Uzsoracivilizáció

Előszó

1993. október 31-én hangzott el Münchenből a Szabad Európa Rádió utolsó magyar adása. A kötelező hírszolgáltató és tájékoztató műsoroktól eltekintve az egész program búcsúzásból állt. Ezen a napon e sorok írója volt az ügyeletes vezetőszerkesztő, vagy ahogyan házon belül nevezeték, az "okézó" szerkesztő, aki összeállítja és engedélyezi műsort, felelősséget vállalva az elhangzottakért. Ez volt az utolsó az utolsó magyar adás.

A Szabad Európa Rádiónál végzett munka elsősorban nem pénzkereset, hanem hivatás volt a számomra. Meg voltam róla győződve, hogy munkánkkal hozzájárulunk ahhoz, hogy Magyarországon demokrácia, jogállam és piacgazdaság legyen, ahol biztosítva vannak az emberi jogok és politikai szabadságjogok. Elhatároztam, hogy az államelmélet és a demokráciaelmélet szakirodalmát tanulmányozva írok egy disszertációt a magyarországi átalakulásról. Elkezdtem gyűjteni az ezirányú külföldi és magyar szakirodalmat, miközben igyekeztem a szaksajtó útján is nyomon követni a magyarországi átalakulás politikai, államjogi, gazdasági, és pénzügyi vonatkozásait. Az első száz könyv után látnom kellett, hogy a politikai rendszer átalakulása rendkívül ellentmondásosan történt meg. A demokrácia érdemben igen korlátozottan érvényesül, és gyakran csak üres formákban merül ki. A jogállamiság és a jog uralma is nagyrészt hirdetett, de csak igen korlátozottan megvalósított törekvés. Egyre több ténnyel kellett szembesülnöm, amelyek azt bizonyították, hogy a várva várt szabadság, demokrácia és piacgazdaság helyett valami más lett a magyar társadalom osztályrésze.

1994-ben kezembe került a Magyar Nemzeti Bank szakértője által készített MNB Műhelytanulmányok 2., amelyet 1993. elején publikáltak. Ennek a kiadványnak az 56. oldalán található az a megállapítás, hogy a magyar gazdaság részére az 1973-1989-ig terjedő "időszak egészét tekintve mintegy egymilliárd dollár erőforrás bevonás viszont az ezt többszörösen meghaladó összesen 11 milliárd dollár halmozott kamatkiadással járt." A magyar gazdaság és társadalom egészét terhelő adósság mégis 1989-re 20 milliárd dollárra növekedett. Ez a súlyos pénzügyi helyzet az egyik kiváltó oka volt a reformoknak, amelyek végül is rendszerváltáshoz vezettek. Ma már azt is tudjuk, hogy a magyar társadalom által létrehozott nemzeti vagyon több mint 80 %-a magánosítva lett, és az eladásért befolyt ellenérték kizárólag az ország adósságának a csökkentésére és kamatfizetésre lett fordítva. Ennek ellenére a magyar társadalom egészét terhelő adósság - állami és nem állami, külső és belső, bruttó és nettó - 80 milliárd dollárra emelkedett.

Itt ki kell térni arra, hogy az állami és nem állami adósság terheit egyaránt a magyar gazdaság és a magyar társadalom egésze viseli. Az állami adósság megfizetése úgy történik, hogy az állam a beszedett adó egy jelentős részét adósságszolgálatra, törlesztésre és kamatfizetésre fordítja. A magyar gazdaság nem állami részét terhelő adósság törlesztése úgy történik, hogy a kölcsönök, hitelek és más adósság terheit önköltségként a magántulajdonosok beépítik a termékek árába, illetve ennyivel kevesebb munkabért fizetnek ki a magyar munkavállalóknak. Vagyis többek között azért l/5-e a nyugat-európainak a munkabér Magyarországon, mert a magyar gazdaság nem állami szektorát terhelő mintegy 38 milliárd dollár adósság terheit részben az alacsony munkabér révén fizeti a magánszektor. Azt is figyelembe kell venni, hogy a nemzeti vagyon magánosításakor az eladott vagyontárgyakon lévő adósság jelentős része továbbra is közteher maradt. Azaz az adósság nem lett privatizálva, csak az a vagyontárgy, amelynek a működtetésével ezt az adósságot törleszteni kellett volna. Ebben az összefüggésben a rendszerváltás olyan tulajdonosi szerkezet átalakításnak tűnik, amely lehetővé tette, hogy a magyar gazdaság egy része nem 20, hanem 80 milliárd dollár adósságszolgálat terheit viselje.

