Van-e kiút a kamatkapitalizmusból?

Rendszerváltás Európában

Az elmúlt 15 évben Európának nemcsak a keleti, de a nyugati felén is rendszerváltás zajlott le. A szovjet birodalom felbomlásával Kelet-Európában a reálszocializmus állammonopolista rendszerét, Nyugat-Európában pedig a jóléti állam szociális piacgazdaságát váltotta fel fokozatosan a pénzrendszer magánmonopóliumán alapuló kamatkapitalizmus. Ez a rendszer a kamatjáradékkal szükségtelen növekedésre kényszeríti a termelőgazdaságot, és minden közösségi érdeket alárendel a pénzvagyon növelésének. A kamatkapitalizmus új tulajdonosi struktúrája Magyarországon sem az egy főre és egy négyzetkilométerre eső gazdasági teljesítményt növelte, hanem csupán az ország adósságviselő képességét négyszerezte meg. Elsősorban az exportra termelő nemzetközi vállalatok termelése növekedett, amelyek biztosítják a magyar társadalom egészére nehezedő mintegy 52 milliárd dollár nagyságú összkülföldi (állami és nem állami) tartozás, valamint a 800 milliárd forintra rugó belső adósság kamatainak a fizetését, és a befektetett tőke extraprofitjának a magyar munkavállalók bérének és az állam adóbevételeinek a megrövidítésével való kitermelését.

Az emberközpontú keresztény értékrendszer érvényesítése a jelenlegi pénzközpontú kamatkapitalizmus egyetlen alternatívája. A magyarországi rendszerváltás veszteseinek az érdekeit a pénztőkének korlátlan szabadságot nyújtó neoliberális gazdaságpolitikával nem lehet képviselni. A keresztény értékrendnek a jóléti állam vegyes-gazdasága, a szociális piacgazdaság felel meg. A vesztesek iránti felelősséggel párosuló vállalkozási szabadságot csak nemzeti programmal lehet kialakítani és fenntartani a nemzetközi pénztőke korlátlan uralmával szemben. Az Európai Unióban a nizzai megállapodással főszabállyá vált a tőke korlátlan uralma, amely az emberi élet minden dimenzióját a profitszerzésnek, és az értéket elő nem állító spekulációnak rendeli alá. A tőke szabad áramlásának bármilyen korlátozása tilos az Európai Unióban, és ez a mára már általános érvényűvé tett tilalom elsőbbséget élvez minden korábbi megállapodással szemben. Ez a nizzai megállapodás lényege, ezt utasították most el Írország katolikus többségű választópolgárai. A tőke szabad áramlásának a főszabállyá tétele következtében a nemzeti földtulajdon szabályozása, a természeti környezet védelme és a szociális rendszer fenntartása is alá lett rendelve a pénzzel való spekulációnak, az értékelőállító termelőmunka nélküli nyerészkedésnek. A tőke korlátlan uralmát az Unió olyan "közösségi vívmányának" minősítették, amelynek a tagállamok általi megsértése súlyos szankciókat von maga után. A nemzetközi pénzoligarchiának ezt az antidemokratikus és antiszociális uralmát csak az emberközpontú szociális piacgazdasághoz - a jóléti államhoz - való mielőbbi visszatéréssel lehet megtörni. A szociális piacgazdasághoz azonban gazdasági demokráciára van szükség.

Van-e gazdasági demokrácia?

A politikai demokrácia alapja a gazdasági demokrácia. Mind a baloldali-, mind a jobboldali-liberális közgazdászok szerint viszont gazdasági demokrácia nincs, ez a meghatározás tudományosan nem értelmezhető. Berend T. Iván akadémikus sem tudott mit kezdeni vele, amikor e sorok írója kérdést intézett hozzá ebben a tárgyban. Gazdasági demokrácia azonban elméletileg is, gyakorlatilag is lehetséges és szükséges. Egyetlen szóval meghatározva monopóliummentességet jelent, de jóval több ennél.

