végezni, de boldogságos lehet, ha olyan valaki kívánja, aki iránt szeretettől ég a szívünk. Van egy drága szócska az Evangéliumban: én érettem. Tudod-e mit jelent ez? Azt, hogy ha Jézus rak reád esetleg olyan terhet, mely vérig sebez, boldog és hálás szívvel fogod viselni; hogy nem érhet olyan kellemetlenség, nélkülözés, üldöztetés, melynek keserűségébe, ha beleveted ezt az orvosságot: Őérette, - édessé ne válnék számodra! Én nem tudom, milyen teher alatt sóhajtozol, nem tudom, le lehet-e venni rólad, de azt tudom, hogyha ugyanazt a terhet Jézus kezéből veszed, ha megpróbálod azzal a gondolattal vinni tovább, hogy: Ő rakta reám, érte viselem, akkor elveszti gyötrelmes voltát, és megtelik a szíved hálaadással.

Milyen megdöbbentő, hogy milyen sokszor el tudunk mi feledkezni erről; hogy milyen könnyen el tud párologni az életünkből ez a jelszó. Még az a szolgálat is, melyet éppen az Ő szavára vállaltunk el, megszűnik érte végzett szolgálat lenni. A szolgálat alól ki-kibújunk, a bántalmaktól kímélgetjük magunkat. Közben-közben megáll előttünk Jézus, átszegezett kezeivel. Kérdezi: én ezt tettem érted, hát amit neked kell értem tenni, ami igát én adok a nyakadra, olyan hamar levetnéd magadról?

Ragyogjanak fel új fényben előttünk e szavak: "Őérette!" Érezzük meg, hogy nincs az életnek olyan nehéz terhe, megpróbáltatása, melyet ne fogadhatnánk el tőle, mint az Ő igáját. S csodálatos, ekkor visszatér szívünkbe a nyugalom. Amíg magunkat kímélgetni akartuk, addig odaveszett. A csend akkor tér vissza, mikor újra reánk nehezedik az Ő kezéből az iga. Mikor azt mondjuk: a te szavadra megteszem újra!

3. És végül az Ő igája, mert Ő maga is hordozta. Mindenekfelett ezért az övé. Amikor meghív magához fáradalmainkkal, olyan békességgel kínál meg, amellyel tele van az Ő szíve is. Olyan receptet ad, melynek maga is köszöni az egészségét. Olyan igát akar reánk rakni, melyet maga is állandóan húz.

Ő maga előtt látta szüntelen az Örökkévalót, és megesett a szíve azokon a vakokon, akiknek nincs betekintésük ezekbe a csodákba. Elindult, hogy lássák meg ők is Isten szeretetének csodás dolgait. Nehéz szolgálat, nehéz iga volt ez. Szertehangzott a meghívása, de sokan visszautasították. Bezörgetett a vezetőkhöz, de vajmi ritkán nyílt meg az ajtó. Csak a kisdedek, a lelki szegények nyúltak szomjasan és éhesen a felajánlott javak után. Ami hatalom volt a világon, az mind cserbenhagyta. Már előrevetődött a végső összeütközés árnya. De minél nehezebbé vált az iga, Ő annál jobban hálát adott, mert így tetszett az Atyának. Az Atya akarata: ez volt az Ő igája. S az Atya akarata a bűn sötét éjszakájában pusztuló emberiség megváltása volt, bármi áron. Jézus vállalta. Nem nézett se jobbra, se balra. Csak egy kérdés állt előtte: merre vezet az Atya akarata? S ment a Gecsemánéig, a Golgotáig.

És ezt kínálja nekünk: vegyetek részt ebben a szolgálatban. Megosztom veletek. Az én életem azért gyönyörűséges, mert ebből a szolgálatból áll. A ti életetek is annyiban lesz gyönyörűséges, amennyit el tudtok fogadni ebből az életprogramból.

Pál apostol azért volt olyan boldog ember, mert elmondhatta, hogy ő is hozzájárult a Krisztus szenvedéseihez: betöltötte, ami híja azoknak volt.

Látjuk a kereszttel vállán a Jézust. Ott van a mi helyünk is mellette! Nem hagyjuk magára. Részt kérünk terhéből. Felvesszük mi is az Ő igáját. És többé nem békétlen a szívünk. Minél jobban teleisszuk magunkat az Ő gyötrődéseivel, annál istenibb béke és nyugalom száll meg bennünket.

Befejezésül még egyet. Igáról van szó, ami szolgálatot, tehervonást jelent. És arról is van szó, hogy életünknek oda kell hajolnia az Isten uralma alá. Vélt szabadságunknak össze kell törnie, hogy megtanuljuk elismerni magunk felett Isten akaratát. Igát kell magunkra vennünk.

De ez az iga mégis szabadságot jelent. Minden más iga azért iga, mert mások kényszerítik ránk. A Jézus igája nem ilyen. Ő nem akarja, hogy ökölbe szorított kézzel, fogcsikorgatva szolgálják az emberek. Rabszolgatartó van elég. Ő nem akar ezek közül egy lenni. Éppen ezért senkire sem kényszeríti rá az Ő igáját. Csak kínálja. Vegyétek fel magatok! Jószántotokból! Más iga viselése mind csak kényszer, rabszolgaság. Ha magatok vettétek talán fel, azért tettétek, mert nem tudtátok, hogy igát vesztek magatokra. Csak később ébredtetek rá, hogy milyen rettenetes iga szolgaságába hajoltatok. Az a szolgálat, melyre én hívlak, szabadság. Jöjjetek ti magatok. Én kínálom az igámat; mondjatok rá ti magatok boldogan igent.

Olyan sok dologra kell igent mondanunk. Sorsunk sok körülménye megkérdezésünk nélkül adva van. Hogy férfi vagy, avagy nő, hogy erőtől duzzadó tested van-e, melyben lobognak a szenvedélyek, vagy gyenge, sorvatag testű vagy, s emiatt vannak rajtad nehéz terhek; ezeket mind megkérdezésed nélkül valami felsőbb kéz helyezte reád.

Nézd, itt az életünk legbensőbb központjában, a lelkünk magvában arra szólít fel Atyánk, hogy magunk alakítsuk a mi sorsunkat. Mi magunk mondjunk önként és szabadon igent arra, amire Ő kér, de nem kényszerít bennünket. Terhet és igát kínál, de gyönyörűségeset és könnyűt. És várja, hogy itt-ott egy-egy lélek felfohászkodjék, és rámondja meghívására a boldog és örökre hálás igent.

És akkor - az eddigi terheid talán megmaradnak, de átalakulnak Jézus igájává. És jönnek hozzá újak. A kereszt útján sok véres rózsa teremhet még számodra. De egy bizonyos: hogy az orvos kezébe jutottál, te beteg szív, és most már egészséges vagy Ő általa, örökre.

***

Egyházi Értesítő, 1923. szept. 30.

Máté 11, 29.

A "megfáradtakat" és "megterhelteket" hívta magához Jézus, hogy az Atyát megjelentse nekik, és "találjanak nyugodalmat az ő lelküknek."

Mindnyájan megfáradtunk és mindnyájunkon sok és súlyos a teher. Közeledik napról-napra a tél, és már előre reánk nehezedik a gondja. Nehéz időknek nézünk elébe. Még fáradtabbak és még megterheltebbek leszünk. Nincs menekvés. Hiába kíváncsiskodunk a genfi kölcsöntárgyalások kilátásai felé. Hiába biztatgatjuk magunkat, hogy a pénzünk értéke már jó ideje áll. Hiába volt tűrhető, jó termés az országban. Ki van szabva előttünk a nehéz út: nehéz küzdelmek, ínség, gondok útja. Ezt az utat tovább kell járnunk. Ki az egészséges idegeit, ki az ifjúsága legszebb álmait, ki a szeretteinek kívánt jólétet, - ki ezt, ki azt, de mindnyájan drága veszteséget fogunk ráfizetni az életviszonyokkal való nehéz küzdelemre. Akarva, nem akarva. Így van elrendelve felőlünk Isten terveiben.

Jól értsük meg, éppen nekünk szól tehát Jézus szava: "Jöjjetek énhozzám!"

Olyan kéznél fekvő és mégis olyan szerencsétlen, elhamarkodott gondolat volna kimondani, hogy ehhez a nemzedékhez, mely fölött úgy összecsapnak a létért való küzdelem hullámai, nincs mondanivalója Jézusnak. Mi nem érünk rá "Őhozzá menni". Az Ő Evangéliuma is azok közé a magasabb szellemi dolgok közé tartozik, amelyekről le kell mondanunk, mert egészen felemészti minden figyelmünket és erőnket a testünk táplálásának és melegen tartásának a gondja. Olyan nehéz kiküzdeni az utunkat a vásárcsarnokig, hogyan juthatnánk el a templomig? Nem tudunk lépést tartani a "zürichi jelentéssel", hogyan igazodhatnánk a Biblia értékjegyzései szerint? "Dolgozni és imádkozni" volt a jelszónk valamikor, de ha kora reggeltől késő estig amazzal gyötrődünk, mikor csináljuk emezt?

Állj csak meg egy pillanatra testvérem, akinek az életéből így kiszorítja az örökkévalóság dolgait a mának fáradalma és a holnapnak terhe? Nagy tévedés áldozata vagy. Úgy beszélsz a lelked és az Isten közötti viszony ügyéről, mintha az fényűzés volna, ami tetejébe jön a nélkülözhetetlen életszükségleteknek; kívánatos valami ugyan, de hát rossz időkben nélkülözhető. Pedig fordítva áll a dolog: fundamentuma az az életednek, és azon épülhet csak fel minden egyéb is szilárdan, rossz időkben tehát a legnélkülözhetetlenebb!

Lásd, most próbára van téve a vallásosságod. Mi volt az eddig számodra? Csemege, amit most, szűkebbre szabott étrend mellett, fájdalmasan mellőznöd kell? Vagy kenyér volt, amelyből csak annál többet veszel magadhoz, mert olyan kevés jut egyébre?

És próbára van téve egész egyházi életünk és munkánk. Meg tudta-e éreztetni tagjaival azt, hogy az Evangélium "Istennek ereje"? Úgy tudta-e elébe tárni a híveknek az Isten kegyelmét, hogy azok hasznát, életbevágó áldását lássák annak? Nélkülözhetetlenné tudott-e válni az igehirdetése, a pásztori tanácsa, a testvéri közössége? - Gondolkozzunk rajta.

Közben pedig megáll az igazság, - hirdessük szerteszét -, hogy Jézus Krisztus ma nem mellőzhetőbb, mint máskor, hanem sokkal unszolóbban kínálkozik és hívogat, mert szükségesebb, mint valaha.

A körülmények súlyosak lesznek, nem változtathatunk rajtuk. Az a kérdés, milyen lélekkel vágunk neki a harcnak. Sóhajtozva, csüggedezve, zúgolódva, habozva, elkényszeredetten, gyáván? Vagy bízva, bátran, készségesen, elszántan, reménykedve és erős szívvel? Vajon úgy-e, hogy az iga felvérez és a teher csak gyötrelmet vált ki belőlünk? Vagy úgy, hogy az iga könnyű és a teher gyönyörűséges? A lelkületünkön fordul meg.

Nem ráadás tehát az életben a megbékélt, derült, erős lelkület, hogy lemondhatnánk róla sok egyéb gondunk miatt. Ez kell, hogy első gondunk legyen. Annál sürgetőbb és égetőbb, mennél több egyéb gond következik utána.

Tegyük hát próbára Jézus szavát, ha már éppen hozzánk van címezve, "megfáradt és megterhelt" emberekhez. Ha szorít az élet kegyetlen ostroma, - szorítson közelebb Őhozzá. Csak annál öntudatosabban éljünk az ő Igéjével a gyülekezetben és házanként, és annál gondosabban ápoljuk a lelkünk titkos, imádságos kapcsolatát Ő általa a mi Atyánkkal, ki a mennyekben van.

Hadd lássák meg az emberek, hogy beválik rajtunk az Ő ígérete: a viszonyok lehetnek rosszak és romlottak még tovább is, - azért mi nem romlunk mégsem velük együtt. "Nyugodalmat találunk a mi lelkünknek."

***

Bp. 1923.

"A jó ember az ő szívének jó kincseiből hozza
elő a jókat; és a gonosz ember az ő szívének
gonosz kincseiből hozza elő a gonoszokat."
Máté 12 : 35.

Ezerféleképpen osztályozzuk az embereket s közöttük magunkat is. Pedig alapjában véve csak az az egy osztályozás fontos, amellyel Jézus választ bennünket két csoportra, élesen szembeállítva egymással, mint a fényes napvilágot a fekete éjszakával, a jó embert a gonosz emberrel. Minden más osztályozás elhalványul ennek fontossága mellett, mert ez az egyetlen, amely a mi magunk akaratán fordul meg. Hogy gazdag vagyok-e vagy szegény, szép-e vagy rút, lángész-e vagy egyszerű tucatember, fiatal-e vagy öreg, férfi-e vagy nő, egészséges-e vagy beteg, - azt nélkülem döntik el rólam olyan hatalmak, amik előtt nekem egyszerűen meg kell hajolnom. De hogy jó legyek-e vagy nem, azt megadatott magamnak választanom és megvalósítanom.

Az Isten akarata, mely Jézus szemében a jóság egyetlen mértéke, az én szabad lelkem ajtaján úgy zörget be, mint vendég, aki bebocsáttatást kér. Királyi vendég ugyan, és jaj nekem, ha fel nem ismerem látogatásának kitüntető kegyelmét s ajtót-kaput sietve nem tárok neki. De - vendégként jön. Nem töreti fel ajtómat fegyvereseinek alabárdjával, - szelíden zörget, hogy önként nyissak utat neki.

Ezért van az, hogy a jóság az egyetlen vonás, amiért feltétlen tisztelet jár ki, s a gonoszság az egyetlen fogyatkozás, mely megvetést érdemel.

De nagy hiba volna azt gondolni, hogy az emberi léleknek ez a méltóságteljes szabadsága azt jelenti, hogy minden pillanatban szabad és képes úgy szólni vagy cselekedni, ahogy éppen akar. Mélységesen az életünkbe vésett törvényt világít meg Jézus, amikor azt mondja, hogy tetteink, szavaink, minden életnyilvánulásunk meghatározott következménye az egész lelkivilágunknak. Kinek mivel teljes a szíve, azt hozza elő belőle. A jó ember az ő szívének jó kincseiből jót, a rossz ember az ő szívének rossz kincseiből rosszat. Nem elég tehát előre néznünk akármilyen szent elhatározással, hogy az életünk ezután meg fog felelni Isten akaratának és jó lesz. Előbb vissza kell pillantanunk a múltba, életünk eddig kialakult tartalmába, és meg kell vizsgálnunk: nőhet-e az eddigi törzsön jó hajtás ezután?

*

Egyszerű szóval "emlékezetnek" nevezzük életünknek azt a hatalmát, mely így összeköti jelenünk és jövőnk minden pillanatát a múlttal. Az emlékeinkben él tovább bennünk és irányít is minket mindaz, amit eddig átéltünk. Emlékezetünk az a kincsesház, amelyben felhalmozódott születésünk óta, amit csak éreztünk vagy gondoltunk, láttunk vagy hallottunk, tettünk vagy elszenvedtünk. És észre sem vesszük, ennek a kincsesháznak mélységeiből kerül elő mindaz, ami újabb szavaink és tetteink, meggyőződéseink és indulataink, elképzelt terveink és ezerféle viselkedésünk tartalmát kiteszi.

Csodálatos egy kincsesház az emlékezet! Ha nem volna emlékezetünk, mivé válnék az életünk? Hogy szétfújná a múló idő szele minden tapasztalásunkat és haladásunkat, mint a könnyű polyvát! Mint valami erős páncélszoba, úgy fogadja azonban be a lelkünk benseje mindazt, ami egyszer is bejutott oda, és megőrzi úgy, hogy soha el nem vész többé. Beszélünk ugyan jó és rossz emlékezőképességről, és az emlékezéssel szemben ismerjük a feledés fájdalmát és vigaszát is. De ez nem változtat a dolgon. Csakhogy az egyik ember emlékezete olyan, mint egy tágas, sokszobájú könyvtár, melyben hosszú polcokon kényelmesen elhelyezhetők voltak a könyvek százezrei, s mindegyiket abban a percben meg lehet találni, és elő lehet venni, amikor szükség van rá. A másik ember emlékezete pedig hasonlít a szűk és sötét szobához, melyben szintén van néhány hozzáférhető polc, de a könyvek ezrei egymás hegyén-hátán felhalmozva szoronganak a padlótól a tetőig. Órákig, napokig kell itt turkálni, míg végre ráakad az ember arra, amit elő akarna venni, s a keresés lázában talán olyan felfordulást csinál, hogy örökre eltemeti éppen azt, amire szüksége volna. A különbség csak abban van, hogy ki milyen könnyedén tudja felidézni a benne elraktározott emlékeket, de abban mindnyájan egyformák vagyunk, hogy az emléke mindennek megvan bennünk, ami csak valamennyire is hatott egyszer reánk.

Félelmetes elgondolni, hogy mi történnék, ha csak egyetlen emberi léleknek is egyszerre megelevenednének mind az emlékei és előrajzanának belőle. Hol férne el az emlékeidnek ilyen mozgósított hadserege! Hiszen ott van benned az egész világ, minden részével, amit valaha magad bejártál, vagy amiről olvasmányaid rajzoltak eléd képet, vagy amerre a képzeleted valaha elszárnyalt! Ott van kicsiny falvak csendes nyugalma és távoli országok világvárosának szédítő utcai forgalma; ott van az északi sark jeges birodalma, és ott van Afrika napverte sivataga; ott van égbe nyúló hegyóriások tömege, és ott van még annál is utolérhetetlenebb magasságban a ragyogó csillagok végtelen világa. Vagy hol van az a Rákos mezeje, amelyen elférne azoknak az embereknek országgyűlése, akik feltámadhatnának és előléphetnének az emlékezetednek kriptaüregéből! Szeretteid, akikkel összefonódott az életednek egy hosszú, felejthetetlen szakasza, - és letűnt történelmi korszakok hősei; jó barát és ellenség, aki valaha utadba került, és ismeretlen emberek tömegei, akiket láttál vasúton, népgyűléseken, menetelő katonák között, az utca tömkelegében; költők műveinek hús és vér alakjai, akikben elgyönyörködtél valaha, és ezernyi emberi arc, mely vásznakról vagy nyomtatott papírosról tekintett valaha reád! Hát ha még elkezdődnék az előadás és megismétlődnék a szemed előtt mindaz a jelenet, aminek valaha szereplője vagy nézője voltál valóságban vagy elgondolásban! A nap nem tudná izgalmában, hogy mosolyogjon alá az egyik percben még ragyogóbban az égre pirosló boldogság láttára, vagy hogy rejtse el orcáját a másik percben fellegek függönyében felháborodott szégyene miatt, hogy azon a földön, amit ő éltet, ilyesmik történhettek! Ezüst csengésű tündérének és őrült démonok vihogása kavarogna a légben...Oh, jobb, hogy el van rejtve mélységesen az emlékezet miriádnyi lakója, és nem rohanhat meg egyszerre!

De azért ne áltasd magad! Nem halott ez a birodalom, ha el van is zárva sokadalma! Az emlékek mind élnek és hatnak, s amilyen a kincsesházad, jó vagy rossz, olyanokat hozol elő szüntelen az életedben, jókat vagy rosszakat!

*

De hát mi teszi a különbséget a "jó ember szívének jó kincsesháza" és a "rossz ember szívének rossz kincsesháza" között? Talán úgy áll a dolog, hogy az egyik ember lelkivilágában csupa tiszta és nemes emlék halmozódott fel, s a másikéban nem találnánk mást, mint felgyülemlett undokságot? Eléggé ismerjük önmagunkat és az életet ahhoz, hogy ezt a gondolatot azonnal elutasítsuk. A valóságban nincs sem az egyik, sem a másik fajta ember. Akármilyen gazdag legyen az egyiknek emlékezete ragyogó, kristályosan tiszta kincsekben, nem mentes azért az sem a visszataszító és szennyes dolgoktól, amiket beléje vetett az életnek szele. És akármennyi förtelem rakódott is a másik ember emlékezetében, ő is élt át nem egy tiszta örömöt, önzetlen elhatározást, hősies szenvedést, s annak emlékei ott élnek és hatnak benne kiirthatatlanul. Az egyik ember emlékezete talán mosolygó erdei tisztás, de fordítsuk csak fel a mohás követ a csermely partján, alóla undok csúszómászó férgek kerülnek napvilágra. A másiknak emlékezete meg olyan, mint a feltárt ókori sírüregek; tele enyészettel és penészes rútsággal, de az omladék s a szemét alól letűnt jobb idők aranykincsei csillognak elő.

Talán az tenné hát a különbséget, hogy vajon a jóból vagy a rosszból van-e több? Szavazatra indulnak talán az emlékvilág lakói, s amelyik párt győz, azé a hatalom a kisebbség felett? Amennyire ismerjük a léleknek rejtekeit, abban nem ilyen gépies demokrácia uralkodik. Más rend szerint élik világukat az emlékek. Inkább hasonlít az alkotmányuk a régi patriarchális világ monarchiáihoz.

Hogy nem összevisszaságban élnek, az bizonyos. Szervezett világ az ő világuk. Láthatatlan szálakkal csoportokba vannak kapcsolva, és minden pillanatban megfigyelhetjük, hogy egy-egy felidézett emlékünk mint hozza magával a hozzá tartozó emlékképeknek egész atyafiságát. Az ilyen csoportoknak, családoknak, megvan azután a családfőjük, amely uralkodik felettük és összetartja őket. A családok megint törzseket képeznek, amelyek élén vezérlő emlékek uralkodnak. Míg végül is kiemelkedik a beláthatatlan sokadalomból egy áttekinthető csoportja a legelőkelőbb, leghatalmasabb emlék-uraságoknak, és ezek parancsolnak a népesség felsőbb és alsóbb rendjeinek. Ezek a legkiemelkedőbb emlékek intenek és maguk mellé mintegy udvartartásuk tagjaivá magasztalnak fel másokat, hogy állandó fényes kíséretükben maradjanak. S ugyancsak ezek a hatalomra jutott fő-fő emlékek ítélnek másokat örök szolgaságra, hogy bányák mélyében, börtönök odvaiban tengessék örökre elfelejtett életüket.

Ezen a szervezettségen fordul meg az emberi jellem, eszerint dől el: jó-e vagy rossz a szív kincses háza. Tedd próbára magad: végy elő egy üres lapot és írd fel hamarosan, őszintén, mi az életed utolsó esztendejének öt legkiemelkedőbb emléke. Az-e, hogy milyen jó üzleteket kötöttél? Az-e, hogy a családod körében milyen örömök vagy fájdalmak értek? Az-e, hogy milyen hírneves, nagyméltóságú emberekkel foghattál kezet? Az-e, hogy milyen mámoros órákba temetkeztél bele? Az-e, hogy hány könnyet sikerült letörölnöd?

Jézus pedig mindenekfelett azt kérdezi: milyen emlékeid vannak a te mennyei Atyádról? Mert lásd, az emlékek birodalmának királyra van szüksége. Az életed hatalmas nagy emlékei nem maradhatnak soká egymás mellett békességben. Az oligarchák vetélkedésével egymás felett is hatalomra törnek. És jaj annak a szegény emberi szívnek, amit szétmarcangolnak az egymásnak ellentmondó, egymás ellen ádázul tusázó emlék-tartományok! És még inkább jaj, ha végre is trónra kerül az egyik trónigénylő, amely azonban nem tud megbirkózni feladatával! Ez az átkok átka: a hatalma alatt állni elmúlt napjaink valamely emlékének, amely nem tud rendet és nyugalmat teremteni az emlékek nyüzsgő országában. Micsoda forrongások lázától ég el sok emberi lélek! Amikor már-már úgy látszott, hogy jól el van rendezve belső világa, valahol kitör az emlékek egy újabb forradalma, és összeomlik az egész alkotmány. Felzokognak régi keserűségek. Előincselkednek régi kísértések. Nekivadulnak régi, vádoló emlékek. És kezdődhet újra a reménytelen pacifikálás.

Csak egy emlék tud itt uralkodni: az Isten atyai szeretete. Szerényen, inkognitóban várja az Ő óráját, de ő az egyetlen jogos ura a szónak. És amikor hatalomra jut, elcsendesedik a forrongás, és bekövetkezik a gyógyulás.

Ez a "jó ember szívének a jó kincsesháza". Semmit sem ápol olyan hódolattal és kegyelettel, mint azoknak az óráknak az emlékeit, amelyekben az ő szerető atyai Istenével találkozott. Amit Ő mondott és adott, az áll a lélek legmagasabb polcán. A többi emlék pedig mind szép engedelmesen elhelyezkedik ennek a hatása alatt az őt megillető sorban és rendben. Ami az elmúlt esztendőkben maradandó értékű volt, az mind előtérbe kerül. Ami jelentéktelen és haszontalan volt, hiába követelőzik az elsőbbségért, szép lassan elvonul a háttérben. Ami nyereség volt, az felszabadul addig talán ránehezedett mostoha mellőztetése alól, és tisztességhez jut, s ami veszteség volt, az elhúzódik a jótékony feledés homályába. Fenyegető szörnyek nem csattogtatják már fogaikat, hanem engedelmes szolgákká juhászodnak. Áldott, bíztató, lelkesítő emlékek pedig, amelyeknek halk szava elhalt addig a nagy zsivajban, hatalmat nyernek, hogy foganatja legyen beszédüknek.

*

Mi hát a mi emberi felelősségünk ebben az emlékeink világában végbemenő történelmi drámában? Minden! Rajtunk áll itt, hogy trónokat emeljünk és döntsünk, királyokat koronázzunk és száműzzünk.

Nincs az emlékezet rejtélyes világának nyilvánvalóbb törvénye, mint az, hogy módunkban áll egyes emlékeinket ápolni és erősíteni. Azt nem tehetjük meg, hogy megöljünk egyet is közülük. Mennél jobban űzzük és gyilkoljuk, annál sűrűbben keres fel zaklatásával, és kineveti minden ellenségeskedésünket. De azt megtehetjük, hogy addig táplálunk, erősítünk, elhatalmasítunk egy-egy emléket, hogy az kiszorít azután egyebeket a közelségéből, és sorvadásra ítéli őket. Beláthatatlan maga a birodalom, de nem nagy a királyi udvar, s ha az egyik emlék a kedve szerint való társaival jól elhelyezkedik ott, nem fér meg mellette az ellensége. Kivettetik a külső sötétségbe.

Nézd, hogy gyakorolja ezt a művészetet a gyászoló édesanya. Hogy keresi fel tekintete reggeltől estvélig százszor is azt a drága arcképet a falon. Hogy csüng a lelke minden ruhácskán, ami felidézheti az elhunyt kincsnek emlékeit. Hogy találnak oda léptei szinte önkéntelenül a temető kapujához. Hogy vegyül el a verőfényben játszadozó gyermekseregbe, ha talán valamelyik arcon hasonlóságot fedezne fel!

Vagy nézd a tudóst, hogy veszi elő újra, meg újra meg újra ismerettárának kincseit. Az ismétlés az ő tudásának anyja. Ha por lepte be valamelyik eltett ismeretét, hogy tisztogatja újra fényesre. Valahányszor új ismerettel gyarapítja kincsesházát, hogy fut végig szeme a régi gyűjteményen, s hogy méri egybe az új szerzeményt az addigiakkal.

Az hát a kérdés: milyen emlékeidet élteted, fejleszted? Emlékezeted képtárában milyen festmények előtt szoktál megállni, vagy milyen képeket akasztasz le a képek sokaságából, hogy odahelyezd őket lakószobád falára, ahol órák hosszat csünghetsz rajtuk csodálkozó, elmerülő tekintettel?

Lásd, ott van emlékeid között az is, amelynek Jézus szerint uralkodnia kellene mind a többi fölött, hogy "jó" lehessen "szíved kincsesháza"; vannak emlékeid, van sok emléked arról, hogy kegyelmes és irgalmas Atyád az Isten, aki létre hívott és igazgatja sorsodat. Szeretetét nem érezteti Ő velünk szüntelenül, percről-percre, állandóan és egyformán. De ad mindnyájunknak órákat, vagy akárcsak pillanatokat, amikor reáhull az életünkre a felhők nyílásán át szeretetének napfénye. Olykor elborítja a lelkünket a bizonyossággá érő sejtés, hogy milyen jó Ő mihozzánk, milyen megbocsátó a mi bűneinkkel szemben, és milyen szent és dicsőséges célokat kitűző a mi jövőnk számára. Azután otthagyja Ő az ilyen fenséges és boldog tapasztalásokat az emlékezetünkben, és reánk bízza, nekünk hagyja meg, hogy "el ne felejtkezzünk az Ő jótéteményeiről".

Aki kíváncsian ostromolja Őt új csodákért, azt elutasítja. A múltnak emlékeihez küldi. Annyi ajándék és áldás van ott, amiről hálátlanul megfeledkeztünk! Annyi kötelező, szent parancs, aminek zúgó hangja elhalkult, már-már elhalt, mert elmenekültünk előle balgatagságunkban!

Nézd, ott van az Ő szeretetének megtestesülése - Jézus. Azért jött, hogy senki ne mondhassa, hogy nem látott és nem hallott eleget az Isten szeretetéről. Ki ne ismerné Őt? Nincs az az emberi társaság itt a mi világrészünkön, amely, ha belépne közéje szelídségtől és erőtől sugárzó alakja, rá ne ismerne. Hogyne emlékeznél reá! Milyen korán belevilágított már életedbe az alakja! Hányszor találkoztál vele, a gyermekek barátjával, a betegek gyógyítójával, a jó Pásztorral, a Gecsemánéban verejtékezővel, a dicsőségben feltámadottal! S mindebből hányszor csengett bele a szívedbe az angyalok csodálkozó éneke: "Így szerette Isten a világot..." Mit csináltál ezekkel az emlékekkel? Ott vannak a lelkedben, de talán a használhatatlan lim-lom között, a sarokba vetve, ahol por lepi, rozsda marja, pók szövi be hálójával?

Hiszen naponként elővehetnéd az Evangélium gyönyörűséges lapjait, hogy felfrissítsd és hatalmassá duzzaszd az Ő emlékét! A mindennapi élet országútján haladva is hányszor lehajolhatnál a reágondolás csörgedező patakjához üdülésért és új erőért! És felkereshetnéd az ő híveivel együtt az Ő asztalát, újra meg újra megszegni Vele együtt a kenyeret és megosztani Vele együtt a poharat - "az Ő emlékezetére!" Amit Jézustól megtudtál és Őbenne megkaptál, - hogy téged is szeretett az Isten öröktől fogva és drága áron a magáévá tett - felemelhetnéd ezt a szent, ragyogó emléket, a legnagyszerűbbet, a legnélkülözhetetlenebbet, minden emléked között a díszpolcra, ahová királyi kincseskamrákban a briliánsoktól ragyogó koronát szokták tenni. Milyen új fényben látnád akkor mindazt a többi emléket, amivel telve van a lelked!

Milyen csodálatos átalakulást idézhet elő az új megvilágítás. Nézd meg a természetet egy borús tavaszi délelőttön. Sár és sár mindenfelé. Az olvadt hó levétől mocskos patak és folyó vize. Unalmas rútság terpeszkedik az ólmos felhők alatt. De foszoljék csak ketté a vastag szürke kárpit az égen és jelenjék meg a tavaszi nap, az ifjú király kivívott égi trónusán! A szennyes árvizek is egyszerre milyen megbékélt derűvel tükrözik vissza szelíd dicsőségét. Imént még rút tócsákon át is milyen arany hidat ver, hogy feléd árassza izzó fejedelmi köszöntését, arany sugárözönét. És hogy csillog és szikrázik egyszerre minden az ő jótetszésétől, ami az előbb még mogorva és álmos volt.

Így születnek meg a "jó emberek". Kiragyog bennük a mindenek fölé magasztalt Krisztus-emlékek napfénye. S akkor lehetnek fájdalomtól zúgó emlékfolyamok bennük: azokon át is az új élet megbocsátó fényözöne jő feléjük. Lehetett sok sárba konyult, szunnyatag szent és tiszta emlékük: az mind új virágzásnak zsendül. És amit ebből az újjászült lélekből, a "jó szívnek jó kincsesházából" előhoznak, - bizonyára jó lesz mindenkor.

Szegény, szegény világ, hogy ilyen "jó embere" olyan kevés van! Veled is hadd legyen eggyel több!

***

(1929. márc. 3-án d.e. a Kálvin téri templomban.)

"Ímé, nagyobb van itt Jónásnál.
Ímé, nagyobb van itt Salamonnál."
Mt. 12,41-42.

Az Evangéliumokban drága kincsünk nekünk mindaz, amit Jézus mond az emberekről, - milyen csodálatos megvilágítást nyer életünk az Ő felvillanó gondolatainak fényében! Nem lehetünk eléggé hálásak azért sem, amit emberek mondanak e szent lapokon Jézusról, - kimondhatatlan örömnek hírét zengik bele a világba róla való bizonyságtételükkel. De a legfontosabb mégis egy harmadik alkotó eleme szent könyvünknek: az, amit benne Jézus mond önmagáról. Mégis csak ebben kapjuk meg első kézből a leghitelesebb feleletet arra a kérdésre, hogy mit akart Jézus adni a világnak, vagyis, hogy micsoda igaz valójában a "keresztyénség lényege"?

Jézusnak ezekben az önbizonyságaiban, amelyek számunkra feljegyeztettek, mindig megragad bennünket határtalan öntudatának merészsége, amellyel fölébe helyezi magát mindennek, amit addig nagynak és szentnek tartottak. Mint ahogy a télen zajló folyó színén kíméletlenül fölétornyosul egy-egy erős jégtábla az előtte elhaladottnak, ropogtatva, tördelve maga alatt minden ellenállást, úgy emeli fölébe Jézus is a maga személyiségét, a maga ígéreteit és követelményeit a múlt minden értékének. Mindennek el kell sápadnia, amikor az Ő fénye felragyog. És mégis olyan természetesen hangzanak el az Ő ajkán ezek a merész kijelentések, hogy eszünkbe sem jut megütközni rajtuk. Mit szólnánk például ahhoz, ha egy fiatal költő bejelentené a csodálkozó közvéleménynek, hogy legközelebb megjelenendő verses kötetével túl fogja szárnyalni Petőfi dalait? Vagy ha egy új közéleti nagyság azzal a kijelentéssel lepne meg bennünket, hogy ő nagyobb betűkkel fogja beleírni nevét a magyar történelembe, mint Mátyás király? Ha nagyon udvariasak akarnánk lenni, arra intenénk az illetőt, hogy az ilyen kérdésekben inkább az utókorra kellene bízni a döntést, vagy, ha olyan sürgős neki, hogy még élete napjaiban megtörténjék az összehasonlítás, akkor is engedje át az ítélkezést másoknak, - mert különben nagyon kínos helyzetbe jutnánk vele szemben. De amikor Jézus mondja, hogy "Íme, itt nagyobb van" mindennél, amit eddig nagynak tartottak, akkor nem kell a fejünket csóválnunk felette. Mindenki, akinek csak valamelyes érzéke van a dolgok összeméréséhez, megérzi, hogy neki joga van így beszélni...

Többek között azzal szereli le ilyenkor az esetleg feltámadó ellenkezésünket, hogy a maga nagyságát sohase más nagyságok lekicsinylésével emeli ki. Őelőtte nem kevésbé szent az, amit a múltban kegyeletes tisztelettel csodálnak az emberek, - Ő még másoknál is jobban átérzi annak maradandó értékét. Nem "eltörölni", hanem "betölteni" akar. Átveszi a múltnak örökségét, és éppen azzal akar mindeneknél nagyobb lenni, hogy ugyanazt tökéletes ragyogásában tartja magasra a világ szeme elé. "Íme, nagyobb van itt" akár Jónásnál, akár Salamonnál, de Jónást is, Salamont is, és mind a többi fénylő emlékét a múltnak Ő megbecsült mértékül fogadja el a maga nagyobb voltának a megállapítására. Egy szintre helyezkedik velük, hogy úgy tornyosuljon fölébük. Rokonságot tart velük, hogy a maga többlete kitűnjék.

Az Ótestamentumnak az a két alakja, akiről alapigénkben szó van, azok közé tartozik, akik a múlt emlékei közül a legmélységesebben foglalkoztatták Jézus népének képzeletét. Nyilván azért, mert bennük a lelke legmélyebb szükségleteinek a kiábrázolását látta meg. És ha meggondoljuk, hogy az Ótestamentum népének lelkében a magát kijelentő Isten vezérlete alatt csupán ugyanazok az emberi vágyak szólalnak meg és érvényesülnek a helyes irányban, amelyek más népeknél magukra hagyatva elferdülve nyilatkoznak meg és meddő tapogatódzásban emésztik fel erejüket, akkor azt mondhatjuk, hogy Jónás is, Salamon is, egyetemes emberi sóvárgásoknak a beszédes jelképei.

Mi volt hát az a jelentésük, amelynek mértéke alá odaáll Jézus is, de csak azért, hogy utolérhetetlen magasságba fölébe nőjön?

Jónás, a próféta tipikus megszemélyesítője. Személyéről, életéről, semmit sem tudunk azon az egy történeten kívül, amelyet a nevét viselő könyv mond el. Ez pedig arról szól, hogy megbízatott egy isteni üzenettel: "Kelj fel, menj Ninivébe, a nagy városba, és kiálts ellene, mert gonoszságuk felhatott elémbe!" - és ő ennek a küldetésnek eleget tesz. A dolog nem megy ugyan simán. Ő mást akarna. Megszökik a megbízatás elől. De hiába. Szándékai ellenére mégis eljut Ninivébe, és az üzenet elérkezik a címzettekhez. Alapjában véve olyan mellékessé válik, hogy ő hogyan viselkedik, méltó hírnöke-e az üzenetnek, vagy tőle telhetőleg akadályozója annak. Egyedül az üzenet a fontos, akármilyen is a követ, aki viszi.

Olyan különös a történet, amelyben ez a gondolat kifejezésre jut, hogy nem is tudjuk: csakugyan történet-e, vagy pedig tanító költemény-e; valóságos eseményeket akar-e megörökíteni, vagy pedig csak igazságokat akar-e szemléltetni. De ha a Jónás történetének hőse a költői képzelet anyagából van formálva, akkor csak annál bizonyosabb, hogy a prófétaság lényege van benne kiábrázolva. Éles jellegzetességgel éppen az van megrajzolva alakjában, ami minden igaz prófétában megfigyelhető volt: hogy a próféta nem magától beszél, nem a maga indíttatásából lép fel, nem a maga tervei szerint működik, hanem kényszer alatt áll; csak eszköze egy magasabb parancsnak, és ezért nem ő maga a fontos, hanem csakis az, amit Isten mond általa.

Nem olyasvalami-e ez, ami után mindnyájunk lelkében ott él a mélységes vágy? Nem hisz-e minden ember abban - ha titokban is -, hogy ilyen isteni üzenethozatalnak lennie kell? Nem várjuk-e mindnyájan sejtelmes bizonyossággal, hogy valahol, valahogyan áttetszővé váljék az emberi élet, és rajta keresztül mennyei titkok nyilatkozzanak meg? Sötét babonákban sínylődő primitív népek sámántiszteletétől kezdve a nagyműveltségű görögök jóslásain át el a mai szalonok félhomályában foglalkoztatott médiumokig, mennyi furcsa, beteges formában tett és tesz bizonyságot az emberiség arról, hogy neki életszükséglete a prófécia!

Nos, Jónás azért volt olyan kedves és népszerű alakja az ótestamentumi léleknek, mert benne azt szemlélhette, hogy neki csakugyan voltak prófétái, még ha törékeny, méltatlan, sokszor makacsul ellenszegülő embereken át is, de hozzá csakugyan "szólt az Úr".

Itt pedig, "íme, nagyobb van Jónásnál". Itt a prófétaság tökéletes teljességében jelenik meg. Emberi élet az, ami lejátszódik előttünk, éspedig minden földi mértékkel nézve milyen igénytelen, alázatos és szegényes! Minden mozzanata csupa jelentéktelenségből tevődik össze. Olyan mellékes, hogy ácsmester volt, olyan közömbös, hogy Kapernaumban működött, olyan esetleges, hogy éppen azokkal volt dolga, akiknek nevei ott szerepelnek az evangéliumi történetekben. Ha csak "test szerint ismerjük", az egész élete nem más, mint a történelmi véletlenek játéka a földnek egy eldugott helyén. De nézzétek, micsoda vakító fény süt át ezen az egyszerű ablakon! Milyen üzenetet hoz az örökkévalóságból ez a poros vándor! Az arcának minden mosolya, amikor gyermekeket vesz az ölébe; a kezének minden villanása, amikor keményszívű emberekkel vívja harcát, a szavának minden rezdülése, amikor megfáradtakat és megterhelteket hív magához a megbékéltetésre; - mind egy-egy zengő ige az Isten titkainak máskor néma magasságából. Benne és Általa mindent elmondott Isten, ami mondanivalója volt számunkra, és mi megtudhattunk mindent, amit onnan felülről megtudnunk szükséges és kívánatos volt.

"Íme, nagyobb van itt" - minden prófétánál!

Salamon alakja viszont az eszményi király volt. Az Ót. emlékezete úgy idealizálta, mint örök képét annak az uralkodónak, aki alatt boldog virágzásban élnek az alattvalók. Fölébe magasztalták még a másik nagy királyi eszményképnek, atyjának, Dávidnak is. Az is örök hálára kötelezte népét. Kitágította országának határait, és hatalmassá tette kicsiny országát. De ez sok véres háborúba került. Salamon már készen kapta örökségül a megszilárdult, erős országot. Az ő dicsősége az volt, hogy hosszú évtizedeken át megőrizte azt biztonságban és békességben. És ennek a titka az volt, hogy amikor fiatalon trónra lépett, nem hosszú életet, nem nagy gazdagságot, nem is ellenségeinek megsemmisítését kérte imádságában Istentől, hanem "értelmes szívet". "Mert kicsoda kormányozhatja ezt a te nagy népedet?" Imádsága beteljesedett, s az utókor nem győzte kiszínezni az uralkodói bölcsesség kiválóságát, amellyel belelátott az emberi természet rejtelmeibe, s ezért úgy tudta megoldani a felmerülő nehéz kérdéseket, hogy annak nyomán nyugalom, rend és általános fellendülés fakadt mindenek javára. S ha nehéz időkben a jelen nyomorúságai szorongatták Izrael lelkét, és reménysége szárnyain a jövő álomképei közé menekült közülük, ilyenkor vágyai a salamoni korszak gyönyörűséges színeivel festették elébe az eljövendő jobb időket. A "Dávid fiát" várták vissza, akinek jogara alatt megint derűre fordul minden ború, mert bölcsességgel fogja bírni országát.

Ilyen álmai nemcsak Izraelnek voltak. Nincs olyan történelmi öntudattal bíró, vagyis jövendőjére is gondoló nép, amely ne hordozná lelke mélyén az eszményi király sóvárgott képét. Hány más kiváló uralkodóval is megtörtént, hogy a múltnak sírjából kihíva beleültették a reménységek királyi székébe, és róla mintázták azt az alakot, akitől minden bajnak jóra fordulását várták! Örök emberi vágy a nagy jótevő, akinek hatalomra jutása fellélegzés a világnak, kormányzása igazság és békesség, és hosszú élete milliók imádsága!

Az ótestamentumi lélek Salamonért rajongott, mert benne látta annak a "bölcsességnek" az ajándékát, amely előfeltétele a földi paradicsom megvalósításának.

Itt pedig, "íme, nagyobb van Salamonnál". Jézusban megjelenik az óhajtott boldogság királya tökéletesen. Felvette a Messiás, a Krisztus, a Fölkent címet, és viselte. Tiltakozott és hadakozott annak olyan értelmezése ellen, amilyet az Ő kortársainál talált, de nem a cím ellen. Úgy, ahogy ők képzelték, nem akart király lenni, de királynak tudta magát és uralkodni akart. Tanítványainak át kellett alaposan szövegezniük magukban hozzá fűzött reménységeiket - trónusokról, győzelmekről, hatalomról, országról -, de azon a meggyőződésükön nem kellett változtatniuk, hogy Őbenne az Isten Felkentjét találták meg, akinek uralkodnia kell égen és földön. Ő az, akinek akarata a legjobb törvény, akinek engedelmeskedni boldogság; akinek uralma alatt békességbe simulnak a csatázó ellentétek; akinek fensége előtt meghódolva minden élet megtalálja a maga helyét biztonságos, összhangzatos, szép rendben. Ő az a bölcs fejedelem, aki minden kérdést megoldásra visz, s aki ezért illetékes arra, hogy a jövendőnek megdönthetetlen országa körülötte alakuljon ki.

"Íme, nagyobb van itt" - minden királynál.

De ezzel nem merítettük ki a dolgot. A prófétaság és a királyság, az emberi életnek ez a két hatalmas tartóoszlopa nem csak magasabbra szökken Jézusban, mint bárhol másutt az emberiség történetében, hanem összehajlik a magasban egy harmadik tisztség boltozatában, amely fölébe borulva az emberi életnek, megláttatja velünk Jézus igazi jelentőségét. Nem csak mennyiségében emelkedik Ő Jónás és Salamon fölé; nagyságának igazi titka minőségbeli többlete. Hogy ez mi, azt már meg sem kell mondanom. Gyermekkori kátétanulásunk óta beleidegződött mindnyájunkba az a hármas összefoglalás, amelyben Kálvin János óta a református lélek bizonyságot szokott tenni arról, hogy kicsoda őneki Jézus. Főprófétánk, örök királyunk, de ezen kívül egyetlen főpapunk is. A próféta hozza az Isten uralmát, a király kormányozza az emberi életet, a főpap a kapocs Isten és ember között. Csak a főpap közbenjárása hidalja át a szakadékot, amelyen túlról Isten szava felénk hangzik, s amelyen innen békességét és rendjét keresi az ember. Csonka marad tehát minden prófétaság és minden királyság, amíg a főpapság által Isten és ember egymásra nem talál, és meg nem engesztelődik. Ezért "van itt nagyobb" akár Jónásnál, akár Salamonnál.

Egyetlen prófétánál sem figyelhető ez meg jobban, mint Jónásnál. Az üzenetet eljuttatja a címzettekhez, és meglátszik rajta, hogy nem magától eredt az, hanem Isten szava. De milyen más volna a prófétálása, ha volna benne valami a főpap szolgálatából; ha nem kényszerű közege volna az üzenetnek, hanem szíve ügye volna a küldetése, ha nem akarata ellenére sodródnék el Ninivébe bűnei ellen kiáltani, hanem ő maga könyörögne, hogy hadd mehessen el a vesztébe rohanó nagyvárosba, és hadd háríthassa el annak feje felől a végzetet! A főpap tiszte éppen ez volt: magára venni a nép bűneinek terhét, és úgy jelenni meg könyörgésével és áldozatával az Isten félelmes színe előtt.

És egyetlen királynál sem tűnik úgy ki a királyság elégtelensége önmagában, mint Salamonnál. Alighogy lehunyja a szemét, napfényre jön az uralkodása alatt elleplezett igazság. A nagy ragyogásnak nagy árnyéka is volt. A békességnek és a virágzásnak nagy ára volt. Nehéz iga volt az ő uralkodása, és amikor véget ért, fellélegzett a nép. Kívülről szorító abroncs volt az ő hatalma. Jól tartott. De nem adhatta meg azt, ami után az emberi élet sóvárog. Milyen más lett volna az uralkodása, ha a maga bölcsességével át tudta volna hatni alattvalóit is; ha a lelkük felett tudott volna uralkodni, nem csak a testük felett; ha onnan belülről tudta volna kisarjasztani országlásának minden áldását és dicsőségét. Ha a főpap tiszte szerint az Istennel való szövetség öntudatával tudta volna megtölteni őket! Mert ez volt a főpap szolgálata: amikor előjött a Szentek-szentjéből és ráhintette az odakint várakozókra a megengesztelt Istennek áldását, az emberek új bizonyosságokkal és új elkötelezésekkel, egyszóval új lélekkel oszolhattak el hajlékaikba.

Nem elégíthet ki bennünket kevesebb, mint a főpap, - valaki, aki úgy magáévá teszi az ügyünket, hogy érettünk odaveti magát áldozatul Isten elé, és aki ugyanakkor Isten életét sugározza bele a mi életünkbe. Csak az lehet főprófétánk is, akinek teste-lelke megemésztetik az üzenethozatalba, aki tehát mindenekfelett főpapi áldozatával prófétál. És csak az lehet királyunk, akiből újjászülő erők áradnak hódoló lelkünkbe, aki tehát főpapi áldásaival uralkodik felettünk. Ez volt az a többlet, amelyet a Jézus előtti nemzedékek vártak, de meg nem kaphattak. A főpapságnak az Ó.t.-ban nincsenek olyan kiemelkedő jellegzetes képviselői, mint amilyen Jónás a prófétaság és Salamon a királyság számára. Az ószövetségi főpapság inkább személytelen intézmény; csak keret, amelyet méltóképpen senki nem tölthet be; tisztség, amely jelképesen ígéri, hogy jön majd valaki, aki megfelel neki.

"Íme, nagyobb van itt Jónásnál és Salamonnál." Eljött az, aki minden szónál hangosabban prédikál kiontott vérével és minden királyi széknél hatalmasabban uralkodik a keresztnek fájáról: az élete áldozatával közbenjáró Főpap.

*

A Jónás szava régen elhalt, de ez a prédikáció ma is zeng. A Salamon országa rég felbomlott, de ez a királyság ma is áll. Ami csak prófétaság és csak királyság, az ideig-óráig való, és hamar elnyeli a múló idő mélysége. De mert Jézus az Istent és embert szövetségbe forrasztó Főpap, - "nagyobb, mint Jónás, és nagyobb, mint Salamon", - azért áll Ő fölötte a múlandóságnak, mint mozdulatlan kőszál a sebesen hullámzó folyóban. Nemzedékek jönnek és mennek, - Ő marad. Beleépül a történelembe, egyházzá terjeszkedik ki az élete, és az idők végéig kimozdíthatatlan tengelye a világ történetének. Rajta át zeng felénk évezredek óta az onnan felülről jövő prófécia, és benne bírjuk minden bonyodalmunkat eligazító fejedelmünket, - mert az Ő keresztjében van közösségünk Istennel.

Csak el ne feledkeznénk erről a lényeges "többletről"! Mert volt idő, amikor a keresztyénség lefokozta magát a prófétaság szintjére. Szenvtelen letéteményese volt isteni kijelentéseknek. Prédikálta őket, de úgy, mintha mit sem érdekelné, hogy lesz-e belőle haszna a világnak, vagy nem. És volt idő, amikor megcsonkította magát a puszta királyságnak mértékéig. Rászabta a maga uralmát a világra külső hatalom eszközeivel. Megtörtént az a még szerencsétlenebb eset is, hogy egyesítette magában ezt a két csonka tisztet: Salamon palástjába öltözött Jónásként földi hatalommal akart prédikálni égi üzenetet, vagy Jónás öltözetében ült bele Salamon székébe, és eszközül használta fel az isteni kijelentés tekintélyét is emberi uralom megszilárdítására.

Hányszor elsikkadt éppen az, ami Jézusban "nagyobb" volt... Nem prédikálhatjuk Őt a világnak, amíg meg nem görnyedünk a világ romlásának terhe alatt, és oda nem vetjük az életünket ítéletének elhárítására. És nem uralkodhatunk az Ő nevében másként, mint ha szíveket újjáteremtő isteni erőnek a csatornáivá válunk. A Főpapot kell bemutatnunk a világnak, - azt, akiben az ember minden bűne és nyomorúsága, és az Istennek minden kegyelme és hatalma találkozott egymással, mint az ívlámpa fényívében az ellentétes villanyáramok. A Krisztus keresztjének kell élő valóságként kigyulladnia bennünk. Ez az, ami "nagyobb" a keresztyénségben minden másnál. Hogy mernénk éppen ezzel adósok maradni?!

***

"...megkérdé tanítványait, mondván:
Engemet, embernek Fiát,
kinek mondanak az emberek?"
Máté. 16 : 13.

Csak a felvetett kérdést olvastam fel előttetek, testvéreim; - hogy a tanítványok mint feleltek meg rá, beszámolva Jézusnak az emberek között szájról-szájra szálló vélekedéséről, azután mint lepte meg őket Jézus az újabb kérdéssel: "hát ti kinek mondotok engem?" - mint hangzott el erre feleletül Péternek az a vallástétele, amelyre kijelentette Jézus, hogy ez az a kőszál, amelyre az Ő ügyének a jövendőjét felépítheti - mindezekre emlékeztek bizonyára. És ha felidézitek emlékezetetekbe azt az egész szakaszt, amelynek éppen csak a megcsendülő alaphangja hangzott most a fülünkbe, akkor eszetekbe jut az is, hogy ebben a szakaszban alapvető dolgokról van szó, amelyek kétezer év óta a keresztyén egyháznak történetében nagyon fontos szerepet játszanak. Sokszor nagy vitáknak, ellentéteknek a középpontjában is álltak úgy, hogy róluk egészen másképpen vélekedik a keresztyénségnek az egyik része és a másik része. De mindenesetre a mi keresztyén hitünknek központi lényegét érintő dolgok, és éppen azért, ha Isten úgy akarja és megsegít bennünket, egynéhány vasárnapon át egymásután - talán közbejövő indokolt megszakításokkal - végig szeretnélek vezetni benneteket az egész szakaszon, hogy annak minden egyes fontos mozzanatánál megálljunk.

Ez alkalommal tehát, amikor a felolvasott egyik első részről elmélkedünk, egy prédikáció-sorozatot kezdünk meg. Érdemes megállni magánál a felvetett kérdésnél is: "Engem, embernek Fiát, kinek mondanak az emberek?" Folytatódik majd a dolog más kérdésekkel is, és mindenesetre a legfontosabb a felelet lesz majd, amely feljegyeztetett, de ösztönözzön bennünket maga a kérdés arra, hogy felébredjen lelkünkben az érdeklődés azok iránt a dolgok iránt, amelyekről itt szó van. Isten színe előtt szánjuk rá ezeket a vasárnapokat a mi hitünk néhány fontos kérdésének az öntudatosítására. Ez volt Jézusnak is a célja az Ő első tanítványaival, azért vitte ki őket magával Cézárea Filippi környékére, hogy ott ezt a kérdést felvethesse, s erről velük szót váltson.

Cézárea Filippi a Heródes család egyik tagja, Fülöp negyedes fejedelem által alapított város, amelyet ő Tiberius császár tiszteletére nevezett el Cézáreának, kívül esett a tulajdonképpeni Palesztinán, vagy legalábbis annak az egész szélén volt, akárhogy fogjuk is fel a határ pontos megvonását. Kívül esett Jézusnak a tulajdonképpeni munkakörén. Mint ahogy máskor, úgy most is elvonul, otthagyja az ő munkamezejét, s olyan vidéket keres fel tanítványaival együtt, ahol őt nem is igen ismerik, ahol meghúzódhat titkon. Pihenni akart, nem éppen tétlenségben, de az ő meghitt tanítványainak körével való teljes együttlétben. Most nem követi az embereknek nagy sokasága; mindazok, akik gyógyulást, tanítást vagy bűnbocsánatot akartak tőle nyerni, s akiktől máskor arra sem volt ideje, hogy nyugodtan letelepedjék s megebédelhessen. Most csak az ő legközelebbi hívei vannak körülötte, és ebben a csendes együttlétben meg lehet tartani bizonyos számadásokat, szinte azt mondhatjuk: vizsgát lehet tartani. Számon lehet venni, hogy mire is jutottunk és hányadán vagyunk. Mi alakult ki eddig abban a tizenkettőben, és általában az eddigi munkásság eredményeképpen mi fejlődött ki? Ezért hangzik el a kérdés: "Engemet, embernek Fiát, kinek mondanak az emberek?"

Feltételezi maga a kérdés, hogy az emberek beszéltek Jézusról. Attól nem kellett tartani Jézusnak, hogy a tanítványok erre a kérdésre összenéznek tanácstalanul, zavarodottan, és végül valamelyikük majd megszólal: Uram, ne kérdezz tőlünk ilyet, az emberek Rólad semmit sem mondanak. - Oh, ettől valóban nem kellett félni! Az emberek beszéltek róla. Amerre csak járt-kelt az Ő munkásságát folytatva, amerre csak megismerkedtek vele az emberek, vagy még azon kívül is sokfelé, ahová csak a híre jutott el, foglalkoztatta Ő az embereket. Kizökkentette őket közömbösségükből, kénytelenek voltak felfigyelni reá. Benyomást gyakorolt a lelkükre, amely ott égett, s mert foglalkoztatta a lelküket, azért nem tehették, hogy egymás között szót ne váltsanak róla. Odahaza, a férfi hazamenve el kellett hogy mondja, amit látott, hallott, a hitvesének, az asztal körül a gyermekek is kénytelenek voltak hallgatni, és tágra nyílt szemmel csodálkozva magukba szívni, amit csak hallhattak Jézusról. Barátok, az országutakon járó vándorok, vendégszállóban asztalhoz telepedők, mindazok, akik az életben egymással összeverődtek, és jól esett egymással lelküket kicserélni, - ezt a témát, Jézust, nem kerülhették el. Ott volt a figyelemnek a középpontjában.

És ez nemcsak akkor volt így testvéreim, ma is így van. Jézus Krisztus csak akkor nem foglalkoztatja az emberek lelkét, hogyha egyáltalán nem ismerik Őt, hogyha csak valami üres névként cseng a fülükben ez a szó: Jézus; vagy hogyha képekben látják maguk előtt lefestve, amelyeket annyiszor láttak már, hogy rájuk sem néznek.

De ott, ahol ismerik, ahol valamennyire is kiragyogott személyisége, jelleme, arca az emberek szeme előtt, ott nem térhetnek napirendre felette. Lehet, hogy ingerli őket s ellenkeznek vele, lehet, hogy végezetül is megdühödnek rá és összeesküdnek ellene; perbe szállnak vele és fellázadnak ellene. Minden meglehet. Csak az az egy nem lehetséges, hogy vállat vonva odább álljanak, és holnap már elfelejtsék.

Ez a régi könyv, amelyet annyi évszázadnak a pora lep be, amely stílusának régiségénél fogva sok helyen olyan nehezen emészthető, amelyet már annyiszor próbáltak kiküszöbölni az emberek az élő köztudatból; sokszor üldözték azokat, akik ragaszkodtak hozzá és olvasták; sokszor gúnyolták őket s megjósolgatták, hogy még csak egynéhány évtized, azután elfelejtett dolog lesz a Biblia, és senki sem fogja a kezébe venni. Ez a könyv minden időben azért terjed, azért veszik kezükbe annyi milliók - miért? Adhatunk rá sokféleképpen megszövegezett feleletet, de végeredményben azért, mert ebben a könyvben Jézus jelenik meg előttünk; ez a könyv Őróla beszél. Azért él ez a könyv, mert Jézus él benne, és az Ő iránta való érdeklődés soha ki nem halhat az emberi szívből, míg ember lesz ezen a világon. Az anyaszentegyház is, Jézus híveinek ez a közössége, noha hatalmas világbirodalmak összeomlottak és megsemmisültek, kétezer esztendő után is azért van itt ebben a világban máig, mert Jézus Krisztusé, mert Őróla van szó benne, mert Őt képviseli és hirdeti. Vagy mondjuk jobban úgy, hogy: kétezer esztendő után is annyiban él, amennyiben Jézus Krisztust mutatja be ennek a világnak; amennyiben mást cselekszik, megérdemli az ítéletet, hogy régi időknek haszontalan maradványa, elavult, jobban tenné, ha átadná a helyét más tényezőknek, amelyek ugyanezt a funkciót jobban betölthetnék. Életjogosultsága, de egyben életképessége is abban van, hogy Jézust képviseli, róla beszél, Őt hirdeti, és amíg ezt cselekszi, addig sohasem kell attól félni, hogy mellékessé válik, hogy az emberiség napirendre tér felette; hogy mint valami elfelejtett rom, szétmállik, és csak éppen a kegyeletnek a folyondárja fogja beborítani ékesen a maga szőnyegével.

Az emberek igenis beszélnek Jézusról, érdekli őket, és foglalkoztatja a lelküket.

De továbbmenve, vessük fel azt a kérdést, hogy magát Jézust miért érdekli az, hogy az emberek érdeklődnek iránta és mit beszélnek róla? Miért kérdezi Ő a tanítványait e felől? Hiúságból, hogy hírneve terjedésében tetszeleghessen: íme, az én nevem ezer és ezer ember száján kel szárnyra? Ezt a kérdést felvetni elég ahhoz, hogy máris elintézzük. Távol van tőle az ilyesféle. Nem tartozik Ő azok közé a nagyságok közé, amilyenek ma is vannak, akik külön megbízottakat tartanak, hogy olvassák helyettük a megjelenő újságokat, és vágjanak ki minden hírecskét vagy közleményt, amelyben az ő nevük megemlíttetik. Nem a maga kívánságainak táplálására akarja Jézus megtudni, hogy az emberek mint vélekednek róla; Őt ez a kérdés az emberek szempontjából érdekli. Az emberre nézve fontos az, hogy mit mondanak róla, mert abból, amit az emberek róla mondanak, kitűnik az, hogy mit fogtak fel, mit ismertek meg és mit sajátítottak el abból a nagy ajándékból, amit Ő akart nekik adni. Ha nem értették meg, ha nem ismerték fel, ott marad a lelkükben a nagy üresség; nyomorultak és szegények lesznek. De boldogok lesznek, ha megértették s magukévá tették, s hogyha abban, amit Őróla beszélnek, hálás visszhangja támad annak az Istentől küldött üzenetnek, amelyet Ő hirdetett. Vagyis elárulják ezek a szavak, hogy Jézus mennyire tudatában volt a maga jelentőségének az emberek javára, a maga küldetésének az emberek üdvére. Ezért nevezi magát az "ember Fiának", ezért szövegezi kérdését úgy, hogy: "engem, embernek Fiát, kinek mondanak az emberek?" Ez volt az Ő kedvenc elnevezése saját maga számára; az evangéliumot olvasva lépten-nyomon találkozunk ezzel a kifejezéssel. Talán eltűnődtetek egyszer-másszor, mit is jelent ez? Többet jelent, mint amit egyszerűen ma kifejezünk azzal, hogy az "ember"-t nagy kezdőbetűvel írjuk. "Ecce homo: íme az Ember!": igen, ráillik Jézusra. De Ő mást értett ez alatt a kifejezés alatt; messiási név volt ez, utalás a Dániel-könyvének próféciájára, amint az előbb felolvastam. Az "embernek Fia" Ő, az a titokzatos jelkép, aki végül is az Isten királyi széke előtt megjelenve, hatalmat kap az Örökkévalónak a kezéből, hogy átvegye az uralmat, miután az egyik szörnyeteg a másik után megsemmisíttetett. Jelképezték ezek a szörnyetegek a világtörténelemnek nagy birodalmait úgy, amint Dániel próféta korában egymással is viaskodtak, egymást is vérbe taposták; felemelkedtek csak azért, hogy nemsokára megint másnak adják át a maguk helyét. Az emberi történelemnek kavargása, sorsának a változandósága, bizonytalansága ez; minden nagyszerűsége mellett is halálra ítéltsége jutott kifejezésre abban a látomásban, míg végül betetőzte az egészet az ember Fiának megjelenése. Ő olyan birodalmat jelent, amely örökkévaló, nem olyan, mint amazok, amelyeknek vadállati arca van; nem erőszakkal érvényesíti az akaratát, nem csattogtatja fogait, és nem verdesi szárnyait. Mennyei alakban jelenik meg; egyszerű, szegényes fegyverzetű, és mégis Övé az örökkévaló uralom. Az Ő országa áll akkor is, amikor a többiek mind romba dőlnek.

