Meg voltam róla győződve, hogy azért fogtak el, mert Orenburgból önként távoztam. Így könnyen igazolhattam volna magamat, mert az ellenség elleni kirohanások nemcsak hogy nem voltak megtiltva, de még föl is bátorítottak reá bennünket. Vádolhattak talán túlságos hevességgel, de semmi esetre sem parancs megszegésével. Azonban Pugacsovval folytatott barátságos érintkezésemet egy csomó tanú bizonyíthatta, és legalábbis gyanúsnak tetszhetett.

Egész úton az előttem álló kihallgatáson járt az eszem, és átgondoltam a feleleteimet. Elhatároztam, hogy bíráim előtt bevallom a teljes igazságot, és meg voltam győződve, hogy ez a legegyszerűbb és egyben legbiztosabb módja a magam igazolásának.

Kazanyba érkeztem. A várost egészen földúlták és felperzselték. Ahol azelőtt házak álltak, az utca két oldalán, most üszkös romok, tető és ablak nélküli, füsttől fekete falak meredeztek mindenfelé. Ilyen nyomokat hagyott maga után Pugacsov. A várba vezettek, amelyet a tűz szerencsésen megkímélt. A huszárok átadtak a szolgálattevő tisztnek. Ez kovácsot hívatott. Lábamra jó erős láncot kovácsoltak. Aztán a börtönbe vezettek, és egy apró, rácsos ablakú sötét cellába dugtak, egymagamban.

Ez a kezdet nem ígért semmi jót. De én nem veszítettem el sem lelkem erejét, sem a reményt. Minden szenvedőnek vigaszában kerestem menedéket, és miután életemben először éreztem a tiszta, bár aggódó szívből jövő imádság jóleső hatását, békés álomba menekültem; nem is gondoltam rá, mi lesz velem.

Másnap reggel fölkeltett a börtönőr, és tudtomra adta, hogy a bizottság elé vezetnek. Két katona átkísért az udvaron a parancsnok lakására. Mindketten az előszobában maradtak, nekem egyedül kellett belépnem.

Meglehetősen tágas szobába értem. Papírokkal telerakott asztalnál ketten ültek, egy idősebb tábornok - hideg, szigorú arcú katona - és egy fiatal, alig huszonnyolc éves, kellemes, megnyerő külsejű, közvetlen modorú gárdakapitány. Az ablak közelében, külön asztalnál ült a jegyző, toll volt a füle mögött, papírjai fölé hajolt, készen arra, hogy vallomásaimat felírja.

Megkezdődött a kihallgatás. Megkérdezték a nevemet, rangomat. A tábornok megkérdezte, hogy Andrej Petrovics Grinyov fia vagyok-e, és az igenlő válaszomra komoran felelte:

- Kár, hogy egy ilyen derék embernek ilyen méltatlan fia van!

Csöndesen megjegyeztem, hogy akármilyen vádak terhelnek is, remélem, hogy az igazi tényállás őszinte feltárásával bebizonyíthatom alaptalanságukat. Magabiztos feleletem nem tetszett a tábornoknak.

- Hetyke legény vagy, barátocskám! - mondta, homlokát összeráncolva. - De volt már dolgom rosszabb fajtával is.

Aztán a fiatal tiszt azt kérdezte, milyen okból és mely időben állottam Pugacsov szolgálatában, és micsoda megbízatásokra használt fel.

Megbotránkozva feleltem, hogy mint tiszt és nemesember nem léphettem Pugacsov szolgálatába, és nem fogadhattam el tőle megbízásokat.

- Hogy van hát az - folytatta vallatóm -, hogy a nemesember és tiszt volt az egyetlen, akinek a trónbitorló megkegyelmezett, míg az összes társait kegyetlenül kivégeztette? Hogy van az, hogy ugyanaz a nemes és tiszt barátságban evett-ivott a lázadóval, és a fölkelők vezérétől ajándékokat fogadott el: egy bundát, egy lovat és fél rubelt? Honnan ez a sajátságos barátság, és min alapul? Másban nem lehet oka, mint árulásban, vagy legalábbis gyalázatos és bűnös gyávaságban.

A tiszt szavai mélységesen bántottak, és szenvedélyesen védekezni kezdtem. Elbeszéltem, mint ismerkedtem meg Pugacsovval a pusztán, a hóviharban, hogyan ismert rám, és hogyan kegyelmezett meg Belogorszk-erőd bevételekor.

Beismertem, hogy valóban elfogadtam a bitorlótól egy lovat meg egy bundát, viszont a végsőkig védelmeztem Belogorszk várát a lázadó ellen. Végre tábornokomra hivatkoztam, mint aki tanúskodhatik Orenburg szerencsétlen ostroma alatt tanúsított buzgalmam mellett.

A szigorú öreg egy nyitott levél után nyúlt, és hangosan fölolvasta:

Méltóságod kérdésére Grinyov zászlóst illetően, aki állítólag bele volt keverve a mostani lázadásba, és az árulóval a szolgálati kötelességgel és hűségesküvel össze nem férhető összeköttetésben állt, van szerencsém jelenteni, hogy az említett Grinyov 1773 októberének kezdetétől folyó év február 24-ig Orenburgban tartózkodott, mely napon a várost elhagyta. E naptól kezdve nem tért vissza parancsnokságom alá. Szökevények azonban azt vallják, hogy állítólag Pugacsov táborában volt, és ezzel együtt ment vissza Belogorszk várába, ahol azelőtt szolgált. Ami magatartását illeti, én csak azt mondhatom...

A tábornok itt félbeszakította az olvasást, és szigorúan kérdezte:

- Mit tudsz mentségedre fölhozni?

Folytatni akartam, úgy, ahogyan elkezdtem, és Marja Ivanovnához fűződő kapcsolatomról is éppoly nyíltan szerettem volna beszélni, mint minden egyébről, de hirtelen leküzdhetetlen idegenkedést éreztem. Meggondoltam, hogy ha említeném, a bizottság beidézné tanúnak, és az a gondolat, hogy az ő neve valamiképp belekeveredhet a kihallgatott gonosztevők aljas rágalmaiba, sőt szembesíthetik is velük - ez a rettenetes gondolat annyira megdöbbentett, hogy megzavarodtam, és dadogni kezdtem.

