Trilateralizmus és az iraki háború

Az iraki háború előzményei

Már utaltunk rá, hogy a Háromoldalú Bizottság megalakulásakor, 1973-ban, a világot irányító elit másik nagyhatalmú testületének, a Bilderberg-csoportnak a saltsjöbadeni tanácskozásán (Stockholm mellett, a Wallenberg család birtokán) határozták el az olajárak négyszeresére való felemelését egy éven belül. A Bilderberg-csoportnak ez az 1973. májusában hozott döntése az olajárak felemeléséről ma sem eléggé ismert a közvélemény előtt. Még mindig azt terjeszti a háttérhatalom irányítása alatt álló tömegtájékoztatás, hogy a kőolaj világpiaci árát a kőolajtermelő és exportáló országok szervezete, az OPEC határozta el, mégpedig oly módon, hogy az áremelés érdekében szabályozták az egyes országok által exportálható kőolaj mennyiségét. Az OPEC korábban soha nem volt elég erős ahhoz, hogy ezeket a kvótákat érvényesíteni tudja.

A döntés előzményeihez tartozik az is, hogy az 1971-ben Nixon akkori amerikai elnök kemény intézkedéseket hozott az infláció állami beavatkozással történő megfékezése érdekében. A külföldről importált kőolaj és más energiahordozó szénhidrogének árát rendeletileg határozta meg. Ennek eredményeként a multinacionális kőolaj-finomító és importáló vállalatok megnövelték az Egyesült Államokba irányuló behozatalt, mivel az importált kőolajra nem vonatkozott az amerikai kormány által elrendelt árkorlátozás. Nixon árszabályozó intézkedéseit megelőzően az Egyesült Államok kőolaj szükségletének csak a 15 %-át importálta. Két éven belül ez az arány 15-ről 50 %-ra növekedett. A kereslet megnövekedése egyes szakértők szerint lehetővé tette az OPEC számára egyrészt a termelési kvóták megemelését, és egyidejűleg az árak növelését is.

A bővülő mennyiségű kőolaj, amely egyidejűleg magasabb áron lett értékesítve, jelentős többletjövedelemhez juttatta nemcsak az olajtermelő közel-keleti országokat, úgymint Szaúd-Arábiát, Kuvaitot, valamint Iránt, Irakot és Algériát, hanem nagymértékben növelte az olajfinomítást, szállítást és forgalmazást végző multinacionális vállalatok jövedelmét is. Az a Bilderberg-csoport, amely döntött az árak négyszeresére való felemeléséről azt is kikényszerítette, hogy a nyersolajat csak dollárért lehessen vásárolni, azaz angol fontért, német márkáért, francia frankért és japán jenért pedig ne. Az úgynevezett petrodollárok végül is a nagy amerikai és európai bankoknál kötöttek ki. Ily módon a Nemzetközi Pénzügyi Közösség, valamint a tulajdonában lévő nagy nemzetközi bankok és multinacionális cégek hatalmas extraprofithoz jutottak.

Az érem másik oldala az volt, hogy Ázsia és Latin-Amerika azon országai, amelyek nem rendelkeztek saját olajmezőkkel és kőolajfinomítókkal, óriási kölcsönöket voltak kénytelen felvenni olajimportjuk finanszírozására. A Nemzetközi Pénzügyi Közösség bankjainál felhalmozott petrodollár milliárdok kölcsönként Ázsia és Latin-Amerika országaiba vándoroltak, hogy ezek az országok ebből finanszírozhassák kőolaj importjukat. A Nemzetközi Pénzügyi Közösség egyrészt örült ennek a fejleménynek, másrészt aggodalommal töltötte el, hogy az olajimporttól függő országok egyre inkább eladósodnak és nem lesznek képesek a felvett hitelek adósságszolgálati terheinek a viselésére.

Az "Atlantic" című lapban 1977. júliusában ezzel kapcsolatban ezt írja Jeremiah Novak:

"A trilateralisták nem teljesen érdek nélkül fektettek hangsúlyt a nemzetközi gazdaság problémáira, mivel az olajválság számos fejlődő országot, amelyeknek a fizetőképessége nagyon is kétséges, arra kényszerített, hogy nagyarányú kölcsönöket vegyen fel. Ismert, hogy multinacionális magánbankok, különösen a Rockefeller irányítása alatt álló Chase Manhattan közel 52 milliárd dollár kölcsönt nyújtott a fejlődő országoknak. Az átszervezett Nemzetközi Valutaalap további hiteleket folyósít ezeknek az országoknak, és ezzel csökkenti a nagy magánbankokat terhelő kockázatot. Ez a javaslat a trilaterális terv sarokköve."

Szembekerülés az afro-ázsiai tömbbel

A Trilaterális Bizottság hirdetett célja volt a fejlett ipari országok közti együttműködés elmélyítése azért, hogy hatékonyabban tudjanak szembenézni az arab, az afrikai és az ázsiai országok kialakuló blokkjával, amely dominálta az ENSZ közgyűlését. Az afroázsiai államok tömbjének a létrejöttére az ENSZ alapokmányának fogalmazói - a Nemzetközi Pénzügyi Közösség legkiválóbb agytrösztjei - nem készültek fel. 1945-ben, amikor megalakult az Egyesült Nemzetek Szervezete, a legtöbb afrikai és ázsiai ország még brit vagy francia gyarmat volt. Ezekkel a gyarmatokkal, mint az ENSZ jövendőbeli tagállamaival, az ENSZ alapokmányának a fogalmazói nem számoltak.

A II. világháborút követően azonban Ázsia és Afrika országai egymás után nyerték el függetlenségüket. Ekkor a háttérhatalom mértékadó köreiben úgy vélték, hogy a továbbra is fennmaradó pénzügyi-gazdasági függőség arra kényszeríti a korábbi gyarmatokat, hogy politikailag is szorosan együttműködjenek egykori gyarmattartó anyaországaikkal. Ez a várakozás csak részben valósult meg, mivel a nemzeti függetlenség, az önrendelkezés iránti vágy, valamint a marxizmus ideológiai hatása számos afrikai és ázsiai ország új vezetőjét arra ösztönözte, hogy az Egyesült Államok és Európa vezető hatalmaival szemben egy tömbbe tömörüljenek. Az arab országok esetében ezt a folyamatot még az is erősítette, hogy az Egyesült Államok egyre inkább Izrael védő hatalmává vált. Az ENSZ közgyűlésében így a szavazó többség radikális arab, afrikai és ázsiai országokból tevődött össze. Ez azonban nem fenyegette Amerika, Európa és Japán elsőbbségét, mivel ezek a gazdag országok fedezték az ENSZ költségvetésének a túlnyomó részét. Ha a Trilaterális Bizottság országai megvonják a pénzügyi támogatásukat az ENSZ-től, akkor az gyakorlatilag működésképtelenné válik.

A trilateralisták azonban nem akarták feladni az általuk létrehozott Egyesült Nemzetek Szervezetét. Az iparilag fejlett országok pénzügyi, gazdasági és politikai elitje stabil beruházási környezetet akart, globális méretekben védelmezte magán-pénzmonopóliumát, valamint a fizikai gazdaságban szerzett vagyonát. Ezért kezdettől fogva korlátozta a függetlenné vált országok szuverenitását, elsősorban azért, hogy a reálgazdaság döntő mértékben az ő magántulajdona legyen, mentesülve minden államosítási törekvéstől, vagy más állami korlátozástól.

Ugyanakkor a Nemzetközi Pénzügyi Közösség - elsősorban a beruházó bankárok és a transznacionális vállalatbirodalmak - igen jelentős haszonhoz jutottak az ázsiai, afrikai és latin-amerikai országokkal folytatott üzleti, pénzügyi kapcsolataikból. A háttérhatalom integrált pénzügyi és korporációs elitjének fontos volt, hogy jó kapcsolatokat ápoljon ezen országok kormányaival, mivel jövedelmező szerződéseket köthetett velük. Az így folyósított hitelekhez meg tudták szerezni az államok hitelgaranciáit, és ez biztosította a bankokat a veszteségekkel szemben. További előnyt jelentett, hogy a nemzetközi bankok és a korporációk monopolhelyzethez tudtak jutni az adott országon belül, kizárva a versenyt és ezzel tovább tudták növelni profitjukat. A nemzetközi bankárok és multinacionális korporációk céljaik érdekében az ENSZ két pénzügyi intézményére - a Világbankra és a Nemzetközi Valutaalapra - támaszkodtak. De mint már utaltam rá, a saját kormányaikra is nyomást gyakoroltak, hogy az védelmezze meg külföldi befektetéseiket.

A globális háttérhatalom integrált hatalmi elitjének a politikusokból álló része más okból óhajtotta az Egyesült Nemzetek megerősítését. Az integrált hatalmi elit legláthatóbb részét a politikusok alkotják. Az uralkodó elit valamennyi csoportja hatalomra törekszik, de ez legjobban a politikusoknál látszik. A háttérhatalom legfontosabb bázisa a magánpénz-monopólium. Ennek révén ellenőrzi a pénzrendszert és a termelő-gazdaságot is. A politikai hatalmat az általa kiválasztott, felnevelt és pozícióba helyezett politikusok útján gyakorolja. Ezek a politikusok először természetesen saját országuk törvényhozói és végrehajtói intézményeit irányítják. Ahogyan azonban kifejlődnek a transznacionális - nemzetek feletti - politikai struktúrák, úgy a politikusok már birodalmi ambíciójukat is érvényesíteni kívánják.

1973-ban - a Trilaterális Bizottság megszületésének az évében - ért véget az Egyesült Államok vietnami háborúja. A háttérhatalomnak ez az Amerikával végrehajtatott akciója költséges hibának bizonyult. Az amerikai társadalom az értelmetlen és vereséggel végződő háború nyomán pacifistává vált, és erőteljesen ellenezte az újabb katonai beavatkozásokat. A pacifista közhangulat ellenére az amerikai demokrata párt elnökjelöltje 1976-ban az a Jimmy Carter lett, aki korábban támogatta a vietnami háborút. Nemzetbiztonsági főtanácsadójává pedig Zbigniew Brzezinskit nevezte ki, aki David Rockefeller megbízásából megszervezte a Trilaterális Bizottságot. Magát Jimmy Cartert is Zbigniew Brzezinski szervezte be 1973. nyarán ebbe a nagybefolyású testületbe. Az 1976-os elnökválasztási kampányban jóformán szó sem esett a Háromoldalú Bizottságról. Az elektronikus és nyomtatott tömegtájékoztatás hangadói nem tettek arról említést, hogy Carter elnök kormányában hányan vezető beosztású személy tartozik a David Rockefeller által kigondolt, és a Brzezinski által megszervezett Trilaterális Bizottsághoz. Ez csak 1980-ban lett választási téma, amikor Jimmy Carter sikertelenül tett kísérletet, hogy további négy évre a Fehér Ház lakója maradhasson.

Ronald Reagan és a Trilaterális Bizottság

1980-ban Reagan támogatói nemcsak a demokrata elnökjelölt Cartert támadták a Trilaterális Bizottsággal fenntartott szoros kapcsolata miatt, hanem a Köztársasági Párt színeiben ugyancsak az elnökjelöltségre pályázó idősebb George Busht is. Az amerikai polgárok ekkor Reagant választották, mert ígéretet tett az adók csökkentésére, a szövetségi kormányzat hatalmának a korlátozására és nem utolsó sorban azért, mert megígérte: véget vet annak, hogy a Nemzetközi Pénzügyi Közösség amerikai képviselete - azt Eastern Establishment (a keleti-parti hatalmi elit) - továbbra is egyeduralkodó maradjon. Az amerikaiak azonban hamar megtapasztalhatták, hogy ők ugyan Ronald Reagent választották, de alelnöke az az idősebb George Bush lett, aki a Trilaterális Bizottság képviselőjeként e Bizottság, valamint a CFR tagjaival töltötte fel Reagan elnök kormányzati apparátusát. Reagan közismert volt arról, hogy kommunistaellenes retorikája ellenére intervencionista külpolitikát folytatott. Így például jelentős hiteleket engedélyezett Ceausescu kommunista diktátor számára, hogy Románia két atomreaktort vásárolhasson. 1981-ben a Reagan-kormány nemzetvédelmi minisztere, Caspar Weinberger, pedig 20 milliárd dolláros hitelt ajánlott fel Pekingnek amerikai katonai felszerelések vásárlására.

Reagan szorosan együttműködött Szaúd-Arábiával, Kuvaittal és Egyiptommal. Az iráni-iraki háborúban pedig kormánya nyíltan Szaddam Husszeint támogatta. 1983. és 1989. között az Egyesült Államok minden héten szállítógéppel juttatott fegyvert Irakba - ingyenesen. Egyidejűleg Irak hatalmas mennyiségű fegyvert kapott a Szovjetuniótól, Franciaországtól, Kínától, Nagy-Britanniától, Németországtól, Ausztriától, Chilétől és Dél-Afrikától. Ezekért a fegyverekért Irak azokkal a dollár-milliárdokkal fizetett, amelyekkel Szaúd-Arábia és Kuvait kölcsönzött neki.