Ha tovább olvastuk volna Dániel próféciáját, láthattuk volna, hogy megmagyarázza ennek az alaknak a jelentőségét. Az Isten szentjeit jelenti, az ő választott népét, azokat, akik Ő beléje vetik bizodalmukat, és neki szolgálnak. Ez az a nemzedék, amelynek nincs e földön hatalmi szervezete, nincsenek politikai karhatalmi eszközei, és mégis övé a jövő. Ez az a nemzedék, amelynek folyamatossága sohasem szakad meg, amelynek a sorsát nem kell félteni; ezt megtartja, és győzelemre segíti maga az Isten. Noha ilyen kollektív jelentése van itt ennek a szakasznak eredetileg, Jézus mégis magára vonatkoztatja, mintha azt mondaná: Én egymagam megszemélyesítem ezt; én vagyok az az embernek Fia, akiben megjelenik az Istennek országa, a minden földi ország pusztulása, összeomlott halmaza felett továbbélő -, én egymagam egybefoglalom mindazoknak a hű lelkeknek, a híveknek a seregét, akiknek szól az ígéret, s akiké a győzelem. Nos, mert én ezt hozom erre a világra s ezzel tudom megajándékozni ennek a földnek megpróbált, megriadt népét; mert én általam bejuthat abba a közösségbe, ahol végre nyugalom vár rá minden változandósággal szemben; ezért fontos hát, hogy ebből mit értettek meg az emberek, - engem, embernek Fiát, kinek mondanak?

Ezért fontos, hogy mi is mit mondunk róla; életbevágó kérdés s nem valami elméleti probléma, - a sorsunk dől el rajta. Fel lehet vetni olyan problémákat, amelyekre végül azt lehet mondani: utóvégre miért fontos, hogy az egyik tudós így vélekedik, a másik úgy; az élet megy tovább a maga megszokott közönséges útján, és fittyet hány a tudósok világára; én ugyanaz maradok akár ennek van igaza, akár annak; az én sorsom változatlan, akármilyen elmélet tud is fényesebb érveket felhozni a maga igazolására.

Itt azonban nem ilyen kérdésről van szó. Itt arról van szó, hogy az Isten országa a te számodra is megnyílt; meghallottad-e annak a hívó szavát, megérezted-e annak a vonzerejét, s belekapcsolódtál-e annak a boldog közösségébe s örömmel vallod-e, hogy te is alkotóeleme vagy, hogy te is polgára vagy annak a birodalomnak, amely örökre megáll. Megtapasztaltad-e, felemelkedtél-e ebből a tovatűnő, nyugtalan életáradatból, és biztos talajon van-e már a lábad, ahol megállhatsz mindörökre? Az embernek Fia ezt hozta a világba; mit szólsz hát hozzá, mi a véleményed róla? A feleletben, amit adsz, megvallod vagy a magad boldog üdvösségében való bizonyosságodat, vagy pedig meg kell vallanod a magad nyomorúságát, békétlenségét; mert ha negatív a feleleted, miben fogódzik meg a lelked? - tovább sodortatol ennek a világnak pusztító áradatában.

De végül még egyet testvéreim, érdemes megkérdeznünk: azt, hogy jól veti-e fel vajon Jézus a kérdést, amikor azt mondja: engem, embernek Fiát, kinek mondanak az emberek? Az a fontos, hogy mit mond a szavuk, a beszédjük? - Csakugyan van szó és van beszéd, amely egyáltalában nem fontos; van olyan szó és beszéd, amely egyenesen álarc, mert elrejti a léleknek a belső valóságát. Ne adj rá semmit, mert félrevezet, legfeljebb azért figyelj rá, hogy aztán feltételezd az ellenkezőjét; mert képmutató beszéd, hazug beszéd. Oh, hányszor képmutató és hazug beszéd az is, amelyben az emberek azt mondják el, hogy mint vélekednek Jézusról. Ünnepélyes beszéd, másoktól kölcsönvett szavak; semmi gyökerük nincs a szív belsejében - mit érnek? Nem az iránt érdeklődik Jézus. Tőlünk sem azt akarja számon venni, hogy amikor itt vagyunk egy ünnepélyes alkalommal, akkor mit mondunk róla, mert az lehet egészen üresen csengő formaság. Lehet nekem egy hivatalos véleményem róla, és azt mondom: már énnekem úgy kell beszélnem, mert református vagyok, s az én egyházam tételeit vallom, de lehet, hogy ugyanakkor van egészen más magánvéleményem. Amikor Jézus azt kérdezte: "Engem, embernek Fiát kinek mondanak az emberek?" - akkor nem ilyen beszédre gondolt, hanem gondolt arra a beszédre, amelyet az emberek egymás között, fesztelenül meghitt társaságban, minden formaság nélkül szólnak őróla. Barátok egymás között, asztali társaság a maga körében; minden hivatalos jelleg nélküli magánbeszédre, őszinte, szívből jövő nyilatkozatokra gondolt. Azért kérdezi a tanítványait: ti mondjátok meg nekem, ti számoljatok be nekem, az emberek hogy beszélnek rólam; ti jobban tudhatjátok, mert ti ott éltek közöttük. Ha én is ott járok, előttem nem nyilatkoznak olyan őszintén, feszélyezi őket a jelenlétem, talán az irántam való tisztességadás. Azt akarom tudni, hogy a mindennapi életükben, az otthonukban, a műhelyben és a piacon, hogy nyilatkoznak rólam, erről hozzatok hírt nekem.

Ez érdekli Jézust ma is, testvéreim: az emberek - mi és a többiek - Őróla mit mondunk? Nem itt az istentisztelet alkalmával, egy úrvacsorai vallástétel alkalmával, mikor a lelkünk is ünneplőbe öltözik és kifésülködik. Hanem mit mondunk róla hétköznap. a mi magánéletünkben, a mi fesztelen, önkéntelen megnyilatkozásainkban - oh, mit mondunk Róla? Talán semmit, talán felnőhet egy gyermek egy családi körben, ahol soha, de soha nem beszélnek Jézusról. Lehetséges? Ahol napirenden van politikusoknak a megvitatása, nagy íróknak, költőknek az emlegetése, híres színésznők ügyeinek a megtárgyalása, vagy a sport bajnokainak a méltatása, és megtörténhet, hogy ezer meg ezer más név forog a szájukban, de elmúlnak évtizedek, és soha senki nem beszél a másikkal Jézusról. Megtörténhet? Vagy megtörténhet, hogy barátok egymás között, meghitt együttlét alkalmával sok mindenről kicserélik a nézeteiket, úgy, hogy az egyik belelát egészen a másik lelkébe, és közöttük ez a téma: Jézus, sohasem került még szőnyegre. Vagy ha szőnyegre került, mit mondtak Róla?

Ugye testvéreim, jó ezt a régi kérdést felelevenítenünk; mint ott egykor Cézárea Filippiben megkérdezte az Ő tanítványait a mi Urunk Jézus Krisztus: vajon az emberek mit mondanak rólam, az embernek Fiáról, - úgy itt mi közöttünk is kétezer év múlva felújult ez a vizsga, és mi kénytelenek voltunk elébe állni.

Most ne feleljünk rá, csak járja át a kérdés a lelkünket, minthogyha szellemként nyúlna bele annak a rejtekeibe, és ott a sok lim-lomot felkavarva puhatolja, keresse, hogy is állunk mi Jézussal szemben; mit ismertünk meg az Istennek nagy ajándékából; hogy kapcsolódtunk be, vagy hogy nem kapcsolódtunk be abba az örökkévaló országba, amelyet Ő hozott erre a világra; hogy nyilatkozik ez meg, valahányszor őszinte szavakra nyílik meg a szánk, - mit mondunk mi Őróla? Vegyük magunkra a kérdést, és máskor is, gyakran, elébe állva feleljünk meg rá. A kérdés lassanként átformálódik a mi számunkra, mint ahogy átformálódott ott az Ő tanítványai körében; személyes éle kezd lenni, felénk fordul a hegye: mit mondasz te énrólam, ki vagyok én a te számodra? Oh, adja Isten, hogy akkor mi határozott és boldog hitvallással tudjunk megfelelni úgy, mint Péter egykor a tizenkettő nevében: "Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia". Te vagy minden az én számomra; az én üdvösségem, az én reménységem, az én erősségem, én Uram és én Istenem.

***

"Engemet, embernek Fiát..."

Máté 16 : 14.

Az elmúlt vasárnap azt a célt tűztük ki magunk elé testvéreim, hogy Isten jóvoltából és segítségével több vasárnapon egymás után sorozatosan elmélkedésünk tárgyává tesszük azt a beszélgetést, amely Jézus és tanítványai között Cézárea Filippi környékén játszódott le. Nevezetes beszélgetés volt, mert olyan kérdések és olyan feleletek hangzottak el, amelyek azóta is évszázadról évszázadra foglalkoztatták a keresztyénség egymás után következő nemzedékeit, mert érezniük kellett, hogy ezekben a kérdésekben és feleletekben az ő hitüknek központi lényeges dolgairól van szó.

Kezdődött a beszélgetés azzal a kérdéssel, amelyet az imént is felolvastam: "Kinek mondanak engem, embernek Fiát?" Most még nem a tanítványainak szegezi Jézus ezt a kérdést - mint ahogy tette ezt egynéhány perc múlva: "Ti kinek mondotok engem?", - csak azt akarja kipuhatolni, hogy általában a közvéleményben milyen kép alakult ki őróla, és az emberek lelkében milyen visszhang támadt az ő eddigi munkásságára. Erről a kérdésről elmélkedtünk a legutóbbi alkalommal. - Most fordítsuk figyelmünket a felelet felé, amelyet a tanítványoktól kap Jézus. Több feleletet kap. Amint a tanítványok elgondolkoznak, hogy az emberek között járva-kelve milyen véleményekkel is találkoztak, eszükbe jut egyik érdekes eset a másik után. Megszólal az egyik: Uram, én hallottam egyszer olyan nyilatkozatot, hogy Te nem vagy más, mint Keresztelő János. Benned az ő lelke él tovább; teste már ott pihen sírjában, - Heródes kegyetlen halálos ítélete időnek előtte véget vetett az ő életének -, de amint látják jöttödet-mentedet, figyelik működésedet, hallgatják beszédedet, sokakban az a meggyőződés alakult ki, hogy valahogy titokzatosan, csodálatosan, Keresztelő János mintha kikelt volna sírjából, és hiába fejezte le őt Heródes palotájában a hóhér pallosa, tovább él és működik. - Elhallgatott az egyik tanítvány, megszólal a másik: Én hallottam olyan véleményt, hogy te Illyés vagy. Vagyis mások, egy még sokkal régebben sírjában porladó prófétának a feltámadását látják benned. - Hangzik a harmadik felelet: Én is hallottam ilyen véleményt. Mások szerint meg Jeremiásnak az újraéledése vagy. - És így szaporodnak a beszámolók. Talán még több név is hangzott el, az evangélium nem részletezi tovább, csak mindent összefoglalva annyit mond: sokak szerint valamelyik próféta vagy.

Ezeknél a feleleteknél Jézus nem állt meg, ezek Őt nem elégítették ki, s az Ő tanítványaival való ez az egész beszélgetése szomorúan végződött volna, hogyha tőlük is csak ilyen feleletet kapott volna. Amikor őket kérdezi meg: "Ti kinek mondotok engem?", ők ennél többet is tudnak mondani, és erre a többre, amely az ő válaszukból csendül ki, ujjong fel azután Jézusnak a lelke; erre nyomja rá a maga jóváhagyásának pecsétjét, s azt mondja: íme, ez már olyan eredmény, amelyen megalapozva látom az én ügyemnek egész jövendőjét.

De azért álljunk meg egy pillanatig, testvéreim, ezeknél a ki nem elégítő feleleteknél is, mert ezek is érdekesek, ezek is sokatmondók. Mindenekelőtt megállapíthatjuk, hogy akárhogy hangzott is el egyik vagy másik felelet, Jézus személyének egyik vagy másik meghatározása, valamennyi megegyezik abban, hogy prófétai alaknak minősítik Őt. Keresztelő János a próféták között az utolsó volt, akivel lezárult a sorozat. Illyés és Jeremiás a próféták legnagyobbjai közül valók, és a többi felelet is mind összefoglalható abban, hogy: A próféták közül valamelyik vagy. - Milyen jellemző az emberi lélekre! Amikor új benyomások érik, az első kísérlete mindig az, hogy beskatulyázza valamilyen régi keretbe. A Jézus-korabeli embereknek a lelkében ott éltek az ótestamentumi szentírásból leszűrődött fogalmak; az első dolog a Jézussal való megismerkedés alkalmával az volt, hogy ezeknek a régi fogalmaknak egyikét-másikát próbálták reá alkalmazni. Oh, nehezen megy, sokszor nagy idő kell hozzá, vagy nagy lelki megrázkódtatás, míg az ember rájön, hogy valami olyan újat talált, amely nem illeszthető bele a régi kategóriákba.

De viszont Jézusra meg jellemző, hogy amikor ezeket a régi fogalmakat előveszik, éppen a prófétaság az, amely legalábbis reá illik. Hiszen éltek a lelkükben más ó.t.-i képek is, de azok nem illettek rá Jézusra. Kegyelettel őrizték régi dicsőséges királyoknak a nevét, vagy hősökét, vezérekét. Ezek mind alkalmatlan keretek, ezekbe nem illeszthető bele Jézus; prófétának kell Őt minősíteni. Miért? - Mert az Ó.T.-nak ezek a szereplői bár kiváló és nagy személyiségek voltak, jórészben annak köszönhették azt, amik voltak, hogy milyen helyet foglaltak el, milyen polcra emelkedtek. Magas állásokat töltöttek be, rendelkezésükre állt segítségeknek és eszközöknek egész gépezete, amelyet mozgásba hozhattak. Voltak seregeik, voltak hivatalnokaik, alattvalóik. A próféták abban különböztek tőlük, hogy ők egymagukban álltak, semmivel nem rendelkeztek azon az üzeneten kívül, amelyet hirdettek és képviseltek.

Ezért emlékezteti Jézusnak az alakja az Ő kortársait a prófétákra. Senkitől ezen a földön megbízatást a próféta nem kapott, senki őt valami hivatali polcra vagy méltóságra nem emelte fel, de igenis ott volt a háta mögött az élő Isten, aki elég volt; amikor az Ő nevében szólt a próféta, nagyobb volt annak a súlya és jelentősége, mintha akármilyen magas földi méltóságnak a csúcspontjáról hangzott volna el a beszéde. Ezért a próféta független ember volt, senki emberfiától nem kapott semmit, ezért senki emberfiához nem kellett, hogy igazodjon. Egymagában, a maga személyiségének a mezítelenségében szemben állhatott egész népének tömegével, a hatalmasoknak a dühével, egy ellene összeesküdött egész világgal. És meg tudta állni a helyét; megremegtek előtte gőgös fejedelmek, megborzongott a lelke nagy néptömegeknek, mert a szavában tekintély csengett. Felismerhették benne az Isten küldöttét, megbízottját, követét - darócruhában talán, minden emberi kiválóság, dísz és csillogás nélkül. Nem az volt fontos, hogy kicsoda és micsoda; egyszerű postás volt, aki hozta az üzenetet; az volt a fontos, hogy ki küldi ezt, és meglátszott rajta, hogy Isten küldi. Nem ő maga vállalkozott a szolgálatra, sokszor rugódozott ellene, nem akarta azt betölteni; onnan felülről valaki rátette a kezét, megfogta és nem engedte; kényszer alatt volt, küldetésnek a terhe alatt volt, s azért a szava, mint a kilőtt nyíl, beletalált az embereknek a szívébe.

Ezért volt több a próféta, mint puszta tanítómester. Mert a tanítómester szintén áldott eszköze az Isten nevelő kezének; sokszor hasonlatos a szelíd holdfényhez, amely az éjszakai égen jár a maga útján, derűsen mosolyogva alá a sötét világra; tőle a világ alhat mély álomban. A próféta villámlás, amely lecsap, felébreszt, megragad, s nem lehet közömbösen maradni, napirendre térni felette.

Ezek a képek újultak ki Jézus kortársainak a lelkében, amikor Őt figyelték. Ő sem rendelkezett semmi e világból való hatalommal vagy tekintéllyel, mégis ráismertek benne arra a magasabb hatalomra. Kihallották az Ő szavából az Istennek tekintélyét és tódultak, hogy hallgassák Őt. Nem mind azért, hogy befogadják amit mond; voltak, akik megkeményítették a szívüket, és makacsul, megátalkodottan mentek tovább, de kénytelenek voltak meghallgatni. És ha Őt ilyen prófétának tekintették, eltaláltak vele egy nagy igazságot, mert Ő maga is a próféták közé sorolta magát nem egyszer. Emlékezzetek csak arra a példázatra, amelyben elmondja, hogy a gazda, aki rábízta az ő szőlőjét a munkásokra, egyik szolgáját küldi a másik után, hogy megszámoltassa őket a szőlőnek a terméséről. És amikor a szolgákat, egyiket a másik után, megragadják, megverik, félholtan ott hagyják az árokban, - végül az ő fiát küldi. A szolgák a próféták voltak; ugyanazt a küldetést nyeri ő is, a Fiú, nem átallja belehelyezni magát a próféták sorába. Az igaz, hogy Ő, a Fiú több, mint akármelyik próféta, de próféta is, és oh, testvéreim, teljes szívvel örvendezhetnénk, ha az embereknek sokasága még nem is vallaná boldogan, hogy a Krisztus, az élő Isten Fia több, mint minden próféta, bárcsak legalább annyit látnánk, hogy prófétának ismerik el Őt. Ez nem volna utolsó állomás, de milyen óriási nagy haladást jelentene. Vagy ha megrezdülnének a szívek legalább az üzenetre, amit Ő hozott, ha Őt magát elfelejtik is. Nem felejthetnék el aztán Őt sem, csak látnánk az emberek sokaságát komolyan figyelni rá. Hiszen vágyakozik az emberek lelke, hogy figyeljen valakire, akinek a szava a tekintély erejével szólal meg, aki elé oda lehet tenni a magunk életének sok zűrzavaros képét, hadd lássuk, mit mond ő hozzá. Vajha látnánk az emberek sokaságát odaseregleni, ahol Jézusról beszélni hallhatnak, az Ige köré; vajha látnánk, hogy ezren és ezren előveszik azt a régi könyvet, amelyben most is zeng az Ő szava, és megilletődött, megkomolyodott lélekkel hallgatnák, mit mond Ő.

De a Jézusról szóló mendemondák között volt kettő, amely közelebbről is meghatározta az Ő prófétaságát - két ótestamentumi nevet emlegettek: Illyését és Jeremiásét. Úgy vélték, hogy ennek a két kiemelkedő nagy prófétai alaknak a hasonmása mutatkozik újra őbenne. Ez, testvéreim, azért jellemző, mert kitárul benne a próféta fogalmának a gazdagsága, sokszínűsége, sokszor még ellentéteket is magába foglaló nagysága. Mert próféta sokféle volt; ez a kettő, akinek a neve közszájon forog, minthogyha két ellentétes pólust képviselne. Volt sok más árnyalat is, de hogyha mindent össze akarnánk foglalni, leegyszerűsíteni a próféták sokféle fajtáját, azt kellene mondanunk, hogy az egyiket Illyés, a másikat Jeremiás képviseli. Egész más viszonyok között munkálkodtak. Illyés az északi, Jeremiás a déli országban. Majdnem háromszáz esztendő választotta el őket egymástól. De nem ezek a különbségek a fontosak, hanem az ő egyéniségük, személyiségük és munkásságuknak a jellege annyira más - minden közös prófétai vonás ellenére, mert hiszen mind a kettő magányos próféta volt; egy ellenséges korszellemmel szemben vette fel a harcát mind a kettő; elszenvedték ennek a következményeit: üldöztetést, hajszoltatást, megvettetést, - és mégis azt lehet mondani, hogy ami a próféta munkájában aktivitás, az Illyés alakjában testesül meg legjobban, és viszont ezzel ellentétben, ami a próféta munkájában passzivitás, annak legmegkapóbb példája a Jeremiás alakja.

Emlékeztek az Illyés prófétára. Ő a maga idejében, ott északon, Izrael országában, az Akháb király uralkodása alatt - vagy még inkább a Jézabel uralkodása alatt, mert hiszen a hatalom a gyenge kézből átsiklott ennek a szomszéd pogány országból eljött céda királynénak a kezébe, - Illyés történelmet csinált: belenyúlt a maga fellépésével, tiltakozó szavával, az események forgatagába. Felrázta a maga népét: keljen fel és hányja ki a nyakából a pogányok ránehezedő igáját, s állítsa helyre az ő ősi Istenének tiszteletét. A harca nem volt győzelmes, az bizonyos, sőt sokszor úgy látszott, hogy kárba veszett minden erőfeszítés, s elcsüggedten vonult vissza. Az Isten azután megint előszólította, hogy folytassa tovább a küzdelmet. De nem volt hiábavaló sem az ő harca. Volt úgy néha, hogy már teljessé válik a siker: a maga korának nyers, brutális módszereivel a pogány istennek, Baálnak a papjait ezerszámra sikerült lemészárolni, és úgy tűnt fel, mintha már ki volna irtva a pogányság. Izrael életében fel s alá hullámzott a harc, de harc volt, s azoknak az évtizedeknek a történelme egészen más lett volna Illyés nélkül, mint amilyen volt Illyés közbejöttével.

Ezzel szemben Jeremiásnak az alakja úgy tűnik fel elénk, mintha egyszerű nézője lett volna az eseményeknek, s azok az események, a déli királyságnak és fővárosának, Jeruzsálemnek a végvonaglásai, mintha éppen úgy lezajlottak volna akkor is, ha ő nincs ott, ha az ő szava nem hallatszik, s minthogyha egyenesen bénítóan hatott volna. Hiszen voltak emberek, akik bizakodva szították a harci kedvet: csak kitartás, le fogjuk rázni a Babilon-igát, és az Úr Isten ki fog menteni bennünket a nyomorúságból. Erre Jeremiás felemelte az ő szavát: ne bizakodjatok, készüljetek elő a végre; nincs már menekvés, beteljesedik az Isten ítélete rajtunk. Azzal vádolták, hogy áruló, az ellenség malmára hajtja a vizet, hogy hűtlenné vált hazájához. Oh, nem így volt, - amikor bekövetkezett a katasztrófa, amikor az ellenség a legnagyobb készséggel felajánlotta Jeremiásnak, hogy elvonulhat a fogságba vetett néppel Babilonba s ott meg lesz mindene, amit kívánhat, az ő szíve nem tudott elszakadni a hazája rögétől. Jobban szerette ő azt a földet még régi dicsőségének a törmelékeiben is; ott maradt, amíg csak aztán egy kalandor csapat bizakodva nekivágott vakmerő vállalkozásának, s amikor kudarcba fulladtak, menekülésük közben magukkal hurcolták Egyiptomba. Szerette ő, a szíve vérével szerette Izraelt; sok könnyhullatás között szomorkodott, de tisztán látta a sorsát: sokszor lett volna alkalom az Úr szavát meghallgatni, - most már késő. S azért mégsem a halálkuvik huhogása volt az ő próféciája, ellenkezőleg: reménységet hirdetett ő, a pusztuláson túli feltámadásnak a reménységét. Hirdette, hogy itt nem végződnek az Istennek tervei; ha a régi szövetség széttöredezett is, Izraelnek a régi álmai szétfoszlanak is, vannak az Istennek még további gondolatai. Új szövetséget készít Ő elő, s ennek a reménységnek a birtokában ő kibírta a bekövetkezett pusztulást, s erőket akart adni az ő honfitársainak is.

Illyés tudott harcba szállni, Jeremiás tudott reménykedve zokogni. Illyésnek az arcán lobog a tűz, Jeremiásnak az arcán borong a fájdalom. S ez a két ellentétes alak, íme, egyaránt felelevenedik az emberek lelkében, amikor Jézust látják. Mintha Őbenne volna ebből is, abból is. És mi megértjük, és igazat adunk az Ő kortársainak. Igen, tudott Ő is harcba szállni, akart Ő is belenyúlni az események alakulásába; ostort is font, ha kellett, és azzal verte ki a templomból a kufárokat; helyreállította a szent hely tisztaságát; de ugyanakkor tudott fájdalmakat elviselni, s arcán ott borongott a feltartóztathatatlan ítéletnek az előre vetett árnyéka. S azóta is, ha azt kérdezed, testvérem: mit jelentett Jézus az elmúlt kétezer esztendő alatt az emberiség számára; hogy látszik meg ezen a világon az Ő kezének a nyoma? - jól vigyázz mindig arra, hogy ez a kérdés jól van-e feltéve? Mit értünk az alatt, hogy keressük a Jézus hatásának nyomait? Csak az Ő illyési harcainak győzelmét kutatjuk-e? Igen, találunk olyanokat is: láthatatlanul itt élt Ő, és itt küzdött kétezer esztendőn át nemzedékről nemzedékre ebben az emberi történelemben, és megdöntött sok zsarnoki hatalmasságot, megszégyenített sok gőgös erőszakot, romba döntött sok emberi büszkeséget, amely hivalkodva állt az Ő útjába. De nemcsak ezekben mutatkozott meg az Ő hatása és hatalma. Igazában az Ő erejét az emberiség történelmében az tudja felmérni, aki hozzáveszi ehhez az Ő jeremiási szolgálatait is, mert sokszor úgy látszott, hogy vereséggel végződik az Ő harca; győztes maradt az ellenfél, és mindmáig hatalmas ebben a világban. Sok babonával és sok hazugsággal, és a gyűlölségnek s önzésnek sok rettentő erejével szemben úgy látszik sokszor, mintha tehetetlen lett volna, és tehetetlen lenne ma is Jézus. Nemcsak ilyenekben, másképp is megmutatkozik az Ő ereje, mert nagy erő kell hozzá, hogy a Sátánnak ilyen seregeit az ember megsemmisítse, de talán még nagyobb erő kell ahhoz, hogy az ember türelmesen reménykedve, csüggedetlenül farkasszemet tudjon nézni velük. Hogy kibírja a bűnnek látszólag legyőzhetetlen hatalmát, sőt amikor látja annak pusztítását, legdrágább reménységeinek a szertefoszlását; amikor egyéni és nemzeti szerencséjét katasztrófák érik, akkor meg tudja magát vigasztalni, hogy az Isten nem így akarta, de még tovább is visz minket az Ő útján; ezentúl is velünk van, és bőségesen kárpótol minden szenvedésért, - könnyek között is reménykedhetünk. Talán még nagyobb ajándéka volt Jézusnak ez, mint az emberi haladásnak mutatkozó fényes jelei. És a kettőt együtt kell látni, hogy az Ő nagyságát megcsodálhassuk. Ő Illyés is, de Jeremiás is.

És végezetül álljunk meg annál a feleletnél, amely legelőször hangzott el a beszámoló közül: Te Keresztelő János vagy! - Ez volt az a próféta, akiről a legfrissebb benyomásaik voltak: ott élt és működött közöttük, és szinte csak hónapok teltek el azóta, - vagy 1-2 esztendő -, hogy Heródes véget vetett az ő munkásságának. De volt még valami más magyarázata annak, hogy elsősorban Keresztelő János jut az emberek eszébe Jézusról. Volt az ő egész egyéniségében és működésében egy olyan vonás, amely minden többi prófétától megkülönbözteti őt, és éppen ez a vonás, a legegyénibb vonás volt benne rokon Jézus prófétaságával. Mi volt ez? - Gondoljunk arra, hogy az evangéliumi feljegyzők, amikor beszámolnak Keresztelő Jánosnak és Jézusnak a működéséről, mindkettőnek az ajkára először is szóról szóra ugyanazt a nyilatkozatot adják: "Elközelgetett a mennyeknek országa, térjetek meg." Ezt hirdeti Keresztelő János, ezzel kezdi Jézus is az Ő működését. Vagyis mind a kettőjükben valami olyan sürgősséggel csendült meg a prófétai szózat, amilyen a régi prófétáknál nem volt ismeretes. Régi próféták is beszélnek az Istennek eljövendő áldásairól. De Keresztelő János is, Jézus is, azt hirdetik, hogy nincs már mit várnunk, az Istennek országa, annak minden gazdag áldása itt van, zörget az ajtónkon, - az idők beteljesedtek. És éppen ezért, nem intézték az ő szavukat a nép egészéhez, mint a régi próféták, mert nincs idő arra, hogy megvárjuk, amíg a többiek, ezrek, tízezrek, egyet fognak érezni velünk, megtérnek az Úrhoz. - Ne törődj azzal, hogy a többiek mikor, - te, aki az üzenetet hallod, most kelj fel, most mozdulj meg, térj meg!; itt van az emberek igazi boldogsága, s te máris boldog birtokosa lehetsz. Vagyis Keresztelő Jánosnál csendül fel az Isten üzenetének ez az egyéni lélekhez fordított éle; nála jelentkezik ez úgy, mint soha addig egy prófétánál sem. Jeremiás, amikor látta nemzete dicsőségének romba dőlését, a távoli jövőben sejtette, hogy eljön majd az idő, amikor az Isten minden emberi szívet külön vesz keze alá, és ha nem is épül meg egyhamar a nemzetnek régi dicsősége, egyes szívekben megdicsőíti magát az Istennek hatalma. Ez válik most már valósággá, amikor Keresztelő János szava megcsendül. Ezért nem megy ő bele az életnek a központjába, oda, ahova az események szála összefut, a fővárosba. Nem lép fel úgy, mint más próféták a vezetők színe előtt, ott, ahol az egész nemzetnek a sorsát intézik, hanem kimegy a pusztába, s aki kimegy hozzá, az elég neki. Egyenként szállingóznak az emberek, és ő egyenként elegendőnek tartja őket arra, hogy a maga prófétai munkásságát véghezvigye.

Ez jutott eszébe az embereknek, amikor Jézust látták. Igaz, Ő nem a pusztában töltötte el idejét; ott élt benne az emberi társadalomnak mozgalmas életében, járt-kelt az utcán, piacon, látogatta az otthont és a zsinagógát, de feltűnt azoknak, akik Őt szemlélték és figyelték, hogy Ő is valahogy kiviszi az embereket egyenként, s akkor van igazán elemében, - ha előbb nagy sokaságnak beszélt is és nagy általánosságban hirdette az Isten üzenetét, - de aztán akadt egynéhány, aki négyszemközt felkereste őt, vagy legalább egy kisebb kör köréje húzódott, és felvetették előtte a maguk kérdéseit, és Ő megfelelhetett azokra. Elpanaszolták neki a maguk bajait, és Ő megvigasztalhatta őket; megvallották a maguk bűneit, s Ő megbocsáthatott nekik. - Olyan prófétája Ő Istennek, aki hasonlatos Keresztelő Jánoshoz ebben.

És nekünk ma is így kell hallgatnunk az ő szavát, és így kell annak a jelentőségét méltányolnunk. Nem jajgatni, hogy miért nem hallgatnak rá, nem sóhajtozni amiatt, hogy mikor jön el egyszer az idő, amikor az egész társadalom, az egész emberiség át lesz hatva az Ő Lelkétől. Ezek a kérdések nem tartoznak reád és reám, testvérem, reánk az tartozik, hogy Ő nekünk is azt mondja, amit az Isten országáról hirdet az örömhírben: fogadjátok be ezt az ajándékot, térjetek meg! Alakuljon át a lelked; az az Isten országától távol, szegénységben, csüggetegségben, sok panasszal és keserűséggel teli lelkület alakuljon át, váljon az Isten boldog gyermekének lelkületévé, aki hazatalált, aki megteljesedett az onnan felülről kapott gazdagságból. - Ez az, ami ránk tartozik. Mi tudhatjuk és megvallhatjuk, hogy végeredményben nagy közönségeknek, nemzeteknek és fajtáknak, egész korszakoknak a sorsa ezen fordul meg, hogy külön-külön itt is, ott is, titokban egyes szívek megújhodnak, és az Isten országát megtalálják.

Nekünk Jézus több, mint a próféta. Hogy kicsoda nekünk, azt a mi őseink csak az úgynevezett hármas tisztében tudták összefoglalni. Királyunk is, aki az Ő hatalmával hozza is azt, amit, mint próféta hirdet, - megvalósítja, nemcsak ígéri. Főpapunk is, aki az Isten előtt bemutatott áldozatával kiengeszteli az Istent, elhárítja a bűn akadályát, és elhárítja a nagy szakadékot. De prófétánk is, akinek a szava szól hozzánk, és odaállít a nagy választás elé. - Meghallgatod-e, meghajolsz-e előtte?

***

"Engemet, embernek Fiát..."

Textus: Máté 16, 15.

Néhány héttel ezelőtt célul tűztük ki, testvéreim, hogy több vasárnap délelőtt egymásután Istennek segítségével sorozatos elmélkedésünk tárgyává tesszük azt a nevezetes beszélgetést, amely Jézus között és az Ő tanítványai között Czézárea Filippi határában játszódott le, ahová elvonult az Ő működésének színhelyéről pihenni, csendességben együtt lenni tanítványaival. Láttuk, mint vetette fel előttük a kérdést: "Engem, embernek Fiát, kinek mondanak az emberek?" Azután láttuk, mint számoltak be neki különböző megfigyeléseikről, hogy itt is, ott is, az emberek között forgolódva, milyen nyilatkozatokat hallottak Őróla. - "Némelyek azt mondták Illyés vagy, mások hogy Jeremiás vagy, megint mások, hogy Keresztelő János, vagy valaki a próféták közül."

Most tovább lépünk egyet, s felcsendül újra a kérdés: "Hát ti, kinek mondotok engem?" - És erre következik majd, amit Isten segítségével egy jövendő alkalommal teszünk elmélkedésünk tárgyává, a nagy felelet, a Péter ajkán elhangzó nagy és örök bizonyságú hitvallástétel. Ott érkezik el ez a párbeszéd a maga nyugvópontjához, ott kapja meg a Jézus által felvetett kérdés a maga igazi feleletét - érdemes volt-e felvetni?

Egy múlt alkalommal elmélkedtünk a nép ajkán elhangzó sokféle vélekedésről, de amint láttuk, Jézus nem éri be ezzel. Sokatmondó dolgok azok is, hogy egyesek Őbenne Illyést vagy Jeremiást, vagy Keresztelő Jánost, vagy valaki más prófétának az újramegjelenését vélik látni, de Ő ezzel nincs megelégedve. Ő még ennél is nagyobb és mélyebb benyomást akart gyakorolni az emberi lelkekre, és csak akkor jut nyugvópontra tudakozása, amikor saját tanítványainak az ajkáról hallja a végső feleletet: "Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia!"

Azt mondhatná valaki: éppen azért, mert e felé a végső felelet felé siet a történet egésze, érdemes-e nekünk megállnunk a most felolvasott Igénél, érdemes-e külön is elmélkedésünk tárgyává tennünk a tanítványokhoz címzett kérdést: "Kinek mondotok ti engem?" - Nem ugyanaz a kérdés ez, amelyről már egyszer beszéltünk: "Engem, embernek Fiát, kinek mondanak az emberek?" És hogyha már akkor tisztáztuk, hogy mit jelent és mire való volt ez a kérdés, és láttuk, hogy ezzel Jézus a lelkeket azért akarta kipuhatolni, hogy az Őbenne erre a világra elérkezett nagy ajándéknak a kihatásairól kapjon tiszta képet: - megértették-e ezt az ajándékot, elfogadták-e azt, megfogamzott-e az ő életükben, - hogyha mi mindezzel már tisztában vagyunk, miért kell ezt a kérdést újra elővenni? Nem egyszerűen csak megismétlése volna mindazoknak a megfigyeléseknek és megállapításoknak, amelyeken már túl vagyunk? - De nem, testvéreim! Még hogyha a kérdés lényegében véve ugyanarra irányul is, mert mások a címzettjei, más az egész kérdésnek a jelentősége. Mint ahogy másképpen zeng egy kifeszített húr, ha rá van szerelve a hegedűre, s annak egész teste rezonál vele együtt, éppúgy ez a kérdés is másképpen zeng, amikor nem úgy általánosságban van feltéve, hogy az emberek mit mondanak énrólam, hanem arra a kicsiny társaságra, a tanítványok körére van alkalmazva, sőt egyenesen hozzájuk van címezve: "ti kinek mondotok engem?" - Itt, ebben a körben feltéve, ez a kérdés elárulja a maga igazi előfeltételeit; itt látjuk meg, hogy kikhez is lehet igazi eredmény reménységével fordulni ezzel a kérdéssel. Mert nem véletlen dolog az, hogy míg a nagy sokaságból innen-onnan felhangzó feleletek nem elégítették ki Jézust, addig itt, ebben a körben megkapta azt a feleletet, amelyet keresett. És Ő azért intézte hozzájuk külön is ezt a kérdést, mert tudta, hogy itt meg fogja kapni a feleletet. Hiszen általában nem azért intézte az előző kérdést sem a tanítványokhoz, és ezt sem, hogy a maga tudatlanságát oszlassa el majd az elhangzó feleletek világánál, vagy még hogyha el tudjuk is képzelni azt, hogy a tőle távol élő nagy sokaság felől, annak tömegeiben itt-ott elhangzó nyilatkozatok felől szüksége volt neki jelentést kapnia, a beszámolókat bekérnie és meghallgatnia, akkor is ezeket az embereket, akik itt álltak most Őelőtte, a lelkük mélyéig ismerte, azzal az Ő sokszor kísértetiesen ható tisztánlátásával, amellyel mindenkit megnézett, aki egyszer a közelébe jött. Hányszor kellett éreznie az embernek: Honnan ismer Ő engem így? - mintha kitárt könyv volna előtte a szívemnek minden titka, úgy olvas bennem. - Ő tudta, hogy ezeknek a tanítványoknak a lelkében milyen felelet él, csak elő akarta csalogatni: hadd hangozzék el a szájukból is, öntudatosan, bátran megvallott bizonyságtételként. Mert ezek, ez a tizenkettő alkották azt a kis kört, amely, mint az Ő testőrsége, egészen az Ő személyisége köré tömörült. Ezeknek az élete ott körülötte forgott; Ő volt a középpont. Mint ahogy már egy múlt alkalommal megláttuk, Keresztelő Jánoshoz abban hasonlított Jézus, munkássága azért emlékeztette az ő kortársait erre a nagy prófétára, mert nem az egész népnek és nemzetnek a tömegét ölelte át a maga munkásságával, hanem elhívta belőle azokat, akik fogékonyak voltak az Ő szavainak a befogadására. Bizonyos önkénytelen szelekciót gyakorolt, és tömörítette maga köré a maga kiválasztottait. Ez a folyamat abban a tizenkettőben csúcsosodott ki. Ők voltak, akiket legközelebb hívott magához, akiknek legfőbb kiváltságuk megadta azt, hogy az övéi legyenek, és mindig vele legyenek.

Nagyon változatos története van annak, hogy ez mint ment végbe. Ahány tanítvány, mindegyik más úton érkezett el ide, s megható olvasgatni a tizenkét tanítványról szóló azokat a történeteket, amelyekben látható, hogy miként szövődtek az első szálak közöttük és Jézus között; mint ment végbe az első találkozás és megismerkedés. De akármilyen sokféleképpen játszódott is le, végül összeforrtak Ővele. Odatapadt a lelkük őhozzá, s ezért valamennyiükről elmondható az az egy, hogy: mindenüket elhagyva, követték Őt. - Egy ilyen kis körben, amelynek a tagjai mindent készek voltak odaáldozni Őérette, mert Ő lett a legfőbb kincsük, egy ilyen kis körben felvetni a kérdést: "Hát ti kinek mondotok engem?" - egészen más valami, mint az az általános körkérdés: "Engemet, embernek Fiát, kinek mondanak az emberek?"

Mi mindnyájan elmondhatjuk, hogy ismerjük nemzetünknek ezt vagy amazt a nagy hősét, történelmünk vezéralakjait, irodalmunknak fényes csillagait, vagy a jelenkor kiemelkedő nagyságait. Sokat olvasunk róluk, hallottuk talán megnyilatkozásaikat, kialakult lelkünkben valamilyen kép felőlük. Így volt a nagy sokaság is Jézussal. De milyen más dolog úgy ismerni valakit, hogy az egyoldalú dolog maradjon; mert ha mi ezeket az emberi nagyságokat ismerjük is, ők nem ismernek minket, hiszen javarészük haló poraiban pihen, rég letűnt időknek nagysága. De a ma élők is messze felettünk élik a maguk életüket, míg mi lenn a nagy sokaság tengerében eltűnő apró cseppek vagyunk; mi sokat tudhatunk őróluk, de az ő szemükben mik vagyunk mi? - cseppek, amelyek elvesznek a nagy általánosságban.

Más dolog úgy ismerni valakit, hogy ő is ismer minket; hogy nemcsak ő hat ránk, hanem arra mi is megtehetjük a magunk megnyilatkozását, és a magunk megnyilatkozásával váltunk ki újabb hatásokat, és ebben az ide-oda járó hatásban, a kölcsönösségnek a viszonyában forr össze a lelkünk ővele. Ilyen volt az ismeretség Jézus és e között a kis tanítványi csoport között. Ezért vannak itt biztosítva az előfeltételek, amelyeknek alapján erre a kérdésre megkaphatja az igazi feleletet. Más dolog a fúrógéppel olajat keresni mindaddig, amíg közömbös kőrétegeken halad át a fúró, és más dolog, amikor már odaérkezik a gép ahhoz a réteghez, amelyről már előre bizonyos volt, hogy onnan ki fog szivárogni, és elő fog bugyogni az olajforrás. Itt már Jézus biztosra megy. Tudja, hogy mit fognak neki válaszolni, és éppen ezért kérdezi őket. És itt tűnik ki, testvéreim, ennek a kérdésnek igazi természete, az t. i., hogy ez - vizsgakérdés. Vizsgakérdéseket a tanév végén szoktak feltenni, nem az elején. Ezt a kérdést már egy hosszú iskoláztatás előzte meg, annak a mérlegét akarja Jézus felállítani és lezárni: "Kinek mondotok ti engem?" - Majd ha erre elhangzik az ő nyilatkozatuk, az már csak válasz lesz arra, amit ők hallottak előbb; csak reakció lesz mindarra, amit hosszú időn át ők tapasztaltak. Előbb Ő ajándékozta meg őket a maga ismeretségével, és ez által kimondhatatlan gazdag lelki áldásokkal behatolt az ő életükbe. A maga jótéteményeivel meggazdagította, kitágította, kivilágosította, megszentelte, felemelte őket - és most kérdezi mindezek után: kinek mondotok ti engem? - A Jézusról való hitvallástétel nem valami bűvös "szezám"-szó: vedd a jelszót - ezt vagy azt, - s akkor megnyílik előtted a csodák dicsőséges világa; a Jézusról való vallástétel azoknak az ajkára való, akik előtt már megnyílt a dicsőséges birodalom, s ők már leltároznak, számba veszik: mit is kaptak, mit is találtak.

Ezért, testvéreim, ne csináljunk titkot abból, hogy amikor olvassuk azoknak a régi, ókori zsinatoknak a végzéseit és hitvallásait, amelyekben az orthodox keresztyénségnek az álláspontja van megörökítve Krisztus személyét illetőleg, azoknak a zsinatoknak a végzéseiből némelyeket mi is elfogadunk. Olyan alapokat látunk bennük, amelyeknek minden időkre meg kell maradniuk az anyaszentegyházban. De bármennyire szentek és drágák legyenek is számunkra mindazok, amikkel ott körül van írva, hogy kinek is ismeri a mi keresztyén egyházunk a mi Urunk Jézus Krisztust, - amikor elolvasunk egy-egy szakaszt ezekből a régi zsinati hitvallásokból, és a végén felcsendülnek ezek a hangok: "....aki pedig nem így vall, az legyen átkozott: "anatéma sit", itt már elfordul a mi lelkünk; oh, ez már nem a mi Urunk Jézus Krisztus szellemében elhangzott fenyegetés. Ő nem akart senkit sem beleterrorizálni valami hitvallásba, nem mondta: addig nem állok szóba veled, amíg rólam így vagy amúgy nem nyilatkozol. Ő nem akart rákényszeríteni senkire semmiféle dogmát, állásfoglalást. Az Ő legkedvesebb tanítványainak, akik hozzá legközelebb álltak, jó idő múltán veti fel a kérdést; időt adott, hadd törjön ki, hadd alakuljon ki lelkükben az ő saját meggyőződésük, mert különben hiábavaló, akármilyen szép és nagyszerű is ez a nyilatkozat. Ha parancsra tör ki, ha sürgetik, nem az ő meggyőződésük, csak uniformis, amely megkötözi a lelküket, akármilyen fényességgel jelentkezik is - kívülről kapták, nem a szívükből fakadt.

Ez a kérdés: "Kinek mondotok ti engem?", akkor aktuális, amikor valaki már ismeretséget kötött Jézussal. Más szóval azt jelenti, testvéreim, - így is mondhatjuk -, az, hogy én mit mondok Jézusról, nagyon mellékes, nagyon másodlagos. Előbb Ő kell, hogy szóljon, Ő, az Istennek testet öltött Igéje; tőle kell, hogy felénk hangozzék az örökkévaló üzenet, s csak azután jön az, hogy én visszhangot adok rá. És mit ér követelni, erőltetni az emberi szívnek a visszhangját, hogyha nem hangzott feléje onnan felülről már előbb a hozzá intézett üzenet? De ha elhangzott, ha Isten már előbb szólt, akkor kitűnik, hogy megvan a maga ünnepe és nagy jelentősége annak is, amit az ember arra visszafelel.

Másodsorban szent dolog az emberi hitvallás, mint ahogy kényes üzeneteknek a pontos érkezését, - amikor például kint a nyílt tengeren drót nélküli távíró jeleket ad le az egyik hajó, és tudni akarja, hogy a másik jól fogta-e fel, azzal szokták ellenőrizni, hogy visszaolvastatják, - a címzettnek meg kell mondani, mit hallott, mit fogott fel; úgy íme az Isten Igéje maga világossá teszi előttünk, hogy igenis megvan a fontossága annak, hogy mi mit mondunk az Istenről; nekünk milyen véleményünk alakult ki a Krisztusról, akiben az Isten elénk állt. - Ezt kívánja tőled: tégy vallást, adj számot. Nem azért, mert az ember véleménye fontos - hiábavaló okoskodás, akármilyen nagyszerű elméleteket formuláz ki, - hanem akkor lesz értelme a te hitvallásodnak, ha visszhangozza az Isten szavát; visszaverődő fénye a lelkedben sugárzó világosságnak, és boldog vagy, ha a szíved azt dobogja, ami az Istennek réges-régi üzenetében hangzott feléd, - mert az akkor azt jelenti, hogy megértetted az üzenetet, az jó címzetthez érkezett nálad.

Arról van-e szó tehát, testvéreim, hogy mindnyájunknak elölről kell kezdenie a dolgot, kinek-kinek a lelkében külön alakuljon ki a Krisztusról való vallástétel; hogy senki nem alkalmazkodhat régmúltnak átöröklött bizonyságához, nem csatlakozhat ősökhöz? Oh, ne értsük félre a dolgot, igenis vannak hagyományok, amelyekre támaszkodhatunk, amelyekbe beleilleszkedhetünk. Az a tizenkét tanítvány nemcsak azért fontos, mert példaképpen állnak előttünk, hogy amit ők átéltek, azt éljük át egyenként külön-külön mi is; azért fontos ez a tizenkettő - és ezt a továbbiak során is jegyezzük meg -, mert ez a tizenkét tanítvány úttörő volt; az elsők voltak, az ő életükben buggyant ki először a forrás; ők bukkantak rá először az aranyércnek az erezetére. A mi dolgunk az, hogy a nyomukba szegődjünk, nem az, hogy egyszerűen átvegyük amit ők kibányásztak és napfényre hoztak; nekünk is le kell hatolnunk a mélybe, hogy magunk keressük meg ezeket a kincseket, de ott kereshetünk, ahol ők már jártak; az ő útmutatásuknak hasznát láthatjuk. Ez volt az ő hivatásuk, erre választtattak, erre készíttettek elő. Hogyha ők az elsők is, akik a maguk lelkében átélték mindazt, amit Krisztus e világra hozott, ne ők legyenek az utolsók, hanem ők tovább adhassák a hírt; odahívogathassanak mindenkit: "Jertek, nézzétek meg, mit kínálunk, itt van, merítsetek ti is belőle." Ők voltak a tanítómesterek, s a többiek hálásan és boldogan szegődtek melléjük tanítványokként. Az igazi tanítómester nem úgy tanít, hogy a tanítványok csupán passzív befogadók legyenek, hanem az az ő jelszava: Nézd, lásd meg te is, amit én megláttam; csináld utánam azt, amit én teszek, s így válj részesévé az én tudományomnak. - Ezért van az, hogy az Újtestamentumban gyakran olvasunk olyan nyilatkozatokat az anyaszentegyházról, hogy az az alap, a fundamentum, amelyre építhetünk; a szegletkő, a sarokkő, amelyben az egésznek a formáját megkapja: maga Jézus. Ezért van az, hogy az apostolokról nevezik el az anyaszentegyháznak azt az ősi hitvallását, amelyben össze vannak foglalva a mi hitünknek a legnagyobb kincsei. És azért van, hogy bizonyos értelemben mi is valljuk az apostoli utódlásnak az érvényességét. Oh, nem abban az értelemben, hogy az anyaszentegyház élén csak olyanok szerepelhetnek, akiknek felszentelése és felhatalmazása külső kézrátétel által leszármaztatható az apostoloktól; ahogy az apostolok az ő utódaikat felavatták, s azok a következő nemzedéket, és így tovább évszázadról évszázadra, s így töretlen legitimitással érkezett el mind máig ez a nagy kiváltság és felhatalmazás. Oh, nem ebben az értelemben! De abban az értelemben, hogy akik az egyházat irányítják és vezetik, a lelkükben utódaik legyenek az apostoloknak. Egy nyomon járjanak velük, átvették légyen az ő örökségüket, a szent hagyatékot; tovább folytassák ebben a világban töretlen folytonossággal azt az ügyet, amelyet nem is ők indítottak el, hanem az ő Mesterük és Uruk.

És végül még egyet, testvéreim. Amikor itt, ebben a körben, az apostolok körében hangzik el a kérdés, akkor látjuk meg egész világosan, a maga értelmét. Itt tűnik fel előttünk különösen, hogy amikor Jézus a munkásságának gyümölcseit akarja számba venni, azt kérdezi: "Kinek mondotok engem?" Hiszen az imént is ezt kérdezte: "Kinek mondanak engem, az embernek Fiát?" Nem azt, hogy mi a véleményük az én tanításomról, mit szólnak az én gondolataimhoz, hogy vélekednek az én cselekedeteimről, hanem: kinek mondanak engem? A maga személye, nem az Ő személyéből fakadó részlet-ajándékok, szavak, gondolatok, cselekedetek, hanem az Ő személye a maga élő mivoltában - az áll a figyelem központjában. S ezektől, íme, meg lehetett kérdezni, mert ők megismerték Őt magát. Nem csak elkapott nyilatkozatokat, foszlányokat, egy-egy megragadó beszédet, amely megmaradt a lelkükben; töredékes emlékeit cselekedeteinek, amik a szemük előtt játszódtak le. Ők megismerték Őt magát, a legnagyobb ajándékot. Úgy, amint mi is, testvéreim, ha az Ő tanítványai vagyunk, elmondhatjuk, hogy csodálatos ajándékai vannak, amelyek semmiféle földi mértékkel fel nem mérhetők, amelyekhez hasonló földi kincsek nincsenek, de a legnagyobb ajándék Ő maga. Olykor-olykor, az életnek egy-egy nehéz, zavaró helyzetében milyen jó volt visszagondolni valamire, amit Ő mondott; egy-egy nyilatkozatra; egy-egy, tömör szavakba foglalt mondatának mély igazsága, mint egy felvillanó rakéta, egyszerre tiszta helyzetet teremtett előttünk a sötétségben. De legnagyobb áldása, a legnagyobb ajándék az volt, amikor Őt magát közel érezhettük magunkhoz, amikor tudtuk, hogy nem vagyunk egyedül, mert Ő velünk van. Amikor belépett az életünkbe, s azt mondotta: Hadd legyek én a te Urad, a te vezéred, a te oltalmazód, s minden gyengeségedben támasztékod; ha elfáradtál, ha elcsüggedtél, fordulj hozzám. Ha nagyon fáj valami, panaszold el nekem; bízd rám magad, számíthatsz én reám; hegyek megrendülhetnek, és a halmok eltávozhatnak, de az én hűségem el nem távozik tőled; én ugyanaz vagyok, aki tegnap voltam, és mind-örökre ugyanaz maradok.

Így voltak vele az első tanítványok is: belépett az életükbe, és betöltötte azt az Ő ragyogásával, és ezért meg lehetett kérdezni tőlük: Kinek mondotok engem? Mondjátok meg, ki vagyok én? - Nehéz erre a kérdésre felelni, testvéreim, mert a szavak itt dadognak, elakadoznak; gyarló edény az emberi nyelv, hogy befogadhassa ezt a gazdag áradást. Jó, milyen jó, hogy az Isten olvas a szívek titkaiban, és megérti a ki nem mondott beszédet is. És ha nem tudjuk is szavakba foglalni, eléje borulva a mi hódolatunkat, a mi imádságunkat és a mi hálánkat, Ő világosan látja, és ez elég neki. De milyen jó, hogy vannak mégis szavak, amelyekbe beleönthetjük a mi vallástételünket; milyen jó, hogy felénk zeng az évezredek távolságán át, - nem a puszta távolságán át, mert közbül is emberek ezrei, tízezrei voltak, - rajtuk keresztül zeng felénk, mintha szív a szívnek adná tovább, zeng felénk az örök hitvallás: "Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia!"

***

"Engemet, embernek Fiát..."

Textus: Máté 16:16.

Ha közben el kellett is ejtenünk, más különböző okokból azt a mi fonalunkat, testvéreim, amelynek nyomán több héttel ezelőtt elindultunk, újra felvesszük s folytatjuk a mi elmélkedésünket a Máté evangéliumának vezetése mellett, amely elmondja nekünk a Czézárea Filippi határában Jézus és tanítványai között lefolyt beszélgetést. Elérkeztünk ennek a beszélgetésnek a során a csúcsponthoz: Péternek a hitvallástételéhez.

Mindaz, ami eddig előttünk volt, ehhez szolgált bevezetésül. A kérdések, amelyeket Jézus felvetett, arra valók voltak, hogy ezt a feleletet csalják elő az Ő tanítványainak a szívéből. Mindaz, ami ezután következik majd, úgy viszonylik ehhez a hitvalláshoz, mint a felépítmény az alapzathoz - maga Jézus is ezt a hasonlatot használja. Ebben a szakaszban nagy kijelentéseket fog még tenni, amelyeknek a jelentősége kitűnik abból, - mondottuk -, hogy évszázadokon, sőt évezredeken át vitatkoztak azoknak igazi és helyes értelmezéséről az Ő egyházának különböző táborai. De mindezek a nagy, súlyos kijelentések előfeltételezik az itt elhangzott hitvallást.

"Kinek mondotok ti engem?" - kérdezte tanítványainak kis csoportjától. Itt van reá a válasz; valamennyiük nevében Péter, a leggyorsabb szavú nyilatkozik: "Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia." Legalább is így hangzik az ő vallástétele, úgy, amint a Máté evangéliuma jegyezte azt fel. Meglehet, hogy nemcsak ebből a néhány szóból állt, meglehet, hogy a szívéből kiömlő bizonyságtétel többet is kívánt, de a Máté evangélium így foglalja össze az egészet. A Márk- és a Lukács-evangélium még rövidebbre fogja: Márknál ezt olvassuk: "Te vagy a Krisztus", Lukácsnál pedig így szól ugyanez a vallástétel: "Te vagy az Isten Krisztusa." - Végeredményben mind ugyanazt jelenti, de ragadjuk meg mégis azt az alkalmat, amelyet a Máté evangéliuma kínál nekünk a részletesebb feljegyzésével, hogy itt merüljünk el ennek a hitvallásnak a tanulmányozásában. Előre kell természetesen bocsátanom, hogy amikor megvizsgáljuk Péternek a vallástételét, nem fogunk abban olyan kidolgozott tant találni, mint amilyet ma bír a keresztyén egyház. Hiszen ez a kérdés, hogy "kinek mondotok engem?", továbbra is foglalkoztatta Krisztusnak a követőit, és amint múltak az évszázadok, annak a sok elmélyedő gondolkodásnak, amit a keresztyénség erre a kérdésre fordított, egyre több és több eredménye szűrődött le. A fogalmak egyre jobban tisztázódtak és kiéleződtek; egyre pontosabb kifejezéseket kerestek az emberek gondolataiknak, meggyőződésüknek a kifejezésére. Így születtek meg a mi Urunk Jézus Krisztus személyére vonatkozó azok a tantételek, amelyeket neves teológusok dolgoztak ki, történelmi nagy zsinatok mondottak ki határozatképpen; amelyeket azután nemzedékek adtak tovább nemzedékeknek szent hagyaték gyanánt. Mi is gyermekkorunktól fogva hittan tanulmányaink során ezeken neveltettünk, káténkból ezekkel ismerkedtünk meg.

Korán volna már itt, ebben a Czézárea Filippi-beli beszélgetésben megtalálni akarni a Krisztus személyére vonatkozó nagy dogmákat - hogy a szokásos kifejezéssel jelöljem meg. Péternek és a többi tanítványnak még sokat kellett azután is tanulni. Itt ugyan vizsgát tartott velük az Úr Jézus; számon akarta venni, összegezni akarta az eddig elért eredményeket; ez az, amit a továbbiakban tudni akart. Ezek az eredmények neki elegendők arra, hogy biztosítva lássa az Ő ügyének jövendőjét. Péternek ezt a hitvallását azzal a megnyugvással fogadja, hogy erre felépítheti az Ő anyaszentegyházát. De ezt csak azért jó megjegyezni, hogy mindazt a további tanfejlődést, a Krisztus személyére vonatkozó későbbi tisztább, kiéleződöttebb körvonalazást ne becsüljük túl azokon a nyilatkozatokon, amelyeken a Krisztus ügye nyugszik; azok szükségesek, hasznosak lehetnek, de a lényeges valami egyszerű, valami kezdetlegesebb, ami már itt is megvan. Itt, amikor még Péter sem volt készen, s általában a többi tanítványoknak a lelkében is még nagyon sok homály és zűrzavar volt, amit a további tapasztalásoknak, különösképpen pedig a Szentlélek kitöltetésének kellett tisztázni bennük.

Mi hát az a leglényegesebb eredmény, amire Péter s a többiek eljutottak? Két részbe foglalja bele Péter mondanivalóját.

"Te vagy a Krisztus" - ez az egyik. "Az élő Istennek Fia" - ez a másik. Hogy az utóbbival kezdjük: "Az élő Istennek Fia" - hangzik itt. Helytelen dolog volna Péternek a szavaiba itt belemagyarázni és Péternek tulajdonítani mindazt, amit később ez alatt a szó alatt értettek. A Szentháromságnak a tanából Péter nem tudott volna még itt levizsgázni. S hogy később ez alatt a név alatt azt értették, amit pontosabban úgy fejezünk ki, hogy: "a Fiúisten", még őt nagyon meglepte volna. De fontosabb számunkra megfigyelni, hogy mit értett bele ezekbe a szavakba, mint az, hogy mit nem értett. De jegyezzük még meg azt is, hogy nem valami pogány értelemben értette, ahogy sokistenimádó népek a maguk képzeletében elképzelték, hogy az ő isteneik férfiak-nők, akik egymással házasságban élnek s gyermekeik is születnek. Nem ilyen értelemben nevezte ő Jézust az Isten Fiának. Ilyen mitológiai képzetek egészen távol estek őtőle. Hanem értette abban az értelemben, ahogy az ő népe nyelvén s a mi magyar nyelvünkön is szoktunk fiakról beszélni. Azt fejezzük ki ezzel, hogy valami nagyon közelálló kapcsolat áll fenn. A nyomor Fia - azt jelenti, hogy az illetőtől a nyomor el sem választható, se ő a nyomortól; már messziről lerí róla ennek a szomorú képe. A puszták Fia - azt jelenti, hogy az illetőnek az életeleme a puszták világa; már a szeme csillogásából, az arcának színéről, a fejtartásáról felénk csap a puszták szabad levegője. Az Istennek Fia - azt jelenti, hogy valaki Istennel olyan szoros kapcsolatban áll, akinek az Istenhez olyan mély köze van, és az Istennek is őhozzá, hogy ha ránézünk, már az Istenre kell gondolnunk; ha a közelében vagyunk, az Istent kell éreznünk. Tegyünk még egyet hozzá: ezektől az előbb említett példáktól, és sok más felhozható hasonlóktól egyben különbözik mégis ez a fiúság: ez kétoldalú dolog. Az Istennek úgy Fia Jézus Krisztus, ahogy Isten viszont Atyja neki. A nyomor Fia legfeljebb képes értelemben beszélhetne a nyomorról, mint az ő mostoha atyjáról, a puszták Fia is csak képes kifejezéssel emlegethetné a puszták világát, mint az ő szülői hajlékát, de ha valaki az Isten Fia, ez azt jelenti, hogy ő felemelheti tekintetét ahhoz az Istenhez, akivel elszakíthatatlan kapcsolatban áll, és Őt Atyjának nevezheti. "Te vagy az Isten Fia" - használták ezt a kifejezést az Ótestamentumban magas méltóságok betöltőjére, különösképpen királyokra szintén ebben az értelemben, mert amikor a nép egyszerű fia feltekintett a fényben és pompában uralkodó fejedelemre, Isten jutott az eszébe; az Istennek hatalmát képviselte az őelőtte; ott látta ragyogni az Istennek fenségét mögötte, akinek a nevében uralkodik. De itt olyasvalaki áll előttünk, aki nem aranybíborban jár-kel, akit nem vesz körül külső fény és pompa, hogy van hát, hogy mégis ezt az Istenre utaló királyi címet kell ráruházni? - Úgy, hogy Ő a maga puszta személyiségével, azzal, aki Ő volt, minden segítség és támogatás nélkül, a lelkének sugárzásával, az egyéniségének vonzásával, szürke, poros vándornak a ruhájában, szerényen és alázatosan, mégis az isteni fenséget sugározta mindenkinek, aki a közelébe került. És különösképpen azok, akik jól ismerték, akik vele együtt éltek, úgy a hatása alá kerültek ennek a belőle áradó megfoghatatlan titokzatos erőnek, hogy végül meg kellett vallaniuk: "Te az élő Isten Fia vagy."