Bíráim, akik egy ideje már bizonyos jóindulattal hallgatták válaszaimat, ismét ellenem látszottak fordulni, amint határozatlanságomat észrevették. A gárdatiszt szembesíteni akart a följelentőmmel. A tábornok beszólította a "tegnapi gonosztevőt". Hirtelen az ajtó felé fordultam, vádlómat várva. Pár pillanat múlva lánccsörgés hallatszott - és belépett Svabrin.

Elcsodálkoztam, mennyire megváltozott. Szörnyen sápadt és sovány volt, nemrég még koromfekete haja teljesen megőszült, hosszú szakálla összekuszálódott. Összes vádját gyönge, de merész hangon ismételte. Állítása szerint Pugacsov engem mint kémet küldött volna Orenburgba; naponként kilovagoltam csatározni, hogy mindenről, ami a városban történt, írott tudósítást adhassak; végre egészen átpártoltam a trónbitorlóhoz, és jártam vele erődről erődre, és minden követ megmozgattam, hogy ártsak a többi árulónak, hogy kitúrjam őket helyükből, és minél több hasznot húzhassak a lázadó bőkezűségéből.

Szó nélkül végighallgattam, és csak egynek örültem: hogy az aljas gonosztevő nem említette Marja Ivanovna nevét. Lehet, hogy hiúságát sértette az emlékezés arra, aki őt megvetéssel utasította vissza; az is lehet, hogy élt még szívében egy szikrája annak az érzésnek, amely velem is elhallgattatta a leány nevét. Akárhogy volt, a belogorszki parancsnok leányának neve nem került a bizottság elé. Ez még jobban megerősítette elhatározásomat, és amikor a bírák megkérdezték, mi a válaszom Svabrin vádjaira, csak annyit mondtam, hogy megmaradok első kijelentésemnél, és mentségemre nincs egyéb fölhoznivalóm.

A tábornok ismét kivezettetett. Együtt mentünk ki. Nyugodtan néztem végig Svabrinon, anélkül hogy egy szót is szóltam volna hozzá. Gonoszul mosolygott, fölemelte láncait, megelőzött, és megszaporázta a lépteit. Visszavittek a börtönbe, de ezután nem hallgattak ki újból.

Nem voltam mindannak tanúja, amit az olvasónak még meg kell tudnia; de olyan gyakran hallottam elmesélni, hogy a legkisebb részlet is agyamba vésődött; úgy éreztem, mintha én is részt vettem volna benne.

Marja Ivanovnát szüleim azzal a szívélyes jóakarattal fogadták, amelyről az elmúlt korszak emberei híresek voltak. Isten különös kegyének tekintették, hogy alkalmuk nyílik egy szegény árvának hajlékot és vigaszt nyújtaniuk. Hamarosan szívből megszerették, mert lehetetlen is volt őt megismerni és meg nem szeretni. Apám már nem tartotta bolondságnak szerelmemet, anyámnak pedig egyetlen vágya lett, hogy Petrusája feleségül vegye a kapitány kedves, jó leányát.

Elfogatásom híre megrendítette szüleimet. Marja Ivanovna olyan ártatlan egyszerűséggel mesélte el ismeretségemet Pugacsovval, hogy ahelyett, hogy ez nyugtalanította volna őket, néha még szívből nevettek is rajta. Apám nem akarta hinni, hogy bele lehessek keverve az aljas lázadásba, amelynek célja a trón megdöntése és a nemesség kipusztítása volt. Szaveljicset szigorúan kifaggatta. Szolgám beismerte, hogy gazdája többször volt Jemelka Pugacsov vendége, és hogy a zsivány valóban nagylelkűen viselkedett vele. De egyben esküvel állította, hogy árulásról sose hallott semmit. Öreg szüleim ismét megnyugodtak, és türelmetlenül vártak kedvezőbb hírekre. Marja Ivanovna azonban nagyon izgatott volt, de hallgatott, mert természettől fogva végtelenül szerény és óvatos volt.

Így telt el néhány hét... Apám egyszer csak levelet kapott pétervári rokonunktól, B. hercegtől. A levél rólam szólt. A szokásos bevezetés után azt írta, hogy a gyanú, amely szerint én részt vettem volna a lázadók cselszövésében, sajnos, nagyon is alaposnak bizonyult, s hogy példás büntetés vár rám - de a cárnő, atyám hű szolgálataira és hajlott korára való tekintettel, a vétkes fiúnak megkegyelmezni kegyeskedett, és a meggyalázó halálos ítélet helyett megparancsolta, hogy vigyék életfogytiglani száműzetésre Szibériába.

Ez a váratlan csapás majd megölte apámat. Elvesztette szokott szilárdságát, és máskor néma fájdalmán most keserves panaszokkal könnyített.

- Micsoda? - kiáltott föl magánkívül. - Az én fiam részt vett volna Pugacsov árulásában? Úristen, hogy ezt meg kellett érnem! A cárnő megkegyelmezett az életének - ezt talán könnyebb nekem elviselni? Nem a kivégzés a borzasztó: ükapám a vérpadon halt meg, annak védelmében, amit lelkiismerete szentségeként imádott, az apám együtt szenvedett Volinszkijjal és Hruscsovval. Dehogy nemesember megszegje hűségesküjét, hogy rablókkal és csavargókkal, szökött jobbágyokkal szövetkezzék, ez örök szégyene nemzetségünknek!

Apám kétségbeesésétől megrémülve, anyám nem mert sírni előtte. Megpróbálta bátorítani; beszélt neki a kósza hírek megbízhatatlanságáról, a közvélemény bizonytalanságáról. De apám vigasztalhatatlan volt.

Legtöbbet szenvedett Marja Ivanovna. Mélységesen meg volt győződve róla, hogy ha akarom, igazolhattam volna magamat, és sejtette az okot, amely hallgatásra késztetett. Magát tartotta szerencsétlenségem egyedüli okának. Eltitkolta könnyeit és szenvedését, és szüntelenül azon töprengett, miképp mentsen meg.

Egy este apám a díványon ült, és az Udvari kalendáriumban lapozgatott; gondolatai messze kalandoztak, és az olvasmány ezúttal nem tette rá a szokott hatást. Egy régi indulót fütyörészett. Anyám hallgatagon kötögetett egy gyapjúkabátot, miközben itt-ott egy könnycsepp hullott munkájára. Marja Ivanovna, aki szintén a szobában tett-vett, egyszerre kijelentette szüleimnek, hogy feltétlenül el kell utaznia Pétervárra, és kéri őket, tegyék ezt lehetővé. Anyámat nagyon elszomorította ez az újság.

- Miért utazol Pétervárra? - mondta. - Hát te is elhagysz bennünket, Marja Ivanovna?