Csak monopóliummentes gazdaság biztosíthatja a gazdasági élet szereplői számára az egyenlő esélyeket, az azonos feltételek szerinti részvétel lehetőségét a piaci versenyben. A gazdasági versenyben is - a tisztességes sportvetélkedőkhöz hasonlóan - induláskor biztosítani kell a résztvevők esélyegyenlőséghez való demokratikus jogát. A monopolhelyzet azonban előjogokat biztosít egyes gazdasági szereplőknek a többiek, végső soron a társadalom egészének a kárára. A monopólium lényegéhez tartozik, hogy diktál, kikényszeríti magának az egyoldalú előnyöket, és így a gazdasági élet diktátorává válik. Ha pedig a gazdasági élet szereplői nem azonos feltételekkel vesznek részt a piaci versenyben, akkor nincs vállalkozói szabadság, nincs gazdasági esélyegyenlőség, nincs piacgazdaság. A gazdasági demokrácia elsősorban az azonos esélyek és feltételek biztosítása a piaci versenyben résztvevő - jogilag mellérendeltségi és nem alárendeltségi viszonyban álló - vállalkozók számára. A gazdasági élet szereplői nem egyenlők, de a versenyzés feltételeinek, a játékszabályoknak és azok alkalmazásának, a piaci versenyben is egyenlőknek kellene lenniük. Ezért ha a legfontosabb tulajdon - a pénzrendszer - magántulajdonba kerül és ez által a monetáris jogok gyakorlása egy szűk csoport magánmonopóliumává válik, akkor az értékelőállító fizikai gazdaságban is a pénzoligarchia tulajdonában lévő nagyvállalatok jutnak uralkodó szerephez.

Ha az állam már nem tulajdonos, vagy csak igen korlátozottan az, akkor a közérdeket képviselő demokratikus államnak hatékony szabályozással kell megvédenie a gazdasági esélyegyenlőséget a privilegizált helyzetű monopóliumok visszaéléseitől. Nem az állami szabályozás gyengítésére, hanem jelentős megerősítésére van szükség, mert csak így lehet korlátozni a monopóliumok gazdasági diktatúráját, és érvényesíteni a társadalom egészének érdekeit a szervezett magánhatalom önzésével szemben. Az államnak kemény szankciókkal kell kikényszerítenie, hogy a reálgazdasági-teljesítmény és a valódi verseny döntse el, ne pedig a kivételezettséget biztosító monopolhelyzet, hogy mely vállalkozók és vállalatok lesznek a győztesek, és melyek a vesztesek. A közérdeket érvényesítő államnak ezért vagy biztosítania kellene a magánmonopóliumoktól való mentességet, vagy ha erre nem képes, akkor legalább hatékony szabályozással meg kellene fékeznie tevékenységüket. A pénzügyi és reálszférában egyaránt monopolhelyzettel rendelkező szervezett magánhatalom előszeretettel nevezi önmagát "piacnak", mintha a piac csupán annyit jelentene, hogy "nem állami". A piacgazdaság működését nemcsak az állami monopóliumok, hanem a magántulajdonban lévő monopóliumok is veszélyeztethetik. A piacgazdaságnak egyaránt mentesnek kell lennie az állami és a nem-állami monopóliumoktól.