Felgyorsul Amerika eladósodása

Reagan elnöksége kezdetén az amerikai állam adóssága 980 milliárd dollár volt. Amikor távozott hivatalából 1989. Januárjában, ez az államadósság már 2600 milliárd dollárra emelkedett. Jelenleg az amerikai államadósság meghaladja a 6000 milliárd dollárt. Az eladósítás nem Reagan találmánya volt, hanem a Nemzetközi Pénzügyi Közösség e célra hozta létre 1913-ban a világ legnagyobb pénzügyi kartelljét, a magántulajdonban lévő Federal Reserve System-et, amely ellátja az Egyesült Államok központi bankjának a szerepkörét is. Reagan kormányzatának a túlköltekezése azonban azt eredményezte, hogy az amerikai pénzügyi rendszernek fedeznie kellett a több mint 200 milliárd dollárra rúgó költségvetési hiányt. Ennek a hatalmas deficitnek a pénzügyi fedezetét az biztosította, hogy Japán, a Német Szövetségi Köztársaság és Szaud-Arábia is hajlandó volt besegíteni a finanszírozásba. E külföldi finanszírozás következtében azonban az Egyesült Államok államkötvényei és kincstárjegyei jelentős részben külföldi tulajdonba kerültek.

Idősebb George Bush és az új világrend

Amikor a jelenlegi elnök apja, a Reagan kormányzatban 8 éven át alelnökként tevékenykedő idősebb George Bush került elnökként a Fehér Házba, soha nem látott mértékű eladósodással és folyamatos költségvetési hiánnyal kellett szembenéznie, mégpedig úgy, hogy annak jelentős részét most már külföldi beruházók finanszírozták. Ami a Közel-Keletet illeti, az iraki diktátornak, Szaddam Husszeinnek viszont szembesülnie kellett azzal, hogy óriási mértékben el van adósodva Szaúd-Arábiának és Kuvaitnak. Amikor Reagan 1981. januárjában átvette az elnökséget, azonnal megszüntette a kőolaj árellenőrzését. Az árak felszabadítása következtében jelentősen nőtt az Egyesült Államokon belül a kőolaj termelése, és ezzel mérséklődött a közel-keleti olajtól való amerikai függőség. Mindennek következtében a kőolaj világpiaci ára is csökkenni kezdett. A csökkenő árak pedig aláásták az OPEC által bevezetett szigorú szabályokat. Az egyes OPEC tagok a rájuk kiszabott kvótákat meghaladóan is termeltek és exportáltak kőolajat, hogy jövedelmüket szinten tartsák. Az alacsony olajárak keményen sújtották Irakot, mert egyrészt finanszíroznia kellett saját újjáépítését, másrészt törlesztenie kellett Szaúd-Arábiának és Kuvaitnak a tőlük kapott hiteleket. Ezért 1990. júliusában Szaddam Husszein követelte az OPEC tagállamoktól: csökkentsék termelésüket, hogy így magasabb áron értékesíthessék a világpiacon a kőolajat. Szaddam Husszein rá akarta venni Szaúd-Arábiát és Kuvaitot is Bagdad adósságainak az elengedésére. Szaddam Husszeinnek azonban egyetlen követelését sem teljesítették.

Miért támadta meg Irak Kuwaitot?

Erre a kérdésre rendszerint azzal a közhellyel válaszolnak, hogy Szaddam Husszein diktátor, aki Kuwait lerohanását már hónapokkal korábban tervbe vette. Ma már ismertek azok a hírszerzési adatok, amelyek arról tanúskodnak, hogy ilyen terv Kuwait lerohanására nem volt. Mint korábban is, az iraki diktátor ösztönösen "rögtönzött", egyik lépése határozta meg a másikat. Azaz az események hatására mindig "rádeterminálódott" az éppen aktuális döntéseire. Az a közhelyszerű magyarázat, hogy Irak valamennyi tárgyalási kísérlete csupán megtévesztési manőver volt, nem állja meg a kritikai elemzés próbáját. A leggyakrabban hangoztatott ok az, hogy Szaddam Husszein reménytelenül eladósodott Kuwaitnak és más országoknak. Ezért nem volt más választása, minthogy rátegye a kezét Kuwait olajvagyonára. Egy másik magyarázat szerint az 1991-es Öböl-háborúhoz Husszein hatalmi törekvései vezettek. Minthogy zsarnokról van szó, ezért számítani lehetett arra, hogy ha érdekei úgy kívánják, akkor lerohan egy országot. Utalnak arra is, hogy Szaddam Husszein Iránt is megtámadta, s ezért nincs sok meglepő abban, hogy egy másik szomszédjára is rátámadt.

Ami Irak 1980. szeptember 22-i támadását illeti Irán ellen, le kell szögezni, hogy nem egyedül Bagdad viseli érte a felelősséget. Az igazsághoz tartozik, hogy ezt a támadást - legalább is hallgatólagosan - az Egyesült Államok is támogatta. Irak villámháborús tervét a megdöntött iráni sah korábbi tábornokának a közreműködésével dolgozta ki. Arra számított, hogy az iraki invázió nyomán az iráni hadseregben meglévő és még mindig a sahhoz hű irániak is az irakiak mellé állnak. A támadás nyomán felkérték volna a korábban elmozdított iráni miniszterelnököt, Sapur Bachtiart, hogy alakítson ideiglenes kormányt. A korábbi iraki elnök, Abolhasszan Bani-Szadr, a háborút követően elmondotta, hogy ezt a tervet megbeszélték az amerikaiakkal, s ők hozzájárultak. Bani-Szadr azt is elmondotta, hogy 1980-ban kezébe került egy olyan hírszerzési jelentés, amely szerint Szaddam Husszein Jordániában találkozott Carter elnök nemzetbiztonsági tanácsadójával, Zbigniew Brzezinskivel.

Ezen túlmenően azt is figyelembe kell venni, hogy Irán támogatta a bagdadi kormánnyal szemben az iraki kurdokat. A tények tehát arra utalnak, hogy az 1991-es Öböl-háborúnak is - mint oly sok más történelmi eseménynek - számos oka volt. Természetesen hatalompolitikai célok is motiválták Szaddam Husszein döntését, aki a Perzsa-öböl térségében regionális vezető hatalommá akarta növelni Irakot. Ezt elősegítette volna az, ha villámháborús terve Iránnal szemben sikerül.

A konfliktus megértéséhez hozzá tartozik a határfolyót képező Shatt el Arab stratégiai fontossága. Ez a határfolyó mind Irak, mind Irán szempontjából kulcsfontosságú. A Shatt el Basra, amely a Shatt el Arabnak egy része, a Chor Abdulla-ba ömlik, amely viszont a Perzsa-Arab-öbölbe torkollik. Ennek a torkolatnak a közelében található a két kuwaiti sziget Bubiyan és Warba. Az iraki hajóknak, amelyek a Chor Abdullán keresztül a Perzsa-öbölbe tartanak, kuwaiti felségvizeken kell áthajózniuk. Ezek a hajók e két szigetről igen könnyen ellenőrizhetők és feltartóztathatók. Ezen túlmenően a Shatt el Arabon van az egyetlen iraki kikötő a Perzsa-öböl partján. Az iraki-kuwaiti háború egyik oka tehát a szabad hajózást biztosító két sziget körüli vita volt. Bagdad e két szigetet sikertelenül próbálta Kuvaittól bérbe venni. Egy másik konfliktus-forrás a rendezetlen határ volt Irak és Kuwait között. A Rumailah-olajmező 4/5-e Irakhoz tartozik, 1/5-e pedig Kuwaithoz. A bagdadi kormányzat rossz gazdasági helyzete csupán harmadikként járult hozzá a háborúhoz vezető okokhoz.

A felsoroltakon kívül azt is figyelembe kell venni, hogy a kuwaitiak nem voltak hajlandók kompromisszumok elfogadására, és arrogáns magatartást tanúsítottak Bagdaddal szemben. Irak több kísérlet is tett a konfliktus megoldására, de ezt Kuwait a leghajthatatlanabb módon elutasította.

Fontossága miatt arra is utalni kell, hogy az Egyesült Államok milyen magatartást tanúsított. Amerikai részről a válság egész ideje alatt azt a benyomást keltették, hogy lényegében egyetértenek az iraki magatartással. Ezzel hallgatólagosan elősegítették, hogy Irak végül is bevonuljon Kuvaitba. Az Egyesült Államok kongresszusi bizottsága, amely vizsgálatot folytatott az iraki invázió ügyében, a következő eredményre jutott:

"Az irakiak a jelek szerint arra számítottak, hogy Kuwait elfoglalásával felhívják a világ figyelmét, hogy javítsanak gazdasági tárgyalási pozíciójukon, s végül is diplomáciai megoldást érhessenek el. Ilyen diplomáciai megoldás, mely az Egyesült Államok érdekeit is kielégítené, csak az inváziót követően lenne lehetséges."

April Glaspie amerikai nagykövet és Szaddam Husszein tárgyalásai

Nézzük meg közelebbről, hogy mit mondott az amerikai nagykövet-asszony a bagdadi diktátornak. 1990. szeptemberében Szaddam Husszein átadott a nyugati sajtó képviselőinek egy jegyzőkönyvet, amely a Glaspie-vel folytatott 1990. július 25-i beszélgetés leírt változata volt. A dokumentumból kiderül, hogy a nagykövet azt közölte Szaddam Husszeinnel, hogy az Egyesült Államoknak nincs szándékában állást foglalni Irak és Kuwait vitájában, vagy más "arab-arab" kérdésben. A beszélgetés hangneme békülékeny volt, és azt a benyomást kelthette az iraki vezetőben, hogy az Egyesült Államok nem avatkozna be, ha bevonulna Kuwaitba. Az Egyesült Államok Külügyminisztériuma nem foglalt állást ezzel a dokumentummal kapcsolatosan. 1991. márciusában azonban April Glaspie nagykövetet a Kongresszus illetékes bizottsága meghallgatta. A nagykövetasszony a szóban forgó dokumentummal kapcsolatosan csak annyit közölt, hogy az koholmány, amelyet dezinformációs célból készítettek. Azt is hozzátette: a tárgyalás jegyzőkönyvéből kihagyták, hogy ő mennyire kemény hangot használt és szavait kiforgatták.

Csak tűnődhetünk azon, hogy az amerikai kormányzatnak miért volt szüksége hét hónapra ahhoz, hogy a szóban forgó nagyon is fontos tartalmú dokumentummal kapcsolatban April Glaspie-t meghallgassák. A State Department azzal védekezett, hogy rendkívül kényes tárgyalások voltak folyamatban, és ezért nem volt kívánatos a nagykövetasszony meghallgatása. Amikor az amerikai szenátus és a képviselőház kérte a külügyminisztériumtól azoknak a táviratoknak a szövegét, amelyeket Glaspie július 25-i tanácskozása után továbbított, az akkori külügyminiszter, James Baker, először elutasította a törvényhozóknak ezt a kérését. Arra hivatkozott, hogy ezzel megszegi a diplomáciai táviratok titkosságára vonatkozó előírásokat. Egy ilyen eljárás arra késztetné a külföldi országok vezetőit, hogy csak vonakodva és megszűrve beszéljenek az Egyesült Államok nagyköveteivel.

1991. márciusában a Kongresszus előtti tanúvallomásában Glaspie azt állította, hogy ő ismételten figyelmeztette Szaddam Husszeint: ne nyúljon erőszakhoz a kuwaitihoz hasonló határviszály megoldása végett. Az iraki vezető nem vette figyelembe ezeket a figyelmeztetéseket és túlságosan korlátolt volt ahhoz, hogy megértse, miként reagál majd az Egyesült Államok. (New York Times 1991. évi március 21. száma)

1991. júliusában, amikor a táviratokat végül is átadták, a szenátorok megállapították: lényeges eltérések állapíthatók meg azok tartalma és a nagykövet állításai között. A szenátus külügyi bizottságának elnöke, Claibourn Pell szenátor, ezt külön is hangsúlyozta. Egy másik szenátor, Alan Cranston pedig azt mondotta, hogy Glaspie szándékosan félrevezette a Kongresszust a Perzsa-öbölbeli tragédiában játszott szerepét illetően. (New York Times 1991. évi július 12. száma) A táviratokból egyértelműen kiderült, hogy a nagykövetasszony hazudott, feltehetően azért, hogy megvédje Baker külügyminisztert és Bush elnököt.

Mi volt az 1991-es Öböl-háború igazi célja?

Számos kutató úgy látja, hogy a Sivatagi Vihar hadművelet igazi célja nem Kuwait megszállásának a beszüntetése volt. Az igazi célpontot Szaúd-Arábia képezte. Az amerikai legfelső vezetés 200 milliárd dollárt invesztált a CENTCOM nevű programba, amely program különleges módon alkalmazta a közel-keleti térség egészére a legmodernebb kommunikációs és légvédelmi rendszereket, a legfejlettebb infrastruktúrával és fegyverzettel. Frank Carlucci - az első Bush kormányzat nemzetbiztonsági tanácsadója - szerint a Pentagon azért hozta létre a CENTCOM-ot, ezt az elkülönített és önállóan is működőképes rendszert, hogy az egész térséget az Egyesült Államok katonailag ellenőrizhesse. Ezért ez a program rendkívül fontos volt a titkos amerikai-szaúdi kapcsolat szempontjából is, amely a Reagan és a Bush kormányzat egyik prioritása volt. A CENTCOM rendszer biztosította az irányító, ellenőrző, a kommunikációs és a hírszerzési kapacitást. A rendszer képes az összes adat felhasználásával történő pontos helyzetfelmérésre. A Szaúd-Arábiában felépített támaszpont rendszerek nélkül a CENTCOM nem működtethető. De legalább ilyen fontos a rendszer szempontjából azoknak az amerikai szakembereknek a jelenléte, akik kellő felkészültséggel rendelkeznek e szupermodern technika kezeléséhez. A CENTCOM tehát az előfeltétele volt a Sivatagi Vihar hadműveletnek, és e nélkül a rendszer nélkül az Öböl-háború lényegesen hosszabb ideig tartott volna, és sokkal több anyagi és emberáldozatot követelt volna meg. Felmerül a kérdés, hogy miután közel 8 éven át támogatta a hivatalos Washington Szaddam Husszeint, végül is az idősebb George Bush kormányzata miért indított háborút korábbi védence ellen? S ha már megindította, miért nem fejezte be? Miért kellett 1991-ben Schwarzkopf tábornok csapatainak dolga végezetlenül visszavonulniuk Bagdad alól? Miért hagyták tovább szenvedni az iraki népet, ahelyett, hogy már akkor megdöntötték volna Szaddam Husszeint demokratikus rendszert bevezetve a diktatúra helyére?