Marja Ivanovna csak annyit felelt, hogy sorsa ettől az úttól függ, és hogy mint olyan embernek a leánya, aki hűségének lett áldozata, védelmet és segítséget akar keresni a hatalmasoknál.

Apám mellére horgasztotta a fejét. Minden szó, amely fiának állítólagos bűnére emlékeztette, fájdalmasan hatott rá; úgy érezte, mindez a személyének szóló keserves szemrehányás.

- Hát csak utazz el! - szólt végre felsóhajtva. - Nem állunk útjába boldogságodnak. Adjon Isten neked becsületes férjet, ne pedig meggyalázott árulót. - Ezzel fölkelt, és kiment a szobából.

Amikor Marja Ivanovna egyedül maradt anyuskámmal, részben beavatta terveibe. Anyuskám könnyek között ölelte meg, és imádkozott, hogy szerencsésen végződjék, amibe belefogott. Marja Ivanovnát ellátták az útra, és néhány nap múlva útnak indult a hűséges Palaskával és Szaveljiccsel, aki, hogy kénytelen volt tőlem elszakadni, azzal a gondolattal vigasztalódott, hogy legalább a menyasszonyomat szolgálhatja.

Marja Ivanovna szerencsésen megérkezett Szolijába, és amikor a postaállomáson megtudta, hogy az udvar Carszkoje Szelóban tartózkodik, elhatározta, hogy ott száll meg. Egy deszkafallal elkerített fülkében kapott hálóhelyet. A postamester felesége mindjárt beszédbe ereszkedett vele, elmondta neki, hogy ő az udvari fűtő unokahúga, és beavatta az udvari élet minden titkába. Elmondta, hány órakor szokott a cárnő felébredni, hány órakor kávézik, mikor sétál, milyen méltóságok vannak ez idő szerint körülötte, mit kegyeskedett tegnap a magánebédjén mondani, kit fogadott az este. Egyszóval Anna Vlaszjevna előadása felért néhány lapnyi történeti emlékirattal, és becses lett volna az utókor számára. Marja Ivanovna figyelmesen hallgatta. Lementek a kertbe. Anna Vlaszjevna elmondta minden fasornak, minden hidacskának a történetét, és amikor befejezték sétájukat és visszamentek az állomásra, igen jó barátságban voltak már egymással.

Másnap reggel Marja Ivanovna korán felkelt, felöltözködött, és csendesen lement a kertbe. Gyönyörű reggel volt, a nap beragyogta a hársak csúcsát, amelyek az ősz szelíd leheletétől már sárgulni kezdtek. A tó mozdulatlanul fénylett. Az épp akkor felébredt hattyúk méltóságteljesen úsztak elő a partot beárnyékoló bokrok közül. Marja Ivanovna körüljárta azt a szép mezőt, amelyen nemrég állítottak emléket Pjotr Alekszandrovics Rumjancev győzelmének tiszteletére. Egyszerre egy angol fajtájú fehér kutyácska ugatott fel a közelében, s szaladt feléje. Marja Ivanovna megijedt és megállt. Ebben a pillanatban kellemes női hang szólalt meg: - Ne féljen, nem harap! - Marja Ivanovna egy hölgyet pillantott meg, aki az emlékművel szemben a padon ült. Ő is leült a pad másik végére. A hölgy állhatatosan nézte, Marja Ivanovna pedig néhány oldalpillantást vetett rá, és jól megnézte, tetőtől talpig. Fehér reggeli öltönyben volt, éjjeli főkötőben és gyapjúkabátban. Negyvenévesnek látszott. Telt és piros arca méltóságot és nyugalmat fejezett ki, kék szemének és könnyed mosolyának leírhatatlan volt a bája. Az úrhölgy törte meg a csendet.

- Ön bizonyára nem idevaló! - szólt.

- Nem, kérem, csak tegnap érkeztem vidékről.

- Szüleivel jött?

- Nem, kérem. Egyedül jöttem.

- Egyedül! Hiszen még nagyon fiatal.

- Nincs sem apám, sem anyám.

- Valami ügyben jött ide?

- Igen kérem. Kérvényt akarok a cárnőnek átnyújtani.

- Ön árva lány: valószínűleg panaszkodni akar valami igazságtalanság vagy sérelem miatt.

- Nem, kérem. Kegyelmet jöttem kérni, és nem igazságot.

- Szabad tudnom, ki ön?

- Én Mironov kapitány leánya vagyok.

- Mironov kapitányé! Azé, aki egy Orenburg környéki erőd parancsnoka volt?

- Igenis.

Az úrhölgy szemlátomást meghatódott.

- Bocsásson meg - szólt még nyájasabb hangon -, ha beleavatkozom a dolgába, de én bejáratos vagyok az udvarhoz, mondja meg, miben áll a kérdés, és meglehet, hogy segíthetek önnek.

Marja Ivanovna felkelt, és tiszteletteljesen köszönetet mondott. Az idegen úrnő önkéntelenül is megnyerte szívét, és felkeltette bizalmát. Elővett zsebéből egy összehajtott papírt, és odaadta ismeretlen pártfogójának, aki olvasni kezdte.

Eleinte figyelemmel és jóindulatú arckifejezéssel olvasott, de egyszerre elváltoztak a vonásai - és a leány, aki minden mozdulatát követte szemével, megijedt annak az arcnak szigorú kifejezésétől, amely egy perccel azelőtt annyira barátságos volt.

- Ön Grinyov érdekében jár? - kérdezte hidegen. - Az uralkodónő nem bocsáthat meg neki. Ő a bitorlóhoz pártolt, nem tapasztalatlanságból, nem hiszékenységből, hanem mert elvetemült és veszedelmes semmirekellő.

- Ó, ez nem igaz! - kiáltotta Marja Ivanovna.

- Hogyan? Nem igaz? - válaszolta az úrnő fellobbanva.

- Nem igaz, esküszöm, hogy nem igaz! Mindent tudok, mindent elmondok önnek. Ő csupán miattam tette ki magát mindannak, ami érte. És ha nem igazolta magát a törvényszék előtt, azt is csak azért tehette, mert nem akart engem az ügybe belekeverni.

Erre nagy hévvel elmesélt mindent, amit már az olvasó tud.

Az úrhölgy figyelmesen hallgatta végig.

