Uzsoracivilizáció III

Előszó

1993. október 31-én hangzott el Münchenből a Szabad Európa Rádió utolsó magyar adása. A kötelező hírszolgáltató és tájékoztató műsoroktól eltekintve az egész program búcsúzásból állt. Ezen a napon e sorok írója volt az ügyeletes vezetőszerkesztő, vagy ahogyan házon belül nevezeték, az "okézó" szerkesztő, aki összeállítja és engedélyezi a műsort, felelősséget vállalva az elhangzottakért. Ez volt az utolsó magyar adás.

A Szabad Európa Rádiónál végzett munka elsősorban nem pénzkereset, hanem hivatás volt a számunkra. Meg voltam róla győződve, hogy munkánkkal hozzájárulunk ahhoz, hogy Magyarországon demokrácia, jogállam és piacgazdaság legyen, ahol biztosítva vannak az emberi jogok és politikai szabadságjogok. Elhatároztam, hogy az államelmélet és a demokráciaelmélet szakirodalmát tanulmányozva írok egy disszertációt a magyarországi átalakulásról. Elkezdtem gyűjteni az ezirányú külföldi és magyar szakirodalmat, miközben igyekeztem a szaksajtó útján is nyomon követni a magyarországi átalakulás politikai, államjogi, gazdasági, és pénzügyi vonatkozásait. Az első száz könyv után látnom kellett, hogy a politikai rendszer átalakulása rendkívül ellentmondásosan történt meg. A demokrácia érdemben igen korlátozottan érvényesül, és gyakran csak üres formákban merül ki. A jogállamiság és a jog uralma is nagyrészt hirdetett, de csak igen korlátozottan megvalósított törekvés. Egyre több ténnyel kellett szembesülnöm, amelyek azt bizonyították, hogy a várva várt szabadság, demokrácia és piacgazdaság helyett valami más lett a magyar társadalom osztályrésze.

1994-ben kezembe került a Magyar Nemzeti Bank szakértői által készített MNB Műhelytanulmányok 2. című könyvecske, amelyet 1993. elején publikáltak. Ennek a kiadványnak az 56. oldalán található az a megállapítás, hogy a magyar gazdaság részére az 1973-1989-ig terjedő "időszak egészét tekintve mintegy egymilliárd dollár erőforrás bevonás viszont az ezt többszörösen meghaladó összesen 11 milliárd dollár halmozott kamatkiadással járt." A magyar gazdaság és társadalom egészét terhelő adósság 1989-re mégis 20 milliárd dollárra növekedett a cserearány-romlás kiegyensúlyozására felvett, és a kamatok, valamint kamatos-kamatok fizetésére fordított, de az országba már be sem érkezett további kölcsönök következtében. A magyar eladósodás terhei 1979-ben megháromszorozódtak, amikor a City of London nemzetközi bankárai, valamint az amerikai Federal Reserve System, a FED (a világ legnagyobb magánkartellje) vezetése a kamatlábat 18 % fölé emelte. Ez a súlyos pénzügyi helyzet az egyik kiváltó oka volt a politikai fordulatot is felölelő gazdasági reformok sürgetésének Magyarországon, amelyek végül is a rendszerváltáshoz vezettek.

Ma már azt is tudjuk, hogy a magyar társadalom által létrehozott nemzeti vagyon több mint 90 %-a magánosítva lett, és az eladásért befolyt ellenérték - hivatalos közlés szerint - kizárólag az ország adósságának a csökkentésére és kamatfizetésre lett fordítva. Ennek ellenére a magyar nemzetgazdaságot - a társadalom egészét - terhelő adósság 2003-ban elérte a tizenkét és félezer milliárd forintot, azaz meghaladta az 50 milliárd eurót.