A háttérhatalom irányítása alatt álló tömegtájékoztatás arról próbálta meggyőzni az amerikaiakat, hogy az Egyesült Államok az agresszor megfékezésére, Szaúd-Arábia megvédelmezésére, és Kuwait felszabadítására ment háborúzni a Perzsa-öbölbe. Az egész ügy úgy volt beállítva, hogy nemzetközi jogilag is megalapozott erkölcsi kérdésről van szó. Amerika a szabadság és a demokrácia élharcosa, és kész arra, hogy áldozatokat hozzon demokratikus eszméinek a védelmében. Az események menete azonban elgyöngíti ezeket a fennkölt szólamokat.

Az egyik valódi ok az volt, hogy a Bush kormányzatnak szüksége volt amerikai csapatok állomásoztatására Szaúd-Arábiában, hogy működtetni tudja a 200 milliárd dollárért létrehozott hipermodern védelmi rendszerét. Ez a regionális rendszer szerves részét képezi a világ globális katonai ellenőrzésének. Túlságosan értékes volt ahhoz, hogy a szaúdiak kezébe, és az ő kizárólagos ellenőrzésük alá kerüljön.

Szaúd-Arábia vezetői azért voltak hajlandók együttműködni az Egyesült Államokkal, mert rendkívül aggasztotta őket az a lehetőség, hogy esetleg a siita fundamentalista irániak jutnak regionális vezető szerephez, és ezáltal Szaúd-Arábia is az iszlám fundamentalizmus uralma alá kerülhet. Nagyon fontos szempont az is, hogy a térség két regionális hatalmi státuszra törekvő országa Irán és Irak közel egy évtizedig egymással háborúzott, és így kölcsönösen semlegesítette egymást. Amikor azonban a két ország háborúja békekötés nélkül véget ért, akkor Irak vált a veszélyesebb ellenféllé.

A "Sivatagi Vihar" okai

Az első Bush kormányzatnak tehát számos oka volt arra, hogy az Öböl-háborút megindítsa. A Sivatagi Vihar hadművelet mögött álló okokat így foglalhatjuk össze:

- Irak növekvő katonai hatalmának a megsemmisítése azért, hogy az amerikaiak által uralt Perzsa-öböl térséget ne tudja meghatározó módon befolyásolni.

- A Perzsa-öböl térségében található kőolaj ellenőrzés alá vétele azért, hogy az Egyesült Államok (pontosabban az Egyesült Államokat irányító nemzetközi pénzhatalom) diktálhassa a kőolaj világpiaci árát és ne az Öböl-menti államok. A kőolaj ellenőrzése lehetővé teszi a legfőbb gazdasági riválisok, az EU-ba integrált Németország és az ázsiai ipari óriás Japán, fokozottabb ellenőrzését. Japán kőolajszükségletének 90 %-át, Németország pedig a 75 %-át a Közel-Keletről szerzi be.

- Izrael aktív támogatása, amely elől egyetlen amerikai kormányzat sem térhet ki, az Izrael-barát amerikai lobby meghatározó befolyása miatt. Valamennyi elnök és törvényhozó rá van utalva a választások során az izraeli lobby pénzügyi és politikai támogatására. Izrael mindig is rivalizált Irakkal azért, hogy ki legyen a térség első számú katonai hatalma.

- A Sivatagi Vihar egyben megmutatta mekkora katonai hatalom az Egyesült Államok, és ez elrettentette a többi országot a régióban attól, hogy szembeszálljanak az Egyesült Államok, és az őt irányító nemzetközi pénzhatalom céljaival és jövőbeni terveivel.

- A Sivatagi Vihar lehetővé tette amerikai támaszpontok létrehozásával olyan geostratégiai helyzet kialakítását, amely még szorosabban az Egyesült Államokhoz kapcsolta Szaúd-Arábiát, Bahreint, az Egyesült Arab Emirátusokat és Egyiptomot.

- Az Öböl-háború leckét adott az iszlám és arab tömegeknek, hogy fundamentalista törekvéseiket tartsák távol a Perzsa-öböl térségétől.

- Lehetővé vált az Öböl-háború során olyan fegyverek kipróbálása, mint a Tomahawk Cruise rakéták, az F-117 lopakodó bombázók, és a rakéták elhárítására alkalmas Patriot rakéták. Ily módon bizonyítani lehetett: az amerikai fegyverek messze hatékonyabbak a korábbi szovjet fegyvereknél. Arra is vannak adatok, hogy amerikai részről az iraki katonákon kipróbálták a tudat befolyására alkalmas legújabb fegyvereket. Állítólag ezzel érték el, hogy az iraki katonák biztonságos bunkereikből előjöjjenek.

- Az Öböl-háború elősegítette az ENSZ felett gyakorolt amerikai hegemónia megerősítését. Az ENSZ az Öböl-háborúban teljes mértékben az amerikai érdekeket támogatta.

- Lehetővé vált Kuwaitban az erősen nyugatbarát uralkodóház és feudális arisztokrácia hatalmának a helyreállítása. A kuwaiti emír és uralkodó klánja hatalmas összegeket ruházott be a nyugati országokban, tehát hatalmon tartásuk elsőrendű nyugati érdek volt.

- Az Öböl-háború lehetővé tette, hogy az amerikai fegyverkezési ipar ismét lélegzethez jusson. Ezt az iparágat igen hátrányosan érintették a hidegháború befejeződésének a következményei, különösen a hadikiadások nagyarányú csökkentése. A Sivatagi Vihar eredményeként viszont számítani lehetett arra, hogy az Öböl-térségében fekvő országok is milliárdos nagyságrendben vásárolnak majd amerikai fegyvereket.

- Az Öböl-háború hatékonyan hozzájárult ahhoz, hogy a kibontakozó gazdasági visszaesésről és a növekvő szociális feszültségekről elterelje a figyelmet Amerikában. Az első Bush kormányzatnak ez a terve jól működött, mert megfelelő háborús propagandával sikerült az idősebb George Bush mögé felsorakoztatnia az amerikaiak 91 %-ának a támogatását.

- A győzelmes Sivatagi Vihar egyben az új világrend bejelentésére is jó alkalmat nyújtott. Lehetővé tette annak egyértelművé tételét, hogy a kétsarkú, bipoláris világnak vége, és helyébe az egyetlen hatalmi központból irányított világ lépett.

- A nagy technikai fölényt felmutató Sivatagi Vihar hadművelet hozzájárult az amerikai társadalmat gyötrő úgynevezett Vietnam-szindróma, vagyis a vietnami háborúban elszenvedett vereség lelki következményeinek a felszámolásához. Ezáltal az amerikai hadsereg ismét szalonképes lett a lakosság széles köreiben. Bush elnök köszönetét fejezte ki a katonáknak, amiért elűzték a bénító "Vietnam-kísértetet".

- Az Öböl-háború lehetővé tette igen jövedelmező szerződések megkötését Kuwait újjáépítésére. Az erre fordított 200 milliárd dollár 80 %-át amerikai vállalatok kapták.

- Az Öböl-háború elősegítette a hidegháború befejezésének a kiaknázását. A hidegháború következtében a Szovjetunió katonailag és gazdaságilag egyaránt válságba került. A Szovjetunió korábban Irak védőhatalma volt és egyben Bagdad legfőbb fegyverszállítója. Az Öböl-válság kitörésekor azonban már nem volt abban a helyzetben, hogy korábbi szövetségesét megvédje.

- Az arrogáns, önfejű Szaddam Husszein megalázása is fontos cél volt. A Szaddam Husszeinnek szánt csapások mindazokat figyelmeztették, akik az arab országokban, vagy a harmadik világban hajlamosak lennének az iraki diktátoréhoz hasonló magatartás tanúsítására. Az üzenet így szólt: az új világrendben minden politikusnak, aki makacsul ellenáll, számolnia kell az új rend vezető hatalmának a kemény ellenlépéseivel.

- Washington arab szövetségesei számára az Öböl-háború azt az üzenetet közvetítette, hogy válság esetén olyan ország feudális urai, mint Szaúd-Arábia, számíthatnak az Egyesült Államokra.

- Az Öböl-háború lehetővé tette azt a szokatlan fejleményt is, hogy arabok harcoljanak arabok ellen. Ez gyengítette az arabok közti szolidaritást, és az újkori történelemben ez volt az első eset, hogy arab nemzetek egymás ellen harcoltak. Az Öböl-háborúig a sémita arabok csak a mohamedán - de nem arab - Irán ellen viseltek háborút, illetve Izrael ellen, amely ugyan sémita, de nem mohamedán.

- Az Öböl-háború lehetővé tette az Egyesült Államok számára, hogy világrendőri szerepkört töltsön be és ezzel gyakorlatilag is érvényesítse világszintű hegemóniáját. Ennek üzenete elsősorban a lehetséges riválisoknak - Kínának, az Európai Uniónak és egy esetleg újból megerősödő Oroszországnak - volt címezve.

- Az Öböl-háború az utána bevezetett nemzetközi szankciókkal lehetővé tette Irak, és az iraki nép tartós nyomás alá helyezését. Ezzel Irak meggyöngült állapotba került. Folyamatosan rá lett utalva a nyugati hitelekre és ez által könnyebben ellenőrizhetővé vált kívülről. Az Egyesült Államokat irányító hatalmi elit ekkor már számításba vette az iraki rendszer egészének a lecserélését egy őt kiszolgáló kliensrendszerre.

- Az egy központból működő világkormányzat - a World Governance - program befejezését is meggyorsította a Sivatagi Vihar. Az új világrend lényege a világ egy központból történő kormányzása formálisan vagy informálisan. Egy ilyen globális kormányzat szavatolja a háttérhatalom érdekeit érvényesítő amerikai hatalmi elit számára a világpiacokhoz való korlátlan hozzájutást. Egy ilyen egy központból irányított világ lehetővé teszi a nemzetközi főhatalmat gyakorló pénzügyi közösség számára a világgazdaság irányításának monopolizálását. Az egy központból kormányozott világban már nem védekezhetnek az egyes államok nemzeti szuverenitásuk segítségével a Nemzetközi Pénzügyi Közösség döntéseivel szemben.

A 2003. évi iraki háború előzményei

Az Irak elleni második háborút megelőzték az afganisztáni események. Az afganisztáni rendszerváltás kikényszerítésének hivatkozási alapja a 2001. szeptember 11-i tragikus események voltak. Az afganisztáni kliensrendszer hatalomra segítésével a világot irányító háttérhatalom három fontos célját akarta elérni. Egyrészt szoros ellenőrzése alá kívánta venni az ország pénzrendszerét, az afganisztáni kábítószer termelést és kereskedelmet, valamint a közép-ázsiai országok nyersanyagkincseinek a kihasználását az Afganisztánon keresztül vezető legrövidebb útvonalon keresztül. A nemzetközi pénzügyi közösség Afganisztán pénzrendszerét és központi bankját, a CIA az ópium termelését és forgalmazását, a nagy olajcégek pedig az olajvezeték megépítéséhez szükséges területet kívánták az ellenőrzésük alá venni.

Már utaltunk rá, hogy az Egyesült Államok - ha akarta volna - már az első Öböl-háborúban megdönthette volna Szaddam Husszeinnek, ennek a kétségtelenül ellenszenves diktátornak az uralmát. Szaddam Husszein és zsarnoki rendszere rendkívül sok bűncselekményt követett el nemcsak szomszédaival szemben, de saját népe ellen is. Nem lehetett reálisan arra számítani, hogy a bagdadi zsarnokot majd a saját népe kergeti el. Egy önkényuralmi rendszert és egy Szaddam típusú diktátort nem lehet demokratikus eszközökkel megdönteni. Külső segítség nélkül, erő alkalmazás nélkül, szinte lehetetlen.

A második iraki háború okai

Donald Rumsfeld amerikai nemzetvédelmi miniszter a leghatározottabban tagadta, hogy a kőolajnak bármi köze is lenne a Szaddam Husszein elleni amerikai fellépéshez. Az amerikai Institute for Policy Studies (a Politikai Tanulmányok Intézete) 2003. áprilisában közzétett egy tanulmányt, amely titkos diplomáciai táviratokon alapult, és csak nemrég mentesült a titkosítás alól az Egyesült Államok levéltárában, a National Archives-ban. A hivatkozott tanulmány a Bechtel Corporation nevű világcég belső információs anyagaira is támaszkodik. A tanulmány fő mondanivalója az, hogy a kőolaj játszotta döntő szerepet az Irak elleni kampányban. A kutatások feltárják, hogy milyen bensőséges kapcsolat volt a Bechtel Corporation legfőbb vezetői és az amerikai kormánynak az iraki politikát alakító, meghatározó személyiségei között. Eszerint olyan döntési helyzetben lévő személyek, mint Donald Rumsfeld, valamint Richard Cheney alelnök és a korábbi Reagan kormányzat olyan más vezető személyiségei, mint Roger Robinson, William B. Clark és Robert McFarlane, erősen érdekeltek voltak és tevékenyen részt vettek minden olyan ügyben, amely az iraki kőolajjal függött össze.