- Kinél szállt meg? - kérdezte azután, és midőn meghallotta, hogy Anna Vlaszjevnánál, mosolyogva mondta: - Igen, tudom. Isten önnel! Ne szóljon senkinek a találkozásunkról. Remélem, nem kell majd soká várnia a válaszra.

E szavakkal felkelt és bement a fasorba. Marja Ivanovna pedig boldog reménnyel telve tért vissza Anna Vlaszjevnához.

Háziasszonya megszidta a korai sétáért, amely szerinte ősszel megárt a fiatal leánykák egészségének. Szamovárt hozott, és a csésze tea mellett éppen bele akart fogni vég nélküli udvari történeteibe, amikor udvari fogat állott meg a kapunál, és egy inas lépett be azzal a jelentéssel, hogy a felséges asszony magához kegyeskedik hívatni Mironova kisasszonyt.

Anna Vlaszjevna elámult, és sürögni-forogni kezdett.

- Uramisten! - kiáltott fel. - A felséges asszony magához hívatja. Hát hogyan szerzett tudomást magáról? Hogyan fog, lelkem kisasszonykám, a cárnő elé állni? Azt hiszem, nem is tudja, hogyan kell az udvarnál mozogni. Ne kísérjem el? Mindenesetre figyelmeztethetném egy-két dologra. És hogy is mehetne utazóruhában? Ne küldjek át a szülésznőhöz a sárga köntöséért?

Az inas kijelentette, hogy a cárnő úgy kívánja, Marja Ivanovna egyedül jöjjön, és abban az öltözetben, amelyben a meghívást megkapta. Nem volt mit tenni, Marja Ivanovna beült a hintóba, és a palotába hajtatott, Anna Vlaszjevna tanácsaitól és áldásaitól kísérve.

Előre érezte sorsunk eldőltét, szíve erősen vert, és majd elájult. Néhány perc múlva megérkezett a palotához. Reszketve ment fel a lépcsőn; az ajtók kitárultak előtte. Szebbnél szebb üres termek hosszú során haladt át; a belső inas mutatta neki az utat. Végre egy csukott ajtó elé érve, azt mondta, hogy azonnal bejelenti, és magára hagyta.

Az a gondolat, hogy szemtől szembe látja mindjárt a cárnőt, annyira megrémítette, hogy csak nehezen tudott a lábán megállni. Egy perc múlva kinyílt az ajtó, és ő belépett a felséges asszony öltözőjébe.

Az uralkodónő a toalettasztalnál ült. Néhány udvarhölgy vette körül, akik tiszteletteljesen adtak helyet Marja Ivanovnának. A cárnő nyájasan fordult hozzá, és a lány ekkor megismerte azt a hölgyet, aki előtt az imént olyan nyíltan kiöntötte szívét. Az uralkodónő odahívta magához, és mosolyogva szólt hozzá:

- Örülök, hogy megtarthattam szavamat, és teljesíthetem kérelmét. Ügye el van intézve. Meg vagyok győződve vőlegénye ártatlanságáról. Itt van a levél, amelyet lesz szíves személyesen átadni leendő apósának.

Marja Ivanovna reszkető kézzel vette át a levelet, és zokogva borult a cárnő lábához, aki felemelte és megcsókolta. A felséges asszony beszédbe ereszkedett vele.

- Tudom, hogy ön nem gazdag - szólt -, de én adósa vagyok Mironov kapitány leányának. Ne legyen gondja a jövőre. Magamra vállalom tűzhelyük megalapítását.

Nyájas szavaival megnyugtatta a szegény árvát, és elbocsátotta. Marja Ivanovna ugyanabban az udvari hintóban távozott. Anna Vlaszjevna, aki türelmetlenül várta visszatértét, elárasztotta kérdéseivel, amelyekre csak ímmel-ámmal felelt. Anna Vlaszjevna haragudott ugyan az ilyen nemtörődömség miatt, de vidékies elfogultságnak tulajdonította, és nagylelkűen megbocsátott érte. Marja Ivanovna nem volt kíváncsi Pétervár csodáira, hanem még aznap visszatért apámék falujába.

Itt érnek véget Pjotr Andrejevics Grinyov emlékiratai. A családi hagyományokból ismeretes, hogy az 1774. év végén szabadult ki a cárnő személyes parancsára; jelen volt Pugacsov kivégzésénél, aki megismerte őt a tömegben, és intett neki a fejével, amelyet egy perc múlva véresen mutattak fel a népnek. Pjotr Andrejevics nemsokára ezután elvette Marja Ivanovnát. Utódaik a szimbirszki kormányzóságban élnek boldogan. Mintegy harminc versztányira ***-tól van egy falu, amely tíz földbirtokos tulajdona. Ennek egyik urasági lakában mutogatják II. Katalin cárnő saját kezű levelét üveg alatt, keretben: Pjotr Andrejevics apjának szól, fia felmentését tartalmazza, és Mironov kapitány lányának szívét, eszét magasztalja.

Pjotr Andrejevics Grinyov kéziratát egyik unokájától kaptam, aki megtudta, hogy az ő nagyapja irataiban vázolt idők történetével foglalkozom. A rokonok beleegyezésével elhatároztam, hogy önállóan adom ki, miután a fejezetek elé megfelelő idézeteket kerestem, és néhány személynevet bátor voltam megváltoztatni.

1836. október 19-én.

A Volga partjához értünk. Ezredünk N. faluban ütött tábort, hogy ott éjszakázzék. Másnap kora reggel kellett volna a folyón átkelnünk. A bíró tudtomra adta, hogy a folyó túlsó partján az összes falu fellázadt, Pugacsov bandái portyáznak az egész környéken. Ez a hír rendkívül nyugtalanított.

Nagy türelmetlenség szállott meg. Apám faluja talán harminc versztányira volt a Volga túlsó partjától. Megtudakoltam, akad-e révész, aki oda átvinne. A falu lakói mind halászok voltak, és csónakban sem volt hiány. Grinyovhoz (A kihagyott fejezetben Grinyov (Pjotr Andrejevics) Bulanyin, Zurin ezredes pedig Grinyov néven szerepel) siettem, és közöltem vele szándékomat.

- Óvatos légy! - mondta. - Egyedül útra kelni veszélyes dolog. Várj reggelig. Mi kelünk át először a folyón, és meglátogatjuk szüleidet ötven huszár kíséretében, akiket minden eshetőségre magunkkal viszünk.

Én elhatározásom mellett maradtam. Csónakot hamar kerítettünk. Beleültem két evezőssel, s ezek nyomban derekasan hozzáláttak az evezéshez.

