Trilateralizmus és az iraki háború

Első rész

A háttérhatalom terve a világ központi irányítására

A Háromoldalú Bizottság (Trilateral Commission) a világot irányító integrált hatalmi elit több évszázadra visszamenő ideológiai hagyományaiból és a hatalmi elit világstratégiájából született meg. Ennek a nemzetállamok feletti transznacionális állammá szerveződött háttérhatalomnak - és árnyék-kormányzatának - a központi intézményei a magánszemélyekből álló Council of Foreign Relations (CFR, Külkapcsolatok Tanácsa) New Yorkban, és a Royal Institute of International Affairs, (RIIA, Királyi Külügyi Intézet) Londonban. Ezek az ikreknek tekinthető testvérszervezetek továbbra is a háttérhatalom legfontosabb koordináló központjai. A CFR-t 1918-ban alapították. 1919. évi évkönyve szerint: "Ez az új elgondolások testülete. Megtervezi a kormánnyal és a fennálló nemzetközi szervezetekkel az együttműködést, hogy építő szellemű kapcsolatot alakítson ki közöttük."

A CFR-nek módjában volt bebizonyítania a második világháború során, hogy az "Új Elgondolások Testülete". Döntő szerepet játszott az Egyesült Államok háborús céljainak és stratégiájának meghatározásában, a második világháború utáni nemzetközi pénzügyi, gazdasági és politikai rend kialakításában, valamint az Egyesült Államok bel- és külpolitikájának az irányításában. A háború utáni időkben viszonylag könnyű volt létrehozni az építőszellemű együttműködést az érintett felek között. Nyugat-Európa és Japán romokban hevert. Az Egyesült Államok vitathatatlanul a legnagyobb gazdasági és politikai hatalomként került ki a világégésből. Amerika a Marshall-segély és más gazdasági és katonai program segítségével, továbbá az Észak-atlanti szerződés szervezetének, a NATO-nak, a létrehozásával helyreállította Nyugat-Európa és Japán gazdaságát, valamint katonai potenciálját. Ekkor már látta, hogy szüksége van hosszú távon megbízható kereskedelmi partnerekre, valamint olyan szövetségesekre, akik védelmet nyújtanak a kommunista fenyegetéssel szemben.

A bolsevikok hatalomra juttatását 1917-ben, és a kétpólusú társadalommal való kísérletezést Oroszországban a nemzetközi pénzügyi közösség tudatos stratégiájának tekinthetjük. A Szovjetunió azonban Sztálin hatalomra jutásával kicsúszott a háttérhatalom ellenőrzése alól, és ezért ellenféllé vált. A háttérhatalom legkomolyabb riválisának és ezért főellenségének számító Németország legyőzésében a nemzetközi pénzhatalom által irányított nyugati országok átmenetileg szövetségre léptek a sztálinista Szovjetunióval. De Sztálin és a nyugati pénzügyi hatalom között a második világháború után is fennmaradt a bizalmatlanság, és ez számos nemzetközi feszültség forrása lett. Tehát ennyiben nagyon is reális kommunista fenyegetésről beszélni, illetve Sztálin félelmei sem voltak teljesen alaptalanok, és nem lehet azokat csupán egy paranoiás diktátor téveszméinek tekinteni.

