Miért rossz az MNB monetáris politikája?

"A banknak nem akarom azon hatalmat adni kezébe, hogy ő szabályozza Magyarország pénzügyeit..."

(Idézet Kossuth Lajosnak 1848. augusztus 28-án
az Országgyűlésben elhangzott beszédéből)

A költségvetés vitája során ismét téma lett, hogy hová kerül az ország pénze, miért nincs elegendő forrás a legfontosabb állami feladatok finanszírozására? Miért nő változatlanul évről-évre a magyar társadalom külső és belső eladósodása? Ki felelős ezért a helyzetért, ki irányítja valójában az állam és a gazdaság pénzügyeit?

A költségvetési vita azt a látszatot kelti, mintha ott dőlnének el az ország sorsát meghatározó pénzügyi kérdések. Az a pénzmennyiség azonban, amiről a képviselők és a kormány a fiskális-politika keretében dönthetnek, mind az úgynevezett monetáris-politika függvényei, tehát a központi bank monetáris döntéseihez képest másodlagos kérdések. A költségvetés bevételét és kiadását elsődlegesen a jövedelemképzés határozza meg, vagyis hogy mennyi pénz jut a gazdasági élet alanyaihoz névértékben és reálértékben egyaránt. A főkérdés tehát az, hogy mennyi az elosztható mennyiség és mekkora a gyarapodás lehetősége? A költségvetés bevételei és kiadásai azonban nem a parlament és a kormány, hanem a független központi bankká átalakult Magyar Nemzeti Bank monetáris döntéseitől függnek. Az állami szuverenitás fontos része a pénzkibocsátás joga. Ezt a jogot ma az államtól teljesen levált független intézmény, a központi bank gyakorolja, amely félrevezető elnevezéssel továbbra is Magyar Nemzeti Banknak hívja magát, de nem a magyar államé többé, hanem a nemzetközi pénzvilág Magyarországon működő önálló és a magyar állammal ellentétes érdekű szervezete. Ez a politikai felelősséggel nem tartozó, nagyhatalmú intézmény csak annyiban tartozik még a magyar államhoz, hogy veszteségeit folyamatosan a költségvetésből tudja pótolni. Az MNB tehát ajándékba kapta az államtól azt a jogot, hogy szabadon növelhesse a bankóprés magáncélra történő használatával a forgalomban lévő készpénz és számlapénz mennyiségét. Ez a pénz valójában az ország tőkéje, hiszen igen csekély költségbe kerül az előállítása és az ország gazdaságának a növekedésével arányosan bővíthető. Ha az MNB a nemzet bankja lenne és nem független, azaz de facto privatizált pénzintézet, akkor az így kibocsátott pénz az államé lenne, és a költségvetés ennyivel kevesebb adóbevételből láthatná el feladatait. A szociálliberális parlament és kormányzat azonban 1995-ben teljesen lemondott erről a tőkejövedelemről. Vagyis teljessé tette azt a folyamatot, amit már az 1991-ben elfogadott MNB törvény megkezdett. A pénzkibocsátás átkerült a privatizált bankrendszerhez, amely egy-két kivétellel külföldi bankok - alapítással vagy vétellel létrejött - magyar leánybankjaiból áll. Az 1991-ben elfogadott - és minden évben módosított - MNB törvény értelmében, a forgalomban lévő pénz gyarapítása Magyarországon többé már nem jegybankpénzzel, hanem hitelpénzzel történik. Ez után a pénz után a gazdasági élet szereplőinek, azaz a költségvetésnek, a vállalatoknak és az állampolgároknak, - kivéve a bankokat - kamatot, járadékot kell fizetniük. A magyar bankrendszernek, élén a de facto privát független központi bankkal, joga van arra, hogy költség nélkül állítsa elő azt a pénzt, amit nemcsak pénztőkeként birtokol, hanem folyamatos járadékot biztosító eszközként is használ. A magyar állam pedig, évről-évre, óriási összegekre rugó adósleveleket ajánl fel ennek a bankrendszernek, hogy pénzhez jusson.

A jelenlegi pénzrendszerben a nemzetközi pénzintézetek számára előnyös, ha felvásárolják a magyar állam bőségesen rendelkezésre álló adósleveleit, mert így hatalmas kamatjövedelemhez jutnak, nemcsak az államtól, de mindenegyes magyar állampolgártól is. A bankrendszer egésze érdekelt abban, hogy magasak legyenek a reálkamatok. Az emberek pedig nem veszik észre, hogy az árakban és az adóban milyen nagy az a hányad, amely kizárólag ezt a jövedelemigényt elégíti ki. Ez az arány 30 és 40% körül mozog. Minden áruban ennyit tesz ki a kamatra fordítandó rész. Az államot megillető pénzkibocsátási jognak ez az önkéntes átengedése, amelynek következtében magánellenőrzés alá került a költségmentes törvényes fizetési eszköz forgalombahozásának az állami felségjoga, létrehozta és fenntartja az eladósodás felfelé kúszó spirálját. Az állam jegybanki teendőiből kivonult független központi bank szükségszerűen ellenérdekű az állammal. Ez a tény jelzi azt is, hogy hová kellene nyúlni, mit kellene tenni a folyamatos eladósodás folyamatának a leállítására.

A magyar gazdaság számára a közvetítő közeget, azaz a pénzt, ma már a külföldi tulajdonú- és érdekeltségű bankrendszer működteti, amely nem a reálgazdaság pénzellátására, az értékteremtő tevékenységből származó jövedelem növelésére, rendezkedett be, hanem járadék formájában a pénzjövedelem elvonására. Az MNB szakértői is beismerték, hogy a pénzrendszer működtetése aktívan alakítja a reálgazdasági folyamatokat. A pénzügyi intézmények döntéseikkel meghatározzák, hogy mely gazdasági szervezetek maradnak meg, és melyek tűnnek el, hogy mely vállalkozók jutnak piaci hatalomhoz, és milyen beruházások valósulnak meg. A reálgazdaság pénzügyi működtetése azonban kockázattal és felelősséggel jár. Ezt a kockázatot és felelősséget azonban nem szívesen vállalják a pénzintézetek, mikor a járadékból is biztonságos nagy jövedelmet húzhatnak.