Derült, csendes, holdvilágos éjjel volt. Egyenletesen és nyugodtan hömpölygött a Volga. Ladikunk ütemesen himbálódzott, és gyorsan suhant a sötét hullámok tetején. Álmodozásaimba merültem. Eltelt vagy félóra. A folyam közepén lehettünk... egyszerre az evezősök sugdolózni kezdtek.

- Mi baj? - kérdeztem felriadva.

- Mi nem tudjuk, csak az Isten tudja - felelték, közben mindketten egy irányba tekintettek.

Én is arrafelé néztem, és láttam, hogy valami úszik a sötétben a Volgán lefelé. Megállítottam az evezősöket, hogy bevárjuk az ismeretlen tömeget, amely mindjobban közeledett felénk.

Ebben a percben a felhő mögé bújt a hold, és a felénk úszó tárgy még sötétebb lett. Már egészen a közelünkben volt, és mégsem tudtam, mi lehet.

- Mi lehet az? - kérdezték a révészek.

- Vitorlának nem vitorla, árbocnak nem árboc.

A felhő mögül hirtelen előbukkant a hold, és rettentő képet világított meg.

Egy akasztófa volt, amely tutajra erősítve úszott felénk. Gerendáján három holttest lógott. Ellenállhatatlan kíváncsiság fogott el, látni akartam az akasztottak arcát.

Parancsomra az emberek szigonnyal feltartóztatták a tutajt, és csónakom erősen hozzáütődött az úszó akasztófához. Kiugrottam a csónakból, és a következő pillanatban két iszonyú oszlop közt álltam. A telihold megvilágította a szerencsétlenek elváltozott arcát. Az egyik öreg csuvas volt, a másik orosz paraszt, erőteljes, fiatal, húsz év körüli legény. Amikor a harmadikra ránéztem, olyan erősen megindultam, hogy nem tudtam a részvét kiáltását visszafojtani. Vanyka volt, az én szegény Vanykám, akit ostobasága vitt Pugacsov hívei közé. Fejük fölé fekete táblát szegeztek, azon fehér betűkkel ez volt: Rablók és lázadók.

Evezőseim közönyös arccal vártak, amíg a tutajt a szigonnyal fogva tartották.

Megint a csónakba ültem, az akasztófás tutajt lefelé vitte a víz - alakja még sokáig feketéllett a sötétben. Végre eltűnt szemem elől, a csónak pedig kikötött a meredek, sziklás part mellett.

Bőséges borravalót adtam a hajósoknak. Az egyik elvezetett a rév közelében levő falu bírójához. Együtt léptünk be a házába. Amikor a bíró meghallotta, hogy lovakat akarok, elég gorombán fogadott, de a vezetőm odasúgott neki egypár szót, mire gorombasága alázatos szolgálatkészségbe csapott át. Néhány perc alatt készen állt a trojka. Beszálltam, és megparancsoltam, hogy vigyen szülőfalumba.

Alvó falvak közt vágtattunk el az országúton. Csak egytől féltem, hogy útközben feltartóztatnak. Mert ha a volgai éji találkozás a fölkelők közelségére mutatott is, egyben a hivatalos közegek intézkedéséről is tanúskodott. Minden eshetőségre készen zsebemben tartottam Grinyov ezredes parancsát meg Pugacsov menlevelét is. De nem találkoztam senkivel sem, és hajnaltájt megpillantottam a folyót és azt a kis fenyvest, amely mögött falunk volt.

A kocsis rácsapott a lovakra, és negyedóra múlva megérkeztünk N.-be.

Az udvarház a falu másik végén volt. A lovak vad vágtában száguldottak. A kocsis egyszerre csak visszafogta őket az út közepén.

- Mi a baj? - kérdeztem türelmetlenül.

- A sorompó, nagyságos uram - felelte a kocsis, aki csak nagy nehezen tudta megfékezni a nekitüzesedett lovakat.

Valóban magam is észrevettem a villás oszlopot és mellette a furkósbottal fölszerelt őrszemet. Ez a paraszt hozzám lépett, levette a sapkáját, és passzusomat kérte.

- Ez meg mi? - kérdeztem. - Minek ez a sorompó? Kit vigyázol?

- Hát bizony mi felkelésben vagyunk, bátyuska - felelte, és tarkóját vakargatta.

- Hol az uraság? - kérdeztem tovább, és szívem összeszorult.

- Hogy az uraságunk hol van? - kérdezte vissza a paraszt. - Hát az uraság, az a magtárban van.

- Micsoda, a magtárban?

- Bizony, Andrjuha, az írnok zárta őket oda, és mindnyájukat megkötözte, hogy elvigye őket atyuskánknak, a cárnak.

- Istenem! Tökfilkó, gyorsan nyisd ki azt a sorompót!... Mit tátod a szád ilyen soká?

A paraszt vonakodott. Kiugrottam a kocsiból, hatalmas pofont mértem rá (bocsánat), és magam nyitottam meg a sorompót. A paraszt hülyén bámult rám. Ismét beültem a kocsiba, és a házunk felé vágtattam. A magtár a ház udvarán állott.

A bezárt kapu előtt is két bottal fölfegyverzett paraszt őrködött. A kocsim épp előttük állt meg. Kiugrottam, és nekik rohantam.

- Nyissátok ki az ajtót! - kiáltottam rájuk.

Valószínűleg félelmes látvány lehettem; legalábbis mind a kettő elhajította furkósbotját, és kereket oldott. Megpróbáltam a zárat feltörni és az ajtót belökni, de az erős tölgyfa ajtó és az óriási lakat nem engedett.

E percben egy délceg, fiatal paraszt jött ki a cselédházból, és gőgösen megkérdezte, hogyan merészelek ekkora lármát csapni.

- Merre van Andrjuha, az írnok? - kiáltottam rá. - Tüstént vezessétek elém!

- Én magam vagyok: Andrej Afanaszjevics, és nem Andrjuha! - válaszolta büszkén, csípőre tett kézzel. Válasz helyett galléron ragadtam, a magtár ajtaja elé vonszoltam, és ráparancsoltam, nyissa ki. Eleinte szabódott, de néhány "atyai intés" nem maradt hatás nélkül. Előhúzta zsebéből a kulcsot, és kinyitotta a magtárt. Átugrottam a küszöböt, és az egyik sötét sarokban, amelyet a keskeny padlásablak csak gyöngén világított meg, atyámat és anyámat pillantottam meg. Kezük kötéllel volt összekötve, lábuk vasra verve. Hozzájuk rohantam, és átöleltem őket, anélkül hogy egy szót is tudtam volna szólni. Mind a ketten csodálkozva néztek rám: a hároméves háborús élet úgy megváltoztatott, hogy nem ismertek meg. Anyám sóhajtott, és felzokogott.