A második világháborút követően a nemzetközi pénzügyi közösség - amely 1913. óta már kézben tartotta az Egyesült Államok pénzrendszerét, amikor létrehozta a Federal Reserve System nevű 100%-san magántulajdonban lévő pénzkartellt - úgy döntött, hogy felállítja a Világbankot és a Nemzetközi Valutaalapot, és ezek tevékenységét megerősíti további nemzetközi szervezetek létrehozásával. Ezen intézményi rendszer képezte a háború utáni korszak nemzetközi kereskedelmi és pénzügyi rendjének a tartó oszlopait. Ezt hívták a Bretton Woods-i rendszernek, mert a New Hampshire tagállamban lévő Bretton Woods-ban döntöttek róla. A háborús szövetséges Szovjetunió és a Sztálin uralma alá került úgynevezett szocialista tömb országai azonban hamarosan kiestek ebből a rendszerből. Amikor nyilvánvalóvá lett, hogy ez a pénzgazdaság annak a háttérhatalomnak az uralmi érdekeit szolgálja, amely az Egyesült Államokat is ellenőrzi, és amely hatalmának világszintű kiterjesztésére törekszik, Sztálin félelemből és rivalizálásból ismét a konfrontációt választotta. Ezzel a Szovjetunió és birodalma ismét megfékezendő, veszélyes - legyőzendő - ellenféllé vált. De időközben megjelentek a nukleáris fegyverek, a világ belépett az atomkorszakba. A hidrogénbombák bevetésével már nem lehetett a háborút az "isteni rend láncszemének" tekinteni a földön. A megoldandó történelmi feladat - amivel a Nyugatnak és az őt irányító nemzetközi pénzhatalomnak meg kellett birkóznia - a kommunizmusnak, elsősorban az engedetlen Szovjetuniónak és birodalmának a háború nélküli legyőzése volt. Ehhez kellett a háttérhatalomnak és árnyék-kormányának megtalálnia a helyes stratégiát és a megfelelő eszközöket.

A háttérhatalom intézményrendszerének a CFR-hez hasonló fontos koordináló szervezete a Bilderberg-csoport. Ezt az elit testületet 1954-ben hozták létre, elsősorban a nemzetközi pénzügyi közösség európai képviselői. A Csoport tanácskozásain a legmagasabb szintű állami és politikai vezetők, valamint befolyásos pénzügyi, gazdasági és média hatalmasságok vettek részt Nyugat-Európából és Észak-Amerikából. A sokat hangoztatott kulcsszó ebben az időben az atlanticizmus, vagyis "euro-atlanti értékek és közös érdekek" hangoztatása volt. A trilateralizmus, vagyis a háromoldalúság ekkor azért nem volt napirenden, mivel Japán még nem került be az iparilag legfejlettebb nemzetek zárt és előkelő klubjába.

Belpolitikailag a kulcsszó a jóléti állam létrehozása volt, amely szorosan kötődött az adott tagállam belső rendje szilárdságához, és a nemzetközi viszonyok stabilitásához. Az Egyesült Államok látható politikai vezetői, (akik a háttérhatalom legfőbb irányítóihoz képest mindig csak a második és harmadik vonalhoz tartozónak tekinthetők, azaz a Fehér Ház és a Capitólium lakói) így Kennedy és Johnson elnök is, kemény harcot hirdettek a kommunizmus fékentartására és a kamatkapitalista rendszer világszintű elterjesztésére. Belpolitikában meghirdették a szegénység elleni harc jelszavát, amelyhez a háttérhatalom meg tudta szerezni a liberális erők, a nagy szakszervezetek, továbbá a vezető üzleti körök támogatását. Ennek a sokféle elemből álló ideológiai keveréknek volt a neve a "Cold War liberalism", vagyis a hidegháborús liberalizmus.