Mintha azt mondaná Péter: Amikor hozzád közel vagyunk, akkor eloszlanak a mi kétségeink; akkor valóság számunkra az Isten. Amikor veled beszélünk, akkor dereng a mi sötétségünkben; az Isten fénye sugároz bele a mi életünkbe, amíg rád gondolunk, nem lehetünk rabjai a bűnnek, mert körülvesz minket valami megfoghatatlan oltalmazó légkör, az Istennek az a levegője, amelyen át nem érkezhetnek hozzánk a bűnnek a mételyei. Titok vagy előttünk, csak annyit tudunk, hogy az a titok, amely benned felragyog előttünk, az az Istennek a titka, és ha valaki az Istent keresi, annak hozzád kell jönni, és nálad megtalálja, mert te vagy az élő Istennek Fia.

És azután ott van a másik név: a Krisztus, ami a görög fordítása a zsidó Messiásnak, és mindkettő magyarul annyit jelent: "Felkent": te vagy az Isten felkentje. Ez is jól ismert fogalom az Ó.t. lapjairól, szükségtelen is magyaráznom az előzményeket. Ami a lényeges benne az, testvéreim, hogy amikor Péter vallást tett arról, hogy neki és az ő társainak a szeme előtt felragyogott a Krisztusban az Istennek közelsége, akkor tudatában volt annak, hogy ez nem valami hangulat csak, őbenne és az ő társaiban lejátszódó szeszélyes érzelem, élmény, valami káprázat, valami illúzió, amely szét is foszolhat, - nyersen kifejezve: nem ők tették meg Krisztust ilyen isteni valakivé. Ő az Istennek a Felkentje, Őt az isten hatalmazta fel és küldte el erre a világra evégre; rajta ott van az illetékességnek a bélyege, amelyet Isten nyomott rá. Úgyhogy Őbenne és őáltala nemcsak a mi szívünk emelkedik fel az Isten országába, hanem személyének csodás magnetizmusában elsősorban az Isten ereszkedik alá mihozzánk. Az Isten adta Őt nekünk, hogy benne megtalálhassuk a mi erősségünket, és azért van ebben a vallástételben, amely Krisztusnak nevezi Jézust, valami diadalmas öntudat; az a bizonyosság, hogy: "amint mi megtaláltuk benned az Isten Fiát, mindenki másnak is meg kell találnia benned. Nem véletlen dolog, hogy itt vagy közöttünk, és mi ilyen csodás dolgokat éltünk át veled kapcsolatban; Te onnan felülről kapott küldetéssel jöttél. Személyiséged mögött ott rejlik a mindenható örök Istennek az akarata; Ő adott téged ennek a világnak, és azért a te ügyed az Isten ügye. Amikor itt jársz ebben a világban és sugárzod magad körül az Isten fenségét, nem kell félnünk attól, hogy a sötétség elnyelhet; nem kell aggódnunk, mint valami emberi vállalkozásnak a sikeréért, a Te ügyed jövendőjéért.

Az Isten hozta el az idők teljességét, az ígéretek beteljesedésének az óráját; Ő maga intézkedik és rendelkezik úgy, hogy a világnak legyen ezentúl ilyen Valakije, akihez odafordulhat a maga kétségével, panaszával, és benne megtalálhassa az örök segítséget. Azért, amióta Te ebbe a világba beléptél, mint az Isten Felkentje, azóta ez a világ a tiéd, még hogyha most csak kicsi, maroknyi csapatként vagyunk is körülötted; rátetted a lábad erre a földre, s a többi az Isten dolga. A jövőnek a titkait nem ismerjük, de ennek a kezdetnek csak egy lehet a vége: hogy akit az Isten az ő Felkentjéül ennek a világnak adott, az előtt egyszer minden élő leborul; abban egymagában mindenki felismeri az Isten felségét, hogy azután hálaadással és örvendezéssel hulljon oda az Ő lábai elé, Őt szolgálja és Őt imádja."

"Te vagy a Krisztus" - azt jelenti, hogy Péter a maga hitvallásának a tartalmát kiemeli minden szubjektivitás alól. Nem az a fontos, hogy én éppen átérzem ezt és vallást teszek róla; akkor is így volna, hogyha én még hírét sem vettem volna, mint ahogy így van, noha még milliók nem vettek róla tudomást, akiknek tudatlansága nem változtat rajta. Az Isten beleállította már ebbe a világba Azt, akinek minden hatalmat akart adni, Aki szívek és lelkek, népek és fajok, birodalmak és az egész világ felett hatalommal rendelkezik.

Jól tudjuk, hogy Péternek ez a hite milyen megrendüléseket kellett, hogy átéljen, hiszen néhány verssel odább olvashatunk olyan dolgokról, - amelyekről szinte azt mondhatjuk, néhány perccel ezek után történtek, - amelyekből kitűnik, hogy Péternek ez a hite még nagyon homályos volt; Krisztusnak a messiási voltát ő még egészen balgatagul fogta fel, s felfogásának össze kellett omolnia, hogy a romokból újra felépülhessen. Az ő Urának, Mesterének, bekövetkezett szenvedéseit, meggyötörtetését, át kellett élnie; gyötrődés, keserű kiábrándulás, kétség várt rá, s ezeken keresztül kellett eljutnia végül is a helytálló felfogáshoz. Jól tudjuk, hogy jöttek napok, amikor az a Péter, aki itt az Isten felkentjének mondja Jézust, eloldalgott mellőle, mintha valami süllyedő hajóról szökött volna. Csak a szívének hozzátapadó érzései nem engedték el a közeléből, s azért követte Őt messziről egészen a főpap palotájába, - ahol Őt megkötözték, megcsúfolták, - hogy azután ott is gyáván megtagadja. De akármilyen gyarlók voltak is az ő elgondolásai, a lényeg túlélte ezeket, s a lényeg az, hogy: "Te vagy az élő Istennek Fia, a Krisztus"; az a valaki, akiben nemcsak éppen én és éppen most találkozhatom az Istennel, hanem akit minden idők és mindenek számára maga az Isten rendelt, hogy Ő általa megtalálhassák kapcsolatukat Ővele.

Még valamire rá kell mutatnom, testvéreim, hogy ezeknek a szavaknak teljes jelentősége világosan álljon előttetek, arra t. i., hogy noha Péter beszél, az ő szavai, az ő vallástétele voltaképpen nemcsak az övé, hanem az egész tanítványi csoporté. Hiszen Jézus sem az ő különálló véleményét kérdezte, hanem a kérdés úgy volt feltéve: kinek mondotok ti engem? S ebben benne volt az az előfeltételezés, hogy ennek a maroknyi kis tanítványi csoportnak kell, hogy legyen valami közös meggyőződése, amely egyformán alakult ki mindnyájuknak a lelkében azok alatt a hónapok alatt, amelyeket Jézussal együtt töltöttek. Valóban így is volt. Magam elé tudom képzelni azt a jelenetet, amint a többiek elé vág Péter, a gyorsszavú tanítvány, elmondja ezt a hitvallást, s valamennyiük szemében ugyanaz az öröm csillan fel: jól megmondta, én is ezt akartam mondani, talán én nem tudtam volna ilyen jól kifejezni. Valamennyiüknek a szíve szerint beszélt Péter; ugyanakkor, amikor a legegyénibb meggyőződését fejezte ki, közös meggyőződés is volt ez, hiszen egy műhelyben formálódott valamennyiük lelke, egy eredmény kellett, hogy kialakuljon. Egy behatás alatt álltak, nem csoda, hogy ugyanaz volt a kihatás; az egy Jézus volt az ő életük középpontja. Ha egyéni sajátság szerint más-más oldalról figyelték is meg az Ő lényének és kitáruló lelki világának csodálatos mélységét; kit ez, kit az ragadott meg, - a leszűrődő eredmény ugyanaz lehetett csak mindnyájuknál, ez a vallástétel: "Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia."

Mi hozzátehetjük ehhez, hogy amint a Péter egyéni meggyőződése megerősítést nyert abban, hogy a többiek visszhangoztak rá, - ha nem is kifejezett szavakkal, ha hallgatólagosan is, - ugyan-úgy megerősítést nyer Péternek a vallástétele azóta eltelt hosszú évszázadok millió és millió hívő emberétől, akik mind visszhangot adnak a Péter szavára: igen, Uram, ha engem megkérdezel, én is ezt kell, hogy mondjam: "Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia." Nem azért, mert mások mondták, tanították nekem; ha a legegyénibb, a szívem titkos rejtekében kialakuló meggyőződésemet vizsgálod, ha tőlem sem azt kérdezed: mit mondanak rólad mások, hanem én mit mondok, én is ezekben a szavakban önthetem ki a magam bizonyságát.

Csodálatos dolog: annyi fajta ember, - milyen más az ókor, milyen más a középkor, milyen más az újkor - olyan különböző népektől származott emberek, ahányféle tarka népesség hullámzott már végig azóta a föld színén, - és azután kicsik, nagyok, szegények, gazdagok, tudósok, műveletlenek, férfiak, nők, és az emberi élet minden változatos fajtája, és mégis minden szívben, amelyben egyszer Jézusnak a szava megcsendült, ugyanaz a visszhang szól. Minden ember, aki Őt igazán megismerte, ugyanúgy tett róla vallást azóta is, hogy test szerint már nincs itt ebben a világban, s mi Őt ezekben a régi írásokban ismerhetjük, amelyekből ugyanúgy jelenik meg képzeletünk előtt, ugyanúgy közel lép hozzánk, belenéz a szemünkbe, azon át a szívünkbe; ugyanúgy szól hozzánk csendes, áhítatos figyelmezésünk perceiben, úgy ragadja meg a lelkünket, úgy formálja belső világunkat; ugyanolyan hatást gyakorol ránk, hogy amikor megkérdezi tőlünk: nos, hát ki vagyok én, mit találtál bennem, mit nyertél általam, nem mondhatunk mást: "Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia."

Jártunk nagyon messze az Istentől, olyan messze, hogy már nem is láttuk, elveszítettük szem elől; már azt hittük nincs is, de azután találkoztunk Teveled, egyszerre észrevettük, hogy nincs olyan messze az Isten, reánk borul a közelsége. Jártunk bűnös utakon, amikért marja a lelkünket a szégyen; úgy érezzük, hogy fel sem emelhetjük többé tekintetünket az Istenhez; de azután szóltál hozzánk Te, és általad elnyertük bűneinknek bocsánatát, s azóta tudjuk, hogy mi, akik az Isten ellen olyan sokat vétettünk, mégis az Ő gyermekei vagyunk, az Ő szívére hajthatjuk fejünket, s ott megpihenhetünk. Voltak kínzó gondolataink, mintha rosszat álmodtunk volna; az Istenről torz képeink, amelyektől idegenkedik a lelkünk, és amelyeket ellenez; ilyen volna az Isten? hiszen akkor nem kell minekünk; kegyetlennek láttuk, szívtelennek tűnt fel előttünk - fogadkoztunk, hogy mi az Ő helyében egész másképpen tudnánk intézni az életet és annak összes problémáit. De azután megismertünk Téged, kivilágosodott előttünk a Te arcod, és elcsendesedtek bennünk ezek a lázongó gondolatok; rájöttünk arra, hogy sejtelmünk sem volt arról, hogy milyen az Isten.

Most már tudjuk: benned megjelentette magát nekünk, és amikor megvalljuk, milyen bizonyosságra jutottunk el, amikor Jézussal találkoztunk, amikor elmerültünk a róla szóló történetek olvasgatásába, amikor felidézgettük magunk előtt az Ő alakját, akkor szent bizonyságot nyertünk afelől is, hogy ez nem a mi egyéni sajátságunkból fakad. Nem olyasvalami, amire akárki azt mondhatja: neked ez jó, ilyen lelkületed van, ez már a te szubjektivitásoddal így jár együtt, - hanem olyasvalamit találtunk, ami mindenekre érvényes, mindenkinek az életében beigazolódhat, ami objektív valóság, mert Ő az Istennek Fia s egyben Felkentje, aki mögött olyan tekintély áll, amely előtt egyszer mindenkinek meg kell hajolni. Azért vesszük az indítást, hogy ezt a mi felfedezésünket a Krisztusról való vallástételünkbe beleöntsük; ne tekintsük a magunk élvezeti cikkének, amelyben gyönyörködünk, amelynek birtokában boldogok vagyunk, hanem tekintsük megbízatásnak és küldetésnek, amely örömhírré válik az ajkunkon, hogy amit mi megtudtunk és megértettünk, világosodjék ki mindenki előtt, hogy Ő az Istennek a Felkentje. Mi az Ő szolgálatába kell, hogy álljunk, hogy róla bizonyságot tegyünk, s eközben tudjuk, hogy szavunk nem lesz üres beszéd, nem lesz falra hányt borsó, mert úgy, amint a mi szívünket hatalmába ejtette, ugyanúgy hatalma lesz mások felett is. A róla szóló bizonyságnak éle lesz, amely behatol a szívekbe. Az Ő ismeretének foganatja lesz; rabul ejti a szíveket, mert az Ő ügye mögött ott van az Isten, és amerre az Ő ügyének szolgái járnak-kelnek, akikre ráütötte a maga pecsétjét, - az Ő szava beteljesedik, az Ő titokzatos ereje munkálkodik; síkra száll és biztosítva van annak diadala.

Hálaadás zengjen hát, amikor ezt a bizonyságtételt a magunkévá tesszük, azért, amit mi elnyertünk a Krisztusból, és fogadástétel zengjen benne azért, amit tovább kell adnunk, tovább mind-azoknak, akikért egyszer az Isten minket felelősségre von.

Valljuk hát mi is: "Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia."

***

"Engemet, embernek Fiát..."

Textus: Máté 16:17.

Mai elmélkedésünkkel folytatjuk azoknak a sorozatát, amelyeknek tárgya a Czézárea Filippi mellett lejátszódott nevezetes párbeszéd Jézus és az Ő tanítványai között. Elhangzott immár Péter ajkán a nagy vallástétel: "Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia." Az a vallástétel, amely azóta zeng nemzedékről nemzedékre tovább, mint ahogy a hegyek között eldördült fegyvernek a zaját adja tovább egyik sziklafal a másiknak, vagy mint ahogy egy elcsattanó villámlásnak a dörejét visszhangozzák még sokáig a fellegek fent a magasban. És mégsem egészen így, mert ezek a dörejek és ezek a robajok, miután egy ideig dobáltattak ide és amoda, lassanként veszítenek az erejükből, elhalkulnak, s végül elhallgatnak.

De ezt a vallástételt: "Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia", úgy visszhangozták azóta nemzedékek egymás után, hogy a szózat egyre erősödött; minden következő évszázad még többet értett meg igazságából, és megvolt rá az oka, hogy még nagyobb hálaadással s még nagyobb boldogsággal adja tovább az utána következőknek.

Most azonban bennünket nem a Péter vallástételének évszázadokon át továbbzengő visszhangja érdekel, mert alapigénk valami mást, ennél is nevezetesebbet állít elénk: az első visszhangot, amelyet magának Jézusnak a lelkéből váltott ki ez a vallástétel. Rögtön felelt reá: Boldog vagy Simon, Jónának fia, aki így tudtál megfelelni az én kérdésemre. - Az első nevezetes dolog ebben testvéreim, az, hogy Jézus Péter vallástételét helyesli, jóváhagyásban részesíti, igazságát megpecsételi. Nem szabódik, nem mondja, hogy: kedves dolog tőled hű tanítványom, hogy ilyen nagy véleményed van rólam, de lelkesedésed túlságosan fellengző megnyilatkozásra ragad téged. Nem tekinti azt a ruhát, amelyet Péter reá szab, túl bőnek a maga számára. "Igen, jól mondtad, én az vagyok, akinek te vallasz engem." - Ha te azt mondod, hogy én az Isten Fia és Krisztus vagyok, vagyis bennem olyasvalakit ismertél meg, aki által az Isten lép közel a te szívedhez, aki által te megtaláltad az Istent, - mert az Isten azért adott engem, hogy én bennem megtalálhasd Őt -, hát akkor igazad van, én magam is így vélekedem magamról. - Kivillan ezekből a szavakból az Úr Jézusnak az a minden emberi korlátot felülhaladó abszolút hivatástudata, amelyhez foghatóan soha ember ezen a földön nem járt. Hiszen vannak az emberiség nagy tömegéből kiemelkedő nagy szellemek, akiknek az öntudatába mi egyszerű emberek alig tudjuk beleélni magunkat. Valamit sejthetünk belőle, de egészen magunk elé képzelni nem tudjuk, hogy milyen öntudat tölthet el egy olyan embert, aki a maga nemzetének egy kritikus korszakában úgy érzi, hogy az ő kezében összpontosul milliók érdeke, és az ő kezébe van letéve milliók jövendője; - úgy érzi, ő az az ember, aki a történelem követelményeinek meg tud felelni.

Ki tudná ebbe beleélni magát közülünk? Vagy vannak kimagasló hősei a történelemnek, akik még ennél is nagyobb hivatás tudatában élnek. Emberek, akik úgy érzik, egész földrészek és fajok számára ők rakják le a jövendőnek az alapjait; amit ők gondolnak, s amit ők cselekszenek, attól függ még meg sem született nemzedékek megszámlálhatatlan millióinak a jövendő boldogsága. Vagy vannak kimagasló nagy elmék, akik úgy élnek és dolgoznak, abban a tudatban tanítanak, hogy mindazok a kérdések, amelyek hosszú évszázadokon át ott feszengtek embereknek a lelkében, végre őbennük világosodnak ki, nyernek megoldást, és ezért nekik adatott meg, hogy olyan alaphangokat üssenek meg, amelyekhez igazodni fog a jövendő minden gondolkozó emberének a lelkülete; mintákat öntenek, amelyek szerint formálódni fog előttük nem is ismeretes embertömegeknek a gondolkozásmódja. Szédítő dolog lehet ilyen öntudatban élni. Nem csoda, hogy Istennek ezek a kiválasztottai sokszor kibillennek az egyensúlyukból s elragadtatnak olyan fennhéjázó, olyan öntelt gőgre, amely nem alaptalan ugyan, mert valóban nem közönséges emberek ők, hanem kiváltságos egyének, de mégis jobb volna, ha helyette bármilyen szédítő magas öntudattal is alázat párosulna bennük; ha átéreznék, hogy nem ők maguk választották ki magukat ezekre a történelmi feladatokra, hanem az adatott nekik, hogy ők szolgáljanak abban.

De bármilyen nagy legyen is az az öntudat, bármilyen szédítő magasságokban járjanak is, mindez együttvéve semmi ahhoz képest, ami a mi Urunk Jézus Krisztusból áramlik ki. Ő tudta, - és ebben a tudatban járt-kelt a maga kicsiny népének kicsiny emberei között minden nagyhangú önreklámozás nélkül, a maga jelentőségének bármilyen földi eszközökkel való hangsúlyozása és világgá hirdetése nélkül, - hogy azért van itt, hogy minden idők minden embere számára hozzáférhetővé tegye az örökkévaló Istennek a valóságát. És amikor ezt az Ő küldetését felismerték egyesek, akik hozzá legközelebb álltak, és megvallották, hogy Ő valóban az élő Istennek Fia - Krisztus, - az alázatosak legalázatosabbika nem szabadkozik.

Olyan tény ez testvéreim, amelyen a hitetlenség véresre törheti a maga fejét, nem változtathat rajta. De azután nemcsak helyesli Jézus a Péter vallástételének igazságát, hanem - amint alapigénkből hallottuk - megadja annak a bizonyos minősítését is, éspedig rámutat arra, hogy ez olyan igazság, amely nem emberi vélekedésből ered, nem Péter saját szívének a szüleménye, sem mások töprengésének leszüremlett eredménye, hanem valami más. Ez Istennek a kijelentése. "Nem test és vér jelentette ki neked." "Test és vér" alatt érti az ember földi mivoltát a maga korlátolt erejével és képességével. - Nem innen ered az az igazság, amelyet te, Péter, megvallasz, ez onnan fölülről jön, minden emberi korlátokon túlról, Istentől, az én Atyámtól. Ő jelentette ezt ki neked. Ahhoz, hogy te énbennem felismerd, hogy ki vagyok én, csodatétel kellett, ugyanolyan csodatétel, mint amikor a vaknak megnyilatkoznak az ő szemei; sötétség helyett egyszerre csak világosságot lát. A te lelkednek is ilyen megnyilatkozott szemek adattak; látnod adatott az Isten valamit, amit különben nem láthattál volna meg sohasem; titok tárult fel előtted; beavattattál valamibe, amit sok ember sohasem ért meg. - Hogy Ő kicsoda, - Jézus ebben mindig valami titkot látott. És hogyha előttünk titokzatos az Ő személyisége, és sokszor küszködünk és vergődünk azért, hogy miért nem tudjuk a mi értelmünkben úgy szételemezni, kiteregetni, hogy mint egy szétrakott szerkezet, világosan felismerhető legyen előttünk, - akkor ne felejtsük el, hogy elsősorban saját maga előtt volt Ő nagy titok. Emlékezzünk vissza az Ő mondására: "az Atyát nem ismeri senki, csak a Fiú" - és azután így folytatja: "a Fiút sem ismeri senki, csak az Atya", de aztán hozzáteszi: "és akinek az Atya akarja megjelenteni". Isten avathat bele ebbe a titokba másokat. Oh, nem azért titok ez, mint hogyha sajnálná az Isten, hogy mennél többen lássák és megértsék! Ő igenis meg akarja jelenteni, el akar vezetni bennünket ennek a megismerésére, meg akarja nyitni a mi lelki szemeinket. De magának tartotta fenn ezt a munkát, és akinek Ő nem adja meg ezt az ajándékot, ezt a kijelentést, az azt nem szerezheti meg erőszakkal, se másra nem erőszakolhatja rá. Ezt rá kell bíznunk az Ő hatalmára és bölcsességére, hogy ott, ahol, és akkor, amikor ő akarja, megnyitja a lélek szemeit, hogy felragyogó fényben lássa maga előtt Jézus Krisztust igaz valójában. Nemcsak úgy, mint régen: egyszerű vándortanító szép, tiszteletreméltó, ragyogó jellemét, hanem mint aki által az Isten élete árad ki a mi életünkbe; az Istennek ama Felkentjét, aki azért adatott nekünk, hogy az Isten között és mi közöttünk át legyen hidalva a szakadék.

Sok minden titokba nem avat be bennünket az Isten, testvéreim. Lehet, hogy kezedet tördelve könyörögsz előtte, hogy engedje megérteni azt, ami gyötör, és az ilyen imádságodra nem felel; nem érteti meg veled, marad előtted úgy, amint volt, érthetetlen, sötét rejtély. De van valami, amit egész bizonyosan megjelent neked, ha azt kéred: megadja ennek a titoknak a kijelentését: kicsoda a Krisztus? Hiszen micsoda ellentmondás volna, ha Ő adná ennek a világnak Krisztust, és azután itt hagyna, hogy ne tudjunk vele mit csinálni, ne is értsük meg, mire való? Ha küldte az Ő Felkentjét ebbe a világba, akkor bizonyos, hogy folytatja az Ő másik munkáját is: titkon, az emberek lelke mélyén oszlatja a homályt, és megadja a szent világosságot: igen, "te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia." Kijelentett igazság ez, és ha valamennyire kivilágosodott előttünk, becsüljük meg; másokra, akik még nem jutottak el ennek a meglátására, ne úgy nézzünk, mint magunknál alacsonyabb rendűekre, mintha a mi kiválóságunknak tulajdoníthatnánk azt, hogy mi eljutottunk ennek megismerésére. Ajándékul kaptuk. Isten tudja, miért nem adta még meg másoknak is, rá kell bízni őket, a maga idején titokzatos végzése szerint nekik is meg fogja jelenteni. A Jézus Krisztus személyéről való hitvallás sohasem szabad, hogy mérges vitákban villogtatott fegyverré váljék a kezünkben; legáhítatosabban őrzött szent kincs kell, hogy legyen; imádkoznunk kell azért, hogy ami nekünk megadatott, adassék meg másoknak is, hadd vallhassák velünk együtt boldogan: "Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia."

És végül, hadd mutassak rá testvéreim arra is, hogy ebben a válaszban Jézus értékeli is ezt a nyilatkozatot; nemcsak helyesli és nemcsak isteni kijelentésnek minősíti, hanem nagy kiváltságnak is mondja, hogy Péter eljutott reá: "Boldog vagy Simon, Jónának fia."

Hogy is ne volna boldog, aki előtt az életnek valami nagy felmagasztaltatása, soha sem sejtett felfokozódása, az emberi élet értékeinek kiragyogása, az örök életre való elrendeltetése világosodik ki, ha egyszer igaz az, hogy az Isten az ő véghetetlen felségességéből aláhajol egy-egy emberhez és fülébe súgja ezt a titkot, megjelenti neki: nézd, ez az én szerelmes Fiam, akiben kedvem telik, Őreá hallgass. Figyeljétek meg, Péter apostolt Jézus az ő eredeti nevén szólítja, majd a következőkben meglátjátok, néhány perccel később már elhangzik az a másik név is - te Péter vagy -, amelyet Ő adott neki akkor, amikor tanítvánnyá lett, amely az új életet jelképezte, amelyre Jézussal együtt indult el. Az ő régi neve, amelyet otthon viselt gyermeksége óta, amelyen régi barátai ismerték: Simon, s amint szokás volt a régi időben, atyja nevével egybefűzték: Jónának fia. - Miért szólítja meg ezen a régi néven? Nem éppen azért, hogy éreztesse vele az Istentől kapott kitüntetés felmagasztalásának a nagyságát? Mintha azt mondaná neki: képzeld el, jó tanítványom, hogy te egész életedben egyszerűen csak Simon, a Jónának fia maradtál volna, mi volnál akkor most? - halászember ott a Genezáret taván; egy a sok közül; eltűnne a személyiséged és az életed az élet hétköznapi homályában. Eltelnének a napjaid a mindennapi küszködés robotjában addig, amíg megöregedve, megfáradva, el nem takaríttatnál te is. Ki venne észre valaha is téged? Ki veszi észre a rengő búzatáblán az egyes szálat? Eltűnik a nagy sokaságban, s amikor megpendül a kasza, együtt hull a többivel. Simon, Jónának fia! És mégis téged, egyszerű embert ért a nagy kitüntetés, hogy megjelentetett neked a nagy titok, hogy kiemeltettél; kiváltsággal ruháztattál fel; milyen nagy dolog, hogy te vagy az első, aki kimondja a nagy igazságot. És emlékezeted fenn fog maradni; évszázadok és évezredek múlva is tudni fognak terólad és a nyomodba fognak szegődni, és áldani fognak azért, mert te lehettél az első, aki meglátta és kimondta a nagy titkot: "Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia."

Erre a méltóságra mi már nem magasztaltathatunk fel, ilyen úttörő szerep a Krisztus ügyében nekünk már nem juthat, akik szinte kétezer esztendő már lerakott eredményein munkálkodunk tovább a Krisztus egyházának a jövendőjén. És mégis vonatkoztathatjuk magunkra is, testvéreim, mert itt csak fokozati különbségek lehetnek: előbb van az, aki az első nemzedékben jutott el a Krisztus meglátására, hátrább van a második, tizedik, ötvenedik nemzedék fia vagy leánya; de egy sorban járnak, egy zászló leng felettük, és valamennyire áll az, hogy mint ahogy Simon, Jónának fia e nélkül a kijelentés nélkül eltűnt volna ennek a világnak múlandóságában, úgy ők is mik volnának e nélkül? Képzelhetik magukat nagynak, fontosnak, - oh, hiú képzelgés, az emberi lélek önámítása. Milyen jó ebben a világos öntudatban kijózanodni, felébredni, észrevenni, hogy por és hamu vagyunk; fűszálak a nagy világnak a síkságán. Mi az ember? Csak test, ma virágzik, holnap nem ismeri őt az ő helye. És te ilyen ember, Simon, Jónának fia, mégis boldog vagy, az én mennyei Atyám az Ő legkedvesebb titkát megjelentette neked; beavatott az Ő szíve legbelsőbb gondolatába; közelhajolt tehozzád és ezzel téged közelvont magához; kiválasztott, felmagasztalt. Boldog vagy Simon, Jónának fia, és boldog a mindenkori ember, akihez elhangzott akármilyen suttogó, gyengéd hangon az isteni szó; aki maga hallotta azt, s aki abból megértette az Istennek titkát. Akit valami titokzatos ösztönzés addig hozott, addig terelgetett mindenféle utakon, addig hívogatott s lépteit addig igazgatta, amíg végre találkozott az Isten egyszülött Fiával, a Krisztussal; feltekinthetett rá és megláthatta az Ő arcán az Isten dicsőségét ragyogni. Egyébként rendelhet és választhat az Isten minket nagyon sokfélére, kit többre, kit kevesebbre; különféle szolgálattal bízva meg ebben a földi életben, - kinek hosszabb pályát, kinek rövidebb futást szabva ki, - de mindezek a különbségek eltűnnek amellett a közös hivatás mellett, amiben mi mindnyájan egyformák lehetünk, s ez mennyivel nagyobb mindennél, hogy nekünk is boldog kincsünk lehet a Krisztusnak ez az ismerete s belezendülhet a mi hitvallásunk az egyetemes keresztyénségnek a nagy karába, amely évszázadokon át zengi és zengeni fogja bele az örökkévalóságba: "Te vagy a Krisztus, az élő Istennek fia".

***

- Újév napján, 1936. január 1-én. -

Lectio: Lukács 9, 57-62.

Textus: "Bizony mondom néktek: azok között,
akik itt állanak, vannak némelyek, akik nem
kóstolják meg a halált, amíg meg nem látják
az embernek Fiát eljönni hatalommal.
Máté 16, 28.

A sok szívből fakadó újévi jókívánság közepette, amellyel jóbarátainkat köszöntjük, szeretteinket megsimogatjuk és mimagunkat is biztatgatjuk, vigyázzunk, ne essünk bele egy nagy tévedésbe! Abba a tévedésbe t. i., mintha a boldogság esztendőkre kiporciózható dolog volna; mintha egy-egy év önmagában véve boldog év lehetne. Az a boldogság, amely egy-egy földi esztendőnket beragyoghatja, mindig rajta túlról sugárzik feléje. Igazán boldog ebben az évben az az ember lesz, aki olyasmit remélhet és várhat, amit megadni maga ez az év kevés is lenne. A legnagyobb dolgok, amelyek a földi életben megadatnak nekünk, s amelyeken földi boldogságunk megfordul, olyanok, hogy nem is kívánjuk, hogy ez az esztendő már meghozza őket.

Mi volna a szülőnek forróbb kívánsága, és mit kérhetne a maga boldogságára buzgóbb imádsággal, mint azt, hogy kicsinyeit testben-lélekben, épségben felnevelhesse? Szeretné egyszer ott látni most még játszadozó kisfiát, mint erős, derék férfit a világ munkás, küzdelmes életének valamilyen megbecsült helyén. Szeretné egyszer ott látni most még pösze-szavú kislányát viruló hitvesként hűséges élettárs oldalán. De amikor Szilveszter éjszakáján még egyszer odament az új évbe békességesen átszenderülő kicsinyeinek az ágyához és eltűnődött azon, hogy vajon mit hoz rájuk az új év, nem kívánta azt, hogy vágyai ebben az évben már beteljesedjenek. Addig még sok-sok évnek kell eltelnie. S az időnek ezt a közbevetett szakaszát a világért sem akarná átugrani. Mert a boldogsága éppen abban áll, hogy ezért a jövőért szakadatlanul küzdhet, és közben remélheti, hogy egyszer megéri.

Ilyesmi teheti ezt az új évet mindnyájunk számára boldoggá: tudni, hogy ezen az éven át is előbbre visz az utunk valamilyen cél felé, amelyhez egyszer majd elérkezünk. Nem baj, ha még sok évig kell is küzdenünk és várnunk! Csak egyszer elérhessük! Csak azzal biztasson ez az év is, hogy közelebb jutunk hozzá! És csak tartassunk meg, hogy az a felénk integető reménység, amely néha olyan közelinek látszik, hogy szinte csak a kezünket kell kinyújtani érette, el ne tűnjék idő előtt elhomályosuló szemünk és lehanyatló karunk elől!

Mi mindent nem szeretnénk megérni! Mindnyájan szeretnénk megérni azt, hogy megint útlevél és határvizsgálati kellemetlenségek nélkül mehessünk el azokba az országrészekbe, ahol talán az őseink tetemei porladnak. Mindnyájan szeretnénk megérni, hogy ünnepi örömmel bevonulhassunk megépült templomunkba és felszentelhessük azt az Isten dicsőségének szolgálatára. És így folytathatnánk sok-sok reménységünknek a felsorolását. Ezen az újévi reggelen azt kívánjuk Istentől, hogy bárcsak lenne ez az esztendő megszakítatlan út ezeknek a reménységeknek a beteljesedése felé!

Vannak köztünk, akik aggódva kérdik: vajon megérjük-e mi is? Az útjuk már lefelé halad a lejtőn. Ha számon veszik, hogy vajon hány évük van még hátra, talán elégnek látszik a két kezük tíz ujja, és nemcsak minden egyes év, hanem minden egyes hónap, sőt nap is ajándék az Istentől, amelyért hálát kell adnunk. A fiatalok talán nem így vannak vele. Ők még úgy érzik, hogy gazdagok az eljövendő esztendők bőségében. De tudjuk, hogy az élet viharai sokszor fiatal hajtásokat is kettétördelnek s ezért az ő számukra sem magától értődő dolog, hogy meg fogják érni reménységeik beteljesedését! Ez újév reggelén az ő szívükből is forró imádság kell, hogy felszálljon Istenhez és mi ezzel a forró imádsággal, kell, hogy átöleljük őket, hogy adassék meg nekik megérniük reménységeik beteljesedését!

Ilyen forró kívánság szólal meg alapigénkben is, - sőt nem is kívánság: határozott ígéret. Tanítványainak során végigtekintve, ha nem is valamennyiüknek, de egyeseknek közülük, azt ígéri Jézus, hogy meg fogják érni, - "nem kóstolják meg a halált" addig, míg meg nem látják, hogy "az embernek Fia eljő hatalommal". Tegyük újévi elmélkedésünk tárgyává ezt az ígéretet!

Mindenekelőtt próbáljuk meg tisztázni: miről is van benne szó? Megvallom előttetek: a Szentírás magyarázói kevés helyen ütköznek bele olyan nehézségekbe, mint ennél. S ezért hadd mondjam el röviden csak azt, hogyan tárul fel előttem ennek a kijelentésnek az értelme? Ha aztán ez ellen az értelmezés ellen támadhatnak is ellenvetések, nem a mi mostani feladatunk velük vitára szállani, s a homályban maradó kérdéseket megvizsgálni. Végeredményben úgyis az érdekel majd minket, hogy bármint érthették is Jézus szavait az Ő tanítványai, mit jelent a bennük foglalt ígéret a mi számunkra?

Azoknak a beszélgetéseknek a kapcsán fordul elő ez a kijelentés az Evangéliumok lapjain, amelyek során Jézus előkészítette tanítványait a rájuk váró rettentő napokra: nyíltan megmondta nekik, hogy el kell menjen Jeruzsálembe, ott ellenségeinek a kezére kell jutnia, sokat kell szenvednie, aztán harmadnapra feltámadnia. Mindez azt jelentette, hogy az ő lelkükben élő messiási reménységeknek vége van. Mert olyan Messiást, aki ellenségeinek kezére adatik, hogy kényük-kedvük szerint elbánhassanak vele és csúfos halálra juttassák, - ők sohasem tudtak volna elképzelni. Ezeknek hallatára nem csoda hát, ha lázadozik a lelkük. Hogy ezeken a kínos nehézségeken átsegítse őket, azért adja Jézus ezt az ígéretet. Megnyugtatja őket: túl a bekövetkező fájdalmas, érthetetlen eseményeken van még valami más is, arra tekintsenek előre! A legközelebbi jövőben majd úgy látszik, mintha romba dőlne minden régi, szent prófécia, amely az Isten Felkentjének országát, hatalmát és dicsőségét hirdette. De az Isten ígéretei azért megállnak, és győzelmes valósággá válnak. Látszólag hiú álomnak bizonyul majd az Isten Országa, s úgy tűnik majd fel, mintha ebben a világban a bűné, a gonoszságé volna az utolsó szó. De aztán majd fordul a helyzet. Az embernek Fia, akit a világ megcsúfolt és eltiport, meg fog jelenni, mint Úr, világfeletti dicsőségben és hatalomban.

Hiszen tudjuk, hogy az egész apostoli keresztyén kor ebben a reménységben élt: várta, hogy a megfeszített és feltámadása után ebből a világból eltávozott Krisztus még egyszer meg fog jelenni, most már nem szegénységben és alázatosságban, hanem erőben és fenségben. De hogy értsük azt, hogy ezt a reménységet Jézus maga is úgy csillogtatja meg tanítványai előtt, mint amelyet egyesek még őközülük meg fognak érni földi életükben? Hiszen azóta sok évszázad elmúlt, s az apostoli kor imádsága még mindig sóvárogva szólal meg a Krisztus népének ajkán: "Jövel, oh jövel, Urunk!"

Erre a kérdésre magyarázatul csak annyit mondhatunk, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus, a testté lett Ige, az embernek megszületett Fiú, olyan valóságosan emberré lett, titokzatos isteni valójának ellenére is annyira benne élt a mi emberi életünkben, annak kicsiny, véges, gyarló látókörében, hogy egészen a mi emberi szemünkkel látott és élt át még isteni dolgokat is. Amikor belenézett a jövendőbe, abban a tulajdon visszatérésének dicsőségébe, s vele együtt az Isten Országa győzelmének a fényébe, akkor mindezt úgy látta a látóhatáron ragyogni, ahogy előttünk, emberek előtt ragyoghat. Emberi látás prizmáján át megtörve tündöklött bele az ő lelkébe is az a káprázatos reménység. Ez pedig azt jelenti, hogy nem emberi lélek által megfoghatatlan igaz valójában, hanem csak úgy látta az Isten jövendőjét, - "tükör által", - mint mi: igazat mondó és mégsem teljes igazságot kifejező képekben. Ha ez bűn volna, akkor nem állíthatnánk Őróla, mert bűn Őbenne nem találtatott. De ez nem bűnünk nekünk, hanem emberi végességünkbe, "szolgai formánkba" Isten teremtő keze által beleírt vonás, és Jézus Krisztus dicsőségét nem csökkenti, hanem fokozza az, ha benne is megtaláljuk.

Közelebbről azt jelenti ez, hogy a mi "szolgai formánkban" élve a jövendőt Ő is sommázva látta maga előtt, holott az a valóságban nem egyszerre, sommás teljességében következik be, hanem olyasféleképpen, mint a tenger dagálya. Állj meg egy tengeröböl partján és figyeld! Órákhosszat elnézheted. Jönnek a hullámok, mint megannyi lovasroham az ellenség területére, a parti fövenyre. Amint elpihen az egyik, visszahúzódik a víz. Mintha erőt akarna gyűjteni újabb támadásra. S milyen meddőnek látszik a harca! Mintha ugyanazt a játékot kezdené mindig elölről. Hol van a dagály? Sehol sem látod közelegni azt a rettentő, falmagasságnyi víztömeget, amely a tenger szintjét egy háznyi magassággal feljebb emelhetné! Csak ha jól odafigyelsz, veszed észre, hogy nini, valamelyik beérkező hullám nem ott nyugszik el, ahol az előbbiek, hanem átlépte azt a határt, amelyet tarajas mérgüknek hátrahagyott habfoszlányai jeleztek. A víz beljebb jön a partra! Egyre beljebb! S akkor megérted, hogy minden egyes hullám - dagály. Gondolataidban az egészet szoktad annak nevezni. A valóságban részekre bomlik. De valóság azért az egész.

Így jő el ebbe a világba az Isten országa. A hívő embert s magát az ember Jézust is, amint belenéz a jövőbe, nem az egyes hullámok érdeklik, hanem az egészet összefoglaló áradat, a dagály. Azt látja, arról beszél, és annak örvend. Tudja, hogy nincs sem földön, sem égen olyan hatalom, amely annak útjába állhatna! Ez az ígéret, ez a reménység.

Így, a maga teljességében Jézus tanítványai közül senki sem érte meg az Ő győzelmének bekövetkezését. Az elsők után élők közül sem, mind máig! És mégis felséges, vigasztaló igazság volt abban az Ő ígéretében, hogy: "azok között, akik itt állnak, vannak némelyek, akik nem kóstolják meg a halált", míg meg nem érik.

Mert az első nemzedék igenis láthatta már a dagály hullámait! Láthatta az Isten Lelke hatalmának kiáradását ebbe a világba, s láthatta, mint borít el első rohamaival széles mezőket. Egy nemzedéken belül már futótűzként terjedt el az Evangélium. Rövid évtizedek alatt emberek ezrei és tíz-ezrei vallották Uruknak Jézus Krisztust világszerte. A megvetett, a halálba hurcolt Názáreti igenis még az első tanítványok egy részének életében világhatalommá lett, s az a maroknyi kis csapat, amely olyan remegő, gyáva vitézekből állt, hogy menten szétrebbent, mihelyt veszedelmessé vált a helyzet, olyan világot behálózó ármádiává nőtt, hogy képes volt dacolni a cézárok gőgjével, és a maga számára követelhette az ókori világ továbbirányításának a szerepét. Akik ezt megérhették, vagy ennek csak a kezdetét is, azoknak eszébe juthatott az egykor elhangzott ígéret. Hálásan vallották, hogy az minden kishitűségüket megszégyenítő módon igazolódott. S boldogok voltak, hogy "látták az embernek Fiát eljönni hatalommal".

Szól ez az ígéret vajon nekünk is? Ez mindenekelőtt attól függ, hogy vajon úgy állunk-e Jézus körül mi is, mint azok az első tanítványok? Elmondható-e rólunk is az, ami elmondható volt őróluk? Nem az, hogy tökéletes hívei vagyunk Őneki. Ezt róluk sem lehetett elmondani, - rólunk sem lehet. Nem az, hogy mocsoktalan vértezetű rettenthetetlen vitézei vagyunk az Ő ügyének. Ők sem voltak azok, mi sem vagyunk.

De róluk el lehetett mondani a következőket: Először is azt, hogy volt az életüknek valami nagy nyeresége, amit azért szerettek volna megosztani mindenkivel. Ők Jézus által megízlelték az Isten országának üdvösségét, s ezért az volt a kívánságuk, hogy ennek a csodás országnak a határai hadd terjedjenek úgy ki, hogy mindenkit felöleljenek, és mindenki részt vehessen áldott ajándékaiban. Ha nem így lett volna, akkor mi értelme lett volna, hogy Jézus ilyen ígérettel vigasztalja őket? Ez volt éppen a benne foglalt megnyugtatás: ne féljetek, nem marad a ti vékátok alá rejtve a fény, amely bennetek kigyulladt! Ragyogni fog az egész világ felett, és mindenki örvendezni fog áldásainak!

Azután el lehetett mondani ezekről a tanítványokról azt is, - ami voltaképpen az előbbi megállapításnak a visszájára fordítása, - hogy látták a világnak egy nagy betegségét, amelyre ők tudtak orvosságot. Látták, hogy Szabadítót várnak a népek, és ők ismertek Valakit, akiről meg voltak győződve, hogy benne megérkezett az Isten-adta Szabadító. Ezért volt olyan nagy vigasztalás számukra az az ígéret, hogy nem maradnak megoldás nélkül a világ súlyos bajai; meg fogja ismerni Azt, aki kivezeti nyomorúságából; meg fog jelenni neki az embernek Fia az Ő hatalmában nyilvánvalóan.

Vagy hogy mindent összefoglaljunk, el lehetett mondani róluk azt, hogy ők egész szívükkel csüngöttek az ő Mesterükön és Urukon. Szerették Őt mindennél jobban. Ezért volt számukra elviselhetetlen gondolat, hogy Ő a világnak csúfságát és gonosz bántalmait viselje csak. Ezért élt a lelkükben a vágy, hogy Őt a dicsőség fényében lássák mindenek felett ragyogni. S ezért szólt hozzájuk az ígéret: Bízzatok, így is lesz, és vannak köztetek, akik meg is fogják érni!

Nos, elmondhatók-e ezek mirólunk is? Az új év küszöbén tele vagyunk kívánságokkal. Ott vannak-e közöttük ezek a kívánságok is, - ott vannak-e minden más kívánság előtt és fölött? Vágyakozunk-e megosztani másokkal azt, amit Isten nekünk Jézus Krisztusban adott, hogy a mi hálaénekünkbe csendüljön bele ezerek szava, akik most még némák? Érezzük-e mi is ennek a kornak titkon zokogó fájdalmait, sokszor lázálmokban vergődő betegségét, és vágyakozunk-e arra, hogy megismerje Orvosát, akiről mi biztosan tudjuk, hogy segítene rajta? És van-e bennünk olyan ragaszkodó szeretet Őiránta, hogy nem nyugodhatunk addig, míg el nem hallgat ellenségeinek minden csúfolódása, és senki nem mondhatja már, hogy: hol van hát annak a Krisztusnak a hatalma, akivel olyan nagyra vagytok?

Ha ott él a lelkünkben ez a leghőbb újévi kívánság és imádság, hogy szakassza meg az Isten az Ő egeit, és dicsőítse meg a világ előtt az Ő Fiát, akit előttünk megdicsőített, akkor van értelme, hogy hozzánk is szóljon az ígéret: vannak közöttünk, akik meg fogják érni, hogy eljő az Embernek Fia az Ő hatalmában.

És valóban szól is. Mert olvasnunk lehet, és olvasnunk kell az idők jeleiből. Olyan korszakot élünk, amelyben csakugyan várható, hogy az Isten országának egy újabb hatalmas hulláma csap bele a világ életébe. Mögöttünk hitetlen idők vannak. El volt merülve a világ a látható, az érzékekkel felfogható dolgok örömeibe és hasznaiba, és más céljai és reményei nem voltak. Csak megmosolyogni való elmaradt embernek számított az, aki a lelkével is törődött, s annak üdvösségét komolyan vette. Magányos őrhelyeken, elhagyatottan virrasztott csak néhány hívő ember, hűségesen, kitartóan várva az idők fordulását. Most közeleg a fordulat. A hitetlenség csődöt mondott. A világba beletemetkezett ember rászedettnek, kifosztottnak érzi magát. Százezrekben él a vágy: újra megtalálni Istent - és a sejtés: hátha mégis igaz a Jézus Krisztusról szóló Örömhír.

Mi sokszor türelmetlenek vagyunk. Szeretnénk ezt a folyamatot siettetni. De bízzuk csak rá az Istenre a menetsebesség kérdését. Legyünk hálásak, ha annyit tudhatunk, hogy jó irányba haladunk. Sokáig tarthat még, amíg igaz örömmel gyönyörködhetünk majd a lelki átalakulás kellő kibontakozásában és kívánt eredményeiben. De ez a kibontakozás és ezek az eredmények el fognak jönni. Az Embernek Fia el fog jönni az Ő hatalmában. Zengeni fog a szava, - nemcsak meghitt gyülekezetek kicsiny köreiben, hanem messzehangzóan, országok életét áthatóan. Hatalma érezhető lesz ott is, ahol népek sorsát intézik. Gondolatai át fognak sütni a milliók lelkét formáló irodalom és sajtó betűsorain. Kezét rá fogja tenni erre a mostani, súlyos betegségekben sínylődő nemzedékre, s annak meggyógyult életén rajta fogja hagyni érintésének fénylő bélyegét. Eljövendő idők úgy fognak visszatekinteni erre a korra, mint amelyben - honnan, honnan nem, - tisztább, egészségesebb lélekáramlás csapott bele az emberiség életébe, s ez által elhárultak felőle a fenyegető katasztrófák, és új utak nyíltak előtte a jövő felé.

Hangzik az ígéret hozzánk is, valóban: "Azok között, akik itt állanak, vannak némelyek, akik nem kóstolják meg a halált, amíg meg nem látják az Embernek Fiát eljönni hatalommal." S akik ezt megérik, akik részesülnek majd abban a kiváltságban, hogy mielőtt szemüket lehunyják, maguk körül láthatnak ilyen, nem a keresztyénség mázával bevont, hanem a keresztyénség erejétől újra áthatott világot, - azok ebben el fogják nyerni minden más vágyuknak és reménységüknek a beteljesedését is. Ez lesz a magyarság legboldogabb holnapja is. Ez lesz a szétzilált társadalmi életnek a harmóniája is. Ez lesz ma mélységekben senyvedő rétegek felemelkedése is. Ez lesz a békesség beköszöntése is olyan népek között, amelyek ma gyűlölködve villogtatják egymás felé a szemüket.

*

Nem mindenkinek ígérte meg Jézus, ma sem ígéri meg mindenkinek. "Vannak némelyek..." - mondotta. S el tudom képzelni, hogy a tanítványok összenéztek: vajon ki lesz közülük az a kiváltságos? És felmerülhetett bennük a kérdés: mi lesz velünk, többiekkel? De meg vagyok győződve róla, hogy amint újra visszatekintettek Jézus arcára, ez a kérdés elhallgatott bennük. Hiszen akár megérik, akár nem, elég volt tudniuk, hogy a győzelem napja el fog következni. S nekünk is nem elég-e tudnunk, hogy az ígéret elhangzik felénk, s mi egyek lehetünk azokkal, akiken be is fog teljesedni? Ne számolgassuk az életünk naptárán: hány esztendőnek hány napja van még hátra, és kinek mennyi az eshetősége emberi ítélet szerint a krisztusibb jövendő megérésére. Elég nekünk itt az újesztendő küszöbén megállva messziről látnunk a célt, és tudnunk, hogy a mi útitársaságunk ha megritkulva is, ha leapadva is, el fog oda érkezni. Ha mi magunk nemsokára kidőlünk is a többiek közül, azért az utunk arrafelé visz, és ezért az új esztendőt is annak a jövőnek az ígéretes fénye sugározza be.

Előttünk egy esztendő. Minden napján előfutárai és hírnökei lehetünk az Ember Fia eljövetelének. Végig élhetjük úgy, hogy közben az Ő közelgetésének útját egyengetjük. Nem kell az utcák szegletére kiállnunk, a járókelőket megállítanunk, és harsány szóval belekiáltanunk a világba az eljövendő nagy fordulatot. Járhatunk csendesen, nap mint nap, a magunk megszokott dolga után. Csak legyen az orcánk e felé a jövő felé fordítva, és legyen minden fáradozásunk, minden küzdelmünk annak céljaira felajánlva! Sokszor készítettek már elő csendben, szívósan dolgozó ismeretlenek nagyobb győzelmeket, mint a világ nyílt színén ágáló hangosszavúak!

Ki áll hát be ebbe a csapatba az újesztendő reggelén? A mi Urunk rajtunk is körülhordozza tekintetét. Én elindulok - mondja -, hogy ennek a világnak újra megmutassam hatalmamat. Ki tart velem? Nem mindenkinek ígérem, hogy földi életében megéri az eredményeket. Ebben a harcban is sokan elesnek még a győzelem előtt. De ebben a harcban elesni, ezt a küzdelmet csak csonkán is megharcolni, egyáltalán részt venni ebben a lelki hadjáratban, és messziről már látni azt a napot, amelyen megjelenik az Embernek Fia az Ő hatalmában, - van-e ennél nagyobb kiváltság? Mi tehetné ennél boldogabbá ezt az új esztendőt?

Ilyen boldog új esztendőt adjon az Úr Isten mindnyájunknak!

***

(1942. március 29.)

Lekció: Máté 21, 1-10.

Textus: "Áldott, aki jő az Úrnak nevében!"
Máté 21, 9.

Tartozik a mi szabadságtéri gyülekezetünk Istennek is, önmagának is azzal, hogy fennállásának tizedik évfordulójánál megálljon és hálával tekintsen vissza a megtett útra, egyúttal új bizakodást és ösztönzést is merítve annak emlékeiből. 1932. január 1-ével léptek érvénybe azok a rendelkezések, amelyek a fővárosnak ezen a részén új egyházközséget hívtak életre. De már azt megelőzően is hónapokon át folytak az előkészületek, amelyekben már csírázott és alakult Istennek ez az új plántája. Viszont még azután is hónapok teltek el, amíg az új egyházközség életének a vágányait sikerült egészen lefektetni. Nehéz tehát egy bizonyos időpontot megjelölni, amelyhez odakapcsolhatnánk tíz éves jubileumunkat. Annyi azonban bizonyos, hogy mire elérkezett 1932. tavaszán a nagyheti ünnepek ideje, már nyilvánvaló volt, hogy van itt egy új gyülekezet, amelynek hangja, ha gyengén is, de belevegyül a keresztyén anyaszentegyház ünneplő karába.

Az általában szokásos formák szerint nem szándékozunk jubileumot rendezni. Az a tíz év, amely mögöttünk van, eklézsiák életében nagyon rövidke szakasz. Nincsenek még nagyobb szolgálataink, amelyeknek emlékeivel odaléphetnénk a nagy nyilvánosság elé. Nincs még olyan múltunk, amelyet fennen emlegethetnénk. Csak a magunk zárt körében illik mégis megilletődve rágondolnunk: tíz éve már, hogy megvagyunk.

Mert elsiklanunk emellett a határkő mellett mégsem lehet. Tíz év, ha az egyes ember élete szempontjából nézzük, mégis nagy idő! Akik indulásunkkor kis elemista leányokként ültek közöttünk istentiszteleteinken, és szerepeltek gyermekünnepélyeinken, azóta talán már férjhez mentek. Akkori rövidnadrágos konfirmandus fiaink ma már önálló férfiakként állják az élet harcát, vagy tán éppen fegyvert forgatva küzdenek mindnyájunkért a messze idegenben. Most együtt vannak velünk kicsinyeink, akik akkor még a világon sem voltak. És viszont hányan hiányoznak már sorainkból, akik akkor részesei voltak a kezdetek örömeinek!

Nem is csak egyesek és egyes családok szempontjából hozott ez a tíz év nagy változásokat. Magánéletünk örömein és bánatain kívül hozott nagy közös élményeket egész nemzetünk életében is. Átéltünk ujjongó magyar örömnapokat, amelyeknek emlékezetét mi is arany betűkkel véstük fel templomunknak, a "Hazatérés Templomának" márvány tábláira. És láttuk kigyulladni, és hazánk körül elharapódzni azt a világégést, amelynek közepette Isten csodájaként szemlélhettük hazánknak nemcsak épségben maradását, hanem régebbi romlásaiból való újjáépülését is. Történelmi eseményekben valóban gazdag idő volt ez a tíz év!

De mindenekfelett nevezetes időszaka volt ez ennek a fiatal egyházközségnek. Ilyen jelentős tíz éve aligha lesz valaha is ezután. Az alapvetésnek, az öntudatra eszmélésnek, a templomépítésnek az úttörő évtizede volt ez. Tíz évvel ezelőtt, 1932. március 20-án, virágvasárnapján az akkori feljegyzés szerint 132-en vettek részt az ünnepi istentiszteleten az akkor nekünk szívességből átengedett Koháry utcai unitárius templomban. Ma itt vagyunk szépséges saját templomunkban sok száz főnyi ünneplő gyülekezetként. Lelki munkánk sokfelé elágazó munkaágakban növekszik és fejlődik. Anyagiakban az egész főváros egyik legtehetősebb református egyházává erősödtünk. A kicsiny mustármag fává lombosodott! A csecsemő-egyházból felnőtt-egyház lett!

Használjuk fel a most már tizenegyedszer ránk virradt ünnepi nagyheteket arra, hogy Isten színe előtt megemlékezzünk erről a tíz esztendőről, amelyen kegyelme átsegített. És kezdjük mindjárt a mai virágvasárnapi ünneppel. Hiszen a virágvasárnapi történet kínálva-kínálja magát arra, hogy benne, mint tükörben szemügyre vehessük egyházunk tíz éves történetét. Mert nem egyéb volt ez a tíz esztendő, nem akarhatott egyéb lenni, mint parányi rész a Krisztus földi egyháza történetének a nagy egészében. Az pedig nem más, mint a mi Urunk Jézus Krisztusnak királyi bevonulása a világ életébe, vagyis éppen az, amit az Ő virágvasárnapi jeruzsálemi bevonulása minden idők számára olyan megkapóan jelképez.

Nézzük meg ennek történetét közelebbről, és figyeljük meg, kiket látunk benne Jézus körül?

1. Elsősorban az ünneplő csapat vonja magára tekintetünket. Hangos szóval kiáltozzák feléje hozsannájukat, és lelkes örömtől kigyúltan kísérik Jézust útján, mint valami királyi diadalmenetben. Nem nagy sokaság, csak maroknyi sereg. Olyan, Jeruzsálembe vonuló zarándokok, akik örültek, hogy az utat az Ő társaságában tehetik meg. Foglyul ejtette a szívüket, és maga után vonzotta őket. Az Ő népe voltak. Hittek benne, és ezt nem is titkolták, hanem örültek annak, hogy mindenek szeme láttára és füle hallatára vallást tehetnek róla.

Ilyen, hitéről vallást tevő sereg, ilyen, Jézus körül egybetömörülő gyülekezet alakul mindenhol, amerre Ő e világban elvonul. Ezt a gyülekezetformáló erejét mutatta Ő meg mi közöttünk is az elmúlt tíz év alatt. Itt is toborzódott és egybetömörült az ő népe, amely szívében is, szájával is hozsannát kiált feléje, mint Királya felé. Itt is támadt gyülekezet, amely az Ő vezetése alatt ünnepi útként járja élete útját.

Más ez a "gyülekezet", és más az, amit hivatalosan a mi szabadságtéri "egyházunknak" neveznek. A Szentírás lapjain ugyan egy és ugyanaz a valóság ez a kettő, és az Isten "eklézsiájának" ugyanazzal az egy nevével is neveztetik. De milyen messze elsodródtunk az Isten Igéjétől! "Egyházunknak" van mintegy 6.000 nyilvántartott tagja. Ebből talán - mondjunk sokat - 600-ra, tehát egy tizedére tehető azoknak a száma, akik igazi "gyülekezetté" forrottak össze, vagyis akik beálltak a menetbe, mert megfogta a lelküket Jézus hatalma, és oda vonzódnak, ahol hódolhatnak neki, és örvendezhetnek benne.

De ha messze vagyunk is még a céltól, amelyet az Ige elénk tűz, mégis nagy lépést tettünk ez alatt az idő alatt afelé, hogy egykor ilyen "gyülekezetté" váljék majd ez az egész "egyház"! A menet elindult, csak nőnie és dagadnia kell!

2. Ha jobban odatekintünk, szemünkbe ötlenek a virágvasárnapi történetnek egyes szereplői, akiknek valamilyen különösebb részük jutott annak lejátszódásában. Ahhoz, hogy külsőképpen kifejezésre jusson, ami Jézus tanítványainak a szívét Ő iránta eltöltötte, szükségesek voltak bizonyos külső kellékek, mint mindig, amikor látható formában akar megjelenni az, ami különben a szívek mélyén rejtőzik. Kellett egy hátas jószág, amelyre felülve Jézus kimagasodhassék az ünneplő csapat feje fölé. Kellett ezért valaki, aki átengedi erre a célra a maga jószágát, és kellettek olyanok, akik azért elmennek Betfagé falucskájába. Mivel napkeleti fejedelmek előtt hódolatul szőnyeggel szokták megteríteni az utca kövezetét, kellettek Jézus hívei közül olyanok, akik legalább a köpenyeiket terítik elébe az útra. És milyen szívesen megtette mindenki a magáét! A betfagéi gazda is jól használhatta volna aznap állatját a maga gazdasága körül, de ezt hallotta: "Az Úrnak van szüksége reá", s ezért boldogan odaadta az Ő céljaira. A zarándokok sem keseregtek azon, hogy hogyan fognak az ünnepen megjelenni Jeruzsálemben, ha köpenyüket beszennyezi az út pora, és megtapodják a Jézust hátán vivő állat patái. Csak egy volt a gondjuk: amivel csak tudnak, hozzájárulni az Ő királyi bevonulásához!

Ez a mögöttünk levő tíz év is megkapó története annak, mint kapnak egyesek különleges parancsokat, és mint kívántatnak meg egyesektől különleges áldozatok. De annak is, hogy akik ilyen kitüntetésben részesülnek, milyen örömük telik azoknak Jézus diadalmenetének a megrendezésében! Mert ennek a tíz évnek a bekövetkezett örvendetes fejlődése sem volt másképpen lehetséges, csak úgy, hogy sokféle betfagéi útnak, kieszközlésnek és utánajárásnak a fáradalmait viselték az arra kiválasztottak, és sokan lerótták hozzá a maguk áldozatait időben, pénzben, szolgálatban. De mert "az Úrnak volt reá szüksége", nem volt ez panaszos teher, hanem áldott kiváltság és szent alkalom a lelki hódolásra!

3. Azonban az sem kerülheti el a figyelmünket, hogy a Jézus körül ujjongó sokaságot az út szélén kétfelől mogorva, bosszús arcok is szegélyezik. Más jeruzsálemi zarándokok és sokan a város lakói közül is elcsodálkozva és megütközve nézik az ünneplő menetet. "Kicsoda ez?" - kérdik, és nem értik, hogy mire való az egész felbuzdulás.

Találkoztunk az elmúlt tíz éven át mi is ilyenekkel. Máig is vannak, akik csak az út széléről nézik gyülekezetünk menetét, mint külső szemlélők, ahelyett, hogy részük volna annak örömében. Nekik jó volt úgy is, ahogy ezt a tíz évet megelőzőleg volt. Hiszen volt a fővárosnak egy-két távolabbi pontján akkor is református templom, ahova évenként két-három ünnepnapon elmehettek. S ha a nagy zsúfoltság miatt már nem fértek be az ajtaján, utóvégre ez sem volt számukra olyan nagy baj! Hogy a közelükben lakókkal együtt legyen egy olyan gócpontjuk, ahová hétről-hétre állandóan összegyülekezhessenek, annak semmi szükségét nem érezték. S ha másoknak ez olyan fontos, hogy nagy örvendezéssel egybesereglenek, amikor megvan rá a lehetőség, - azt ők nem tudják megérteni.

Csak az lehet a szívünk imádságos óhajtása, ha rájuk gondolunk: vajha meghallanák az elmúlt tíz év bizonyságából, hogy "Kicsoda ez?" Vajha megértenék: Király a mi Urunk, akit követünk, és ezért van körülötte a fejlődő, pezsdülő, mozgalmas élet! Nem ősi hagyományok ímmel-ámmal való ápolásáról van szó, hanem arról, hogy Ő be akar vonulni a holnapunk életébe, a magyar jövendőbe, hogy uralkodjék benne! Hogyne gyülekeznék hát körülötte a hódoló hívek serege, az örök virágvasárnapi menet?

De most már fordítsuk tekintetünket Ő feléje, aki a menetnek kimagasodó központi szereplője!

1. Mindenekelőtt azt állapíthatjuk meg róla, hogy az egész ünneplő bevonulásnak Ő maga volt a szerzője. Ő akarta azt, Ő tervezte azt el, és Ő indította is el a maga rendelkezéseivel. Az, amit lelkes hívei cselekedtek, mind az Őáltala kiosztott szerepek szerint, s az Ő késztetésére történt.