Az eladósodás tényei rákényszerítettek arra, hogy a szabadságot, a demokráciát, és a piacgazdaságot ne csupán az államelmélet, a demokráciaelmélet segítségével értelmezzem. Világossá vált számomra, hogy a politikai demokrácia alapja a gazdasági demokrácia. A gazdasági demokrácia pedig monopólium nélküli gazdaságot feltételez, hiszen ahol a monopóliumok dominálnak, ott valódi piaci verseny nem jöhet létre. A gazdasági demokrácia hiányának a ténye kényszerített rá a pénz és a pénzrendszer működésének a tanulmányozására. Ugyanis a legfőbb monopólium a magánellenőrzés alá került pénzrendszer. Magyarországon formailag 100 %-ig az állam a tulajdonosa a Magyar Nemzeti Banknak, amely teljesen függetlenül, az országgyűlés és a kormány érdemi beleszólásának kizárásával gyakorolja az állam pénzkibocsátási felségjogait. A pénzkibocsátás, a kamat-, és árfolyamszabályozás, a hitelpolitika és a bankszektor irányítása teljesen kikerült a választott és politikai felelősséggel tartozó országgyűlés és kormány ellenőrzése alól. Az a szűk pénzügyi elit, amely így érdemi kontroll nélkül érvényesítheti akaratát a monetáris hatalom gyakorlásakor, lényegében magánpénzrendszerré alakította át Magyarország közpénzrendszerét.

Amikor ezeket az összefüggéseket tanulmányozni kezdtem, rájöttem, hogy a magyar társadalom végletes kettéhasadása a rendszerváltás 10 %-nyi nyerteseire és 80 %-nyi veszteseire (mintegy 10 % el tudta érni, hogy ne csússzon le az elszegényedő rétegek közé) a magánpénzmonopólium bevezetésére vezethető vissza. Ez a pénzrendszer elsősorban a benne működtetett kamatmechanizmus miatt akadályozza a piacgazdasági viszonyok kialakítását, mert a pénzvagyon tulajdonosokat monopolhelyzetbe juttatta. Összefoglalva a következő történt: Az 1989. utáni demokratikus átalakulás fogyatékosságai a gazdasági átalakulás visszásságaira vezethető vissza. A gazdaság problémái pedig elsősorban a magánpénzrendszerben gyökereznek. Ennek a pénzrendszernek pedig a legfőbb hibája a benne működtetett kamatmechanizmus, egy időzített bomba, amely az eladósodás szakadatlan fokozódásával - 1989. óta megnégyszereződött a magyar társadalom egészét terhelő adósság, azaz a bruttó állami és nem állami, valamint belső és külső adósság együttesen - automatikusan gazdagodó pénzvagyonos rétegre és eladósodott államra, vállalatokra és polgárokra osztja a magyar társadalmat.

Így érkezett Magyarországra a szabadság, kamatfüggéssel, szegénységgel és eladósodással korlátozva. Egyszerűbben kifejezve, akinek van pénze az szabad, akinek nincs, az továbbra is függő helyzetben maradt. Mert függetlenné vált az ország az időközben felbomlott szovjet birodalomtól, de újabb, másfajta pénzügyi-gazdasági függés korlátozza függetlenségét. A diktatúrát demokrácia váltotta fel, de ez a demokrácia nagyrészt érdemi beleszólás nélküli, üres formákra szorítkozik, és a választópolgárok négyévenként elsősorban azt dönthetik el, hogy a következő négy évben kiké legyen az az előjog, hogy választási ígéreteiket ne tartsák be. A társadalom bevonásával történő népi alkotmányozás elmaradt, és az önjelölt elitek által kialkudott alaptörvény nem teszi kötelezővé a pártok számára, hogy választási programjaikat számonkérhetően és szankcionáltan betartsák és a képviselők számára is lehetővé teszi, hogy megválasztásukat követően négy éven át választási ígéreteiktől eltérően politizáljanak. Ami pedig a piacgazdaságot illeti, ahhoz monopólium mentes gazdasági környezetre lenne szükség. Ezzel szemben a pénzvagyon tulajdonosok magánpénzmonopóliuma mellett létrejött a nemzetközi nagyvállalatok monopolhelyzete a magyar gazdaságban. A nagyrészt kis- és közepes méretű magyar vállalatok csak e két monopólium hegemóniája alatt tevékenykedhetnek egy nagyon korcs és korlátozott piac körülményei között.