Ha a demokratikus állam a közérdek szolgálatában gyakorol monopol-jogokat, akkor az hatékonyan szolgálhatja a közjót, mivel ez az állam a választópolgárok ellenőrzése alatt áll. A privatizáció és dereguláció eredményeként a pénzmonopolista oligarchia tulajdonában lévő termelői és kereskedelmi monopóliumoknak viszont nem kell tekintettel lenniük a közérdekre és a közjóra. Egyetlen feladatuk van: minél több pénzt előállítani a pénzből, minél nagyobb hozamot biztosítani a befektető pénzvagyontulajdonosoknak. Ha lehet, akkor a gonddal és kockázattal járó reálgazdaság megkerülésével - spekulációval, pénzpiaci műveletekkel - kell szaporítani a pénzt, ha pedig nem lehet kikerülni az árut és szolgáltatást előállító termelőgazdaságot, akkor monopolhelyzetek kialakításával kell elérni, hogy minél több profithoz és kamatjáradékhoz jusson a nemzetközi pénzoligarchia. Az előállítandó hozam mértékét pedig megszabja a pénz után elvárt és önkényesen meghatározott kamatjövedelem, amely automatikusan növekszik teljesen elszakadva a reálgazdaság lehetséges növekedésétől. Azt kell szem előtt tartanunk, hogy a pénz csupán a gazdasági folyamatok közvetítésére szolgáló nélkülözhetetlen, de önmagában mégis csak értéktelen jel, amelyet a pénzoligarchia kezében lévő központi bankok maguk állítanak elő csekély ráfordítással. Használatáért azért kell kamat és hozam formájában megsarcolni az értékelőállító gazdaság szereplőit, hogy a pénzoligarchia munkanélküli jövedelmének a nagyarányú és stabil növekedése biztosítva legyen.

1990-ben Magyarország az egyik rosszat lecserélte egy másikkal. A reálszocializmus állammonopolista rendszere helyébe az angolszász gyökerű kamatkapitalizmus magánpénzmonopóliuma lépett. Lehetett volna választani az 1913 (az amerikai magántulajdonú központi bank, a FED megalakulása) előtti amerikai gazdasági rendszert, amelyben az értékelőállító fizikai gazdaságé volt az elsőbbség, és amely erőteljesen korlátozta a monopóliumokat a szabad vállalkozáson alapuló termelőkapitalizmus, vagyis a piacgazdaság érdekében.

Erkölcsös gazdaság

Miért van szükség a gazdasági demokráciára, a közpénzrendszer visszaállítására és az olcsó közhitelezésre? Azért, mert a magánpénzrendszer és a termelőgazdaság monopolizálódása szükségszerűen elszegényíti a társadalom túlnyomó részét, míg 5-10%-a számára biztosítja a folyamatos gazdagodást, elmélyítve és véglegessé téve a társadalom megosztottságát. Egyetlen kormánynak sincs erkölcsi alapja a hatalom gyakorlására, ha nem tudja biztosítani a társadalom minden tagja számára azt a gazdasági rendszert, - azokat a tulajdoni és pénzügyi viszonyokat, - amelyek lehetővé teszik az általános jólétet és a közjó érvényesülését. Ezt a feladatot eddig csak a természetjogra alapozott modern és szuverén nemzetállam tudta teljesíteni. A történelem tanúsága szerint erre semmilyen nemzetek feletti birodalmi rendszer nem volt képes. A szervezett közhatalmat és a szervezett magánhatalmat egyaránt korlátozó államok feletti jog, a JOG uralma - itt az egyetemes-érvényű természetjogról, vagy isteni-eredetű jogról, és nem parlament által elfogadott jogszabályról van szó - nem érvényesülhet ott, ahol egy különálló birodalmi főhatalomé az elsőbbség. Lehet ez a birodalom akár keleti, akár nyugati (területhez kötött, horizontális) birodalom, vagy a nemzetközi pénzvilág és a tulajdonában lévő világcégek (területhez nem kötődő, vertikális) birodalma. A birodalom megszerveződése nyomán a nemzetek feletti birodalmi érdek érvényesítése lép az egyetemes érvényű természetjog uralma helyébe.

A transznacionális-államalakulatok és nemzetközi struktúrák demokratikusan nem ellenőrizhetőek, ezt bizonyítja az Európai Unió szervezeti felépítése és működése is. Léteznek ugyan az Uniónak választott - kvázi törvényhozó - testületei, de ezek hatalom nélküliek. Döntéseik legfeljebb csak ajánlások, amit a kormány szerepét betöltő Bizottság nem köteles elfogadni. A mindenkori birodalmak mindenható bürokráciájához hasonlóan az Európai Unió bürokratái is kivonják magukat mind az egyetemes-érvényű természetjog, mind a nemzeti jogok hatálya alól. A jog uralma ez után már csak addig érvényesülhet, amíg nem ellenkezik a birodalom uralkodó elitjének - a nemzetközi pénzoligarchiának - a gazdagodási és hatalmi igényeivel.