Egyszerre egy drága, jól ismert hangot hallottam:

- Pjotr Andrejics, maga az?

Majd kővé meredtem.

Megfordultam, és egy másik sarokban megláttam Marja Ivanovnát, aki szintén meg volt kötözve. Kardommal sietve elvágtam kötelékeiket. Apám némán nézett rám - nem mert hinni a szemének, de ragyogott az arca a boldogságtól.

- Isten hozott, kedves Petrusám, Isten hozott! - kiáltott föl végre, és szívéhez szorított. - Hála Istennek, megértük!

- Petrusám, gyermekem - szólongatott anyám. - Hogy is vezetett Isten errefelé? Jól vagy, egészséges vagy?

Ki akartam vezetni őket börtönükből, de amikor az ajtóhoz léptem, újra zárva találtam.

- Andruska! - kiáltottam. - Nyiss ajtót!

- Az ám! - felelte az írnok az ajtó mögül. - Csak csücsülj magad is a lyukban! Majd megmutatjuk neked, hogy szabad-e lármát csapni, és a cár tisztviselőit a gallérjuknál fogva rángatni!

Szétnéztem a magtárban, hogyan juthatnánk ki belőle. - Sose fáradj - szólt apám. - Sokkal jobb gazda voltam, semhogy lyukat hagytam volna a csűrömben, amin át tolvajok ki-be járkáljanak.

Anyám, akit megjelenésem egy pillanatra a legnagyobb örömmel töltött el, ismét kétségbeesett, amikor látta, hogy nekem is osztoznom kell az egész család pusztulásában. De én nyugodtabb voltam már, hogy velük és Marja Ivanovnával lehettem. Volt egy kardom és két pisztolyom - kiállhattam hát egy ostromot. Aztán estefelé Grinyovnak is itt kellett lennie, hogy kiszabadítson bennünket. Elmondtam mindezt szüleimnek, és sikerült megnyugtatnom anyámat. Most egészen átadta magát a viszontlátás örömének.

- No, Pjotr - mondta atyám -, sok ostoba csínyt követtél el, és én eléggé haragudtam is rád. De minek gondoljunk most arra, ami elmúlt? Remélem, már megjavultál, és kitomboltad magadat. Tudom, hogy úgy szolgáltál, ahogyan derék tiszthez illik. Vigaszom vagy nekem, öregembernek. És ha most még megmenekülésemet is neked köszönhetem, kétszeresen örülök majd az életnek.

Könnyezve csókoltam meg a kezét, és Marja Ivanovnára néztem, aki úgy megörült jöttömön, hogy egészen boldognak és nyugodtnak látszott.

Délfelé egyszerre szokatlan kiáltozást, lármát hallottunk.

- Mi ez? - kérdezte apám. - Az ezredesed volna?

- Lehetetlen! - mondtam. - Este előtt nem lehet itt.

A zaj növekedett. Aztán félreverték a harangot, és egy csomó lovas ugratott az udvarba. E percben a fal egy keskeny nyílásán Szaveljics ősz feje bukkant elő, és szegény szolgám panaszos hangon kiáltotta:

- Andrej Petrovics! Avdotya Vasziljevna! És te, bátyuskám, Pjotr Andrejics! Mátuska, Marja Ivanovna! Nagy baj van! A gazemberek behatoltak a faluba, és tudod, ki a vezérük? Alekszej Ivanics Svabrin! Hogy vinné el az ördög!

Amikor Marja Ivanovna a gyűlölt nevet meghallotta, összecsapta kezét, és mintha megkövült volna.

- Hallod - mondtam Szaveljicsnek -, tüstént indíts útnak lovas küldöncöt a *-i komphoz a huszárok elébe, és add az ezredes tudtára, milyen veszélyben forgunk.

- De kit küldjek, uram? Minden kölyök fölkelő, a lovakat meg mind elvitték. Ó, ó, már itt is vannak az udvaron, a magtár előtt!

E pillanatban hangok hallatszottak az ajtó előtt. Jelt adtam anyámnak és Marja Ivanovnának, hogy vonuljanak vissza egy sarokba, kardot rántottam, és az ajtó melletti falhoz álltam. Apám fogta a két pisztolyt, mindkettőnek a ravaszát fölhúzta, és mellém állt. A zár csikorgott, az ajtó kinyílt, és föltűnt az írnok. Rámértem egyet a kardommal - előrebukott, és elzárta a bejáratot. Ugyanekkor apám kilőtt az ajtón az egyik pisztollyal. Az ostromló tömeg szitkozódva hátrált. A sebesültet átvonszoltam a küszöbön, aztán újra bezártam az ajtót. Az egész udvar tele volt fegyveresekkel. Felismertem köztük Svabrint.

- Csak ne féljetek - mondtam a nőknek. - Még nincs veszve minden. És maga, apám, ne lőjön még egyszer. Tartogassuk az utolsó töltényeinket!

Anyám halkan imádkozott. Mellette állott Marja Ivanovna, és angyali nyugalommal várta sorsunk eldőltét. Az ajtó mögül fenyegetőzések, szidalmak, káromkodások hallatszottak. Helyemen álltam, készen arra, hogy széthasítom a fejét az első vakmerőnek, aki betörne. Egyszerre elhallgattak a gonosztevők, és Svabrin hangját hallottam meg: nevemen szólított.

- Itt vagyok, mit kívánsz? - kiáltottam ki.

- Add meg magad, Bulanyin, hiábavaló minden ellenállás! Kíméld öreg szüleidet. A makacsság nem segít rajtad. Úgyis a kezem közé kerülsz.

- Próbáld meg, áruló!

- Sem a magam, sem az embereim életét nem teszem kockára, hanem fölgyújtom a hombárt, és akkor aztán meglátjuk, hogy segítesz magadon, te belogorszki Don Quijote! Most itt az ebéd ideje. Használd föl addig az időt okos megfontolásra. Viszontlátásra, Marja Ivanovna, magától nem kell bocsánatot kérnem, hisz ott van a lovagja: valószínűleg nem fog unatkozni a sötétben.