A pénzügyi rendszernek mindenütt meghatározó szerepe van a folyamatos pénzromlásban. Ez különösen így van magyar körülmények között. A Gazdasági és Együttműködési Szervezet, az OECD, is megállapította, hogy 1995 óta a magyar belföldi infláció és a forint csúszóleértékelésének az üteme szinte teljesen fedte egymást. Az infláció és a csúszóleértékelés azért áll okozati kapcsolatban, mert a Magyarországra beáramló pénz révén a külföldi banktulajdonosok devizában akarnak reálkamathoz jutni. Amikor az idehozott tőkét visszautalják, akkor az már több forintot jelent a leértékelés miatt. Ehhez még kell reáldeviza kamatot is fizetni. Ezt a többletet a bankok kamatformájában szedik be. Így a forintleértékelés meghatározza a kamatláb alsó szintjét és a felette elvárt szintet is. A magas kamatok beépülnek költségként az árakba és így gerjesztik az inflációt. Aki tehát szabályozza a pénz aktivitását és a pénzrendszer folyamatait, az meghatározza az inflációt is, vagyis a független központi bank irányítja az inflációs mozgásokat. Tehát nem a keresletnövelés és forráskiáramlás vezet nálunk inflációhoz, hanem az az MNB monetáris döntéseinek az egyenes következménye.

Csak zárt gazdaságban érvényes az, hogy a forgalombanlévő pénzmennyiség - azaz a reálbérek növekedése - inflációt gerjeszt. Olyan nyitott gazdaságban, mint hazánk gazdasága, ha többletpénz van forgalomban, akkor az megnöveli a behozatalt. A többletkereslet ily módon a külkereskedelmi fizetésimérleget rontja, és nem az árakat emeli. Ezért minden közgazdasági alapot nélkülöz a pénzkínálat szűkítése, amellyel az MNB harcol a saját maga által előidézett infláció ellen. Az inflációnak persze sokféle változata és oka van. Magyarország esetében azonban bizonyíthatóan az MNB monetáris politikája okozza az inflációt. Más ilyen ok, pl. a külföldről begyűrűző nagy kamat, a drága nyersanyag vagy foglalkoztatási túlkereslet, ma nincs hazánkban.

Az inflációt gerjesztő csúszóleértékelés fenntartását az MNB azzal indokolja, hogy a forint folyamatos leértékelése versenyképesebbé teszi a magyar árukat és így ösztönzi az exportot. Ez azonban csak egy rövid ideig van így, mert a többletbevételt az áremelkedés fokozatosan ellensúlyozza. A magyar exportőrök számára tehát csak igen szerény többletbevétel érhető el, mert a kivitelre kerülő magyar árukban kicsi a hozzáadott érték, az összeszerelő ipar, a vámszabadterület és a bérmunka miatt. Mivel nincs olyan fejlesztési forrás, amely lehetővé tenné a nagyobb ár elérését, ezért a magyar eladó egyre inkább nyersanyagszállítóvá válik, méghozzá egyre olcsóbb áron a csökkenő belföldi vásárlóerő hatására. Ezen a kormány azért nem tud változtatni, mivel nem rendelkezik monetáris eszközökkel. Ezeket, mint már említettük, az MNB törvényekkel önként kiadta a kezéből. A költségvetés pénzeszközei a kutatás-fejlesztésre, a technológia-intenzív vállalkozások innovációs feladataira, ma már oly csekélyek, hogy szinte elhanyagolhatóak.

Hogyan vész el az ország jövedelme? Lehetne-e segíteni ezen a pénztelenségen? Először is azt a tényt kell figyelembe vennünk, hogy a magyar pénzrendszer, az üzleti, kereskedelmi bankok külföldi kézbe kerültek. A külföldi pénzintézetek a magyar kereskedelmi bankokat, a saját leánybankjaikká téve, igen előnyös áron szerezték meg. A vételár tízszeresét kitevő konszolidációs kötvények birtokában évente tízmilliárdos nagyságrendben húznak kamatokat egészen 2014-ig. Az így bezsebelt óriási kamatokat azért kell fizetni nekik a költségvetésből, mert ez a díja annak, hogy a kötvényekben kifejezett százmilliárdos értéket majd csak 20 év múlva kapják meg. Ezért a külföldi bankoknak az az érdekük, hogy Magyarországon magasak legyenek a kamatok. A külföldi bankok évente átutalnak 3,5 milliárd dollár devizát azért, hogy a magas magyar kamatlábból származó extra jövedelmet elvigyék. A magyar leánybankok ezt a beérkező devizát kihelyezhetnék a reálgazdaságba, pl. a mezőgazdaságba, vagy a kutatás-fejlesztésbe, de az így keletkező nagy hitelkínálat lenyomná a kamatszintet. Ezért, megbeszélve az elsősorban külföldi érdekeket kiszolgáló független központi bankkal, - legfontosabb budapesti érdekképviseletükkel, - az MNB vagy átveszi ezt a pénzt, mint tartalékot, vagy MNB-kötvény eladásával olyan magas kamatot fizet érte, ami nagyobb járadékot nyújt, mint az állami hitellevelek. Ezáltal a központi bank megint csak emeli az amúgy is magas kamatokat. 1998-ban az MNB ily módon 150 milliárd forint kamatot fizetett a kereskedelmi bankoknak, csupán a feleslegesen ideküldött 3 milliárd dollárt meghaladó pénznek a forgalomból történő kivonásáért, azaz sterilizálásáért. Az MNB nagy összeget adott a magyarországi leánybankoknak, azok pedig ezt átutalták a külföldi anyabankjaiknak. Ez az átutalás belső és titkos ügylet, így zavartalanul lehet akármekkora kamatot fizetni, és észrevétlenül kivinni az országból adómentesen.

Felmerül a kérdés, hogy honnan van az MNB-nek ilyen sterilizálásra fordítható 150 milliárd forintja? Több forrásból is lehet. Az MNB 9,4 milliárd dollár devizatartalékot birtokol. Ez 2050 milliárd forint. A csúszóleértékelés hatására ezért az év végén, a forintban vezetett mérlegben, 250 milliárd forint leértékelési többlet keletkezik. Ebből már kifizethető a sterilizáció 142 milliárdos költsége. Vagyis az ország devizatartalékából származó leértékelési nyereség nem folyik be a költségvetésbe. A szociálliberális parlament által elfogadott MNB-törvény-módosítás úgy rendelkezik, hogy a nyereség a banké, a veszteséget azonban a költségvetés köteles megtéríteni. Ez a leértékelési nyereség az MNB nem ellenőrizhető, önkényes döntése alapján - a leánybankokon keresztül - a külföldi bankokhoz áramlik. Ez jól szemlélteti milyen fokú érdekközösség áll fenn a csúszóleértékelés vonatkozásában a kereskedelmi bankok és a független központi bank között. Az MNB kitermeli monetáris eszközeivel ezt a nyereséget, hogy átadhassa - a kereskedelmi bankok közvetítésével - a külföldi pénzvagyontulajdonosok számára. Ezt a pénzt azonban a magyar vállalkozók és munkát végző polgárok termelték meg. Ők veszítik el forintjövedelmüket devizában mérve. Íme egy konkrét példa arra, hogy az MNB monetáris politikájának az eredményeként hogyan alakul át a munkajövedelem spekulációs pénzjövedelemmé és hagyja el az országot, hogy továbbgazdagítsa a nemzetközi pénzvagyon tulajdonosait.