A nemzetközi pénzügyi közösség által anonim módon (rejtetten) tulajdonolt hazai és nemzetközi korporációk hatalmas profitokhoz juthattak a fegyverkezésből, valamint az egyre inkább birodalmi politikát folytató Egyesült Államok segélyezési programjaiból. Ezeket a jövedelmező állapotokat az amerikai fegyverek védelmezték. Az Egyesült Államokon belül a stabilitást részben a társadalmi jóléti programok kibővítésével, részben pedig a politikai és rendőri erőszak alkalmazásával tartották fenn. Itt megemlíthetjük a McCarthy-korszak túlzásait az 1950-es években, az FBI és a CIA lépéseit a pénzhatalom által veszélyesnek ítélt társadalmi mozgalmak felbomlasztására az 1960-as és 1970-es években, valamint a mexikói származású chicano-k, a feketebőrüek, a bennszülött amerikaiak és a portorikói származásúak elleni kemény rendőri intézkedéseket.
Az 1960-as évek második felében és az 1970-es évek elején megrendült a háború utáni gazdasági rend és a jóléti állam válságba került. A vietnami háború befejezése és az iráni sah bukása közötti időszakban az Egyesült Államokat több olyan sokkhatás érte, amely fokozatosan gyöngítette az Egyesült Államok globálissá növekedett hatalmát. Mindez fenyegette a háttérhatalom által 1945-ben létrehozott pénzügyi és gazdasági rendszer fennmaradását is. Széleskörű és harcias tiltakozási hullámok követték egymást, és a folyamatosan fenntartott politikai mozgósítás megrendítette a háttérhatalom struktúrája által irányított kormányzatokat. A munkások, diákok és földművesek mozgalmai például Franciaországban csaknem forradalomhoz vezettek 1968. májusában. Az 1968-as év egyébként is feszültséggel teli esztendőt jelentett Nyugat-Európa egésze számára, de az Egyesült Államok és Japán számára is. A háttérhatalom az általa megtervezett és végrehajtott Watergate-botrány segítségével eltávolította a hatalomból a számára már nem kívánatos elnököt, Nixont, aki több vonatkozásban sem teljesítette elvárásait. A tömegtájékoztatási eszközök hisztérikus kampánya eredményeként a Watergate-ügy a kormányzati csalás és erkölcstelenség példájaként volt tálalva. A háttérhatalom teoretikusai - a későbbi trilateralisták - ezt a demokrácia válságaként értelmezték.

A Vietnamból vesztesként történő kivonulás aláásta a bizalmat az Egyesült Államok globális rendfenntartó szerepében, amellyel gondoskodott a nemzetközi pénzhatalom által kialakított világrend fenntartásáról. A vietnami kudarc eredményeként az amerikai társadalom korlátozni igyekezett az Egyesült Államok közvetlen és titkos katonai akcióit, és az amerikai törvényhozás, a Kongresszus - legalább is szavakban - tett bizonyos lépéseket a birodalmi szerepkör és a birodalmi elnöki tevékenység korlátozására, valamint a CIA-nak, a titkos szervezeteket összehangoló központi hírszerző szolgálatnak, a fokozottabb ellenőrzésére. Az 1973-ban a Stockholm melletti Saltsjöbaden-ban tartott Bilderberg-tanácskozáson megtervezett nagyarányú olajáremelés, amelynek eredményeként négyszeresére emelkedtek 1974-ben az olajárak, sokkhatást váltott ki a világgazdaságban. A nyilvánosság előtt természetesen az arab olajtermelő országok és az OPEC szerepelt bűnbakként, valójában azonban a háttérhatalom jól átgondolt stratégiájának érvényesítéséről volt szó. Az akció melléktermékeként az OPEC is elért bizonyos sikereket. Ráébresztette az úgynevezett harmadik világhoz tartozó országokat arra, hogy milyen értékeket jelentenek a rendelkezésükre álló nyersanyagok, és hogy ezekből a nyersanyagokból nemcsak a világkereskedelem közvetítőinek a szerepét ellátó multinacionális korporációk húzhatnak hasznot. Az olajár megemelése egyben alkalmat adott az OPEC országoknak arra is, hogy felszólítsák a harmadik világ népeit egy "Új Nemzetközi Gazdasági Rend" létrehozására.

A második világháború után kialakított pénzügyi-gazdasági rendszer, amely a termelés elsőbbségén nyugvó közgazdaságból fokozatosan a forgalom, a fogyasztás és a pénzzel és az értékpapírokkal való spekuláció elsőbbségén nyugvó pénzgazdasággá - krematisztikává - alakult át, valójában már megrendült az olaj-sokk és a vietnami kudarc előtti időszakban is. Az új fenyegetés a stagfláció (vagyis amikor egyszerre kerül sor a reálgazdaság egyhelyben topogására és a pénzmennyiség fokozott növekedésére, az inflációra) megjelenése volt, amely kezelhetetlennek bizonyult az eddig ismert pénzügyi-gazdasági eszközökkel. Ez már vitathatatlanul a magánpénz-monopóliummal működtetett kamatkapitalista pénzgazdaság belső törvényszerűségeiből fakadó válság volt.