Az egyik dokumentumból kiderül: a Reagan kormányzat vezető tisztségviselőinek egy része komoly erőfeszítéseket tett az 1980-as évek közepén azért, hogy megszerezzék Szaddam Husszein jóváhagyását egy olajvezetők megépítéséhez. Ez a tervezett kőolajvezeték az Eufrátesz olajmezőitől haladt volna Dél-Irak irányába a Jordán nyugati partján, egészen az Akabai-öbölig, és kétmilliárd dolláros üzletet jelentett volna a Bechtel számára. Ebben a meggyőzési akcióban Rumsfeld volt a kulcsszereplő, aki ekkor a Searle Drugs gyógyszeripari óriásnak volt az elnöke.

Igen sokatmondó egy másik, 1983-ból származó emlékeztető, amelynek a tárgya Rumsfeld útja Irakba. Mint a Fehér Ház különleges felhatalmazású békekövete, állítólag azt a feladatot kapta, hogy tárgyaljon Szaddam Husszeinnel és külügyminiszterével, Tarik Azizzal, az Irán és az Irak közt folyó véres háborúról. A washingtoni Nemzeti Levéltár által most kutathatóvá tett dokumentum arról tanúskodik, hogy Rumsfeld egyáltalán nem a háborúról tárgyalt az iraki vezetőkkel, hanem a Bechtel világcég által javasolt - az Akabai-öbölhöz vezető - kőolajvezetékről. Rumsfeld az akkori külügyminiszternek, George Schultznak, tett jelentést, és ebben hosszan taglalja: mit tárgyalt meg ezzel kapcsolatosan Szaddam Husszeinnel? Egy szó említést sem tesz arról, hogy más témákat is érintettek volna, így például azt, hogy Husszein iraki állampolgárok ellen is vegyi fegyvereket vetett be. Schultzról azt kell tudni, hogy korábban ő volt a Bechtel elnöke. Cheney jelenlegi alelnök, aki Reagan elnök kormányában egy ideig nemzetvédelmi miniszter volt, ugyancsak fontos szerepet töltött be a tervezett olajvezetékről folyó tárgyalásokon. Azt sem szabad mellőzni, hogy a Bechtel cég ma is kulcsszerepet játszik a jövedelmező iraki újjáépítésben.

A jelenlegi iraki háború megítélésénél nem kerülhető meg az, hogy milyen együttműködést folytattak a nagy magánkorporációk, és az Egyesült Államok kormányai a kőolaj feletti világellenőrzés megszerzése érdekében. 1995. óta a Világbank, az Export-Import Bank és az OPIC (Overseas Private Investment Corporation - Tengerentúli Magán Beruházási Korporáció) szorosan egyezteteti tevékenységét ezen a téren. Ami azonban a közelmúltban történt, még inkább bizonyítja, hogy az Egyesült Államok kőolaj-politikáját a nagy olajvállalatok határozzák meg, és ezek a vállalatok jelentős befolyást gyakorolnak a fegyveres erőkre. A kutatók az Egyesült Államok iraki politikájában komoly érdekkonfliktust látnak. A jelenlegi események, mint arra már utaltunk, Rumsfeld és Szaddam Husszein 1983. decemberi tárgyalásaival kezdődtek. Ezt a körülményt már vizsgálta az akkori igazságügyi miniszter, Edwin Meese is. Egészen 2003. februárjáig nem kapcsolták össze Rumsfeld tevékenységét a Meese által vezetett tényfeltáró vizsgálattal. Senki nem elemezte, hogy az említett kőolajvezeték terve milyen fontos szerepet játszott a Reagan-kormányzat iraki politikájában. Ha azonban ezt a hiányt pótoljuk, akkor kiderül, hogy a Bechtel Korporáció érdekei határozták meg a Reagan-kormányzat viszonyát Szaddam Husszeinhez.

Egy további fontos memorandum 1985. júliusából származik. A Bechtel világcég ekkorra már felismerte, hogy nem tudja eloszlatni Szaddam Husszein félelmeit azzal kapcsolatosan, hogy a tervezett kőolajvezeték ki lenne szolgáltatva katonailag Izraelnek. Az amerikai külügyminisztérium és a Bechtel megpróbált biztosítékokat szerezni az akkor kormányon lévő izraeli munkáspárttól, miszerint a szóban forgó kőolajvezeték mentesülne az izraeli támadásoktól. A Bechtel, hogy elmozdítsa az ügyet a holtpontról, megbízott a Reagan-kormányhoz közelálló személyeket, hogy dolgozzanak ki valamilyen megoldást. E feladat elvégzésre Jim Clarkot kérték fel, aki ebben az időben az elnök jobbkezének számított. Clark egyik memorandumában 500 dollár óradíjat kért szolgálataiért, és közli, hogy nem magán konzultánsnak, hanem a Fehér Ház képviselőjének fogja feltüntetni magát bagdadi tárgyalásain.

Az Egyesült Államok biztonsági stratégiáját kidolgozó személyek már az 1980-as években írásba foglalták, hogy a kőolaj szabad kereskedelmét befolyásoló bármely fenyegetés egyben veszélyezteti az Egyesült Államok biztonságát is. Egy világbirodalomnak előjoga, hogy biztonsági igényeinek maximálisan érvényt szerezzen. Ami Irakot illeti, Szaddam Husszein úgy döntött, hogy a Bechtel túl sokat kér a tervezett olajvezeték megépítéséért, és ezért az egész ügyet ejtette. Az iraki diktátor más útvonalakat részesített előnyben, az egyik a Törökországon keresztül áthaladó vezetékekhez csatlakoztatta az iraki olajat, a másik pedig a Szaúd-Arábia irányába haladóhoz, de megkerülte a Hormuzi-szorost.

A közelmúltban jelentések láttak napvilágot arról, hogy Izrael is tervez egy kőolajvezetéket Irakból a Golan-magaslatokon keresztül. Ez nem azonos a Bechtel cégnek az Akabai-öbölbe irányuló kőolajvezeték építésére vonatkozó elképzelésével. A Bechtel ugyan arra kérte a washingtoni Kereskedelmi Minisztériumot, hogy az akabai vezeték tervét továbbra is aktív projektként tartsa nyilván, de úgy tűnik, hogy ez a terv már veszített fontosságából. Ma már a Bechtel elsősorban az újjáépítést levezénylő szupervállalkozóként van számításba véve az iraki üzletben. A Wall Street Journal című lap 2003. április 2-án beszámol arról, hogy a Bechtel és a Parson csoport maradt a versenyben, és a Halliburton cég csak második számú szereplő már. A Halliburton azért érdemel megkülönböztetett figyelmet, mert ennek a multinacionális korporációnak volt korábban Richard Cheney - az Egyesült Államok jelenlegi alelnöke - az irányítója és a lap jelentése szerint még ma is fizetést húz tőle.

Amerika iraki politikájának a formálásában különösen a Bechtel cég játszott fontos szerepet. A korábbi külügyminiszter, George Schultz, valamint a Reagan kormány másik minisztere, a nemzetvédelmi tárcát irányító Caspar Weinberger is a Bechtel vezetői voltak az 1980-as években, vagyis akkor, amikor az iraki diktátor mérges gáz fegyvereket vetett be az iráni katonákkal szemben. 2003. tavaszán lényegében ugyanezek a személyek dolgozták ki az Irakkal szembeni amerikai stratégiát, és ugyanők kaphatják most az igen gazdagnak ígérkező háborús zsákmányt. Amikor Szaddam Husszein kormányzata jelentést készített az ENSZ fegyverzetellenőrei számára, a Bechtel cég is szerepelt azon vállalatok között, amelyek lehetővé tették Irak számára tömegpusztító vegyi-fegyverek előállítását. Az 1980-as években a Bechtel volt a fővállalkozója két - több funkcióra alkalmas technológiával és kapacitással rendelkező - petrokémiai üzemnek Irakban. Úgy tűnik, hogy a jelenlegi amerikai elnök, az alelnök, valamint a védelmi miniszter valójában azokért a vegyi fegyverekért tette felelőssé a megbuktatott iraki diktátort, amelyekről nem vettek tudomást akkor, amikor az akabai kőolajvezeték programot akarták Irakkal elfogadtatni.

Az Egyesült Államok számos okot megjelölt iraki politikájának az alátámasztására. Ezek között azonban nem szerepel az iraki kőolaj feletti ellenőrzés. Ifjabb George Bush elnök nemzetbiztonsági stratégiája visszanyúlik egészen a Carter kormányzat elképzeléseihez. Ez egészült ki Richard Cheney alelnök energiapolitikájával, amely hangoztatja, hogy az Egyesült Államok alapvető érdeke a kőolajellátás akadálymentes biztosítása a legkülönfélébb forrásokból. 2002. augusztusában az alelnök már említette a veteránok előtt tartott beszédében, hogy Szaddam Husszein tömegpusztító fegyvereivel fenyegeti a kőolaj szabad áramlását a közel-keleti térségből. Ez után azonban a kormányzat már minden kőolaja történő hivatkozást mellőzött. Ezt Rumsfeld védelmi miniszter még azzal is tetézte, hogy abszurdnak nevezte az Irak elleni katonai akció bármilyen összekapcsolását a kőolajjal. A jelenleg rendelkezésre álló hivatalos dokumentumokból nem olvasható ki szó szerint, hogy Irakot azért kell katonailag ellenőrzés alá venni, mert a bagdadi kormány kizárta az Egyesült Államok vállalatait a világ második legnagyobb kőolaj-lelőhelyéről. Ez nem jelenti azt, hogy majd 20-30 év múlva nem kerülhetnek elő olyan bizonyítékok, amelyek erről is tájékoztatnak.

Aki az események okait kívánja megérteni, annál az a kérdés is felmerül, hogy ma miért jelent háborús okot az a fegyverzet, amely ugyanezen politikusok számára 20 évvel ezelőtt még nem számított háborús oknak. Az elmúlt két évtized alatt azonban lényeges változás történt. Időközben ugyanis francia, orosz és kínai kőolajvállalatok jutottak vezető szerephez az iraki olaj kitermelésében, finomításában és eladásában, miközben az amerikai vállalatok ebből a profitáló üzletből kimaradtak. Szaddam Husszein - különösen az első iraki háborút követően - nagyon előnyös szerződéseket kötött az oroszokkal, a franciákkal és a kínaiakkal. Amikor az amerikai vállalatok iraki tervei nem sikerültek, akkor az amerikai kormányzat érdeklődése megnőtt az iráni kapcsolatok megjavítása iránt. Reagan és idősebb George Bush kezdetben mind a két vasat - az irakit és az iránit is - a tűzben tartotta. Emlékezzünk csak az Irán-Contra vagy Irangate néven ismertté vált ügyre, amikor is az Egyesült Államok fegyverhez juttatta Iránt.

A Reagan elnök és idősebb George Bush alelnök által irányított kormányzat politikája Irán és Irak irányában több mint egy évtizedig rejtve maradt az amerikai közvélemény elől. Az ilyen átható titkolózás oka a valódi célok elrejtése és az amerikai nép manipulálása. Nyolc éven át hivatalosan azt közölték, hogy az Egyesült Államok semleges a két ország konfliktusában, és egyik félnek sem szállít fegyvereket. A tény ezzel szemben az, hogy az Egyesült Államok kormányzata sokmilliárdos nagyságrendben szállított fegyvereket Iraknak. Ez az érvényben lévő amerikai törvények szerint azért volt illegális, mert a kormányzat nem tájékoztatta róla a törvényhozást, vagyis a washingtoni Kongresszust.

A titkolózásnak több oka is volt. Az egyik az, hogy úgy tüntessék fel a Reagan-Bush kormányzatot, mint amelyik keményen lép fel a terrorizmussal szemben. Egy másik érvelés arra hivatkozott: Szaddam Husszein oly durván megszegte az emberi jogokat, hogy emiatt nem szabad fegyvereket eladni neki. Az igazi ok a hallgatásra azonban az volt, hogy a fegyverkereskedelem mindig is fontos szerepet játszott a titkos politikai műveletek finanszírozásában. Azért, hogy az ilyen akciók teljesen rejtve maradjanak, még a kormányzat is csak a feketepiacról szerzett illegális pénzeszközökkel tudja őket finanszírozni, mert a hivatalos költségvetés ilyen célokra nem biztosít pénzt. Minthogy a titkos fegyvereladások a hivatalos szervek háta mögött történnek, így az értük befolyt összeg tetszés szerint költhető el. A Reagan-Bush kormányzat azonban nemcsak pénzszerzési célból szállított fegyvert titokban Iránnak és Iraknak, hanem azért is, hogy a Fehér Házban döntő befolyással rendelkező pénzügyi körök és világcégek geopolitikai céljait érvényesítse anélkül, hogy arról tájékoztatni kellene a széles nyilvánosságot.