Ha feltesszük a kérdést: jobb lett-e a magyar népnek a sorsa, hogy most már nem kommunista tervgazdaságban, hanem kamatkapitalizmusban él, és hogy növekedett-e Magyarországon az egy főre és egy négyzetkilométerre eső gazdasági teljesítmény és jövedelem, akkor a tényeknek megfelelően csak határozott nemmel válaszolhatunk. Arra is tagadó választ kell adnunk, hogy többet tud-e nyújtani a mostani - kétségtelenül demokratikus formák között működő - állam, a közérdek és a közjó érvényesítőjeként az ország polgárainak az 1990 óta bevezetett új tulajdoni rendszerrel?

A magyar nemzet jelentős részének nem nőtt az új tulajdoni rendszer bevezetésével az alkotó potenciálja és életminősége. A polgárok - egyes privilegizált csoportoktól eltekintve - nem tudják hatékonyabban kibontakoztatni szellemi erőforrásaikat. Keresztényként tudjuk, hogy Isten az embert a saját képmására teremtette, és teremtményei közül egyedül őt ruházta fel az alkotó értelem isteni szikrájával. Ezt úgy is kifejezhetjük, hogy a természeti fejlődés eredményeként egyedül az ember rendelkezik azzal az értelmi potenciállal, amely lehetővé teszi saját életterének a kiterjesztését a természettel, elsősorban a bioszférával való termékeny kölcsönhatása és tudatos anyagcseréje révén. A jelenlegi kamatkapitalizmus azonban mindent alárendel a kamatjáradék és profithozam növelésének. De az ember kamatjáradék és profittermelő eszközzé - intelligens igavonó barommá - való redukálása ellentmond a természeti törvényeknek, keresztényi szempontból pedig az isteni parancs megszegése. A tulajdon van az emberért - minden emberért! - és nem az ember a tulajdonért, a kamatért és a profitért.

Hazánkban baloldali- és jobboldali liberális retorikával kísért gazdasági ellenforradalom zajlott le a tulajdonviszonyok területén, mivel a közérdek és közjó szolgálatára rendelt tulajdon el lett véve azoktól, akik létrehozták, és át lett adva - ellenszolgáltatás nélkül - olyan privilegizált, külföldiekből és belföldiekből álló, szűk csoportnak, amely ezt a korábbi közvagyont magángazdagodása céljára, és gyakran a társadalom érdekeit sértve működteti. A magánosítás ugyanis nem azt jelentette, hogy az állam helyett az állam polgáraié lett a vagyon. A privatizáció előtt fel kellett volna tenni a kérdést, hogy a köztulajdon nyeresége-e, vagy a magántulajdon adóbefizetése-e a nagyobb? Szakértők bevonásával javaslatokat kellett volna kidolgozni az állami- és közvagyon legalább egy részének a nyereséges működtetésére az új piacgazdasági viszonyok között. Ilyen erőfeszítések nem történtek, viszont a pénz- és bankrendszer magánosításával, a csődtörvény ésszerűtlen megszigorításával, olyan hitelezési és felszámolási gyakorlat került bevezetésre, amely a potenciálisan életképes köztulajdonú vállalatokat is szándékosan veszteségessé tette és elértéktelenítette. A mesterségesen csődbe hajszolt vállalatokat így mélyen az értékük alatt vásárolhatta meg a nemzetközi pénzoligarchia, valamint a szolgálatába szegődött magyar pénzügyi és hatalmi elit. Megrendelésre olyan jogi és pénzügyi "szabályozók" készültek az állami vagyon átjátszására, amely csak a nemzetközi pénzoligarchia és hazai gépezetének kedvezett. Közben cinikusan arra hivatkoztak, hogy az állami tulajdon esetében "ismeretlen értékű uratlan vagyont kellett eladni olyanoknak, akik vásárolni sem akartak és pénzük sem volt."