Az állami és nem állami adósság terheit egyaránt a magyar gazdaság és a magyar társadalom egésze viseli. Az állami adósság megfizetésére úgy kerül sor, hogy az állam a beszedett adó egy jelentős részét (mintegy a felét) adósságszolgálatra, törlesztésre és kamatfizetésre fordítja. A magyar gazdaság nem állami részét terhelő hitelek adósságszolgálati terheit pedig a magántulajdonosok beépítik a termékek árába, illetve ennyivel kevesebb munkabért és adót fizetnek. A hazai munkabér azért az l/5-e ma is a nyugat-európainak, mert a magánszektor így hárítja át adósság-terheit a magyar munkavállalókra. Azt is figyelembe kell venni, hogy a nemzeti vagyon magánosításakor az eladott vagyontárgyakon lévő adósság jelentős része továbbra is közteher maradt. Azaz az adósság nem lett privatizálva, csak az a vagyontárgy, amelynek a működtetésével ezt az adósságot törleszteni kellett volna. Ebben az összefüggésben a rendszerváltás olyan tulajdon-szerkezet átalakításnak tekinthető, amely által a magyar gazdaság adósságviselő képessége az 1989. évinek a háromszorosára volt növelhető.

Megértettem, hogy a nemzetközi pénzügyi közösség szolgálatába szegődött pártállami nomenklatúra technokratái ellenszolgáltatás nélkül adták át a külföldi pénztőkének, valamint önmaguknak a magyar állampolgárok közös tulajdonát képező nemzeti vagyont. Ez a vagyon nem egy jogi személy (az állam), hanem a természetes személyekből álló állampolgárok közös tulajdona volt. Az állami jogosítványok kezelői ezt a vagyont az állampolgárok kifejezetten erre a célra adott felhatalmazása nélkül nem is adhatták volna el. A legfelháborítóbb azonban az, hogy valójában nem is a közvagyon eladására, hanem ellenszolgáltatás nélküli átadására került sor. Ez az oka annak, hogy az államot irányító hatalmi elit nem akar utólag sem elszámolni ezzel a vagyonnal, holott ez kötelessége lenne. (Mit adtak el? Mikor? Kinek? Mennyiért? Mennyi ellenérték folyt be? Azt mire költötték? Mi épült cserébe a magyaroknak az átadott vagyonért?) Az érték töredékét kitevő deviza-ellenérték, ami mégis beérkezett az országba, az teljes összegben a jegybanknál, vagyis az MNB-nél maradt. Ha a teljesen magánellenőrzés alá került MNB mégis utalt át némi összeget az államháztartásnak, az csak általa kibocsátott fedezetlen papírpénz, azaz forint volt. Ezt a többlet forintot pedig ugyanez az MNB - pénzügyi technikákkal és állami közreműködéssel, a mesterségesen magasan tartott (30-35 százalékot is elérő) inflációval - tervszerűen elértéktelenítette. Röviden: az ország új urai inflációval "fizették ki" a magyar polgárokat a nép tulajdonát képező nemzeti vagyon külföldieknek és önmaguknak történő ingyenes átadásáért.

A magánpénzrendszer útján történő folyamatos vagyon-és jövedelem elvonás, a mesterségesen fenntartott adósságfüggőség tényei arra kényszerítettek, hogy a szabadságot, a demokráciát, és a piacgazdaságot ne csupán az államelmélet és a demokráciaelmélet segítségével értelmezzem. Világossá vált számomra, hogy a politikai demokrácia alapja a gazdasági demokrácia. A gazdasági demokrácia pedig monopólium nélküli gazdaságot feltételez, hiszen ahol a monopóliumok dominálnak, ott valódi piaci verseny nem jöhet létre. A gazdasági demokrácia hiányának a ténye kényszerített rá a pénz és a pénzrendszer működésének a tanulmányozására. Ma ugyanis a legfőbb monopólium a magánellenőrzés alá került pénzrendszer. Magyarországon formailag 100 %-ig az állam a tulajdonosa a Magyar Nemzeti Banknak, amely azonban a közhatalomtól (a demokratikusan választott Országgyűléstől és Kormánytól) függetlenül, de a politikai felelősséget nem viselő szervezett pénzhatalomtól nagyon is függően, gyakorolja az alkotmánypótló alaptörvényünk szerint is kizárólag csak az államot megillető monetáris felségjogokat. A pénzkibocsátás, a kamat-, és árfolyamszabályozás, a hitelpolitika és a bankszektor irányítása teljesen kikerült a választott és politikai felelősséggel tartozó intézmények ellenőrzése alól. A nemzetközi pénzügyi közösség - és az őt kiszolgáló hazai pénzvagyonos csoport - ma már korlátok nélkül érvényesítheti akaratát, és irányíthatja a saját partikuláris érdekeinek megfelelően Magyarország pénzrendszerét, amelyet közpénzrendszerből a saját magánmonopóliuma alatt álló magánpénzrendszerré alakított át.