Ha a mi tíz éves történetünkre visszatekintünk, szinte kísértetiesen a szemünkbe világít abból az az igazság, hogy itt is minden egy magasabb tervező akarat szerint ment végbe. Sok emberi tanácskozás és jóigyekezet is belejátszott, de ha csak ezen múlt volna, ki tudja: itt lennénk-e mi akkor ma? Például ki tudta ezt annakidején a legelőrelátóbb, legbölcsebb emberek közül, hogy egy ilyen új egyházközség megalakítására éppen az a tíz évvel ezelőtti időpont volt a legalkalmasabb? Most már tudjuk! Néhány évvel későbben bekövetkeztek azok a rendkívüli, feszült idők, amelyek végül is két évvel ezelőtt a nagy háború kirobbanásához vezettek. Ha csak két vagy három évvel későbben történt volna is meg egyházunk megalakulása (és ki tudja, akkor már lehetett volna-e szó ilyen újításokról?), ma megvolnánk valahogy, de egészen bizonyosan csak hajléktalanul hányódó, nyűgös nehézségekkel kínlódó egyházként, mert a templomépítés ügye beláthatatlan időkre csak álom maradt volna akkor!

Áldjuk a mi Urunkat nagy hálaadással, hogy az emberi rövidlátás elől elzárt jövendőben Ő mindent jól eltervezett és előkészített! Most, hogy az a jövendő már múlttá vált, milyen fényesen kiviláglanak belőle az Ő szándékai és tervei!

2. De miért tervezte el és rendezte meg Jézus ezt a jeruzsálemi ünnepélyes bevonulást? Mit akart vele? Az Ő királyi igényeit akarta mindenek szeme elé odatárni! Hogy ne lehessen félreértés, meg akarta mutatni: reászakadhat nemsokára a golgotai kereszt éjszakája és minden megaláztatás és meggyaláztatás, amit az számára tartogatott, de azért Ő mégis az Isten Felkentje, akit királyi fogadtatás, hódolat és engedelmesség illet meg. Ezért ünnepeltette magát ez egyszer, kivételesen, király módjára. Szerény és igénytelen királyi díszbevonulás volt az, de mégis félreérthetetlenül és máig is világosan szólóan az volt!

Ahol azóta is folytatódott a virágvasárnapi menet, mindig ugyanez volt az értelme. Erre való volt mi közöttünk is ezen a tíz éven át. Nem öncélú dolog egyetlen keresztyén gyülekezetnek az élete sem. Hiába van ezen a világon, akármilyen népes, tekintélyes, tevékeny és virágzó, ha csak azért van, hogy el lehessen mondani róla, hogy megvan. Csak akkor van értelme, ha kimagasodik belőle Jézus alakja, és tudtul adatik általa mindeneknek, hogy Ő királyként akar uralkodni. Tíz éven át ez volt a célja itt minden fáradozásnak és minden szolgálatnak, istentiszteleteinken, tanácskozásainkban, bibliaóráinkon, iskolai tanításban, szeretetmunkában. Minden által Jézus fejedelmi igényeinek kellett szétsugároznia, hogy az emberek, akik annyiféle urat szolgálnak és annyiféle parancs előtt való hódolással kísérleteznek, megértsék: van Istentől felkent, örök Fejünk, és Ő az egyetlen, akinek uralma alatt életünk és jövendőnk van!

3. Azonban nemcsak ez az igény jutott kifejezésre Jézus királyi bevonulásában, hanem benne foglaltatott abban ennek az igénynek az igazolása is. Nemcsak azt mutatta meg, hogy Király akar lenni, hanem azt is, hogy valóban tud Király lenni. Odaérkezünk vissza, ahonnan elindultunk: ott látjuk körülötte híveinek örvendező csapatát, akiket meghódított és hatalma alatt tartott. De az ő örvendező hódolatuknak most a Jézus alakjára sugárzó fénye érdekel minket, és Őt szemléljük annak megvilágításában. Alázatosnak, fegyvertelennek, igénytelen szamár hátán ülőnek látjuk ugyan, de mégis dicsőségesebbnek, királyibbnak, mintha akármilyen evilági fejedelmi erő és pompa övezné díszével. Az, aki körül ilyen boldog szívek hódolnak, az, ha a világ megvetettje és halálra szánt áldozata volt is, máris olyasvalamit tudott adni híveinek, amihez nincs hatalmuk császároknak és királyoknak. Istent hozta el az életükbe! Isten országának az alattvalóivá avatta őket! Ezért zeng feléje az üdvkiáltás: "Áldott, aki jön az Úr nevében!"

Nézzetek vissza velem együtt ennek a tíz évnek az emlékvilágába és mondjátok meg: nem így fénylik-e felénk is az Ő alakja, véges végig az egész úton, amelyet megjártunk vele együtt? "Jött az Úr nevében" mihozzánk is, hogy uralkodjék életünkben, és mi bizonyságot tehetünk róla, hogy "áldott, ezerszer áldott" az Ő jövetele!

Jött hozzánk jó napjainkban és uralkodott felettünk, hogy megmentsen az elbizakodástól s az Isten áldásaival való önző, tisztátalan visszaélés bűnétől. Jött hozzánk gyengeségünk óráiban és uralmával megszilárdított, hogy se ne tántorogjunk terheink alatt, se ne legyünk a szelek járása szerint hajladozó nádszál-emberek. Jött hozzánk szomorúságaink mélységeiben és királyi hatalmával kiszabadított minden rémségből a békességnek és a diadalmas reménykedésnek az útjára. Ki tudná számon venni, tíz éven át mennyi jótéteményét és csodáját láttuk életünkben?

Hogyne állnánk be egy szívvel-lélekkel a virágvasárnapi menetbe, amely nevét áldva ujjong feléje?

*

De a menet, a mi menetünk is, halad tovább. Folytatódik az idők végéig. S a hozsannakiáltás egyre hatalmasabban zeng, míg egyszer betölt eget és földet.

Szemünk elől el van rejtve a következő tíz év és ennek a mi egyházunknak egész jövendője. Lehet, hogy az Isten meghallgatja szívünk imádságát és ad nyugodt és bőséges időket, amelyekben eljövendő évtizedek és nemzedékek tovább építhetik azt, amit mi elkezdtünk az első tíz évben. Lehet, hogy az Ő bölcsessége másképpen látja jónak és jönnek idők, zavaros, próbáltatással teljes idők, amelyekben talán sok minden romba dől a mi munkánk eredményeiből, és újra kell építeni azt, ami már egyszer megépült. Egy azonban nem lehet kétséges. Az a királyi menet, az a diadalút, amelynek egy kicsiny része a tíz esztendőnkben is láthatóvá vált, az örök virágvasárnapi bevonulás, soha meg nem akadhat. Boldog időkben, gonosz időkben egyaránt Jézus fogja tovább járni királyi útját, és mindig lesznek, akik hódolva köszöntik: "Áldott, aki jön az Úr nevében!"

Áldott Ő, hogy nekünk is részt adott ebben az örömben! Áldott, hogy részünk lehet benne életünk végéig, és részünk lehet benne az örökkévalóságban!

***

(1929. márc. 17-én, a Pro Christo Diákszövetség összejövetelén.)

"Jaj néktek, képmutató írástudók és farizeusok!
Mert megkerülitek a tengert és a földet, hogy egy
pogányt zsidóvá tegyetek; és ha azzá lett, a gyehenna
fiává teszitek őt, kétszerte inkább magatoknál."
Máté 23, 15.

Azok a "jaj"-szók, amelyekkel Jézus élete utolsó napjaiban ostorozza ellenfeleit, az írástudókat és farizeusokat, két szempontból is megérdemlik a mindenkor megújuló figyelmet. Egyrészt - a dolgok felszínén - egy történelmi helyzetnek a feszültsége csattan ki bennük. A végsőkig éleződött már az ellentét Jézus és a vele szemben álló, előle elzárkózó, sőt most már határozottan a vesztét előkészítő vezetőkörök között. Jézus némán, panasz és vádszó nélkül fog elmenni a kínszenvedések útjára, ha majd üt az óra. De előbb még egyszer nyíltan és kíméletlenül leszámol ellenfeleivel. A jeruzsálemi sokaság füle hallatára kiönti fejükre minden búsult keserűségét és szent felháborodását. Emberileg nézve ők voltak az okai legjobb szándékai meghiúsulásának. Rájuk hull hát a legsúlyosabb ítélet. Nyolcszor újul ki felettük a "jaj nektek!" fenyegető szava, és mindannyiszor megkapóan éles felvételeket kapunk arról az eltorzult és megromlott vallásosságról, amelynek képviseletében ellenfeleivé váltak Jézusnak.

Ha azonban mélyebbre tekintünk, eloszlik szemeink elől a történelmi aktualitás, és Jézust nemcsak éppen az akkori és ottani vallási vezetőkörökkel látjuk harcban állni, hanem olyan erőkkel és olyan tendenciákkal, amelyek örök árnyékként kísérnek minden vallási életet. Hiszen az az elfajulás, amelynek gyümölcsei voltak az írástudók és a farizeusok is, csak egy példa a sok közül. Vannak az emberi természetben mélyen gyökerező hajlamok és indítékok, amelyek máskor és máshol is szakasztott ugyanolyan vallási elhanyatlást szültek. Az írástudó és a farizeus mindig visszatérő alakjai a történelemnek. Visszatértek és még sokszor vissza fognak térni magában a keresztyénségben is. Alapjában véve tehát Jézus ezekben a "jaj"-kiáltásokban örök ellenségek ellen emeli fel szavát. Mindegy, hogy kívülről állnak-e útjába, vagy belülről fogják-e megrontani az Ő ügyét. Jézus tanítványai tehát mindenkor jól teszik, ha ebből a szempontból is megfigyelik ezeket a szavait: vajon az Úrral szembenálló ellenfelekről nem pattannak-e azok vissza a mögéje sorakozottakra, és nem találnak-e bele az Ő híveinek az elevenébe is?

Ilyen önvizsgálatra vesszük kezünkbe tükör gyanánt az egyik "jaj"-szót, azt, amelyikben Jézus a korabeli zsidó vallási vezetőség missziói munkájáról mondja el megsemmisítő véleményét. Mert volt nekik élénk és kiterjedt "külmissziói" munkájuk is. A szétszórtan élő zsidóság, beleágyazva a görög-római világ testébe, elsősorban természetesen az önmaga megtartására, a beolvadás és felszívódás elleni védekezésre fordította gondját. Ezért óvatosan körülhatárolta magát ősi vallási hagyományainak szigorú ápolásával. De mégsem zárkózhatott el annyira a környezetétől, hogy egészen elszigetelődött volna tőle. S ebben az érintkezésben csakhamar kitűnt, hogy akármilyen nagy múlttal és jelennel dicsekedjék is a pogány világ egyéb tekintetben, vallásilag a zsidók vannak fölényben. A pogányság amúgy is a vallási kiábrándultság, kimerültség, kielégítetlenség állapotában élt akkor, legalább is városi művelt körei, amelyekkel a zsidó telepesek legközelebbi érintkezésbe jutottak. És az ótestamentumi egyistenhit s a belőle fakadó, a merev formaságok alatt is még tovább élő, komoly erkölcsi életfelfogás sok pogány emberre ellenállhatatlan erővel hatott. Az ősi sokistenhitből és naiv hitregéiből kivetkőzött műveltek között divatos dolog volt idegenből, különösen napkeletről importált új vallásokban keresni lelki támaszt. De bizonyos, hogy nem a divattól sodort, könnyebb fajsúlyú elemek, hanem a tisztultabb, komolyabb élettartalmat keresők voltak azok, akik éppen a Sinai hegyről elhangzott isteni szóban ismerték fel azt, amire vágyakoztak. A zsinagógákban mindenütt elszaporodtak a "csatlakozók", a prozelitusok. S úgy látszott, hogy az idegenbe szétszórt zsidóság elvesztett hazájáért kárpótlást nyer egy egyre bővülő lelki impérium táguló határaiban.

Ezt a folyamatot csakhamar észrevették a zsidóság jeruzsálemi vezetői, és rávetették magukat a hasznosítására. Hiszen kiszámíthatatlan előnyök rejlettek abban, ha világszerte nemcsak a maguk népére támaszkodhattak, amely mégiscsak idegen jövevényként élt mindenütt, hanem a hozzá csatlakozott pogányokra is, akiknek az élete ezer összeköttetés szálaival bele volt szőve a nagyvilág életébe. Jöttek-mentek tehát a misszionáriusok. Vitték az utasításokat és hozták a jelentéseket. És nagy fanatizmussal átfűtött, kiterjedt üzem állt munkában mennél több pogány embernek zsidóvá térítése érdekében.

Ez az, ami ellen most felhangzik Jézus kíméletlen szava: "Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok! Mert megkerülitek a tengert és a földet, hogy egy pogányt zsidóvá tegyetek; és ha azzá lett, a gyehenna fiává teszitek őt, kétszerte inkább magatoknál!" Mivel váltotta ki ezt az éles rosszallást a zsidók missziói munkája?

Jó lesz talán előbb azt tisztázni, hogy mivel nem válthatta ki?

1. Nyilvánvaló, hogy Jézus ítélete nem irányulhat maga ellen a misszió ellen. Maga az a tény, hogy a zsidóság vezetői mennél több pogány emberrel is igyekeztek megosztani a maguk lelki tulajdonát, - csak helyeslésével találkozhatott volna.

Az ilyen missziói munkát ellenezheti az, aki - ha önmaga elől titkoltan talán - de kételkedik a saját hite értékeiben. Neki magának sem jelentenek azok sokat. Miért tukmálná hát rá másra? Vagy pedig ellenezheti az, aki kételkedik más emberek lelki lehetőségeiben. Önmaga számára nagy kincsnek tartja hitét, de úgy véli, hogy másoknak az nem való, mert nem tudnak felemelkedni hozzá. Az előbbi okot hiába keresnénk Jézusnál. Ő tisztában volt a maga népe vallási örökségének páratlan értékével, és lelke minden idegszálával csüngött azon maga is. Csak örülhetett volna hát annak, ha a lelki zűrzavar világából mennél több pogány ember is eljut az Ábrahám, Izsák és Jákób Istenének ismeretére, az Ő törvényeinek szolgálatára, és az Ő ígéreteiben való reménykedésre. Az utóbbi okot még kevésbé találjuk meg Jézusnál. Semmi sem állt távolabb tőle, mint arisztokratikus lelki gőggel tekinteni más népekre. Tudta, hogy ugyanaz az isteni kéz formált ki minden emberi lelket. És honfitársaival éppen olyankor került a legélesebb ellentétbe, amikor nem a missziói reménységgel, hanem a gőgös elzárkózással tekintettek más vérből valókra.

A missziói gondolat maga annyira nem volt idegen az Ő számára, hogy Ő is erre tette fel ügye egész jövendőjét. Ő is olyan örökséget akart hátrahagyni maga után, amelyet a birtokosai nem tarthatnak majd meg maguknak, hanem kénytelenek lesznek minden népnek továbbadni. Tanítványait ránevelte arra a bizonyosságra is, hogy az Ő üzenetét meg fogják érteni, és hálával fogják fogadni minden népek. Utolsó parancsa, a búcsúzás perceiben is arról szólt, hogy: "elmenvén, tegyenek tanítványokká minden népeket", és azóta az olyan keresztyénség, amely nem terjeszkedik, az olyan Krisztus-követés, amely nem igyekszik mindenkit Krisztus-követővé tenni: fából vaskarika.

2. Nem szólhat Jézus ítélete az ellen az önfeledt buzgóság ellen sem, amely a zsidók missziói munkáját jellemezte. Szóvá teszi ugyan azt a nagy ellentétet, amely a felhasznált energia, és az elért eredmény között fennáll. Emlegeti, hogy szárazföldeket és tengereket nem sajnálnak beutazni egyetlenegy lélek megnyeréséért. De nagyon félreértenénk Jézust, ha azt hinnénk, hogy ebben a szembeállításban rejlik szavainak az éle.

Nagyon érthető emberi gyarlóság az, amely az eredmény nagysága szerint mérlegeli a munka jogosultságát, s amely a várható eredmény mennyiségéhez szabja, hogy mennyi odaadást hajlandó kifejteni. Ezen a címen sokszor bírálták már misszionáriusok munkáját, akik nem mérlegeltek, nem számítottak, csak mentek, dolgoztak, áldoztak valami titkos tűztől hajtva. De Jézust nem állíthatjuk az ilyen bírálók sorába, mert Ő éppen az így bíráltak Mestere.

Soha senki nem látta olyan világosan és nem véste bele az emberiség lelkébe olyan mélyen, mint éppen Ő, hogy a lelki világban a számok statisztikája egészen hasznavehetetlen mérték. Ő beszélt a Jó Pásztorról, aki úttalan utakon elmegy keresni az elveszett századik juhot, s ezért az egyetlenegyért hátrahagyja a többi kilencvenkilencet. Ő volt az, aki ezt a példázatot életre váltotta, soha nem törődve azzal, hogy a világ szerint sokakat vagy keveseket, elsőket vagy utolsókat, nagyokat vagy kicsinyeket nyer-e meg, hanem tékozló módon költötte el az életét látszólag egészen érdemetlen eredményekért. Azóta is mindig az jellemezte az Ő szellemében való szolgálatot mindenütt ezen a világon, hogy az emberek csak a magvetés kötelességétől hajtva dolgoztak, és nem kérdezték: mennyit fogok én ebből aratni? - A zsidók számítás nélküli odaadása nem lehetett oka missziói munkájuk ostoroztatásának.

3. Még az sem lehetett ok erre, hogy ami kevés eredményt elértek, azt igyekeztek forma szerint is biztosítani. Mert hiszen azt mondhatná valaki, hogy helytelen volt annak az egyetlen pogánynak is, akit fáradhatatlan munka árán sikerült megnyerniük, a "zsidóvá tétele" és ezen a címen való elkönyvelése. Talán elkerülték volna Jézus ítéletét, ha megelégedtek volna igazságaik hirdetésével; ha az eredmény learatásának legkisebb gondolata nélkül is beérték volna a magvetés munkájával; ha a kovász szerepére vállalkoztak volna, átformálva környezetüket a szétsugárzó hatásukkal, de lemondva arról, hogy a maguk létszámát szaporítsák.

De ezzel a felvetéssel is egészen biztosan téves nyomon járnánk.

Valamely vallási közösséghez való külső odatartozással súlyos visszaéléseket lehet űzni, de maga ez a külső kötelék nem rossz, hanem szükséges valami. Ebben a világban, amelyben testi feltételek között élünk, a legbensőbb lelki ügynek is meg kell hogy legyen a külső megjelenési formája. És meg is teremti magának, ha egyszer élet és erő van benne. Híveinek láthatatlan közösségét maga Jézus is látható társaság formájában alakította ki. És az Ő egyháza magával azzal a ténnyel még sohasem esett bele az önzés bűnébe, hogy a maga látható testébe is igyekezett belevonni és beleépíteni azokat, akik lélekben hozzá tartoztak. Keresztségi sákramentumot is szerzett Jézus, - éppen azért, hogy láthatóan is el legyenek pecsételve, és számon legyenek tartva az Övéi. A láthatatlanul mindenüvé szétterjedő kovász nagy igazságokra taníthat bennünket. De nem felejthetjük el, hogy a kovásznak ez a munkája feltételezi, hogy előbb lennie kell kovásznak, egyéb anyagoktól különtartott, sajátosságában elhatárolt módon!

Abban sem volt tehát hiba, hogy a zsidók a pogány világtól elkülönítve "zsidóvá tették" azt, akit megtérítettek.

Miben hibázták hát el missziói munkájukat?

1. Egyrészt abban, ami a "zsidóvá tételt" követte: "a gyehenna fiaivá tettétek őt". Azt jelenti ez a leleplező, a dolgok lényegébe vakítóan belevilágító szó, hogy az egész missziói munkának nem az emberek java és üdve volt a célja. Mihelyt valakit megnyert a csatlakozásra, befejezettnek tekintette a dolgát. Hogy az illetővel azután mi lesz, azzal édeskeveset törődött. Az igazi missziói munka pedig úgy látja, hogy itt kezdődik csak a tulajdonképpeni feladat. Azért akarja megnyerni közössége számára az embereket, hogy aztán részeltesse őket mindabban az áldásban, amelyre szükségük van, s amelyért érdemes volt a misszióval felkeresni őket.

A farizeusok és írástudók missziója öncél volt. Igyekeztek embereket megnyerni azért, hogy beszámolhassanak a megnyerésükről. Az emberek voltak az ő munkájukért, - a juhok a nyáj gyarapítására; alattvalók az uralom kiszélesítéséhez; számok a számbeli erő emelkedésében. És nem az ő munkájuk volt az emberekért, - lelki felszabadulásukért, életük igaz és boldog növekedéséért, Istenben való meggazdagodásukért. Akár "a gyehenna fiai" is lehettek őmiattuk, csak zsidók legyenek!

Kétezer év óta nem halt ki az írástudók és farizeusok szelleme. A keresztyénségben is mindig újra megfészkeli magát. És ma is virulóban van közöttünk és körülöttünk. Százszorta jobban izgat ma is bennünket az, hogy valakinek vallási ide-vagy odatartozása nem rendült-e meg, mint az, hogy üdvösségnek a részese-e, vagy a gyehenna tüzes veszedelmében pusztul? Az embereket mérjük a szerint, hogy mit nyerhet velük valamely vallási közösség, nem pedig a vallási közösségeket azzal, hogy mit nyernek általuk az emberek. És Jézus szava ma is élesen süvít végig felettünk, mint az ítélet szele: "Jaj nektek...!"

2. Baj volt abban is másrészt, ami a "zsidóvá tételt" megelőzte. Maguk a misszió munkásai is a "gyehenna fiai" voltak. Missziójukban csak azt a kártékony hatást terjesztették másokra, amelynek maguk is áldozatai voltak. Más szavakkal azt olvassa Jézus az ellenfeleinek fejére: "Nektek nem volna szabad a pogányok megtérítésére elmennetek, mert magatoknak volna előbb szükségetek arra, hogy megtérjetek. Mások háza előtt söpörtök, amikor a magatokénak táját kellene előbb tisztaságba és rendbe tennetek." - Nagyszerű igazságok birtokában voltak ők, az ószövetségi kijelentés örökösei. De, úgy látszik, ez még nem elég a missziói jogosultsághoz. Nagyszerű igazságoknak lehet valaki birtokosa, vallója, még fanatikus terjesztője is úgy, hogy közben mégis a "gyehenna fia" marad, és másokat is csak a maga nyomorult sorsára juttat. Az volt a baj, hogy az Isten ősi kijelentéséből ők megcsinálták a maguk rendszerét, - kifelejtve abból lassanként magát az élő Istent. Leszakították a virágokat az élő talajról. Aztán természetesen díszítgették, cifrázgatták, hogy a hervadás szárazsága ne borítsa rá riasztó szürkeségét. És ezt kínálgatták aztán világszerte. Amijük volt - és sok értékes javuk volt, - eláltatta őket afelől, hogy mijük hiányzik, pedig az egy szükséges dolog hiányzott, ami nélkül gyehenna az élet: maga az Isten.

Nem nehéz a képük tükrében ráismerni az örök írástudókra és farizeusokra, - a bennünk is lappangókra. Hányszor kínálunk nagy fennhangon világmegváltó igazságokat másoknak, amikor odabent, önmagunkban, betegen siránkozik és fuldokolva eseng a lélek! Hányszor vetjük bele magunkat valamilyen missziói munka lázas tevékenységébe egyenesen azért, hogy elfelejtessük magunkkal az önnön, megoldásért kiáltó belső bajainkat! Istenért dolgozunk látszat szerint, Isten elleni titkos harcban emésztődünk valójában - "gyehenna fiai". "Jaj nektek!" - kiáltja Jézus ma is, felénk is!

3. Abban foglalható össze a zsidók missziói munkájának egész elhibázottsága, - Jézus maga is abban foglalja össze, - hogy "képmutatás" volt. Elleplezett nagy hazugság hatotta át. A felszín mögött éppen az ellentéte volt annak, amit a külszín mutatott. Emberi szem nem juthatott ennek egykönnyen a nyomára. "Őszinte fanatizmus", "jóhiszemű lelkesedés" vezette őket, mondanánk minden emberi mérték szerint. Még önmaguk előtt sem volt nyilvánvaló a kínos ellentmondás a külső látszat és a belső valóság között. Az emberi szív nagy mester az önámításban. De Jézus közeledtére lehullott az álarc, és kitűnt az igazság: "képmutató írástudók és farizeusok".

Mert a dolog úgy áll, hogy amint a szó is mondja: a misszió - küldetés. A misszionárius megbízatásban jár. Azt adhatja csak, amit rábíztak. Azt szólhatja csak, amit hallott. És ezért az emberek felé fordított osztogató kezével egyidejűleg ki kell nyújtva lennie az Isten felé az elfogadó kezének. Az emberek közt fáradozó buzgóságával egyenes arányban kell állnia az Isten előtti nyíltságának, fogékonyságának, tanulékonyságának. Abban a percben, amelyben Isten szól hozzá és ő nem hallja, - megdől az emberek közti térítő beszédének alapfeltétele. Hazugsággá válik küldetése, mert elszakadt a küldőjétől, és már csak a maga nevében jár és szól.

A farizeusok és írástudók ki voltak téve a próbának. Jézus ott élt köztük. Sokszor szólt hozzájuk. Csodálatos üzenetet hozott Attól, akinek nevében állítólag ők is buzgólkodtak. De nem kellett nekik. Nem voltak kíváncsiak az élő Igére. Ők már eleget tudtak. Tanulni már nem, csak tanítani akartak. Az onnan felülről jövő élő vizek csatornáit bedugaszolták; medencéjük tele volt, annak poshadó vizeivel akarták öntözni a világot. És az ilyen missziói munkáról az Isten mindig kíméletlenül meg szokta mondani, hogy semmi köze sincsen már hozzá! Előbb vagy utóbb, egy vagy más formában, elhangzik a félelmetes szó: "Jaj nektek...!"

*

Térítő munka, számbeli eredményektől független égő buzgósággal, minden eredményt gondosan számon vevő gyakorlatiassággal, - ez olyan dolog, hogy csak megszégyenülten irigyelhetjük érte az írástudókat és farizeusokat. Csak pirulhat az orcánk, ha arra gondolunk, milyen szétfolyó a munkánk, milyen hideg a lelkesedésünk, és milyen sokszor a semmittevés párnáin pihenünk, amikor annyi ember várja körülöttünk, hogy vigyük el hozzá az Örömhírt, amelynek birtokában vagyunk. De az Isten irgalma tisztítson és óvjon meg a "farizeusok és írástudók kovászától", hogy ítéletre ne jussunk! Jaj volna nekünk is!

***

Egyházi Értesítő, 1923. febr. 18.

"Akkor ketten lesznek a mezőn, az egyik felvétetik,
a másik otthagyatik. Két asszony őröl a malomban,
az egyik felvétetik, a másik otthagyatik." ...............
Máté 24: 40-41.

Két egyszerű kép "ama napról", amelynek titkait maga Jézus is csak képekben, hasonlatokban, példázatokban, homályos tükör által tudta szemléltetni, mert annak dicsőségébe egyenesen nem nézhet bele emberi szem. Ne is próbáljam hát kíváncsi tekintettel azt kifürkészni, amit arról a napról - a Jézus Krisztus dicsőségben és diadalomra való visszajövetelének napjáról - úgysem tudhatok meg. Inkább azt értsem meg jól, amit nyomatékosan tudtul adott az Úr.

Az Ő eljövetelének dicsősége belenyúlik az ember hétköznapi életébe. Nem fogja választottait külön összegyűjteni szent hegyek magaslataira, áhítatos berkek árnyékába, templomok zsolozsmás csarnokaiba, hogy onnan emelje fel őket magához. Hanem el fog közelíteni hozzájuk oda, ahol verejtéküket hullatva végzik mindennapi munkájukat. A szántóvető ember az ekéje mellől, a háziasszony a kézimalom mellől egyetlen lépéssel azonnal odaát lehet a dicsőségnek feltárult országában. A földi élet fáradalmait, gondjait, egyhangúságait, ilyen vékony kárpit választja el a dicsőség Királyától!

Az Ő eljövetelének napvilága meglepő különbségeket fog feltárni. Mi is meg szoktuk ítélni az embereket, és ítéletünk szerint csoportosítjuk is őket jobbra meg balra. De a mi megkülönböztetésünk mindig azon alapszik, amit a szem lát. "Akkor" napfényre jön majd az, amit a szemünk nem lát. Két-két ember közül, aki a mi ítéletünk szerint egészen egyenlő, ugyanazt a munkát végzi, ugyanazt az életet éli, az egyik befogadtatik a dicsőségbe, a másik kívül marad. Ilyen kétes értékű a mi ítélkezésünk!

És az Ő eljövetelének igazságossága mindnyájunkat külön, egyenként bírál el. Ebben a mostani életben érvényesül az a törvény, hogy a jó szenved a rossz miatt is, és a rossz élvezheti a jónak áldásait is. De "akkor" elszakadoznak ezek a kötelékek, amelyek összefüggő hálózatba kapcsolják mindnyájunk életét. Hiába egy test és vér két ember; hiába egy munkának osztályostársa. Mert az egyikük felvétetik, azért a másikuk mégis elhagyatik, és mert az egyikük elhagyatik, a másikuk mégis felvétetik. A magam életéről ilyen egyéni felelősséggel kell majd számot adnom!

***

(A "Lészen eljövendő" c. kötetből)

Bp. 1942.

Máté 25, 1-12.

Ha az Ótestamentumról megállapítható, hogy mindenestől fogva adventi könyv, mert saját magán túl abba az óhajtott és megígért jövendőbe mutat, amelynek az eljövetele számára egyengeti az utat, akkor ebből az következne első tekintetre, hogy az Újtestamentumnak már nincsen adventje. Hiszen szent könyvünknek ez a második fele amannak az első felének a váradalmaira a beteljesedés örömhírével felel. Míg az Ótestamentumnak abban van a lényege, hogy eljövendő dolgokra tekint előre, az Újtestamentumé viszont abban van, hogy megtörtént dolgokról tesz bizonyságot. Ezért is nevezzük a belőle felénk hangzó szózatot "evangéliumnak", vagyis magyarul "örömhírnek". Azt az örvendetes tényt adja tudtunkra, hogy Istennek irgalma és hatalma valóra váltotta ígéreteit, amelyekkel előző időkben felkeltette a szívek adventi sóvárgását. Most már nem várni kell az Ő kegyelmének megnyilatkozására, hanem csak élni kell azzal hálásan és boldogan!

Mégis azt kell mondanunk, hogy így fogva fel az Újtestamentum alapigazságát csak féligazságot fognánk fel. A teljes igazság az, hogy az Újtestamentum vissza is tekint, de előre is tekint. Egyfelől hirdeti az Ótestamentum adventi váradalmainak beteljesedését, de másfelől bizonyos értelemben át is veszi és tovább is folytatja azokat. Ezért a Krisztus egyházának is megvan a maga jövőbe néző, mélységes sóvárgása, és az adventi lélek elmaradhatatlan jellemző sajátsága neki is.

Igaz, hogy Krisztus elhozta Istennek azt az országát, amelyről a próféták szóltak. A Törvény rendje után beköszöntött Ővele a Kegyelem rendje. Ledőltek a válaszfalak, és minden nép felé kiáradt az Isten világossága úgy, hogy nem csak egy nép élvezheti már annak áldásait. Eljött az "új szövetség" ideje. És mégis azzal a kéréssel fordulunk Istenhez naponként az Úr Jézus Krisztustól tanult imádságban: "Jöjjön el a te országod!" Egész életünket besugározza a karácsonyi bizonyosság öröme: megszületett a Megváltó, eljött e földre a Krisztus. S az Újtestamentumnak még az utolsó lapján is felhangzik újra a sóvárgó kiáltás: "Jövel, Uram!" Így áll tehát a dolog: eljött, de megint el fog jönni; elhozta az Isten országát, és mégis várnunk kell még, hogy elhozza azt. Mi ennek az értelme? Hogyan viszonyul egymáshoz ez a látszólag ellentmondó két igazság?

Mondtuk már, hogy az Ótestamentum vágyakozásainak és reménykedéseinek a beteljesedése eljött Jézus Krisztusban. Hangsúlyozzuk most azt, hogy Őbenne jött el. Nem úgy általában jött el, hogy mindenütt megfigyelhető és tapasztalható lett volna. Éppen csak Őbenne jött el. Az Ő személyiségében, az Ő életében, az Ő munkásságában volt csak megtalálható. Őbenne testesült meg a beteljesedés, és akik Őbenne hittek, azok előtt ez világos volt, és örülhettek neki. Jézus Krisztusban hinni ma is azt jelenti: tudni, hogy amikor Ő ebbe a világba belépett, akkor megtörtént a legnagyobb esemény, amely e világ életében megtörténhet. Nem egy, a megszámlálhatatlan sok millió ember közül született csak meg, amikor Ő közénk érkezett. Nem is csak egyike az emberiség legeslegnagyobb alakjainak, akiket a két kezünk tíz ujján elszámlálhatnánk. Még csak nem is ezeknek a legnagyobbika. Őbenne Isten maga lépett be az emberi életbe. S mint ahogy a mágnes, ha valahová közelítünk vele, magával viszi és megteremti ott a mágneses teret, úgy jött el Ővele együtt az Isten országa is. Hívei nemcsak hírből, hanem tapasztalásból is tudhatják ezt: olyan erő árad ki belőle, amióta itt járt, mint sehonnan máshonnan. Ő általa Isten uralmat vesz a mi szívünk gondolatai és érzései felett, és kormányozza a mi sokfelé elhajló, szertekalandozó szándékainkat a maga akaratának az irányába. Egyszóval: Isten valósággal országol felettünk Jézus Krisztus által. Őbenne csakugyan eljött hozzánk az Isten országa!

De mindez csak a hit számára valóság. A hitetlen ember mindebből nem tud semmit. Talán megünnepli ő is karácsonyt, mint örömteli, kedves családi ünnepséget. De, hogy milyen csodálatos fordulópontot jelent Krisztus megszületése a világ életében, és milyen új helyzetet teremtett az Ő eljövetele mindnyájunk számára, arról neki nincs tudomása. Előle elrejtett dolog az Isten országának Jézus Krisztusban való megjelenése. Hiszen ennek az országnak Királya annak idején is rangrejtve járt itt közöttünk, és csak kevesen ismerték fel! Dicsőségét és hatalmát alázatosságba és szegénységbe öltöztette. S azóta sem úgy országol e világban, hogy azt mindenki tudomásul vehetné. Kétségbe lehet vonni az Ő országának valóságát. Le lehet azt tagadni. S akinek nem nyílt még meg a hitének látó szeme, azt hiába próbálnánk meggyőzni akármivel is a valóságáról!

Sőt maguk a hívők is úgy vannak vele, hogy sokszor eltűnik a szemük elől ennek az isteni országlásnak a valósága. Saját magukban is úgy eltemeti sok minden azt az új életet, amelyet Krisztus teremtett és igazgat, hogy sokszor már-már kétségessé válik, nem volt-e csak képzelődés? Megvan ilyenkor is a lelkük mélyén, bizonyára megvan! De nem tud onnan úgy kiütközni, hogy nyilvánvaló legyen a szépsége és gazdagsága. Mintha semmi különbség nem volna köztük és más emberek között - egyformán szürkének látszik az életük. Bűnös régi mivoltukat hurcolják magukkal, s az úgy elfedi legbenső, igazi énjüket, a Krisztustól kapottat, hogy abból sokszor mi sem észlelhető. Olyan annak az élete, mint az ősszel elvetett gabonamagé: titkon, a téli rögök alá bezárva él, és benne készül a majdan kizsendülő tavasz, de a felszínen semmilyen jel nem hirdeti az új életet.

Ugyanezt elmondhatjuk a hívők közösségéről, a keresztyén egyházról is. Kívülről nézve, ó jaj, sokszor nem különbözik az sem másfajta emberi társulásoktól! Mintha csak egy volna a sok többi emberi közösség közül, megtalálhatók benne ugyanazok az emberi nyomorúságok és gyarlóságok; ugyanolyan egyenetlenségek szaggatják szét, ugyanúgy burjánzik benne a hiúság és az önérdek, ugyanannyi emberi tökéletlenség ékteleníti el az életét. Csak belülről nézve árulja el igazi titkát, amikor áhítatosan megérezzük, hogy ez mégis a "szentek közössége"; hogy van benne valami, amit sehol másutt nem lehet megtalálni: az az Istennel való közösség, amelyet Krisztus hatalma teremtett meg és tart fent. De ennek nyilvánvalóan ki kellene ragyognia! Dicsőségtől övezetten kellene az egyháznak ott állnia mindenek szeme előtt, mint "a Krisztus testének" és isteni élete részesének!

S mivel a hívőkben egyenként is, együttvéve is csak ilyen töredékesen és fogyatékosan nyilvánul meg a Krisztusból kiáradó erő, azért nem lehet arról beszélni, hogy ebben a világban általában is nyilván beállott volna az Isten országának új rendje. Akik ezt az országot elnyerték és szolgálnak neki, nem tudják úgy képviselni ebben a világban, hogy általuk széltében érvényesülhetne a hatalma. Más hatalmak sokkal jobban érvényesülnek a világ életében. Meglátszik ugyan a világon, hogy évszázadokon át éltek benne emberek milliói, akiknek a lelkét Krisztus megragadta és formálta. Ezért beszélhetünk "keresztyén kultúráról", "keresztyén társadalmi életről", még "keresztyén állami és jogi rendről" is. De csak a vak nem látja, hogy mindez milyen kevert dolog: a Krisztusból eredő hatásokkal mennyi démoni, sötét, bűnös vonás elegyedik benne. Soha nem lehetett, ma sem lehet bizony elmondani, hogy ennek a világnak tömegeiben Isten uralkodik a Krisztus által!

De éppen ezért nem lehet itt megállni! Felzúg a hívek lelkéből, a Krisztus egyházának lelkéből a sóvárgó, szent követelés: kell ennek még egyszer másképpen is lennie! Ami az egyes hívő lelkében megkezdődött, annak egyszer tökéletességre kell jutnia. Az új életnek sok homálytól elborított kis mécsese egyszer tündöklő fénycsóvában kell, hogy kiragyogjon. Krisztus műve: a megváltott embereknek, az Isten fiainak valósága egyszer nyilvánvalóvá kell, hogy legyen. A hívők közössége, a Krisztus egyháza is egyszer úgy kell, hogy álljon mindenek szeme előtt, hogy ég és föld láthassa benne "a Krisztus testét", amelyet azért szerkesztett egybe, hogy az Ő élete hassa át, és nyilvánuljon meg általa dicsőségesen. És ezzel együtt el kell, hogy jöjjön az a nap, amikor Krisztus hatalma kivilágosodik e világ fölött. Hogy ne lehessen Őt többé tudomásul nem venni, ellene fellázadni, az Ő nevét megcsúfolni, az Ő akaratával homlokegyenest ellenkező irányban élni, hanem megszégyenüljön és megsemmisüljön a bűnnek minden hatalma, és "minden térd meghajolva" Krisztus hatalma előtt, "minden nyelv vallja, hogy Ő az Úr az Atya Istennek dicsőségére." El kell, hogy jöjjön az Isten országa igazi, egyetemes valóságában!

Ezért van a Krisztus egyházának a lelke mélyén nagy adventi sóvárgás. Ezt maga az Isten táplálja az Ő Igéjével. Telistele van az Újtestamentum az Ő ígéreteivel, amelyek azzal bíztatnak, hogy mindez csakugyan meglesz! Magának az Úr Jézus Krisztusnak a tanításában is állandóan visszatérő gondolat az, hogy ha búcsút kell is vennie tanítványaitól, s az az együttlét, amelyben földi élete napjaiban részük volt, megszakad is, egyszer visszatér majd hozzájuk az Ő dicsőségében és hatalmában, hogy örökre velük lehessen és ők is Ővele; s ha nekik is sok megaláztatást kell elszenvedniük ebben a világban csakúgy, mint Őneki magának kellett, látni fogják majd az Ő győzelmét is, és részük lesz annak örömében. Az apostoli kornak az Újtestamentumban megőrzött minden más irata is arról tesz bizonyságot, hogy a Szent Lélek ébren tartotta Jézus tanítványainak lelkében ezt az adventi várakozást. Várták Jézus Krisztus visszajövetelét, s vele együtt a maguk felmagasztaltatását s az Isten országának diadalát. Amit a múltban kaptak, az voltaképpen erre a jövendőbeli mennyegzői ünnepre szóló kiváltságos meghívás. Hálásak érte és örülnek neki nagy örömmel. De igazi örvendezésük órája majd akkor fog ütni, ha felhangzik a kiáltás: "Ímhol jő a vőlegény!", és vele együtt bevonulhatnak a várva várt vígasságba!

De ennek a jövendőnek, amely felé Krisztus egyháza adventi lélekkel kitekint, két oldala van. Az egyik az, amelyet eddig is kidomborítottunk. Krisztus eljövetelének a napja a győzelem napja lesz. Minden harc célhoz érkezik és elpihen ott; minden, ami most csak részleges és töredékes, teljességre jut. Ahhoz képest, amit ez a jövendő hoz, a jelennek minden ajándéka csak ízelítő. Ahogy Pál apostol szereti nevezni: csak "zálog", - foglaló, előleg. Elég ahhoz, hogy kétségeink eloszolhassanak és biztosak lehessünk a dolog felől, - de nem minden, nem az egész nekünk szánt kincs! Ellenben az a nap mindent megad majd! Mostani legnagyszerűbb győzelmeink is úgyszólván csak apró csatározásokban kivívott sikerek. De akkor eljön a végső és teljes győzelem: még az "utolsó ellenség", a halál felett is diadalra viszi Krisztus az Ő művét bennünk. A bűntől megrontott életünket teljesen helyreállítva, minden nyomorúságából megépülten és megtisztultan, készen és tökéletesen láthatja majd Isten, és gyönyörködhet benne úgy, amint eleitől fogva akart. Elmúlt már minden könnyhullatás és gyász éjszakája. Semmi el nem választhatja többé Istentől az Ő megdicsőült gyermekeit. Az örök üdvösség dicsőséges napja virrad fel akkor!

Van azonban ennek a jövendőnek egy másik oldala is. Amikor Krisztus eljön, hogy híveit magához emelje az Ő tökéletes életének dicsőségében és teljességre juttassa azt, amit bennük elkezdett, az egyben az ítéletnek napja is lesz. Krisztusnak győzelme minden ellentétes hatalomnak a végső leverettetését is jelenti. A jelenben is megsemmisülésre van már ítélve minden erő, amely Istennek útjába áll és az Ő akaratával szembehelyezkedik. De az Ő hosszútűrésében sokáig hagyja mégis látszólag boldogulni és hatalmaskodni a bűnt. Akkor azonban majd szertefoszlik a látszat, és kiderül az igazság: csak az Ő elnézéséből és türelmességéből garázdálkodhattak az istenellenes erők. Az ítélet napján megjelenő Bírónak színe előtt semmivé kell válniuk!

Üdvösségnek napja - ítéletnek napja: egy és ugyanaz! Attól függ, melyik oldalon állunk, és melyik oldaláról nézzük. Megtörténhet, - mivel ilyen kettős jelentősége van a Krisztus visszajövetelének, - hogy a mi lelkünkben is ellentétes érzéseket ébreszt. Az ítéletnek napjára csak borzongással gondolhat a bűnös ember. Azt kívánhatja: bárcsak soha ne jönne el, vagy ha már el kell jönnie, mennél később jöjjön el! Jézus nyilván maga is akarta, hogy az Ő eljövetelének ezt a fenyegető, komor veszedelmét is érezzük, s azért beszélt róla sokszor úgy, mint ami váratlanul is lecsaphat ránk. Gondoljunk azokra a szolgákra, akikről nem egyszer van szó példázataiban, akiket kínos zavarba hozott, amikor messze utazott gazdájuk váratlanul hazaérkezett és rajtakapta őket: hogyan garázdálkodtak házában és gazdaságában, míg ő odavolt! Hamarabb eljöhet az Ő megjelenésének napja, mintsem gondolnánk vagy kívánnánk!

Másfelől azonban mégis édes reménység a megváltott embernek tudnia azt, hogy egyszer eljön az ő Ura, és elhozza magával az életnek beteljesedését és megdicsőülését. S ezért érthető, ha várva várja megjelenésének napját: bárcsak itt volna már, vagy legalább is ne késlekedne sokáig! S amikor fájdalmas teherként nehezedik ránk, hogy amit Krisztus megígért nekünk, az még mindig várat magára, jó az olyan példázatok tanítására hallgatnunk, amelyek közé a felolvasott is tartozik. Sokáig késhet a Vőlegény, ez a tanítás hangzik belőlük, de azért ne féljünk és el ne csüggedjünk, mert bizonnyal eljön!

Éppúgy, ahogy az érzelmeink ide-oda hullámozhatnak a borzongó félelem és a boldog reménykedés között, az értelmünk is kétfelé ingadozhat, amikor Krisztus visszajövetelére gondolunk. Egyfelől megpróbálhatja megragadni azt, ami ebből az adventi ígéretből értelmileg megragadható. Megkísérelhetjük, amennyire a mi rövidlátó balgatagságunkból kitelik, megmagyarázni magunknak: mit is jelent Krisztus visszajövetele? Legalább jelképes módon igyekszünk megjeleníteni magunk előtt: mit is várhatunk tőle, s azután ezeket a képeket rakosgatjuk és rendezgetjük magunk elé gondolatainkban. Máskor meg elfogja a lelkünket az egésznek megérthetetlen titokzatossága. Képeink, amelyekben megpróbáltuk felfogni, csődöt mondanak és szétfoszlanak. Olyan fény sugárzik felénk, amelybe szemünk nem tekinthet bele. És értelmünk fegyvereit lerakva megnyugszunk ebben a titokzatosságban. Hisszük a mi Urunk visszajövetelét, - nem azért, mert értjük: hogyan s mint lesz az? - hisszük annak ellenére, hogy emberi gondolat arról nem tud számot adni. Hisszük egyszerűen azért, mert Ő megígérte!

De akárhogy váltakozzon is érzelmi világunkban a félelem és a reménykedés, vagy értelmi magatartásunkban a megértésre való törekvés és a titokzatosságban való megnyugvás, - egyet nem tehetünk meg: azt, hogy megfeledkezünk Krisztus visszajöveteléről, mintha nem tartozna ránk! Az akaratunk hozzá kell, hogy igazodjék ehhez az adventhez. Annak uralma alatt kell élnünk. Az első karácsonykor eljött Krisztus és ez a megint eljövendő Krisztus, elválaszthatatlanul összetartozik. És nem szolgálhatja Őt az, aki nem szolgálja úgy is, mint Eljövendőt!

Ezt látjuk az Újtestamentum lapjain a Krisztus egyháza első nemzedékének az életében is világosan. Annak uralkodó gondolata volt az, valósággal éltető levegője volt az, amelyben állandóan mozgott, hogy várta az ő Urának visszajövetelét. Ha azoknak az első időknek a hívei beleestek abba az optikai csalódásba, hogy egészen közelinek látszott előttük Krisztus eljövetele s már a maguk nemzedékében várták annak bekövetkeztét, ez is csak azt mutatja: mennyire uralkodott rajtuk annak gondolata. Időbelileg azért látszott olyan közelinek, mert olyan erősen foglalkoztatta őket.

Ha ma körültekintünk, bizony fájdalommal kell megállapítanunk: jaj de messze sodródtunk ettől! Mi is százszor elmondjuk ugyan az apostoli hit megvallását s abban azt is, hogy: "lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat." De milyen mellékessé vált a mi életünkben a Krisztus hatalmának és dicsőségének ez a jövendő megnyilvánulása! Hogy elhalványult a jelenkori keresztyén egyházban az ősi adventi lélek! Milyen egyoldalúvá vált benne a múltba való visszanézés, és hogy elfelejtett sóvárogva előrenézni a megígért jövendőbe! Valljuk meg mindjárt, ezért kétségessé is vált: mennyire méltó még egyáltalán arra, hogy a Krisztus egyházának a nevét viselje! Adventi feszültség nélkül, megízetlenült sóvá lettünk a világban, és éppen csak hogy pislog még bennünk az az élet, amely egészen el kellene, hogy töltsön erejével! Erre figyelmeztetnek éppen bennünket Istennek ítéletei, amelyekkel a mi napjainkat leckézteti. Ezért engedi Ő elszabadulni a Sátán hatalmait, hogy pusztulást szerezzenek a föld színén. Így akar ráeszméltetni bennünket sorvadozó erőtlenségünkre, elhanyatlásunk nyomorúságára, hogy azután feltörjön lelkünkből újra a sóvárgó kiáltás: "Jövel, Uram Jézus!"

Ez az egyetlen, ami a világnak ilyen kavargásai közepette megadhatja lelkünknek a szilárdságát, erejét és békességét: tudni, hogy Ő eljön, és várni Őt! Mást nem várhatunk. Hiába várnánk, hogy jöjjön valaki az emberek közül, valamelyik népnek ismeretlen mélységeiből felbukkanó, minden eddiginél nagyobb ember, az emberi világnak valamilyen nagyon bölcs, áldott szívű, erős kezű jóltevője, aki meg tudná oldani a mi korunknak rettentően összebonyolódott kérdéseit. Minden emberi képességnek feje fölé nőttek a feladatok és a bajok, amelyek alatt a világ görnyed. Csak egy reménység van: Krisztusnak kell eljönnie! És az Ő egyházának ebben a bizonyos és boldog reménységben kell minden hullámverés közepette sziklaként állnia! Ha eltölti az életét az adventi imádság: "Jövel, Uram Jézus!" - akkor máris menedékévé lett a hányt-vetett lelkeknek, akik biztonságot keresnek a viharban, és magában hordozza az ígéretét a világ meggyógyulásának.

De ehhez az ígérethez: "Ímhol jő a Vőlegény!" - hozzátartozik az a felhívás is: "Jöjjetek elébe!" Krisztusban hinni azt jelenti: Krisztusban reménykedni is, Őfeléje sóvárogni is, Őt várni is, - de nem álmodozva! Ez a reménység nem ábrándozás és nem rajongás, hanem felkészülés. Arra kényszerít bennünket, hogy "menjünk elébe", vagyis rázzuk le magunkról a ránk nehezedő álmos restséget, hozzuk rendbe életünket, legyünk talpon, legyünk éberek, készen Őt bármikor fogadni. Csak így lehet örömszózat számunkra: "Ímhol jő a Vőlegény!"

***

(A Kálvin-téri templomban 1937. május 20-án.)

Lectio: Máté 25: 19-21, 24-30.

Textus: "...félvén, elmentem és elástam a te talentumodat a földbe..."
Máté 25:25.

A tálentumokról szóló példázat harmadik szolgája ebben a vallomásában adja saját magának leghívebb jellemzését. Azért ennek alapján akarom elétek idézni alakját, hogy meglássuk benne, - amit voltaképpen az egész példázat hirdet, - hogy Jézus az ilyen "egy talentumos embereknek" a legjobb barátja. Közben az a reménység vezet, hogy mindnyájunkat életbevágóan érdekelni fog ez a kérdés, mert - legalább mire elmélkedésünk végére érünk, - mindnyájan készséggel magunkra fogjuk vállalni az "egy talentumos ember" meghatározását.

A látszat ugyan nagyon ellene mond az imént felállított tételnek. Jézus ebben a történetben egyáltalán nem barátságosan bánik az "egy talentumos" szolgával. Arra alaposan rájár a rúd. Sőt, mintha Jézus különös kíméletlenséget tanúsítana iránta. Ha már meg akarta rajzolni a példázat egyik alakjában az Istentől kapott megbízásával hűtlenül sáfárkodó ember bűnét és bűnhődését, miért éppen azt választotta ki erre a szereplők közül, aki amúgy is hátrányosabb helyzetben volt a többieknél? Hiszen jól tudjuk, hogy az élet piacán az az igazságtalan törvény uralkodik, hogy aki hátrányban van, arra még csak jobban halmozódnak a hátrányok. De hát hogyan csatlakozhat Jézus azok közé, akik legkönnyebben mindig azon ütnek vagy rúgnak egyet, aki amúgy is utolsó a sorban?

Ki adna hitelt az ilyen látszatnak? Ez csak azt mutatja, milyen csodálatos merészség jellemezte Jézust tanításbeli modorában. Egy-egy nagy igazság nyomatékos hirdetése közben ment a maga útján egyenesen, és nem is gondolt arra, hogy jobb és bal felől milyen félreértések támadhatnak, amelyek ellen gondosan körül is bástyázhatná tanítását. Ezt a kockázatot Ő nyugodtan vállalta. És mi tudjuk, hogy az Ő egész tanítását, egész élete munkáját, egész lényét meghazudtolnánk, ha feltételeznénk róla az előbb mondottakat.

A rossz látszat ellenére is az az igazság, hogy Ő az "egy talentumos emberek" legjobb barátja.

Kitűnik ez abból már, hogy ennek a példázatnak éppen az egy talentummal megbízott szolga a főhőse. Az ő története benne a fődolog. Minden egyéb, - amit a szerencsésebb, öt és két talentummal megbízott szolgákról mond el Jézus, úgyszólván csak bevezetés vagy keret emellett. Jézus ebben a példázatban éppen az ilyen "egy talentumos" embereket vette célba, nekik akart valamit mondani, róluk magukról, amire nagy szükségük volt. Feléjük nyújtja ki éppen kezét, mert rajtuk akar segíteni.

Igaz, hogy nem valami nyájas a szava, és nem kíméletes a keze. De azzal már tisztában lehetünk, hogy nem okvetlenül a kedveskedő beszéd és a cirógató kéz mutatja meg a jó barátot. Úgy látja Jézus: az "egy talentumos" emberek veszedelemben forognak, riasztó hát a szava, és erős kézzel megragadva rázza őket. Az a célja, hogy még idejében megláttassa velük a veszedelmet, és menekülésre serkentse őket.

Mi ez a veszedelem? A példázatbeli szolga egyetlen szóval jól megmondja: "féltem". A többiek örömmel nekivágtak a rájuk bízott feladatoknak, ő kishitűen, gyáván visszahúzódott. Persze amazok jobb helyzetben voltak. A talentumnak, amit ő kapott kézhez ura vagyonából (mai értékben 5-6000 pengőre tehető), kétszerese, sőt ötszöröse volt rájuk bízva. Szép, komoly tőke, amelyet forgatni ügyes embernek élvezet lehetett. De egy talentum? Magában bizonyára megbecsülendő érték, de üzleti befektetésnek mégis csak nagyon szerény. Alig érdemes vele valamit kezdeni! Amint a nagy lehetőségek szinte szívják, lendítik, lelkesítik az embert, a szűk körben mozgó embert ugyan-úgy fojtogatja a korlátozottság.

Ezt a "félelmet" nem ismernétek ti is? Hiszen ez ugyanaz a bátortalanság, amelynek a bénító ereje elfog titeket is az élet feladataival szemben, ugyanaz az alsóbbrendű érzés, amely rátelepszik a lelketekre és visszahúzódásra késztet, ugyanaz a csüggetegség, amellyel kivonjátok magatokat az Istenért való sáfárkodásból! S míg sóváran nézitek, mint haladnak előre Istentől kapott megbízatásuk útján mások, és azon sóhajtoztok: miért nem kaptatok ti is olyan megbízatást, mint azok, nem veszitek észre: milyen végzetes ítéletet vontok magatokra, milyen rettentő betegség fonta körül a lelketeket, hogy tönkre tegyen.

Hát nem legjobb barátotok-e Jézus, aki még idejekorán észhez akar téríteni és megmutatja a példázat egy-talentumos szolgájában, hogy ez a félénk meghátrálás bűn? Vigyázz, ne hagyd befonni magad. Emeld fel a fejedet, "egy-talentumos" testvér! Hazudik a kísértő, ha azért, mert másnál sokkal kisebb megbízatást kaptál, el akarja hitetni veled, hogy "nem érdemes", hogy "nem neked való"! Hadd álljon közéd és közé Jézus, és hadd védjen meg gyilkos sugallataitól!

Még jobban meglátjuk azonban, hogy milyen jó barátja az "egy talentumos embernek" Jézus, ha megfigyeljük: milyen orvosságot alkalmaz a betegség ellen, milyen igazsággal választja el a kísértő hazugságot. Egyszerűen azt mondja a félénk embernek: nem is igaz, hogy másokkal szemben hátrányban vagy; az Isten gazdálkodásában mindnyájunknak egyenlő a feladata.

Természetes, hogy az öt talentum, meg a két talentum is, jóval több az egy talentumnál. Számtanilag összevetve egymással a szolgák kezére bízott vagyonrészeket, nagy különbségek mutatkoznak. De ebben az egyenlőtlenségben mégis van valami nagy egyenlőség: a gazda minden szolgájától azt kéri számon, amit rábízott, sem többet, sem kevesebbet. Az egy talentumosnak is ugyanaz volt a dolga, mint a két, meg az öt talentumosnak: sáfárkodni azzal, amit kapott. Senki nem követelte tőle, hogy olyan eredményeket érjen el, mint mások, akik előtt nagyobb lehetőségek nyíltak. Csak azt kérték számon tőle: mit csinált az ő lehetőségeivel?

Más szóval azt jelenti ez, hogy Jézus elfordítja itt a tekintetünket abból az irányból, amelybe olyan bűnös hajlandósággal vissza-vissza szokott térni: a körülöttünk levő emberekről, - és Isten felé fordítja. Amíg egymást nézzük, és magunkat a többi emberrel méregetjük össze, természetesen mindig sok egyenlőtlenség ötlik a szemünkbe. Megtelünk bosszantó irigységgel: miért nem jutottak osztályrészül nekem azok a szép, nagy lehetőségek, amelyek a másik ember előtt nyitva állnak? És ránk telepszik a bénító érzés: nekem, így, nem is érdemes komolyan, megbízatásként vennem az életemet. De mihelyt Isten előtt állunk, és az Ő orcájának fényében szemléljük helyzetünket, eltűnik mindez, és csak egyet tudunk mindnyájan: én azért vagyok felelős, ami rám van bízva. És ebben mind egyenlők vagyunk.

Legyen hát vége, azt akarja Jézus, a hiábavaló és veszedelmes álmodozásnak, - hogy milyen más volna az életem, ha más valakinek a helyzetében volnék. Idegen portákon való kószálás helyett térjen vissza ki-ki a magáéra. Talál ott mindig elég dolgot, és soha sem kell attól félnie, hogy üres lesz az élete. Nem volt még soha senki, aki az Isten szolgálatában neki megadott lehetőségét olyan teljesen betöltötte volna, hogy joggal követelőzött volna nagyobb lehetőségekért. Inkább abban vagyunk mindnyájan egyenlők, hogy egyikünk sem merítette ki távolról sem a meglevő lehetőségeket!

De van Jézus példázatában még egy gondolat, - ha szavakban kifejezve nem hangzik is el, annál világosabban fénylik elő minden mondata közül, - amely jó orvosság az "egy talentumos ember" félénksége ellen. Az t.i., hogy még ha csakugyan tiszta egyenlőtlenség uralkodnék is a sáfári megbízatások isteni hivatásában, akkor is hálás odaadással kellene betöltenünk a legszerényebb feladatkört. Istent szolgálni olyan páratlan kiváltság, hogy ebben még utolsónak lenni is meghálálhatatlan kitüntetés. Aki zúgolódik azért, hogy csak "egy talentum" jutott neki, szégyellje magát, mert ujjongania kellene, hogy egyáltalán kapott valamit az Isten gazdagságából ő is, amit felhasználhat az Isten dicsőségének gyarapítására.

Mit mondott ez a rest és hűtlen szolga? Hogy az ő ura "ott is arat, ahol nem vetett?" Hazudott. Nem volt joga így beszélni. Mert az ő ura nála is "vetett", s csak azért akart "aratni". Neki is adott előbb, és csak azután vonta számadásra. Akármilyen szegényes lehetőségek között élsz is, "egy talentumos testvér", neked sem szabad így beszélni. Áldások és ajándékok magvetése hullott a te életed barázdáiba is. Vedd észre, légy hálás érte, és hozd meg a gyümölcsét!

Egyszer majd, igen, elhangozhat feletted az ítélet: "Vegyétek el tőle, amije van..." Akkor bekövetkezhet a rettentő veszedelem, hogy nem lesz már rád bízva semmi, nem lesz többé részed az Isten gazdaságában; ki leszel rekesztve teljesen az Ő terveiből. Oh, borzalmas gondolata a kárhozatnak! - De most nem ez a helyzet! Tart még a kegyelem ideje. Itt vagy még ebben a világban, süt még rád az Isten napja, szemeid örvendve látják fényét, szíved lüktetése meleg vérrel táplálja életedet, elméd és érzéseid ezer titkos Isten-adta rugóval feszít és hajt neki az életnek...Vannak lehetőségeid! Akar az Isten valamit veled! Adott a kezedbe valamit, - sokkal többet, mint gondolnád, - amivel neki szolgálhatsz!

Ha ennek a világnak a hatalmasai nem árasztják is rád kitüntetéseiket, és a hírnévnek a fénye nem csillan is meg a neveden, - mi ez ahhoz képest, hogy az örökkévaló Úrnak, az Istennek szeme rajtad van és várja, hogy amivel megáldott, azzal hű sáfárként Őneki járj kedvében?

Jertek hát elő mind, "egy talentumosak", névtelen közkatonái az életnek, és meghallva Jézus szavát, szemtől-szembe állva vele és belenézve az Ő tekintetébe, gyógyuljatok meg az élettől való "félelem" nyavalyájából!

Ti, akik már születésetek percétől fogva "egy talentumosak" vagytok, akik soha nem is lehettetek volna mások. Szürke verebecskéi az Isten világának, akiknek sem karmaitok, sem hatalmas szárnyaitok nincsenek, mint a sasoknak, sem édesen zengő dalotok, mint a csalogánynak, sem színdús öltözetetek, mint a paradicsommadárnak. Ti, akikről a hitetlen bölcs, mintha lapáttal hányná félre útjából a szemetet, úgy beszélt, mint a "túlontúl-sokakról". Ő nem a Jézus Krisztus szemein át nézett titeket. Az Antikrisztus prófétája volt. A Krisztus lelkét az a másik nagy író szólaltatta meg, aki szerint "nagyon szeretheti az Isten az egyszerű, kis embereket, biztosan azért teremtett belőlük olyan sokat." Az az egy talentum is, ami a kezeteken van, nem csillog-e, mint drága kincs, és nem érzitek a súlyát, hogy milyen felelősség rejlik benne?

Ti is, akik valamiben nagyobb lehetőségekkel voltatok megáldva, de akiknek kezén megfogyatkozott az élet-tőke. Csapások és csalódások szomorú áldozatai, akik valamikor magasan állottatok, de aztán, ami sziklaoromnak látszott, a szenvedések tüzében elolvadó jéghegynek bizonyult, s most lent vagytok a mélységben! Mit ér azon sopánkodni, hogy mi lenne, ha minden megmaradt volna, amitek volt? Az a kérdés: mit csináltok azzal az Isten szolgálatában, ami ma megvan? Vagy talán a tulajdon hibátokból lettetek "egy talentumos emberekké"? Hangszeretek húrjait egymásután bűnös, duhaj kézzel magatok szaggattátok el? Csak egy húr maradt még rajta: a bűnnek fájó, vádló tudata? Oh, ezen még csodálatos dallamok kelhetnek! A bűnei bocsánatát elnyert, megváltott lélek hálaadó imádságának és szolgálatának dallamai az Isten dicsőségére! - Vagy maga az idő múlása fosztott ki? Hiszen amint az útnak egyre nagyobb része marad mögöttünk, annyi minden kihull a kezünkből! Egyre kisebbek a lehetőségeink és egyre bénítóbb a csüggedés: mit számít az Isten terveiben az az arasznyi darabka, ami még az én utamból hátra van? Állj ellene a Sátánnak! Ha a széles rónaságokból csak egy tenyérnyi, karsztnyi földdarabod is van még, ha reszketeg kézzel és elhomályosuló szemmel, ha betegágyhoz kötve is fogyasztod azt a keveset, ami még megmaradt: az is "talentum", amivel megbízatás jár. Az utolsó sóhajodig és szíved végső dobbanásáig is az Isten sáfára lehetsz!