Amikor tehát megértettem, hogy a bajok gyökere a pénzrendszerben és az abban működő kamatmechanizmusban van, amely automatikusan eladósítja az államot, a vállalatokat és az állampolgárokat, újabb kérdésekkel kellett szembesülnöm. Kié lesz ez a pénz? Miért kell feltétlenül működnie a bizonyíthatóan hibás kamatrendszernek? Ha ez a pénzrendszer ennyire nyilvánvalóan rossz és bizonyíthatóan van jobb, amelyet nem csak elméletileg dolgoztak ki kiváló szakemberek, hanem már a gyakorlatban is többször sikeresek kipróbálták, akkor miért e rossz pénzügyi rendszer terjedt el, vált általánossá világszinten a XX. században? Ha azt feltételezzük, hogy ez a bizonyíthatóan hibás pénzrendszer spontán módon magától globalizálódott, akkor válaszolnunk kell arra a kérdésre, hogy miért nem jött még rá erre az emberiség, de legalább is az erre hivatott pénzügyi, gazdasági szakemberek? Miért van az, hogy a pénzügyi rendszer működése nem közéleti vita tárgya, hogy nincsenek róla a tömegtájékoztatási intézményekben felvilágosító műsorok, és egyetlen választási küzdelemben sem volt ez a fontos kérdés választási téma. A magyar társadalom legsúlyosabb problémái a rendszerváltás veszteseinek a tömeges és példa nélkül álló elszegényedésére vezethetők vissza. A magyar társadalom mintegy 30 %-a nemzetközi mércével is igen szegény és napi 2 dollárból kénytelen megélni. A nemzetközi mércével mért szegények, akik már napi 4 dollárból élnek, száma is 50 % felett van. Ennek a szegénységnek az oka az a pénzrendszer, amelynek a működéséről nem vitatkoznak a pártok, nincsenek műsorok a rádiókban és a televíziókban, holott nincs ennél fontosabb kérdés. Gondoljunk csak arra a "bankár aritmetikára", hogy 1 milliárd dollár (felvett kölcsön) kivonva belőle 11 milliárd dollár (visszafizetett kamat) egyenlő 20 milliárd dollárral (a megmaradt adósság). És fontossága miatt megismétlem, a magyar társadalom, és a magyar gazdaság egészét sújtó adósságtömeg, amelynek ki kell termelni az adósságszolgálati terheit, (törlesztés, kamat, profit és más hozam) az 1989. óta megnégyszereződött, azaz 20 milliárd dollárról 80 milliárd dollárra növekedett. Vagyis ez lenne a legfontosabb kérdés, ha a választási küzdelemben a pártok a valódi kérdésekkel lépnének választóik elé. De a kamatszedő magánpénzrendszer és a nyomában járó feltartóztathatatlan eladósodás (állami, vállalati és egyéni eladósodás) folyamatosan növekszik és ezt a pénzrendszer megreformálásával, közpénzrendszerré való visszaalakításával meg lehetne szüntetni.