Az 1980-as években Irán és Irak jelentette a legjövedelmezőbb fegyverpiacot. Iránban működött az illegális fegyverkereskedelem legnagyobb feketepiaca. A The Nation című lap 1981. július 18-i száma megírja, hogy ekkor gyakran a világpiaci ár tízszeresét is megfizették a közel-keleti ország feketepiacán a fegyverekért. Az úgynevezett Irangate ügy 1986-os kirobbanását megelőzően a titkos fegyverkereskedelemről teljes volt a hallgatás. A kormányzat később azt állította, hogy az amerikai fegyverek eladása Iránnak 1985. nyarán kezdődött, amikor Izrael Hawk rakétákat adott el Teheránnak. 1986. januárjától egészen az Irangate 1986. novemberi kirobbanásáig, több amerikai fegyverszállítmány érkezett Iránba Oliver North ezredesnek, a Fehér Ház akkori szakértőjének az irányításával.

Miközben Irán fegyvereket kapott, az Egyesült Államok folyamatosan elektronikusan beszerzett hírszerzési adatokkal látta el Bagdadot az iráni csapatok mozgásáról. Ezen túlmenően az Egyesült Államok fogyasztási javak vásárlására is nagyarányú hiteleket nyújtott Szaddam Husszein kormányának. Ha ehhez hozzászámítjuk, hogy a Bechtel cég kettős-funkciójú vegyi üzemeket épített, akkor jobban szembeötlik az a szöges fordulat, ami a hivatalos Washington és Bagdad kapcsolatában beállott. Az eddig ismertté vált tények azt támasztják alá, hogy az Akabába vezető kőolajvezeték meghiúsult terve ásta alá a hivatalos Washington és Bagdad együttműködését.

A kőolaj - mint a háború első számú oka

Az önálló Irak, legyen kormányzata bármennyire diktatórikus is, bizonyos fokig biztonsági garanciát jelentett Szaúd-Arábia és más közel-keleti - a Nyugat számára problematikus - állam számára egy nagyarányú politikai átrendezéssel szemben. Ha a Bechtel által tervezett kőolajvezeték megépült volna, akkor az események menete is más irányt vesz. Az iraki kőolaj kicsúszott az Egyesült Államok politikáját meghatározó pénzügyi körök és világcégek ellenőrzése alól. Ennek a helyzetnek a megváltoztatása volt a jelenlegi iraki háború legfőbb oka. Kőolaj-üzlet esetén akkor fogadható el egy diktátor az Egyesült Államok (pontosabban az őt irányító háttérhatalom) számára, ha hajlandó megfelelő szerződéseket kötni. Ha erre nem hajlandó, akkor ez a diktátor halálos ellenséggé válik. Az Egyesült Államok nemzetbiztonsági politikáját, különösen a szovjet birodalom felbomlása után, ez határozta meg. A kőolaj - mint energiahordozó - feletti ellenőrzés, valamint a nemzetbiztonsági politika ötvöződött, majd egybeolvadt a hidegháború időszakában. De amikor ez a hidegháború véget ért, már nem kellett többé a kétpólusú világ hatalmi-egyensúly politikájából adódó korlátozásokhoz igazodnia. Ma az az Egyesült Államoké világszerte, amit megszerez magának. Ebben az új helyzetben többé nem volt elfogadható a hivatalos Amerika számára, hogy ki legyen zárva a világ második legnagyobb kőolaj tartalékával rendelkező országából. Azt is szem előtt kell tartani, hogy az iraki olaj lényegesen olcsóbban termelhető ki, mint a világ bármely térségében felszínre hozott energiahordozó.

A megelőző háború új doktrinája

A II. világháború után kialakított nemzetközi rendszer és az alapját képező nemzetközi közjogi dokumentumok nem ismerik el a megelőző háború indításának jogosságát. Ezért a hivatalos Amerika a második iraki háború során komoly összeütközésbe került az ENSZ-el és annak legfontosabb szervével, a Biztonsági Tanáccsal. Az első iraki háborúval ellentétben ezúttal nem sikerült olyan nemzetközi jogilag elfogadható érveket találnia, amelyek biztosították volna a háborúhoz a Biztonsági Tanács tagjainak a támogatását. Az ifjabb Bush elnök kormányzata komoly erőfeszítéseket tett, hogy az iraki rendszer lecserélésére kidolgozott katonai akciójához megszerezze a kellő diplomáciai támogatást is. De ilyen irányú erőfeszítései nem hoztak eredményt és csupán propaganda szólamokkal tudta a háborút igazolni.

Ez a propaganda ráadásul nem volt kifinomult, inkább primitívnek minősíthető. Folyamatosan ismételgetett egymással összefüggésben nem álló jelszavakat: "tömegpuszító fegyverek megsemmisítése", "demokratikus rendszerváltás", "mérges gázt vetett be a saját népe ellen", stb., ahelyett hogy összefüggő, egymást logikailag erősítő, alátámasztó és hiteles érvrendszert sorakoztatott volna fel. Ennek a propagandának a másik jellemzője volt, hogy mindenkit démonizált - az irakiaktól a franciákon át a németekig -, akik nem értettek egyet a hivatalos Washington álláspontjával. Célszerűbb lett volna például megcáfolni a franciáknak azt az érvelését, hogy ez a háború az ENSZ Biztonsági Tanácsának a felhatalmazása nélkül az érvényes nemzetközi jog szerint illegálisnak tekintendő. Vagy meg kellett volna győzni a német közvéleményt arról, amelyet a II. világháború után kemény agymosással arra neveltek, hogy megelőző háborúkat bűncselekmény indítani (hiszen Hitler is ezt tette), hogy a megelőző háború többé már nem ellenkezik a nemzetközi joggal. Jellemző az iraki háborút propagáló szólamok alacsony színvonalára, hogy a félelemre apellált, az ismeretlentől való rettegésre, vagyis az ösztönöket és az emóciókat célozta meg, ahelyett hogy az érvek erejével intellektuális vitákban győzték volna meg a háború ellenfeleit. Egy igazi demokráciában, ahol "a nép kormányoz, a nép által, a népért", a megbélyegzés nem helyettesítheti az érdemben folytatott közéleti párbeszédet. Vagy ahogyan a formula szól: az erő érve nem helyettesítheti az érvek erejét.

Kinek a háborúja az iraki háború?

Patrick J. Buchanan a tekintélyes amerikai kommentátor és médiaszemélyiség, aki Richard M. Nixon egyik beszédírója volt a Fehér Házban, és aki Ronald Reagan elnöksége alatt is magas beosztásban dolgozott, már több elnökválasztási kampányon is indult és az amerikai konzervatív jobboldal egyik vezető személyiségének számít. Nos Patrick J. Buchanan azt állítja az "American Conservative" című lap 2003. március 24-i számában, hogy az úgynevezett "neokonzervatív klikk" egy sor olyan háborúba kívánja bevonni az Egyesült Államokat, amely nem érdeke az amerikai társadalomnak. Buchanan úgy véli, hogy az általa War Party-nak (Háborús Pártnak) nevezett csoport elérte, amit akart, de valami olyasmit is kapott, amelyre nem törekedett. E zárt csoport tagjai és kapcsolatrendszerük ismertté váltak, tevékenységének motívumai pedig megkérdőjeleződtek a közvélemény előtt. Hirtelen az izraeli kapcsolat is vitatéma lett, és ez már nem tölti el örömmel a háborús pártot. A neokonzervatívok, ha bírálatok érik őket, akkor egy üldözött kisebbségi csoportnak tüntetik fel magukat. Olyan személyiségek részéről azonban, akik döntően tudják befolyásolni egy világhatalom külpolitikáját, a védekezésnek ez a módja nem tűnik meggyőzőnek.

Buchanan álláspontja kemény elutasításban részesült a neokonzervatív irányzat részéről. Lawrence Kaplan a New Republic c. konzervatív lapban Buchanan szemére vetette, hogy azok szószólójává vált, akik szerint számos döntési helyzetben lévő neokonzervatív politikus tulajdonképpen kettős lojalitással rendelkezik. Kaplan úgy látja: ez nem csak igaztalan, de mérgező is. Buchanan Kaplan bírálataira Stanley Hoffmanra, a Harvard Egyetem tanárára hivatkozik, aki a New Republic-ban, vagyis Kaplan lapjában elemzi az Egyesült Államok fővárosában működő négy háborús párti hatalmi-központot. A negyedikről szó szerint ezt írja:

"És végül létezik Izrael barátainak egy laza csoportja, akik hisznek a zsidó állam és az Egyesült Államok érdekazonosságában... Ezek az elemzők annak a meghatározó szempontnak a prizmáján szemlélik a külpolitikát, hogy az jó, vagy rossz Izraelnek? Az állam 1948-ban történő megalakulása óta ezeknek a gondolkodóknak soha nem volt jó hírük a State Department-ben (Külügyminisztériumban), de most nagyon jól beágyazódtak a Pentagonban (a Védelmi Minisztériumban) olyan stratégák mellett, mint Paul Wolfowitz, Richard Perle és Douglas Feith."

Mickey Kaus, aki vitába szállt Lawrence Kaplannal, Stanley Hoffmann idézett megállapításához hozzáfűzi, hogy a neokonzervatívok szoros kapcsolatban állnak a Likud Párttal és Sharonnal. Ezt megerősíti a Washington Post hasábjain Robert Kaiser, aki szerint Perle, Wolfowitz és Feith egy Izrael-barát hálózat tagjai a kormányzatban. Hozzájuk tartozik még Davis Wurmser a Védelmi Minisztériumból és Elliot Abrams a Nemzetbiztonsági Tanácstól.

Buchanan úgy véli: eljött az igazság kimondásának az ideje. Amerikának döntenie kell, hogy belekezd-e egy sor háborúba a Közel-Keleten. Ez ugyanis elvezethet a civilizációk összecsapásához, amelytől annyira óvott Samuel Huntington, a Harvard Egyetem tanára híressé vált "Clash of Civilizations" (Civilizációk összecsapása) című művében. Ez a fejlemény tragédia lenne Amerika számára. E háború megelőzése végett a tekintélyes publicista célszerűnek tartja a neokonzervatívok céljainak és programjának az áttekintését. Azt veti a szemükre, hogy a közéleti vitát folytatók és kormányzati tisztségviselők egy szűk csoportja be akarja vonni Amerikát olyan háborúkba, amelyek nem szolgálják az Egyesült Államok érdekeit. Ez a nagy befolyású csoport - együttműködve Izraellel - érvényteleníteni akarja az oslói megállapodásokat. Tagjai tudatosan ártanak az Egyesült Államok és a többi arab állam kapcsolatának, amelyek bírálják Izraelt és támogatják a palesztin nép jogát ahhoz, hogy saját hazája legyen. Ez a politika eltávolította Amerikát régi barátaitól. Bush elnököt pedig olyan helyzetbe manöverezte, amely esetleg az elnökségébe kerül.

Kik a neokonzervatívok?

A neokonzervatívok első nemzedéke korábban liberális, szocialista, illetve trockista volt. Ők az egykor nagytekintélyű demokratapárti politikus, McGovern, táborából átmentek a köztársasági párthoz, amikor is a konzervatívok Ronald Reagan személyében 1980-ban meghódították a Fehér Házat. Egy neokonzervatív nagy valószínűség szerint lapszerkesztő és nem szakmunkás vagy farmer. Lehet tudományos kutató egy olyan gondolati műhelyben, mint, pl. az American Enterprise Institute (Amerikai Vállalkozási Intézet). Vagy testvérintézete, a Center for Security Policy (Biztonságpolitikai Kutatóközpont), vagy a Jewish Institute for National Security Affairs. Kevés neokonzervatív tevékenykedett az üzleti életben, vagy volt katona. Példaképeik, akikre gyakran hivatkoznak, Woodrow Wilson, Franklin Delano Roosevelt, Harry Truman, Martin Luther King, és két demokrata szenátor, Henry Jackson és Pat Moynihan. Valamennyien intervencionisták és elkötelezett támogatói Izraelnek. Szellemi nagyságaik közé tartozik még Jeane Kirkpatrick, Bill Bennett, Michael Novak és James Q. Wilson. Sajtótermékeik a Weekly Standard, a Commentary, a New Republic, a National Review, valamint a Wall Street Journal szerkesztőségi oldala. Noha számszerűleg nincsenek sokan, aránytalanul nagy befolyással és hatalommal rendelkeznek a mögöttük álló - konzervatív irányvonalat követő - alapítványok, kutatóintézetek és publikációk révén.

Amikor a hidegháború befejeződött, akkor a neokonzervatívok új programot indítottak be. 2001. szeptember 11. jó alkalmat nyújtott számukra, hogy már kész stratégiájukat átültessék a gyakorlatba. Ennek része: rávenni Amerikát arra, hogy indítson háborút azon arab és iszlám "gonosztevő államok" ellen, amelyek nem vetik alá magukat az Egyesült Államok hegemóniájának és szemben állnak Izraellel. A War Party (Háborús Párt) stratégiai elképzelései már jóval 2001. szeptember 11. előtt megfogalmazódtak, és a részletek kidolgozása is folyamatban volt. Amikor Bush elnök az afganisztáni tálibok legyőzésével új célpont után nézett a terror ellen meghirdetett világméretű küzdelem keretében, akkor kész tervet tudtak letenni az asztalára.

Buchanan ezután felsorolja a neokonzervatívok gyors és egyeztetett akcióit. 2001. szeptember 12-én, amikor még az előző nap sokkhatása alatt álltak az amerikaiak, Bill Bennett már bejelentette a CNN-ben, hogy "a jó és a rossz között folyik a küzdelem" és a kongresszusnak háborút kell üzennie "a harcias iszlám" ellen, és ehhez elsöprő erőt kell bevetni. Bennett esetleges célpontként Libanont, Líbiát, Szíriát, Irakot, Iránt és Kínát sorolta fel. Afganisztánt, vagyis Oszama Bin Laden és terroristái menedékhelyét nem említette. A kérdés azonban az, hogy honnan tudta Bennett, mely államokat kell megtámadni, mielőtt még bármit is ismerhetett arról, hogy ki, vagy kik támadták meg az Egyesült Államokat az előző nap.