A gazdaság nem piac

A "nem állami" nem azonos a civil társadalommal. A "nem állami" kifejezés ma elsősorban a bankrendszert és a korporációkat birtokló pénzvagyonos réteg szervezett magánhatalmát jelenti. A pénzoligarchia, amikor további állami jogosítványokat követel már megszerzett monetáris monopóliuma és fizikai vagyona mellé, előszeretettel nevezi önmagát "civil társadalomnak", holott az igazi civil társadalomnak nincs saját anyagi bázisa, és ezért nem is képes hatékonyan megszervezni önmagát. Érdekérvényesítő képessége nem erősödik, hanem állandóan gyengül. Amikor a demokratikus állam "túlhatalmát" támadják a liberális véleményformálók, valójában arról van szó, hogy a pénz szervezett magánhatalma terjeszkedni próbál a társadalom egészéhez tartozó, annak érdekeit védelmező szervezett közhatalom, a demokratikus állam rovására. A pénzoligarchia hálózata ehhez az illegitim hatalomszerzéséhez a kiszolgáltatott és manipulált civiltársadalmat használja álcázásul és fedezékül.

Fontossága miatt hangsúlyozzuk, hogy Magyarországon a felelőtlenül ideimportált kamatkapitalizmus helyett a jóléti állam szociális piacgazdaságára, vagyis vegyesgazdaságra lenne szükség, ahol a közérdeket szolgáló, de versenyképes nyereséget előállítani nem tudó iparágak, illetve közművek köztulajdonban vannak, és ahol a tulajdonos magyar vállalkozói réteg a gazdaság meghatározó tényezője. Történelmileg a jóléti állam piacgazdasága bizonyult eddig a viszonylag legharmonikusabb gazdasági rendnek. A gazdaság azonban nem piac, még a piacgazdaság sem az, hanem sokkal több annál. A gazdaság és tulajdon elsősorban nem üzletelésre és pénzszerzésre, hanem az ember alkotó potenciáljának - emberi lényegének - a kibontakoztatására, a természet részét képező életterének a kibővítésére szolgál. A gazdaságban érvényesülő tulajdon- és pénzviszonyok hatékonyan segíthetik, illetve gátolhatják az ember bioszférával folytatott anyagcseréjét. A gazdasági és tulajdonviszonyok akkor optimálisak, ha növekszik az egy főre és egy négyzetkilométerre eső anyagi és szellemi javak, vagyis az energia, élelmiszer, fizikai vagyontárgyak és szolgáltatások mennyisége és minősége. Amikor magas ez a mutató, akkor igazságosnak tekinthetők a tulajdoni- és pénzviszonyok, optimálisnak a gazdaság szerkezete és működése. Ha alacsony ez az arányszám, akkor igazságtalanok a tulajdoni- és pénzviszonyok, és ez megmutatkozik a gazdasági szféra hibás struktúrájában, és funkcionális zavaraiban. Közismert, hogy a hatalommal pénzhez, a pénzzel pedig hatalomhoz lehet jutni. Ha a magánirányítás alá kerül a pénzrendszer, akkor a pénz tulajdonosa megszerzi a gazdaság, majd a politika feletti uralmat is magának. E korrupciós kölcsönhatás eredményeként perverz, dekadens viszony alakul ki az emberi társadalmon belül, amely fokozatosan megbontja az emberi nem és a természet közötti összhangot is.