Visszatérve arra a kérdésre, hogy miért ez a hibás pénzügyi rendszer terjedt el az egész világon, a véletlen elméletet, a pénzrendszer spontán belső fejlődését kétkedéssel kellett fogadnom. Több száz könyv áttanulmányozását követően el kellett fogadnom munkahipotézisként számos felkészült kutatónak azt a kiindulópontját, hogy ez a fajta kamatozó magánpénzrendszer nem önmagától alakult ki és nem önmagától vált uralkodóvá a világon. Az a nemzetközi pénzügyi közösség, amelynek a magját a nagy nemzetközi bankárok és magánbankjaik képezik, tudatosan tervezte meg ezt a pénzrendszert és gondoskodott annak világszintű elterjesztéséről. Így szembesültem azzal a problémával, hogy miként jött létre ez a nemzetközi pénzügyi közösség, mióta létezik, és hogy tett szert olyan hatalomra, hogy keresztül tudta vinni stratégiai elképzeléseit. Rendkívül nehéz volt nevet találni ennek a világunkat oly meghatározóan befolyásoló társadalmi, gazdasági, pénzügyi képződménynek. Válaszolni kellett olyan kérdésekre, hogy végül is konkrétan kikből áll ez a háttérhatalom. Vannak-e intézményei, és ha igen, akkor melyek azok, mikor jöttek létre, hogyan működnek, milyen módon koordinálják tevékenységüket, hogyan alakítják ki stratégiai elképzeléseiket, jelölik ki a konkrét követendő célokat. Milyen eszközrendszere, milyen módszerei vannak ennek a háttérhatalomnak és hálózatának. Szociológiai szempontból meg lehet-e mondani tudományos megalapozottsággal, hogy hol van ez a csoport, kiket és miért lehet hozzájuk tartozónak minősíteni.

Minél inkább törekedtem megalapozott válaszok megadására, annál inkább elbizonytalanodtam. Ennyi területnek, államelmélet, politológia, közgazdaságtan, pénz- és kamatelmélet, szociológia, történelem, és még egy sor más fontos és nélkülözhetetlen segédtudomány mind szükséges ahhoz, hogy ezekre a nehéz kérdésekre elfogadható választ lehessen adni. Be kellett látnom, hogy egy személy bármilyen lelkiismeretes is, nem lehet a szakértője ennyiféle tudományágnak, és nem képes kielégítő válaszok nyújtására. E kötetben megjelent írások szerzője sem más, mint egy átlagismeretekkel rendelkező értelmiségi, aki tisztában van azzal, hogy a válaszok helyett be kell érnie megalapozott és legitim kérdések feltételével. De még a megfelelő kérdések feltevéséhez is interdiszciplináris, azaz számos tudományág kategóriáit, fogalmi rendszerét kell egyidejűleg igénybe vennie. A háttérhatalom olyan komplex jelenség, hogy már a rávonatkozó kérdés megfogalmazásánál is számos tudományágra kell támaszkodni. Az élet mindig is komplex volt és napjainkban egyre összetettebbé válik. Megértése tehát csak interdiszciplináris módon, azaz számos tudományág együttes segítségével lehetséges. Az egyes tudományágak ennek a komplex valóságnak csak az ilyen vagy olyan vonatkozásait ragadják meg. Az élet azonban továbbra is komplex marad akkor is, ha egy-egy tudományág absztrakt módon egyik vagy másik vonatkozását kutatja. A világunk irányításában vezető szerephez jutott nemzetközi pénzvilág és az általa működtetett hálózat megismeréséhez az egyes tudományágak által szétszedett, elkülönített vonatkozásokat újból össze kell rakni, egyesíteni, egymásra vetíteni, szinkronizálni, szintetizálni, mert így lehet ezt a komplex jelenséget optimálisabban megközelíteni, leírni.

Egy ilyen írásgyűjteménnyel nem lehet kielégítő válaszokat találni korunk, és benne a magyar társadalom legégetőbb problémáira. Még akkor sem várhatunk áttörést, ha bizonyíthatóan van megoldás például a magánpénzrendszer helyére a közpénzrendszer visszaállítására. Tisztában vagyunk vele, hogy az új felismerések útja rögös, de különösen nehéz ez az út, ha olyan felismeréseket, összefüggéseket, válaszokat kíván nyújtani, amelyek ellentétesek a fennálló uralmi rend integrált hatalmi elitjének, elsősorban a pénzvagyon felett rendelkező uralkodó csoportjának az érdekeivel. De akkor is, ha átütő siker nem érhető el, a független értelmiségnek kötelessége, hogy kimondja azokat a felismeréseit, amelyeket legjobb meggyőződése, kutatómunkája és ismeretei alapján igaznak vél. E sorok írója élete során soha semmilyen pártnak a tagja nem volt és jelenleg sem az, tehát véleményformálásában semmilyen más szempont nem vezeti, mint az, hogy ismeretei szerint mit tart igaznak, és emberközpontú értékrendszere szerint mit tart igazságosnak. Nem csak a párt hovatartozás, de az állás is korlátozza a független véleményformálást. Aki állásban van, annak azon intézménynek a koordinátái között kell gondolkodnia, amelynek ő is alkalmazottként a része. Nem csak magyar, de világjelenség, hogy az egzisztenciális önállósággal nem rendelkező alkalmazottként dolgozó értelmiségi rákényszerül gondolkodásának a megerőszakolására, csupán azért, hogy állását ne veszítse el. Az értelmiség nem rendelkezik hatalommal, csak a hatalommal rendelkezők számára nélkülözhetetlen ismeretekkel és tudással rendelkezik. Az igazi hatalom azé, akinek a magántulajdonában van a pénzrendszer, és ennek révén ellenőrzi a gazdasági életet, végső soron a politikai szférát is.