Az elviselhetetlenül magas adóterhek is azért sújtják a magyar társadalmat, mert a pénzvagyon-tulajdonos csoport kikényszerítette, hogy a magyar állam az adóbevétele fedezetével többé ne bocsáthasson ki pénzt. Ma az állam csak azt engedheti meg magának, hogy adójövedelme fedezetével adósleveleket (kincstárjegyet, államkötvényt, stb.) nyomattasson, és ezzel a kamattal terhelt papírpénzzel finanszírozza kiadásait. Ez arra kényszeríti az államháztartást, hogy igénybe vegye a pénztőkések spekulációs pénzeit, és e feleslegessé vált, más módon gazdaságosan nem befektethető tőkéért nagy, kockázat és felelősségvállalás nélküli, jövedelmet biztosítson tulajdonosaiknak. Ezt az élősködő, felesleges tőkét portfolió-tőkének - nem-működő tőkének - is nevezik. 2003-ban öt ezermilliárd forint portfolió befektetés feküdt a magyar állam adósleveleiben és szívta piócaként a magyar nép erőforrásait. Egyedül ez minden évben több mint 500 milliárd forintot visz el feleslegesen a magyar költségvetésből. Az állam adóbevétele fedezetére kamatozás nélküli pénzt is kibocsáthatna, de ezt a nemzetközi pénztőke és alázatos hazai érdekképviselete már nem engedi meg neki. Folyamatosan eladósítja a magyar államot, és ezzel arra kényszeríti, hogy a pénztőkések felesleges pénzének a kamatait az állam adó formájában fizettesse meg a magyar társadalommal. A magyar adók többek között azért magasak, mert az állam a pénztőkés osztály ingyenes kamatbeszedőjévé is vált. A magyar demokrácia így vált a nemzetközi uzsoratőke engedelmes kiszolgálójává, és a szabadság az eladósítás és kamatfizetés "szabadságává".

A nemzetközi főhatalom birtokosa, a nemzetközi pénzügyi közösség, napjainkban határozta el, hogy a termelő vagyonon és a pénzrendszeren túlmenően a szolgáltatásokat is a saját tulajdonába veszi. Ezért különböző csatornákon keresztül elrendelte a szolgáltatási szektor nemzetközi méretekben történő privatizálását, vagyis a feladat végrehajtása már el is kezdődött. A szervilizmusban élenjáró magyar politikai elit is hozzá fogott az egészségügy, a nyugdíjrendszer és az oktatás magánkézbe adásához. A termelővagyon privatizációjához hasonlóan itt is elsősorban pénzügyi nyerészkedésről van szó.

Ha egy pénzember mondjuk 100 millió forintot befektet egy kórházba, akkor legalább 20% hozamot remél, mert ha kevesebbel is beérné, akkor államkötvényt vásárolna, amely ma is 10% felett hoz biztos, munka nélküli jövedelmet. Ha viszont 20% hasznot akar, akkor az adott kórháznak öt év alatt vissza kell fizetnie a kapott 100 millió forintot, majd pedig minden további esztendőben ki kell termelnie a befektető pénzembernek évi 20 millió forintot. Honnan lesz erre a lerongyolódott egészségügynek pénze? Csak a betegektől, azok munkáltatóitól, végső soron az államtól juthat pénzhez. Vagyis az egészségügy privatizációja nem más, mint az államkötvény-hozam helyett annak a dupláját venni el az államtól és adófizető polgáraitól. Tehát az egészségügy privatizációja is csak azt a célt szolgálja, hogy nagyobb profithoz juttassa a pénztulajdonosokat. Természetesen az értékes kórházi ingatlanok is csábíthatják a nagy pénzek forgatóit. A következmény az egészségügy kettéválása lesz, egy gazdagokat kiszolgáló minőségi és egy szegényeket ellátó alapszolgáltatásra.

A magán nyugdíj bevezetésénél is a pénzvagyonos réteg kiszolgálásáról volt szó. Korábban az állam annyi nyugdíjat fizetett, amekkora összeghez a befizetések révén jutott. Ma a befizetések jelentős része a magán biztosítókhoz kerül. Ez utóbbiak viszont az egyedül biztos államkötvényekbe fektetik a beszedett nyugdíjjárulékot. Azaz kevesebbet kap az állam a nyugdíjasok ellátására, ugyanakkor gondoskodnia kell az államkötvényekre fizetett kamat formájában a magánnyugdíjak folyósításáról is, jelentős jövedelemhez juttatva a felesleges közvetítőket, a nyugdíjpénztárak pénztőkés tulajdonosait.