Svabrin távozott, miután őrt állított a magtár elé. Mindnyájan hallgattunk. Mindegyikünk elmerült a maga gondolataiba, amelyeket nem mert a másikkal közölni. Megpróbáltam elképzelni, mi mindent eszelhet ki a bosszúvágyó Svabrin. Magamra alig gondoltam, és bevallhatom, hogy szüleim sorsa sem aggasztott annyira, mint az, ami Marja Ivanovnára várt. Tudtam, hogy anyámat a parasztok szinte bálványozzák. Atyámat is szerették, szigorúsága ellenére, mert egyben igazságos is volt, és mindig tudta, mi kell alárendeltjeinek. Lázadásuk csak eltévelyedés, pillanatnyi mámor lehetett, nem pedig az elégedetlenség kitörése. Valószínű tehát, hogy kíméletesek lesznek. De Marja Ivanovna? Micsoda sorsot szánt neki ez a züllött, lelkiismeretlen ember? Nem mertem végiggondolni ezt az iszonyú gondolatot, és elszántam magamat - Isten bocsássa meg! -, hogy inkább megölöm, semhogy még egyszer ennek a kegyetlen ellenségnek a hatalmában lássam.

Megint eltelt egy óra. A faluból részegek nótázása hallatszott. Őrünk megirigyelte őket, és dühében csak úgy szórta ránk az átkozódást és szitkot.

Vártuk, Svabrin beváltja-e fenyegetését. Végre nagy mozgás támadt az udvaron, és ismét megszólalt a tiszt hangja:

- No, meggondoltátok-e a dolgot? Megadjátok-e magatokat?

Senki sem felelt.

Rövid idő múlva Svabrin szalmát hozatott. Néhány pillanat múlva tűzfény világította meg a sötét magtárt, és lassan füst hatolt be az ajtónyílásokon.

Ekkor Marja Ivanovna odalépett hozzám, megragadta kezemet, és halkan így szólt:

- Legyen már elég, Pjotr Andrejics! Ne döntse romlásba miattam magát és szüleit! Svabrin majd hallgat rám, eresszen ki!

- A világ minden kincséért sem! - kiáltottam őszintén. - Hát nem tudja, mi vár magára?

- Nem fogom túlélni szégyenemet - felelte nyugodtan. - De így talán megmenthetem jótevőmet és azt a családot, amely oly nagylelkűen fogadta magához a szegény árvát. Isten vele, Andrej Petrovics, isten vele, Avdotya Vasziljevna! Több volt, mint jótevőm. Adja rám áldását. És Isten áldja meg önt is, Pjotr Andrejics, higgye el, én... én...

Sírva fakadt, és eltakarta arcát. Majd megőrültem. Anyám is sírt.

- Elég a beszédből, Marja Ivanovna - szólalt meg apám egyszerre. - Csak nem eresztünk ki egyedül a rablók közé? Maradj nyugodtan, és hallgass. Ha meg kell halni, mind együtt halunk meg.

- Hallgasd csak, mi fecsegnivalójuk van még azoknak odakint?

- Megadjátok magatokat? - kiáltotta be Svabrin. - Öt perc múlva égtek!

- Nem, gazember, nem adjuk meg magunkat! - felelte apám dörgő hangon.

Férfias arca, bár ráncok barázdálták, csodálatos akaraterőt árult el. Szeme villámlott szürke szemöldöke alatt. Aztán felém fordult, és azt mondta:

- Most!

Ezzel kilökte az ajtót. A tűz rögtön benyomult, és végignyaldosta a gerendákat, amelyeknek rései száraz mohával voltak betömve. Apám elsütötte a pisztolyt, átlépte az égő küszöböt, és elkiáltotta magát:

- Utánam!

Megragadtam anyám és Marja Ivanovna kezét, és kirohantam velük a szabadba.

A küszöb előtt, a földön feküdt Svabrin; apám öreg keze terítette le. A lázadók, akik váratlan kirohanásunkkor meghátráltak, azonnal megint felbátorodtak, és körülfogtak bennünket. Még sikerült néhány kardcsapást osztogatnom, de egy jól irányzott tégla mellen talált. A földre buktam, és egy percre elvesztettem eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, Svabrint láttam magam előtt a véres füvön kuporogni, és családomat körülötte.

Hónom alá nyúltak, miközben nagy tömeg paraszt, kozák és baskír vett körül minden oldalról. Svabrin halotthalvány volt. Egyik kezét sebesült oldalára szorította. Arca gyűlöletet, fájdalmat fejezett ki. Lassan fölemelte fejét, rám nézett, és gyönge, elcsukló hangon azt mondta:

- Akasszátok föl... őt és mindnyájukat, csak a lányt ne...

A tömeg rögtön körülvett és ordítozva a kapu felé vonszolt. De hirtelen eleresztettek, és szanaszét szaladtak, e pillanatban vágtatott be a kapun Grinyov huszárszázada élén, kivont karddal.

A lázadók mindenfelé szétszóródtak. A huszárok üldözőbe vették, vagdalták és foglyul ejtették őket.

Grinyov leugrott lováról, köszöntötte szüleimet, és erősen megszorította a kezemet.

- Úgy látszik, épp jókor érkeztem, ugye? - mondta. - Á, hiszen itt van a menyasszonyod is!

Marja Ivanovna fülig elpirult.

Apám odalépett hozzá, és nyugodt, bár megindult hangon köszönetet mondott neki. Anyám a nyakába borult, és mentőangyalunknak nevezte.

- Kerüljön beljebb, kérem - mondta apám, és bevezette a házba.

Amint Grinyov elment Svabrin mellett, megállott.

- Ki ez? - kérdezte, szemügyre véve a sebesültet.

- Ez a banda vezére! - szólt apám a vén harcos büszkeségével. - Isten irányította öreg kezemet, hogy megbüntessem ezt a fiatal gonosztevőt, és bosszút álljak rajta fiam véréért.

- Ez Svabrin - mondtam Grinyovnak.

- Svabrin! Rendkívül örülök. Huszárok, vigyétek, és mondjátok meg az orvosnak, hogy kötözze be a sebét, és úgy őrizze, mint a szeme világát. Svabrint feltétlenül haditörvényszék elé állítjuk. A főbűnösök közül való, és vallomásai nagyon fontosak lesznek.

Svabrin fölnyitotta bágyadt szemét. Arcán e pillanatban csak a testi szenvedés kifejezése látszott. A huszárok egy köpenyre fektetve elvitték.