A Wall Street Journal ugyancsak előállt egy célpont-listával, felszólítva az Egyesült Államokat: mérjen légi csapást a terrorista táborokra Szíriában, Szudánban, Líbiában és Algériában, esetleg még Egyiptom egyes részeire is. Ma már tudjuk, hogy a Bennett által felsorolt hat országnak, és a Wall Street Journal által megjelölt ötnek semmi köze nem volt a szeptember 11-i terrortámadásokhoz.

2001. szeptember 15-én Paul Wolfowitz katonai érveket terjesztett elő arra vonatkozóan, hogy alátámasszon egy Irak elleni amerikai támadást, szemben egy Afganisztán elleni akcióval, állítja Bob Woodward a "Bush at War" (Bush háborúban) című könyvében. Miért Irakot kellene megtámadni? Wolfowitz ezt azzal támasztotta alá a háborús kabinet tanácskozásán, hogy "Afganisztán megtámadása bizonytalan kimenetelű...Irak viszont törékeny elnyomó rendszer, amely könnyen összeomolhat.

2001. szeptember 20-án 40 neokonzervatív nyílt levélben fordult a Fehér Házhoz elmagyarázva Bush elnöknek: miként kell a terror elleni háborút irányítania? Ezt a nyílt levelet Bennett, Podhoretz, Kirkpatrick, Perle, Kristol és Charles Krauthammer írta alá és a levél úgy hangzott, mint egy ultimátum. Azért, hogy az elnök az aláírók támogatását továbbra is bírja, támadást kell intéznie a Hezbollah ellen, meg kell torolnia Szíriát és Iránt, ha nem hajlandók megszakítani kapcsolataikat a Hezbollahhal. Ezen túlmenően meg kell buktatnia Szaddam Husszeint. Az Irak elleni támadás meghiúsulása "korai és esetleg döntő kudarcot jelent a nemzetközi terrorizmus elleni háborúban" figyelmeztették a levél aláírói Bush elnököt.

A felsoroltakból látható, hogy értelmiségiek egy szervezett és nagy befolyású csoportja 9 nappal a World Trade Center és a Pentagon elleni terrortámadás után már közli a főparancsnokkal, hogy ha nem követi az általuk kidolgozott háborús tervet, akkor megvádolják a terror elleni háború elveszítésével. A Hezbollahnak azonban nem sok köze volt szeptember 11-hez. Viszont ugyanez a Hezbollah megalázta Izraelt, amikor katonáit visszaszorította Dél-Libanonból. Busht tehát arra ösztönözték, hogy a szeptember 11-i eseményeket használja fel az arab rendszerek elleni háború megindítására, noha ezek közül egyik sem támadta meg Amerikát. Ezek az országok Izrael ellenfelei. Netanyahu - Izrael korábbi miniszterelnöke - az amerikai televízió adásaiban sürgette a terror birodalmának a megsemmisítését. Ez a birodalom a Hamas, a Hezbollah, Irán, Irak és a palesztinai enklávé.

Tom Donnelly, az "Új Amerikai Évszázad" projekt kidolgozója azonnali inváziót követelt Irak ellen: "A támadáshoz nincs szükség félmilliós hadsereg felvonultatására... a nagyobb kihívást Irak megszállása jelenti, ha a háborúnak vége" írta Donnelly. Ezt az álláspontot támogatta a National Review-ban Jonah Goldberg azzal érvelve, hogy "az Egyesült Államoknak háborút kell indítania Irak ellen, mert valakivel háborúznia kell a térségben, és Irak látszik a legmegfelelőbb célpontnak."

A Pentagon korábbi tisztségviselője Michael Leden a "The War Against the Terror Masters" ((Háború a terror urai ellen) című írásában megjelöli pontosan, hogy mely rendszereket kell Amerikának elpusztítania: Először is meg kell dönteni a három nagyot: Iránt, Irakot és Szíriát. Ezután kézbe lehet venni Szaúd-Arábiát. Amikor Irán, Irak, Szíria és Szaúd-Arábia zsarnokai már el lettek távolítva, biztosítani kell a demokratikus forradalom megvalósulását..."A stabilitás méltatlan Amerika küldetéséhez és félrevezető elképzelés. Nem akarunk stabilitást Iránban, Irakban, Szíriában, Libanonban és még Szaúd-Arábiában sem. Azt akarjuk, hogy a dolgok megváltozzanak. Az igazi kérdés hogyan hajtsuk-e végre ezt."- írja Leden, aki szerint - idézi tovább Buchanan - "az alkotó pusztításra van szükség, mind Amerikában, mind külföldön. Felszámoljuk a régi rendet az üzlettől a tudományig, irodalomig, művészetig, építészetig és a filmtől a politikáig és a jogig. Ellenségeink mindig gyűlölték az energia és kreativitás viharzását, amely fenyegeti a hagyományokat, bármelyek legyenek is ezek. Ez a felgyorsult változás megszégyeníti őket, mert nem képesek lépést tartani vele. El kell pusztítanunk őket azért, hogy történelmi küldetésünket teljesíthessük." Ez az eszmefuttatás Trockijra emlékeztet, és jól szemlélteti, hogy a neokonzervatív gondolkodásmód milyen közel áll a jakobinizmushoz, továbbá hogy a neokonzervatívizmus összeegyeztethetetlen a valódi konzervatív eszmerendszerrel.

A Weekly Standard című lap szerint nemcsak a terrorista hálózatokat kell felszámolni, de háborút kell indítani azon államok ellen, amelyek a terroristáknak menedéket adnak. Norman Podhoretz a Commentary című folyóiratban kifejtette, hogy támogatni kell a civilizációk háborúját, mert ifj. George Bush küldetése: a IV. világháborút megvívása a harcias iszlám ellen. (A globalizálódott közéleti párbeszéd számos résztvevője, így Eliot Cohen, az 1989-ben véget ért hidegháborút tekinti III. világháborúnak. Ezt a háborút a nukleáris fegyverek kölcsönös fenyegetésének az árnyékában helyi háborúkkal, gazdasági, politikai és ideológiai fegyverekkel vívták. A IV. világháború pedig a 2001-ben beindult terror elleni háború.) Ezek szerint nemcsak Irakot, Iránt és Észak-Koreát kell legyőzni, de Szíriát, Libanont és Líbiát, valamint Amerika olyan barátait, mint Szaúd-Arábia és Egyiptom is ellenőrzés alá kell venni a palesztinai hatóság területével együtt. Podhoretz szerint Bush elnöknek el kell utasítania a javíthatatlanul óvatos Colin Powel félénk tanácsait azért, hogy új politikai kultúrát lehessen rákényszeríteni a legyőzött iszlám világra.

Kinek használ a vég nélküli háborúk sorozata?

Arra a kérdésre, hogy ki húzhat hasznot a civilizációk háborújából, Buchanan azt a merész és nem kellően alátámasztott választ adja, hogy Izrael, Sharon és a Likud Párt. Igaz: 2003. februárjában az izraeli kormányfő valóban kijelentette az amerikai képviselők küldöttségének, hogy Szaddam Husszein rendszerének az eltávolítása után életbevágóan fontos az Egyesült Államok számára Irán, Szíria és Líbia lefegyverzése. Izrael társadalmában azonban nagyon sok követője van annak az útnak, amelyet a merénylet áldozatául esett Jitzhák Rabin jelölt ki. E sorok írója velük egyezően úgy látja, hogy hosszútávon a nagy izraeli politikus által kijelölt út vezethet ki a válságból, és teremtheti meg az óhajtott békét Izrael és a saját államukhoz jutott palesztinok között.

A Washington Times című napilap egyik vezető szerkesztője Arnaud de Borchgrave a Bush-Sharon doktrináról ír: "Washingtonban a Likud követői hozzák meg a döntéseket az Egyesült Államok közel-keleti politikájáról, amióta Bush letette elnöki esküjét." Az amerikai neokonzervatívok azt szeretnék, ha Amerika birodalomként működne. Sharon támogatói pedig hegemóniára törekednek a Közel-Kelet térségében. Ez a két törekvés egybevág. Noha a neokonzervatívok a látszat kedvéért azt hangoztatják, hogy az Irak elleni és a harcias iszlám elleni programjuk 2001. szeptember 11-re megy vissza, valójában ez a célkitűzésük már sokkal régebbi. Ennek a stratégiának az egyik kidolgozója Richard Perle, Scoop Jackson szenátor munkatársa volt 1970-ben. Már ekkor lehallgatták a biztonsági szolgálatok, amint szigorúan titkos információkat továbbított az izraeli nagykövetségnek. 1983-ban a New York Times számolt be arról, hogy Perle jelentős juttatásban részesül egy izraeli fegyvergyárostól.

1996-ban Douglas Feith, David Wurmser és Perle közös munkájukban (A Clean Break: A New Strategy for Securing the Realm-Egy világos fordulat: új stratégia az állam biztosítására) arra ösztönzik Netanyahu akkori izraeli kormányfőt, hogy szakítson a meggyilkolt Yitzak Rabin által tető alá hozott oslói megállapodásokkal, és egy új agresszív stratégiát tegyen magáévá. Eszerint Izrael ki tudja alakítani stratégiai környezetét Törökországgal és Jordániával, feltartóztatva és visszaszorítva Szíriát. Ennek az erőfeszítésnek Szaddam Husszein iraki elnöknek a hatalomból való eltávolítására kell összpontosítania. Ez Szíria regionális helyzetét is meggyöngíti. Jordánia kihívást intézett Szíria törekvéseivel szemben, amikor javasolta, hogy állítsák vissza Irakban a Hasemita uralkodóházat. A vázolt stratégia szerint Szíria Izrael ellensége, de az út Damaszkuszba Bagdadon keresztül vezet. Ez a terv arra ösztönözte Izraelt, hogy fogadja el "a megelőzés elvét". Ezt az elvet most Perle, Feith,Wurmser és társai lényegében az Egyesült Államokra is rákényszerítették, - állapítja meg Pat Buchanan.

Richard Perle egészen a közelmúltig elnökként irányította a Pentagon tanácsadó testületét, a Defense Policy Board-ot (a Védelmi Politikai Testületet). Feith a Védelmi Minisztérium helyettes államtitkára. Wurmser pedig a Külügyminisztériumban a fegyverzet ellenőrzési kérdésekben illetékes helyettes államtitkár.

John Bolton amerikai külügyi államtitkár-helyettes, az izraeli Haaretz című napilap 2003. február végi tudósítása szerint azt közölte magasrangú izraeli tisztségviselőkkel, hogy "nincs kétség afelől, Amerika megtámadja Irakot és szükség van arra is, hogy szembenézzenek a Szíriából, Iránból és Észak-Koreából jövő fenyegetésekkel. Már 1998. január 26-án Eliot Abrams, Bill Bennett, John Bolton, Robert Kagan, William Kristol, Richard Perle és Paul Wolfowitz levélben szólította fel Clinton elnököt, hogy a nemzethez intézett szokásos évi üzenetében Szaddam Husszein rendszerének elmozdítását jelölje meg az amerikai külpolitika egyik céljaként. Az aláírók arra is bíztatták az elnököt, hogy használjon katonai erőt, ha diplomáciai erőfeszítései nem járnának sikerrel. Amennyiben Clinton kérésüket teljesíti, az aláírók kötelezték magukat, hogy teljes erővel támogatni fogják ebben az igen nehéz, de szükségessé vált feladatnak a végrehajtásában.

Egy kiszivárogtatott Pentagon dokumentum

1992-ben riasztó tartalmú dokumentum szivárgott ki Paul Wolfowitznak, a Pentagon egyik irányítójának a hivatalából. A Washington Post ezt az írást az amerikai politika jövő évszázadi titkos programtervezetének nevezte. A Wolfowitz-memorandum az Egyesült Államok tartós katonai jelenlétéért szállt síkra hat földrészen, hogy elrettentsen minden potenciális versenytársat a nagyobb regionális vagy globális szerepvállalástól. A hidegháború híres jelszava a "containment" (a feltartóztatás, visszaszorítás) volt. Ezt váltaná fel az ambiciózus stratégia az új világrend létrehozására és megvédelmezésére.

Ahogy ez már lenni szokott, a Wolfowitz memorandum hitelességét tagadták 1992-ben. Ugyanakkor - állapítja meg Buchanan - mégis ez lett a hivatalos álláspont, amely bekerült Bush elnök 2002. szeptember 21-i nemzetbiztonsági dokumentumába. Ezt egyes kommentátorok mérföldkőnek tekintik az Egyesült Államok külpolitikájában, mert megváltoztatja a visszaszorítás és elrettentés alapelveit, amelyek ötven éven át valamennyi amerikai elnök politikáját meghatározták.

Andrew Bacevich, a Boston Egyetem tanára szerint Bush nemzetbiztonsági stratégiája egyesíti a lélegzetállító utópiát az alig leplezett hatalmi politikával. Ez a biztonsági stratégiai dokumentum kinyilvánítja: Amerika nem fog vonakodni, hogy egyedül cselekedjen, ha szükséges, és megelőzéssel érvényesítse önvédelemhez való jogát. Leszögezi, hogy az elnöknek nem áll szándékában megengednie, hogy bármely állam behozza az Egyesült Államok stratégiai előnyét, amelyre a Szovjetunió felbomlásával szert tett. "Katonai erőnk elég nagy lesz ahhoz, hogy visszatartsa lehetséges ellenfeleinket, akik abban a reményben fegyverkeznek, hogy felülmúlják, vagy beérjék az Egyesült Államok hatalmát". A neokonzervatívoknak ez a fajta jövőelképzelése olyan időszak beköszöntére utal, amit az egyik amerikai történész, Harry Elmer Barnes, az "állandó háború az állandó békéért" korszakának nevezett el.