Jogos igény, hogy az MNB és a kereskedelmi bankok jövedelme ne külföldre áramoljék, hanem jusson belőlük a költségvetésnek is. Feltűnő, hogy magas bevételük ellenére milyen csekély az MNB és a kereskedelmi bankok befizetése a költségvetésbe. Járai pénzügyminiszter többször is elmondta 1999. szeptemberében, hogy az 1996-os adósságcsere következményeként a költségvetés évente 170-180 milliárd forintot fizet az MNB-nek a leértékelési veszteség, az úgynevezett nullakamatozású állomány, kamataként. De még ez sem jelenik meg a központi bank nyereségeként, hanem elköltésre kerül valamilyen veszteség pótlására. Az MNB a 9.4 milliárd dollár után is csak 2,5%-nyi kamatot mutat ki, holott legalább 8% körüli nettó devizatöbbletet kellene realizálnia. Szinte minden külföldi befektetési alap ennél nagyobb jövedelmet mutat ki. A kereskedelmi bankok kamatokból és jutalékokból származó jövedelme 24-24%-kal nőtt, ugyanakkor a kereskedelmi bankok összesítve 140 milliárd forintra rugó veszteséget mutattak ki 1998-ban. A jelek arra utalnak, hogy a határidős devizapiacon vész el az a nyereség, amit adóként be kellene fizetni a költségvetésnek. Ezt erősíti meg az a tény, hogy a bankok mérlegen kívüli kötelezettségei szinte megduplázódtak, és ezek összes kötelezettségeik felét teszik ki. A magyar kereskedelmi bankok és az MNB, tehát a magyarországi bankrendszer egésze, kifejezetten érdekelt a magas kamatok fenntartásában és a csúszó leértékelésben. Ezzel hatalmas jövedelemátcsoportosítást hajtanak végre az értéket előállító reálgazdaság terhére és a külföldi anyabankok javára, amelyek nagy jövedelemre tesznek szert anélkül, hogy teljes felelősség- és kockázatvállalással részt vennének a magyar gazdaság finanszírozásában. Ezen túlmenően, kárt okoznak azzal is, hogy lefoglalják a kialakult pénzügyi infrastruktúrát, amelynek a belföldi vállalkozókat és gazdálkodókat kellene szolgálnia. Ezt az infrastruktúrát, amelyet az ország többszáz milliárd forintos költséggel konszolidált, - fordított üzemmódban - arra a célra működtetik, hogy a munkajövedelmet pénzügyi jövedelemmé alakítsák át és így elvihessék az országból.

Súlyosbítja a helyzetet, hogy ez a nagyméretű jövedelem-elvonás a kis- és közepes vállalkozóktól történik, akik saját erőforrásaikból kénytelenek gazdálkodni, és akiknek már csaknem teljesen kiapadtak a hitelforrásai. Ez a magyar vállalkozói szféra már évek óta többletmunka végzésére és erőforrásai felélésére kényszerül. Az MNB által gerjesztett infláció azonban a többletmunka jövedelmét és a vagyonfelélés értékét a - többségükben külföldi - pénztulajdonosokhoz csoportosítja át. Ezzel elvész a teljes nyereség és folyamatos a vagyonvesztés. Ez az egyik legfőbb oka a magyar mezőgazdaság egyre mélyülő válságos helyzetének is.

Az inflációs illúzió nemcsak elfedi a reálkamatokat, akadályozva a tisztánlátást, hanem létrehozza a költségvetés nagy nominális terhelését. Így teszi lehetővé a mindennapos jövedelemátcsoportosítást a társadalmi tűrőképesség határáig. A vállalatok és a lakosság munkán keresztül történő pénzteremtése nem tudja pótolni a nominális veszteségét. Erre csak a monopolhelyzetű gazdálkodók képesek. Ezért van az, hogy a valódi piaci szereplők, a magyar vállalkozók és gazdálkodók, folyamatosan elszegényednek, a magyarországi gazdasági tevékenység monopolhelyzetű nemzetközi szereplői pedig erősödnek.

Az államadósság túlfinanszírozása.

Az egyik legsürgősebben megoldandó feladat az államadósság túlfinanszírozásának, a túlzott adóslevél kibocsátásnak, a leállítása. A Magyar Államkincstár Államadósság Kezelő Központja (az ÁKK) hétről-hétre árverésen adósleveleket (államkötvényeket) kínál eladásra a kereskedelmi (üzleti) bankoknak. Erre egy meghívott banki- és befektetői kör, az elsődleges forgalmazók, tehetnek ajánlatot. Az eladott adóslevelekből származó bevételt az ÁKK elhelyezi az MNB-nél vezetett számlára. Ezen a számlán általában sokkal több pénz van, mint amennyire a pénzforgalom lebonyolításához szükség lenne. Ez azért van így, mert az adóslevelek kibocsátását nem az államháztartás szükségletei, pl. a költségvetési hiány finanszírozási szükségletei, hanem a pénzpiac igényei határozzák meg.

Az ÁKK által kibocsátott adóslevelek vásárlása előnyös, mert magasabb kamatot biztosít, mint a londoni bankközi pénzpiacon nyújtott kamat, azaz a LIBOR, továbbá növeli a nyereséget az inflációs adó, a leértékelési nyereség is. A bankrendszer haszna két irányból is realizálódik: egyrészt a jegybankpénz kibocsátásán keresztül, másrészt a forinttá átalakított - denominált - deviza révén.