Ma akinek van pénze, az szabad, de akinek nincs, az továbbra is olyan függőhelyzetben él, mint az előző rendszerben. Az ország függetlenné vált az időközben felbomlott szovjet birodalomtól, de bénító pénzügyi-gazdasági függésbe került a nemzetközi pénztőkétől, amely talán még jobban korlátozza függetlenségét. A diktatúrát demokrácia váltotta fel, de ez a demokrácia nagyrészt érdemi beleszólás nélküli, üres formákra szorítkozik, és a választópolgárok négyévenként elsősorban azt dönthetik el, hogy a következő négy évben kiké legyen az az előjog, hogy választási ígéreteiket ne tartsák be. A társadalom bevonásával történő népi alkotmányozás elmaradt, és az önjelölt elitek által kialkudott alaptörvény nem teszi kötelezővé a pártok számára, hogy választási programjaikat számonkérhetően és szankcionáltan betartsák. Ez az összetákolt alaptörvény szinte felkínálja a képviselőknek a demokrácia kijátszását azzal, hogy lehetővé teszi a választási ígéreteket megszegő politizálást. Ami pedig a piacgazdaságot illeti, ahhoz monopólium-mentes gazdasági környezetre lenne szükség. Ezzel szemben a pénzvagyon tulajdonosok magánpénz-monopóliumával együtt monopolhelyzetbe kerültek a nemzetközi nagyvállalatok is a magyar gazdaságban. A nagyrészt kis- és közepes méretű magyar vállalatok csak e két monopólium hegemóniája alatt tevékenykedhetnek egy nagyon korcs és korlátozott piac körülményei között.

Amikor tehát megértettem, hogy a bajok gyökere a pénzrendszerben, és az abban működő kamatmechanizmusban van, amely automatikusan eladósítja az államot, a vállalatokat és az állampolgárokat, akkor újabb kérdésekkel kellett szembesülnöm. Kié lesz ez a pénz? Miért kell feltétlenül működnie ennek a bizonyíthatóan hibás kamatrendszernek? Ha ez a pénzrendszer ennyire nyilvánvalóan rossz, és bizonyíthatóan van jobb, amelyet nemcsak elméletileg dolgoztak ki kiváló szakemberek, hanem már a gyakorlatban is többször sikeresen kipróbáltak, akkor miért pont ez a rossz pénzügyi rendszer terjedt el, vált általánossá világszinten a XX. században? Ha azt feltételezzük, hogy ez a bizonyíthatóan hibás pénzrendszer spontán módon, csakúgy magától globalizálódott, akkor válaszolnunk kell arra a kérdésre, hogy miért nem jött még rá erre az emberiség, de legalább is az erre hivatott pénzügyi, gazdasági szakemberek? Miért van az, hogy a pénzügyi rendszer működése nem közéleti vita tárgya, hogy nincsenek róla a tömegtájékoztatási intézményekben felvilágosító műsorok, és egyetlen választási küzdelemben sem volt eddig téma ez a fontos kérdés?

A magyar társadalom legsúlyosabb problémái a rendszerváltás veszteseinek a tömeges és példa nélkül álló elszegényedésére vezethetők vissza. A magyar társadalom mintegy 30 %-a nemzetközi mércével is igen szegény, és napi 2 dollárból kénytelen megélni. A napi 4 dollárból élő szegények száma is 50 % felett van. Ennek a szegénységnek az oka az a pénzrendszer, amelynek a működéséről nem vitatkoznak a pártok, amelyről nincsenek műsorok a rádiókban és a televíziókban, holott nincs ennél fontosabb kérdés. Gondoljunk csak arra a "bankár aritmetikára", hogy 1 milliárd dollár (felvett kölcsön) kivonva belőle 11 milliárd dollár (visszafizetett kamat) egyenlő 20 milliárd dollárral (a megmaradt adósság). És a folytatás: a magyar társadalom, és a magyar gazdaság egészét sújtó adósságtömeg, amelynek ki kell termelni az adósságszolgálati terheit, (törlesztés, kamat, profit és más hozam) folyamatosan nő és az 1989. évi 20 milliárd dollárról 2003-ra 55 milliárd dollárra (52 milliárd euróra) növekedett, annak ellenére, hogy az eladott nemzeti vagyonért befolyt deviza teljes összegét adósságszolgálatra fordították. Mivel az ország új urai a pénzrendszer segítségével vették el a közvagyont, és osztják el évről-évre maguk között a polgárok jövedelmét, ezért a pénzrendszer működésének kellene a legfontosabb közéleti vitatémának lennie, ha a pártok a valódi problémákkal foglalkoznának. Ma már bizonyítható, hogy a kamatszedő magánpénzrendszert, a vele együtt járó eladósodással és kamatfizetéssel együtt, a magánpénzrendszer közpénzrendszerré való visszaalakításával meg lehetne szüntetni.