A rendszerváltás fonákságai nem minősíthetők az értelmiség kudarcának. Ugyanis nem a gondolatok minősége döntötte el a változások menetét. Az önálló, szabad értelmiségi hiánycikk, kevés van belőle, mivel az önálló véleményalkotáshoz és politikai akaratképzéshez önálló anyagi, pénzügyi bázisra, egzisztenciális függetlenségre van szükség. Az értelmiségi tehát arra kényszerül, hogy tudását, tehetségét árúba bocsássa a pénzoligarchia számára és ennyiben függő helyzetű, nem önálló tényező. Az a kevés értelmiségi, aki megengedheti magának, hogy intézményektől függetlenül kizárólag az általa megismert valóság tényeihez igazítsa nézeteit, viszont azért nem tud hatékonyan beleszólni a társadalom életébe, mivel az igazi ismeret attól még nem érvényesül, hogy igaz. Az érvényesüléshez mindenekelőtt pénzre, megfelelő háttérerők támogatására, és a tömegtájékoztatási eszközök használatára van szükség. Ez pedig mind hiányzik a független értelmiségiek számára. Mégis kötelessége, hogy a maga számára szilárd erkölcsi orientációs keretet alakítson ki és ennek megfelelően annak a közösségnek, családnak, nemzetnek, emberiségnek a valódi szükségletei, érdekei, és értékei szerint gondolkodjék, amelynek maga is a része. Egy korszerűen felkészült, széles látókörű értelmiségi végsősoron közösséget vállal minden egyes emberrel. Mert minden egyes ember, család, nép és nemzet sorsa valahol az egész emberiség sorsához kötődik. A legfontosabb sorskérdés pedig az, hogy biztosítva legyen minden egyes ember számára emberi lényege, szellemi alkotó potenciáljának a kiteljesedése. Ez felöleli az ember életterének a kozmikus, transzcendens dimenziót is felölelő kiterjesztését.

Kezdetben magam is azt hittem a kezdő naivságával, hogy elég rájönni valami igazságra, elég megfogalmazni, kimondani, és akkor az illetékesek máris melléállnak, vagy legalább is érdemben megvitatják. Ma már magam is megmosolygom ezt a tévedésemet, Ugyanis tapasztalataim szerint a legfőbb illetékesek nagyon is ismerik ezeket az összefüggéseket, de ezen túlmenően még sok minden egyebet is tudnak. Tudják, hogy mindezt hogyan kell elhallgattatni, kikerülni, lejáratni, a közgondolkodásból eltávolítani azért, hogy a fennálló rend zavartalanul működhessen úgy, ahogyan az ki lett alakítva. A hivatalban lévő értelmiségiek és hivatásuknál fogva gondolkodók sajnos az igazságnak csak azt a részét mondhatják ki, használhatják, alkalmazhatják, amely hasznos annak az intézménynek, vagy rendnek a fenntartásában, amelynek a szolgálatában állnak. Vagyis az igazságnak csak a hasznos részét mondhatják ki, amely egyszerre igaz és egyszerre hasznos annak az intézménynek, amelyet szolgálnak. Ez egy redukált, megcsonkított, korlátozott igazság. Körülbelül ilyen igazságkeretek között mozoghat a nemzeti konzervatív és keresztény értékrendet követő kormányzat is, a nemzetközi pénzügyi közösség által megrajzolt koordináták között. Csak a hasznos igazat választhatja a teljes igazság helyett, mivel pragmatistaként, realistaként számolnia kell azzal, hogy mit vár el tőle a főhatalmat kézbentartó nemzetközi pénzvilág.