Honnan van pénzük az elsődleges forgalmazók kivételes csoportjába tartozó bankoknak és intézményes befektetőknek az adóslevelek vételére? Először is a másodlagos piacra történő továbbadásból, azaz a többi bankon történő szétterítésből. Mivel a magyarországi üzleti bankok külföldi pénzintézetek leánybankjai, ezért hozzájuk kölcsönként érkezik a deviza az adóslevelekből származó jövedelem elvitelére. A magyarországi leánybankok továbbá onnan is rendelkeznek pénzzel az állami adóslevelek megvásárlására, hogy kihasználatlan hitelezési potenciáljuk van, mivel nem finanszírozzák a termelő-szolgáltató reálgazdaságot, amely pedig a legfontosabb kötelességük lenne. Végül pénzforrást jelent az üzleti bankok számára az MNB refinanszírozása is.

A pénzfolyam leírható, követhető és így a jövedelem áramlása is megfigyelhető.

Az OECD - a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet - megállapította, hogy a magyar gazdasági- és pénzügypolitika a munkától a tőkéhez csoportosítja át a jövedelmeket, és így tömegesen számolja fel a munkahelyeket. Mindez annak a következménye, hogy a bankrendszer, élén az MNB-vel, a reálgazdaság érdekeivel ellentétesen mozgatja a pénzt.

Ismeretes tény, hogy az MNB évek óta mintegy 1500 milliárd forintot tart lekötve magánál. Mi ennek a célja? Ha az MNB rendeltetésszerűen működik, és normál üzemmódban jegybankpénzt bocsát ki, akkor ezt a pénzt a kereskedelmi bankokon keresztül juttatja el a gazdasági élet szereplőihez. Jelenleg azonban külföldről érkezik a pénz deviza formájában. Ennek a devizának a forintra történő átalakítása készteti az MNB-t pénzkibocsátásra. E célból hajlandó működtetni a bankóprést, amelyet a magyar állam és a gazdaság számára nem hajlandó megtenni félrevezetően arra hivatkozva, hogy az inflációt okozna. Ez az évi 3,5 milliárd dollárra rugó deviza olyan nagy mennyiségű pénz, hogy az üzleti bankok nem tudják, és nem is akarják rávezetni a gazdaságra, hanem helyette kikölcsönzik az MNB-nek magas kamatra. Az MNB-nél tartalékban lévő pénz azonban már nem tekinthető forgalomban lévő pénznek, azaz a gazdasági tevékenységet kiszolgáló közvetítő közegnek, mivel gyakorlatilag már nem létezik pénzként a gazdaságban. Ez a pénz valójában megsemmisítésre kerül az MNB által és csak, mint jogigény létezik továbbra is. Amikor az üzleti bankok visszakérik, akkor az MNB pénzt teremt, és abból fizeti vissza ezt a pénzt.

Az ily módon lekötött pénz fele, 750 milliárd forint, a spekulatív céllal Magyarországra érkező felesleges pénz kivonását jelenti. Ez a pénz csakis azért jön hozzánk, mert az MNB monetáris politikája következtében 8-10 százalékponttal magasabb - kockázatmentes - kamatjövedelemhez jut, mintha külföldön maradna.

Milyen összefüggés áll fenn a kibocsátott állampapírok tömege, továbbá a kamatláb nagysága és az infláció üteme között? Bizonyítható tény, hogy az infláció végső oka a kamat. Az inflációt a kamat teremti. A kamat szintje viszont szoros összefüggésben áll a kibocsátott állampapírok tömegével. Az államok eladósításának 200 éves története azt mutatja, hogy egy ország tartósan elvonható jövedelmének a felsőhatára mintegy 30-40%. Ezen a határon felül gazdasági és társadalmi megrázkódtatásokkal kell számolni. A magyar állam már olyan hatalmas mennyiségű adóslevelet bocsátott ki, hogy a korábbi 25-30%-os kamatszint mellett már a költségvetés 50%-át kellene adósságszolgálatra fordítani. A jövedelem-elvonásnak azonban határt szab az ország adóztatási képessége. Már a 30%-os elvonást is csak nagy nehézségek és súlyos társadalmi következmények árán képes elviselni Magyarország. Ha az állampapírok mennyisége még nem túlságosan nagy, akkor általában csak magas kamatokkal lehet elvonni a kül- és belföldi pénzvagyon tulajdonosok számára a nemzeti jövedelem 30%-ot. Ha viszont a kibocsátott állami adóslevelek tömege már elég nagy, akkor ugyanaz a jövedelemmennyiség már alacsonyabb kamatok mellett is elvonható a költségvetésből a bankok számára. Vagyis ha nő az adósságtömeg, akkor csökkenthető a kamatláb, mégis megmarad az elvont jövedelem aránya. Ez azt jelenti, hogy az eladósítás további növelésével hamarosan elérhető lesz Magyarországon is - nemzetközi szintű, mérsékelt kamatokkal - elvenni azt a jövedelemmennyiséget, amelyet az ország, társadalmi robbanás nélkül, még elvisel. Az MNB azonban, a nagy tömegű állampapír kibocsátás ellenére is, csak minimálisan csökkentette eddig a kamatlábat, mert a jegybanki alapkamat még mindig 17%. A csúszóleértékelés mérsékelése következtében (1999. október 1. óta havi 0,4% a forint leértékelése) csökkent az infláció, mivel Magyarországon a forint leértékelése az infláció elsőszámú oka. Ezáltal az ideérkező deviza inflációsvesztesége is kisebb. Mivel a kamatláb azonban változatlan maradt, ez lehetővé teszi a külföldi devizatulajdonosok számára még több jövedelem kivonását az országból a nagyobb reálkamat révén. Kézenfekvő, hogy a kamatlábat is csökkenteni kellett volna a csúszóleértékeléssel együtt. Ezt az MNB nem tette meg, mert a nemzetközi pénzvagyontulajdonosok magyarországi képviseleteként abban érdekelt, hogy minél nagyobb jövedelmet biztosítson a költségvetésből a számukra. Hogy mennyire ellenérdekű fél az MNB, azt az is bizonyítja, hogy amikor a valódi nemzeti bank szerepét kényszerűségből betöltő Államadósság Kezelő Központ 14%-os kamattal bocsátott ki államkötvényeket, akkor a független központi bank, az MNB, 16%-os kamattal hozott forgalomba kötvényeket. Ezzel kényszerítette az ÁKK-t, hogy ő is magasabb kamatot fizessen az általa kibocsátott államkötvények után.