Bementünk a házba. Reszketve néztem körül mindenfelé, eltelve gyermekkori emlékeimmel. Minden a régiben volt, semmit sem mozdítottak el a helyéről. Svabrin nem engedte meg a fosztogatást - még elvetemültségében is tartózkodott a becstelen nyerészkedéstől.

A cselédség ismét megjelent az előszobában. Ők nem vettek részt a lázadásban, és teljes szívükből örültek megmenekülésünknek. Szaveljics volt a legboldogabb. Ő ugyanis az általános izgalomban az istállóhoz szaladt, amelyben Svabrin lova volt, megnyergelte, titkon kivezette, és - hála a kavarodásnak - észrevétlenül a komphoz vágtatott rajta. Az ezredet már a Volga innenső partján találta, ahol éppen pihenőt tartott. Amint Grinyov megtudta, milyen veszélyben forgunk, nyomban indulást parancsolt, vágtában sietett segítségünkre, és hála istennek, még jókor érkezett.

Grinyov ragaszkodott hozzá, hogy az írnok fejét néhány órára a kocsma előtt póznára tűzzék.

A huszárok visszatértek az üldözésből, néhány foglyot hoztak magukkal. Ugyanabba a magtárba zárták őket, amelyikben mi az emlékezetes ostromot kiálltuk.

Mindenki visszavonult szobájába. Szüleimnek szükségük volt a nyugalomra, én meg, aki egész éjjel le sem hunytam a szememet, levetettem magam az ágyra, és mindjárt mélyen elaludtam. Grinyov elment, hogy a szükséges intézkedéseket megtegye.

Estefelé összegyűltünk a szalonban a szamovár mellett, és vidáman beszélgettünk az átélt veszélyről. Marja Ivanovna töltötte a teát. Mellette ültem, és csupán vele foglalkoztam. Úgy látszott, szüleim jó szemmel nézik gyöngéd viszonyunkat. Ez az este még most is él emlékezetemben. Boldog voltam, tökéletesen boldog - és ilyen percet nem sokat nyújt a szegény emberi élet.

Másnap reggel közölték apámmal, hogy a parasztság összegyülekezett az udvarház előtt, hogy bűnét beismerje. Atyám kiment a tornácra. Amint a parasztok meglátták, térdre estek.

- No, ostoba fickók - mondta -, mi jutott az eszetekbe, hogy föllázadtatok?

- Bűnösök vagyunk, nagyságos urunk! - felelték, mind egyszerre.

- Bűnösök, bűnösök! Előbb szamárságokat csinálnak, aztán maguk is megbánják! Megbocsátok, mivel Isten abban az örömben részesített, hogy viszontláthattam Pjotr Andrejicset. No jó, a megalázkodó tarkót nem éri kard.

- Bűnösök, igen, bűnösök vagyunk! - kiáltották újból a parasztok.

- Látjátok, micsoda szép időt adott az Isten: itt az ideje, hogy a szénát betakarítsuk, ti meg, naplopók, mit csináltok már három nap óta? Bíró, hívd őket mind össze szénakaszálásra, és legyen gondod rá, te vörös gazember, hogy Illés napjára be legyen takarítva mind a széna! És most takarodjatok!

A parasztok meghajoltak, és indultak a robotra, mintha mi sem történt volna.

Svabrin sebe nem volt halálos. Jó fedezet alatt Kazanyba vitték. Ablakomból láttam, amint a szekérre fektették. Pillantásunk találkozott, ő lehajtotta fejét, én meg gyorsan hátraléptem az ablakból: attól tartottam, hogy az a látszata lenne, mintha megalázott ellenségem balsorsának örvendeznék.

Grinyovnak tovább kellett menetelnie. Bármennyire szerettem volna még pár napig a szülői házban maradni, elhatároztam, hogy vele tartok.

Indulásunk előestéjén szüleim elé járulva, térdre borultam előttük akkori szokás szerint, és áldásukat kértem házasságomhoz. Fölemeltek, és örömkönnyek közt adták beleegyezésüket. Hozzájuk vezettem Marja Ivanovnát, aki sápadt volt és reszketett. Áldásukat adták ránk.

Nem írom le, hogy mit éreztem ebben a pillanatban. Aki már volt a helyzetemben, az úgyis el tudja képzelni, aki pedig sohasem volt, azt nem győzöm eléggé sajnálni, és csak azt a tanácsot adhatom neki, hogy - ameddig még nem késő - legyen szerelmes, és kérje a szülői áldást.

Másnap az ezred továbbindult. Grinyov elbúcsúzott az enyéimtől.

Mindnyájan meg voltunk győződve róla, hogy a katonai műveletek nemsokára véget érnek, és én azt reméltem, hogy egy hónap múlva boldog férj lehetek.

Amikor Marja Ivanovna búcsút vett tőlem, a jelenlevők előtt megcsókolt.

Lóra ültem - ismét Szaveljicsem kíséretében -, és az ezred megindult. Még soká néztem vissza a szülői házra, amelyet másodszor hagytam el. Szomorú előérzet fogott el. Olyan volt, mintha azt súgná valaki, hogy még nincs vége minden bajnak: szívem új viharokat sejtett.

Nem írom le menetelésünket és a háború befejezését. A falvakat, amelyeken keresztülvonultunk, feldúlták Pugacsov katonái, mi pedig kényszerűségből elvettük a lakosságtól azt is, amit a zsiványok meghagytak.

Az emberek nem tudták, kinek engedelmeskedjenek. A közigazgatás mindenütt szünetelt, a földesurak az erdőkben rejtőzködtek. Mindenütt rablóbandák garázdálkodtak. A különítmények vezetői, akiket Pugacsov üldözésére küldtek - amikor már Asztrahany felé menekült -, önkényesen büntettek bűnöst és ártatlant... Az egész környék, amely ennek a tűzvésznek martalékává lett, rettenetes állapotban volt. Isten ne adja, hogy lássak még orosz lázadást: esztelen, kíméletlen valami. Azok, akik nálunk ilyen lehetetlen felfordulásokat eszelnek ki, vagy fiatal emberek, akik nem ismerik népünket, vagy pedig kőszívűek, akik más ember fejét káposztának nézik, de a saját nyakuk sem ér meg nekik egy garast.

Pugacsov menekült. I. I. Michelson üldözte. Nemsokára megtudtuk, hogy teljesen leverték. Végül Grinyov hírt kapott tábornokától a trónbitorló elfogatásáról, és egyúttal parancsot is kapott a megállásra. Végre hazatérhettem. Szívemből örültem, de furcsa érzés mérgezte boldogságomat.