A kereskedelmi rivalizálás az Egyesült Államok, Japán és Nyugat-Európa között egyre éleződött. Japán és Nyugat-Németország úgy tűnt, hogy nemcsak az Egyesült Államok hegemóniáját, de az egész nemzetközi kamatkapitalista pénzgazdasági rendszert is fenyegeti. Az 1960-as évek közepén az addig meglévő amerikai kereskedelmi többlet fokozatosan leépült. 1971-re már deficites az Egyesült Államok külkereskedelme, és az ország többet importál, mint exportál. Óriási dollármennyiségek halmozódnak fel az Egyesült Államok határain kívül, és ezek a száz-milliárdok megrendítették a nemzetközi pénzügyi rendszert. Amikor a dollár 100 %-osan fedezetlen papírpénzé vált a nemzetközi pénzügyi közösség döntése nyomán, amelyet persze formálisan Nixon hozott és jelentett be, akkor ez a világpénz szerepét is betöltő FED-dollár (vagyis nem valódi amerikai állami valuta, hanem egy magánkartell magánbankjegye) a fokozott infláció és spekuláció miatt meggyengült a japán jenhez és az erős nyugatnémet márkához képest.

Nagyarányú nemzetközi gazdasági reformokra volt szükség. De még mielőtt a közösen kialkudott és konszenzussal elfogadott reformokra sor kerülhetett volna, megtörtént Nixonnak a már említett lépése, amikor is 1971. augusztus 15-én a nemzetközi pénzhatalom irányítóinak az utasítására egyoldalúan felmondta a már amúgy is megrendült Breton Woods-i rendszert. Nixon ekkor adminisztratív módszerekkel próbálta érvényesíteni az Egyesült Államok gazdasági fölényét, mégpedig igen erőteljes protekcionista politikával. Ennek a protekcionista politikának az volt a lényege, hogy megvédelmezze az Egyesült Államok belső gazdaságát egyrészt vámokkal, másrészt állami szubvenciók juttatásával azért, hogy az amerikai cégek visszaszerezzék versenyképességüket a nemzetközi kereskedelemben. A felhasznált eszközök importkvóták, vámtarifák, közvetlen állami támogatások voltak, vagyis megjelent a kamatkapitalista pénzgazdaságban a piacidegen eszközök egész tárháza. A valódi piacgazdasághoz ugyanis meg kellene szüntetni a magánpénz-monopólium rendszerét, és folyamatosan biztosítani kellene a gazdasági élet szereplői számára - elsősorban a termelő (fizikai) gazdaságban az értéket előállító vállalkozóknak - a gazdasági és pénzügyi esélyegyenlőséget, valamint a monopóliummentes gazdasági környezetet.

Nixon intézkedései, amelyeket tehát a Nemzetközi Pénzügyi Közösség legfelsőbb vezetőinek az utasításaira hajtott végre, természetesen ellentétesek voltak a szabadkereskedelem szabályaival, amelyeknek lényege a tőke, az áruk és a szolgáltatások minél szabadabb áramlása. A gazdasági nacionalizmusnak ez a fajta leplezetlen és nyers megnyilvánulása felidézte a kereskedelmi háború kibontakozását az úgynevezett szabad világ ipari hatalmai között és tulajdonképpen a nemzetközi háttérhatalom legfőbb vezetőit is elképzeléseik felülvizsgálatára kényszerítette. A Nemzetközi Pénzügyi Közösségnek azonban továbbra is a korlátlanul szabad nemzetközi kereskedelem fenntartása maradt a legfőbb célja és működési elve.

Ezek a fejlemények egybeestek a Kína felé történő nyitással. Nixon és a háttérhatalom frontemberének számító Kissinger, aki ekkor már nemcsak nemzetbiztonsági főtanácsadó, hanem külügyminiszter is volt, új szakaszt nyitott az Egyesült Államok és Kína kapcsolatában, és ezzel új viszonyokat hozott létre a három nagyhatalom: az Egyesült Államok, a Szovjetunió és Kína kapcsolatában. Nyugat-Európa üdvözölte a detente-nak (vagyis enyhülésnek) ezt a politikáját a Szovjetunió irányába, de ragaszkodott a különleges kapcsolat fenntartásához az Egyesült Államokkal. A Peking felé nyitás, valamint Kissinger titkos útja Kínába, továbbá Nixon 1972. februári látványos látogatása Pekingben azonban váratlanul érte a tájékoztatásból kihagyott Japánt.