Mind, akik "kicsinyek" vagytok, "kis nép" a hatalmas nemzetek nagy tömkelegében, mustármagnyi kezdetek táborai a rettentő nagy feladatok világában, "kicsiny nyája" az Isten választottainak, - mindnyájatoknak szól az üzenet: emeljétek fel fejeteket, és félrevetve e világ szerinti statisztikai mérlegeléseket, csak egyre legyen gondotok: híven sáfárkodni azzal, ami rátok bízatott!

Ha pedig valaki még úgy érezné, hogy ez az üzenet neki nem szól, mert ő a "sok talentumosak" közé tartozik, - az egyre figyeljen. A számadás napján azt mondta a gazda az ilyeneknek: "Kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután". A sok is csak kevés. Az igazán sok, az Istentől számunkra fenntartott valóban dicsőséges lehetőségek majd egy másik világban nyílnak meg előttünk. Itt a legfényesebb magasságokra fellendült élet felett is szomorú árnyékok boronganak. A legirigyeltebb lehetőségekkel megáldott ember is kínzó akadályok és korlátozottságok között vergődik. Parányi kevés az a legjobb esetben is, ami az Isten kincstárából ebben az életben osztályrészünkké lesz és sáfárságul ránkbízatik. Mind, mind "egy talentumos emberek" vagyunk, és mindnyájan riadozunk és csüggedezünk a kicsinységünk tudatában.

Legyen hát mindnyájunknak bíztatónk, veszedelmeink ellen védelmezőnk, orvosunk és megtartónk Jézus Krisztus, az "egy talentumos emberek" legjobb barátja!

***

(A "Lészen eljövendő" (Bp. 1942.) kötetből)

Máté evangéliuma 28. 16-20.

"A tizenegy tanítvány pedig elment Galileába arra a hegyre, ahová Jézus rendelte őket. És amikor meglátták őt, leborultak előtte. Némelyek azonban kételkedtek. Jézus pedig odament hozzájuk és azt mondta nekik: Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek el azért, tegyetek tanítványokká minden népet, kereszteljétek meg őket az Atyának és a Fiúnak és a Szent Léleknek nevébe. És tanítsátok őket, hogy tartsák meg mindazt, amit én parancsoltam nektek. És íme én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig."

Amikor néhány nappal ezelőtt az emberi történet adventjéről elmélkedtünk, abban voltaképpen már benne foglaltatott mai tárgyunk: a magyarság adventje is. A föld színén évezredeken át lejátszódó titokzatos emberi drámának a szövedékébe fényes szálként beleszövődik a mi ezeréves történetünk is. Ennek a rejtélyéhez is ugyanaz a kulcs szolgál, amely az egyetemes emberi történet zárát nyitja. Pál apostolnak az athéniekhez intézett beszéde világánál azt állapíthattuk meg: nagy iskola az emberiség története, benne az Isten megismerésének szent tudományából kapnak állandóan leckét a népek, s az egészet le fogja zárni az ítéletre megjelenő Krisztus színe előtt az a végső vizsga, amelyben ki fog tűnni, hogy az ügyefogyott tanítványok mégis jó tanítómester keze alatt voltak, s az iskola nem volt hiábavaló. Ujjongó nagy sereg fog majd akkor vallást tenni arról, hogy mindazon keresztül, ami az emberiséget története folyamán érte, igenis megadatott neki megismernie Istent; jó és rossz napokban, felemelkedések és alázuhanások idejében egyaránt Ő hallatta szavát, és az emberi szív az átélt próbatételekre és áldásokra visszafelelhetett neki a maga gyermeki engedelmességével és háládatosságával.

Hogyne világítana hát ugyanez a végső reménység a magyarság történeti útja előtt is? Nekünk különösen komoly és szent iskolázást jelentett a történetünk. Ha van nemzet, amely elmondhatja, hogy rajta volt az Isten nevelő keze, akkor az bizonyára a mienk. A magyar szív, ha eltölti a Krisztus megvilágosító Lelke, különös bizonyossággal és szemléletességgel ismerheti fel nemzete történéseiben a mindeneket igazgató Isten szent ítéleteit, és kegyelmének megtartó csodáit. A magyar történeti tudatnak szinte lehetetlen nem istenes történeti tudatnak lennie. S majd a nagy vizsga bizonyságtételében a megjelenő Úr Jézus Krisztus színe előtt felhangzó egyetemes halleluja kórusából bizonyára különös csengéssel fognak kihallatszani a magyar hangok. A magyar történetnek leszűrődött eredményei: a magyar sors nehéz iskolájában nevelődött hívő lelkiségnek mély színei is ott ragyognak majd Ő előtte az Isten magasztalására, aki eleitől fogva Ura volt az egész emberi történetnek, és benne a magyar történetet is a maga dicsőségének céljaira igazgatta.

De ha ez a magyar adventi reménység nem más is, mint az egyetemes emberi történet adventjéből ránk eső rész, jó lesz azért vele külön is foglalkoznunk. Mert a nagy egyetemes emberi történetnek lehetünk tűnődő, töprengő szemlélői, akik keresik annak rejtélyéhez a megértés kulcsát, de a magyar történetnek közvetlen részesei, tevékeny szereplői vagyunk. Ennek folytonosságába mi is láncszemekként illeszkedünk bele. Általunk is tovább járja a maga útját. S amint mi vagyunk legszemélyesebb örökösei múltja minden fájdalmának és fényének, úgy jövőjének minden gondját és reménységét is mi hordozzuk szívünkben. Ezért a magyarság adventje számunkra nemcsak történelmünknek értelmet adó reménységnek, hanem egyben gyakorlati útmutatásnak és életparancsnak a kérdése is.

De jó volna a Szentírásban találni valamit, ami éppen a mi nemzetünkre, ennek sorsára és jövőjére, egyszóval a magyarság adventjére vonatkozna! De ilyesmit hiába keresnénk! Amikor a Szentírás lapjai megíródtak, a magyarság még ismeretlenül rejtőzött a kelet-európai térségeken élő néptömegek között, talán maga is csak akkor kezdett kiforrni, kialakulni azzá a néppé, amelyet aztán évszázadok múltán elvezérelt az Isten keze álmainak földjére, a Kárpátok-övezte mai hazába. Hogy eshetne hát róla szó a Szentírásban? És mégis azt kell mondanunk: sokszor szó esik ott róla! Szól róla alapigénk is, - mert hiszen "minden népekről" szól. Ha a tanítványaitól búcsúzó, mennyei dicsőségébe távozó Megváltó utolsó meghagyásként azt a feladatot bízta rájuk - és az ő személyükben mindenkori minden tanítványaira -, hogy "elmenvén tegyenek tanítványokká minden népeket", - akkor ez azt is jelenti, és számunkra elsősorban azt jelenti: "Tegyétek tanítványaimmá a magyar népet."

Igaz, hogy első tekintetre nehéz ebben megtalálni azt, amit "a magyarság adventjének" nevezhetnénk. Hiszen "advent" alatt olyasmit értünk, amit a jövendőtől reménykedve várni lehet, mert megígértetett, itt ellenben parancs formájában van szó a jövendőről. Nem arról szól itt Jézus, hogy mit remélhetnek tanítványai, hanem arról, hogy mit kell elvégezniük ebben a világban. De azért fűződik ehhez egy felséges ígéret is: "Íme, én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig." Miközben parancsát teljesítve küzdelmes napok végeláthatatlan során teljes igyekezetükkel azon vannak, hogy az "Ő tanítványaivá tegyenek" minden népet, Ő láthatatlanul minden útjukon el fogja kísérni őket tanácsával, irányításával, bíztatásával, naponként rájuk áradó erejével. És nem követünk el erőszakot szavainak értelmén, ha ebből az ígéretből kiolvassuk azt a másikat is, - amelyet máskor olyan gyakran hangoztatott kifejezetten is, - hogy amikor pedig munkájukat elvégezve megérkeznek útjuk végső állomásához, ott is, "a világ végezeténél", sőt ott a szónak még sokkal teljesebb értelmében, "velük lesz". Az a végső állomás a "minden napok" sorát lezáró nagy nap, az ő dicsőségben és hatalomban való megjelenésének napja lesz. Megjelenésének egyik célja az, hogy átvegye az eredményt, amelyet híveinek a népek életében végzett szolgálata az Ő számára teremtett. - Ez már adventi hang!

Ha ezt magunkra alkalmazzuk, akkor azt jelenti, hogy csak hűségesen és engedelmesen kell vennünk a parancsot, amely meghagyja, hogy Jézus Krisztus "tanítványaivá tegyük" a magunk népét, és ebben a parancsban már mi is bírjuk a magyarság adventjének ígéretét. Felénk is ragyoghat az a dicsőséges jövendő reménység, hogy egyszer majd a magyarság is elérkezik a megjelenendő Krisztus színe elé, lerakhatja majd lábához a magyar mezőkön termett dús búzakévéket, és Ő örvendezve láthatja abban is az Ő hatalmának megdicsőülését.

Nem olyan álmodozás-e ez, aminek a valóságos élethez vajmi kevés köze van? - Nem. Hogy mit jelent egy nemzet számára az, ha gondolatai a jövendő álomvilágában járnak, s ha onnan hívogató fény esik jelenének útjára, arról éppen a közelmúltban kapott a mi nemzetünk tanulságos leckét. Sötét alagútban járt ez a mi trianoni magyar nemzedékünk húsz éven át, de úgy járt benne, hogy az út végén mindig maga előtt látta a világosságot, és sohasem szűnt meg várni: mikor érkezik ki megint a napfényre! Ez a reménykedő várakozás tartott meg bennünket. E nélkül már nem volnánk. Széthullottunk volna, és elnyelt volna bennünket a népek áradata. De megmaradtunk, sőt megerősödtünk, mert éltettek bennünket a darabokra szaggatott ország újraépülésének fényes álmai. Hogy mikor lesz belőle valóság, azt nem tudtuk. Hogy hogyan, - arról is csak tapogatózó sejtelmeink voltak. De akármilyen rejtelmes és álomszerű volt is ez a reménység, bizonyos volt, és két évtizeden át, áldott erőforrása volt nemzeti életünknek. Egybefogott bennünket minden különbségeink ellenére. Határozott tartást adott a nehéz idők terhe alatt különben meghajló és elernyedő életünknek. Irányt szabott a törekvéseinknek, és nem engedett beletemetkeznünk a meddő siránkozásba, vagy a búfelejtő vigadozásba. - Nem volt ez ismeretlen, új élmény a magyarság életében. Eleink is sokszor éltek már át olyan évtizedeket, amelyekben felőrlődött és szétporlott volna minden magyar erő, ha ott nem ragyogott volna előttük az a bizonyosság, hogy az éjszaka nem tarthat örökké, hogy elvonul egyszer a legvészesebb fergeteg is, és hogy lesz majd megint örömnap is a magyar földön. A jövőnek látomásai acélozták meg erejüket a kitartásra; neki köszönhették azt a nyugodt erőt, amellyel kalandos kapkodás és kétségbeesett lemondás helyett tudtak várni a válságos helyzetekben is, míg a szabadulás órája ütött.

De mi, akik magunk is átéltünk ilyen időket, megállapíthatjuk a magunk tapasztalatából azt is, hogy az ilyen "magyar adventek" váradalmai, bármilyen sokat köszönhetünk is nekik, mégsem elegendők. Megbecsülhetetlen áldások fakadnak belőlük néhány esztendőre vagy néhány évtizedre, de aztán múlik az idő, a remélt jövendőből valóság lesz, - és mi történjék akkor? A gonosz idők után örvendetesebb napok következnek, - és mitől feszüljön akkor a magyar akarat, mi szabjon irányt akkor a magyar munkának? Megint csak újabb csapásoknak kell-e jönniük, hogy azoknak éjszakájában újabb fény vezérelje ezt az eleget szenvedett nemzetet, és végezze el benne egy-egy nemzedékre megint azt az áldott nevelő szolgálatot, amelyre szüksége van, hogy erős és egészséges lehessen?

Azután azt is meg kell állapítanunk, hogy amikor egy-egy ilyen "magyar advent" után elkövetkezik a beteljesedés "magyar karácsonya", akkor mindig kitűnik: milyen más az az egyetlen igazi Karácsony! Annak a szépsége és öröme soha nem halványodik el, mert nem ebből a világból való, hanem onnan felülről. Minden evilági beteljesülés és öröm ellenben csak messziről fénylik, de a közelből nézve megfakul. Örömmámorba ejthetett minket az elszakított országrészek hazatérése, és lángoltak a szívek, amikor egymás keblére borulhattak újra a sokáig elválasztott testvérek. De az ünneplés napjai hamar elmúltak s utánuk megint csak szürke hétköznapok következtek, amelyek alig különböznek a régiektől. Előre tudhatjuk: ha majd megadja Isten kegyelme, hogy ősi határai között helyreáll az "egész Magyarország" épsége, az sem lesz "mennyország"! Annak népe is ugyanolyan bűnös emberekből álló nép lesz, mint amilyenek mi vagyunk, a máris jóval megnagyobbodott országban élők. Akkor is lesz torzsalkodás és sok elégedetlenség, sok baj és sok keserűség!

Nem elégíthetnek hát ki bennünket az ilyen rövidlejáratú evilági "magyar adventek"! Rajtuk túl kell, hogy legyen egy olyan nemzeti reménységünk, amely soha el nem évülhet, meg nem fakulhat, és nem hagyhat maga után fanyar kiábrándulást! Ezt a szükségletünket elégíti ki az, amit alapigénkben mond nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus. Akarsz látni olyan magyar holnapot, amely felé nemcsak ez a nemzedék haladhat, hanem az utána következők is, és jövendő századok minden magyar nemzedéke, amíg csak magyar lesz e földön? Akarsz-e reménykedni olyan magyar holnapban, amelynek szépségétől, boldogságától, dicsőségétől mindig ünnepi ütemre verhet a magyar szív? Ez az örök magyar advent nem más, mint a Krisztus búcsúparancsa szerint való magyar jövő, - amelyben más népek között ez a nép is az Ő "tanítványaivá tétetik", hogy úgy állhasson azután elé, az Ő eljövetelének napján, mint drága tulajdona!

Hogy elfelejtettük, hogy ennek a búcsúparancsnak ez az elsősorban ránk tartozó értelme! Úgy szoktuk rendesen emlegetni ezt a parancsot, mint a "külmissziói parancsot". És nyilván az is. Nagy és szent ügy ezért a pogányok közötti misszió ügye. Ne sokalljunk egyetlen fillért, egyetlen imádságot se, amellyel kivesszük szolgálatából a magunk részét. Sőt inkább szégyenkezve keveselljük azt a fogyatékos odaadást és áldozatot, amelyet oltárára eddig feltettünk! A Krisztus akarata iránt való tartozó kötelességünk sokkal többet tennünk azért, hogy általunk is valóban "minden népek" között elterjedjen az Ő Evangéliuma, amely által minket is megajándékozott a mi üdvözítő Istenünk ismeretével. De elsősorban mégiscsak a magunk népe közé küld bennünket ez a missziói parancs. "Tegyetek tanítványokká minden népeket!" - ez számunkra mindenekelőtt mégiscsak azt jelenti: "Tegyétek tanítványaimmá a ti tulajdon magyar népeteket!"

Hiszen, ami a parancsnak további részletezését illeti, elmondhatjuk, hogy első felének: "megkeresztelvén őket....", nagyjából eleget is teszünk. Ritka kivétel az olyan magyar ember, aki ne volna megkeresztelve. Ilyen értelemben "keresztyén népnek" nevezhető a mi népünk. De mit ér a parancs első felének a teljesítése magában véve? A szent keresztség az a Krisztustól rendelt drága pecsét, amely eljegyez bennünket az Ő számára. Olyan, mint valami titokzatos jelvény, amelyet odailleszt az életünkre, hogy mindig emlékeztessen Őrá, és mindenki előtt nyilvánvalóvá tegye, hogy mi az Övéi vagyunk. De jelvények osztogatásával még semmilyen ügy nem ért el komoly eredményeket! Hiába tűz fel valaki szép jelvényt ezerszámra minden jelentkezőnek, aki talán azt sem tudja, mit jelent az, - ennek alapján még nem mondhatja azt, hogy nagy tömegeket hódított, hogy nagy sereg küzd vele, és hogy a győzelem útját járja! Minden a parancs második felén fordul meg: "tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek." A keresztség azt ábrázolja külsőképpen, hogy Isten a mi bűnös életünket nem veti el érdeme szerint, hanem megbocsátó kegyelmében megtisztogatva elfogadja azt, és a magáénak nyilvánítja. Ennek belső valósággá kell válnia azzal, hogy a megkeresztelt ember megérti az ő keresztségének jelentését, és hálás szívvel maga is felajánlja életét: ha Isten kegyelmébe fogadta, akkor hadd legyen csakugyan az Övé, és hadd szolgálja az Ő dicsőségét! Így teljesedik be Jézus parancsa, hogy az emberek "megtanulják megtartani mindazt, amit Ő parancsolt."

A megkereszteltekről lehet statisztikát csinálni, de erről a lényeges dologról, az igazi "tanítványságról" nem, és jó is, hogy nem lehet. Megdöbbentő adatok tárulnak néha elénk arról, hogy egy-egy népbetegség, pl. a tüdővész, milyen pusztításokat végez a magyarság soraiban; vagy arról, hogy a külső jólét vagy a szellemi műveltség tekintetében milyen elszomorítóan alacsony színvonalon tengődik a magyarság nagy része. Hátha még azt látnánk valamilyen pontos kimutatás tükrében, úgy, ahogy a mennyekből látják, - hogy hogyan áll a magyarság a Krisztus igazi tanítványainak dolgában! Statisztika nélkül is, pusztán annak alapján, amit magunkról tudunk, elég okunk van sírva szégyenkeznünk! Mennyire nem vesszük komolyan ezt az ügyet! Sok más fontos és igaz magyar ügy mellett, amelyet szívünkön viselünk, milyen kevés gond, erőfeszítés és áldozat jut ennek a valamennyinél életbevágóbbnak az öntudatos előmozdítására! Hogy állhatna akkor jól a dolga?

Mert valóban ez a legéletbevágóbb valamennyi közt. Ezen fordul meg igazában minden magyar reménység sorsa. Vedd elő a nemzeted életére ránehezedő nagy kérdések bármelyikét, - akár valamelyik gazdasági vagy művelődési, egészségügyi vagy szociális, vagy bármilyen másfajta ügyet, amelytől valamennyire függ a legboldogabb magyar jövő. Nem sokáig kell a mélyére hatolnod, hamar rájöhetsz: igazi megoldása az emberek lelkületi, jellembeli minőségén fordul meg. Ha az emberek olyanok volnának, hogy Krisztus igazi tanítványainak számíthatnának, akkor félig már meg is volna oldva nemzeti életünkben minden kérdés. Ami még hátra volna, az csak a konzekvenciák levonása és alkalmazása lenne!

Ha a nemzet életében lehetne olyan időbeosztást csinálni, - amilyet persze nem lehet, - hogy a fontosság sorrendjében foglalkozzunk először csak egy kérdéssel s aztán sorban mindegyikkel külön-külön, akkor azt kellene mondanunk: félre egyelőre minden egyébbel, és szenteljünk minden figyelmet és erőt ennek az egyetlen alapvető ügynek. Állítsuk be minden elgondolható eszköz felhasználásával és teljes igyekezetünk megfeszítésével az egész magyar életet az istenszabta adventi irányba. Tegyük a Krisztus parancsa szerint az Ő "tanítványaivá" népünket a szónak igazi, komoly értelmében! S majd aztán kerüljön csak sor a magyar élet egyéb kérdéseire. Akkor már szinte játszva megtalálhatnánk valamennyinek a megoldását!

Azonban mondtuk már, hogy így nem okoskodhatunk. Az élet nem tűr ilyen egymásutánt, hanem egyszerre, egy időben, megköveteli a figyelmünket és a szolgálatunkat sokféle irányban. Legyünk hát annál hálásabbak azért, hogy van egy másféle munkabeosztás: nem időrendbeli, hanem munkaközösségek szerinti. Minden fontos ügynek, amelyet egymással párhuzamosan kell szolgálnunk, megvan a maga köre és társasága, amely érte a felelősséget hordozza, és abba belekapcsolódva vehetjük ki a magunk részét a szolgálatában. Így megvan a magyarság adventjének is a maga munkaközössége, amelynek éppen az adja meg a létjogosultságát és az értelmét, hogy ezért az ügyért küzd. Úgy hívjuk, hogy: "keresztyén egyház". Nem határolhatjuk el élesen más közösségektől, mert ugyanakkor, amikor ennek tagjai vagyunk, más közösségekhez is tartozunk, ahol szintén fontos feladatok várnak ránk nemzetünk szolgálatában. De amikor itt, ebben a közösségben vagyunk együtt, akkor a Krisztus missziói parancsa alatt állunk. Az a kötelezettség tart itt együtt bennünket, hogy az Ő "tanítványaivá tegyük" elsősorban a magunk népét. És mert ez a feladat minden más magyar ügynél előbbre való fontosságban, azért kell ezt a közösséget is az első helyre állítanunk szeretetünkben, odaadásunkban és áldozatkészségünkben!

Éreznünk kell: ez más megvilágításba helyezi előttünk az egyházat, mint amilyenben sokszor látjuk! Mi a csendes áhítatot, a másoktól elvonuló magunkbaszállást, a lelki enyhülést és pihenést keressük benne. És ez így jól is van. De nem jól van az, hogy nem halljuk a munkára küldő parancsot, a népünk jövendő lelki sorsát vállainkra helyező megbízás szózatát, a magyarság adventjének ébresztő, toborzó, és harcba indító trombitaszavát! Ezzel nemcsak a mi Urunk Jézus Krisztus világos rendelkezése ellen, és nemcsak egyházunk igazi mivolta ellen vétkezünk, hanem súlyos, bűnös mulasztással terheljük meg magunkat magyarságunkkal szemben is. Véka alá rejtjük azt az adventi fényt, amely sorsának útvesztőjében utat mutathatna örök jövendője felé!

De a parancs még mindig szól! És bűnös restségünket, hanyagságunkat töredelmesen megbánva, lehetünk még annak engedelmes munkásaivá, a magyarság adventjének áldott hírnökeivé!

***

(1929. május 12-én, a lágymányosi gyülekezet istentiszteletén)

"Elmenvén tegyetek tanítványokká minden népeket....
tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én
parancsoltam nektek; és íme én ti veletek vagyok
minden napon a világ végezetéig."
Máté 28, 19 - 20

Manapság, amikor egyházi megújhodásunk során oly sok munkás törekvés erői mozdulnak meg, mindegyik egy-egy nagy lelki érdek szolgálatát írva zászlajára, szokásba jött a különböző neveken nevezett "vasárnapok" tartása. Egy-egy ügynek a munkásai bezörgetnek ilyenkor gyülekezeteink ajtaján és azt kérik, hogy vasárnapi istentiszteleteinken állítsuk oda figyelmünk középpontjába az általuk szolgált nagy eszményt; igehirdetésünk emelje ki annak fontosságát, és könyörgésünk segítse előbbre annak győzelmét. Az ilyen kérések előtt mindig szívesen megnyitjuk ajtóinkat, mert nagy lelki meggazdagodásunkra szolgál mindig, ha más gyülekezetekkel egybeforrunk az elmélkedés és imádság láthatatlan közösségébe egy-egy határozott tárgy körül.

De ma abban a nehéz helyzetben vagyunk, hogy egyszerre két vendég is zörget bebocsáttatásért. Az ifjúság evangéliumi köreiben a mai napot az anyák tiszteletére szentelik, és arra kérnek bennünket is, hogy "anyák vasárnapját" tartsunk. Másfelől egyházi sajtónk munkásai is szeretnék lefoglalni figyelmünket az ő általuk képviselt fontos ügy számára, és "sajtóvasárnap" tartására kérnek fel bennünket. Mit cselekedjünk?

Érdekek összeütközése esetén mindig az a legjobb útja a kibontakozásnak, ha az ember talál egy magasabb közös érdeket, amelyben találkoznak egymással a vetélytársak. Az "anyák vasárnapját" és a "sajtó vasárnapot" is egymással összhangba hozva együtt ünnepelhetjük meg, ha mindkét gondolatot alárendelhetjük egy harmadiknak. Ilyen összefoglaló gondolatul kínálkozik elmélkedésünk számára az egyháznak tanítói hivatása, amelyről alapigénk szól.

Hiszen ez alá a gondolat alá minden összefoglalható, ami igényt tarthat egy keresztyén gyülekezet figyelmére és felelősségérzetére. Az egyháznak vannak tanítói hivatásán kívül egyéb szolgálatai is, - de mind abból nőnek ki, mint a törzsből az ágak. Ezért van az, hogy amikor Jézus búcsúzik a tanítványaitól, ezt az egy hivatást köti a lelkükre: "tegyenek tanítványokká minden népeket". Ebben voltaképpen benne van minden. Földi életében Ő is úgyszólván erre az egy módszerre: a tanításra tette fel minden törekvését. És az utána itt maradt híveinek is, akikre rábízta munkája folytatását, a világ tanítómestereiként kell fáradniok mindaddig, amíg az idők végén befejezésre nem jut az Isten műve.

Jézus alapigénkben hátrahagyott testamentuma mindig egyik legmélyebb erőforrása volt a keresztyén egyháznak. Ebből tanulta meg mindig újra, hogy a küldetése egyetemes: "minden népet" be kell vonnia a Jézus iskolájába. Itt kapta meg a mértéket, amely alá odaállíthatta munkája eredményeit: vajon nem csupán szép, de erőtlen gondolatokat terjesztett-e, hanem csakugyan életet formált-e, "megtanítván az embereket megtartani mindazt, amit Jézus parancsolt"? És innen meríthette azt a semmitől vissza nem riadó tekintélyt, amellyel a világban hallatnia kell szavát, mert hiszen "minden napon vele van az Úr", akinek képében jár.

De most tekintsünk el alapigénknek mindettől a gazdag jelentésétől. Korlátozzuk figyelmünket arra az egyetlen kérdésre, hogy mi módon megy végbe az egyháznak tanítói szolgálata?

Két értelmezése van Jézus ez utolsó nagy parancsának. Az egyik szerint azt a tizenegy apostolhoz intézte, és senki máshoz. Egy külön embercsoportnak szóló hivatalos megbízás és felhatalmazás volt ez, és az ő kezükről azóta is kiváltságos örökségképpen szállt tovább egy külön rendre. A papság a "tanító egyház". A hívek sokasága a "laikus elem", csak "tanított egyház". Nem aktív részese, csak passzív élvezője az egyház tanítói hivatásának. Ez az a felfogás, amely legjellegzetesebben a római egyházban uralkodik.

A másik értelmezés szerint a tanítás nagy parancsa a tizenegy tanítványhoz, mint a tanítványok összességének a képviselőihez szólt. Nem olyan kiváltságot és feladatot bízott rájuk, amelyet meg ne oszthattak volna a többiekkel. Éppen ellenkezőleg: tovább kellett azt adniuk Jézus minden tanítványának, a legutolsónak és legkisebbnek is. Az egész egyháznak, minden tagjában, cselekvő részt kell vennie a tanítás szolgálatában, míg csak el nem jut az egész világ Jézus megismerésére és akaratának teljesítésére. Ez a mi református keresztyén felfogásunk.

A másik felfogással élesen szembehelyezkedünk, mert Isten egész kijelentésével ellentétes az a gondolat, hogy Ő közötte és hívei között egy emberi rend álljon közvetítői kiváltságokkal, amelyek tulajdonképpen válaszfalat jelentenek. De azért meg tudjuk érteni ennek az eltévelyedésnek az okait. Az egyháznak egy olyan fontos szolgálatát, mint amilyen a tanítás, - amelyben benne van egész létjogosultsága - nem lehet sorsára hagyni, hogy "majd csak lesz valahogy". Mennél komolyabban veszi az egyház, annál inkább kell róla intézményesen is gondoskodnia. Kell lenniük az egyházban olyan állandó szerveknek, amelyek különös hivatottsággal és felelősséggel vezetik ezt az életbevágó munkát. Szükség van tehát a "tanítói hivatalra". Erre nevelte Jézus is az apostolokat. S az első idők gyülekezete csakhamar rájött, hogy az "apostolok tudományában" úgy foglalatoskodhat legjobban, ha őket minden más szolgálattól mentesíti, hogy mindenestől fogva a tanítás munkájának szentelhessék magukat. Viharos időkben aztán, - amikor külső üldözések, vagy belső harcok rázták-tépték az egyházat, - mind jobban kitűnt a tanítói hivatal nagy fontossága. Ez biztosította az egyház szilárdságát és folytonosságát a válságok korszakaiban. S amily mértékben nőtt a tanítói tisztség megbecsülése, olyan mértékben kísértett az a veszedelem is, hogy túlbecsülik. Végül odajutott az egyház, hogy egészen rájuk hárított minden jogot és kötelességet, a hívek beérték a passzív vezettetés szerepével, és kialakult a kiváltságos papi rend.

Ami ebben a fejlődésben igaz és jogos volt, azt mi is valljuk. Mi is jól tudjuk, hogy Isten rendeléséből van az egyház élén "tanítói hivatal". Aminthogy általában tisztában vagyunk azzal, hogy az egyház életének megvan az Isten-akarta intézményes oldala. Nem meder nélkül csapongó, szétfolyó ügy az Isten ügye ebben a világban. Hiszen akkor nem is volna komoly ügy. Mindig megvolt és meg kell, hogy legyen a szabályozott kerete, az intézményes formája. És pedig - bármily változásokon menjen is át az évszázadok során - bizonyos lényeges vonásokban azonosnak kell maradnia ennek a keretnek és formának, ha az egyház hű akar maradni önnön lényegéhez. Elsősorban és főképpen nem hiányozhat belőle sohasem a tanításról való intézményes gondoskodás, külön erre a célra szolgáló hivatalos tisztség formájában.

Ez a hivatal ott ékeskedik a mi egyházunk élén. Istentől elhívott embereknek reá való komoly előkészítése egyházunk legfőbb gondja. Az Istentől kirendelt egyén kiválasztása és hivatalába való beiktatása gyülekezeteink legünnepélyesebb eseménye. A szószék, amelyből hivatalukat gyakorolják, istentiszteleteink központi tényezője. És a hűséges lelki tanító mindenkor abban a különös megbecsülésben áll közöttünk, amely az Isten kiváltképpen való szolgáját megilleti.

De ugyanakkor óvakodunk a régi idők eltévelyedéseitől. Nem felejtjük el, hogy az egyház nemcsak szabályozott intézmény, hanem az Isten kegyelmi ajándékainak a színtere is, amelyek szabályokba soha bele nem foglalható módon áradnak ki híveinek életébe. Hiszen a szabályos meder is csak addig folyómeder, amíg a földre alá szállnak az Istennek sehogyan sem szabályozható záporai, hogy táplálják a forrásokat és csermelyeket. Az egyház intézményes rendje is csak addig érdemli meg az "egyház" nevet, amíg tagjaira a Szent Lélek kiönti az Ő szabad tetszése szerint osztogatott erőit és áldásait. Ez adja meg az egyház lényegét. Az intézményes rend nem az egyház létéhez, hanem csak jólétéhez, virulásához, boldogulásához, diadalmas érvényesüléséhez nélkülözhetetlen.

Ez áll közelebbről a tanítói hivatalra is. Fájdalmas és csonka állapot az, amikor nélkülözni kell. De azért az egyház így is egyház, és tanítói hivatása ilyenkor is érvényben van. Gondoljunk például lakatlan szigetre kivetett hajótöröttekre, akik között talán nincs hivatalos tanító, de vannak buzgó hitű keresztyének. Vagy gondoljunk üldözött eleinkre, akiknek gyülekezeteiből nem egyszer elragadta az erőszak keze a hivatalos tanítót, s csak a hősiesen kitartó hívek maradtak együtt. Az egyház ilyenkor is él, habár súlyos hiánnyal megverten, ám a tanítás munkája - jól-rosszul - tovább folyik benne.

Jézus parancsa mindnyájunknak szól, és annak felelősségét és kiváltságát nem háríthatjuk el magunktól a hivatalosokra, sem nem engedhetjük meg sohasem, hogy ők magukhoz ragadják!

Aki ebben nem ért velünk egyet, az jöjjön, ünnepeljen velünk "anyák vasárnapját", s akkor majd igazat fog adni nekünk. Emlékezzünk csak meg róla, hogy mit köszönhetünk az édesanyáinknak, - túl azon, hogy fájdalmaik árán életet adtak nekünk, hogy sok törődéssel, önfeledt hűséggel, minden igényük és kényelmük megtagadásával átsegítettek gyermekségünk önállótlan évein, és hogy azután is, amikor már megálltunk a magunk lábán, földi őrangyalaink gyanánt kísértek el bennünket minden utunkon. Gondoljunk most arra, hogy mit köszönhetünk nekik lelkiekben, - éppen az Istenhez való viszonyunkat illetőleg!

S akkor kitűnik, hogy nagyon sokat köszönhetünk ugyan egyházunk hivatalos tanítóinak, akiket iskolánk padjain ismertünk meg, akiknek igehirdetését hallgattuk hétről hétre, akiknek pásztori szolgálatai egyébként is kiterjedtek életünkre, - de mindennél többet köszönhetünk az édesanyánknak. Az életünk végéig legmélyebben az az imádság zeng a szívünkben, amelyet őtőle tanultunk. Azok a képek, amelyeket Isten dolgairól akkor nyertünk, amikor felvett az ölébe és olvasgatta nekünk a bibliai történeteket, a legkitörölhetetlenebbek. Hitünk épületében a legszilárdabban azok az igazságok nyugosznak, amelyeket kíváncsi gyermek-kérdéseinkre ő adott válaszul a láthatatlan és örökkévaló dolgok titkairól. Nem volt hivatalos tényezője az egyháznak. Működését nem szabályozták rendtartások. Mégis ő volt a legnagyobb tanítónk. Amit az egyház hivatalos tanítóitól kaptunk, az csak kiegészítése, kiépítése, kimélyítése volt az édesanyánk tanításának.

Hát még a néma tanításai, amelyekkel napról-napra körülvett! Nincs az egyház hivatalos tanítóinak az az ékesszavú prédikációja, amely versenyre kelhetne vele! Hiszen őróla veszi mintáját és példaképét az egyház is, amikor anyaszentegyháznak nevezi magát. Az egyház hivatalosai sem álmodhatnak még legszentebb óráikban sem szebbet-nagyobbat a maguk hivatásáról, mint azt, hogy valamennyire megközelítsék és utánozzák az édesanyáink szerepét! Nem lehet nagyobb dicsőségük, mint ha szenvedést és gyötrődést vállalhatnak azért, hogy abból új élet szülessék e világra. Nem érhetik be kevesebbel, mint hogy az anyáktól eltanult éberséggel őrködjenek a rájuk bízottaknak sorsa felett, az anyák önkéntelen művészetével találják el a segítségnek legjobb módját, ahol szükség támad, és az anyák önmegtagadásával emésszék fel életüket, miközben megnövekednek a belőlük élők. Még a hűtlenekkel és megtántorodottakkal szemben sincsen élesebb fegyelmező fegyverük, mint az olthatatlan anyai szeretet néma szemrehányása, amely nem hagy nyugodni a távoli idegenben, hanem ellenállhatatlanul visszavonz. És nem lehetnek boldogabb óráik, mint azok, amelyekben egy-egy elfáradt tévelygő visszaérkezése az édesanya örömét ízlelteti meg velük, kinek imádságai utolérték a tékozló fiút, és hazahozták a megbocsátás ölelő karjaiba. Még az egyház hivatalos tanítóinak is, valóban, az édesanyáink a legjobb tanítómesterei!

Akik ismerik a keresztyén egyház történetét, azok jól tudják, hogy a külön tanítói rend, a papság tekintélyének megalapozásában senkinek sem volt olyan nagy szerepe, mint Augustinusnak, a nagy ókori egyházi atyának. Csodálatos, hogy míg más kérdésekben olyan nagy evangéliumi igazságokért harcolt, amelyeket a reformáció vitt később diadalra, tehát a reformátorok vezérlő szellemének tekinthetjük, addig ebben a kérdésben - azt lehet mondani - tulajdonképpen ő vitte diadalra a római egyház rendszerét. Ő véste bele eljövendő évszázadok lelkébe azt a gondolatot, hogy az egyház csak ott van, ahol a hivatalos tanítórend van. - Nem sajátos leckéje-e a történelemnek, hogy éppen ez a kimagasló egyházi tanító is főképpen és elsősorban az édesanyjának, Monikának köszönhette lelki életét? Az helyezte el benne a később kikelt életmagvakat. Hányódása-vetődése éveiben az imádkozott érte megható kitartással. És amikor megtalálta végre az igazi utat, annak volt mindenekelőtt joga elébe sietni és üdvözölni őt, mint tusakodásainak végre megérett gyümölcsét.

Tanítói hivatalt nem viselnek az anyák. De a tanítás ajándéka bőségesen kiáradt rájuk. És ezzel egyúttal a tanítás megbízatása is kiváltképpen való mértékben rájuk hárul. Adjunk hálát Istennek azért, amit tőlük kaptunk. És könyörögjünk azért, hogy egyházunkban sohase fogyatkozzék meg, hanem nőttön nőjön az édesanyák tanító munkája.

Akinek még egy meggyőző példára van szüksége, hogy a tanítói megbízás egyetemességét megértse, az jöjjön és ünnepeljen velünk "sajtóvasárnapot" is. Csatlakozzék hozzánk, amikor Isten előtt való hálaadással emlékezünk meg arról, hogy milyen szolgálatokat köszönhetünk az írott és nyomtatott betűnek, s amikor igyekszünk magunkban felszítani a felelősségérzetet is ennek a fontos ügynek a támogatására!

Ki tudná felmérni, mit végzett Isten e világban az Ő dicsőségére írott művek és azok elterjedése által! Hányan tehetnek bizonyságot arról, hogy legmélyebb élményeiket egy-egy csendes órában forgatott olvasmányuk támasztotta bennük! Hány nehéz kérdésre adtak nekünk feleletet olyan tanítómesterek, akikkel csak a betűkön keresztül találkoztunk! Hányszor öntöttek a lelkünkbe új bizakodást, és hányszor ragyogtattak fel előttünk új látásokat költők, akiknek az írott üzeneteibe merültünk el, és hányszor ragadtak láthatatlan magasságokba az énekszerzők strófái, amikor szárnyalásukra bíztuk magunkat! Amikor mi nem mentünk utána az Igének és nem kerestük fel az Isten házát, hányszor látogatott be hozzánk a mennyei világ követe egy-egy szürke egyházi lap köntösében, eszünkbe juttatva hanyagul elfelejtett magasabbrendű célokat, és kiemelve bennünket a fullasztó köznapiságból! Hány eset van arra, hogy minden keresztyén hatástól érintetlenül maradt embereket, akár távoli pogány népek világában, akár közeli pogány nagyvárosaink tömkelegében, egy-egy "véletlenül" kezükbe került irat ragadott meg és vezetett el a Jézus követésére!

Minek folytassuk a felsorolását ezeknek az áldásoknak, amelyek a keresztyénséget szolgáló irodalom által áradnak szét a világon. Amilyen hatalmas tényező az irodalom általában az emberiség életében, olyan előkelő szerepet tölt be az Isten ügye sorsában is. Amilyen nevezetes kultúrtörténeti esemény volt a nyomtatás feltalálása, ugyanolyan jelentősége volt az egyház történetében is. Amilyen tömegirányító tényező a mai világban a sajtó, olyan erős fegyver lehet és kell is, hogy legyen, a keresztyénség harcaiban.

Már most ez az egész szolgálat olyan életnyilvánulás, amely kívül esik az egyház intézményes körén, és jellegzetesen beletartozik a szabadon kiáradó kegyelmi ajándékok világába. Az irodalom és a sajtó is éppen olyan nem hivatalos és azért mégis óriási hatású tanítói szerepet tölt be, mint az édesanyák. Igazi írók írásai úgy születnek meg, hogy az független minden intézkedéstől, és csúfot űz minden szabályozási kísérlettel. De amikor megszületnek ezek az írások, nincs is szükségük semmilyen hivatalos jogosítványra. Élnek és hatnak. Tanítanak, éspedig sokszor jobban, mint akármilyen hivatalosan rendszeresített tanítás.

Az egyház hivatalos tanítóinak a sajtó nem hivatalos munkájával szemben is alázatosan el kell ismerniük, hogy sokszor hátrányban vannak, s nekik csak szerényebb szerep jutott osztályrészül. Kálvin János nagy tanítómester volt a genfi szószékben. Nem csak kortársai, hanem máig is milliók meríthettek tiszta és éltető Isten-ismeretet abból a szolgálatból, amelyet ő hivatalos forgolódásában végzett ott évtizedeken át. De kérdés, hogy ezt az egész szolgálatot nem éri-e fel egyetlen egy műve: "A keresztyénség tanításai"-ról szóló, amelyet 29 éves ifjú korában írt meg, amikor még semmilyen hivatalt nem viselt az egyházban, hanem csupán a benne élő kegyelmi ajándék szorongatta a munkára. - A mi magyar református múltunkból teméntelen áldás árad felénk abból a bizonyságtételből, amely eleink igehirdetőinek hivatalos tanítása során hangzott el. De ha jól megvizsgáljuk magunkat, hogy vajon minek volt legnagyobb része a magyar református lélek kialakításában, kérdés, hogy vajon a szálak nem azokhoz vezetnek-e el, akik nem hivatalos megbízásból, hanem a szabadon munkáló Lélektől indíttatva, ihletett órákban életre szülték zsoltárfordításunkat és dicséreteink szövegét, kegyességi irodalmunk drágagyöngyeit, és elterjedt imádságos könyveinket. - Sokszor, nagyon sokszor az a helyzet az irodalommal s annak terjesztőjével, a sajtóval szemben is, hogy az egyház hivatalos tanítói csak folytatják, gyümölcsöztetik, továbbplántálják azt a tanítást, amelyet az Isten már előbb nem hivatalos úton juttatott egyházának birtokába!

Áldjuk hát Őt nagy hálaadással az írások és a nyomtatványok gazdag szolgálatáért, és imádkozva dolgozzunk azért, hogy egyházunk fáján nagyra nőjön ez a dúsan termő ág is!

*

Két oldala van az igazság érmének. Lehet hangsúlyozni az egyházi hivatal fontosságát és szent méltóságát. És lehet vele szemben hangsúlyozni az egyház nem-hivatalos életének, a kegyelmi ajándékok szabad áradásának a döntő jelentőségét. Mindennek megvan a maga ideje.

Ha a mi egyházunk hasonlatos volna olyan hadsereghez, amelyben minden közlegény el van telve a harci vággyal, de az a veszedelem fenyeget, hogy hősi elszántságukban megfeledkeznek a fegyelemről, és nem hallgatnak tisztjeik vezénylő szavára, - akkor az éremnek a másik oldalát kellene felmutatni. Azonban én úgy látom, hogy nem ez a helyzet, hanem éppen az ellenkező. Olyan hadsereghez hasonlítunk, amelyben sokan, nagyon sokan rest pihenésbe merültek, mert úgy vélik, hogy ott van a sereg tisztikara, annak dolga a harcot folytatni! Ezért emeltem ki alapigénk egyetemes, mindnyájunkhoz szóló parancsát. Életbevágóan fontos a tisztek kara, de a győzelmet csak a hadsereg vívhatja ki a maga egészében. Ezt az utolsó közlegénynek is tudnia kell, és ahhoz kell tartania magát.

Ki van adva a királyi parancs a világ meghódítására: "Tegyetek tanítványokká minden népeket". Hogy állod meg a helyedet ebben a küzdelemben? Mindnyájan elküldettünk a tanítás missziójába, míg csak teljessé nem lesz a győzelem. Ismerd fel, és töltsd be benne a neked szánt részt! Nem fontos, hogy sokak vagy kevesek tanítására vagy rendelve. Csak végbemenjen általad a nagy parancs ott, ahova rendeltettél. "És íme Ő veled van minden napon a világ végezetéig!"

***

Textus: Máté 28, 18-20.

Ha összehasonlítjuk, testvéreim, a Máté evangéliumának ez utolsó verseit, amelyekben a mennyekbe távozó Krisztusnak a búcsúszavai vannak feljegyezve, azzal a történettel, amelyet az imént az Apostolok cselekedeteinek elejéről olvastam fel, s amelyekben szintén a mennybemenetel története van feljegyezve, feltűnhet nekünk egy fontos körülmény, egy nagy különbség a két elbeszélés között. Az t.i., hogy a Máté evangéliumának a végén magának a mennybemenetelnek a ténye nincs megemlítve. Hallatszik Jézusnak az utolsó szava: Imé, én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig, - és ehhez az evangélista még csak egy szót fűz, az ő csodálattal és hálaadással teljes szívének bizonyságtételét ebben az egy szóban: "ámen", de hogy az utolsó szó elhangzása után mi történt, hogy az a Krisztus, aki az imént még beszélt az ő tanítványaihoz, s az ő végakaratát közölte velük, ebből a mi világunkból, látható környezetünkből hogy tűnt el, hogy lépett át a mennyei világnak a láthatatlanságába, - erről egyetlen szó említés sem történik.

S azért mégis van e között és az Apostolok cselekedeteinek feljegyzése között egy rokon vonás, mert ott ugyan meg van említve, hogy felemelteték, szemeik elől eltakarták a felhők, de ha tovább olvasunk, rábukkanunk csakhamar egy nagyon érdekes tanításra, amelyben ott nyomban részesülnek a tanítványok. Ők utánanéznek az eltűnt Mesternek, megpróbálnak tekintetükkel áthatolni a fellegeken, hogy valahogyan még egyszer megpillantsák mennyei dicsőségében - s egyszerre megszólalnak az égi követek: Mit néztek mennyekbe? - S nekik szemüket le kellett venni az egek világáról, úgy sem láthatnak bele - s el kellett indulni arra az útra, amelyet búcsúszavaiban kijelölt nekik az ő Uruk. Mert az Apostolok Cselekedeteiben feljegyzett történetben is azon van a hangsúly, amire a Máté evangéliuma helyezi: legyetek nekem tanítványaim, Judeában, s a föld végső határain, - megbízlak benneteket - más szóval mintha azt mondaná: én láthatóan nem leszek már itt, ti járjatok szerte ebben a világban az én képviseletemben, és ha az én szavam nem hangzik már e földön, hangozzék a tietek, tanúskodjatok rólam. Amint itt olvassuk: "Elmenvén, tegyetek tanítványokká minden népeket."

Krisztusnak a mennybemenetele nagy titok, de megvan neki itt a mi földi életünkben a gyakorlati, a cselekvésünket igazgató parancsa, a missziói parancs, és ez a két dolog egymással elszakíthatatlanul összefügg. Ha Jézus Krisztus nem ment fel a mennyekbe - nincs missziói parancs, mert hova ment akkor? Alászállt az elmúlásba, összecsaptak az Ő feje felett is az enyészet hullámai. Volt egyszer - és nincs többé. Akkor tanítványai egy ideig őrizhették az emlékét, csünghettek minden egyes szaván, ami még a fülükben csengett, emlegethették cselekedeteit, amelyek mély nyomot hagyhattak lelkükben, de lassanként a feledés pora belepett volna mindent, mert elmúltak az évtizedek és évszázadok, és Jézusnak a neve ma nem volna más, mint egy történelmi adat, de nem származnék belőle erő és indíttatás, nem tartaná hullámzásban az emberiség lelkét mind máig, nem volna az Ő ügye terjeszkedő ügy, nem hatolna egyre tovább nemzetről nemzetre, míg egyszer az egész világot meghódítja. De mert Ő mennyekbe magasztaltatott és ott él, mint mindenek Ura, azért van missziói parancs, azért az Ő hátramaradt tanítvány csapata nem fejét vesztett árva család, amely szét fog szóródni, hanem láthatatlan Úr által vezényelt sereg, amely a kapott parancsra elindul, és az ő láthatatlan Urának vezérlete alatt halad mindaddig, amíg az egész világot az Ő uralma alá nem veti. Itt ebben a mi világunkban a Krisztus ügyének a terjedése, a kimeríthetetlen életképessége, az expanzitása a bizonysága és záloga annak, hogy Ő valóban mennyekbe ment és ott él, uralkodik mindörökre. Azért ezen a mai ünnepnapon erre irányítjuk mi is figyelmünket; nem mennyekbe nézünk, úgysem láthatunk bele. Nézzünk körül itt e világon, és tartsunk szemlét a mi Urunk nagy parancsának a teljesedésbe menése felett.

Ő kiadta az Ő királyi rendelkezését: "Elmenvén, tegyetek tanítványokká minden népeket". Hogy állunk ezzel a dologgal? Ezzel nézhetjük a magunk tanítványi voltát is, ha igazán az övéi vagyunk; ha valóság számunkra az Ő mennybemenetelének csodás ténye, akkor ránk is vonatkozik ez a törvény, nekünk is adatott ez a megbízatás. Teljesítettük-e? Évszázadról évszázadra mennyire haladt ennek a parancsnak megvalósítása, és mik a jövendő kilátásai?

Amikor ezeket a kérdéseket felvetem, testvéreim, máris visszhangzott egyiketek-másikotok lelkében az a borús, keserű kérdés, amely olyan sokszor hallatszik manapság a világban: Változtatott-e az emberiség sorsán a keresztyénség? - Mielőtt erre megfelelnék, mindenek előtt oszlassunk el bizonyos félreértéseket, amelyek megzavarhatják a tisztánlátásunkat. Amikor az Úr Jézus azt mondja: "tegyetek tanítványokká minden népeket", és aztán részletezi, hogy a keresztség által fel kell venni minden népből minden embert az Ő anyaszentegyházának lelki iskolájába, és ott azután meg kell tanítani mindazok megtartására, amiket Ő parancsol, - ne értsük ezt úgy, mintha Ő tanítványaiba bele akarta volna oltani azt a téves reménységet, hogy valaha is ezen a világon lesznek keresztyén népek a szónak teljes, szoros értelmében. "Tegyetek tanítványokká minden népeket" - igen, de nem lehet ezen a világon egyetlen népet sem úgy az Ő tanítványaivá tenni, hogy annak a népnek minden egyes tagja az elsőtől az utolsóig, kivétel nélkül az Ő tanítványa legyen. Ő az Ő tanítványai elé elejétől fogva olyan kilátásokat helyezett - előkészítette őket sokszor nyomatékos kijelentéseivel -, hogy ebben a világban nekik mindig ellenfelekkel lesz dolguk, küzdelem lesz az életük. Egy népet a Krisztus tanítványává tenni nem lehet úgy, hogy annak búzatáblájában ne legyen konkoly; hogy amikor az evangélium hálójával bevonjuk azt a népet, jó halakkal együtt ne fogjunk benne egy csomó hasznavehetetlent is. Keresztyén népek nincsenek abban az értelemben, hogy abban a népben mindenki a Krisztusé. S azért ilyen értelemben ne is keressünk keresztyén népet a mai világban sem, mert ha régebbi időben élhetett is ilyen álom, illúzió valakinek a lelkében, a mai világ leleplezte a valóságot: olyan nép, amely a maga egészében Krisztus akarata szerint él és magán viseli az Ő bélyegét, nem volt soha, ma sincs, és nem is lesz soha. Tanítvánnyá tenni egy népet, tanítvánnyá tenni minden népeket, ez nem jelent mást, mint befogni őket a Krisztus iskolájába, mint kiterjeszteni rájuk a Krisztus hatását, ismeretessé tenni Őt, éreztetni velük, hogy mit akar Ő; hívogatni, ösztönözni őket arra, hogy induljanak el az Ő nyomdokain; egy lelki sugárzás körébe beállítani őket, hogy annak a népnek a körében senki ne élhesse le életét úgy, hogy ne találkozott volna soha Krisztussal.

De hogy aztán a népek ebből mennyit fognak befogadni, hogy fognak erre reagálni, az más kérdés, és erre nincs más felelet, mint a régi, amelyet maga a Szentírás százszor is hirdet: hogy minden népben megvannak Isten választottai, akik megértik az Ő szavát, akik boldogan meghódolnak előtte, de rajtuk kívül mindig voltak és lesznek olyanok, akik még ha külsőleg utánozzák is a választottakat és magukra veszik is a keresztyénség uniformisát, a belsejükben, a lényegükben, maradnak változatlanul a régiek.

Viszonylagos tehát mindig egy-egy népnek a keresztyénsége. Azonban azt mondhatná valaki, hogy még ebből a viszonylagos keresztyénségből is keveset lát a mai világban; még annyira sem hatotta át a mennyekbe magasztalt Krisztus Lelke ezt a világot, amennyire pedig minden álomlátás és illúzió táplálása nélkül is elvárhatnánk. Nem látunk-e a mai világban is teméntelen arcátlan pogányságot, nyers önzést, kíméletlen erőszakot? Ezeket a népeket sikerült-e Krisztus tanítványaivá tenni?

Testvéreim, ne szépítsük a helyzetet, és mindjárt rá is térhetünk, hogy magukkal a tagadhatatlan nagy hiányokkal és bajokkal foglalkozzunk, de viszont ne is lássunk sötétebben a kelleténél; igenis, állapítsuk meg, hogy a Krisztusnak a Lelke nagy erejével és hatalmával áthatja a világnak népeit, és hogy az emberiségnek kétezer éves története, amely azóta lejátszódott, hogy Krisztus itt járt e földön, egészen más lett volna, mint amilyen lett a Krisztus által. Az Ő mennyei királyi székéből igenis belenyúlt a dolgok folyásába; igazgatta és kormányozta milliók lelkében a gondolatokat és érzéseket, mint ahogy az égen csendesen tovaszálló holdnak a fénye mozgásba hozza tengerek tömegeit s dagályt támaszt, úgy ébredtek évszázadokon át emberek milliói lelkében új vágyak, új törekvések azért, mert ott fenn élt az Ő dicsőségében, és uralkodott a Krisztus. És hogy ha ma annyi sebben vérzik az emberiség, és annyi gonoszság rútítja el a világnak képét, akkor ne felejtsük el, hogy ez azért van, mert az emberiség nem tud megbirkózni azokkal a feladatokkal, amelyeket az Úr Isten ma adott fel neki; bukdácsol, elveszti fejét, mert nem tudja még megjárni azt az utat, amely most nyílt meg előtte. De a jelennek ezekből a kudarcaiból, kiábrándító csúfságaiból, véres gyötrődéseiből, ne vonjuk le a következtetést a múltra vonatkozólag.

Ha valaki, testvéreim, egy gimnáziumnak az ötödik osztályában elbukik, az nem jelenti azt, hogy nem tanult addig semmit, hiába volt az ő iskolába járása, hanem igenis jelenti azt, hogy már egy nagy utat megtett, nagyon sokat megtanult, nagyon sok mindent elért, és ezek után érkezett újabb, nehezebb feladatokhoz, amelyeknek a nyitjára még nem jött rá. A jelenkornak a problémái éppen azért merülhettek fel előttünk, mert Krisztus már kétezer éven át vezérelte, nevelte, előbbre vitte az emberiséget. Mik a mai világnak a legsúlyosabb kérdései? - Az egyik ugyebár az, hogy a népek nem tudnak egymással békességben együtt élni, a másik az, hogy nemzeteken belül ott tátonganak félelmetes kérdéseknek nyílt sebei; hogy egy-egy nemzetnek a különböző társadalmi rétegei nem tudnak úgy összeműködni, hogy mindegyik megtalálja a maga boldogulását. - Miért merültek fel ezek a kérdések? Hiszen régebbi időkben arról szó sem volt, hogy a világ népeit össze kell fogni valami békés együttműködésbe, sem nem volt arról szó, hogy egy-egy nemzeten belül minden társadalmi rétegnek meg kell találni a maga jogos érvényesülését. Mindezek a kérdések azért merülhettek fel, mert előző korok hosszú nemzedékein a Krisztus Lelke emelte, fejlesztette a népeket úgy, hogy mindegyik szeresse a maga életét teljességében kifejleszteni, önálló lenni, szabad lenni, és az egyes nemzeteken belül minden egyes ember érezze a maga emberi jogait, méltóságát, és küzdjön azért, és követelje, hogy megadassék az ő része a nemzet közösségének minden javából. Az emberiség útja így vezet előre a Krisztus iskolájában, hogy régi megoldott kérdések után merülnek fel újabbak, nehezebbek, és hogyha egy-egy évszázadnak vagy történelmi korszaknak az osztályában már elvégezte az emberiség a maga tanulmányát, nem kap olyan bizonyítványt, hogy többé nem kell tanulnia, hanem magasabb osztály következik, ahol még bonyolultabb feladatok előtt áll. Nem csoda, hogyha olykor elakad: az akadás nem azt jelenti, hogy semmi sem történt még; hogy a tanítómester tehetetlen volt elejétől mindmáig; hogy a Krisztus iskolája rossz volt és haszontalan volt; csak azt jelenti, hogy a tanítványok gyarlók, hiába tanultak a múltban nagyon sokat, a jelenben mégiscsak megoldhatatlan feladatokba ütköznek, és magukat megalázva sok mindent elölről kell kezdeniük; alaposabban kell figyelniük a tanítómesterre.

De ugyanakkor, testvéreim, nem rejtegethetjük, és nem titkolhatjuk magunk előtt azt a tényt, hogy a Krisztusnak ebben a nagy világ iskolázásában, minden népek tanítvánnyá tételében, vannak nagy bajok. Vajon nem azért-e, mert rossz volt a módszer? Hiszen igaz, hogy az Úr Jézus Krisztus az ő búcsúparancsához fűzött szavaiban maga vállalja azt, hogy Ő lesz ennek az iskolának a vezetője, mert Ő itt lesz mivelünk minden napon a világ végezetéig, mégis a gyakorlati munka végzését rábízza az Ő tanítványaira: "Elmenvén, tegyetek tanítványokká minden népeket". - Vajon jól csinálták-e, és jól csináltuk-e? Volt idő, amikor ennek a parancsnak a szolgálatában olyan módszert alkalmaztak, amit elemi iskolainak lehet nevezni, mert az elemi iskolai növendéktől nem kérdezik: akar-e iskolába menni, vagy nem; egyszerűen befogják, kényszerítik. Valamikor így fogták be erőszakkal a népeket a Krisztus iskolájába; karhatalommal hajtották őket a keresztvíz alá. Muszáj volt nekik a keresztyén egyházba belépni, és mint ahogy az elemi iskolában nem kérdezik meg a növendék véleményét semmiről, hanem felülről lefelé a tekintély szavával végzik a tanítási munkát, ugyanúgy nevelték a Krisztus iskolájában évszázadokon keresztül a népek nagy tömegét; nem volt más dolguk, mint meghajolni, engedelmeskedni, a felülről diktált igazságot elfogadni. Nem csoda, hogy ez a módszer nem sokáig élt, ez ellen fellázadt a népek lelki önállósága, és lerázták magukról ezt a kényszerű igát.

Jött egy másik módszer, azt mondhatnánk, hasonlítható az egyetemen szokásos tanítási módszerhez, amely az önkéntesség elvén épül fel. Aki beiratkozott egy egyetemre hallgatónak, attól nem kérdezik meg napról napra, hogy ott volt-e; az előadásokat megtartják, ő vagy meghallgatja, vagy nem; rá van bízva, szabad ember. Ha érdekli az a tárgy, amiről az előadás szól, és önként elmegy, nap-nap után meghallgatja az ő tanárait, ott van; egyébként pedig azzal tölti az idejét, ami neki jól esik. Ma is ez a módszer uralkodik a Krisztus iskolájában: a tanítás folyik, senkit nem kényszerítenek, hogy ott legyen és meghallgassa az Ige hirdetését. Vannak buzgó lelkek, akiket odahajt a vágy, az érdeklődés, de többen vannak, akik a maguk szabadságával élve, máshol vannak. Ez sem jó módszer, mutatják az eredményei.

Vajon nem kell-e lassanként a Krisztus nagy világ-iskoláját átalakítani egy újabb módszerre, ami nem is volna egészen új, az első időkben is azt követték. Arra a módszerre, amelyet manapság igyekeznek alkalmazni felsőbb tanítási intézetekben, amelynek az a lényege, hogy tanító és tanítvány között mintha megszűnnék a különbség; munkatársakká lesznek, mindegyik részt vesz a tanítás tevékenységében. Nem lehet persze nagy tömeggel folytatni ezt a módszert, kisebb csoportok kellenek hozzá, ahol mindenki a maga szemével láthat, a maga kutatásait végezheti, és a maga eredményeiről számolhat be, és összeszedve a tapasztalatokat, amelyet szereztek, egymást taníthatják voltaképpen, és így együtt nőnek az ismeretben. A tanító egy-egy ilyen csoportban csak vezető munkás, aki a tanítványokat ösztönzi; azoknak maguknak is el kell végezniük a maguk vizsgálódását, nekik is meg kell szólalniuk, el kell mondaniuk: mit láttak, nekik is tanítaniuk kell a többieket.

Ez volt a keresztyén egyház ősi módszere: nincs benne kényszer, csak az vesz részt benne, akit hajt a lelke, de a szabadság, ami benne uralkodik, nem azt jelenti, hogy egy valaki kínálja a tudását, és a többiek vagy meghallgatják, vagy megunják; a szabadság azt jelenti, hogy mindenkinek felébred a tevékeny részvétele: mindenkinek magának kell megnyitni szemét, hogy meglássa a Krisztus igazságát, és mindenkinek bizonyságot kell tenni arról, hogy mit látott.

"Elmenvén, tegyetek tanítványokká minden népeket" - ez elejétől fogva nem azt jelenti, hogy egynéhány ember elmenvén, tanítja a népeket, a többi pedig hallgatja; ez a parancs szólt minden keresztyénhez, a legegyszerűbbhöz is, az apostolok mellett az első keresztyén gyülekezetek legkisebb tagjaihoz is. Mindegyiküknek ki volt osztva a feladat, egy sem volt, aki azt mondhatta: mit tanítsak én, magam sem tudok semmit; mert igenis, tudott mindegyik valamit. Mindegyiknek volt valami szent bizonyossága, Istentől kapott ajándéka; mindegyikük megízlelte az Isten irgalmát, felemelő, vigasztaló erejét, bűnbocsátó kegyelmét; mindegyik látott valamit a Krisztus dicsőségéből, és ezért mindegyikükre rá volt bízva a felelősség: taníts meg erre másokat is, szólalj meg te is, tégy bizonyságot.