Ifj. George Bush elnökre a neokonzervatívok nyomást gyakoroltak az úgynevezett "müncheni kártya" kijátszásával. 1938-ban Münchenben a vezető nyugati hatalmak nagy engedményeket tettek a náci Németországnak csehszlovák területek feláldozásával a béke érdekében. A neokonzervatívok analógiájában a Szudéta-föld szerepét ma Palesztínában a Jordán nyugati partja és a Gáza-övezet tölti be, valamint Jeruzsálem bizonyos részei. Ha ifj. George Bush kitartana az un. olsói formula mellett, hogy területeket kell átadni a béke érdekében, (ez volt a meggyilkolt Yitzak Rabin, valamint id. George Bush elnöknek a politikája) akkor őt is "müncheni típusú megalkuvónak" bélyegezhetik a neokonzervatívok. Ha Bush elnök nem követi az ő politikájukat, akkor nem lesz béke a Közel-Keleten, akkor nem lesz biztonság Amerika számára sem, és soha nem lesz vége a terrornak, - állítják.

Buchanan ezzel kapcsolatban utal arra, hogy Amerika nem jár el egyenlően és igazságosan a palesztinai konfliktusban. Azoknak nyújt csak támogatást nyújt, akik tagadják a palesztinaiak jogát az önrendelkezéshez. Ez táplálja az Amerika-ellenességet és a terrorista tevékenységet az iszlám világban.

Buchanan most ismertetett írásában végül leszögezi:

"Az izraeli emberek Amerika barátai, és joguk van a békéhez, valamint a biztos határokhoz. Segítenünk kell őket e jogok érvényesítésében. Mint nemzet erkölcsileg elköteleztük magunkat, ezt féltucat amerikai elnök is megerősítette és ezt az amerikaiak ma is tiszteletben kívánják tartani: nem szabad megengedni, hogy azok, akik oly sokat szenvedtek, lerohanva és elpusztítva lássák országukat. Nekünk tiszteletben kell tartani ezt a kötelezettségvállalást. De az Egyesült Államok és Izrael érdekei nem azonosak. Gyakran ütköznek, és amikor erre sor kerül, akkor az Egyesült Államok érdekeinek kell elsőbbséget adni." Buchanan azzal fejezi be fejtegetéseit, hogy Bush elnök számos intézkedését nagyra becsüli, de nem lesz méltó az újraválasztásra, ha nem utasítja el a neokonzervatívok programját: az iszlám világ elleni háborút.

Blankley válasza Buchanannak

Patrick Buchanannak Richard Perle és Bush elnök iraki politikája más támogatóinak a nézeteit elemző írását azért bírálja Tony Blankley a Washington Times 2003. március 13-i számában, mert arra a kérdésre: "Ki húz hasznot a civilizációk háborújából a Nyugat és az Iszlám között?", azt a választ adja: "Egy nemzet, egy vezető, egy párt. Izrael, Saron, Likud." "A történelmet jól ismerő Pat Buchanan akaratlanul is alkalmazza Izraellel szemben a régi náci jelszót: Egy nép, egy birodalom, egy Führer. Ebből semmi jó nem jöhet ki. Vajon szüksége van-e az emberiségnek egy másik leckére is, hogy mindez hová vezet?" - teszi fel a kérdést Blankley, így folytatva: "Az az elgondolás, hogy Bush elnök Collin Powell, Dick Cheney és Don Rumsfeld kockára teszi sok amerikai életét, noha nem hiszik őszintén, hogy erre az amerikai biztonsági érdekek miatt van szükség (vagy mert valamennyiüket mentálisan manipulálta néhány zsidó munkatársa), nemcsak megvetést érdemel, de nevetséges is. Azt kívánom régi barátomnak Patrick-nek, hogy hatalmas szellemi energiáit koncentrálja az érvelésre, és ne a vitázóknak a vallásos hitére, vagy patriotizmusára. Miközben én nem értek egyet a háború következményeire vonatkozó érveivel, az események még bizonyíthatják az igazát. De semmi nem igazolhatja azt a módot, ahogyan ő alkalmazza érveit."

Új gyarmatosítás a "világ megmentésére"

Ahhoz, hogy világos legyen a trilateralizmus és az Egyesült Államok új világpolitikai szerepe az iraki háborúban, még meg kell ismerkednünk Tony Blair brit miniszterelnök egyik nagytekintélyű politikai tanácsadójának, Robert Cooper-nek az erre vonatkozó nézeteivel. Ezeket az "Observer" című tekintélyes brit lap 2002. április 7-i számában tette közzé. Az egykori brit diplomata úgy véli, hogy az emberiségnek saját érdekei szempontjából továbbra is szüksége van birodalmakra. A birodalmat olyan nemzetközi struktúraként határozza meg, amelyen belül rend, kultúra és civilizáció van. Határain túl viszont a barbárság, a káosz, és a zűrzavar uralkodik. A birodalmak azonban rendszerint tekintélyuralmi politikai rendszerrel bírnak, mivel a megújulás és a változtatás aláássa a stabilitást. Történelmileg nézve a birodalmak statikusak, azaz változás-ellenesek.

A hatalmi-egyensúly rendszere, amely Európában felváltotta a birodalmakat, ingatag, mert benne állandóan jelen van a háború kockázata. 1945 után az erőegyensúly sokoldalú rendszere Európában a kétoldalú elrettentés egyensúlyára egyszerűsödött. Ez a rendszer 1989-ben felbomlott. Mára már az olyan birodalmak, mint az ottomán, a német, az osztrák-magyar, a francia, a brit és a szovjet csak a múlt részei és csupán az emlékezetben élnek. Új típusú államok jöttek létre. Az elsőhöz tartoznak Cooper szerint az úgynevezett premodern államok, amelyek korábban nagyrészt gyarmatok voltak, és amelyeknek a kudarca olyan állapotokhoz vezetett, mint ami például Szomáliában vagy Afganisztánban van, ahol mindenki háborúja folyik mindenki ellen. A második új államcsoport a birodalom utáni posztmodern államok, amelyek többé nem a hódítást tekintik biztonságuk elsőrangú garanciájának. A harmadik típusú állam a hagyományos modern nemzetállam, mint pl. India, Pakisztán, vagy Kína, amelyek úgy viselkednek, mint az államok általában, vagyis követik érdekeiket, hatalmi igényeiket, azaz a hagyományos államrezont.

Az a posztmodern rendszer, amelyben ma az európaiak élnek, már nem a hatalmi egyensúlyon nyugszik. Ez a rendszer nem hangsúlyozza többé a szuverenitást, valamint a belügyek és a külügyek éles szétválasztását. Az Európai Unió a kölcsönös beavatkozás magasan fejlett rendszerévé vált, amelyben a különböző társadalmak beavatkoznak egymás belügyeibe, egészen a legalapvetőbb részletekig. A posztmodern világ tagjai már nem készülnek egymás megtámadására. Ezzel szemben a modern és a premodern, azaz modernitás előtti részei a világnak még fenyegetést jelentenek az Európai Unióra, illetve Amerikára, azaz a postmodern rendszerre.

Cooper az általa ún. modern világnak nevezett térséget úgy írja le, hogy az ehhez tartozó államok még a birodalmi alapelvek szerint működnek, és elsőbbséget adnak a nemzeti érdekeknek. Ebben a térségben csak úgy érhető el a stabilitás, ha létrejön az egyensúly az agresszívan egymásnak feszülő erők között. Van néhány része a világnak, ahol ez az erőegyensúly létrejött. Mivel ma már a nukleáris tényező is szerepet játszik, ezért az atomfegyverek megjelenése tovább növeli e térségben a kockázatot.

Annak a modern kor utáni posztmodern világnak, amelyhez az Európai Unió is tartozik, hozzá kell szoknia a kettős-mérce alkalmazásához. A posztmodern társadalmak maguk között a jog és a nyílt együttműködésen alapuló biztonság szerint működnek. A posztmodern világon túl azonban olyan régi típusú államokkal van dolga Európának és Amerikának, amelyekkel szemben a korábbi korszak durvább módszerei, úgymint az erőszak, a megelőző támadás, a félrevezetés is megengedett, hiszen ezek az államok még a XIX. századi normák szerint működnek. Azaz Amerikában és az Európai Unióban meg kell tartani a jog uralmát, de amikor a dzsungelban kell cselekedni, akkor a dzsungel törvényeihez kell igazodni. Európában a béke hosszú időszaka veszélyes csábítást jelentett a védelem elhanyagolására.

Az a kihívás, amit a modernitás előtti világ csődbejutott államai jelentenek, új jelenség. A premodern államok elveszítették legitim jogukat az erőszak monopóliumára, vagy az erő használatára. Gyakran mind a kettőre. Viszonylag kevés állam omlott teljesen össze ezek közül, de a kockázatot jelentő országok sora egyre bővül. Az egykori Szovjetunió néhány területe, például a Csecsenföld is bekerülhet közéjük. A kábítószer termelő térségek világszerte ennek a premodern világnak a részei. Afganisztánban a közelmúltig nem működött szuverén állam, ez mondható Burma és Dél-Amerika bizonyos részeire is, ahol a drogbárók fenyegetik az állam működését. Afrika-szerte számos ország helyzete kockázatos. Ezekben a kaotikus viszonyok váltak uralkodóvá és a háború a mindennapi élet része. Amennyiben működik kormány, az a szervezett bűnözéshez hasonlóan funkcionál.

Egy ilyen premodern állam gyakran túl gyenge ahhoz, hogy a saját területét is megvédelmezze, nemhogy fenyegetést jelentsen nemzetközileg. Ugyanakkor egy ilyen állam bázisul szolgálhat olyan nem-állami szereplők számára, akik viszont igen is veszélyeztethetik a posztmodern világot. Ha a kábítószer-termelés és kereskedelem, a bűnözés, vagy a terrorista szervezetek ezeket az országokat használják kiindulópontként a világ rendezett részének a megtámadására, akkor a jogállamok válaszra kényszerülhetnek. Ha a káoszba süllyedt területek túl veszélyessé válnak e rendezett régió számára, akkor elképzelhető a "védekező imperializmus", mint válasz. Cooper azt javasolja, hogy ilyen szempontból kell értékelni a Nyugat válaszreakcióját Afganisztánban.

Arra a kérdésre, hogy hogyan kell a Nyugatnak a világ premodern övezetében uralkodó kaotikus viszonyokra reagálnia, Cooper leszögezi, hogy bármilyen beavatkozás ebben a térségben kockázatos. Ha egy ilyen beavatkozás elhúzódik, akkor igazolhatatlanná válik a közvélemény előtt, és nehéz hozzá megszerezni a demokráciában szükséges támogatást. Ha pedig sikertelen a beavatkozás, az súlyos kudarcot jelenthet annak a kormánynak, amelyik elrendelte. Ugyanakkor a be nem avatkozás még nagyobb veszélyekkel járhat. Erre is a Nyugat részéről magára hagyott, és a tálib fundamentalisták által uralt Afganisztánt hozta fel példának. A kaotikus viszonyok leküzdésére az egyik logikus megoldási mód, amit az elmúlt évszázadokban alkalmaztak, a gyarmatosítás. Ez azonban ma már elfogadhatatlan a posztmodern nyugati társadalmak számára. A birodalom és az imperializmus, a hatalommal való visszaélés fogalmai lettek és az egykori gyarmattartó országok már nem hajlandóak ezt a negatív szerepet vállalni, noha alkalom, sőt talán igény is lenne erre legalább annyira, mint amennyire a XIX. században volt. Azok az országok, amelyek kikerültek a globális gazdaságból, ördögi körbe kerülhetnek. A gyenge kormányzat ugyanis a jog-, a tulajdon- és közbiztonság hiányát jelenti, a biztonság hiánya pedig magával vonja a beruházások elmaradását.

A birodalomépítő politika, vagyis az imperializmus feltételei hiánytalanul megvannak, de nincs sem kereslet, sem kínálat az imperializmus iránt. Ugyanakkor nagyon kívánatos egy olyan világ, amelyben a hatékony és jól kormányzott Nyugat exportálni tudja a stabilitást és a szabadságot. Ezért - állítja Cooper - újfajta imperializmusra van szükség, amely összeegyeztethető az emberi jogokkal és a világpolgári-kozmopolita értékekkel. Azaz olyan birodalomépítő politikára van szükség, amelynek célja, hogy rendet és szervezettséget teremtsen, de amelynek az uralma az önkéntesség elvén nyugszik. Ez a fajta önkéntesen vállalt birodalmi lét, az önkéntes imperializmus már létezik a világgazdaságban olyan intézmények révén, mint amilyen a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank. Ezek a transznacionális intézetek segítséget nyújtanak azoknak az országoknak, amelyek keresik az utat vissza a világgazdaságba, a beruházások és a gazdasági virágzás jótékony körforgása révén. Ezek a multilaterális intézmények cserébe olyan követelményeket támasztanak, amelyek szándékaik szerint alkalmasak a politikai és gazdasági hibák kiküszöbölésére. Azaz megszüntetik azokat fogyatékosságokat, amelyek szükségessé tették az eredeti segítségnyújtást.