E hibás pénzügyi rendszer elterjedését magyarázó, a főáramlatú tudományosságban egyeduralkodó "véletlen elméletet", azaz a pénzrendszer spontán belső fejlődésében való kötelező hitet, kétkedéssel kellett fogadnom. Több száz könyv áttanulmányozását követően el kellett fogadnom munkahipotézisként számos kutatónak azt a kiindulópontját, hogy ez a fajta kamatozó magánpénzrendszer nem önmagától alakult ki, és nem önmagától vált uralkodóvá a világon. Az a nemzetközi pénzügyi közösség, amelynek a magját a nagy nemzetközi pénzdinasztiák és befektető bankárok alkotják, tudatosan tervezte meg ezt a pénzrendszert és szervezetten gondoskodott annak világszintű elterjesztéséről. Így szembesültem azzal a problémával, hogy miként jött létre ez a nagyhatalmú nemzetközi pénzügyi közösség, mióta létezik, és hogy tett szert olyan hatalomra, hogy keresztül tudta vinni évszázadokon átívelő stratégiai elképzeléseit? Rendkívül nehéz volt nevet találni ennek a világunkat oly meghatározóan befolyásoló társadalmi, gazdasági, pénzügyi képződménynek. Válaszolni kellett olyan kérdésekre, hogy végül is konkrétan kikből áll ez a háttérhatalom? Vannak-e intézményei, és ha igen, akkor melyek azok, mikor jöttek létre, hogyan működnek, milyen módon koordinálják tevékenységüket, hogyan alakítják ki stratégiai elképzeléseiket, jelölik ki a konkrét célokat? Milyen eszközei és módszerei vannak ennek a háttérhatalomnak és hálózatának? Szociológiai szempontból meg lehet-e mondani tudományos megalapozottsággal, hogy hol van ez a csoport, kiket és miért lehet hozzájuk tartozónak minősíteni?

Megalapozott válaszokra törekedtem, de egyre inkább elbizonytalanodtam. Számos tudományág - államelmélet, politológia, közgazdaságtan, pénz- és kamatelmélet, szociológia, történelem, és még egy sor más fontos és nélkülözhetetlen segédtudomány - ismerete lenne szükséges ahhoz, hogy ezekre a nehéz kérdésekre elfogadható választ lehessen adni. Be kellett látnom, hogy egy személy - bármilyen lelkiismeretes is -, nem lehet a szakértője ennyiféle tudományágnak, és nem képes kielégítő válaszok nyújtására. Az Uzsoracivilizáció immáron három kötetet kitevő írásainak a szerzője is csak átlagismeretekkel rendelkező, ámbár kritikusan gondolkodó értelmiségi, aki tisztában van azzal, hogy válaszok helyett be kell érnie megalapozott és legitim kérdések feltételével. De még a megfelelő kérdések feltevéséhez is interdiszciplináris megközelítésre, több tudományág kategóriáinak és fogalmi-rendszerének az egyidejű igénybevételére van szüksége. A háttérhatalom olyan komplex jelenség, hogy már a rávonatkozó kérdések megfogalmazásánál is számos tudományágra kell támaszkodni. Az élet mindig is komplex volt, napjainkban pedig egyre összetettebbé válik. Megértése tehát csak interdiszciplináris módon lehetséges. Az egyes tudományágak ennek a komplex valóságnak csak az ilyen vagy olyan vonatkozásait ragadják meg. Az élet azonban akkor is összetett marad, ha egy-egy tudományág absztrakt módon csupán egyik vagy másik vonatkozását kutatja. A világunk irányításában vezető szerephez jutott nemzetközi pénzvilág és az általa működtetett hálózat megismeréséhez az egyes tudományágak által szétszedett, elkülönített vonatkozásokat újból össze kell rakni, egyesíteni, egymásra vetíteni, szinkronizálni, szintetizálni, mert csak így lehet ezt a komplex jelenséget optimálisabban megközelíteni, leírni, együtt látni, elemezni, kiértékelni, egyszóval: megérteni.