És az első keresztyén gyülekezetek így alakultak együttműködő kis csapatokká, amelyekben nem a vezérek hadakoztak, akiknek a háta mögött a közkatonák csendben lapultak, hanem minden közkatona is forgatta a maga fegyverét. Ennek volt köszönhető, hogy annak az első nemzedéknek majdnem sikerülhetett minden népeket tanítvánnyá tenni alig néhány évtized alatt. Ha ez a lelki hadjárat később meglassult, elakadt, azért történt, mert ezt az ősi módszert elhanyagolták. És hogyha ma arra vágyunk, hogy új lendületet vegyen a Krisztus Igéjének tanítása, és a mai emberiséget áthassa az Ő Lelkének kovásza, vissza kell térnünk ehhez a régi módszerhez: meg kell értenünk, - és éppen ma, az Ő mennybemenetelének ünnepén kell megértenünk -, hogy szól mindnyájunkhoz a parancs: "Elmenvén, tegyetek tanítványokká minden népeket". Ne várjátok összetett kézzel, hogy ezt másvalaki végrehajtja helyettetek; ebből mindnyájatoknak ki kell venni a magatok részét ott, ahol alkalmatok van. Mindnyájan találkoztok emberekkel, akiknek nagy szüksége van a Krisztus igazságára, és ha jól vizsgálódtok, rájöhettek, hogy éppen a ti lelketekben van elraktározva az Isten kegyelméből az az ajándék, amelyre a másik embernek szüksége van; csak forgalomba kell hozni most a ti lelki javatokat. Mozgósítani kell az egyház laikus erőit, mert az egyház hivatalos vezetői, ha a lelküket kiadják is, és ha százszor annyian volnának is, és ha tökéletesen végeznék is a maguk munkáját, - a krisztusi tanítás egyetlen lépést sem tehet mindaddig, amíg az egyház minden rendű és rangú tagja, - férfiak és nők, ifjak és öregek - el nem indulnak, bele nem vetik magukat a nagy missziói parancs teljesítésére.

Vonatkozik ez a parancs távoli népekre. Igen, az ő ügyüket is szívére kell, hogy vegye az anyaszentegyház minden tagja, és közelebbről nekünk, református keresztyéneknek le kell már törölni azt a szégyenfoltot, hogy egész a legutóbbi évekig mi voltunk az egyetlen evangéliumi felekezet, amely nem vett részt a pogány misszió nagy munkásságában, hanem hagyta azt másokra, hadd végezzék el mások.

De ugyanúgy, ahogy vonatkozik ez a parancs távoli népekre, vonatkozik - és elsősorban - a mi magunk népére. Már az Ő mennybemenetelének reggelén így szólt Jézus tanítványaihoz: Legyetek nekem tanúbizonyságaim Jeruzsálemben - először abban a nagy városban, ahol éltek; - azután Júdeában - abban az országban, amelynek az a fővárosa; - azután Samáriában - a szomszédban, azok között, akik gyűlölnek titeket, és akiket ti is megvettek, - és tovább, tovább, mind a Föld végső határáig.

Mi kell ehhez, testvéreim? Megmondja világosan Igénk: "Elmenvén, tegyetek tanítványokká minden népeket." El kell indulni. Ha az első tanítványok ott maradtak volna örökre Jeruzsálemben, egyetlen nép sem lett volna Krisztus tanítványa; nem alakult volna ki a keresztyén egyház, keresztyén műveltség, s nem volnánk itt a mai világban. De még ha lett volna hajlandóságuk, akkor is gyengék voltak, szegények, tapasztalatlanok, felkészületlenek; összehúzódtak volna, összebújtak volna, Jeruzsálemben maradtak volna, - de ez nem volt összeegyeztethető a mennyekbe felmagasztalt Krisztusnak a valóságával. Ha a Krisztus felment a mennyekbe, annak az a konzekvenciája, - ami meg is történt akkor, és néhány nap múlva mi is hálásan fogunk visszaemlékezni rá -, hogy onnan felülről Ő az Ő Lelkét kiterjesztette. Onnan felülről, indító erőket árasztott a szívükbe; hajtotta, mozgatta, éltette és lendítette őket, és azért nem maradhattak egy helyben: elindultak és elmentek minden néphez, és hol nagyobb lendülettel, hol elfáradva, de mindig kiújuló erővel folyt világjárásuk.

S kiújul ma is egyes emberi szívek mélyén, hogy komoly valóság a Krisztus mennybemenetele. Ő ott él és uralkodik; Őhozzá feltekinthet a hívő lélek a magasságba, és tudja, hogy ott van az ő Ura, a Krisztus, dicsőségében és hatalmában. S az a lélek nem maradhat mozdulatlan; mintha villamos ütés érné, meg kell mozdulnia, el kell indulnia, részt kell vennie ebben a nagy lelki karavánban, amely viszi a Krisztus üzenetét minden néphez.

Legyen számunkra ez a mai ünnep is alkalom, amikor hálát adunk az Istennek, hogy mi mennyben tudhatjuk a mi Megváltónkat; hassa át lelkünket a szó: Elmenvén... - talán nem is kell messzire, de valahova el kell menni; talán nem kell szárazföldeken átutazva valahol hajóra szállni, hogy tengeren túlra érkezzünk el; talán csak pár lépést kell tennünk, de valamerre el kell indulnunk, mozgásba kell jönnünk, hogy lerójuk a magunk szolgálatát. És ne kérdezd: mit érhet az én szolgálatom - csepp a tengerben -, mit változtathat a világ képén, ha azt az egy-két embert megtanítom arra, amire Krisztus megtanított engem? Ne mérd a magad erejének kicsinységét a világ szükségének mérhetetlen nagyságához. Ez nem a mi dolgunk, a mi dolgunk az engedelmesség: menjünk oda, ahová küldetünk, végezzük el a missziót, ami ránk bízatott; tegyünk bizonyságot, szólaljunk meg, és mondjuk el, amit mi kaptunk a Krisztustól; valahol akad valaki, akiről tudhatjuk, hogy neki ez hasznára válhat. A többi azután Annak a dolga, Aki felettünk él, uralkodik. Ő a vezére ennek a lelki hadseregnek, s nem a közkatona dolga a haditervet mérlegelni, neki a parancsot kell végrehajtani, s bízni abban, hogy aki odaállította a helyére, tudja, miért tette.

Neki adatott minden hatalom égen és földön, Ő vezényli az Ő seregét; mindennap megmondja mi a teendő, - lelkünk nyugodt, mert el fog jönni az az idő, amikor valóban minden nép az Ő tanítványa lesz. A mi dicsőségünk az lesz, akkor fogja Ő a győzelem koszorújával övezni fejünket, hogy mi engedelmesek voltunk, s megtettük, amit tehettünk.

***

(1929. VI. 15. Gyulai Pál utca.)

"És elcsodálkoztak mindnyájan annyira, hogy egymás
között kérdezgették, mondván: Mi ez, micsoda új
tudomány ez, hogy hatalommal parancsol a tisztátalan
lelkeknek is, és azok engedelmeskednek neki?"
Márk. 1, 27.

Nem kísért-e meg bennünket bizonyos fájdalmas irigység, amikor olvassuk, hogy milyen megragadó hatással volt Jézus első hallgatóira? Az újdonság varázsával ejtette foglyul készületlen, mit sem sejtő lelküket. A megszokás poros útját taposva gyűltek össze a kapernaumi zsinagógába, hogy végigcsinálják szombatnapi ájtatosságukat, - és ott milyen meglepetés várt rájuk! Jézust hallották és látták, akihez foghatót még sohasem hallottak vagy láttak. Nem csoda, hogy mint a megbolygatott méhkas, úgy zeng-zsong ez a gyülekezet az istentisztelet végeztével. Meglepetésükből felocsúdva, álmélkodva tárgyalják kisebb-nagyobb csoportokban: mi ez? micsoda új tudomány ez?

Nem panaszkodhatott Jézus, hogy nem keltett fellépése elég nagy érdeklődést. Amerre járt, futótűzként terjedt a híre, és kíváncsian sereglett a tömeg meghallgatni és megismerni Őt. Újdonság volt még Jézus és az Evangélium.

Milyen más a mi helyzetünk! Hányszor kívánnánk, bárcsak pogányok között élnénk, akik még soha nem hallották Krisztus hírét, hogy az újdonság meglepő erejével beszélhessünk róla! Így, akik körülvesznek minket, mind ismerik, gyermekkoruk óta hallották és tanultak róla; megszokták, hozzáfásultak, - és közömbösen unják már, ha róla van szó. Ez a keresztyén egyház nagy problémája ma: megküzdeni azoknak a tömegeknek a közömbösségével, amelyek számára az Evangélium már túlságosan ismerős dolog. Hogyan lehetne újra az újdonság ragyogó fényében elébük tárni, hogy feleszméljenek és felujjongjanak reá?

És e mögött a nagy kérdés mögött ott van egy mindnyájunkhoz közelebb eső: az önnön lelkünkben is milyen sokszor bekövetkezik ez az elfásulás Krisztussal szemben. Sóhajtva gondolunk vissza arra az időre, amikor először nyílt meg a szemünk dicsőségének meglátására. Milyen boldogok voltunk akkor, hogy örültünk felfedezésünknek! Azóta mindennapivá vált számunkra, elvesztette első varázsát, és azzal együtt odaveszett a belső életünk frissessége, hálateltsége. Hogyan szerezhetnénk vissza az elmúlt "első szerelmet"? Hogyan tehetnénk állandóvá lelkünkben azoknak az álmélkodását, akik először, mint "új tudományt" hallották beszédét?

Amikor ezekre a kérdésekre feleletet keresve, megvizsgáljuk, hogy mi volt a titka Jézus feltűnést keltő, újdonságszerű fellépésének, mindenekelőtt az ragadja meg a figyelmünket, hogy nem beszédének a tartalma hatott oly rendkívüli módon. Nem hirdetett semmiféle káprázatos új bölcsességet. Nem az tűnt fel hallgatóinak, amit mondott, hanem ahogyan mondta. Voltaképpen Jézus nem is tanított, különösképpen működésének elején, semmit, ami önmagában véve valami rendkívüli és szokatlan lett volna. Ami az Újszövetségnek és a keresztyén egyháznak új igazsága, sajátos gazdagsága, azt mind nem annyira tanításában nyújtotta Jézus, hanem isteni kijelentéssel teljes életében és halálában. Amit tanított, az lényegében véve nem volt "új tudomány", - és mégis úgy hatott, mint "új tudomány". Régi, ismerős igazság volt, - és mégis új ismeretség volt Őtőle hallani. Amit évszázadok óta hirdettek és sürgettek az Isten régi küldöttei, az nála "új parancsolattá" lett.

Miért, mi által? Ezt kell nekünk is megértenünk. Mert nyilván ezen a nyomon kell nekünk is haladnunk. A keresztyén egyház sem törekedhet arra, hogy új Evangéliumot találjon ki, és azzal keltse fel maga iránt az új szenzációkra vágyó világ figyelmét, sem a magunk egyéni élete számára nem igényelhetünk valami új, a régin túltevő Krisztust. A réginek, az ősinek kell új varázserővel hatnia, és nem benne magában van a hiba, ha megszokottá szürkült, hanem abban, hogy nem látjuk és nem láttatjuk igaz valójában.

"Hatalommal való" az Ő tudománya, ez volt az első, ami feltűnt hallgatóinak. Éles ellentétben látták azokkal, akiknek a tudományát máskor hallgatták: "Elálmélkodtak az Ő tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók." Micsoda "hatalom" az, amiről az evangélista ismételten feljegyzést tesz? Ha az Evangélium eredeti szövegét olvassuk, abból kitűnik, hogy mindannyiszor a "hatalom" fogalmának egy bizonyos árnyalatáról van szó. Nem arról a hatalomról, amelynél fogva valaki képes érvényt szerezni az akaratának, hanem arról, amelynél fogva joga van erre. Nem az erő, hanem az illetékesség, a felhatalmazottság benyomása volt az mindenekelőtt, amit Jézus hallgatóiban keltett.

Ez volt a nagy különbség közötte és az írástudók között. Azokat végig lehetett hallgatni minden komolyabb következmény nélkül. Lehetett gyönyörködni szellemes törvény-magyarázataikban, lehetett bámulni csodás jártasságukat, amellyel a régi mesterek véleményeit idézték, lehetett kíváncsian követni perlekedő érveik harcát, és várni, hogy mi lesz a döntés benne, - de végeredményben a hallgatók lelke érintetlen maradt, úgy mentek el, amint jöttek. Az írástudókra csakugyan ráillett az a formula, amivel sok prédikátor be szokta vezetni textusát: "Előttetek tartandó egyházi beszédem..." Ők a hallgatók előtt beszéltek, mint ahogy a zenész a közönség előtt produkálja magát.

Jézus a hallgatóihoz beszélt. Aki Őt hallgatta, azonnal megérezte, hogy valami beavatkozás történik az életébe; annak, akivel szemben áll, köze van a legrejtettebb énjéhez; ki van szolgáltatva neki. Nem csoda, hogy beszédének ezzel a "hatalmával" kizökkentette Jézus a kapernaumi gyülekezetet megszokott nyugalmából.

Ez a "hatalom" volt az, amivel egész működésén végig felidézte maga körül az érzelmek viharát. Közömbös senki sem maradhatott iránta, akivel érintkezett. Mindenütt úgy lépett fel, mint akinek beleszólása van az emberek dolgaiba, mint akinek küldetése van arra, hogy irányítson, rendelkezzék, vezessen és uralkodjék. Lehetett ellene lázadni, lehetett dühösen lerázni akarni ezt a beavatkozást, ha az ember nem adta át magát boldogan neki, mint Urának, de azt senki sem mondhatta, hogy őt ez a Jézus nem érdekli.

S amikor búcsúzó-félben volt e földi világtól, belevéste a tanítványok lelkébe azt az igényét, hogy Ő ezt a "hatalmát" nem akarja elveszteni továbbra sem, sőt ellenkezőleg, - ennek a "hatalomnak" az élével bele akar nyomulni az egész emberiség, minden népek és minden korok életébe. Halála előtti imádságában kifejezésre jut az a tudata, hogy az Atya "hatalmat adott neki minden test fölött, hogy örök életet adjon az övéinek". És a megdicsőülés küszöbén ezzel búcsúzik híveitől: "Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön, tegyetek tehát tanítványaimmá minden népeket."

Rácáfoltak volna erre az évezredek? Elvesztette volna már Jézus a "hatalmát" a mi nemzedékünk felett, és ezzel együtt azt a kilátását, hogy tanítványaivá lesznek a mai emberek, örök életüket találva meg benne? Ha él közöttünk olyan Jézus, akiről ezt el lehet mondani, annyi bizonyos, hogy az nem az igazi Jézus, hanem legjobb esetben csak halvány árnyéka az igazinak. Őneki ma is megvan ugyanez a hatalma a szívek felett; ugyanolyan megkapó erővel hat ma is a lelkiismeretünkre, és ugyanolyan lerázhatatlan igénnyel követeli ma is az irányítás jogát az életünk felett. És ezért ma is és örökké megmarad az érdekessége, az újdonsága.

Csak érezzük meg és éreztessük meg az emberekkel Jézusnak ezt a "hatalmát", amellyel belenyúl az életünkbe, - és napról napra fel fog hangzani a kiáltás: "micsoda új tudomány ez?" Jézus nem változott és nem változik, "ugyanaz tegnap és ma és mindörökké," - magában véve változatlan, ősi valóság Ő. De változik és napról napra újul maga az élet, - és ezért szüntelen új fényben ragyog Jézus is, mihelyt ezzel a folyton változó élettel kapcsolatban látjuk Őt. Állítsátok Jézust a hittan-kifaragta piedesztálok magaslatára, vagy tegyétek be a kegyes érzések tömjénfüsttől ködös szentélyébe, és az emberek - ti magatok is - nemsokára közömbösen fogtok elsietni mellette, mint ahogy régi időkből itt maradt szentszobrok mellett elrobog az utcai forgalom, ügyet sem vetve rájuk. De érezzétek meg Jézusnak "hatalmát", mely neki adatott a mindennapi életünk felett, vigyétek be Őt, irányító jogával a valóságba, - és nem kell félnetek, hogy valaha is elveszti az újdonság ingerlő varázsát.

A Duna vize ugyanaz forrásától el a tengerbe torkollásáig, akár halmos vagy lankás vidékeken folyik át, akár sík földnek nádasai között hömpölyög, akár szirtek szorosai között kavarog, - ugyanaz a víztömeg. És mégis, mindig új a folyam képe. Mert változik a part, amely között halad.

Csak árasszuk bele a régi Krisztust a mi korunk medrébe, - csak érezzük meg, hogy mennyi mondanivalója van neki éppen a jelen izgalmas kérdéseihez, - éreztessük az Ő fejedelmi "hatalmát", és le fog hullani a szemekről az unottság hályoga, ámulva fognak reátekinteni az emberek, mint "új tudomány" hirdetőjére. Lesznek a keresztyénségnek ellenségei továbbra is, de nem kell majd panaszkodnia, hogy a közöny fala zárja el útját a tömegektől.

És ugyanígy a magad személyes életében is, testvérem! Mások a kérdéseid ifjúkorodban, mások a harcaid, amikor az ifjúság évei elszálltak, és mások a panaszaid aggkorodban. Soha magát meg nem ismétlő kaleidoszkópként váltakoznak az életed körülményei, viszonyai, feladatai, megpróbáltatásai. Ne őrizd Jézust valahol ott a hátul hagyott múltban; nem csoda, hogy akkor érdektelenné válik számodra és kihal a szívedben a szeretete. Érezd meg az Ő hatalmát, amellyel most közelít feléd, és a jelenben akarja kezébe venni életed kormányát. És így vidd magaddal, mint napról napra változó sorsod Urát és megszentelőjét. Meglásd majd, milyen meglepő, új tudomány lesz az Ő szava minden egyes reggel, amint célokat tűz ki eléd, és minden este, amikor gyarló számadásodat bíztató jósággal fogadja.

Beszédének az élet velejéig ható élén kívül volt még valami, amivel Jézus csodálatba ejtette hallgatóit: "Micsoda új tudomány ez?" - kérdik - "hogy parancsol a tisztátalan lelkeknek s azok engedelmeskednek neki?" Nem csak tanítani hallották Jézust, - cselekedni is látták. Tanítása ott a szemük előtt megállta mindjárt a nagy próbát is. Mert méltán felmerülhetett azokban, akik elcsodálkoztak Jézus fellépésének kihívó, hatalmas voltán, az a kérdés, hogy ha tagadhatatlanul hivatottnak látszik is az életet irányítani, - de képes is lesz-e erre minden nehézség ellenére? Lesznek majd fogékony szívek - gondolhatta valamelyikük, - akik könnyen átengedik magukat hatásának, s azokra rá fogja nyomni az Ő bélyegét; de mit tehet azokkal, akik ellenállnak, akiknek az élete annyira eltérő irányban halad az Ő tanításától? Hangoztathatja, és éreztetheti ám az ilyenekkel, hogy neki joga van megzavarni őket eddigi útjukban, és megmutatni nekik az igazi utat, - de mi haszna? Amikor nekik már természetükké vált a helytelen út, mit segít rajtuk az, hogy Jézus olyan megragadóan, meggyőzően beszél a helyesről?

Ezekre a kérdésekre hamar megkapták a feleletet a kapernaumi istentisztelet résztvevői. Nem csak olyanok voltak közöttük, akiknek lelke alakítható viasz volt a Mester kezében, - volt legalább egy olyan is, aki nyilvánvalóan dacolt az Ő alakító, irányító szándékával. Volt közöttük egy szerencsétlen, megromlott, megbomlott lelkű ember, - egyike azoknak, akiktől olyan népes volt akkortájt Palesztina és környéke, - akiknek lelki világa úgy ki volt forgatva sarkaiból, hogy borzalmas romlásukat az emberek egyenesen ördögi megszállásnak tulajdonították. S ami még kétségbeejtőbb mérőfoka lelki egyensúlyuk felbomlásának: ők maguk is, elveszítve normális öntudatukat, a rontó ördögi szellemet érezték csak bensejükben, s annak nevében gondolkoztak és beszéltek.

Nos, hogyan viselkedett Jézus ezzel a megrongált lélekkel szemben? Elkerülte-e, meghátrált-e előle, zavarba jött-e, amikor az istentisztelet feszült, figyelő csendjébe belehasított az ördöngős kiáltása: "Mi közünk nekünk hozzád, názáreti Jézus?" - Nem, a beteg léleknek ez a kiáltó tiltakozása már azt bizonyította, hogy hozzája férkőzött Jézus. És mennél jobban űzte volna magától, annál inkább közeledett hozzá Ő, a hatalommal szóló. Valamennyi hallgatója közül éppen őhozzá, mintha a többiek ott sem lennének. Elébe lépett, szeme a szemébe mélyedt. Erős, nyugodt szavával ráparancsolt, és - csoda történt. A régi, romlott, zavart öntudat engedelmesen elnémult. Utoljára meggyötörte még áldozatát, de a búcsúzás kínjaiból csakhamar kibontakozott az eredeti, tiszta, világos, egészséges "én". És az emberek elámulva szemlélték egy újjászületett léleknek a csodáját.

Nem csak jogcímét érezteti tehát Jézus arra, hogy életünket irányítsa, hanem képes legyőzni minden ellenállást, ami szívünkben elébe áll. Parancsszavára erejét veszti a legmegrögzöttebb régi szokás, mely bilincseiben tartott. Ránktapadt bűnök burka lehull a lelkünkről, és belőlük megújhodva kelünk ki friss, tiszta életre. Ereje van Jézusnak arra, hogy megtörje a múlt minden rontó emlékének és örökségének hatalmát, és szabadokká tegyen egy új kezdetre. Ez a kegyelemnek örök csodája, amivel telve van egész élete. A bűnösökhöz jött, hogy megmentse; a betegekhez, hogy gyógyítsa. Nem a kész lelkeken akart könnyű simítást eszközölni, hanem az alaposan csődbe jutottakon akarta megmutatni újjáteremtő hatalmát.

Nem csoda, hogy elámultak az emberek rajta, az ördöngős megmentésén, és nem csoda, hogy imádatteljes csodálattal ragaszkodtak hozzá mindazok, akik maguk is életük új korszakát számították a Jézussal való találkozástól. Az ilyen csodák Jézusa nem lehetett érdektelen. Mint a szürke hétköznapok sivatagából kivirító oázis, úgy vonzotta messziről magához a vágyakozó tömegeket.

És vonzza ma is. Csodák művelője nem avulhat el, nem veszítheti el az újdonság varázsát, - mert a csoda maga a megtestesült újdonság. A csodának lényege éppen a meglepő, a szokatlan, a váratlan. Az ellentéte, amit természetesnek, törvényszerűnek szoktunk nevezni, abban áll, hogy mentes minden újdonságtól. Ami természetes és törvényszerű, az mindig bizonyos okok okozata, ismert előzmények következménye, régebbi történések folyománya, - mindig a múltnak az uszálya, melyet maga után von.

Milyen jól ismerjük az emberi életből is az egymás utáni fejleményeknek ezt a szolgai láncolatát! Hogyan érezzük sokszor, amint a jellemünk napról-napra, egyik tettről a másikra megmerevedik, és haladunk lassan-biztosan lefelé a lejtőn, szinte előre tudva, hogy holnap még mennyivel kedvetlenebbek, még mennyivel önzőbbek, még mennyivel cinikusabbak leszünk.

S ugyanígy korszakok nagy tömegélete is, úgy rásiklik az élettelen erők játékának ez útjára. Népek, fajok, osztályok vetik ma a szélnek magvait, és látjuk már, amint holnap sötéten tornyosul a fejünk fölé a vészes vihar aratása. Olyan természetesen, olyan előre várható biztossággal következik be minden. Befészkeli magát az ártó szellem, - s a többi megy magától, az áldozat maholnap már önmagát sem ismeri, mindenestől fogva a romlás beszél belőle.

De egyszerre jön a fordulat, - történik valami, amit nem lehetett előre megjósolni, és nem lehet levezetni, megmagyarázni az előzményekből, jön a jézusművelte csoda újdonsága. Tegnap azt hittük, hogy ma még szorosabban fog markában tartani a bűn, aminek ördöge megszállott, és ma Istennek forró hálát adva, szabadoknak érezzük magunkat. Az utunk nem lejjebb vitt még néhány lépcsőfokkal a lejtőn, hanem egyszerre reményteljesen, diadalmasan a magasba fordult, - emelkedőnek indult.

És a kornak lelke, a népnek szíve is, mely fokról-fokra zsugorodott, pusztult az átok alatt, mely megülte, egyszerre csak lepattantja magáról a gonosz varázs erejét, és megújhodásnak lendül titkos erőktől ihletve.

Amíg Jézus ilyen csodákat művel, meglepetésként fogja gazdagítani a világot, és ahol meglepetések vannak, onnan száműzve van a fásult unalom. A démonűző Jézus örökké érdekes újdonsága marad az életnek!

De ennek az ördögűzésnek valóságnak kell lennie! Ezen fordul meg a keresztyénség jövője a mi számunkra, és az egész emberiség számára. Illúzió-e, vagy igazság-e az, amikor "Szabadítónak" nevezi a Biblia Jézust? Bizonyítja-e, vagy cáfolja-e az én életem, az én egyházamnak élete azt, hogy Jézusból új erőbeáradások történnek sorsunkba, s ez áradó új erők megküzdenek minden ártalommal?

A középkor naiv hite azt vallotta, hogy kísértetjárás idején sincs mitől félnie annak, aki keresztet vet magára, vagy keresztet visel magán. A kereszttől megfut a gonosz szellem. Babonás hiedelem és - mégis: igazságot prédikál. A Kereszt ördögűző hatalmát nem kevésbé, hanem még sokkal jobban kell hinnünk és hirdetnünk, mint ez a gyermekded képzelődés. Nem a jelképben, nem az ékszerben, hanem abban, aminek mindez gyarló, szegényes emlékeztetője csak: a golgotai áldozatban, az embert halálig szerető Krisztusban erő van, mely elől hátrál minden embert rontó-emésztő sátáni hatalom. Akinek lelkébe Ő belevésődik, a fölött elveszti uralmát a gonosz; az szabad, az tiszta, az boldog, az megújhodott...

Ezt éljük, ezt valósítsuk meg, s akkor magunk is napról-napra új csodákra ébredünk életünk mélyén; a Krisztus szabadító-segélő hatalmának új bizonyságaira, amikért szünetlen csodálattal fogjuk Őt áldani. S ahol újjáteremtett szívek élik a maguk testvéri közösségét a keresztyén egyházban, ott a környező nagy világ is ámulva fog feleszmélni. Csodájára fog járni az "új tudomány"-nak, és mohón fogja magába szívni, - démonoktól gyötört, kifosztott, szegény világ -, az új szabadság életét.

*

Ne féltsük Jézust az elavulástól. Csak hagyjuk az igazit szóhoz jutni. Azt, aki nem ül modellt nekünk, hogy mi megrajzoljuk róla a magunk véleményeit, hangulatos képeit, - hanem aki maga a Mester, és erős kézzel nyúl felénk, hogy az Ő gondolatai szerint mintázza a mi életünket. És ha - talán amint így elmélkedünk ezekről - megérzed a keze érintését, testvérem, ne vond ki magad alóla. Ha szólna is benned az ördög: "Mi közöm nekem hozzád, ó Jézus?" - csak maradj előtte, szemtől szembe Vele. Az ellenkezés démonát Ő elnémítja majd, és megismered isteni hatalmát.

Új lesz, és új marad így örökké neked Jézus.

***

(Kálvin tér. 1929. november 17.)

"És a zsinagógából azonnal kimenvén, a Simon
és András házához mentek Jakabbal és Jánossal együtt.
A Simon napa (anyósa) pedig hideglelésben feküdt,
és azonnal szóltak neki felőle. És Ő odamenvén,
felemelte azt, annak kezét fogván, és elhagyta
azt a hideglelés azonnal, és szolgált nekik."
Márk. 1, 29-31.

Az evangéliumi történetek olvasása közben gyakran felmerül az emberben a kérdés: miért éppen ezek a történetek maradtak fent az utókor számára? Hiszen, amint a János evangéliuma mondja, ha minden feljegyeztetett volna, amit Jézus cselekedett, "maga a világ sem foghatná be a könyveket, amelyeket írtak volna." Amit az evangélisták nyújtanak, az csak ízelítő, csak egy csészényi a tenger gazdagságából. Szeretné hát tudni az ember: mi szerint történt a válogatás?

Néha azt a feleletet kell adnunk erre a kérdésre, hogy ez vagy amaz a történet nevezetes szerepet játszott Jézus élete pályájának kialakulásában. Fordulópontot jelentett. Kiélezte az ellentétek harcát. Vagy másként adott újabb lökést az események kifejlésének. - Máskor abban rejlik a magyarázat, hogy egy-egy történet fehéren izzik a szimbolikus jelentésnek a fényétől. Nagy igazságokat fejez ki egy-két mozzanattal olyan világosan, ahogy hosszú fejtegetések sem tudnák. - Ismét máskor abban van a kulcsa egy-egy történet fennmaradásának, hogy maga az elbeszélt esemény volt megrendítő hatással mindenkire, aki szemtanúja volt, vagy aki csak hírből hallotta is.

De az alapigénkben foglalt történetre ezek közül egyik magyarázat sem áll. Nem kimagasló határkő Jézusnak az útján, csak igénytelen epizód az útnak szinte mellékösvényén. Nincs is különösebb jelképes gazdagsága. És nem is tartozik a megrázó hatású eseményekhez az, amit elmond. - Minek köszönhetjük hát mégis, hogy ezer más feledésbe merült eset közül fennmaradt, sőt olyan élénken belevésődött az első idők keresztyén emlékezetébe, hogy négy evangélium közül háromban is beléje ütközünk?

Nem olyan nehéz megadni erre a feleletet. Ez a történet nem Jézus nyilvános működésében játszódott le, hanem két tanítványának a házánál, meghitt, családi körben. S az a néhány óra, amit Jézus tanítványai odahaza tölthettek el Mesterükkel, a maguk magánéletének a kis világában, fényesen világló emlék maradt akkor is, amikor teméntelen más emlék homályba mosódott már.

Így adódik ebből a történetből önként elmélkedésünk témája: Jézus a magánéletben.

Mindenekelőtt álljunk meg néhány pillanatra annak a meggondolására, hogy milyen fontos oldala az életünknek az, amelybe itt beleilleszkedni látjuk Jézust.

Alapigénk egy nevezetes kapernaumi nap eseményeinek a során fordul elő, és közöttük éppen középütt foglal helyet Megelőzi a város zsinagógájában történteknek az elbeszélése, ahol Jézus csodálatba ejtette hallgatóit tanításának "hatalmával", és egy megrázó gyógyítást hajtott végre a szerencsétlen ördöngősön. Ott is jelen volt Péter és András, hallották Mesterük beszédét és látták csodatetteit, de arcuk csak egy-egy csöppnyi folt volt az arcok nagy, összeolvadó tengerében. Ott Jézus mindenkié volt, és senkié se különösképpen. - Azután követi alapigénket az esti órák leírása, amikor megmozdult egész Kapernaum, s előhozta mindazt a betegséget és nyomorúságot, amit házaiban rejtett, hogy lerakja Jézus lábai elé a temérdek szenvedést, és gyógyulást nyerjen tőle. Amint az utca nyílt során elhalad Jézus az egyik sínylődőtől a másikhoz, megint sokadalom veszi körül, és úgyszólván ideje sincs arra, hogy egy-egy embernek külön-külön odaszentelhesse magát.

Ez az életünk egyik oldalának a képe. Többé-kevésbé mindnyájan kénytelenek vagyunk a sokaságban élni. Beleolvadunk az utca tömkelegébe. Tagjai vagyunk nagy munkás közösségeknek, akár a gyárakban, akár a hivatalokban. Szerepet játszunk, akármily kicsinyt is, a társadalom életében, annak gazdasági vagy szellemi életnyilvánulásaiban. Alkotó porszemei vagyunk egy nemzet épületének. Ez az életünk nyilvános oldala.

De azután ott van az említett jelenetek között az alapigénk elbeszélése. Nyilvános működésének a sorozatát megszakítja Jézus, és elvonul néhány órára két tanítványának, a Jóna fiainak az otthonába. Amikor becsukódik mögötte az ajtó, kívül reked a nagy világ, embersokaságával. És egy külön kis világ fogadja keblére a vendéget. Itt nem fontos az, hogy ki milyen szerepet játszik odakint, és milyen címkével látja el a világ a nyilvános használatra. Itt Péter egyszerűen Péter, és András egyszerűen András. Itt mindenki csak Ember, - nem több, de nem is kevesebb. Ez az életünknek az az oldala, amit magánéletnek nevezünk.

Milyen torzképet kap az életről az, aki ezt az oldalát nem veszi tekintetbe! Ha idegen országban jársz, ne gondold, hogy megismerted annak népét mindaddig, amíg otthonukban nem találkoztál a fiaival és leányaival, mert csak magánkörülményeik közepette mutatják meg igazi arcukat. S ha meg akarsz ismerkedni egy-egy történeti vagy élő nagy személyiséggel, ne véld, hogy elég a nyilvános szereplését jól megfigyelni, mert nagy meglepetések várhatnak reád, ha alkalmad van betekinteni abba: milyen az illető, mint magánember!

Jézus az életnek ezt az oldalát nem hanyagolta el. Ő felkereste az Ő tanítványait a maguk otthoni kis világában, és meg akarta osztani velük annak örömeit és gondjait.

Sokszor felpanaszolták már, hogy a mi modern világunk fejlődése nem kedvez az élet ezen oldalának. Valamikor nem is hasadt úgy ketté az emberek élete nyilvános és magán-elemeire, mint manapság. A mesterember a lakásán űzte iparát, s míg kalapálta portékáját, körülötte játszadozott a gyermekeinek serege. Egyszerűbb viszonyok között a földműves ember ma is azoknak társaságában végzi munkáját, akikkel egyébként is összefonódik az élete. De számunkra, modern városi életet élő emberek számára mindez egy letűnt világ álma. Bennünket az élet kiragad otthonunkból, és kivet a világ nyilvánosságába. Idegenek között töltjük munkás életünk javarészét, akiket vajmi kevéssé ismerünk, mint magánembereket, s akik viszont rólunk sem tudják, hogy kik vagyunk mi a munkánkon kívül. És nem csak a családapát űzi ki a kötelesség naponként a külső világ sokadalmába, hanem alighogy felsarjadnak a család gyermekei, őket is leszaggatja már az otthon törzséről a mai világ vihara, és elsodorja őket az idegenek tömkelegébe. Sőt száz meg százezer esetben már az édesanyát sem kíméli a jelenkor gazdasági és társadalmi áramlata, hanem kikényszeríti a házon kívüli kenyérkereset sivatag mezőire.

Pedig ha már a házi tűzhely örök papnőjének, az anyának sem lehet megmaradni a magánélet szentélyében, akkor jó feljajdulnia a kor lelkének. Mert az elhagyott oltáron hamvába fullad a láng, és hogy ennek mik lehetnek a következményei, azt Kelet felől felszálló vöröslő füstfellegek vésztjóslón hirdetik. Ha nem lehet az embereknek élvezniük a magánélet áldásait, akkor nem csoda, ha elkeseredésükben egyszer arra a gondolatra jutnak, hogy ne is legyen hát magánélet. S akkor ráemelik a pusztítás kalapácsát a megkorhadt régi világ épületére, hogy alkossanak a helyébe egy olyan újat, amelynek egyetemes kaszárnya rendszerében senkinek sem lesz többé semmije, amit a maga külön világának nevezhetne, mert "minden mindenkié". Ez aztán halálos ítéletét jelentené mindennek, ami szent és értékes, és örökkévalóságra hívatott az emberek életében...

Védjük és ápoljuk hát az életünknek ezt az elzárt, a nyilvános világtól elfordult, bensőséges és meghitt oldalát. A magánéletünk hajlékát, akár fényesen berendezett luxuslakás legyen az, akár kopár hónapos szoba, tartsuk drága birtokunknak. Jézus meg akar benne látogatni. Oh jaj, ha hiába keres, mert magunk is csak ritkán vagyunk benne odahaza!

Az teszi olyan komollyá ezt a kérdést, hogy Jézus a magánéletünkben - amint alapigénkből kitűnik - is, sőt éppen ott jelenti meg az Ő szabadító és megsegítő hatalmát. Azért vált olyan emlékezetessé a Péterék házánál való tartózkodása, mert Ő ott is, akkor is - gyógyított.

Hiszen az a munkásság, amelyet Ő, mint az Isten-küldötte Messiás a nyilvánosság előtt végzett, nem valami magára öltött szerep volt, hogy annak jelmezét és maszkját levesse magáról, mihelyt visszavonul a magánéletbe. Sem nem puszta kötelességből teljesített szolgálat volt az, hogy "hivatalos órák" keretén kívül, mint magánember, elvesse magától minden gondját. Ő önnön lényegét élte ki egész működésében, s azért tanítványainak magánházánál sem lehetett más, mint -ami mindig volt: összeköttetés a kegyelmes Isten véghetetlen hatalma, és egy átkok súlya alatt senyvedő emberiség között. A Péterék házánál is, mihelyt elébe került az alkalom, kibuggyant belőle a segítség bő forrása. Csak egy szóba került megemlíteni előtte, hogy beteg van a háznál, már ott állt a sínylődőnek betegágyánál, és bekövetkezett az, ami ilyenkor mindig be szokott következni: egy erős kézfogás, egy, a lélek mélyéig ható tekintet, és a beteg testét új erők járják át, s máris talpon van ismét egészségének birtokában...

Ha jól meggondoljuk a dolgot, azt kell mondanunk, hogy Jézusnak a magánéletünkben megnyilvánuló ez a megsegítő hatalma nem is valami felséges ráadás, hanem éppen ez a lényeges, amit keresünk. Vagy a magánéletünk orvosa Ő, vagy pedig egyáltalán nem orvosunk.

Szép dolog nagy általánosságban beszélni arról, hogy mennyit köszönhet Őneki az emberiség. Felemelő dolog nyomon kísérni, milyen átalakulásokat idézett elő az Ő hatalma a nagy világ folyásában kétezer éven át. Lelkesítő dolog számon venni, hogy a mi nemzeti múltunkban is milyen csodás erők fakadtak az Ő Evangéliumából, amelyek által lesújtott nemzedékek újra talpra álltak, és megtartatott a magyarság mindmáig. De utóvégre akkor fordul komolyra a dolog, amikor felmerül a kérdés: "Hát odahaza tinálatok, mit művelt Jézus?"

Mert odahaza, a magánéletünkben merednek a szemünkbe az orvoslásra váró bajok is. Mennyiség dolgában, igaz, elenyésző csekélység lehet a magánéletünknek minden baja a nagyvilág összességében szemlélt teméntelen nyomorúságához képest. De aki csak a mennyiség mérlegén akarná felbecsülni a szenvedés súlyát, az elárulná ezzel, hogy fogalma sincsen annak lényegéről. Egy csipetnyi baj, ha engem személyesen bánt a magánéletemben, nagyobb problémává válik, mint akármily égretornyosuló szerencsétlenség, amiről csak nagy általánosságban van tudomásom. Egyetlen nyílvesszője a fájdalomnak, amely éppen az én szívemet találta el, égetőbb, mint a csapásoknak egész zápora, amely körülöttem szedi tömeges áldozatait.

Beszélünk általában a világháború pusztításairól. De aki meg akarja érteni, mi a világháború, menjen el egy család körébe, ahol üresen maradt valakinek a széke, aki elment és nem jött vissza. Emlegetjük a gazdasági leromlást, mint siralmas közéleti jelenséget. Az igazi képe akkor tárul elénk, ha felkeresünk valakit, aki odahaza számolgatja összeomlott exisztenciájának megmaradt roncsait. Kint a nagyvárosi temetőben még a halál is tömegüzem. Odahaza sírjuk el veszteségeink forró könnyeit. Sokszor fejtegetik a "nemzedékek harcának" kérdését, az "apák és fiak" problémáját. És kétségtelenül napjaink egyik súlyos nevelésügyi és kulturális válságáról van szó. -De sejtelme sincs a dolog lényegéről annak, aki nem látta a harc élét belenyúlni emberek magánéletébe, amikor odahaza áll egymással szemben apa és fia, s az általánosságban hangoztatott ellentétek eleven személyiségek fájó életében csapnak össze. Mindezek a bajok az életünk nyilvános oldaláról nézve csak számadatok a statisztikai összefoglalás számára. A magánéletünk belső világában fájnak igazán, s ott kiáltanak segítségért. Kapernaumban aznap sok beteg volt, a Péter anyósa is csak egy volt a többi közül. De odahaza ő volt a beteg, akinek állapota borulatba vonta mindenkinek a lelkét. És ezért az ő meggyógyulása többet jelentett a ház népének, mint Jézus gyógyító hatalmának bármily általános ismerete.

Hogy Jézusban Isten szabadító erők forrását árasztotta ki reánk, azt éppen a magánéletünkben kell és lehet megtapasztalnunk.

Hogy ez valóban így van, annak megtaláljuk a próbáját is alapigénkben. A végén van egy sokatmondó feljegyzés. Péter anyósáról azt olvassuk meggyógyulása után, hogy "szolgál vala nekik". Jézus megváltó hatalmának mindig ez a következménye. Akinek életében megbizonyította erejét, annak ezentúl már csak egy életprogramja lehet: leróni valamit hálatartozásából azzal, hogy visszanyert erejét szolgálatban áldozza oda Annak, akitől kapta.

Jól értsük meg a történetet. Hiszen világos, hogy nem kényszerűségből kellett szolgálnia a Péter anyósának. Voltak ott mások is, akik elláthatták volna a szolgálatot. Biztosan tartóztatta a leánya is: "Édesanyám, hiszen itt vagyok én. Gondjukat viselem én a vendégeknek!" Unszolhatta a háznak apraja-nagyja: "Kímélje magát. Hiszen csak most kelt fel a betegágyról!" De őt nem lehetett visszatartani. Elvégezni a háziasszony munkáját, amikor vendégül ott van Jézus, az ő megsegítője, - olyan kiváltság volt, amit nem akart másnak átengedni. Kímélnie magát? Hát teher volt ez a szolgálat, nem pedig áldott gyönyörűség? - Ezt a készséget, ezt az önkéntes odaadást váltja ki az emberi lélekből Jézus hatalma, és mert sehol sem jelenti meg azt olyan nyilvánvalóan, mint a magánéletünkben, azért ott van a szolgálatos léleknek is igazi színtere.

Persze, hogy sok embernek a magánélete éppen az ellenkező képet mutatja. Hányan vannak, akiknél nem az a baj, hogy nem ápolják az életüknek ezt a szóban forgó oldalát, - megbecsülik ők azt, de éppen azért, mert a zsarnoki természetük kiélésére ad alkalmat. Odakint a világban engedelmeskedniük kell. Milyen nagyszerű, hogy van egy hely, ahol uralkodhatnak! A nyilvánosság nagy sokadalmában alárendelt szerepet kell játszaniuk, s ezért teméntelen keserűséget nyelnek le nap-nap után. A magánéletükben azután igyekeznek kárpótlást szerezni érte. Itt az a törekvésük és gyönyörűségük, hogy mennél több terhet hárítsanak át másokra, hogy a maguk kényelmét és szeszélyeit kiszolgáltassák a többiekkel, hogy parancsoljanak és rendelkezzenek, de a kész eredményt úgy vigyék azután eléjük. És a dolog másik oldalát nézve: ahol zsarnokok vannak, ott rabszolgáknak is kell lenniük. És vannak az embereknek milliói, akiknek magánélete ilyen rabság. Görnyednek a mindennapi magánélet terhei alatt. Alapjában véve semmiben sem különböznek zsarnokaiktól, - mert ha rajtuk állna, ők is leráznák magukról a szolgálat igáját, és mások nyakába nyomnák azt. Csak esetleges körülmény, hogy éppen ők vannak alul, és nem ők parancsolhatnak...

Az ilyenekhez még nem látogatott el Jézus, hogy megmutassa gyógyító hatalmát.

De néha látunk embereket, akiknek magánélete az önkéntes szolgálatnak a derűs vidám lelkét leheli. Ők egymás között nem osztogatnak parancsokat, sem nem sóhajtoznak parancsok súlya alatt. Egymás szeméből olvassák ki kívánságaikat, és máris sietnek eleget tenni azoknak. Keresik és várják az alkalmat a szolgálatra, és rosszul esne nekik, ha nem volna abban részük. Hitvestársak nem kérdik magukban, hogy: "utóvégre kötelességem ez vagy amaz nekem?", és felserdült gyermekek nem morognak a szüleik háta mögött, hogy: "ezt vagy amazt már igazán nem kívánhatják tőlem..." Mintha egy darab mennyország szállt volna már le a földre, olyan békességes összhangba kapcsolódik össze egymásnak szolgáló életük.

Ott, ahol ez a levegő csapja meg az orcánkat, felismerhetjük benne a Jézus jelenlétének illatát. Az ilyen emberek tudatában vannak annak, hogy egy csodálatos Vendég lépett be az életükbe, akinek többet köszönhetnek, semhogy kibeszélhetnék, s akinek színe előtt legalább odaadó szolgálatukkal szeretnék megmutatni nagy hálájukat.

*

Hogy visszatérjünk oda, ahonnan kiindultunk: az evangéliumok íróinak megvoltak az indokaik arra, hogy éppen azokat a történeteket jegyezzék fel, amelyeket feljegyeztek. De ezek az indokok, amelyek által az ihlető Szent Lélek irányította őket, nem csak az ő maguk lelkében rejlettek. Hatással kellett, hogy legyen rájuk az első idők keresztyén gyülekezeteinek a köztudata is. Magukon kellett, hogy érezzék a hívek ezreinek a tekintetét, amint várakozással figyeli, hogy mit fog tőlük kapni. És bizonyosra vehetjük, hogy amikor sorra került az alapigénk története, akkor is úgy érezte akár Márk, akár Máté, akár a Lukács evangéliumának írója, mintha mindenfelől hangzott volna a sürgetés: "Ezt a történetet ne hagyjátok ki! Ez kell nekünk! Ez drága darabja a mi Urunk Jézusról szóló emlékezetnek! Ebben tükrét látjuk a mi életünk legáldottabb bizonyosságainak! Mert minket is felkeresett a magunk külön, otthoni magánvilágában. Rajtunk is ott mutatta meg, milyen csodatevő Segítség. És azóta mi is ott szeretnénk egymás iránti szolgálatban leróni legbuzgóbb hálánkat iránta. Csak egy lehet a panaszunk: hogy mindezt még nem értettük át eléggé mélyen, és nem éljük eléggé állandóan. Hadd szívjuk hát magunkba sokszor, újra meg újra ennek a történetnek az üzenetét, és hadd legyen így urává az életünknek Jézus, hajlékunk vendége."

Ez a gyülekezet sem tehet mást, minthogy csatlakozik lélekben az első idők gyülekezeteihez. Hálás szívvel tesz bizonyságot arról, hogy milyen igaz kincse ez az Ige, és megújítja forró imádságban azt a kérést, amelyre gyermekségünkben megtanultuk az asztalnál összekulcsolni a kezünket: "Jövel Jézus, légy vendégünk! Áldd meg, amit adtál, kérünk!"

***

1948. II. 15.

"Az Ember Fiának van hatalma
e földön a bűnöket megbocsátani."
Márk 2, 10.

Ebben a szakaszában három dolgot mond el a Márk Evangéliuma. Először is beszámol arról, mi történt másnap reggel azután a nevezetes kapernaumi nap után, amelyről az előző versekben volt szó. Nemcsak a késő esti órákba belenyúló gyógyító szolgálat rövidítette meg Jézusnak éjjeli nyugalmát, amelyet fáradalmai után megérdemelt volna, hanem a hajnali órákban is korán véget vetett annak ő maga. "Még szürkületkor felkelvén" kiment a városka házai közül a határba, az álmukból még nem is ébredező emberek közül a magányosságba - imádkozni. Ott találták meg később tanítványai, akik keresésére indultak. De hiába sürgették, hogy térjen vissza, mert "mindenki Őt keresi". Ha voltak is még betegek Kapernaumban, akik szerették volna, hogy folytassa rajtuk is gyógyító munkáját, Ő nem teljesítette ezt a kívánságot. Neki más volt a dolga: "Menjünk a közelvaló városokba, hogy ott is prédikáljak, mert azért jöttem." Amint már legutóbb is utaltunk rá: a gyógyító csodatételek csak kísérő jelenségei voltak munkásságának. A fődolog, amelyre idejét és erejét oda akarta szentelni, az Isten elközelített uralmának a hirdetése volt.

Azután, csak sommásan emlékezve meg Jézus prédikáló körútjáról, amelyre Kapernaumból elindult, - "prédikál vala azoknak zsinagógáiban egész Galileában, és sok ördögöt űz vala", - az evangélista elmondja egy csodálatos testi gyógyításnak, egy bélpoklos ember megtisztulásának a történetét, amiből megérthetjük, hogy ilyen testi gyógyítások is előfordultak azért újra meg újra, miközben Jézus népének lelkére sugároztatta rá Evangéliumának áldásait.

És végül sorra kerül itt a gutaütött embernek jól ismert története, akit négy barátja pokrócon emelve hoz oda Jézushoz gyógyulásért, amikor körútjairól megint visszatér Kapernaumba. Most is tanítással foglalkozik. "Hirdette nekik az Igét", - mindazoknak, akik odasereglettek hozzá abba a házba, ahol tartózkodott, sőt miután az zsúfolásig megtelt, még az ajtó előtt is ott szorongtak, hogy legalább valamit elkaphassanak szavaiból. A beteg kísérői ezért nem is tudnak a közelébe férkőzni, hanem csak úgy tudják céljukat elérni, hogy felviszik a gutaütöttet a napkeleti módra épített ház lapos tetejére, azt megbontják, és a kitágított résen át leeresztik barátjukat Jézus elé. De így elérik céljukat: a beteget már nem nekik kell visszavinniük. A maga lábán járva, meggyógyultan távozik nemsokára. Sőt úgy távozik, hogy sokkal többet kapott, mint amit keresett: még mielőtt testi gyógyulását megadta volna neki Jézus, először is lelki békességét adta vissza azzal a váratlan, de nyilván nagyon hálásan fogadott szavával: "Fiam, megbocsáttattak neked a te bűneid!"

Mi most lemondunk arról, hogy elmélkedésünkkel végighaladjunk ezen a három történeten. Ehelyett mind a háromból igyekszünk egy marékra fogni és kiemelni egyet-mást, ami belőlük kidomborodik.

Mindenekelőtt figyeljük meg, milyen fényt vet ez a szakasz Jézus személyének a kérdésére, vagyis arra: ki volt Ő.

Erre a kérdésre irányítja a figyelmünket már maga az a tény, hogy itt találkozunk a Márk evangéliumában először azzal a kifejezéssel, amellyel azután gyakran találkozunk később is, - amellyel Jézus önmagát szokta megjelölni. "Az Ember Fiának" nevezi magát, amikor támadóival szemben védelmezi azt a jogát, hogy a gutaütött embernek megadja bűneinek bocsánatát. "Az Ember Fiának" - úgymond - "van hatalma e földön a bűnöket megbocsátani." Mit jelent ez a cím? Kinek mondja ezzel magát Jézus?

Az ótestamentumi prófécia igazít útba bennünket. A Dániel könyvében, annak 7. részében, olvasunk a prófétának egy álomlátásáról, amelyben különböző szárnyas vadállatok képében felvonulnak az egymást váltogató világi hatalmasságok. Oroszlán képében az egyik, medve majd párduc, és egy tízszarvú szörnyeteg képében a többiek. A mennyei királyi székben ülő Úr Isten valamennyire kimondja ítéletét. Amelyik nem semmisül is meg azonnal, annak is meg vannak számlálva a napjai. Csak "ideig-óráig tartó életüket" tengethetik még addig, ameddig. Végül azonban megjelenik "az égnek felhőiben" egy egészen másféle jelenség: "mint valami emberfia", és arra olyan hatalmat ruház az Isten az egész világ felett, "amely el nem múlik, és az ő országa meg nem rontatik." Magának az Isten eljövendő és beteljesedendő uralmának a megszemélyesítője, a letéteményese és érvényesítője ez az "Embernek Fia". S amikor Jézus ezt a címet magára alkalmazza, ezzel ugyanazt mondja, amit az eddigi elmélkedéseink során már mi is megállapítottunk: azért beszélhet az Isten uralmáról úgy, mint amely elközelített az embervilágra, mert megjelent közöttünk Ő maga, aki által Istennek hatalma kiárad az emberek életére, és uralma alá vonja azt. Egy szóban kifejezve: ezzel a címmel Jézus magát a Messiásnak, a Krisztusnak vallotta.

De nem vallotta magát annak teljes nyíltsággal, hanem csak titkolódzva. Messiási cím volt ez, de nem közkeletű messiási cím. Nem volt szokás ezen a néven emlegetni a Messiást. A legtöbben, akik hallották Jézus ajkáról, elcsodálkozva kérdezhették magukban: mit akar ezzel voltaképpen mondani? Sejtelmeket ébresztett vele Jézus a hallgatókban, amint általában az volt működése elején a módszere, hogy olyan fénysugarakat villantott fel az emberek előtt, amelyek próbára tették: ki vágyakozik igazán a világosságra? Akinek a lelkét megragadták szavai, azok közelebb húzódva Hozzá, egyre többet láttak meg és értettek meg belőle; akik ellenben nem indultak feléje komolyabb érdeklődéssel, azok előtt örökre elzárult az útja annak, hogy Őt igazán megismerhessék.

Valami egészen páratlan méltóság rejlik ebben a címben, de valóban rejlik benne, s nem ragyog elő teljes mivoltában. "Ki bocsáthatja meg a bűnöket, hanemha egyedül az Isten?" kérdezték magukban "okoskodva" a gutaütött történeténél jelenvolt "írástudók". És alapjában véve igazuk volt. A bűnbocsánat nem bűnbocsánat, ha nem maga Isten adja. És Jézus mégsem követett el "istenkáromlást", amint felrótták neki, amikor a bűnbocsánat isteni előjogát gyakorolta. Ha senki másnak, neki volt erre "hatalma"; Őt éppen azért küldte Isten erre a világra, hogy az Ő nevében szóljon és cselekedjék. De mi látszott meg ebből az isteni méltóságból az egész fellépésén? Semmi. Oh, ha feje körül mennyei dicsfénnyel jelent volna meg, ha egész lényéből valami térdrekényszerítő földöntúli ragyogás áradt volna szét, ha tündöklő angyali seregek kísérték volna útján, - akkor mindenki elismerte volna, hogy íme, itt a Messiás, és vele ráköszönt a világra az Isten várva-várt uralmának a napja! De ehelyett úgy járt-kelt az emberek között, mint egyszerű ember, egy a sok millió többi közül. Mint a fényes koronáját és ragyogó palástját levetett király, aki rangrejtve vegyül el az alattvalók közt, mintha maga is csak egyszerű alattvaló lenne.

Mennyire emberinek látjuk ebben a szakaszban is, közelebbről annak első részében. Képzeljük csak magunk elé ott a kapernaumi mezők csendes hajnali óráiban, imádságba elmerülten. Milyen jól bele tudjuk élni magunkat abba a lelki állapotba, amelyben az előző nap fáradalmai után, a sok betegtől való megrohantság és a velük való hosszas bajlódástól érzett kimerültség után az egyedüllétbe menekül még a pihentető álom feláldozása árán is! A sokfelől ránktámadó igényektől, amelyeknek meg kell felelnünk, hányszor menekülünk vagy menekülnénk mi is így a magányosságba, hogy emberektől egy ideig nem háborgattatva bizonyos távolságból szemlélődhessünk dolgaink felett. Szolgálataink forgatagában sokszor úgy elveszítjük az uralmat dolgaink felett, hogy már azok sodornak magukkal, és mi csak vitetünk hullámról-hullámra. A csendes visszavonultságban tisztázódik előttünk újra: mindent úgysem végezhetünk el, amit el kellene végezni, mi hát a legfontosabb, ami éppen a mi dolgunk, s amire ezért, egyebeket elhagyva, minden odaadásunkat összpontosítva kell ráfordítanunk. Amikor tanítványai rátalálnak Jézusra, már egészen világosan áll előtte, mi a további teendője, és megújult erővel tudja belevetni magát; nem enged a kapernaumi betegek hívásának, bármennyire szánja és szereti is őket, hanem "elmegy a közelvaló városokba, hogy ott is prédikáljon." És ezt a megújult tisztalátást és friss lendületet annak köszönheti, hogy csendes magányosságának óráit imádságban töltötte el. Magányossága nem egyedüllét, hanem Istennel való együttlét volt. Nem magába elmerülten töprengett és elmélkedett, hanem Istennel való párbeszédes társalgásban beszélte meg a felmerült kérdéseket. Ha valamiben, akkor ebben mindennél világosabban meglátszik, mennyire ember volt. Ő, aki az emberek felé úgy közelgett, hogy Istent képviselte, Isten tekintélyével és "hatalmával" lépett fel és Isten uralmát hozta magával, saját életében maga is Isten felé forduló ember volt. A munka fáradalmaiban megfogyatkozó erejét maga is Isten forrásaiból kellett, hogy kipótolja. Az elébe tornyosuló feladatok között eligazodást és vezettetést maga is Istentől kellett, hogy kérjen és kapjon. Azt az életet élte, amely nekünk is egyetlen igazi életünk: az Istentől való alázatos és engedelmes függésnek az életét.

Nem feledkezünk meg mi sokszor Jézusnak erről az igazi embervoltáról? Amikor hódolattal igyekszünk meghajolni az Ő istenségének csodálatos titka előtt, nem veszítjük-e el sokszor szem elől azt a még csodálatosabb titkot, hogy istensége a szó legteljesebb értelmében vett valóságos emberségbe volt elrejtve? Pedig a Szentírás így mutatja be Őt nekünk, és a keresztyén egyház hitvallásai mindig ilyennek vallották Őt. "Valóságos igaz Isten" - de ugyanakkor "valóságos igaz ember". Nem valami fejünk felett lebegő kísérteties lény, hanem mindkét lábával a mi emberi életünk valóságos talaján álló, velünk egy utat járó, velünk egyazon embercsaládhoz tartozó, emberek közt emberként küzdő, örvendő és szenvedő ember! Aki ezt nem veszi komolyan, annak szemében Jézus egész története olybá tűnik fel, mintha az pusztán színjáték volna, amelyet Ő az emberi élet látszatának a jelmezébe öltözötten végigjátszott volna. Így szoktuk szemlélni a színpadon eljátszott szerepeket. Ha ott nagy viharok tombolnak is, jól tudjuk: így van az előre megírva a színészek szerepében, de igazában nincs semmi baj. Ha vér folyik is, nem kell megijedni, nem valóságos vér az. Jézus története nem ilyesmi! Itt valósággal van dolgunk. Hús és vér ember az, aki végigjárja előttünk küzdelmes pályafutását, s a végén valósággal meghal valaki, aki előbb a Gecsemáné kertjében gyötrelmes tusakodással kellett, hogy tisztázza: csakugyan le kell-e neki fizetnie ezt a nagy árat azért, hogy célját elérje - "Ha lehet, múljék el tőlem ez a pohár!" - s aztán úgy ajánlotta fel életét az el nem kerülhető oltárra: "Ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied, Atyám!"

Isteni Urunk Ő, az Embernek Fia, akinek "van hatalma e földön a bűnöket megbocsátani", - de milyen meghálálhatatlan ajándék az, hogy egyben emberi testvérünk is, aki ezt a "hatalmát" úgy gyakorolja, hogy magunkhoz mindenben, mindig egészen közel érezhetjük!

Nézzük meg másodsorban, milyen fényt vet Márk evangéliumának ez a szakasza Jézusnak küldetésére.

A Kapernaum határában lejátszódó reggeli jelenet olyan világosan megmutatja, hogy ennél világosabb már semmi nem lehet, milyen főhelyet foglalt el Jézus munkásságában az a lelki szolgálat, amelyet betöltött. Származott az Ő szolgálatából sok testi gyógyulás is, és az előző szakaszban láthattuk, mennyire nem fukarkodott effajta jótéteményeivel sem, amikor seregestől eléje vitték a betegeket. De most mégis határt vet ennek a szolgálatának. Volnának még Kapernaumban többen is, akiknek szükségük lenne rá. De Ő nem megy vissza a városba. Van neki ennél is fontosabb teendője, és az nem szabad, hogy rövidséget szenvedjen ennek a kedvéért. Hamis vágányokra futna egész működése, ha megengedné, hogy egészen lefoglalják a testi betegek, és közben betöltetlen maradjon az Ő tulajdonképpeni feladata: az Isten elközelített uralmáról szóló "örömhír" hirdetése. Ezért hátat fordít Kapernaumnak és betegeinek, és elmegy másfelé is "prédikálni" és "tanítani" a zsinagógákban, ahol együtt találhatta az embereket, csakúgy, mint a falvak és városok körüli "puszta helyeken", ahova kitódultak Őt meghallgatni a sokaságok.

A vándorlásai közben elébe boruló bélpokloson - és bizonyára sok más beteg emberen is - megkönyörül ugyan, és továbbra is tesz gyógyító csodatételeket. De - amint olvastuk, - ennek a meggyógyított bélpoklosnak is keményen megtiltja, hogy meggyógyulásának hírét költse. A Törvény parancsa értelmében jelentkeznie kell ugyan a papoknál, hogy elnyerje a feloldozást az emberi társadalomból való kirekesztettség átka alól, de egyébként hallgasson. "Meglásd, hogy senkinek semmit ne szólj!" Hogy azután ez az ember megfeledkezett erről a parancsról, és "kezde sokat beszélni és terjeszteni a dolgot", az a világon a legérthetőbb dolog. De ez más lapra tartozik. Jézus nem így akarta. Nem az ilyen testi csodatételek révén akart Ő híressé válni, mert nem ebben a szolgálatában látta igazi és legfontosabb dolgát. Annak a híre terjedjen az emberek közt szájról szájra, amit Ő nekik az Isten elközelített országáról hirdet!

A gutaütöttről szóló történetben pedig úgy szerepel egymás mellett ez a kétféle szolgálat, a testi és a lelki, hogy a lehető legélesebben kiviláglik az utóbbinak főrangja az előbbi felett. Odahozzák Jézus elé ezt a nyomorultat, aki bénaságában sem járni, sem mozdulni nem tud, és reménykedve várják, hogy visszaadja neki épségét, s azzal együtt egész földi sorsának jobbrafordulását. S mit tesz Ő? Olyasvalamit, ami az első tekintetre szívtelenségnek látszik. Másról kezd beszélni! "Fiam, megbocsáttattak neked a te bűneid!" - Hát nem a beteget látja maga előtt, aki azt várná, hogy az ő betegségével foglalkozzék? Elsősorban bizony nem azt, hanem a bűnös embert veszi észre. Arra a lelki nyomorúságra szegezi a figyelmét, amelynek ebben a pillanatban talán nem is volt tudatában a gutaütött. Sőt, amikor később rákerül a sor a testi gyógyítás csodatételére is, mintha azt már nem is a betegnek a kedvéért hajtaná végre Jézus, hanem azért, hogy magukban gáncsoskodó ellenfeleit hallgattassa el: "Hogy megtudjátok, hogy az Ember Fiának van hatalma e földön a bűnöket megbocsátani, - mondta a gutaütöttnek: Mondom neked, kelj fel, vedd fel a te nyoszolyádat, és eredj haza!" Szinte az a benyomásunk, hogy ha nem támadt volna az a vita Jézus bűnbocsátó "hatalmának" kérdése körül, és erre az ellenmondhatatlan érvelésre nem lett volna szükség, akkor a gyógyító csodatétel talán meg sem történt volna!