A posztmodern birodalomépítés másik formájának Cooper a szomszédok imperializmusát nevezi. A közvetlen szomszédos államokon belüli bizonytalan viszonyok fenyegetést jelentenek a fennálló rendre, amelyet egyetlen egy állam sem hagyhat figyelmen kívül. A balkáni térségben a hibás kormányzás, az etnikai erőszakosságok és a nyomukban járó bűnözés ilyen fenyegetést jelentettek Európa számára. Erre az volt a válasz, hogy az ENSZ egyfajta önkéntes protektorátust hozott létre Boszniában és Koszovóban. A nemzetközi közösség nemcsak katonákat, de rendőröket, bírákat, börtönőröket, bankárokat és más közfunkciókat végzőket is biztosít amellett, hogy ellenőrzi és megszervezi a választásokat.

Az Európai Unió keleti kibővítése az önkéntesen vállalt imperializmusnak egy másik változata. A múltban a birodalmak erőszakkal kényszerítették rá jogi és kormányzati rendszerüket a bekebelezett országokra és népekre. Európa esetében senki nem kényszerít senkire semmit, állítja Cooper. Ha valaki az Európai Unió tagja kíván lenni, akkor el kell fogadnia az adott feltételeket, jogok és szabályozások óriási tömegét, amiként azt korábban a gyarmatosított országok tették. A jutalom mindezért az, hogy ha egy ország bekerül a Nyugatnak ebbe a közösségébe, akkor beleszólhat az államközösség ügyeibe. A posztmodern Európai Unió ezért az önkéntes együttműködésen alapuló kooperatív birodalom, amely a közös szabadság és biztonság megvalósítását jelenti etnikai uralom és központosított abszolutista kormányzat nélkül. A múltban e kettő jellemezte a birodalmakat. Az Európai Unió jövőképéből hiányzik az etnikai kizárólagosság is, amely a nemzetállam megkülönböztető ismérve volt.

Cooper úgy véli, hogy az általa elképzelt kooperációs birodalom olyan politikai kereteket nyújt, amelyben mindenki részt vehet a kormányzásban, amelyben egyetlen ország sem uralkodik a többi felett, és amelyben a kormányzati tevékenység elvei nem etnikai, hanem jogszabályi alapokon nyugszanak. A hatalmi központnak csak nagyon mérsékelten és korlátozottan szabad a hatáskörét gyakorolnia. A birodalmi bürokráciát ellenőrzés alatt kell tartani, felelősségre vonhatóvá kell tenni. A kormányzati alkalmazottak az államközösség szolgái legyenek, ne pedig urai. A központi intézményeknek egyszerre kell elkötelezve lenniük a szabadságnak és a demokráciának, illetve az egyes tagországoknak. Az EU az ókori római birodalomhoz hasonlóan biztosítja polgárainak a jogokat, a pénzt, és az útrendszert.

Robert Coopert is tudja, hogy a posztmodern világgal kapcsolatos szép elképzeléseit csak az idő igazolhatja. Az ugyancsak létező modern világban, amelyhez elsősorban Indiát, Pakisztánt és Kínát sorolja, nem is nagyon titkolt verseny folyik a nukleáris fegyverkezés terén. A premodern világban viszont a szervezett bűnözés és a nemzetközi terrorizmus is egyre növekszik. Ezért az ehhez a világhoz tartozó államok egyre gyengébbek és tehetetlenebbek.

Cooper a háttérhatalom egyik ideológusa

Robert Cooper nézeteit azért ismertettük, hogy betekintést nyerjünk a háttérhatalom jelenlegi globális stratégiájának a megértésébe. Ha csak az Európai Unióval kapcsolatos apologétikus, azaz elfogultan dicsőítő nézeteit vesszük közelebbről szemügyre, azonnal látjuk, hogy a valóság szinte homlokegyenest eltér az ő víziójától. Ugyanis az Európai Unió legfőbb fogyatékosságai közé tartozik a demokrácia olyan alapvető feltételeinek a hiánya, mint az államhatalmi ágak megosztása. A legfontosabb kormányzati hatalom a monetáris szuverenitás átkerült az egyes tagállamoktól a frankfurti Európai Központi Bankhoz, amely teljesen független és még az Európai Unió brüsszeli és strassbourgi központi hatalmi szervei sem szólhatnak bele a működésébe. Kizárólag a Nemzetközi Pénzügyi Közösség magánirányítása alatt áll. Ezt a demokrácia deficitet még növeli, hogy az Európai Unióban túlbürokratizált - piacidegen - tervgazdasági rendszer működik. A tervet kvótának nevezik. Emiatt a gazdasági életet a pénzrendszer magánkézben lévő monopóliuma és a nemzetközi pénzügyi közösség tulajdonában lévő multinacionális cégek túlsúlya jellemzi. Ez nem ad lehetőséget a pénzügyi és gazdasági esélyegyenlőségen alapuló vállalkozói szabadságra és a valódi piaci versenyre.

Ha nincs gazdasági esélyegyenlőség és nincs valódi piacgazdaság, akkor az érdemi demokrácia sem bontakozhat ki. Az önkéntesen vállalt birodalmi alávetésnek ellentmond, hogy az Európai Unió diktátumokat kényszerített rá a most csatlakozó kelet-európai országokra, nyíltan megtagadva az egyenlő esélyek biztosításának, az egyenlő elbánásnak és a viszonosságnak a demokratikus alapelveit. Mindez kiegészül a tagállamok szuverenitásának a maximális korlátozásával, továbbá azzal, hogy ebből az önkéntesen vállalt birodalomból nem lehet kilépni. Cooper elfogult nézeteit tovább cáfolhatnánk. Ehelyett azonban térjünk vissza elemzésünk kiinduló pontjához, vagyis ahhoz, hogy milyen összefüggés áll fenn a háttérhatalom trilaterális világstratégiája, és a közel-keleti helyzet, pontosabban a legutóbbi iraki háború között?

Már bizonyítottuk, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britannia nem tudta kellően alátámasztani, miszerint önvédelemből, az iraki tömegpusztító fegyverek megsemmisítése céljából kellett Szaddam Husszeint és rendszerét megdöntenie. Bizonyítottuk, hogy az Egyesült Államok meghatározott gazdasági köreinek fontos érdekei fűződtek és fűződnek az iraki kőolaj feletti ellenőrzés megszerzéséhez. Bush elnök és Blair brit kormányfő - annak a két országnak az első számú politikai vezetője, amely otthont ad a háttérhatalom két legfontosabb világközpontjának - természetesen minden elkövetett, hogy saját országa és a világ közvéleménye előtt igazolja az iraki beavatkozást. Amikor azonban világos a gazdasági és hatalmi érdekek érvényesülése, nagyon nehéz meggyőzni a közvéleményt arról, hogy az Egyesült Államok és Anglia önzetlenül, csakis a világ biztonsága, szabadsága és a demokrácia érdekében viselt háborút Irakban.

Robert Cooper, aki jelenleg az Európai Unió külügyeit irányító Javier Solana titkárságát vezeti, ideológiailag is alátámasztja, hogy az Egyesült Államok és Anglia a háttérhatalom világstratégiáját érvényesítette Irakban. A hivatalos amerikai politikát a háttérhatalom gondolati műhelyeiben dolgozták ki. A háttérhatalom amerikai érdekként tálalt törekvései elsőbbséget élveznek, és ezek érvényesítése érdekében a nemzetközi közjog számos normáját és etikai szabályát is félre kell tenni. A háttérhatalomnak belülről kiszolgáltatott Egyesült Államok - amely kifelé a világ egyetlen szuperhatalma - gyorsított ütemben fegyverkezik, és olyan hatalmas összegeket költ katonai erejének a növelésére, amellyel más államok nem tudnak lépést tartani. A háttérhatalom alapvetően kozmopolita jellegű világstratégiája az amerikai stratégia prizmáján megtörve nemzeti politikának tűnik. Bush elnök sikeresen apellál az amerikaiak nemzeti érzéseire, például a terror elleni világméretű háborúban, hogy így biztosítsa a maga számára az amerikai társadalom nemzeti egységen nyugvó támogatását. Ez a nemzeti retorikába öltöztetett kozmopolita stratégia úgy tálalható az amerikai társadalomnak, hogy ne gyöngítse, hanem erősítse a kormányzat politikai támogatottságát.

Tony Blair - a baloldalhoz tartozó brit Munkáspárt vezetőjeként - szociáldemokrata kormány élén áll. Gyakorlatilag ugyanazt a világstratégiát tette magáévá, mint Bush elnök, aki jobboldali konzervatív politikusként a politikai spektrum másik oldalához tartozik. Tony Blairnek ezt a fajta politizálását az teszi lehetővé, hogy alapvetően pragmatikus oppurtunista, aki hajlandó kettős-mércével, kettős-erkölcs szerint mérni, amikor a nemzetközi közösségnek nevezett háttérhatalom "igazságos háborújáról" van szó. A brit kormányfő pragmatizmusát követve rendszerint olyan helyzetbe akar kerülni, ahonnan ténylegesen tud hatni az események menetére. Blair meg van róla győződve, hogy az Európai Unió nem lesz képes befolyást gyakorolni a világra, amíg nem alakít ki egységes stratégiát a közös katonai cselekvéshez.

Az iraki eseményeket a brit miniszterelnök új megközelítések felvetésére használta ki. Ugyanezt tette 2001. szeptember 11-ét követően is, amikor javasolta az Észak-Atlanti Szövetségnek, hogy Oroszország is a NATO tagja lehessen. E cél érdekében kezdeményezte Oroszország és a NATO együttműködését biztosító Tanács létrehozását. Blair tudja, hogy ezek nem tökéletes megoldások, de előnyben részesíti őket a passzivitással szemben. Blair egyértelműen új és befolyásos szerephez kívánja juttatni Nagy-Britanniát, amelynek fontos szerepe van a közvetítésben, a nemzetközi konfliktusok megoldásában. A londoni Királyi Külügyi Intézet, az RIIA, amely a New York-i Külkapcsolatok Tanácsának, a CFR-nek az ikertestvére, lehetőséget ad a brit politikai elit számára, hogy az egyetlen szuperhatalom, az Egyesült Államok döntéseit is befolyásolni tudja. A világot irányító háttérhatalomnak és árnyékkormányának e két angolszász országban vannak a központi irányító szervei, ezért kell gondosan elemezni e két ország és vezetői politikáját.

Tony Blair és Bush elnök az informálisan már működő World Governance-nak (világkormányzatnak) a két fontos országát vezeti látható döntéshozóként. Blair szociáldemokrata, "baloldali", Bush pedig konzervatív, "jobboldali" színekben szolgálja ugyanazt a háttérhatalmat, amelynek legfőbb irányítói a teljes ismeretlenségbe burkolódznak. Ahhoz, hogy kormányon maradhasson, Blair-nek a brit választópolgárokat is meg kell győznie arról, hogy politikája hosszú távon elősegíti a társadalmi igazságosságot és a békét nemcsak a Közel-Keleten, de globális méretekben is. Bush elnöknek pedig be kell indítania a gyengélkedő amerikai gazdaságot, ha további négy évig a Fehér Ház lakója akar maradni. Az iraki háború nyomán e két fontos személyiségének, Blairnek és Bushnak, a nyílt sebként vérző palesztinai konfliktusban is lépnie kell. Ahhoz, hogy eredményt érhessenek el, vissza kell térniük a Jitzhak Rabin által képviselt konszenzus-építő törekvésekhez. Mindkét politikusnak arról is számot kell adnia, hogy mi történjen az Egyesült Nemzetek Szervezetével, amelynek a működése nem egyeztethető össze az egyoldalúan viselt megelőző háborúkkal.

Az elmúlt két év konfliktusai bebizonyították, hogy a háttérhatalom által 1945-ben kialakított nemzetközi rendszer - valamint az ezt fenntartó intézmények - alapvető változtatásra szorulnak. Ez a változtatás az előfeltétele annak, hogy ezek az intézmények hatékonyan működhessenek. Egy olyan nemzetközi rend azonban, amely a liberális háttérhatalom korlátlanná növekedett pénzügyi, kereskedelmi, gazdasági, katonai és politikai hatalmán nyugszik, nem lehet tartós és szilárd. A szabadságra és a rendre csak együttesen szabad törekednünk. A korlátlanná növekedett ellenőrizetlen szabadság, amellyel ma a pénzügyi és katonai hatalom monopóliuma révén egy szűk csoport rendelkezik a világban, már káros és felbomlasztja a rendet. Világszinten is csak a kölcsönös ellenőrzésen és ellensúlyokon alapuló, - a szabadságot a felelősséggel párosító - rendszer lehet szilárd. Nem új imperializmusra, világbirodalom-építésére, hanem az önrendelkezésüket megtartó népek és államok szabad társulására van szükség. Ennek a valóban önkéntes társulásnak azonban útjában áll a nemzetközi pénzügyi közösség globálissá növekedett magánpénz-monopóliuma. Ez a magánmonopólium pénzügyi, gazdasági és politikai hatalmának az alapja. Amíg ezt a globális pénzügyi-monopóliumot - világszintű monopólium-ellenes intézkedésekkel - nem sikerül megtörni, addig az egy központból történő világkormányzat létrehozását sem lehet feltartóztatni. A nemzetközi pénzügyi közösség világ feletti hegemóniája pedig egyre erőteljesebben fog érvényesülni. Ez azt jelenti, hogy az Irak elleni háború után újabb háborúkra kell számítanunk.

---