Az Uzsoracivilizáció három kötete sem adhat azonban kielégítő válaszokat korunk, és benne a magyar társadalom legégetőbb problémáira. Még akkor sem várhatunk e könyvektől áttörést, ha bizonyíthatóan van megoldás, pl., a magánpénzrendszer helyére vissza lehet állítani a közpénzrendszert. Tisztában vagyunk vele, hogy az új felismerések útja rögös, de különösen nehéz ez az út akkor, ha olyan felismeréseket, összefüggéseket, válaszokat kívánunk nyújtani, amelyek ellentétesek a fennálló uralmi rend integrált hatalmi elitjének, elsősorban a pénzvagyon felett rendelkező csoportjának az érdekeivel. Ha nem is érhető el átütő siker, a független értelmiséginek akkor is kötelessége, hogy kimondja azokat a felismeréseit, amelyeket legjobb meggyőződése, kutatómunkája és ismeretei alapján igaznak vél.

E sorok írója élete során soha semmilyen pártnak nem volt a tagja, és jelenleg sem az. Véleményformálásában nem vezette más szempont, mint az, hogy ismeretei szerint mit tart igaznak, és emberközpontú értékrendszere szerint igazságosnak? Nemcsak a párt hovatartozás, de egy állás betöltése is korlátozza a független véleményformálást. Aki állásban van, annak azon intézménynek a koordinátái között kell gondolkodnia, amelynek ő is része alkalmazottként. Nemcsak magyar, de világjelenség, hogy az egzisztenciális önállósággal nem rendelkező - alkalmazottként dolgozó - értelmiségi gyakran rákényszerül gondolkodásának a megerőszakolására, csupán azért, hogy megélhetését biztosító állását ne veszítse el. Az értelmiség nem rendelkezik hatalommal, csak a hatalommal rendelkezők számára nélkülözhetetlen ismeretekkel és tudással rendelkezik. Az igazi hatalom azé, akinek a magántulajdonában van a pénzrendszer, és ennek révén ellenőrzi a gazdasági életet, végső soron a politikai szférát is.

A rendszerváltás fonákságai sem minősíthetőek csak a magyar értelmiség kudarcának. Ugyanis nem a gondolatok minősége döntötte el a változások menetét. Az önálló, szabad értelmiségi hiánycikk, kevés van belőle, mivel a szabad véleményalkotáshoz és politikai akaratképzéshez önálló anyagi, pénzügyi bázisra, egzisztenciális függetlenségre van szükség. Az értelmiségi azonban arra kényszerül, hogy tudását, tehetségét árúba bocsássa a pénzoligarchia számára és ennyiben függő helyzetű, nem önálló tényező. Az a kevés értelmiségi, aki megengedheti magának, hogy intézményektől függetlenül kizárólag az általa megismert valóság tényeihez igazítsa nézeteit, viszont azért nem tud hatékonyan beleszólni a társadalom életébe, mivel az igaz ismeret attól még nem érvényesül automatikusan, hogy igaz. Az érvényesüléshez mindenekelőtt pénzre, megfelelő háttérerők támogatására, és a tömegtájékoztatási eszközök használatára van szükség. Ez pedig mind hiányzik a független értelmiségiek számára. Mégis kötelessége, hogy a maga számára szilárd erkölcsi orientációs keretet alakítson ki, és ennek megfelelően annak a közösségnek, családnak, nemzetnek, végső soron az emberiségnek a valódi szükségletei, érdekei, és értékei szerint gondolkodjék, amelynek maga is a része. Egy korszerűen felkészült, széles-látókörű értelmiségi közösséget vállal minden egyes emberrel. Mert minden egyes ember, család, nép és nemzet sorsa valahol az egész emberiség sorsához kötődik. A legfontosabb sorskérdés pedig az, hogy biztosítva legyen mindenki számára emberi lényegének, szellemi alkotó potenciáljának a kiteljesedése. Ez megköveteli az ember élettere kozmikus - transzcendens - dimenziónak a kiterjesztését is.