A három ipari-világrégió együttműködésének kényszere

Így érkezünk el ahhoz a helyzethez, amikor a háttérhatalom legfőbb irányítói szükségesnek látják a Trilateral Commission, vagyis a Háromoldalú Bizottság létrehozását. Ennek hivatalosan is bejelentett célja az együttműködés gyakorlati elmélyítése a világ három vezető ipari régiója között azért, hogy elősegítse a kölcsönösen előnyös, vagyis egészséges versenyt a tőkés ipari hatalmak között. Ugyanakkor persze célja a közös front létrehozása a harmadik világgal és a Szovjetunióval szemben, továbbá a nemzetközi pénzügyi és gazdasági rend megújítása a globális pénzügyi és üzleti érdekeknek megfelelően. Természetesen nem maradhat el a Nemzetközi Pénzügyi Közösség és pénzuralmi rendszere szempontjából nélkülözhetetlen demokráciának a világszintű elterjesztése sem, hiszen ez teszi kormányozhatóbbá a világot a nemzetközi pénzügyi közösség és integrált elitje számára.

A Trilaterális Bizottság tagjai kezdettől fogva kiemelték, hogy a világgazdaság három fejlett régiója, úgymint az Egyesült Államok, Nyugat-Európa és Japán részesedik a legnagyobb arányban a világkereskedelemből és a világ pénzügyeiből, mivel ez a három régió állítja elő a világ gazdasági össztermékének a 2/3-át. A Háromoldalú Bizottság megalapítói és működtetői szerint ez a három régió marad a világgazdaság és a világ pénzügyeinek a legfontosabb központja, és rájuk hárul a világgazdaság menedzselése, pénzügyeinek irányítása, technológiájának folyamatos fejlesztése. Brzezinski szerint e három világrégió fokozatosan kooptálhatja a harmadik világ egyes országait, továbbá integrálhatja a Szovjetuniót, Kelet-Európát és Kínát. A Háromoldalú Bizottság megalakulásakor az előbb felsoroltakat a "dropouts" (a kimaradottak, a lemorzsolódottak) elnevezéssel illették. A Bizottság tagjai meg voltak győződve arról, hogy minden hatékony nemzetközi rendszernek szüksége van felügyelőre, azaz a felelősséget és az irányítást vállaló gyámra. A Háromoldalú Bizottság létrehozásakor úgy vélték, hogy Nyugat-Németországnak és Japánnak vállalnia kell ezt a felügyeleti szerepet az Egyesült Államokkal együtt, vagyis felfogásukban a trilateralizmus a kollektív vezetés egy formája, természetesen az Egyesült Államok szuper- felügyelete mellett. A cél a magánpénzrendszerrel működtetett kamatkapitalizmus erősítése, és a nemzetközi pénzoligarchia tulajdonában lévő korporációk gyors növekedésének a biztosítása volt.

A trilateralizmus, mint a kamatkapitalizmus ideológiája

A trilateralizmus ideológiaként a nemzetközi pénzügyi közösség és az integrált hatalmi elit közös szükségleteit, érdekeit és értékeit fogalmazta meg és érvényesítette. Ebben a pénzgazdasági világrendben a hatalom központja a magánellenőrzés alatt álló központi bankok és nemzetközi pénzintézetek hálózata, valamint a pénzvagyonnal rendelkező réteg tulajdonában lévő mintegy 400 globálisan működő korporáció. A globális korporációknak a tulajdonosai és menedzserei úgy tekintettek már ekkor is az egész világra, mint egy szuper-gyárra, mezőgazdasági üzemre, üzlethálózatra és játéktérre. A Háromoldalú Bizottság lényegében azért jött létre, hogy megerősítse, korszerűsítse a világgazdaság egészét, a pénzügyi rendszer és a korporációk tulajdonosainak az érdekei figyelembevételével. Ma már ismert tény, hogy a nemzetközi beruházó bankárok közössége által birtokolt globális cégek ellenőrzik a világ erőforrásainak a túlnyomó részét. Erre a világszintű gazdasági hatalomra a pénzrendszer magánmonopóliuma révén tettek szert. A magánpénzrendszer, az abban kialakult értékpapírpiacok, valamint pénzügyi spekulációs innovációk (mint a derivátumok és opciók, stb.) tették lehetővé a kamatautomatizmussal a pénzvagyon teljes uralomra jutását a termelő (fizikai) gazdaság felett. Mindennek eredményeként a termelőgazdaság világszinten monopolizálódott és ez a monopolhelyzet ma már kiterjed a nyersanyagellátásra, az energiaforrásokra és az élelmiszertermelésre is. Ezt kiegészíti az új technológia és a kutatás-fejlesztés monopolizálódása. Földünk számos országának a közgazdaságát megbénította, hogy a pénzgazdaság átvette az uralmat a termelőgazdaság felett. Ezért ma már a bankok irányítják a reálgazdaságban működő nagy világcégeket is.