Ennek az összhangnak a megőrzéséhez monopóliummentes vegyes-tulajdonú gazdaságra van szükség. A vegyesgazdaság szerves alkotóeleme az egymást kiegészítő magán- és köztulajdon, a hatékony állami szabályozás, az igazságos közteherviselés, a nagy jövedelmek progresszív adóztatás útján történő társadalmi újraelosztása. Nyugat-Európában is az egykor oly sikeres jóléti állam rohamos lebontása helyett a monopóliumokat kellene betiltani, vagy korlátozni, mindenek előtt helyreállítva a közpénzrendszert a pénzügyi szuverenitás visszavételével. A monetáris hatalmat, amely nélkül igazságos gazdasági- és tulajdonviszonyok nem alakíthatók ki, csakis a demokratikusan legitimált, választott törvényhozás és kormány gyakorolhatja. A közpénzrendszer visszaállítása nélkül nem lehet korlátozni a magánirányítás alatt álló pénzmonopóliumot, valamint a termelői és kereskedelmi monopóliumokat. A monopolgazdaság diktatúra. A gazdasági diktatúra pedig aláássa a politikai demokráciát, mert a diktatórikus gazdaság nem fér össze a demokratikus közélettel. Ma már az Európai Unióhoz hasonlóan hazánkban is az a helyzet, hogy egyetlen demokratikusan választott testület sem szólhat bele érdemben a monetáris döntésekbe, vagyis a legfontosabb hatalmi kérdésekbe, mivel a monetáris politika meghatározása 1990 óta egy demokratikusan felelősségre nem vonható, el nem számoltatható szűk csoport magánmonopóliuma lett. Ezért az Európai Unió, de hazánk demokráciája is deficites. Csak egy szuverén magyar nemzetállam oldhatja meg igazságosan a tulajdonviszonyokat Magyarországon. A szuverenitás helyreállítását pedig a monetáris felségjogoknak a központi banktól való visszavételével kell megkezdeni.

Pontos fogalmak a megújuláshoz

A magyar kereszténydemokrácia megújulásához elengedhetetlen a pontos fogalmak használata. A KDNP újjászületéséhez és a sikeres választási kampányhoz nemcsak új, dinamikus vezetésre, de terminológiai megújulásra is szükség van. A KDNP-nek - emberközpontú keresztényi értékrendszerének megfelelően - a rendszerváltás veszteseinek, a magyar társadalom 80%-nak a szükségleteit, érdekeit és értékeit kell képviselnie. A hagyományos liberális terminológia szerint tehát "baloldali" pártnak lehetne minősíteni. De a pénztőke szolgálatába átállt MSZP is "baloldali" pártként határozza meg önmagát, holott vezetőrétege a rendszerváltás nyerteseiként integrálódott a kamatkapitalizmus jelenlegi rendjébe, maga is nagytőkéssé, illetve a nemzetközi pénzoligarchia kiszolgálójává válva. Ez az állítólagos "baloldali" párt egyértelműen a rendszerváltás nyerteseinek a pártja, ahogyan az SZDSZ is az. Az MSZP vezetőrétege - tagságára tekintettel - azonban még szégyenlős nagytőkés párt, míg az SZDSZ nyíltan képviseli a nemzetközi pénzoligarchiát. Egykori vezetői közül többen írásban is elismerték, hogy megtagadták a rendszerváltás során hirdetett elveiket.

Ma a nemzet közös érdekeit is szem előtt tartó konzervatív középpártok bizonyos fokig - korlátozottan és következetlenül - a rendszerváltás veszteseit is képviselik. A rendszerváltás veszteseinek a következetes képviseletét ma csak egy parlamenti párt vállalja. A KDNP a másik politikai erő, amely a vesztesek érdekeit keresztényi elvek szerint tisztességesen képviselhetné.

Leegyszerűsítve: ma tehát a jobboldal képviseli a "baloldali értékeket", a baloldal pedig a "jobboldaliakat". A parlament "legbaloldalibb" pártja pedig a MIÉP. Ha el akarjuk kerülni ezt a terminológiai zűrzavart, akkor abba kell hagyni a bal- és jobboldal fogalmainak a használatát, mivel ezek időközben teljesen elavultak és alkalmatlanok a választók világos orientálására. A KDNP keresztény párt, mert ember-, család- és nemzetközpontú politikai erő. Szociális elkötelezettségű párt, mert őszintén vállalja a rendszerváltás veszteseinek az érdekvédelmét, pl. úgy, hogy nemcsak ígéri, de felül is vizsgálja a privatizáció legkirívóbb törvénysértéseit. Konzervatív párt, mert őrzi a közösséget fenntartó hagyományos keresztény és nemzeti értékeket.

2001. szeptember
Havi Magyar Fórum IX. évfolyam 9. szám




Hátra Kezdőlap Előre