Eleinte magam is azt hittem a kezdő naivságával, hogy elég rájönni valami igazságra, elég megfogalmazni, kimondani, és akkor az illetékesek máris melléállnak, vagy legalább is érdemben megvitatják. Ma már magam is megmosolygom ezt a tévedésemet, Ugyanis tapasztalataim szerint a legfőbb illetékesek nagyon is ismerik ezeket az összefüggéseket, de ezen túlmenően még sok minden egyebet is tudnak. Tudják, hogy mindezt hogyan kell elhallgatni és elhallgattatni, kikerülni, lejáratni, a közgondolkodásból eltávolítani azért, hogy a fennálló rend zavartalanul működhessen úgy, ahogyan az ki lett alakítva. A hivatalban lévő értelmiségiek és a hivatásuknál fogva gondolkodók sajnos az igazságnak csak azt a részét mondhatják ki, használhatják, alkalmazhatják, amely hasznos annak az intézménynek, vagy rendnek a fenntartásában, amelynek a szolgálatában állnak. Vagyis az igazságnak csak a hasznos részét mondhatják ki, amely egyszerre igaz és egyszerre hasznos annak az intézménynek, amelyet szolgálnak. Ez az igazság azonban redukált, megcsonkított, korlátozott igazság.

Körülbelül ilyen igazságkeretek között mozoghat a nemzeti konzervatív és keresztény értékrendet követő kormányzat is, a nemzetközi pénzügyi közösség által meghúzott koordináták keretei között. Csak a hasznos igazat választhatja a teljes igazság helyett, mivel pragmatistaként, realistaként számolnia kell azzal, hogy mit vár el tőle a főhatalmat kézbentartó nemzetközi pénzügyi közösség. Az országot 2003-ban kormányzó koalíció egyértelműen a nemzetközi pénztőke kormánya. Kisebbik tagja a pénzvagyonosok közvetlen politikai képviselete és szócsöve Magyarországon. Nagyobbik pártja pedig a kommunista múltját túlbuzgó szervilizmussal feledtetni óhajtó újgazdag-réteg irányítása alatt áll, amelynek vezetői lihegve versengenek a pénztőke kegyeiért, miközben üres frázisokat puffogtatnak a nem-létező "jóléti-rendszerváltásról".

Az Uzsoracivilizáció három kötetében olvasható megállapítások, vélemények, vélekedések természetesen nem tekinthetők minden tekintetben kiforrott és tudományosan igazolt nézeteknek. De megalapozatlan, üres spekulációnak sem minősíthetőek. A szerző célja olyan összefüggések kutatása volt, amelyek elősegíthetik annak a világnak a jobb megértését, amelyben élünk. Az a nemzetközi pénzoligarchia, amely nem érdekelt abban, hogy a háttérhatalom működéséről a széles közvélemény ismeretekhez jusson, szokásos módon különböző címkékkel látja el az ilyen témájú írásokat, és mellőzi azt, hogy érdemben vitába szálljon velük. Kimutatja, hogy milyen politikai törekvések, mozgalmak foglalkoztak ezekkel a kérdésekkel, és ha ezeknek a mozgalmaknak a történelmi szerepe negatív volt, akkor a problémák felvetése illegitim, szélsőséges, és elitélendő.