Az ebben a kötetben olvasható megállapítások, vélemények, vélekedések nem tekinthetők kellően alátámasztott és tudományosan igazolt nézeteknek. De megalapozatlan, üres spekulációnak sem minősíthető. Az igazi cél olyan összefüggések kutatása, amelyek elősegíthetik annak a világnak a jobb megértését, amelyben élünk. Az a nemzetközi pénzoligarchia, amely nem érdekelt abban, hogy a háttérhatalom működéséről a széles közvélemény ismeretekhez jusson, szokásos módon különböző címkékkel látja el az ilyen témájú írásokat, és mellőzi azt, hogy érdemben vitába szálljon velük. Kimutatja, hogy milyen politikai törekvések, mozgalmak foglalkoztak ezekkel a kérdésekkel, és ha ezeknek a mozgalmaknak a történelmi szerepe negatív volt, akkor a problémák felvetése illegitim, szélsőséges, és elitélendő. Ezen írások szerzője természetesen nem polihisztor, és nem tudja minden felvetését sokoldalúan bizonyítani, igazolni. A kutatásban azonban a valóság feltárásán túlmenően fontos szerepe van a valószínűségek, szükségszerűségek és lehetőségek tudományos végiggondolásának. Ha e könyv ellenérdekű olvasói kivetni valót találnak benne, akkor érdemi vita keretében tényekkel cáfolják meg állításait, illetve logikai eszközökkel bizonyítsák be az elvetendő hipotézisek tarthatatlanságát. Attól tartok, hogy ehelyett a szokásos címkézés lesz e könyv szerzőjének a sorsa is. Magamat "bottal ütött kutatónak" tartom, se nem vátesznek, prófétának, vagy Kasszandrának. A háttérhatalom kutatásának bonyolultsága kényszerített arra, hogy ebbe is, abba is belekontárkodjam. Megtiszteltetésnek veszem, ha nálamnál felkészültebb tudós kutatók méltatnak arra, hogy érdemi vita keretében - címkézések, minősítgetések mellőzésével - megcáfoljanak. Ne arról szóljon a vita, hogy én ki vagyok, milyen tulajdonságaim vannak, vagy hogy ezek a nézetek milyen más nézetekhez hasonlítanak, hanem arról szóljon a vita, hogy ezek igazak, vagy nem igazak, megfelelnek a tényeknek, vagy nem felelnek meg a tényeknek, rosszul, vagy jól értelmezik a bizonyítható tényeket. Az értelmezés az már mindig meghatározott érdekekhez, szükségletekhez és értékekhez kötődik, tehát szükségszerűen eltér, minthogy az emberi társadalom eltérő, sőt ellentétes érdekű alkotóelemekből tevődik össze. De csupán azért ne ítéljen el senki, mert ezek az írások az ő anyagi, pénzügyi, vagy hatalmi érdekeit esetleg sértik. Vagy ha azért ítél el, mert sérti az ő érdekeit, akkor mondja ezt el, és ne címkézéssel intézze el a dolgot.

A nemzetközi pénzvilág és irányító elitje a nemzetközi pénzügyi oligarchia nem etnikai képződmény, nem etnikailag épül fel hálózata, hierarchiája. Még akkor sem tekinthető etnikai jellegűnek, ha kutatói, bírálói közül sokan ezt így gondolják. A nemzetközi pénzügyi oligarchia olyan kamatkapitalista gazdasági rendet alakított ki, amely a benne működő kamatmechanizmus révén tartós és növekvő kiegyensúlyozatlansága miatt végső soron felbomlásra van ítélve. Éppen ezért a világban meglévő jelenlegi status quo, amelyet a magánpénzrendszer alakított ki, rendkívül aránytalan. A világ lakóinak fejlett ipari országaiban élők 20 %-a fogyasztja el a világ erőforrásainak a 86 %-át, míg a világ többi lakójának jut az erőforrások 04 %-a. Ez az aránytalanság még növekszik is a pénzrendszerben működő kamatmechanizmus révén. Világunk tehát krízishelyzetben van, amikor is várható a pénzrendszer összeomlása, és új status quo kialakulása.


2002
Dr. Drábik János: Uzsoracivilizáció




Hátra Kezdőlap Előre