A Háromoldalú Bizottságnak irányítói kezdettől fogva a pénzügyi és a gazdasági élet vezetői voltak. A kamatmechanizmus által diktált növekedési kényszer együttműködésre szorította őket. Biztosítaniuk kellett, hogy a világgazdaság működése a pénzvagyon tulajdonosok számára tartósan maximális profitot hozzon. A mozgékonyság, a mobilitás vált ezeknek a globális szintű vállalatbirodalmaknak a legjellemzőbb tulajdonságává. A pénztőke anonim módon, az értékpapírok tulajdonlása révén, birtokolja ezeket a világmonopóliumokat. A globális korporációk ott érzik jól magukat, ahol extraprofitot tudnak termelni, és azt folyamatosan tovább tudják adni - kamat és tőkejáradék formájában - a Nemzetközi Pénzügyi Közösségnek. Egy ilyen nemzetközi világcég azt szereti, ha az adott ország politikai elitje a kliense, kívánságait lesi és teljesíti, a munkaerő olcsó és fegyelmezett, a kormányzat nagy adókedvezményeket biztosít, és ahol nem kell sokat törődni a környezet erőforrásainak a fenntartásával. A kormányzatok lehetőleg minél kevesebb kötelező szabályt írjanak elő a számukra, ne legyen piaci verseny, könnyen és olcsón juthassanak helyi hitelekhez, továbbá biztosítva legyen a belső rend és politikai stabilitás.

Szoros összefüggés áll fenn a profithozam és a politikai elnyomás között. Ezek a kamatfizetésre és adósságszolgálatra beállított profittermelő világcégek csak akkor távoznak egy országból, ha magasabb béreket kell fizetniük, ha növekednek az adók, vagyis ha olyan kiadásokkal kell szembenézniük, amelyek veszélyeztetik a kamat és profitjáradék után is még fennmaradó globálisan versenyképes nyereségüket és önköltségüket. A trilateralista vezető személyiségek megnyilvánulásaiból tudjuk, hogy számukra a globális korporáció a leghatékonyabb eszköz a világ erőforrásainak a Nemzetközi Pénzügyi Közösség érdekei szempontjából történő hasznosítására. A profit-elv mindenek fölé került és ezért a hatékonyság lett az egyik legfontosabb cél. Azzal érvelnek, hogy az egyenlő esélyek elve csökkenti a hatékonyságot. Minél több az egyenlőség, annál kisebb a hatékonyság és fordítva. A profit törvénye egyszerű: a szerzés, a mohóság ösztönöz erőfeszítésre. Több erőfeszítés több terméket és szolgáltatást jelent. Mindez viszont növeli úgymond a "közjót". Ennek a kamatkapitalista pénzgazdasági-logikának az eredményeként a hatékonyság egyike azoknak az eszközöknek, amely által a pénzvagyont, a reálgazdasági vagyont és a hatalmat fokozottan központosítani lehet és kell.