Az MNB úgy él pénzteremtési jogosultságával, hogy a költségvetés számára már egyáltalán nem, de a reálgazdaságban működő vállalkozások számára is csak alig bocsát ki pénzt. Ezzel a pénzszűkével hozza létre a magas kamatot és az inflációt. Ugyanis a pénzszűkítés hatására nem tud megfelelően növekedni az exportra termelés a belföldi gazdasági tevékenységben. A csökkenő exportbevétel miatt pedig kiegyensúlyozatlanná válik a külkereskedelmi mérleg. Az MNB ezután a külkereskedelmi deficitre, mint kényszerítő körülményre, hivatkozva becsalogatja a spekulációs pénzt, mondván, hogy erre szükség van, mert különben összeomlana Magyarország fizetőképessége. Ez a spekulációs pénz azonban nagyobb jövedelmet akar, mint a határon kinti átlag, és ezért túlzottan nagy tömegben áramlik be. Ha ez a pénz a reálbefektetésekbe menne, akkor növelné a magyar gazdaság export-kapacitását, nőne a kivitel. Ez helyreállíthatná a megbillent külkereskedelmi egyensúlyt. A beáramló spekulációs pénz azonban nem kerül befektetésre teljes kockázat és felelősségvállalással a reálgazdaságba, mégis nagy és biztos hozamot akar. A kereskedelmi bankok, ahová a deviza érkezik, nem tudják ezt a nagy hasznot biztosítani. Ezért az MNB a segítségükre siet monetáris eszközeivel, és pénzteremtő privilégiumát használja a nagy haszon előállítására. Ezt úgy éri el, hogy magas kamattal visszaveszi azt a forintmennyiséget, amelyet az ideérkező deviza forinttá konvertálásakor kiszolgáltatott. Ezt a magas kamatot a kereskedelmi bankok aztán a devizával együtt visszautálják külföldre. Majd kezdődik újból a pénzforgatási ciklus, melynek semmi más célja nincs, mint a külföldön elérhetőnél magasabb extraprofit kivonása az országból. Ezekkel a monetáris műveleteivel az MNB felhajtja a kamatszintet, és az államháztartást is arra kényszeríti, hogy még több adóslevelet bocsásson ki. A magas kamatok fenntartása pedig túl drágává teszi a pénzt a vállalkozók számára, azaz az ő munkával megszerzett, és amúgy sem magas nyereségüket is elvonja a magas kamatokkal a bankrendszer javára.

Az ismertetett tények alapján megállapíthatjuk, hogy az MNB egy spekulációs körforgás alá szervezte meg a magyar pénzrendszert. Ez a pénzügyi gyakorlat viszont felszámolja a gazdasági és társadalmi tevékenység jelentős részét, és ez által ellehetetleníti a magyar társdalom széles rétegeit. Az MNB-nek ez a gyakorlata nemcsak akadályozza, pl. a mezőgazdaság működését, de általában leszorítja a magyar munkaerő árát. Az alacsony munkabérek pedig elsősorban a multinacionális cégek érdekeit szolgálják. Az MNB monetáris politikájának ezek a mellékhatásai. A főhatása viszont a vagyon folyamatos átemelése. Az infláció, mint fényfüggöny, egyrészt elhomályosítja a tisztánlátást, mivel nem érzékelhető világosan, hogy mi van mögötte, másrészt azokat sújtja a pénz értékvesztése, akik azt munkával állítják elő. Az infláció elsősorban a reálgazdaság értékelőállító szereplőit szegényíti, míg az értéket nem termelő pénztulajdonosokat gazdagítja.

Az infláció talán legsúlyosabb következménye azonban az, hogy az MNB a magyar állam tulajdonát képező jegybanki pénzt folyamatosan hitelpénzre cseréli ki, amely után folyamatosan járadékot kell fizetni. Amíg a magyar tulajdonban lévő jegybanki pénz volt forgalomban, addig az inflációs veszteséggel az állam gyarapodott, most hogy denominált deviza - azaz forintnak elnevezett külföldi valuta - van forgalomban, az inflációs adó már a magándeviza külföldi tulajdonosát gazdagítja. Elmondható, hogy az MNB monetáris politikája eredményeként egy konzisztens rendszer állt össze az ország pénzének de facto privatizálására és ennek a helyzetnek a bebetonozására. Fontossága miatt megismételjük, hogy az MNB a magyar állam és gazdaság részére már alig bocsát ki pénzt, ellenben erőteljesen működteti a nála lévő bankóprést a kereskedelmi bankok számára. A forinttá alakított devizáért az üzleti bankok akkora kamatot fizetnek külföldre, hogy belföldi kamatjövedelmük nem fedezi kiadásaikat, noha hatalmas és kockázatmentes jövedelmük van a hitel- és bankkonszolidáció fejében kapott államkötvények évi kamataiból. Belföldre mégis veszteségesek és alig fizetnek adót a költségvetésnek.

A miniszterelnök és az MNB elnök közötti feszültséget az váltotta ki, hogy a FIDESZ frakciót sokkolta az MNB 70 milliárd forintos hiánya. Az MNB pénzügyi mechanizmusa azonban nem ennyi, hanem sokkal több kárt okozott. Az MNB maga írja jelentésében, hogy 751 milliárd forint van nála átlagosan, kizárólag sterilizációs okokból. Ennek kamata fejében 142 milliárd forintot fizetett az MNB 1998-ban. Azért, hogy ez így történjen, 1998 első öt hónapjában 3,4 milliárd dollár érkezett az országba spekulációs céllal. Ebből 2 milliárd dollár augusztusban már távozott is. Az ideiglenesen hazánkban tartózkodó deviza egyedüli célja a spekulációs extraprofit kivitele volt.

Nem halasztható a pénzügyi rendszer egészének az átvilágítása. Ennek keretében az MNB monetáris politikáját is meg kellene vizsgálni abból a szempontból, hogy a központi bank vezetői az MNB törvény előírásai szerint eleget tesznek-e a magyar gazdasági élet és az állam iránti törvényes kötelezettségeiknek. Az MNB-nek 1994-ben 40 milliárd forint nyeresége volt. 1995-ben pedig már csak 6 milliárd. 1996-ban, a szimulált devizaadósságcserét megelőző évben, a veszteség már közel 60 milliárd forintra növekedett. A pénzügyi kormányzat már 1996. augusztusában jelezte, hogy az MNB hiányát az államkasszának kell viselnie. Ez a tény indokolta volna, hogy az MNB elnöke az 1991. évi LX. Törvény 41.§ (1) bekezdése szerint eseti tájékoztatást adjon az Országgyűlésnek, hogy mikor, milyen módon és milyen ügyletek miatt keletkeztek a veszteségek. Az MNB elnökének nemcsak beszámolási kötelezettsége van az Országgyűlés felé, de a Parlament eseti tájékoztatást is kérhet. Az Országgyűlésnek tehát kötelezettsége lett volna az MNB veszteségeinek a megismerése. Ehelyett az történt, hogy a szociál-liberális kormányzat egyszerűen bejelentette: a Pénzügyminisztérium megállapodott az MNB-vel, hogy az 1997. évi költségvetés keretében 2170 milliárd forint nagyságú, eddig nulla kamatozásúként számontartott adósságot, piaci kamatozású devizaadóssággá alakítanak át. Ezzel az egyetlen lépéssel a költségvetés kamatozó devizaadóssága 2170 milliárd forinttal növekedett. A devizaadósságcsere indokolatlan többlet jövedelemhez juttatta az MNB-t, az államháztartást pedig megoldhatatlan nehézségek elé állította.