Ezen írások szerzője természetesen nem polihisztor, és nem tudja minden állítását sokoldalúan bizonyítani, igazolni. A megismerés hosszú és rögös útja azonban a kérdések felvetésével kezdődik. Az új ismeretek megszerzésénél fontos szerepe lehet a valószínűségek, szükségszerűségek és lehetőségek rendszeres végiggondolásának is. Ha e könyv ellenérdekű olvasói kivetni valót találnak benne, akkor érdemi vita keretében tényekkel cáfolják meg állításait, illetve logikai eszközökkel bizonyítsák be az elvetendő hipotézisek tarthatatlanságát. Attól tartok, hogy e helyett a szokásos címkézés lesz e könyv szerzőjének is a sorsa. Magamat "bottal ütött kutatónak" tartom, nem pedig vátesznek, prófétának vagy Kasszandrának. A háttérhatalom kutatásának bonyolultsága kényszerített arra, hogy ebbe is, abba is belekontárkodjam. Megtiszteltetésnek venném, ha nálamnál felkészültebb tudós kutatók méltatnának arra, hogy érdemi vita keretében - címkézések, minősítgetések mellőzésével - megcáfoljanak. Ne arról szóljon tehát a vita, hogy én ki vagyok, milyen tulajdonságaim vannak, vagy hogy nézeteim milyen más nézetekhez hasonlíthatók, hanem arról szóljon a vita, hogy állításaim igazak-e, vagy nem igazak, megfelelnek-e a tényeknek, vagy nem felelnek meg a tényeknek, rosszul vagy jól értelmezik-e a bizonyítható tényeket? Az értelmezés úgy is szükségszerűen eltérő lesz. A vélemény mindig meghatározott érdekekhez, szükségletekhez és értékekhez kötődik, mivel az emberi társadalom különböző, sőt ellentétes érdekű alkotóelemekből tevődik össze. De csupán azért ne ítéljen el senki, mert ezek az írások az ő anyagi, pénzügyi, vagy hatalmi érdekeit esetleg sértik. Vagy ha azért ítél el, mert e nézetek sértik az ő érdekeit, akkor ezt mondja meg, és ne címkézéssel intézze el a dolgot.

Kutatásaim során arra a meggyőződésre jutottam, hogy a nemzetközi pénzvilág és irányító elitje, a nemzetközi pénz-oligarchia, nem etnikai képződmény, nem etnikailag épül fel hálózata és hierarchiája. Még akkor sem tekinthető etnikai jellegűnek, ha kutatói, bírálói közül sokan ezt így gondolják. A háttérhatalom magját a nemzetközi pénzügyi közösség alkotja, intézményrendszerét pedig az általa kiválasztott és nemzetközileg integrált - vegyes etnikumú - hatalmi elit működteti. Ez az egyik néphez sem kapcsolható, valamennyi néptől és nemzettől élesen elhatárolódó háttérhatalom kizárólag önmagához tartozik, és a saját pénzügyi, gazdasági és hatalmi érdekeit érvényesíti, nem pedig egy bizonyos népét vagy etnikumét. Globálissá növekedve önálló érdekcentrumot és erőközpontot képez, nemzetek felett álló világstratégiája pedig egyik nép érdekeit sem szolgálja valójában. Emiatt az álláspontom miatt már neveztek egy bizonyos etnikum "bérencének". Sajnálom. De a "marxista nacionalista" címkét is már rám aggatták. Sokan kérdezték azt is, hogy nem félek-e? Az ember azáltal bátor, hogy legyőzi félelmét. Úgy gondolom, hogy kötelességem felhívni honfitársaim figyelmét a sorsukat is érintő fontos társadalmi és pénzügyi összefüggésekre.

Az Uzsoracivilizáció harmadik kötetével, az előző kettőhöz hasonlóan, arról szeretném meggyőzni a tisztelt olvasót, hogy a jelenlegi kamatkapitalista pénzgazdasági rendszer sem örökérvényű. Ez a pénzgazdasági rendszer a benne működő kamatmechanizmus révén - tartós és növekvő kiegyensúlyozatlansága miatt - végső soron felbomlásra van ítélve. A világban meglévő jelenlegi status quo, amelyet a nemzetközi pénzügyi közösség alakított ki, nemcsak rendkívül aránytalan, de ingatag is. A világ lakóinak a fejlett ipari országokban élő 20 %-a fogyasztja el földünk erőforrásainak a 86 %-át, míg bolygónk többi lakójának jut az erőforrások 14 %-a. Ez az aránytalanság még növekszik is a pénzrendszerben működő kamatmechanizmus révén. Világunk tehát krízishelyzetben van, amikor is várható a pénzrendszer összeomlása, és új status quo kialakulása. Az új helyzetre azonban időben fel kell készülnünk. Az együttgondolkodást és a felkészülést kívánja az Uzsoracivilizáció harmadik kötete is elősegíteni.

Budapest, 2003. augusztus 20.

Drábik János


2003
Dr. Drábik János: Uzsoracivilizáció III.




Hátra Kezdőlap Előre