De tegyük hozzá: a beteg ebben az esetben is örök hálával gondolt volna vissza mindig Jézussal való találkozására. A bűnbocsánat ajándéka minden testi gyógyulásnál többet ért volna neki. Nem ismerjük ennek az embernek a történetét. Nem tudjuk, milyen bűnöknek az emlékezete nehezedett rá a lelkére. De az egészen bizonyos, hogy amikor Jézus az ő testi nyomorúságánál is nagyobbnak és előbb orvoslandónak látta azt a lelki nyomorúságot, amelyben szenvedett, akkor jól látott. A jelenlevőket meglephette Jézusnak az eljárása, és érthetetlennek tűnhetett fel előttük az, miért nem siet ezt az embert megszabadítani a mindenki előtt nyilvánvaló bajtól. Voltak ott, mint tudjuk, olyanok is, akik egyenesen megbotránkoztak Jézus eljárásán. De annak semmi jele nincs az elbeszélésben, és nehéz elképzelni, hogy az esemény lejátszódásában is bármi jele lehetett volna, annak, hogy maga az érdekelt fél megütközött volna Jézus váratlan kijelentésén: "Fiam, megbocsáttattak neked a te bűneid!" Nem mondta ő bizony sem fennhangon, sem magában, hogy: "Uram, én nem ezért hozattam magamat ide tehozzád, ne játssz a szívemmel, ne taszíts bele sok szenvedésem után egy rettentő csalódás gyötrelmeibe!" Ellenkezőleg! Valami ilyen válasz kellett, hogy ébredjen a lelkében: "Uram, hát te erről a bajomról is tudsz, amelyről senki emberfiával nem szoktam beszélni, és azt a titkos terhet is le tudod venni rólam, amelytől még bénább volt a lelkem, mint betegségemtől a testem?" Szeméből Jézus felé csak a nem is remélt nagy ajándék meglepetésétől megindult hála sugározhatott.

Igazolása volt ez az eset is annak, hogy Jézus helyes sorrendet követett. Valóban előbbrevaló volt az Isten elközelített uralmának a hirdetése, mint a testi gyógyítás szolgálata. Alapjában véve itt is ugyanazt az "örömhírt" hirdette, mint máskor, csak éppen egy bizonyos emberre alkalmazott formában. Hiszen ha Isten közel jön az embervilághoz, hogy fölötte és benne átvegye az uralmat, az mindig bűnbocsánatot jelent. Ha Isten nem bocsátaná meg a mi bűneinket, nem közelítene hozzánk, hanem eltávolodna tőlünk, és magunkra hagyna bennünket. És ha valakinek megbocsátja az ő bűneit, az mindig azt jelenti, hogy a maga uralma alá fogadja. "Megbocsáttattak a te bűneid" - ez mindig több annál, hogy: el van engedve az adósságod, amelyet a múltban a fejedre halmoztál. A múltunknak ez a tisztázása nagyon nagy dolog, de ettől még lehetne a jövőnk nagyon bizonytalan, s ezért a jelenünk is nagyon nyomorult. De ha Isten valakit bűnbocsánatban részesít, az olyasmi, mint amikor az édesatya visszafogadja házához a tékozló fiút. Az azt jelenti, hogy szívére vonja, hogy onnan soha többé semmi le ne szakíthassa. Az az Isten uralma alatt való boldog és biztosított életnek az új lehetőségét nyitja meg. És ehhez képest csakugyan alárendelt jelentőségű dolog, hogy az ember testileg egészséges-e vagy beteg, külsőleg jószerencsének örvend-e, vagy balsorsban hányódik.

Azon múlik persze minden, hogy ez az "örömhír" valóság-e vagy képzelődés. De amikor Jézus a gutaütöttet megszólította, annak nem maradhatott kétsége efelől. "Mi könnyebb" - kérdezte Jézus az ellene zúgolódó "írástudóktól", - "azt mondanom a gutaütöttnek: megbocsáttattak neked a te bűneid, vagy azt mondanom: kelj fel, vedd fel a te nyoszolyádat és járj?" - A dolog nyílván úgy áll, hogy pusztán "mondani" utóvégre egyformán könnyű mind a kettőt. De úgy mondani, hogy a szó ne csak szó, hanem valóság is legyen! Ehhez az a különös "hatalom" kell, amellyel Jézus volt felruházva. Ha Ő mondta: "Kelj fel és járj!", akkor a megmozdulni már régóta nem képes béna is új erőt érzett tagjaiban, és talpra állt. S ugyanígy, ha Ő mondta: "Megbocsáttattak neked a te bűneid", akkor a bűneitől roskadozó lélekről is azonnal levált a nagy teher, és valóságként vehette el az Istennel való újramegengeszteltetésnek és boldog közösségnek a drága ajándékát.

Milyen balgatagok vagyunk, amikor Istennek más ajándékait helyezzük az első helyre, amelyeket vagy megkaphatunk vagy nem, és ezt a legnagyobb ajándékot, amelynek osztogatásában látta Jézus az Ő igazi küldetését, amelyet egészen bizonyosan elnyerhetünk mi is tőle, nem keressük mindenekfelett! Azt hisszük, minden rendben lenne, ha elmúlnék rólunk valamilyen testi szenvedésünk; nem volna semmi bajunk, ha háromszorosára emelkednék a jövedelmünk, boldogan élhetnénk, ha otthonunk megint benépesednék azokkal, akik onnan hiányzanak; és így tovább: ráfüggesztjük a szívünket Isten kegyelmének valamilyen evilági jótéteményére. S közben nem vesszük észre, hogy igazi bajunk az, hogy a szívünk mélyén nincs békességünk Istennel; titkos ellenkezésben élünk vele, nem lett még részünk a bűnbocsánat csodálatos bizonyosságában. Jézus "azért jött", hogy erről közöljön velünk "örömhírt", és a "hatalom", amelyet gyakorol, arra szól, hogy "e földön megbocsássa a bűnöket!"

Végül vegyük számon ennek a szakasznak a világánál, milyen feleletet váltott ki Jézus az Ő fellépésével és működésével az emberi szívből. És itt ne álljunk meg annál a jelenségnél, hogy - amint tanítványai mondották neki - "mindenki Őt kereste", és hogy mint a bélpoklos megtisztulásának a történetében olvastuk, olyan nagy érdeklődés kísérte Jézus működését, hogy "nyilvánosan immár be sem mehetett a városba" a köréje özönlő nagy sokaságok miatt. Ezeknél a felületes és múlékony tömeg-jelenségeknél sokkal többet mond azoknak az egyes embereknek a magatartása, akiknek egész életükre szóló személyes találkozásuk volt Jézussal. Egy szóba összefoglalva a dolgot, azt mondhatjuk: bennük hit ébredt Jézus iránt.

Ez a hit néha egyoldalúságban szenvedett. Mondjuk: csak félhit volt. Ezt figyelhetjük meg a bélpoklosnál: "ha akarod, megtisztíthatsz engem!" - ezzel a kiáltással furakodott oda Jézus közelébe és borult térdre előtte. Vajon akarja-e? Efelől nem volt bizonyos. Jézus hatalmában hitt, de könyörületes készsége felől bizonytalankodott. Érdekes: ez éppen a visszája annak a félhitnek, amellyel a magunk életében szoktunk találkozni. Ma gyakoribb az az eset, hogy Jézus az irgalmasság megtestesüléseként lebeg a szemünk előtt, de afelől vannak kétségeink, hogy van-e erő benne, amellyel komolyan tud rajtunk segíteni? A történetünkben szereplő bélpoklos mindenesetre megtanulta, hogy bátran bízhatott volna Jézus készségében is éppenúgy, mint képességében. Én még nem láttam bélpoklos, leprás beteget, csak fényképeken. Aki ilyesmit látott, az igazat ad nekem abban, hogy két érzés közül valamelyik kell, hogy elborítsa a szemlélőt az ilyen szerencsétlenség láttára. Vagy undor és iszonyat fogja el az embert, amikor az ilyen betegek püffedt, csomódzó, rothadó teste elébe tárul, vagy pedig elszorítja a szívét valami mélységes szánalom, amikor arra gondol, hogy valamikor ezt az embert is ölében tartotta egy édesanya, és gyönyörködve csüngött rajta a tekintete, - jaj, mi lett belőle! Jézus nem fordult el undorral. Nem botránkozott meg azon, hogy ez az ember, akinek messze el kellett volna kerülnie a fertőzés veszélye miatt minden emberi társaságot, a szigorú szabályokon keresztültörve odajött a közelébe. Egyszerűen "könyörületességre indult" iránta. Sőt, akitől mindenki más irtózva húzódott félre, azt "kezét kinyújtva megérintette", és kimondta a várva-várt szót: "Akarom, tisztulj meg!"

A másik történetben, a gutaütöttről szólóban már nem ilyen félhittel találkozunk. Azt olvassuk: Jézus "látta azoknak hitét", akik a beteget odahozták elébe. Ebben a hitben már nemcsak az a bizodalom volt meg, hogy Őneki van hatalma a beteget meggyógyítani, hanem az a bizodalom is, hogy Ő gyógyító segítségét nem is fogja megvonni. Ha Jézus irgalmassága felől kétségeik lettek volna, nem merték volna megjárni azt a körülményes és különös utat, amelyet megjártak. Féltek volna megzavarni Jézust az Ő tanítása közben, megbontani a háztetőt is felette, és úgy odaerőszakolni a beteget elébe a látszólag legalkalmatlanabb pillanatban. Hiszen ebből botrány is támadhatott. S ha Jézusban csak a legcsekélyebb ellenkezés van is az ilyen betolakodók ellen, ezzel az egész eljárással csak arra szolgáltatnak neki okot, hogy - mint bizonyára mások is megtették a jelenlevők közül - Ő is csak megrovással és szemrehányással fogadja őket, ahelyett, hogy kívánságukat teljesítse. Ők azonban olyan bizonyosak voltak Jézusnak irgalmas szíve felől, hogy ilyen elutasítástól nem tartottak. Ezért semmivel nem törődve, minden akadályon áttörve véghezvitték tervüket. Ha így nem lehet, akkor lehet amúgy, valahogy másképpen. És célhoz érkeztek, és elnyerték beteg társuk számára az óhajtott segítséget, sőt még annál is sokkal többet. Ez a hitnek a kiteljesedése. Együtt bízni abban az isteni hatalomban és abban az isteni irgalmasságban, amely Jézusban is együtt jelent meg, annyi, mint semmilyen nehézségnél el nem akadni, semmitől el nem kedvetlenedni, ideig-óráig tartó kudarcok miatt a küzdelmet soha fel nem adni, hanem állhatatosan kitartani mindvégig, míg a hit el nem veszi jutalmát!

Sok kétségeskedő és bizonytalankodó, sok félúton letörő és azután kiábrándultságában már csak kesergő ember között miért olyan ritka kivétel ez a győzedelmeskedő hit manapság? Jézus változott volna meg? Ma már nem tudna ugyanilyen hitet ébreszteni és táplálni maga iránt? Vagy nem ismerik Őt az emberek igaz valósága szerint, nem ismerjük Őt eléggé mi sem? Az Evangélium bizonysága szerint, pedig az is már jó néhány évtizeddel Jézus napjai után íródott, Ő ilyen hittel kapcsolja magához az embereket, ha köztük jár, és a közelükbe érkezik. És nem volna-e más a mi egész világunk, ha több volna benne ebből a hitből?

*

Kínálkoznék ugyan az alkalom, hogy szakaszunkból még valamit kiemeljünk, de mivel a továbbiak során úgyis kell majd vele bővebben foglalkoznunk, elmellőzhetjük most. Arra a feszültségre célzok, amely Jézus működése és a körülötte uralkodó vallási rend képviselői között támadt már nemsokára azután, hogy működése megkezdődött. Ő ugyan egyáltalán nem forradalmárként lépett fel, hanem tiszteletben tartotta népének fennálló vallási rendjét. A meggyógyított bélpoklosnak is nyomatékosan a lelkére kötötte, hogy a Törvény rendelkezéseinek értelmében tegyen eleget kötelességének: "Mutasd meg magadat a papnak és vidd fel a tisztulásodért, amit Mózes parancsolt..." De hiába. A gutaütöttel való foglalkozása során máris magára vonja a megbotránkozó tekintélyes "írástudók" rosszallását és érezzük: ebből egyre csak nagyobb baj lesz. Az egész fellépése valami olyan új dolog volt, ami sehogyan sem fért bele az uralkodó vallási rendnek a kereteibe. Itt előbb-utóbb ki kellett törnie a vagy-vagy ellentétének. De erről majd úgyis olvasunk még bővebben a Márk evangéliumában.

Most maradjunk meg a fődolognál, ami ebben a szakaszban elénk tárult. Jézusban, az Ő egészen emberi alakjában elrejtve, elénk villant annak az isteni közelségnek a fénye, amelytől minden evilági nyomorúságunk közepette is megoldódik a mi életünk legmélyebb kérdése. "Az Ember Fiának van hatalma e földön a bűnöket megbocsátani." És ahol erre a közelgetésre válaszul hit ébred az emberben, ott megtörténik a nagy csoda. Csak az szükséges, hogy Istentől eltávolodott életednek tisztátalanságától megundorodva, magadat bélpoklosnak érezve odamenekülj bizalmaddal Őhozzá. Csak fel kell ismerned minden szépítgetés nélkül, hogy igaz magad helyett magadnak csak béna roncsa vagy, és tudnod kell, hogy Nála van számodra gyógyulás. Feléd is elhangzik a fejedelmi szózat, amelynek foganatja van: "Akarom, tisztulj meg!", és új életre és szolgálatra villanyoz téged is a minden hívőnek szóló bíztatás: "Fiam, megbocsáttattak neked a te bűneid!"

"Az Ember Fiának" van erre "hatalma" ma is. Talál-e bennünk hitet?

***

"A szombat lett az emberért,
nem az ember a szombatért."
Márk 2, 27.

Mai szakaszunk történeteit az foglalja egységbe, hogy a Jézus működése ellen ki-kiújuló támadásokról van bennük szó, és ennek során egyre jobban kiéleződik az ellentét Őközötte és ellenfelei között. Már az előző szakaszban, a gutaütöttről szóló történetben is láttuk, mint kellett Jézusnak védekeznie az ellen a vád ellen, hogy Ő istenkáromlást követ el, amikor jogot formál az elébe hozott beteg ember bűneinek a megbocsátására. Most azért támad fel ellene a zúgolódás, hogy a vámszedő asztal mellől elhívott Lévinek, vagy más nevén: Máténak társaságában egyéb "vámszedőkkel és bűnösökkel" együtt telepszik asztalhoz. Majd megtámadják azért, hogy tanítványai nem tartják meg a szokásos böjti napot. Azért is számadásra vonják, hogy tanítványai egyszer szombatnapon a vetés mellett elhaladva éhségük csillapítására néhány kalászt tépnek s kimorzsolják a búzaszemeket, amivel megsértik a szombatnap szentségét. Ugyancsak a szombatnap megsértésének a vádja ellen kell védekeznie akkor, amikor egy zsinagógiai együttlét alkalmával meggyógyít egy "megszáradt kezű" nyomorékot. Jézus minden támadást kivéd, és pedig olyan feleletekkel, hogy végeredményben csak hálásak lehetünk ellenfeleinek ezekért a támadásokért, mert támadásaikkal olyan megnyilatkozásokat csiholtak ki belőle, amelyeknek révén még sokkal jobban kiteljesedett számunkra tanítása, és még sokkal mélyebben kitárult előttünk az Ő egész lénye. Főképpen ezért is őrizte meg az emlékezet, és ezért jegyzi fel az evangélista is ezeket az összecsapásokat. Drága igazságok fényes szikrái villantak elő azoknak során Jézus lelkéből.

Ellenfeleire nézve azonban kárba veszett mindaz, amit nekik mondott. Hiába próbálta őket meggyőzni, ők makacsul megmaradtak az ellenkezés álláspontján. Az utolsó történetben már azt olvastuk, hogy "haraggal" és "bánkódással" kellett végignéznie soraikon "szívük keménysége miatt." Hiszen arra a zsinagógiai alkalomra már egyenesen eltökélt rosszakarattal vonultak fel. "Lesik vala őt." Keresték az alkalmat, hogy beleköthessenek. És amikor megint megszégyenülésükkel végződik az összecsapás, már nem is haboznak megkezdeni annak az összeesküvésnek a szövögetését, amellyel Jézus életére törnek. "Tanácsot tartottak ellene, hogy elveszítsék őt." És Jézus nem is áltatja magát az elkövetkezendő végkifejlés felől. Már ezekben a történetekben is ott borong felette közelgő halálának az árnyéka. "Jönnek majd napok, amikor elvétetik" Ő tanítványainak boldog köréből, és azok szomorú napok lesznek!

Mi körül forgott ez az áthidalhatatlan ellentét? Mai szakaszunk történeteiből világosan kitűnik: a Jézus környezetében, a korabeli zsidóságban uralkodó vallási rend érezte megtámadva magát az Ő működése által. Ennek a rendnek az őrei mentek át a támadásba Őellene. Alkalmilag szegődtek ugyan hozzájuk olyan társak is, mint Keresztelő János tanítványai, akik egyébként Jézushoz sokkal közelebb álltak, mint a "Heródes-pártiak", akik tisztán politikai jellegű csoport voltak. De az igazi ellenfelek az "írástudók" voltak: a szent Törvénynek azok a híres tanítómesterek lábainál kitanult szakemberei, akik nagy tekintélynek örvendve irányították az emberek közgondolkozását vallási kérdésekben, és velük együtt a "farizeusok", vagyis annak a vallási irányzatnak a követői, akik másoknál is nagyobb buzgósággal és komolysággal igyekeztek magukat mindenben az "írástudók" tanításához tartani. Amazoknak a tanításában és emezeknek a gyakorlati életében hatalmas és bonyolult szabályrendszer épült fel az ótestamentumi Törvény alapjaira. És ez a szabályrendszer volt az, ami összeegyeztethetetlennek látszott Jézus egész munkásságával. Ki kellett hát törnie a vagy-vagy ellenségeskedésének.

Nézzünk bele kissé közelebbről: miben is gyökerezett ez az ellentét? Hiszen a Törvény maga szent volt Jézus számára is. Abban Ő is egyetértett ellenfeleivel, hogy van Istennek kijelentett akarata, és az bennefoglaltatik a régi szent írásokban. Közelebbről a Tíz Parancsolat és abban is a IV. parancsolat, amely minden 7. napot a nyugodalom napjának rendeli, az Ő szemében is sérthetetlen isteni rendelkezés volt, amely mindaddig, amíg ember él ezen a földön, érvényes marad. Isten akarata az, hogy az ember egyenként is és az emberi társadalom együttesen is a maga evilági munkájának a folytatása közben álljon meg egy-egy lelki lélegzetvételre, mindennapi hajszáját félbeszakítva emelkedjék fölébe annak, vegyen tájékozást és gyűjtsön erőt a további munkára azáltal, hogy ilyen napokon összpontosítsa a lelkét még jobban, mint máskor, Isten felé. Valóságos életforrás ez a "nyugodalom napja", és az ember nem őrködhet eléggé féltékenyen annak tisztaságban és épségben való megtartása felett.

Az is csak természetes, hogy az ilyen örökérvényű isteni rendelések körül kialakul azután egy csomó emberi szabály is. Ha az emberek komolyan veszik a nyugodalom napját, akkor részletekbe menőleg is bizonyos rendet akarnak tartani: mit engednek meg maguknak ezen a napon, ami nem hagyható el, vagy ami nem zavarja meg annak pihentető áhítatát, és mitől tartózkodnak ezen a napon, mint ami megrontaná annak rendeltetését. Egyébként is megvan a jogosultságuk az emberi szokásoknak és rendtartásoknak. Ilyen volt pl. Jézus korában a szokásos hetenként egynapi, vagy ha valaki még többet akart, a hetenként kétszeri böjt. Semmiféle isteni parancs nem rendelt ugyan ilyesmit. De sok ember jó hasznát vehette ennek a kegyes gyakorlatnak. Alapjában véve ez ellen sem volt Jézusnak kifogása.

A végzetes eltévelyedés abban rejlett, hogy az Isten törvényében valami olyan öncélú dolgot láttak az emberek, aminek az érdekében minden egyebet fel kell áldozni. S ezért az isteni Törvény körül kialakult mindenféle kegyes szabály megtartása olyan fődologgá lett számukra, amely mellett minden más tekintetet félretettek.

Jézus egyetlen mondatban úgy foglalja össze ellenfeleinek ezt az eltévelyedését, hogy szerintük - úgymond - "az ember van a szombatért". Ők bálványt csináltak a szombatnapból, s az embert odakötözték áldozatul annak oltárára. Megéheztek Jézus tanítványai szombatnapi gyaloglásuk közben? Hát szenvedjék akkor az éhséget! Az emberséges ótestamentumi törvény megengedte ugyan az utas embernek, hogy kezét kinyújtsa az útról elérhető gyümölcsért vagy mezei termésért, és jóllakjék vele. Nem volna semmi vétség abban, ha ők is szakítanának néhány kalásszal és ennének belőle, - csak ne volna éppen szent szombat napja! Kalászokat tépni - az aratás, a szemeket kidörzsölni - az cséplés; és ki merészeli ilyen munkával megszentségteleníteni a nyugodalom Isten-rendelte napját! Szánandó állapotban van az a zsinagógában megjelent "megszáradt kezű" ember is, és mi sem érthetőbb, mint az, hogy gyógyulást keres Jézusnál. De az ő meggyógyítása is munka volna, azt pedig tilos dolog szombatnapon végezni. Inkább vesszen kárba ez a kínálkozó, talán soha vissza nem térő alkalom, és inkább maradjon nyomorék a szerencsétlen egész életére, de a szombatnap szentségén nem eshet sérelem!

Az így értelmezett isteni Törvény mintájára fogták fel és kezelték azután mind a többi szent regulát is, aminek a formaruhájába beleöltöztették vallási életüket. Szigorú követelmény volt számukra a böjti napok megtartása s a többi kegyes előírás is mind. Nem baj, ha az emberre terhes igaként nehezednek, s az ember gyötrődik alattuk. Akármilyen kínok és bosszúságok árán is, de meg kell tartani azt, ami elő van írva!

Ez volt az a szemlélet, amellyel Jézus egész működése élesen szembehelyezkedett. Nem csak tagadta, hanem egyenesen visszájára fordította annak alapelvét: "A szombat lett az emberért, nem az ember a szombatért." Isten Törvénye sem öncélú dolog, hanem csak eszköz az ember javára. Hát még akkor az a sok emberi hagyomány által szentesített szent formaság, amit olyan magas polcra magasztaltak fel az emberek! Csak addig és csak annyiban van egyáltalán értelme, ameddig és amennyiben "az emberért" van, vagyis hasznára és segítségére van az embernek.

Emögött az ellentét mögött ott rejlett egy másik, még mélyebb. Az Isten és az ember közötti viszonyt egészen másnak fogta fel és hirdette Jézus, mint amilyennek azt az Ő ellenfelei gondolták el.

Miért is válhatott az ő szemükben olyan öncélúvá az Isten Törvénye, és miért vált olyan bálvánnyá az ő életükben a sokféle szent regula? Hát miért szokott általában ilyen isteni méltóság polcára felmagasztosulni bármi is, ami nem maga Isten? Azért, mert maga Isten hiányzik, és az Ő helye nem maradhat üresen. Azoknak a nagyon vallásos életű embereknek voltaképpen csak valamilyen nagyon távollévő Istenük volt, aki messze magasságokban, elérhetetlen fenségben trónolt felettük. Közvetlen közük nemigen volt hozzá. Mintha az Ő Törvényét is azért adta volna nekik, hogy az helyettesítse Őt távollétében. A személyesen és közvetlenül Őneki való szolgálatot pótolták azzal, hogy a Törvény személytelen uralmának igyekeztek engedelmesen szolgálni. Ezzel éles ellentétben Jézus Evangéliumának az alapgondolata az volt, hogy magának Istennek az uralma "elközelített". Az az Isten, akinek nevében Ő beszélt, az emberekhez közeljött Isten volt, akinek közelsége olyan valóságos, hogy emberek az Ő uralma alá hajthatják életüket.

Itt tűnik aztán ki csak igazán, mennyire "az emberért" van minden, amit Isten cselekszik, még akkor is, amikor parancsol és uralkodni akar. Azért lépett ilyen közelségbe az emberekhez, mert szereti őket. Édesatyjukként megkönyörül sok nyomorúságukon, és azért vonja őket a maga uralma alá, hogy megmentse őket. Nem az a zsarnoki hatalmasság Ő, amilyennek torzképében a törvényeskedő vallásosság elképzelte, - aki elébe szabta az embereknek kötelességeiket, s azután már csak az érdekli, mikor kaphatja rajta őket szigorú parancsolatainak valamilyen áthágásán. Nem abban leli a kedvét, ha az emberek megsanyargatják magukat az Ő szolgálata kedvéért, és roskadozva viselik annak igáját, mint valami keserves kényszerűséget. Kegyelemnek és irgalomnak az Istene Ő, aki mindig azt akarja, hogy jótéteményeinek és áldásainak az élvezetében az ember boldog legyen az ő szolgálatában.

De ezt nem valami újdonságként hirdeti Jézus, hanem azt akarja ellenfeleivel megértetni, hogy Isten mindig, már az ótestamentumi időkben is ilyen Istennek jelentette ki magát. A hajdani Törvényt is, a Tíz Parancsolatot is, a szombatnapról szólót csakúgy, mint a többit is mind, "az emberért" adta. Semmi egyebet nem akart vele, mint az ember javát. Még amikor követelményeit szegezte is neki az embernek, ebben is valójában áldásait kínálta neki. És akármilyen szabályokkal írta is körül annakidején az Ő imádásának és tiszteletének a módját, egészen félreértették Őt azok, akik mindebben sérthetetlenül szigorú zsarnoki rendelkezéseket láttak. Mindig világosnak kellett volna lennie annak, hogy ha ezek a szabályok nagyon komolyan veendők is, mert megtartásuk által felbecsülhetetlen haszon származik, azért, ha valamilyen komoly érdek úgy kívánja, az ember szabad lelkiismerettel túl is teheti magát rajtuk. "Sohasem olvastátok-e", - kérdi Jézus az ellenfeleit, - "mit művelt Dávid...?" Bizony megtette azt, hogy amikor bujdosó társaival együtt "megszűkülve és megéhezve" odavetődött arra a vidékre, ahol akkor a Szent Sátor állt, és ott sem volt egyéb eledel található, csak a szentély oltárára helyezett "szent kenyerek", amelyek ott a népnek Isten iránti háláját jelképezték, nyugodtan hozzányúlt azokhoz, evett belőlük, és "adott az ő társainak is". Pedig a Törvény tiltotta azoknak bármilyen más célra való felhasználását, és akkor is, amikor friss kenyerekkel cserélték a régieket, csak a papoknak volt szabad megenniük azt, ami már az oltáron volt. És ebben a törvénysértésben sem Abjátár főpap nem látott akkor bűnt, sem azóta nem botránkozott meg rajta senki, aki ezt a történetet világos értelemmel olvasta a régi szent írásokban. Isten előtt is így volt ez helyes és kedves dolog, mert Ő inkább örül annak, ha gyermekei jóllakottan és megelégedetten adnak hálát adományaiért, még ha a szent regulák megsértése árán jutottak is hozzá azokhoz, mint ha azt vélik, hogy Ő bármi jót és szükségest is sajnálna tőlük, és ezért skrupulusaik kötelékeiben vergődve viselik a nélkülözés kínjait.

Az a kérdés, amelynek kelepcéjében a szombatnapi zsinagógai összejövetelen akarták megfogni Jézust az ellenfelei: "szabad-e szombatnapon egy beteg ember meggyógyításával foglalkozni?" - Jézus számára egyszerűen így alakul: "szabad-e szombatnapon jót tenni, lelket (vagyis: egy emberéletet) menteni?" Ebben az Ő számára már benne volt a felelet. Nemcsak hogy nem esik vele sérelem a szombatnap szentségén, hanem ez az egyetlen igazi megszentelése a szombatnapnak. Ha Isten úgy rendelte, hogy az ilyen nyugodalomnak szentelt napoknak még több közük legyen Őhozzá, mint a közönséges hétköznapoknak, akkor ez mindenekfelett azt jelenti, hogy ilyenkor kell a legtöbb áldásnak és segítségnek kiáradnia sínylődő és nyomorult emberek életére. Úgy lehet Isten előtt legkedvesebben megünnepelni az ilyen napokat, hogy megteszünk mindent, amire csak alkalom kínálkozik, hogy emberek áldhassák Istent visszanyert épségükért, életük megmentéséért, és bajaikból való megszabadulásukért.

Nem csoda, ha az Istenhez való viszonyunknak, sőt magának Istennek ilyen különböző felfogása élesen kiütközik abban az érzelmi színezetben, amely egyfelől Jézus ellenfeleinek a magatartását jellemzi, másfelől pedig Jézus egész működésén elárad. Ők mogorva, akadékoskodó és gáncsoskodó emberek. Felhúzott szemöldökkel keresik mindig és meg is találják mindig azt, amin fennakadhatnak, s ami felett ítélkezhetnek. Istennek az a fajta szolgálata, amelyben ők buzgólkodtak, nyílván örömtelen, savanyú és fanyar lelkű embereket nevel. Jézusból ellenben bőségesen árad az öröm a körülötte levőkre, sőt őket is annyira eltölti, hogy nem nyugodhatnak, míg tovább nem adják másoknak. Lévi, alighogy elindult Jézus hívására Őt követni, máris olyan boldog nyertesnek érzi magát az Ő tanítványaként, - pedig mindent otthagyott érette, amije addigi életében volt, - hogy összehívta házánál volt vámszedő-társait és másféle "bűnösöknek" bélyegzett ismerőseit, hadd találkozzanak és ismerkedjenek ők is meg Jézussal! S hogy milyen lehetett ennek az együttlétnek a hangulata, azt elárulják Jézusnak tulajdon szavai, amikor a böjti szabályok megsértése miatt hozzáintézett kérdésre ezt válaszolja ellenfeleinek: "Avagy böjtölhet-e a vőlegény násznépe, amíg velük van a vőlegény?" Akik az Ő közelében lehettek, azok életük legünnepibb napjait élték át. Olyan örömben volt részük, akár éppen terített asztal mellett "evett és ivott" velük együtt Jézus, akár hiányoztak az ünnepi vigasságnak az ilyen külső jelei, - hogy ebben a derűs és boldog lelki állapotukban igazán csak az követelhette volna meg tőlük a böjti szabályoknak a megtartását, akinek a szemében az ilyesmi mindenáron kierőszakolandó fődolognak számít. Azt jól tudta Jézus is, nem titkolta el hívei előtt sem, hogy az élet nem csupa vígasság. Jönnek néha gyötrelmesen nehéz napok is. Tanítványainak boldog körére is el fognak következni ilyenek. "Amikor elvétetik tőlük a vőlegény." Akkor majd nem magukra erőszakolt külsőség lesz az sem, hanem lelki állapotuknak természetes kifejezése, ha "böjtölni fognak azokban a napokban." Nem regulák parancsára, hanem belső szükségességből. De örökre nem veszíthetik el Őt azok, akik egyszer az Ő "násznépéhez" tartoznak. A viharos napok felvonuló sötét felhői megint el is fognak múlni. S az életadó napfény mindig ott lesz az égen. Az öröm lesz megint és marad is mindig az uralkodó vonása azoknak, akik Jézus mellé odaszegődtek.

Nem lehet ez másként azoknál, akikhez általa "elközelített" az Isten uralma, s akik Istennek úgy szolgálnak, ahogy erre Ő tanította az embereket!

Ezzel már arra is rámutattunk, hogy Jézust és ellenfeleit nemcsak az embernek Istenhez való viszonyulásában, hanem az ember és ember közötti viszonyulás tekintetében is ég és föld különbsége választotta el egymástól. Hiszen az örömtelen életű ember folyton harcban áll embertársaival, az örvendő embernek pedig ki van tárva a szíve embertársai felé.

Nem mintha amaz egészen magányosan vagdalkoznék mindig mindenkivel. Tud ő is összefogni másokkal, hogy csoportba verődve folytassa hadakozásait. De az ilyen közösség arcáról még csak világosabban leolvasható az, ami a hozzá tartozókat egyenként jellemzi: bezárt szívű emberek ezek, akik egymással is csak azért vállalnak közösséget, hogy abból annál jobban tagadhassák ki a többi embert.

Ha az Istenhez való viszonyunk azon fordul meg, hogy mennyire teszünk eleget bizonyos szent regulák parancsainak, akkor lesznek emberek, akik minden erejüket megfeszítve igyekeznek megtartani ezeket a parancsolatokat, és sikerükre nagyon büszkék is lesznek. Kiállítják majd magukról a jó bizonyítványt, hogy ők "igaz" emberek, akikkel az Isten is meg lehet elégedve. Mindazért az erőfeszítésért, amibe belekerült nekik törvényeskedő vallásos életük, ebben az önelégült öntudatban nyernek kárpótlást. Ezt aztán igyekeznek kiélvezni: magukat állandóan összemérik másokkal, akik mögöttük elmaradnak, akikre tehát, mint "bűnösökre" lenézhetnek. Kialakul a gőgös és mások felett folyton ítélkező "igaz" embereknek az a tábora, amellyel Jézus is szemben találta magát.

Könyörtelenek tudnak lenni az ilyen magukkal eltelt kegyesek a mások feletti ítélkezésükben. Mások örömei és fájdalmai iránt egészen érzéketlen szívvel tudnak pálcát törni emberek felett, és rájuk sütni a megszégyenítő bélyeget. Hogy Lévinek életében, akit addigi vámszedő foglalkozása miatt érthető módon sújtott a közmegvetés, milyen óriási változás következett be azzal, hogy Jézus őt elhívta tanítványául, és ő ennek a hívásnak engedelmeskedett, az egyáltalán nem érdekli őket. Hogy a többieknek lelkében is, akik Lévi hívására a hozzá hasonló "vámszedők és bűnösök" közül odasereglettek Jézus köré, milyen nagy dolgok mentek végbe, abból sem sejtenek ők semmit. Az ő szemükben ezek az emberek mind csak elvetendő és megvetendő hulladék-emberek. És semmiképpen sem tudják megérteni, hogy Jézus nem fordul el tőlük utálattal, hanem örömmel vegyül el a társaságukban, és "velük együtt eszik és iszik."

Milyen könnyű lett volna megérteniük, hogy Jézus tanítványai túlteszik magukat a böjti szabályokon! Hiszen ezek alól a szabályok alól ők is adtak felmentést olyankor, amikor a böjti nap valamilyen örömalkalommal esett egybe. Lakodalmas népre nem tartották ők sem kötelezőnek azoknak a megtartását. És láthatták volna, hogy ez a kis sereg Jézus körül még a lakodalmas nép öröménél is nagyobb örömben él állandóan. Milyen könnyen megérthették volna azt is, hogy Jézus tanítványai, amikor elfogta őket az éhség, kinyújtották kezüket a kínálkozó búzakalászok után, akár szombat van, akár nincs szombat. De mások öröme vagy baja iránt egyaránt eltompult a lelkük. Csak a hibáztatnivalót látták meg másokban, hogy annál jobban felfuvalkodhassanak a maguk jobb volta felől való meggyőződésükben. A legszívtelenebbül abban a zsinagógai jelenetben viselik magukat, amelyben a szerencsétlen "megszáradt kezű" nyomorék az ő számukra csak kísérleti alany, amelyen meg lehet figyelni: nem fogja-e Jézus megszegni a szombatnapot az ő meggyógyításával. Az iránt az emberi tragédia iránt, amely ebben a nyomorékban előttük állt, egészen vakok ők. Annak a reménykedésnek a hangjaiból, amely ennek az embernek a lelkében ott zsongott arra a gondolatra, hogy most talán eljött az ő megépülésének a pillanata, semmit sem tud felfogni az ő süket lelkük. Ők a bírói székben ülnek, és csak arra várnak, hogy legyen alkalmuk kimondani lesújtó ítéletüket.

Jól esik róluk elfordítanunk a tekintetünket, és odanéznünk arra az egészen másfajta képre, amely Jézus körül alakul ki. Itt is képződik egy tábor, kialakul egy közösség, szövődnek az együvétartozás szálai, - de mindez mennyire más! Ez nem magába zárkózó társaság, amely elfordul a kívülállóktól, és örül, ha őket mennél messzebb tudja tartani küszöbétől. Itt nyitva van a kapu és az ajtó. S a nagy öröm, amely mindenkit eltölt, hívogatóan sugárzik kifelé, hadd jöjjön más is, és legyen neki is része benne. Alighogy Lévi belekapcsolódott ebbe a körbe, elmegy és hozza már a társait is. Hiszen neki sem kevesebb, hanem csak annál több része lesz az örömben, ha mennél többen osztoznak vele abban. Valóban "násznéphez" hasonlatos ez a Jézus körül kialakuló közösség, mert hiszen a lakodalmi örömöt csak fokozza az, ha vele együtt örvendezni látja akár az egész világot is!

És milyen nagy szükségük van az embereknek arra az örömre, amely Jézus közelében fakad. A megtisztult, a meggyógyult, a megújult életnek az öröme ez. A törvényeskedő kegyeseknek sok tekintetben igazuk volt, amikor a "vámszedők és bűnösök" életében újjal mutogattak a sok romlásra és tisztátalanságra. Csak abban tévesztették el a dolgukat, hogy mindebben nem láttak olyan betegséget, amelyen mindenekelőtt segíteni kellene, nem pedig pálcát törni felette, s aztán megvetéssel elfordulni tőle. Persze ők nem is tudtak segíteni! De Jézus körül más a helyzet. Ő tud segíteni. És akik mellé csatlakoztak, azok is tudják, hogy Ő tud segíteni. Mások elzavarhatják a maguk közeléből a "betegeket", vagy messze elkerülhetik őket, hiszen valóban nem a legkellemesebb társaság. De az orvos éppen akkor van elemében, amikor ilyenek rajzanak körülötte. "Nem az egészségeseknek, hanem a betegeknek van szükségük az orvosra." Ezzel igazolja Jézus azt, hogy Ő éppen olyanok társaságát keresi, akiktől mások elzárkóztak. És ezzel jellemzi az Ő híveinek körülötte kialakuló közösségét is: ők is "bűnösök", akik Őáltala a "megtérésre" jutottak, s ezért ők sem tehetnek másképpen, minthogy szívüket válogatás nélkül mindenki felé kitárva "bűnösöket hívnak megtérésre."

Ami nyomorúság mutatkozik az életben, az mindmegannyi alkalom a segítségnyújtásra és az öröm terjesztésére. Észrevétlenül elhaladni mellette - nem azt jelenti, hogy az ember nem csinál semmit, hanem azt, hogy a legsúlyosabban vétkezik. "Szabad-e szombatnapon jót vagy rosszat tenni, lelket menteni vagy kioltani?" - kérdi Jézus az ő ellenfeleitől, amikor ott van mindnyájuk előtt a zsinagógabeli nyomorék. Őszerinte ezt az embert meg nem gyógyítani, amikor az alkalom erre adva van, annyi, mintha kegyetlenül beletaszítanák a reménytelen pusztulásba. Aki nem teszi meg a "jót", amit tehetne, ezzel már rosszat tesz. Aki nem "ment" életet, holott megtehetné, az ezzel már életet "kiolt". "Nyújtsd ki a kezedet!" - parancsolja hát a nyomoréknak. "És kinyújtá és meggyógyult a keze és éppé lőn, mint a másik". Itt nem az a nyomorult emberi erőtlenség nyilvánul meg, amely olyan nagyra van azzal, ha kicsinyes regulák megtartásával sikerült valamelyes látszateredményeket elérni s aztán zsugori módon bezárkózik a maga világába, és kívülrekeszti megvetésével a többi embert a maga teméntelen sok bajával és szükségével. Itt az a mindenekre elégséges isteni erő árad, amely jóra tud fordítani az emberi életben minden romlást, és ezért éppen akkor fejti ki magát, amikor szembe találkozik a különben reménytelen bajokkal.

Akik maguk is ebből a forrásból merítettek, azok nem féltik annak áldásait másoktól. Ellenkezőleg: azért éreznek felelősséget, hogy másokra is kiterjedjenek az áldásai. Nem ítélkeznek, hanem bíztatva hívogatnak tehát. Nem eltaszítani akarnak, hanem vonzani. Nem szégyenbélyeget sütnek embertársaikra bűneik és nyomorúságaik miatt, hanem szeretetben szolgálni igyekeznek nekik, hogy ők is megismerjék az Orvost, és velük is gyarapodjék annak hálás serege.

*

Amint így kirajzolódik előttünk mai szakaszunk történeteiből annak a körnek a képe, amely Jézus körül mint középpontja körül kialakul, jaj de átnyilallik a szívünkön a fájdalmas érzés: mennyire nem ezen a körön belül, hanem rajta kívül folyik a mi életünknek nagy része is! Mennyire nem a mindenki felé kitárt szívű, a segítésben el nem fáradó, a testi-lelki nyomorúságtól nem iszonyodó, hanem éppen ellenkezőleg, feléje vonzódó szeretetnek az ereje árad bennünk és általunk! Mennyire nem sugározzuk azt az örömet magunkból és magunk körül, amely azt szeretné, hogy mennél többen osztozzanak benne! Mennyire zordon, kényszeredett és terhesnek érzett valami a mi istenszolgálatunk is sokszor! Egyszóval: milyen gyakran nem a Jézus oldalán találtatunk abban az ellentétben, amely ellenfeleit elválasztotta Őtőle, hanem a másik parton, az ő ellenfeleinek az oldalán!

Éppen ezért milyen nagy vigasztalás lehet számunkra, hogy újra megérthettük: az ő köre nem zárt kör. Nyitva áll számunkra is, hogy ne maradjunk kívül rajta, hanem kerüljünk belül. Ő "nem azért jött, hogy igazakat, hanem hogy bűnösöket hívjon megtérésre." Csak álljunk elébe úgy, amint vagyunk! "Állj elő a középre!" - mondta annak a zsinagógabeli betegnek is. Csak ne húzódjunk el előle, és ne rejtőzzünk el bajainkkal. Aki odaáll elébe, mit sem szégyellve, mit sem takargatva, azzal mindig megteszi azt a nagy "jót", amit csak Ő tehet meg, és elvégzi az élet "mentésének" csodatételét.

Így hangzik fel aztán körülötte ma is a "násznép" háládatos örvendezése, és arra a nagy tanításra, hogy amit Isten tesz, az mind az "emberért" van, rázeng szívünkből a visszhang: valóban, érettünk is érettem is!

***

"A szombat lőn az emberért,
nem az ember a szombatért."
Márk. 2, 27.

Amikor éles párviadalban összecsapnak a pengék, szikrák csillannak fel. Ilyen, harcban született szikra Jézusnak ez a mondása is, mint annyi más az evangéliumok lapjain. Azzal a különbséggel persze, hogy nem a pillanatnyi életre gyulladt ki a fényük, hogy aztán örökre kialudjon ismét, hanem mihelyt kipattantak az ő lelke viaskodó kardján, felszökkentek az emberiség égboltjára, és azóta ott ragyognak, mint soha ki nem oltható, irányt mutató, sugárzó csillagok.

Az ellenfél, amellyel viaskodik, itt is a farizeusok tábora. Nem istentagadók, nem vallásgyalázók, nem gúnyolódó hitetlenek. Hanem felettébb kegyes, mély buzgóságú és fanatikusan hívő emberek. Van ebben valami örökre jelentős, gondviselésszerű isteni ökonómia: úgy tűnhetett ki legélesebben a Jézus Krisztus Evangéliumának a semmi mással össze nem téveszthető sajátossága, ha egy másik vallásos szellemmel kellett összecsapnia és ebben az ellentétben mutatkozhatott be a világnak.

A támadó fél most is a farizeusi vallásosság. Legalább a külső látszat szerint. Mert hiszen alapjában véve Jézus Krisztusnak a puszta jelenléte is már nyugtalanító támadás volt őellenük, és egészen érthető, ha ők nem térhetnek napirendre felette hallgatással. Amikor meglátják, hogy a szombatnak szent napján Ő tanítványaival együtt kint jár a mezőkön, s azok úgy csillapítják éhségüket, hogy leszaggatott búzaszemek kidörzsölt szemeit rágcsálják, s Ő ezt szó nélkül tűri: egészen természetes, hogy számon kérik tőle a dolgot. "Íme, miért művelik azt, amit szombatnapon nem szabad?" Jól értsük meg: nem az ellen van kifogásuk, hogy idegen táblák vetéséhez nyúlnak hozzá. A napkeleti patriarchális felfogás jogot adott a vándor embernek arra, hogy a táplálékul kínálkozó útszéli terméshez vagy gyümölcshöz hozzányúljon, és kielégítse vele éhségét. De szombatnapon!? Hiszen annak is megvolt a szigorú szabálya, hogy mennyi egy "szombatnapi járóföld", amelyen túl menni már a szent nap megszentségtelenítése. Nem lehetetlen, hogy már ebben is vétkesnek találtattak a tanítványok. Azután meg kalászokat szaggatni nem egyértelmű-e az aratással, és szabad-e szombatnapon ilyen köznapi munkát végezni? A letépett kalászokból kidörzsölni a szemet, nem annyit jelent-e mint csépelni, és ez megint nyilvánvalóan nem megrontása-e a szent napnak? A farizeusi vallásosság nagyon szigorúan vette a szombat megszentelését; gondos aprólékossággal kidolgozta annak a szabályait, és hogy feltétlen biztonsággal távol tartson tőle minden sérelmet, olyan messze kitolta körülötte a védőbástyákat, hogy a szombatot megtartó embernek alig maradt már talpalatnyi szabad helye. Ennek a kegyességnek a szempontjából Jézus tanítványai kétségtelenül megszegték a szent nap törvényét.

De Jézus a védelmükre kel. A szombat napja Őelőtte is szent; Ő is tudja, hogy Isten adta annak a törvényét. De a törvény alkalmazásában Ő élesen szemben áll a farizeusokkal. Ő azt az elvet követi, amely a modern törvénykezésben is utat tört már magának: az intuíció elvét. Minden törvényben a törvényadó szándéka a fő dolog. És teljesen elhibázott dolog a törvénynek olyan alkalmazása - ha mégannyira megfelel is a törvény betűjének -, amely végeredményben a törvény eredeti rendeltetésével kerül ellentétbe. Ez volt a farizeusi szombat-ünneplésnek is a hibája. Addig nyújtották, erőltették a szombat-megszentelés szabályait, amíg végre visszájára fordult a szombat szentségének az értelme. Az embereket a szombat rabszolgáivá tették. Annak megtartása nyomorgató teherré vált rajtuk. A hétnek hét napja közül egy sem okozott már annyi gondot, mint ez a hetedik. Öncéllá lett a szombat, és áldozatul esett neki az ember. Pedig eredetileg fordítva volt: Isten eszköznek szánta a szombatot, hogy az ember javát szolgálja. "A szombat lőn az emberért, nem az ember a szombatért."

A cél: az ember. Ez az első gondolat, amely ebből megragadja a figyelmünket. Az ember érdekében van a legszentebb intézmény is, maguk a vallási cselekmények is, még az Istennek szent napja is.

Ha nem Jézus mondaná, szinte visszariadnánk ennek a kimondásától. Aki figyeli a háború utáni vallásos és teológiai áramlatokat a nagyvilágban, az tudja, hogy napjainknak a jelszava a "theocentricitás", szemben az előző évtizedek "anthropocentricitásával". Istent kell újra a középpontba állítanunk - mondják. Nem az ember, az ember üdvössége, nem az ember hite, nem az ember tökéletesedése a tengely, amely körül forognia kell gondolatainknak és törekvéseinknek, hanem Isten, az Ő dicsősége, az Ő kijelentése, az Ő szuverén kegyelme. És ezt az egész fordulatot örömmel és hálával üdvözölhetjük, éppen a református keresztyénség szempontjából, mert hiszen olyan igazságok érvényesülnek benne, amelyek eleitől fogva tisztán és világosan ragyogtak a kálvini reformációban.

Mégis meg kell állapítanunk, hogy a Jézus Krisztus Evangéliuma olyan tágas és gazdag valami, hogy benne nem egymást kizáró ellentét az Isten-központiság és az ember-központiság. Jézus Krisztus számára Isten dicsősége és az ember üdve nem két külön dolog, amely "vagy-vagy" elé állítana bennünket, hanem ugyanegy dolognak két oldala csupán. Egészen Isten felé fordul minden gondolata. Őérte küzd és fárad. Őneki mutatja be áldozatul halálra szánt életét, és az Ő országán kívül nincs más célja szolgálatának. De ugyanakkor mégis ki meri mondani ezt a jelszót is: "az emberért". Volt az Ő Isten-szolgálatának egy olyan arca is, amely az ember felé tekintett.

Ezzel a kezünkbe adott egy mértéket, amellyel minden Isten-szolgálatot próbára tehetünk: vajon evangéliumi értelemben is csakugyan az, aminek vallja magát? Csakugyan örök isteni törvény valósul-e meg benne, vagy csak "emberek rendelése"? Mindig az a kérdés: az embert szolgálja-e, vagy pedig zsarnoka az embernek. Mert amit az Isten rendelt, az az emberért van, nem pedig az ember érette.

Hányszor megtörtént a farizeusok óta is, magában a keresztyén egyházban is, hogy isteni tekintélyt nyertek olyan szabályok, amelyek ezt a próbát nem állják ki. Szent buzgósággal csiszoltak és faragtak törvényeket, amelyeknek eredetileg világos volt az áldott rendeltetésük, de később már elvesztették az értelmüket, és szinte csak "tehetetlenségi nyomatékukkal" tartották fenn magukat, már csak azért követeltek engedelmességet, mert megvoltak, éspedig ősi hagyományok tekintélyével övezetten!

A reformáció volt a keresztyénségnek az a hősies kísérlete, amelyben önmagával szemben is megküzdötte ugyanazt a kritikai harcot, amelyet Jézus Krisztus a korabeli farizeusi törvényeskedéssel megvívott. Az ilyen ügyet nem lehet egyszersmindenkorra elintézni, - "ecclesia semper reformari debet" - minden nemzedéknek újra revíziót kell tartania: vajon nem váltak-e vallásos szokásai, szertartásai és intézményei öncéllá, amely terhes szolgálatba hajtja az embert ahelyett, hogy mindenestől fogva az embert szolgálná. De amíg hűtlenekké nem válunk a reformáció emlékéhez, addig nem kell félnünk, hogy közöttünk feledésbe merül ez az evangéliumi kritérium.

Ebben van a mi nagy előnyünk az emberiségnek haladásáért folyó társadalmi, politikai, szellemi küzdelmeivel szemben. Mert egyéb területeken is, nemcsak a vallási területen, újra meg újra kialakul az a helyzet, hogy isteni tekintélyre hivatkoznak olyan berendezkedések, amelyek csakugyan isteni rendelésen alapulnak, de amelyek ezen a jogcímen hátráltatói és nyűgei is akarnak lenni az embernek. Az ember ilyenkor harcba száll velük, hogy kivívja a maga érvényesülését. És mi nem abban látjuk a kötelességünket, hogy ezt a harcot leszereljük. Ha mégannyi hiba és tévedés keveredik is bele a haladásnak ebbe a küzdelmébe, meg tudjuk érteni azt, ami jogosult benne. Alapjában véve nem az isteni rendelés ellen irányul a lázadása, hanem az isteni rendelésnek emberi eltorzítása ellen. És hiába hivatkozik isteni eredetére bármilyen szent hagyomány, ősi intézmény, meggyökerezett szokás, - ha nem az emberért van, hanem az embernek kell őérette lennie, elvesztette a lába alól az isteni jogosultság alapját.

De ha megállapítottuk, hogy az ember a cél, mindjárt tegyünk hozzá egy nagyon fontos dolgot, hogy az "ember" alatt az Isten embere értendő itt. Még a szombat is csak eszköz, amely az embert szolgálja. Még az Isten szent napja is csak annyiban kötelező, amennyiben az emberért van. De az eszközből következtethetünk a célra is. "Az emberért" - ez nem jelenthet akármit, csak olyan célt, amelyért volt értelme az Isten szent napját is eszközül elrendelni.

Ha ezt nem hangsúlyoznánk, veszedelmes forradalmi elvvé válna ez a jelszó: "az emberért". A szuverén fenség trónjára ültetné az embert, - és ezzel nyomorultul lealjasítaná voltaképpen. Azt jelentené, hogy az ember tetszése szerint szabhat önmagának törvényt, és az isteni törvényből is azt válogathatja ki, vagy azt vetheti el, amit az önkénye diktál. Szabadságlevelet kapna így az ember arra, hogy mihelyt kényelmetlenné válik számára valamilyen korlát, ledöntse azt és átlépjen rajta, akármilyen hagyomány-megszentelte tekintély állította is azt az útjába. Elismernénk az ember jogát minden ösztönének és vágyának a féktelen kiélésére, és szentesítenénk minden fellázadását, amivel ősi törvényeket bomlaszt csak azért, mert feszélyezik.

A szombat az emberért van, de nem az állat-emberért. Annak a kedvéért nem kellett volna szombatnak lennie egyáltalán. "Ember" alatt Jézus Krisztus mást ért: azt, ami az Isten szeme előtt lebegett, amikor a 7. nap megszentelését parancsolta. Mi volt hát ez? Milyen produktum előállítására alkalmas műhely a megszentelt 7. nap?

A "nyugodalom napja" a neve. A szó legfelszínesebb értelmében tehát - a munka szünetelésének a napja. Pihenő állomás az élet fárasztó hajszájában. Félbeszakítása, fegyverszünete annak a küzdelemnek, amit az ember a létért folytat. Tehát emlékeztetés arra, hogy az élet robotja, bármilyen elkerülhetetlen szükségesség is, sőt bármilyen szent kötelesség is, - nem minden. Olyasféle viszonyban van a hétköznappal, mint a családi hajlékunk a műhelyünkkel. Talán az életünk nagyobb részét ott töltjük a munkánk helyén. De nem ott lakunk. Elmegyünk oda, de megint el is jövünk onnan. Ugyanígy belemerülünk minden hétnek a hétköznapjaiba, de megint ki is bukkanunk belőle. Egészen nem nyelhetnek el, mert van egy 7. napunk is, amely nem hétköznap. A munka alagútjában fut a vonatunk. De ezt az alagutat meg-megszaggatják a nyílt szakaszok; ha rövidebbek is, elegendők ahhoz, hogy az egész pályánk ne legyen a földbe eltemetve.

De "nyugodalom napja" a 7. nap komolyabb értelemben is. Nem az az értelme, hogy egyfajta nyughatatlanságot egy másik váltson fel; a munka fáradalmai után a vigasság zajos izgalmai. Mert a munkaszünet még nem "megszentelés". Nagyon sok ember ma a 7. nap munkaszünete után fáradtabb testtel és lélekkel fog a munkához hétfő reggel, mintha munkával töltötte volna el a 7. napot is. A kenyérért való hajszát félbeszakította ugyan, de csak azért, hogy annál jobban belevesse magát a szórakozás és az élvezetek hajszájába. Testét is kimerítette benne, lelke is szétszóródott általa. Nem "nyugodalom napja" az, ami megviseli az embert. Az elcsendesedés napjának kell lennie. A léleknek ki kell vonnia magát úgy a munka gondjaiból, mint az élvezetek izgalmaiból, hogy fölibük emelkedjék egy időre. El kell vonatkoznia általában minden benyomástól, amivel nap-nap után ostromolja az élet, hogy befelé fordulva rendet teremtsen magában; feldolgozza mindazt, ami felgyülemlett benne, és előkészítse magát mindarra, ami reá ezentúl várhat. Ezért az Isten napja ez a nap. Az ilyen elcsendesedett léleknek jelentheti meg Ő magát. Akkor társalkodhat az emberrel, ha az ember más hangoktól elfordulva belefigyel az Ő örökkévalóságának világába. Világos, hogy a 7. napnak ez a "megszentelése" nem intézhető el semmiféle istentiszteleti formasággal. Ha a templomlátogatásunk is csak olyan kötelesség, amelyen igyekszünk hamar átesni, hogy aztán siethessünk egyéb vasárnapi programunk lepergetése felé - nem lesz abból "nyugalom napja". Az egész napnak istentiszteletnek kell lennie. Benne a gyülekezeti szent óra csak egy láncszem, amelyhez sorakozik a többi - a szeretteink körében való áhítatos foglalatosság az Isten dolgaival, és a magunk lelkébe való csendes visszavonulás az Istennel való számadásunk újrarendezésére.

Így lesz a "nyugodalom napja" ez a nap a szónak még mélyebb értelmében: a lelki megbékélésnek a napja. Mert aki elcsendesedett szívvel keresi Istent, az meg is találja, és ebben a találkozásban megszabadul a hétköznap terheitől, a földi küzdelemnek egész súlyától, és előízét érezheti a harcokon túl reá váró örök nyugodalomnak. Sok elkövetett bűnnek az emléke halmozódott fel, - de az Isten szól, és szavában újra a bocsánat ajándéka rejlik. Sok veszteség és vereség sebe vérzik, - de az Isten lehajol, és keze érintése gyógyít. Sok kétség és homály borult a lélekre, - de Isten közelségében világosság árad újra. A jövőnek új veszedelmei fenyegetnek, - de a szív megtelik bátorsággal. Olyan rohamosan közeledik az út titokzatos, sötét végállomása, - de kicsinnyé zsugorodik ez a lábunk alól eltűnő egész földi világ az örökélet kitáruló fényes távlataiban. Ezért kell éppen meg-megszaggatni a hétköznapi izgalmas vándorutat, és mindig újra felmenni a megszentelt napnak a kilátópihenőjén, különben felőrlődnénk az élet kicsinyességeiben. De itt kitárul a messzeség - a múltba és a jövőbe -, és az életet a maga egészében látjuk, amint azt adta minekünk a mi Teremtőnk, amint azt bűnétől megváltotta a mi Megváltónk, és amint abban véghezviszi művét a Szent Lélek Isten.

A cél: az ember. De az ilyen ember. Csak eszköz a szombat az emberért. De ha az ember a cél, ebben az értelemben, akkor a szombat szükséges eszköz az érdekében. Az ember nem nyomorítható meg a legszentebb szabályokkal sem, - de másfelől nem is valósítható meg nagyon szent szabályok nélkül. Isten rendelései nem öncélú dolgok, csupán öntőformák, amelyekben ki akarja alakítani az igazi emberi életet. Mihelyt erre alkalmatlanok, már nem az Ő rendelései, és senkinek sincs joga az Ő nevében ránk erőszakolni őket. De viszont: hogyan öltsön testet a remekmű öntőformák nélkül? "A szombat lőn az emberért". Nélkülözhetetlen volt, azért adta Isten. Az emberi eltorzulásai ellen fel lehet és kell lázadni. De a tiszta lényege, az eredeti isteni rendelés ellen nem lehet büntetlenül vétkezni.

Két oldala van a dolognak. Alapigénkben bennefoglaltatik mind a kettő. Kiélezve csak az egyik van, mert a farizeusokkal szemben arra volt szükség. Ők zsarnoki túlhajtásba vitték a törvényt úgy, hogy annak eredeti intenciójával már ellentétbe kerültek. De vajon ma, a mi világunkban nem fenyeget-e legalább olyan mértékben az ellenkező veszély: a törvény nélküliség kísértése? És ha ma szólalna meg Jézus Krisztus a "nyugodalom napja" kérdésében, - vajon nem a másik oldalát élezné-e ki a dolognak?

Messze mögöttünk vannak azok az idők, amikor - különösen kálvinista eklézsiákban - vasfegyelem uralkodott az emberek lelki nevelése terén. Különösen itt, ebben a nagyvárosban, ki kéri számon tőlünk, hogy mit csinálunk a "nyugodalom napjával"? Nem mondom, hogy fordítsuk vissza az idő kerekét - úgyis hiába mondanám. De ha már a társadalmi és a közélet levette rólunk a fegyelmező kezét, nem nyugszik-e annál súlyosabb felelősség mindannyiunk egyéni lelkiismeretén azért, hogy ne engedjük az életet - se a magunkét, se a szeretteinkét - széthullani a fegyelmezetlen egyéni önkény enyészetében?

Még ott is, ahol sok a jóakaratú buzgóság, nagyon sok kapkodó és ötletszerű dilettantizmust látunk a lelki életben. Amatőrködünk az Istenben való élet művészetében. Pedig semmiféle művészetben nem vitte még soha semmire az olyan ember, aki akkor kóstolgatott bele, amikor éppen kedve tartotta rá. Az igazán értékes eredményt csak azok érik el, akik szigorú szabályok fegyelmének vetik alá magukat.

"Az emberért lőn a szombat". Az a méltóság, erő és öröm, ami a "nyugodalmat" megtalált emberről sugárzik, nem lehet senkinek sem osztályrésze vaktában. Erre be kell állítanunk az életrendünket. Ehhez meg kell tartanunk, meg kell szentelnünk a 7. napot. Ezért adta Isten annak parancsolatát. Nem lehetünk bölcsebbek nálánál. Kerülőutakon nem érkezhetünk el oda, ahova Ő megszabta az egyenes utat. "Az emberért lőn a szombat". Csak lefokozott értelemben lehetünk emberek mindaddig, amíg engedetlenek vagyunk, és nem használjuk fel az Őáltala rendelt eszközt. Csonka, félbemaradt, rosszul sikerült lesz az emberi életünk, ha alá nem vetjük magunkat hűségesen és következetesen az Ő formáló és fegyelmező törvényének.

*

Hadd kérdezzem meg tőled: hogy állsz az Úr napjával? Úgy szenteled-e meg, mint a "nyugodalom napját", amelynek felvirradtát óhajtva várod a fáradságos, küzdelmes hétköznapok során, és amelynek lealkonyultán boldogan köszönöd meg Istennek, hogy megajándékozott vele? Vagy van benne számodra is valami elnyomó, fojtogató zsarnoki vonás, mintha kihasznált rabszolgája volnál? Ha megtartod is, nem azért tartod-e meg, mert mások úgy kívánják tőled, a magad kedve ellenére, - talán a szüleid kedvéért, akik magukkal hoznak, talán a gyermekeid kedvéért, akiknek mégis muszáj jó példát mutatnod, talán sírjukban porladó elődök kedvéért, akiknek az emléke kötelez? És talán úgy tartod meg, hogyha már muszáj lerónod ennek a kegyes vasárnapi szokásnak az adóját, hát mennél olcsóbban megszabadulj tőle, - vasárnaponként egy templomi óra árán, vagy időnként egy-egy templomi óra árán?

Akkor még nem értetted meg a "nyugodalom napjának" a szent parancsát. Nézd, Jézus Krisztus tisztázza az értelmét teljesen. Ha nyűgnek volna szánva ez a parancs, akkor Ő maga szállna harcba ellene, - mint ahogy harcba szállt azok ellen, akik nyűgöt akartak csinálni belőle. De Ő maga megmutatja, hogy ajándék ez, amit hálásan kell vennünk, és féltve meg kell őriznünk. "Az emberért lőn". Az emberért, teérted, - nem azért, aki most vagy, hanem azért, akinek lenned érdemes volna, akivé lenned az egész valód mélységes vágya, aki megízlelte az Istenben való "nyugodalmat".