A szimulált devizaadósságcsere célja a következő volt: Mivel a devizában felvett hitel - az árfolyampolitika miatt - forintban kifejezve folyamatosan és nagymértékben nő, ezért először a kamatmentes állományt alakították át piaci kamatozású államadóssági devizakötvényekké. Következő lépésként pedig ezt a devizakötvényekben lévő adósságot forintkamatozású hiteltartozássá konvertálták. E hiteltartozás kamatainak a folyamatos finanszírozására magyar állampapírokat bocsátottak és bocsátanak nagymennyiségben a piacra. Ennek a túlnyomó részét a külföldi befektetők vették és veszik meg, akik aztán a magyar állam adósságleveleire kapott magas kamatjövedelmet adómentesen kivitték és kiviszik az országból, mivel a magyar állampapírok hozama mind a magánszemélyek, mind a társaságok számára a mai napig adómentes.

A "nullakamatozású" állományként nyilvántartott államadósság alapját olyan devizahitelek képezték, amelyeket az MNB az 1970-es évek második felétől vett fel. Ezekkel a jegybank nemcsak az állami költségvetést, de az egész gazdaságot finanszírozta, tehát eleve nem volt helyes ezeket egyedül az állam adósságaként nyilvántartani. A nullásállomány azonban jóval nagyobb volt, mint az MNB devizaadóssága, vagyis nem a költségvetésnek az MNB-nél lévő hiteleihez igazodott. 1997 januárjában valójában nem is hajtottak végre adósságcserét az MNB és az állam között, mivel a hitelezőkkel szemben azóta is a jegybank szerepel adósként (és fizeti a kamatokat), mint az adósságcsere előtt. Csupán annyi változott, hogy az összeget az MNB mérlegében 1997 előtt a központi költségvetéssel szembeni forintkövetelésként tartották, 1997-től pedig devizakövetelésként tartják nyílván. A különbség csak annyi, hogy 1997 óta az állam a teljes adósságösszeg után kamatot fizet az MNB számára. A szimulált adósságcsere miatt a költségvetésnek évi 170-200 milliárd forint közötti összeget kell fizetnie az MNB-nek. Ennek az összegnek a nagyobb része minden évben eltűnik az MNB könyveiben. Nyilvánvaló, hogy a független központi banknak tartósan jelentkező, súlyos veszteségforrásai voltak és vannak, mivel folyamatosan veszteségesen működik. Valójában ennek a veszteségnek a fedezéséhez volt szükség 1997-ben a szimulált adósságcsere végrehajtására. Az MNB veszteségei nemcsak kereskedelmi banki tevékenységéből, hanem elsősorban onnan származtak, hogy alig bocsátott ki pénzt az ország gazdaságának és ezért egyre kevésbé jutott pénzkibocsátási monopóliumából eredő haszonhoz. Mint már említettük, a hiányzó pénzmennyiség helyébe külföldi forrásból származó pénz áramlott Magyarországra, amelynek jelentős részéből jegybanki betét lett, amiért viszont hatalmas összegű kamatot kellett és kell évről-évre kifizetni. Ezért az MNB költségei egyre nagyobbak lettek. 1996 decemberében a költségvetés 58,1 milliárd forintot utalt át az MNB veszteségének a megtérítésére. Látható volt, hogy ez a veszteség tartós és évről-évre fog ismétlődni. A tartós veszteség pótlására tehát sürgősen tartós többletforrásra volt szükség. Ezt a tartós többletforrást biztosította aztán a nagy szakértelemmel kigondolt és 1997-ben végre is hajtott "adósságcsere".

Mindez azért lehetséges, mert az MNB független központi bank. Azonban az MNB függetlensége sem lehet öncélú, ennek a függetlenségnek is az ország javát kellene szolgálnia. Az MNB az országgyűléstől kapta jogosultságait, és a magyar törvényhozás ezt vissza is veheti. Miért nem szabad felülvizsgálni egy 51%-os jogszabályt, amely bizonyíthatóan továbbtaszította Magyarországot az eladósodás útján? Miközben a kormánynak semmire sincs pénze, a bankok egymás között 11102 milliárd forintértékű magyar államkötvényt forgattak meg, pl. 1999 első félévében. Naponta 91 milliárd forint államkötvény-forgalom zajlik. Ennek a nyereségével tupírozzák fel az üzleti bankok pénzügyi mérlegeiket, hogy aztán a nyereséget kivigyék az országból.

Nem ártana, ha a miniszterelnök láthatná mindennap a Kincstári Egységes Számla (a KESZ) napi egyenlegét. Ha ezt láthatná, akkor azt is tudná, hogy az államháztartásnak mindig van többszáz milliárd forintos nagyságrendben pénze a KESZ-en, mivel az Államadósság Kezelő Központ (az ÁKK) bármikor bocsáthat ki újabb adósleveleket, gyakran indokolatlanul nagy mennyiségben. Az állam bankjának a szerepét ma jobb híján betöltő ÁKK pénzt csak azért nem bocsáthat ki - ami jóval előnyösebb lenne, mint a súlyos kamattal megterhelt adóslevelek kibocsátása -, mert ez az állami felségjog az MNB-nek nevezett független (értsd: de facto privát ellenőrzés alatt álló) központi bank monopóliuma lett. A független központi bank pedig a bankóprés működtetésének a monopoljogait - mint bemutattuk - többé nem a magyar állam és társadalom, hanem a kül- és belföldi pénzvagyontulajdonosok érdekében gyakorolja. Jó lenne azonban az Adósságkezelő Központ adóslevél-kibocsátási gyakorlatát is szabályozni, és szorosabban ellenőrizni. El kellene érni, hogy az ÁKK is csak konkrétan megnevezett fontos állami, társadalmi és gazdasági cél finanszírozására vehessen fel adóslevél kibocsátásával hitelt, ne névtelenül, bármikor, bármilyen mennyiségben. Legyen minden államkötvény nevesítve, hogy a törvényhozók és a kormány világosan lássák: milyen konkrét feladat igényli az ország további eladósodását és, hogy ellenőrizhessék: ez a hitel valóban arra a feladatra lett-e fordítva, amelyre felvették.