A kamatkapitalizmus két mitizált téveszméje

Két mitizált téveszme is segít fenntartani a kamatkapitalista pénzgazdaság egyenlőtlenségét. Az egyik mítosz az esélyegyenlőség jövőben való érvényesülésének a téveszméje, amely elhiteti az emberekkel, hogy legalább gyermekeiknek lesz esélyük a boldogulásra. A másik téveszme, hogyha valaki gazdaságilag, pénzügyileg sikertelen, akkor az minden valószínűség szerint az ő személyes hibájára vezethető vissza. Azaz magát az áldozatot kell sikertelenségéért hibáztatni, nem pedig a pénzgazdasági rendszert, a benne működő magánpénz-monopóliumot és kamatmechanizmust, amely folyamatosan lehetővé teszi az értéktermelő munkát végzők jövedelmének elvonását a pénzvagyon tulajdonosok által.

Ezeket a nézeteket a tények cáfolják meg és minősítik téveszmévé. A számszerűsíthető adatok bizonyítják, hogy az Egyesült Államok, amely a világ legnagyobb gazdaságával és állítólag a bőség társadalmával rendelkezik, valójában a legszélsőségesebb vagyoni megoszlást hozta létre. Ma az amerikai lakosság 1/5-e hivatalosan is szegénynek minősül, és mintegy 30 millió amerikai él a szegénységi szint alatt. 1953-ban még a felnőtt amerikaiak 1,6 %-a birtokolta a magántulajdonban lévő vagyon 32 %-át. 1972-ben az amerikai társadalom leggazdagabb 1/5-e rendelkezett a nemzeti jövedelem 41,4 %-ával, miközben a legalsó 1/5 csak 5,4 %-ával. Ezek a szélsőséges vagyonmegoszlási arányok az idők folyamán fokozott mértékben romlottak, és a jövedelmi olló még inkább kitágult. Az olló szétnyílása ma is tart.

A "forgalom-fogyasztás-reklám" szentháromsága

A Háromoldalú Bizottság ideológusai szerint a forgalom és a fogyasztás a profit legfőbb forrása. Nyíltan is hirdetik, hogy a világot úgy kell átalakítani, hogy a fogyasztás szempontjából egységes és homogén régiónak lehessen tekinteni. A marketing, vagyis a reklámozás és eladás annak a művészete, hogyan lehet úgy újabb és újabb árukat és szolgáltatásokat eladni, hogy az emberek tudatának a folyamatos bombázásával, új, felesleges igényeket alakítunk ki bennük. Ez a média-agymosással végzett marketing és reklám már nem egyszerű üzleti fogás, hanem valójában a társadalom mélyreható átalakításának az eszköze. A globálisan uralkodóvá vált transznacionális vállalatbirodalmak nemcsak termékeket reklámoznak, hanem új értékrendszert és életstílust is globalizálnak, amely olyan fogyasztási szokásokban gyökerezik, amelyeket a háttérhatalom és a szolgálatában álló agytrösztök az Egyesült Államokban dolgoztak ki. A korporációk döntéshozói meg vannak róla győződve, hogy a fogyasztás - legyen akár a legalacsonyabb jövedelműekről és a legolcsóbb árucikkekről szó - enyhíti a pénzgazdaság által többszörösen is kizsákmányolt tömegekre nehezedő nyomást, amelyet el kell viselniük a munkahelyeken. Az ilyen fajta megtervezett kényszerfogyasztás egyszerre szolgálja a fennálló rend szilárdságát és a maximális hasznot.

Mindennek a fényében világos, hogy az egy központból irányított világkormányzat, valamint az egységes világpiac működtetése nem lehetséges a tömegtájékoztatási rendszer globális irányítása, és a Nemzetközi Pénzügyi Közösség általi tulajdonbavétele nélkül. Ma már ez a tulajdonbavétel megtörtént. A különböző hírügynökségek, reklámcégek, a tömegszórakoztató ipar és a manipulációs célú nevelési programok mind műholdas rendszerek útján érik el száz és százmilliók tudatát. Az emberi agy pedig azé, aki megműveli. A tömegtájékoztatás legfejlettebb elektronikus módszerekkel végrehajtott agymosásának nem képes a világ lakossága ellenállni.


2003
Dr. Drábik János: Uzsoracivilizáció III.
2. fejezet




Hátra Kezdőlap Előre