"Érettünk" - ez volt a jelszava, az irányítóparancsa Jézus Krisztus egész életének. Ezért küzdött, halt meg és győzött. Ezt a szót hallotta az Isten törvényéből is kicsendülni. Minden, amit Isten eleitől fogva tett, - "az emberért lőn". Tetszett neki a mi sorsunkba helyezni az Ő dicsőségét, hogy amikor a maga dicsőségéért munkál és uralkodik, az ugyanakkor "érettünk" is legyen és viszont. Mi lennénk hát azok, akik különbséget teszünk mégis az Ő akarata és a magunk java között, és kivonnánk az életünket az Ő kezéből, amikor Ő magához akar vonni?

"Megemlékezzél az Úrnak napjáról, hogy azt megszenteljed!"

***

"Nem rabolhatja el senki az erősnek kincseit,
bemenvén annak házába, hanem ha előbb az
erőset megkötözi, és azután rabolja ki annak házát."
3, 27.

Abban a szakaszban, amelyet mai elmélkedésünk ölel fel, nem fűződnek az evangélista feljegyzései úgy egybe, mint az előző szakaszban. Ott, láttuk, olyan jelenetek következtek sorra, amelyekben Jézusnak az Ő ellenfeleivel volt vitája, illetve azok támadták Őt meg különféle kifogásaikkal, s Ő ezekre adta meg válaszát. Itt most egyfelől általános képet kapunk Jézus folytatódó és egyre kiszélesedő nyilvános munkásságáról, és ebbe szövődik bele néhány jelentős epizódnak az elbeszélése, amely vagy az Evangélium ügyének szempontjából bír fontossággal, hogy meg kellett őrizni az emlékezetét, - ilyen az apostolságra kiválasztott tizenkét tanítványnak valóságos külön testületbe tömörítése és szolgálatra való felhatalmazása - vagy pedig azért érdemel külön megemlékezést, mert Jézusnak nagyon emlékezetes nyilatkozatainak elhangzására adott alkalmat, - ilyen az Ő ellenfeleinek az az újabb, minden eddiginél mérgesebb támadása, amelyben a Sátánnal való cimborálással vádolták, és ilyen az Ő rokonságának az a jóakaratú, de balgatag kísérlete, amellyel ki akarták emelni munkásságának fáradalmaiból, és haza akarták vinni elhagyott otthonának nyugalmas életébe.

Amit az evangélista itt Jézus működéséről általánosságban mond, az lényegében véve megismétlése már előzőleg is elmondottaknak. Jézus "nagy sokaság" figyelmétől kísérve folytatja ugyanazt a működést, amelyben már eddig is láttuk Őt forgolódni. Prédikál, "sokakat meggyógyít", és sokakból kiűzi a "tisztátalan lelkeket". Mindebben csak az az új vonás, hogy ennek a munkásságnak kiszélesedik a hatóköre és fokozódik az üteme. Hallgatói már nemcsak szűkebb pátriájából, Galilea vidékeiről, verődnek össze körülötte, hanem "jövének Őhozzá" távolabbi vidékekről is sokan, akik "hallották, hogy miket művel vala". Feltűnnek a hallgatóság soraiban a fővárosból és környékéről - "Judeából és Jeruzsálemből" - tehát többnapi járóföldről érkezett csoportok is, sőt az ország határain túlról, a Jordán túlsó partjáról, a délkeleten fekvő Idumeából és az ellenkező égtáj felől, az északnyugati, tengerparti Tírus és Sidon környékéről érkezettek is. Ahogy az evangélista máskor is, nem egyszer szemléletessé teszi számunkra elbeszéléseit egy-egy életteljes részletvonás megrajzolásával, úgy varázsolja itt is a szemünk elé a Jézus körül állandóan zajló tolongást annak a megemlítésével, hogy amikor a Genezáret tava mellett tanított, a parton elhelyezkedett és hozzá egyre közelebb húzódó hallgatóság miatt már szükségesnek tartotta, hogy tanítványai "egy kis hajót tartsanak neki készen", hogy abba beszállhasson, - "hogy ne szorongassák őt". Ugyanilyen megjegyzése az is, hogy a Jézust körülvevő sokaság annyira igénybe vette Őt, hogy szinte már arra sem hagytak neki időt, hogy - tanítványaival együtt - asztalhoz telepedhessen. "Egybegyűle a sokaság annyira, hogy még nem is ehetének."

Amit aztán itt egyébként elmond az evangélista, abból legjobban úgy emelhetjük ki a reánk tartozókat, ha sorra vesszük azt a háromféle embercsoportot, amely ennek a szakasznak a történeteiben szerepel.

Ott vannak elsősorban megint Jézusnak az ellenfelei. Éspedig azoknak is súlyosabb, tekintélyesebb képviselői, mint amilyenekkel eddig találkoztunk. Nem helybeli vagy környékbeli vezetőemberek, akik alkalmilag belekötnek, hanem olyan "írástudók, akik Jeruzsálemből jöttek vala le". Azok a kifogások és aggodalmak, amelyeket Jézus működése keltett, eljutottak hát a fővárosban élő legfőbb vezetőemberek füleibe is. Nyilván panaszos jelentések mentek oda Galileából, és ezeket elég súlyosaknak találták, hogy néhány embert kiküldtek a helyszínre kivizsgálni a dolgot. De ez nem volt igazi vizsgálat, amelyet az igazság elfogulatlan keresése vezetett volna. Világosan kitűnik, hogy ezek az "írástudók" már eleve Jézus iránt ellenséges lélekkel nézték és figyelték, mit is csinál Ő. Munkásságának nem is ezen, vagy amazon a részletén akadtak fent, amilyenek körül az eddigi viták folytak, hanem mindenestől súlyos vád alá helyezik egész működését. A tények sokkal nyilvánvalóbbak, semhogy letagadhatnák. Jézus működését olyan jelenségek kísérték, amelyek pusztán emberi erőnek nem voltak tulajdoníthatók. De annak a gondolatnak, hogy tehát akkor Jézus által Isten munkálkodik, nem volt szabad helyt adniuk a lelkükben egyetlen pillanatra sem. Nem volt tehát más hátra, mint ahhoz a kényszeredett magyarázathoz folyamodni, hogy ha emberfeletti erők nyilvánulnak meg munkásságában, azok a Sátánnak az erői. "Azt mondták, hogy: Belzebub van vele, és: Az ördögök fejedelme által űzi ki az ördögöket." A nép sokaságai előtt megnőtt tekintélyét lerontani, szavának és tetteinek a hitelét megdönteni, a hozzá vonzódókat tőle elriasztani, - amit minden áron el akartak érni -, csak ezzel a kétségbeesett kísérlettel lehetett.

Jézusnak nem kerül nagy fáradságába, hogy ennek a vádnak, mikor tudomást szerez róla, kimutassa a képtelenségét. Az Ő egész munkássága a Sátán ellen irányul; annak rontó hatalmát igyekszik megtörni az emberek életében; annak testet-lelket senyvesztő rabtartó uralma alól menti ki az embereket. Milyen képtelen gondolat az, hogy ezt az egész hadjáratot, amely a Gonosznak a zsarnoksága ellen folyik, maga a Gonosz támogatja az ő titokzatos erejével! Hiszen akkor az ő uralma "önmagában meghasonlott" országhoz vagy házhoz hasonlítana. Az ilyen ország vagy ház pedig "nem maradhat meg, hanem vége van". Mintha azt mondaná ezzel Jézus: nem is volna rossz, ha csakugyan így lenne. Kártyavár volna csak a Sátánnak az emberek felett gyakorolt uralma, és egy könnyű szélfuvallat összedönthetné. Szinte érthetetlen volna, hogy eddig is hogyan tudott fennállni. Ha a Sátán erői ilyen nyilvánvaló ellentétben támadnának egymás ellen, akkor nem volna ezen a világon olyan sok szerencsétlen, elrontott életű ember; akkor ez az átok, amely alatt az embervilág sínylődik, régen megtört volna már magától, és csak a rossz emléke maradt volna meg. A valóság ellenben azt mutatja, hogy a Gonosznak uralma nagyon szilárdan és szívósan áll, mint valami jól kiépített rendszer, amelyben minden alkotóelem egymást támogatva működik össze. Jézus ellenfelei, amikor a Sátánról beszélnek, olyan képzelt világban mozognak, amelynek semmi köze nincs a valósághoz. Ő ellenben illúziók nélkül néz szemébe a kegyetlen valóságnak. Ő világosan látja és meg is mutatja, mennyire nem egykönnyen megrendülő és összeomló, hanem milyen erősen megszervezett "ország", milyen szilárdan egybeszerkesztett "ház" a Sátán uralma. Nincs annak hatalma alól szabadulás és menekülés, - csak egyetlen módon.

Erre az egyetlen módra mutat rá Jézus, hogy gyógyító csodatételeinek igazi magyarázatát megadja, azzal a képtelen feltevéssel szemben, amellyel ellenfelei próbálták megmagyarázni azokat. "Nem rabolhatja el senki az erősnek kincseit, bemenvén annak házába, hanemha előbb az erőset megkötözi, és azután rabolja ki annak házát." Ha megtörténik az, mint ahogy még Jézus ellenfelei is kénytelenek voltak elismerni a tagadhatatlan példákat, hogy a Sátán rontó hatalma alól megszabadulnak emberek, akkor csak azért történhet meg, mert a Sátán rettentő nagy hatalom ugyan, de van ennél "az erősnél" is még erősebb, aki szembeszáll vele, megbirkózik vele, úgy "megkötözi őt", hogy hatalma megbénul, és szabadon kell bocsátania "kincseit", amelyek felett addig vitathatatlanul ő volt az úr. Ez a küzdő és győzedelmeskedő Szabadító, ez a még erősebb volt Jézus. Azért jött és azért hozta magával az Isten "elközelített" uralmát, hogy az ember ne maradjon tehetetlenül kiszolgáltatva a Gonosznak, s az ember ügye ne azon forduljon meg: hogyan viszonylik az ő parányi ereje ennek a hatalmas Ellenségnek az erejéhez, mert akkor reménytelen a helyzet, - hanem az Isten és a Sátán erejének a mérkőzésén dőljön el a kérdés, amikor nem is lehet kétséges a kimenetel. És Jézus egész működése nem volt más, mint szakadatlan birkózás az Isten erejében a Sátán "megkötözéséért", hogy a hatalma alól kiragadott "kincsek", egyik ember a másik után, boldogan részesülhessen a szabadulás ajándékában. Jól tudjuk, hogy ez a titokzatos birkózás folyt tovább mindaddig, amíg végül úgy látszott, hogy a döntő győzelem az ellenségé lesz és Jézus alulmarad benne, mint szánandó vesztes fél. De azt is jól tudjuk, hogy ennek a látszatnak ellenére éppen akkor, Jézus kereszthalálában, roppant meg véglegesen az Ellenség hatalma, és a felszabadításunkért vívott harcnak ez volt a döntő győzelme. A Sátán még mindig félelmetes hatalom ezen a világon. De már halálos sebet nyert. S akinek Megváltója a megfeszített Jézus Krisztus, az az Isten ereje által szerzett szabadulás bizonyosságában nézheti a régi zsarnoknak minden hetvenkedését, amellyel még mutogatja hatalmát.

De a legfontosabb, amit Jézus az Ő ellenfeleinek mondani akar, még csak ezután következik. Amit eddig mondott az ő képtelen vádaskodásukra, az nem is annyira nekik maguknak szólt. Hiszen ha már ilyen képtelenségekbe is belekapaszkodtak, csakhogy ne kelljen elismerniük benne az Isten Felkentjét, akkor úgysem sok reménység lehetett már arra, hogy világos érvekkel őket még jobb belátásra lehet segíteni. Éppen ezért van Jézusnak végül egy mélységesen komoly intése, amely már az ő szívüknek van nekiszegezve. "Bizony mondom néktek, hogy minden bűn megbocsáttatik az emberek fiainak, még a káromlások is mind, amelyekkel káromolnak. De aki a Szent Lélek ellen szól káromlást, nem nyer bocsánatot soha, hanem örök kárhozatra méltó." Félelmetes kijelentés ez. Annál félelmetesebb, mert olyan csodálatos ígéret van benne. "Minden bűn megbocsáttatik az emberek fiainak". Ennél tágabbra nem nyílhat már az Isten atyai szíve. Ilyen csodálatos örömhírt az Isten kegyelméről soha nem hirdetett senki. "Minden bűnre" van Istennél bocsánat, még arra is, amelyre embereknél már nincs, sőt még arra is, amelyet emberek talán nem is vennének komolyan, de amely az isten fenségét és könyörületességét annál jobban megbántja: megbocsáttatnak "még a káromlások is mind"! Nincs tehát reménytelen bűnös, aki előtt ne állna nyitva az Isten hívogató ajtaja. És mégis van a bűnnek egy fajtája, amelyre nincs bocsánat: az, amellyel az ember maga csukja be az előtte feltárult ajtót, maga taszítja el magától a felkínált isteni kegyelmet; maga nem akarja bűnösként elfogadni a bűnbocsánatot, hanem mindenáron, ha kell, akkor kitalált képzelődések árán is védelmezi a maga igazát Isten ellenében. Ez az a "Szent Lélek elleni bűn," amelyre nem lehet bocsánat.

Elkövették-e ezt a bűnt Jézus ellenfelei, vagy még csak azon az úton voltak, hogy elkövessék? Jézus szavai inkább úgy hangzanak, mint a szakadék felé közelgő embernek odakiáltott riasztó figyelmeztetés, amely még az utolsó pillanatban meg akarja őt állítani, nem pedig úgy, mint a szakadékba már lezuhant ember felett kimondott ítélet, amelyen már semmi nem változtathat. A helyzet mindenesetre nagyon komoly volt. Ezek az emberek készek voltak Jézus csodatételeit is inkább a Sátán hatalmának tulajdonítani, a fehérre is inkább kimondani, hogy fekete, a Szent Lélek nyilvánvaló erőmegnyilatkozásait is megbélyegezni mint istenellenes mesterkedéseket, semhogy magukat megalázva bevallják eddigi előítéleteik téves voltát, és Jézus előtt meghajoljanak. Makacsságukban mindenesetre a "Szent lélek ellen" szóló káromlás végzetes útjára sodródtak.

Nem a mi dolgunk azon tanakodni, vajon voltak-e közöttük olyanok, akik Jézusnak ettől a szavaitól megriadva még idejében ráeszméltek, hogy nyílegyenesen az "örök kárhozat" mélységei felé rohannak, és így még megmenekülhettek attól. A mi dolgunk az, hogy a magunk hasznára jól jegyezzük meg Jézus intését. Megtörténhet a mi életünkben is, hogy Jézus ellenfelei közé keveredünk, kifogásaink vannak ellene, vonakodunk előtte meghajolni. Nem baj. Ez is megbocsáttatik nekünk. Csak arra vigyázzunk, hogy amikor újra szól hozzánk az Ő szava, hogy megvilágosítson és meglágyítson, akkor mi ne akarjunk mindenképpen ellenállni. Mert ez az út vezet végül is oda, hogy makacs elvakultságunkban a legnagyobb isteni ajándékot is úgy utasítjuk majd el magunktól, mint valami megvetendő és elítélendő sátáni eredetű dolgot, - és akkor hogyan segíthetne rajtunk már az Isten irgalma is?

Szerepel azután egy másik embercsoport is ezekben a történetekben, amelyik szemben áll Jézussal. Nem ellenfelei. Nem ártani akarnak neki. Ellenkezőleg: a legközelebbi hozzátartozói, - "az övéi", ahogy az evangélista nevezi őket, vagy még pontosabban: "az Ő testvérei és az Ő anyja". Szívből szeretik Őt, ahogy az egy családhoz tartozók szerethetik egymást, szinte természettől fogva, ha ugyan ez a természet szerinti szeretet nem romlik meg és nem fordul visszájára. De ez az ő szeretetük nem párosul megértéssel. Jézusban ők még nem tudták felismerni azt, akinek Ő mondotta magát. Ezért idegenkedve figyelték egész működését, az emberek megmentéséért folytatott azt a lázas erőfeszítést, amelyben a Sátán hatalmával birkózott. Amikor azt hallják, hogy munkásságának a sodrába úgy belevetette magát, hogy tanítványaival együtt "még nem is ehettek", ezt már megsokallják. Nem csak féltik attól, hogy ez a pihenést nem ismerő munkásság megárt neki, hanem úgy vélik, hogy máris baj van. Így emésztenie magát a nap-nap után való szakadatlan munkában - ez már nem józan dolog. Valahogy elvesztette, úgy látszik, a lelki egyensúlyát. "Azt mondták, hogy magán kívül van". Elejét akarják hát venni a baj elhatalmasodásának. Még rendbe jöhet minden. Ki kell Őt szakítani működéséből, amelyben nincs egy órányi pihenése sem, és haza kell vinni a családi körbe. Ott majd megnyugodhat és visszanyerheti józanságát. "Eljöttek" tehát, hogy "megfogják Őt".

Aztán olvastuk, mi történt. Hozzátartozói éppen akkor érkeznek oda Őhozzá, amikor megint tanítással van elfoglalva. Úgy látszik, egy házban ül és úgy beszél a házat zsúfolásig megtöltő jelenlévőkhöz. Ők "kívül megállva", beüzennek érte - "hívatván Őt". Talán csak sikerülni fog féltő és aggódó szeretetüknek szelíd kényszerével rávenniük arra, hogy tartson velük és cserélje fel, legalább egy időre, a nyilvános működés színterét az otthon nyugodalmas körével. De nem is kerül sor arra, hogy rábeszélő művészetüket kipróbálják rajta. Jézus nem is megy ki hozzájuk, csak üzenetet küld nekik. Megértette szándékukat, és határozottan nemet mond rá. De milyen megkapó formába foglalja ezt a tagadó választ! "Ki az én anyám, vagy kik az én testvéreim?" - kérdi. Aztán, amint az evangélista itt is szemléletessé eleveníti elbeszélését Jézus mozdulatának a feljegyzésével, amely szavaival együttjárt: - "elnézvén köröskörül a körülötte ülőkön", kijelenti: "Íme az én anyám, és az én testvéreim". Amazok az Ő test szerinti rokonai, emezek az Ő lelki családja. Amazok idegenül állnak szemben azzal az üggyel, amelynek szolgálatában Ő elégeti az életét, emezek megértették Őt, és csatlakoztak hozzá. Ő arra szentelte oda egész valóját, hogy Istennek akaratát engedelmesen vigye véghez úgy, amint az rábízatott. Vannak emberek, akikre átragadt Őróla az engedelmes szolgálatnak ez a lelke, és ezek - mindenki, "aki az Isten akaratát cselekszi", - közelebb állnak Őhozzá a vele egy testből és vérből valóknál. Rajtuk végigsikló tekintete egybeöleli őket: ők "az én fitestvéreim és nőtestvéreim, és az én anyám".

Volt valami keménység és zordság ebben a válaszban. Hiszen bizonyos értelemben megtagadta itt a fiú az ő édesanyját, s a testvér az ő testvéreit. Nem lehet kétséges: Jézus tudatában is volt annak, hogy ezzel a válasszal megsebzi azoknak a szívét, akik úgy érezték, hogy ők állnak hozzá legközelebb, és ezért nekik van joguk őhozzá elsősorban. De csak bizonyos értelemben tagadta meg őket: csak annyiban, amennyiben bele akartak avatkozni az Ő működésébe, és meg akarták akasztani annak folytatását. Mivel ez volt a valóságos helyzet, őszintén és kíméletlenül meg kellett mondani nekik, hogy Ő akármilyen jóságos szívből fakadó igényeiknek és szándékaiknak is elébe helyezi annak az ügynek a szolgálatát, amelyre küldetést kapott Istentől. Hiszen tanítványaitól is mindig azt kívánta meg, hogy Isten ügyét úgy állítsák az első helyre az életükben, hogy amögött minden egyéb tekintet, még a leggyengédebb földi kötelékek igényei is szoruljanak a háttérbe. Hozzátartozóinak adott válaszában most Ő maga is csak ezt a parancsot alkalmazza saját magára.

De volt a válaszában másvalami is, nemcsak az elutasítás. Volt benne hívogatás és ígéret is. Hiszen ezekkel a szavakkal azt üzente az "övéinek": miért nem álltok ti is be azoknak soraiba, akik "az Isten akaratát cselekszik"? Felmutatott előttük egy magasabb lehetőséget: ahelyett, hogy csupán az egy családból való származás természeti kötelékei fűzik őket egybe Ővele, együvé tartozhatnának vele sokkal szentebb és mélyebb közösségben is, az Isten akaratának közös szolgálatában is. Az Ő szíve is vágyik arra, hogy legyenek körülötte olyanok, akik szeretik Őt. De ezt az atyafiságot Ő elsősorban olyanokban találja meg, akik nem kívülről szemlélik munkásságát, a fejüket csóválva felette, hanem akik belül kerültek az Ő szolgálatának a körén és megtanulták tőle, hogy az élet igazi titka "az Isten akaratának a cselekvése". Ilyen rokoni örömet szeretne Ő azokban is látni, akik test szerint az "övéi". Ha igazán szeretik Őt, ami nem kétséges előtte, miért nem szerzik meg neki ezt a nagy örömet?

Tudjuk, hogy később megszerezték. Részleteket nem tudunk róla, hogyan és mikor történt. Csak az eredményt ismerjük. Halála és feltámadása után ott találjuk tanítványainak körében az Ő édesanyját és testvéreit is. A feléjük hangzó hívás tehát valahogyan, valamikor megfogant a lelkükben. És bizonyos, hogy soha azután már nem panaszolták fel senki előtt, hogy annakidején olyan határozott visszautasításban volt részük, amikor balgatag és rövidlátó szeretetükben ők akarták kezükbe venni Jézus sorsának az intézését. Ha fájdalmas emlékük volt ez a történet, csak azért volt az, mert magukat vádolták: miért nem ismerték fel már előbb is azt az Urat Őbenne, akit csak követni lehet, de nem igazgatni.

Jó azonban, ha Jézusnak ezt a válaszát úgy vesszük, mint nemcsak annak idején az első címzettjeihez, hanem hozzánk is szóló üzenetet. Mert Jézusnak test szerinti családi körében könnyű felismernünk egy olyan embercsoportnak a képét, amellyel manapság is, a mi sorainkban is, gyakran találkozunk. Azokra a keresztyénekre gondolok, akik - mint annakidején az a családi kör - elsőbbségi jogot formálnak Jézushoz, valójában pedig meg kell tanulniuk, hogy egészen távol állnak tőle. Kik érezhetnék magukat az "övéinek", ha ők nem, - így vélik. Hiszen úgyszólván vele együtt nőttek fel. Gyermekkoruk óta együvé tartoznak vele. Annyi meghitt, kedves emlék fűzi őket hozzá. Úgy alakult szinte az egész életük, hogy rajta van a bélyege a Jézushoz való valamiféle odatartozásnak. És mégis nagyon távol vannak tőle, mert a valóságos Jézussal idegenül állnak szemben. Ők olyan Jézust képzelnek maguknak, akit hazavihetnek otthonuk, szeretteik, magánéletük szűk körébe, és ott fogva tarthatnak. Ahhoz a Jézushoz, aki kint a világban az embersokaságok között folytatja a maga szakadatlan szabadító harcát a Sátán uralma ellen, ők nem csatlakoznak. Ebben túlzást, rajongást, beteges nyughatatlanságot látnak. Nekik valamilyen, a maguk igényei szerint átidomított, domesztikált keresztyénség nagyon kedves volna. De nincs érzékük az iránt, hogy Jézusnak megvannak a maga igényei, amelyekért híveitől minden egyébnek a háttérbe szorítását követeli. Jó szándékú, kedves emberek, de az életük nincs odaszentelve arra, hogy Jézus vezérlete alatt "az Isten akaratát cselekedjék". Pedig Jézus a maga útjától nem tántorítható el. Ő megy tovább azok közé, akiket eddig semmilyen szál nem fűzött hozzá, de akikben a Sátán kezéből kiragadandó "kincseket" lát. Folytatja a maga idegenek felé fordított mentő munkáját, s csak azoknak van igazán közük Őhozzá, akik ezt az Ő küzdelmes munkásságát hálával fogadják, és abban teljes odaadással csatlakoznak hozzá. Bennük találja meg szíve a maga örömét, és őket ajándékozza meg azzal a kiváltságos örömmel, hogy az Ő családjához tartozóknak, "az Ő fitestvérének és nőtestvérének, és az Ő anyjának" érezhetik magukat.

Ott van végül szakaszunk történeteiben az ilyen embereknek a csoportja, a köréje tömörült és mindenben vele tartó tanítványoknak szűk köre. Két rétegre oszlik ez a kör, de lényeges különbséget ez nem tesz. Vannak olyanok - már találkoztunk néhány példával -, akiknek ott kellett hagyniuk foglalkozásukat, otthonukat, mindenüket, és úgy kellett Őt követniük, hogy az Ő állandó társaságának iskolájában nevelődhessenek a rájuk váró apostoli hivatásra. Amint itt olvastuk, elérkezettnek látta most az időt, hogy az ilyeneket, szám szerint tizenkettőjüket, külön csoportba szervezze maga körül. Ettől fogva volt tehát már egy valóságos testület, amelyre az a feladat hárult, hogy belenevelődve Jézus munkásságába, annak részese és majdan folytatója legyen. Nevezetes fordulat volt ez az evangéliumi történetek során. Gondoljuk csak el, hogy is élhetett volna, és haladhatott volna az Evangélium ügye a későbbi idők folyamán, ha Jézus nem teszi meg ezt az intézkedést. Mennél többet jelent számunkra az, hogy az Evangélium a nemzedékek hosszú során át számunkra is fennmaradt és hozzánk is szól, annál nagyobb hálát kell éreznünk azért, hogy fennmaradásáról ilyen gondoskodás történt már jóidejében. Emlékezetes és ünnepélyes esemény is kellett, hogy legyen ez mindazok számára, akik benne részt vettek. Jézus "felment egy hegyre" - olvastuk -, "és magához szólította, akiket akart, és hozzá mentek". S ha megdöbbentette is őket, amikor megtudták, hogy azért választotta ki őket, "hogy mindig vele legyenek", hogy aztán "kiküldje őket prédikálni", megnyugtatásukra szolgálhatott az, hogy a nehéz és felelősségteljes feladatokhoz mért erőt is kapnak. Mert az is benne foglaltatott kiválasztatásuk céljában, hogy nekik is "hatalmuk legyen a betegeket gyógyítani, és az ördögöket kiűzni". Mesterük tehát nemcsak a maga munkájának fáradalmait akarta ráhelyezni az ő vállaikra, hanem részt akart adni nekik a benne működő isteni erőkben is.

De voltak, sokkal nagyobb számban, olyanok is, akik ilyen kiváltságos megbízatásban nem részesültek, s akiknek életében azért a tanítványság nem öltött ilyen különleges formát. Ők megmaradhattak régi otthonukban, megszokott foglalkozásuk és környezetük világában, és ott kellett "az Isten akaratát cselekedniük". De egész életüknek az lett az értelme, hogy "az Isten akaratát cselekedjék", mert megtanulták Jézustól, hogy nincs olyan szürke helyzet vagy olyan nehéz sors, amelybe az ember ne tudhatná magát az Isten akarata által beleállítottnak, s amelyben ne lehetne Istennek engedelmes gyermeke. Ők nem voltak ugyan arra kiválasztva, hogy a szó szoros és közönséges értelmében mindig "vele legyenek". Boldog és felejthetetlen találkozások után megint el is kellett válniuk tőle test szerint. De azért nem kellett kiszakadniuk a vele való közösségből. A szónak mélyebb értelmében ők is mindig "vele lehettek". És "az Isten akaratának cselekvéséhez" mindennap ebből a vele való közösségből meríthettek erőt. Sokan lehettek ilyenek már akkor is, amikor Jézus test szerint még itt járt. Azok, akik éppen körülötte voltak, amikor a hozzátartozói keresték, s akiken "köröskörül elnézvén" azt mondta: "Íme, az én anyám és az én testvéreim!" - csak egy kicsiny részét képezték annak a lelki családnak, amellyel igazán egynek érezhette magát, mert az is igazán egy volt Ővele. És amire az a "tizenkettő" különlegesebben is ki volt választva, lényegében ugyanaz volt a hivatása ennek a szélesebb tanítványi körnek is. Általuk is terjednie kellett az Isten uralmáról szóló Örömhírnek, és általuk is meg kellett nyilvánulnia az emberek között az Isten segítő és gyógyító hatalmának.

Mindaz, ami Jézusnak az Ő tanítványaihoz való viszonyát jellemzi, s ami azoknak az életére rányomja a maga bélyegét, természetesen elsősorban a "tizenkettőnél" válik szemléletessé. Itt, ebben a körben látszik meg igazán, milyen bensőséges viszony fűzheti az embereket Jézushoz, és ennek folytán egymáshoz is. Az ilyen bensőséges, meghitt együttesben szokott az előfordulni, hogy az emberek nem a közönséges nevükön szólítják egymást, hanem új nevek születnek meg. Így adta Jézus is Simonnak a Péter nevet, a Zebedeus-fiaknak, Jakabnak és Jánosnak pedig a Boanerges nevet, ami azután a tanítványi körben többé-kevésbé rájuk is ragadt. Amabban felséges ígéret volt, mert hiszen "Péter" azt jelentette: "kősziklaember". Simon magában véve éppen nem a megingathatatlan szilárdságnak embere volt, amint őt ismerjük, hanem sokkal inkább a lobogó, de kiszámíthatatlan lelkesedésé. Ebben a névben pedig szelíd és komoly figyelmeztetés volt. Boanerges azt jelenti: "mennydörgés fiai". Elképzelhetjük, hogy Jézusnak nem egyszer kellett felemelt ujjával megintenie és ezzel a megszólítással észhez térítenie a két Zebedeus-fit, amikor olyan tűz lángolt fel és sistergett a szívükben, amelyet nem Isten gyújtott bennük.

Milyen különböző emberekből tevődött össze ez a kis csoport, és ebben is milyen híven tükröződik Jézus tanítványainak serege általában! Vannak köztük olyanok, akiknek a neve beleíródott a világtörténelembe, mint az első, apostoli idők keresztyén egyházában kimagasló vezéralakoké, mint az imént említettek. Vannak olyanok, akiknek a működéséről semmit nem tudunk, csak annyiban ismerősek előttünk, hogy az evangéliumok feljegyeznek róluk egy-egy esetet, mint Máté vagy Tamás. Mintha egy pillanatra felbukkannának, hogy életüknek egy rövidke szakaszán örökre világoljon a példájuk, s aztán megint eltűnnek a szemünk elől. És vannak olyanok, akik puszta nevek csak számunkra, mert soha, még átmenetileg sem játszottak semmilyen kiemelkedő szerepet. Van köztük még olyan is, akinek nevéhez gyász és szégyen tapad: "Iskáriótes Júdás, aki" - az evangélista nem mulasztja el megjegyezni - "el is árulta Őt". Nem ilyen-e ma is Jézus tanítványainak a gyülekezete? És nem mindegy-e, hogy kinek-kinek közülünk milyen kimagasló vagy milyen szürke homályba vesző szerepe van soraiban, - mindaddig, amíg a tanítványi hűség leple alatt bennünk is nem lappang áruló? De sokáig még az árulók is ott sütkérezhetnek az áldott fényben; ott forgolódhatnak Jézus lelki családjának körében. Azért olyan nagy az ő bűnük, mert olyan nagy kiváltságból tagadják ki végül is magukat az ő hűtlenségükkel!

*

Amint Jézust ott látjuk szemben ezzel a három embercsoporttal, amellyel mai történeteink során foglalkoztunk, mintha valamennyi felé ki volna nyújtva a keze, mintha Ő maga kinyújtott kéz volna mindenestől. Ellenfelei felé kinyújtja kezét, hogy még az utolsó pillanatban visszatartsa őket, ha lehet, a megbocsáthatatlan bűn szakadékába való belerohanástól. Test szerinti rokonai felé kinyújtja kezét, nem csak azért, hogy elhárítsa az ő kezüket, amellyel a maguk útjaira magukkal akarják Őt vinni, hanem még inkább azért, hogy őket hívogassa és terelgesse a vele való igazi közösség útjára. És akik vele egy utat járnak, az Ő tanítványai felé ki van nyújtva a keze azért, hogy magához ölelje, a magáéinak vallja, és magához egyre közelebb vonja őket. Jó magunkban tisztáznunk: vajon melyik embercsoportba tartozunk bele mi személy szerint? De ennél még fontosabb ezt a felénk is kinyújtott kezet meglátnunk, mert hiszen akármelyik csoportban találtatunk is, egyaránt ki van nyújtva felénk ez a Kéz. Csak figyeljünk rá, engedelmeskedjünk neki, és áldjuk nagy hálaadással!

***

"Ő pedig mondta nekik: Nektek adatott,
hogy az Isten országának titkát tudjátok..."
Márk 4, 11.

Mindenki, aki csak egy kevéssé is ismeri Jézus tanítását, tudja, hogy Ő szeretett "példázatokban" tanítani, vagyis nem csak sűrűn használt képekben és hasonlatokban vetítette oda hallgatóinak képzelete elé szemléletes formában megjelenő gondolatait, hanem egész történetkéket mondott el, amelyekben kiábrázolta gondolatait. Most elérkeztünk a Márk evangéliumában egy olyan szakaszhoz, amilyennel más evangélisták írásaiban is találkozunk, amelyből az tűnik ki, hogy volt Jézus működésének egy időszaka, amelyben még a máskor nála megszokottnál is nagyobb mértékben használta ezt a tanítási módszert. Abból is látszik ez, hogy az evangélisták elbeszélései során egy helyt, - s így Márk is éppen a most előttünk levő szakaszban - valóságos sorozatba foglalva adnak elő néhány, éspedig lényegében véve ugyanazon tárgykörben mozgó példázatot, mintha azokat Jézus szinte együltő helyében mondta volna el egymás után. Nyilvánvaló, hogy itt nem egyszeri és egyetlen alkalommal elhangzott példázatokkal van dolgunk. Az evangélisták csak egybesűrítik azt, ami egy bizonyos időszakban napról napra jellemezte Jézus munkásságát. Márk evangélista egyenesen megállapítja, hogy - ebben az időszakban - "sok ilyen példázatban hirdette nekik az Igét, példázat nélkül pedig nem szólt nekik", - t. i. a hallgatására egybesereglett sokaságnak. De hozzáteszi, hogy amit így példázataiba burkoltan mondott el nagy nyilvánosság előtt, azt "maguk között a tanítványoknak megmagyarázta". Ebből világosan kitetszik, hogy a nagy tömegekhez intézett beszédek közben gyakran voltak órák, talán napok is, amelyeken át a köréje tömörültek szűkebb körével is foglalkozott.

Egyébként a jól ismert kép tárul elénk itt is. Megint a Genezáret tava mellett vagyunk a szabad ég alatt. Csak annyi az újdonság, hogy most Jézus nem csupán kéznél tartat tanítványaival egy csónakot, hogy abba beszállhasson, ha a parton tolongó népes hallgatóság már nagyon szorongatná, amint erről már előzőleg olvastunk, hanem már eleve elfoglalja helyét ebben a különös szószékben, és onnan intézi szavait az emelkedő parton elhelyezkedett sokasághoz. "Ő a hajóba lépvén, a tengeren ül vala", olvastuk, - "az egész sokaság pedig a tenger mellett a földön vala". Aztán, amikor egy-egy ilyen beszéde véget ért, vagy közben szüneteket tartott, adódott alkalom arra, hogy kisebb, meghittebb hallgatóság körében továbbfűzze tanítását. "Mikor pedig egyedül volt, megkérdezték Őt a körülötte levők a tizenkettővel együtt" - t. i. az előzőleg elhangzott példázati tanítás felől, s ezekre a kérdezősködésekre felelt aztán egy-egy példázat megmagyarázásával, és ahhoz fűződő egyéb nyomatékos kijelentéseivel.

Miről van mármost szó mindezekben? Hogy példázatainak tartalma lényegében véve mi körül forog, arra maga Jézus azzal mutat rá, hogy "az Isten országának titkáról" beszél, amelyet a nagy sokaságnak csak példázatokba burkolva mutat fel, de a hozzá közelebb állóknak megadatik ezt a "titkot tudni". Nézzük meg, mi ez a titok?

Annak mibenlétét úgy közelíthetjük meg legjobban, ha úgy fogjuk fel a dolgot, hogy Jézus az Ő működésének ebben a szakaszában felelni akart olyan kérdésekre, amelyek addigi működése alapján fel kellett, hogy merüljenek sok embernek a lelkében. Gondoljunk arra, hogy amit az emberek Jézustól hallottak és működésében láttak, az merőben eltért attól, amit ők addig az Isten országa felől gondoltak, s amit annak eljövetelétől vártak. Hiszen az Isten országának a reménysége, régi szent próféciák értelmében azt jelentette az ő számukra, hogy nyilvánvalóvá lesz az Isten hatalma, véget ér ebben a világban minden más uralom, amely Isten-ellenes igazságtalanságon és erőszakon épül fel; beköszönt az a boldog idő, amikor a békesség és az öröm árad szét az egész embervilágon. Mármost Jézus nem azt hirdette, hogy az Istennek ez a csodálatos uralma eljött és megvalósult. Hiszen azt mindenki láthatta, hogy nem valósult még meg. Ellenben igenis hirdette, hogy már annyira "elközelített", hogy hatásaival komolyan lehet és kell számolni. De amint múltak a hetek és a hónapok, fel kellett, hogy merüljön a kérdés: miben mutatkoznak ezek a hatások? Ha nem lett is még úrrá az egész világ felett az Isten mindeneket rendező és helyreállító uralma, ennek a közelgő nagy fordulatnak, ha csakugyan olyan közel van, legalább az előszelei meg kellene, hogy remegtessék a világot. Ehelyett mit mutatott a valóság?

Valóban történtek csodálatos dolgok, amelyek arra vallottak, hogy Jézus által Istennek hatalma úgy munkálkodik az emberek között, ahogy különben nem szokott. Testileg-lelkileg megnyomorodott emberek élete megújult az Ő szavára és az Ő kezének érintésére. De ezek csak egyéni esetek voltak, s bármilyen sokat jelentettek is az illető egyének vagy rajtuk kívül a hozzájuk közel állók szűk köre számára, a nagyvilág általános képén mit sem változtattak. Méghozzá Jézus nem is ezekre a gyógyító csodatételekre helyezte a súlyt működésében, hanem az Isten országáról szóló Evangélium hirdetésére. Mit ért el azzal? Igaz, hogy nagy sokaságokat gyűjtött vele maga körül. De aki kissé a felszín alá nézett, az tudhatta, hogy ezek a sokaságok, amint egybegyülekeztek, úgy szét is szóródtak megint. Akiket megragadott is szava, és akik fellelkesedtek is követésére, azoknak fogadkozásait sem lehetett készpénznek venni. Bizonyára volt egy kivételektől eltekintve megbízható csapat, amelyet egészen foglyul ejtett az Ő ügye számára, - a maga köré tömörített tizenkettőn kívül is bizonyára még jónéhányan. De a legjobb esetben is csak maroknyi kis csapat volt ez népének összességében. Semmi esetre sem olyan jelenség, amely valamilyen észrevehető változást jelentene a világ általános folyásán. Még ha lehetett is bízni abban, hogy ebből a kicsi kezdetből az idők folyamán kinő valamilyen nagyobbszabású eredmény, mikorra válhatott az olyan jelentőssé, amilyennek az Isten országára várakozó ember azt látni szeretné? Egyelőre nem volt a látóhatáron semmilyen megnyugtató, kielégítő bizonysága annak, hogy az Isten óhajtott uralma, ha még nem valósult is meg, de legalább valóban "elközelgetett" már.

Az elégedetlenségnek és a türelmetlenségnek ilyen kétségeit mi jól meg tudjuk érteni. Hiszen azóta kétezer év eltelt már, és lényegében véve ma is ugyanaz a helyzet. Igaz, ez alatt a kétezer év alatt nagy történelmi eredmények nőttek ki abból, hogy annakidején Jézus itt élt és működött közöttünk. De ha mindazt számon vesszük is, amit az Ő eredményeképpen lehet elkönyvelni az emberiség életében, mégis azt kell mondanunk: az Isten országa ma is ugyanolyan távoli reménységnek mutatkozik, mint az Ő napjaiban. A bűnnek Isten-ellenes hatalmai ma is szabadon garázdálkodnak. Igazságtalanság és önzés, kegyetlenség és ellenségeskedés ma is bőségesen fertőzi és szennyezi a világ életét. Az emberiség mindmáig nem hogy felszabadult volna az ősi átok alól az Isten uralma alatt való boldog életre, de ennek a felszabadulásnak még az előjeleit sem tudjuk megállapítani, ha körülnézünk magunk körül.

Ahelyett, hogy legalább már kinyújtva látnánk az Isten hatalmas karját, amint már készül véget vetni az emberi élet végzetes megromlottságának és nyomorúságának, csak annak a tanúi vagyunk ma is, hogy szertehangzik az Evangélium szava, mint Jézus napjaiban. Ha vannak is nagy sokaságok, amelyek hallgatják, ez a látszat nem téveszthet meg bennünket ma sem. A többségük csak felületes hallgató, akinek nem változik meg az élete ettől, hanem marad lényegében ugyanolyan, amilyen különben is volna. Akiké megváltozik is, ki tudja, nem fognak-e előbb vagy utóbb visszahanyatlani a régi életükbe? Ma is csak maroknyi kisebbség a világ életében Jézusnak igazi tábora. S ha az elmúlt kétezer év nem hozott ennél lényegesebb változást, nem csoda, ha sokaknak nincs már türelmük tovább is várni.

Jó lesz tehát odafigyelnünk: mit válaszolt Jézus már annakidején minderre.

Előttünk levő példázataiból mindenek előtt egy dolog világlik ki, - az t. i., hogy ami ténybeli alapjuk az ilyen kétségeknek van, arra Jézusnak senkitől nem volt szüksége kioktatásra! Ő bárki másnál jobban látta azt. Sőt ezekben a példázatokban Ő maga nyitogatta meg a szemeit mindenkinek, aki csak látni akart, hogy semmiféle vágyálom el ne homályosíthassa a valóság igaz képét.

A Magvetőről szóló példázatban kíméletlen józansággal mutatja fel: milyen sorsra jut az Ő Evangéliuma az emberek életében. Bizony, az esetek többségében kárba vész annak hirdetése, akármilyen nagy sokaságok gyűlnek is egybe a meghallgatására. Négyféle földről is beszél, amelybe ez a magvetés belehull, s ebből háromfélénél nem lesz belőle semmi, csak a negyedik fajtánál termi meg gyümölcsét. Közelebbről is körülírja hallgatóinak három olyan típusát, amelynél - addigi tapasztalatai szerint is, de minden bizonnyal a jövőben is - meghiúsul az Ő munkássága. Vannak olyanok, akiknél mintha "az út mellé esnék" a mag. A lelkük nem is felszántott terület, hogy egyáltalán magába tudná azt fogadni. Ahogy "eljönnek az égi madarak" és elkapkodják az ilyen útszélre hullott magot, az ilyen felületes hallgatók lelkéből is úgy tűnik el a meghallgatott Evangéliumnak minden hatása, mintha sohasem hallották volna. Vannak azután olyanok, akiknél megfogamzik a magvetés és hamarosan szárba is szökken, de azután mégis semmivé lesz minden szép reménység, amellyel eleinte bíztatott. Olyan emberek ezek, mint a köves talajréteget borító vékony termőföld. Nincs elég mélység, amelybe a mag jól lebocsáthatná gyökérzetét, hogy forró napok jöttével is üde maradhasson az élete, és tovább növekedhessék. Lelkesednek, amíg minden jól megy. Tartják a hűséget, amíg nem nehéz azt tartani. Mihelyt azonban "nyomorúság vagy háborúság támad az Ige miatt", véget ér a buzgóságuk. "Megbotránkoznak" - mondja Jézus róluk. Rászedetteknek érzik magukat, mert úgy vélik, hogy az ilyesmi már nem volt benne az alkuban. Végül vannak olyanok, akiknél más okból jut szomorú végre a jól kezdődött történet; akiknél mintha tövises helyre esett volna a mag. Befogadták ugyan az Evangéliumot, de nem adták át neki az egész szívüket. Növekedésnek indult bennük az Evangéliumból sarjadt új élet, de vele együtt növekedett sok egyéb is, ami aztán előbb vagy utóbb elhatalmasodott felette és megfojtotta, úgyhogy "nem adhatott gyümölcsöt". Szegény embereknél "a világi gondok", bőségben és gondtalanságban élőknél éppen "a gazdagságnak csalárdsága" volt a baj oka. Mindenképpen az evilági dolgokkal való törődés osztotta meg a szívet: pedig abban Jézus magvetése nem tűr meg maga mellett semmilyen vetélytársat. A kívánt gyümölcstermésig csak akkor juthat el, ha minden egyéb nem mellette, hanem csak neki alárendelten juthat szóhoz. - Jobban, mint ahogy ebben a példázatban maga Jézus teszi, senki sem oszlathatna el minden hamis váradalmat az Ő munkásságának eredményességét illetőleg.

A Mustármag példázatában is Ő maga állapítja meg, hogy az Ő ügye a közönséges mértékkel mérve bizony súlytalan és jelentéktelen dolog a világ életében. A mustármaghoz lehet hasonlítani, "amely, mikor a földbe vettetik, minden földi magnál kisebb". Számbelileg is csak elenyésző kisebbség az Ő tábora. Minőségbeli kiválósággal sem tűnik fel a világ életében: egyszerű, igénytelen emberekből áll. Sem hatalom, sem vagyon, sem tudomány, sem semmi egyéb, ami számítani szokott a világ életének az alakulásában, nem áll a rendelkezésükre. A világnak a maga elvei alapján minden joga megvolna arra, hogy napirendre térjen felettük. Hiszen tőlük zavartalanul folytathatja a maga útját.

Van aztán itt még egy példázat, amelynek az az érdekessége, hogy éppen csak a Márk evangéliumában találjuk feljegyezve, mintha ez az evangélium ebben becses kárpótlást akarna nyújtani azért, hogy egyébként jóval kevesebbet jegyzett fel ezekből az Isten országáról szóló példázatokból, mint más evangéliumok: az Elvetett Magról szóló példázat. Ebben is maga Jézus hangsúlyozza azt a tényt, hogy aki türelmetlen lélekkel hamaros és mutatós eredményeket követel az Isten országának ügyétől, annak csalódnia kell. Aki meg akarja látni ennek az ügynek az aratását, annak meg kell tanulnia a türelmes várakozást. Olyan az, mint a földbe elvetett mag, amelynek nem lehet sürgető parancsokat adni. Még akkor is, amikor már meglátszik, hogy az elvetett mag kikelt, jó sokáig csak ígéretek mutatkoznak, amelyek további türelemre intenek. "Először füvet, azután kalászt" hajt a vetés, s csak egyszer a végén "teljes búzát a kalászban". Ha valaki most mindjárt fel akarná állítani a mérleget: mi haszna volt a magvetésnek, azt kellene mondania: mindeddig még semmi.

Azonban a hangsúly ezekben a példázatokban azon van, hogy akármilyen hálátlannak mutatkozik is a tények világánál az a szolgálat, amelyet Jézus végez, Ő mégsem választ más utat, hanem megmarad amellett, amelyen elindult. Példázataival ezt az utat akarja igazolni hallgatói előtt, hogy az ő kétségeik is eloszoljanak, és engedelmesen csatlakozzanak hozzá. Ő nem akar olyan Messiás lenni, amilyet szívesen láttak volna, - aki úgy hozza el az Isten országát, hogy attól zeng az ég és reng a föld. "A magvető az Igét hinti" - ez az igénytelennek látszó, csendes szolgálat az Ő feladata. Ettől a világ élete folyhat ugyan tovább úgy, mintha semmi változás nem történt volna, az igazság mégis az, hogy amióta Ő megjelent az Isten Országának Evangéliumával, azóta új korszak köszöntött be a világra. Csak arra van szükség, hogy megtanuljunk más szemmel nézni, és más mértékkel mérni, mint amilyennel a világ szokott. Nem azok a legjelentősebb dolgok, amelyek a legmutatósabbak. Kicsiny, semmiségeknek látszó dolgokban is óriási jelentőség rejtőzhet, ha még nagyon távoli idő dolga is, hogy belőlük ez teljes valójában úgy kibontakozzék, hogy mindenki előtt nyilvánvalóvá legyen. S az lát világosan, aki már az igénytelen kezdetekben látja ezeket a bennük csírázó végső következményeket, és e szerint becsüli meg őket. Erre a látásra igyekszik Jézus eljuttatni hallgatóit ezekben a példázatokban.

A Magvető példázatában rámutat arra, hogy akármilyen sok kárba vész is az Evangélium magvetéséből, minden fájdalmas csalódásért kárpótlást nyújt az az öröm, hogy ha kevés ember élete révén is, de mégiscsak meglesz a kielégítő aratása. A sokféle rossz föld mellett Jézus beszél a "jó földről" is, amely megadja a "növekedő és bővölködő gyümölcsöt", - hol "harmincannyit", hol "hatvanannyit", hol meg éppen "százannyit", de mindenképpen elegendőt. Ne féltse hát senki a "Magvető" munkáját attól, hogy hiábavaló találna lenni! Csak túl kell tekinteni a jelennek csalódásain és minden további csalódáson, amit a jövő hozhat. A Végre kell tekinteni, és annak fényében kell szemlélni azt, ami a jelenben folyik.

Ez a tanítása a Mustármag példázatának is. Parányi semmiség most, amikor elvettetik, de amikor "felnő", úgy kiterebélyesedhet, hogy "minden veteménynél nagyobb lesz", "nagy ágakat hajt", mintha nem is vetemény, hanem fa volna, "úgyhogy árnyéka alatt fészket rakhatnak az égi madarak". S ez a végül majd kibontakozó nagy eredmény már eleitől fogva benne rejlett abban a kicsiny magban, "amely minden földi magnál kisebb". Milyen vaksi ember az, aki csak az előtte levő magnak kicsinységét látja, és a szerint ítél!

Az Elvetett Mag példázata még egy lépéssel tovább megy ezen az úton. Azt szemlélteti, hogy a kicsiny kezdetekben nemcsak benne rejlhetnek olyan hatalmas erők, amelyek végül is megmutatkoznak a kiteljesedő eredményekben, hanem ezek a rejtőző erők olyan megbízhatóak is, hogy rájuk lehet hagyni: végezzék el munkájukat a maguk módja és rendje szerint. Ha a gazdaember bevetette a földjét, nem is kell, hogy több gondja legyen vele. Elmehet haza, és nyugodtan élheti napjait, - "alszik és felkel éjjel és nappal", - a többi már nélküle is végbe fog menni. "A mag kihajt és felnő, ő maga sem tudja, miképpen", mert "magától terem a föld", s egy szép napon majd ott láthatja maga előtt a beérett termést. "Mihelyt a gabona arra való, azonnal sarlót ereszt reá, mert az aratás elérkezett". Nincs annak semmi értelme, hogy közben nyugtalankodjék és türelmetlenkedjék. Amit neki meg kellett tennie, azt már megtette. Úgy veheti, hogy az eredmény már biztosítva van, csak annak az idejét kell kivárnia, hogy ez mindenki előtt nyilvánvaló is legyen.

Mármost figyeljük meg, hogy miközben Jézus így felel a hallgatóinak lelkében felmerült kérdésekre, mindezekben az Isten országáról úgy beszél, ahogyan mások nem beszéltek róla. Sokan várták az Isten országának e világra való beköszöntését. Ő is azt hirdette, hogy az el fog jönni: újat e tekintetben csak azzal mondott, hogy máris annyira elközelített valóságnak hirdette, hogy lehetségessé és szükségessé vált az emberek számára ennek az elközelített valóságnak a delejes sugárzásában élniük. De ezekben a példázatokban másképpen van szó az Isten országáról. Itt úgy jelenik meg, mint már a jelenben megfogamzott, itt csírázó, itt növekvő, itt kibontakozó valóság. Igaz, hogy olyan formában, ahogy az emberek várták, mint az Isten uralmának mindenki előtt nyilvánvaló hatalmas és dicsőséges valósága, itt is úgy jelenik meg, mint a jövendőnek ígérete. De ez a jövendő, amely az "aratás" napja lesz, nem úgy fog belerobbanni a világ életébe, mint valami mennyekből aláhulló és földi előzmények nélkül való újdonság. Az "aratás" napja csak azt fogja napfényre hozni, ami kezdeteiben, burkolt formában máris valóság mindenki számára, aki Jézus szavát meghallotta, és előtte kitárta a maga lelkét. Ez "az Isten országának titka", amely Jézus példázatain átvilágít.

A döntő kérdés ezek szerint a mi számunkra is az, hogy rájöttünk-e erre a "titokra". Mi is úgy imádkozunk Istenhez, a mi Atyánkhoz, hogy: "jöjjön el az Ő országa". És ez a jövendőre szegezett vágy és reménység annál forróbbá tüzesedik ki a szívünkben, mennél éktelenebbül a szemünkbe mered a világnak mindaz a rút látványa, amely azt bizonyítja, hogy a bűnnek uralmát az emberiség életében még egyáltalán nem váltotta fel az Istennek áldott és szent uralma. De az a kérdés, hogy miközben így sóvárgunk az Isten országának eljövetelére, igazat adunk-e a szívünk mélyén Jézusnak abban, hogy - amint Ő tanítja -, ha nem is a világ látható képének alakulásában, hanem csak elrejtett és titokzatos módon, mégis már most a mienk lehet mindaz, amit a jövendőtől várunk, úgyhogy a jövendőtől már nincs is más várnivalónk, csak az a nagy csoda, hogy egyszer mindenek előtt legyen nyilvánvalóvá az Istennek az az uralma, amely alatt mi már most élhetünk, s amely bennünk és általunk már most is érvényesül? Megadatott-e nekünk is "az Isten országának titkát tudni"?

Nem adatik meg mindenkinek, csak azoknak, akiket megfogott Jézusnak a szava, s akik engedve vonzóerejének, belül kerültek ennek a rejtetten már ittlévő valóságnak a körén. Jézus sem beszélt róla nyíltan mindenki előtt. Hiába is beszélt volna róla a nagy hallgatóságok nyilvánossága előtt, a legtöbb ember számára ugyanolyan érthetetlen lett volna, mintha valamilyen ismeretlen idegen nyelven szólt volna. Az ő fogalmaik nyelvén csak úgy lehetett beszélni az Isten országáról, mint majdan eljövendőről, - és nyilván kellett róla így is beszélni. De azt a "titkot", hogy bizonyos értelemben máris eljött, csak példázatok köntösébe burkolva lehetett felmutatni előttük. Ezen a ponton aztán ketté kellett válnia a hallgatóságnak. "Ha valakinek van füle a hallásra, hallja!" - mondotta Jézus. Voltak köztük hallók, és voltak süketek. Voltak olyanok, akiket Jézus szava komolyabban megragadott, s akik a példázati burkon keresztül is legalább sejtelmesen felfogtak valamit abból, amit Ő mondani akart. Ezekben felébredt a vágy: világosabban is megérteni, és közelebbről is megismerni a csodálatos "titkot", amelyet Ő hirdet. Érdeklődő lélekkel húzódtak köréje, hogy "megkérdezzék Őt a példázat felől", s Ő az ilyeneknek "mindent megmagyaráz vala". De voltak mások, akik csak felületes lélekkel hallgatták Őt végig, s az ilyenek előtt - a "kívül lévők" előtt, ahogy Jézus nevezi őket - elzárva maradt a "titoknak" szépsége és gazdagsága. Az ő szemük előtt csak a példázati burok jelent meg, s annak édes belső magva sohasem tárult elébük. Azzal, hogy érzéketlenek maradtak, amikor pedig lett volna alkalmuk érdeklődésre indulni iránta, egyenesen azt az ítéletet vonták magukra, hogy még jobban belemerültek érzéketlenségükbe. Jézus úgy beszélt erről, mintha egyenesen ez lett volna - legalábbis egyik - célja példázati tanításának. "A kívül lévőknek példázatokban adatnak mindenek, hogy nézvén nézzenek, és ne lássanak, és hallván halljanak, és ne értsenek, hogy soha meg ne térjenek, és bűneik meg ne bocsáttassanak". Ez azonban természetesen csak keleties kifejezésmód, - csak az óhatatlan következményekről van benne szó olyan formában, mintha szándékolt eredményekként lennének célul kitűzve. Dehogy is volt ez Jézus célja! Ő azt kívánta volna, és annak örült volna, ha minden hallgatójának megnyílik a lelki szeme és füle, és mindnyájan eljutnak arra a "megtérésre", amelynek révén belül kerülnek az Isten országának valóságán, és elnyerik bűneik bocsánatát, és az Isten uralma alatt való életnek minden áldását. De tudta, hogy ehhez nem elég az Ő munkája. Arra feleletnek is kell támadnia hallgatóinak a lelkéből, és tudta, hogy akiben nem ébred vonzódó érdeklődés, az csak annál inkább eltompul; aki nem húzódik közelebb hozzá, az messzebb távolodik, s akkor hogyan lehetne része az Isten országának abban a valóságában, amelyet Ő hirdet és kínál?

Hogy mennyire nem akarta, hanem csak fájdalmas szívvel tudomásul vette Jézus az Ő munkásságának ezt a sokaknál visszájára forduló hatását, az világosan kitűnik a következőkből: Az nyilvánvaló volt, hogy hallgatósága ketté oszlott: egyfelől azokra, akiket meghittebb beszélgetésekben aztán bele lehetett avatni "az Isten országának titkába", másfelől azokra, akikben nem támadt igazi lelki visszhang, s akik ezért kívül maradtak a "titoknak" boldog birtoklásán. De egészen félreértené Jézust az, aki ennek alapján úgy képzelné el a dolgot, hogy neki kétféle tanítása volt: egy olyan, amelyet csak egy szűkebb körnek szánt, s ez volna az igazán becses, és egy másik, valami silányabb fajta, amelyet a nagy sokaságok előtt is hirdetett. "Az Isten országának titka" nem ilyen "ezoterikus" tudomány, amely csak kiváltságos kevesek válogatott társaságának való volna. Jézus nem hagyja kétségben a körülötte kialakuló meghittebb kör tagjait afelől, hogy bár nagy kiváltságban van részük, amikor nekik megadatik "az Isten országának titkát érteni", ez a kiváltság nem arra való, hogy azt ők egyszerűen csak élvezzék, s közben a többi embertől, a "kívüllévőktől" elzárkózzanak. A beavatottaknak nem befelé, a maguk kis körébe zárkózva, hanem kifelé, a többi ember felé fordulva kell élniük. Ami nekik, a keveseknek megadatott, azért adatott meg, hogy általuk tovább sugározzék a sokaknak javára.

"Avagy azért hozzák-e elő a gyertyát, hogy véka alá tegyék, vagy az ágy alá? És nem azért, hogy a gyertyatartóba tegyék?" - kérdezi Jézus. Akiben kivilágosodott az a csodálatos felismerés, hogy bár elrejtett formában, az Isten országa máris elérkezett és jelen van, annak tudnia kell ugyan, hogy nem mindenkinek a szeme nyílt meg ennek a meglátására, és ezért körülötte sokan teljes sötétségben ülnek e tekintetben. De annál inkább kell arra vágyakoznia és törekednie, hogy ez a sötétség oszladozzék körülötte. Lehet, hogy sokszor ki kell várnia az idejét annak, hogy a maga boldog "titkát" nyíltan feltárja más emberek előtt, - hiszen Jézus maga is csak burkoltan beszélt arról sokak előtt, és csak inkább sejttette, semhogy egyenesen feltárta volna. De ez csak átmeneti helyzet. Előbb vagy utóbb eljön az a pillanat, amikor nyíltan lehet és kell is beszélni róla. "Mert nincs semmi rejtett dolog, ami meg nem jelentetnék. És semmi sem volt eltitkolva, hanem hogy nyilvánosságra jusson."

A "titokba" való beavattatás tehát olyan kiváltság, amellyel nagy felelősség jár együtt. Éspedig olyan szoros összefüggés van a dolognak e két oldala között, hogy aki a felelősséget nem érzi át, és nem felel meg neki, az a kiváltságot sem élvezheti. Nem lehet az Isten országában, az Isten boldog uralma alatt úgy élni, hogy az ember csak magával törődik, és nem szánja oda magát mások szolgálatára, hogy ők is megismerjék és elnyerjék ezt a nagy ajándékot. Nyomatékos szóval mondja Jézus: "Megjegyezzétek, amit hallotok: amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek nektek, sőt ráadást adnak nektek, akik halljátok". Mintha azt mondaná: mennél többet adtok tovább másoknak belőle, annál bővebben kaptok ti magatok is ebből a csodálatos ajándékból. "Mert akinek van", - t. i. akinek így van, ahogy azt az ajándék rendeltetése kívánja, akinek mások számára is továbbadott módon van, - "annak adatik. És akinek nincs", - vagyis akinek így nincs, hanem csak a maga élvezetére fenntartott módon van, - "attól az is elvétetik, amije van". Látjuk: itt is ugyanaz a lélek szól Jézusból, amely a "kívüllévők" felé nyilatkozott meg szavaiban. Ő annak örülne, ha mennél bőségesebben áradna ki az Isten országának ereje és minden jótéteménye az Ő híveinek az életébe úgy, hogy még "ráadásban" is legyen részük a bőségesen megszabott "mértéken" felül. De másfelől fájdalmasan számol azzal a szomorú lehetőséggel is, és komoly szóval óv annak veszedelmétől, hogy az emberi szív restsége és tunyasága miatt az Ő szándékai siralmasan meghiúsulhatnak sokaknál.

Ha arra a tanításra, hogy az Isten sóvárgott uralma a maga rejtőzködő formájában máris elnyerhető valóság, nem támad a szívünkben olyan visszhang, amellyel hálás örömmel és teljes bizonyossággal "igent és áment" mondanánk rá, annak nem Jézusnak éppen most hallott szavaiban kapjuk-e meg a magyarázatát? Ha megízleltük is az Isten országának ezt az Őáltala már eljött valóságát, és van is már tapasztalatunk arról, hogy milyen jó abban benne élni, de mégis csak olyan szegényes mértékben van benne részünk, hogy sokszor már kétségessé válik előttünk, vajon csakugyan valóság-e, - nem abban kell ennek okát felismernünk, hogy a "meggyújtott gyertyát" nem helyeztük oda, ahonnan világított volna, s a szent "titkot", amely előttünk megnyílt, sokszor lefoglaltuk a magunk számára, mintha nem azért kaptuk volna kézhez, mint a postás a levelet, hogy elvigyük a címzetteknek?

*

"Ha valakinek van füle a hallásra, hallja!" - ezt mondta Jézus a nagy sokaságnak is, a hozzá komolyabban vonzódók szűkebb körének is. Ez a figyelmeztetés és ez a felhívás szól most hozzánk is mindnyájunkhoz. Aki figyelmes lélekkel feléje fordul, az előtt megnyilatkozik az Ő "titka". S aki megmarad ebben a figyelmes feléje fordulásban, az előtt egyre mélyebben feltárul annak gazdagsága.

***