A magyar társadalom kritikus állapotának a szegénység az oka. Ezt a példa nélkül álló elszegényedést az ide importált pénzrendszer okozta és tartja fenn. Ezt a pénzrendszert, amely kikényszeríti, hogy évről-évre a költségvetés 27,6%-a kamatra, további 19,7%-a pedig adósságtörlesztésre fordítódjék, amely miatt az 1970-es években felvett 4 milliárd adósság 45 milliárd dollárra, - 1999 októberében ennyi az állami és a magánszektor össz-külföldi tartozása - a belföldi eladósodás pedig egy évtized alatt a tizenkétszeresére (7000 milliárd forint fölé) növekedett, a független központi bank irányítja monetáris eszközeivel. A magyar állam és társadalom 25 év alatt már kifizetett legalább 64 milliárd dollár adósságszolgálatot az egyszer felvett 4 milliárd dollár hitelre. Adósságtörlesztésre fordította az MNB a közvagyon eladásából befolyt privatizációs bevételt is, az ország ennek ellenére folyamatosan tovább adósodik, és kamatterhei évről-évre növekednek.

Az MNB korlátlanná vált függetlensége teszi lehetővé, hogy olyan monetáris politikát folytasson, amely egyoldalúan a kül- és belföldi pénztulajdonosokhoz szivattyúzza át a magyar társadalom erőforrásait. Ezt a függetlenséget azzal indokolják, hogy csak így lehet megtartani a forint értékállóságát és leküzdeni az inflációt. Több egyetem kutatói (Oxford, Harvard) nemrég kimutatták, hogy minél nagyobb egy központi bank függetlensége, annál nagyobb az adott országban az infláció. Tehát nem az infláció elleni küzdelem miatt van szüksége a minden érdemi ellenőrzés alól kibújó függetlenségre. Erre a korlátlan függetlenségre és működésének a szigorú letitkosítására azért van szüksége, hogy ne lehessen látni, milyen érdekeket szolgál valójában tevékenységével.

A nemzetközi pénzvilág képviselői joggal értékelik nagyra az MNB elnök monetáris intézkedéseit, mert ezekkel már évek óta tetemes extraprofithoz juttatja őket. Ez egyben azt is jelenti, hogy éppen ezzel a politikájával szolgálta rosszul a magyar állam és társadalom érdekeit, mert több pénzt vont ki az országból, mint más államok központi banki elnökei. A nemzetközi pénzvilág és a magyar társadalom érdekei szükségszerűen ellentétesek: ami az egyiknek extraprofitot jelent, az a másiknak többletmunkát és fokozódó elszegényedést.

A miniszterelnök helyesen mutatott rá, hogy az MNB bécsi leánybankjánál keletkezett 70 milliárdos hiány és az adósságcsere között kapcsolat állhat fenn. Tanúi voltunk, hogy az elektronikus és nyomtatott sajtóban milyen koncentrált és heves támadás érte ezért a kijelentéséért. Azt nem tudjuk, hogy a nemzetközi pénzhatalom idesiető bennfentesei, Lámfalussy Sándor és mások, mit mondhattak négyszemközt neki. Tény viszont, hogy látogatásuk óta a Miniszterelnök nem mulasztja el "jónak", sőt "kitűnőnek" nevezni az MNB elnök magyar érdekekkel ellentétes és szakmailag is hibás monetáris politikáját. Világosan kell látnunk, hogy pontosan ez a monetáris politika a magyar társadalom szegénységének a legfőbb okozója. Emiatt szűk annyira a demokratikusan választott törvényhozás és a koalíciós kormány mozgástere, hogy pénzforrások hiányában képtelen megvalósítani - egyébként jónak és korszerűnek tekinthető - programját. Az MNB törvény 51%-os törvény, tehát a koalíció parlamenti többsége most is cselekvőképes és megváltoztathatná ezt a törvényt, ha meglenne hozzá a politikai akarata. Itt az ideje, hogy a parlamenti többség - legalább a jelenleg érvényes törvényi rendelkezések alapján - világítsa át ezt a magyar állam fejére nőtt, folyamatosan tetemes kárt okozó és indokolatlanul titkolódzó közintézményt.

Mit kell tenni a káros monetáris politika hibáinak a kijavítása érdekében?

Először is meg kell szüntetni a csúszó leértékelést. Ez azonnal nyilvánvalóvá tenné, hogy a nemzetközihez mérten túlzottan magas a belföldi kamatláb. Ha a pénzügyi kormányzat következetesen fel tudná számolni a csúszó leértékelést, és képes lenne tartani az alapvető fogyasztási cikkek árát, akkor ezzel jelentősen csökkenteni lehetne a költségvetés kamatkiadásait. Az MNB-nél nem jelenne meg többé leértékelési nyereség, és láthatóvá válnának a spekulációs pénzmozgások, amelyeket ezután már gazdaságpolitikai eszközökkel is, pl. a külföldi devizahitelek PM általi nyilvántartásával, korlátozni lehetne. Az MNB Közgazdasági és Kutatási Főosztályának több munkatársa szerint a pénzszűkítő, restriktív politika nem tartható tovább fenn. Ők is úgy látják, hogy a "tőkebeáramlás okozta buborék nem monetáris megszigorítással akadályozható meg, hanem éppen ellenkezőleg, monetáris lazítással." A monetáris szigorítás nagyobb hozamot ígér a pénzügyi befektetésekre, és ezzel csak növeli a nem kívánatos mennyiségű tőkebeáramlást.

Tanulni kellene Japántól, amely szintén arra kényszerült, hogy konszolidálja bankrendszerét. Magyarország pénzügyi vezetése 20 éves futamidejű államkötvényekkel konszolidálta bankrendszerét, azaz a bankok nem pénzt, hanem piaci eszközt kaptak, jogigényt egy biztonságos járadékra minden ellenszolgáltatás nélkül. Így a bankrendszer, a pénzgazdálkodás, oldalán létrejött a nagy reálkamatok iránti érdekeltség, míg az értékelőállító reálgazdaság oldalán krónikus pénzhiány keletkezett. A termelő reálgazdaság többlet-pénzforrás hiányában nem tud gyarapodni, noha csak a termelői- és szolgáltatói tevékenység bővülése képes fedezetett nyújtani - a növekvő adóbefizetéseivel - az államháztartást terhelő kamatok fizetésére. A tokiói kormány ezzel szemben 500 milliárd dollárnak megfelelő jen kibocsátásával mérsékelte Japánban a likviditási válságot, amit az ingatlanpiac összeomlása, az ingatlanárak zuhanása idézett elő. Mivel a konkrét feladathoz kötött állami pénzkibocsátás nem okoz inflációt, amint azt a weimari kormány kitűnő pénzügyi szakértője, Dr. Wilhelm Lautenbach, is kimutatta, ezért a japán bankrendszer ezt az 500 milliárd dollárt a kutatási és fejlesztési tevékenység finanszírozására kapta. Ez által a pénz felhasználása csak fokozatosan lehetséges. A bankok számára azonban megszűnt a betétgyűjtési kényszer és megnőtt a pénzkihelyezési érdekeltség. A bőségesen rendelkezésre álló hitelek következtében a kamatok a nullára, sőt a negatív számok szintjére estek vissza. Ezzel a bőséges forrással, valamint a vállalatoknál maradt kamatokkal (ez az alacsony kamatláb miatt maradt náluk), a műszaki-tudományos fejlesztés hatalmas lendületet kapott Japánban. Amíg a magyar gazdaság távolodott az egyensúlytól a pénzügyi érdek egyoldalú előtérbe helyezése miatt, addig Japán a reálgazdasági aktivitást ösztönözte és a termékek, valamint szolgáltatások bővítésével fogta meg az inflációt, és küzdötte le a likviditási válságot. Csak a politikai akarat hiánya miatt nem lehet ezt a példát Magyarországon is utánozni. A válságelkerülésének tudományos és gyakorlati módszerei már ismertek.

Az állam maradék pénzügyi jogosítványaival még be tud avatkozni az Államadósság Kezelő Központ kötvénykibocsátási tevékenységébe, mivel ez Kormány alá rendelt intézmény. Az ÁKK egy nem-független jegybank. De az ÁKK sem a pénzhiány fedezésére bocsát ki államkötvényt, kincstárjegyet, hanem e helyett a pénzpiacot táplálja az államháztartás és a reálgazdaság likviditási szükségleteitől függetlenül. A kibocsátási igényt döntően a kamatszint határozza meg. Vagyis azért nő exponenciálisan az államkötvények kibocsátása, mert a kamatok fizetéséhez új adósság vállalására van szükség állami adóslevelek útján. Az adóslevelek kibocsátásának a felső határát sem korlátozza törvény.

Az állam adósleveleinek a kereskedelme ma igen nagy volumenű forgalomban zajlik. 1999 első hat hónapjában több mint tizenegyezer milliárd volt ez a forgalom. Ezt a folyamatot sem a szükséglet, hanem a kereslet, a nagy és biztos jövedelemnyerési igény gerjeszti. Ez az eladósodási folyamat sincs a Parlament ellenőrzése alatt. A lakosság pedig azt tapasztalja, hogy nincs pénz, mert ami van az is az állami adóslevelekbe, mint pénzhelyettesítő eszközökbe, transzformálódik. Már többször említettük, hogy az így előállott fizetőeszköz-hiány pótlására, hogy legyen elég közvetítő közeg a reálgazdaság számára, az MNB új pénzt már évek óta nem bocsát ki. 1998 decemberében mindössze 179 Mrd forintot helyezett ki az MNB az üzleti bankokhoz, miközben azok 1462 Mrd forintot dekkoltattak az MNB-nél jó kamat ellenében. Ennek majd a fele, 751 Mrd forint, a sterilizált állomány volt.

A hitelpénzkibocsátásában azonban nemcsak a kereskedelmi bankok képesek résztvenni. Ha a pénzhelyettesítőt nem a bankrendszer adja-veszi egymás között, hanem a reálgazdasági szereplők, a gazdálkodók és vállalkozók bocsátják ki üzletfeleiknek, akkor maguk is résztvesznek az olcsó, kamatmentes pénz kibocsátásában. Ez a készpénz-helyettesítő eszköz a kereskedelmi váltó. A jól működő gazdaságokban a váltó, kiváló jogi háttérrel, jelentős mértékben mentesíti a gazdálkodókat a hitelek felvételétől, azaz függetleníti őket a bankrendszertől. Az MNB azonban megszüntette ennek az eszköznek a leszámítolását, és ez által is fokozta a külföldi bankok monopóliumát a pénz- és hitelforgalom terén. Az Államkincstár közvetítésével azonban olyan fedezeti alapok hozhatók létre, amelyek segítségével a váltóforgalom vissza lenne hozható a fizetési forgalomba. A kisgazdaságok esetében ehhez olyan jó minőségű és egyszerű üzleti nyilvántartásra van szükség, ami már megvolt a háború előtt Magyarországon. Ilyet az Európai Unió is működtet, és ez a gazdaszámtartás. E két eszköz külön-külön is növeli a termelők fizetőképességét, olcsóbbá teszi a pénzt és így bővítheti a gazdálkodás forrásait. Mindehhez már elegendő a meglévő jogi szabályozás és megvannak hozzá a szükséges gazdasági feltételek is.

Szegénységünk elsőszámú oka a pénzrendszer, ezért meg kell változtatni az MNB törvényt, lehetővé téve, hogy a legitim parlament és kormány érdemben szólhasson bele a monetáris politika kialakításába. A parlament önként adta egy kis csoport kezébe a ma legfőbb állami felségjogot jelentő monetáris hatalmat. Ez az ellenőrzetlen csoport pedig a monetáris szivattyúk működtetésével évről-évre megfosztja a magyar társadalmat a munkája eredményéből származó jövedelmének mintegy harmadától, amelyet a független központi bank a kül- és belföldi pénzvagyon tulajdonosokhoz juttat. Az MNB törvény 51%-os törvény, megváltoztatásának egyetlen akadálya a politikai akarat hiánya.

Felhasznált irodalom:

1999. november
Havi Magyar Fórum
VII. évfolyam 11. szám




Hátra Kezdőlap Előre