Lyndon LaRouche Budapesten

A termelő - fizikai - gazdaság tudománya

Hogyan lehet kikerülni a világcsődből?

Lyndon LaRouche amerikai demokrata párti politikus, közgazdasági szakértő és közéleti személyiség tavaly decemberben már második alkalommal látogatott el Budapestre. Újabb látogatása azonban lényegesen eltért az elsőtől, amelyet nagyrészt elhallgatott a sajtó és a magyar hivatalosság. 2002. december 12-én a Magyar Közgazdasági Társaság, valamint az MTA Pénzügyi Kutatócsoportja, amelynek Csíkos Nagy Béla az elnöke, konferenciát rendezett az amerikai gazdasági stratéga és demokrata párti politikus részvételével. A tanácskozáson Bácskai Tamás, az MNB korábbi elnökhelyettese elnökölt. A résztvevők között volt az olasz Munkaügyi Minisztérium részéről Nino Galloni, a Budapesti Közgazdaságtudományi- és Államigazgatási Egyetemről Lőrinc-Istvánffy Hajna, továbbá Plenter János a nemzetközileg is ismert magyar pénzügyi szakértő, aki Kanadában közel másfél évtizeden keresztül az értékpapír-befektetések területén dolgozott, Botos Katalin professzor, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemről, valamint Erhart Tibor a Pénzügyminisztériumból. Az Egyesült Államokban megjelenő Executive Intelligence Review, (EIR) című hetilap szerkesztőségét Lothar Komp, a lap gazdasági szakértője képviselte.

LaRouche, aki az EIR alapító főszerkesztője és ma is szellemi irányítója, megállapította, hogy a nyugati világ, köztük Amerika fizikai (termelő) gazdasága az 1971 után kialakított - és lebegő valutaváltási árfolyammal működtetett - pénzügyi rendszer következtében az összeomlás előtt áll. Ha nem tér vissza a világgazdaság valami hasonlóhoz, mint amilyen az 1971 előtt érvényben lévő Bretton Woods-i modell, akkor a világgazdaság "új, sötét korszak" előtt áll. Európa és Amerika gazdaságának a helyreállításához nagyméretű működő-tőke beruházásokra van szükség a termelőgazdaság infrastruktúrájába. Az amerikai szakértő a rögzített valutaátváltási rendszerhez való visszatérést ajánlotta, amely megköveteli az aranytartalék-rendszer visszaállítását, mégpedig úgy, hogy a tartalékul szolgáló arany 1 troy unciája (29 grammja) 1000 dollárba, vagy még többe kerüljön.

LaRouche felvázolta az Európa, valamint az eurázsiai nagyhatalmak - Oroszország, Kína és India - közti együttműködés kilátásait. Reális lehetőség van arra, hogy Európa és az említett eurázsiai országok között nagymértékben növekedjék a kereskedelem és a termelési együttműködés. Meglepték hallgatóságát azon jelzései, hogy Washingtonban rövid időn belül alapvető gazdasági-stratégiai váltásra lehet számítani. Ezt az "új gondolkodást" a Bretton Woods utáni lebegő árfolyamok rendszerének a folyamatban lévő összeomlása, valamint az Egyesült Államok termelő (fizikai) gazdaságának a nagyméretű hanyatlása kényszeríti ki. Az amerikai vendég előadását élénk vita követte, amelynek során Magyarország több vezető közgazdásza kifejtette véleményét az aranyalapú pénzrendszerről és az önálló nemzeti pénzkibocsátásról. A pénzgazdaság globális méretű problémáit elsősorban az illegitimnek tekinthető eladósítás, és a spekulatív tőkemozgások okozzák. A vitában felmerült annak a szükségessége is, hogy újraszabályozzák a Nemzetközi Valutaalap szerepét a jövendő, új pénzügyi rendszerben.

Az Egyesült Államok-beli Leesburg-ben megjelenő Executive Intelligence Review (Vezetési Információs Szemle) 2002 december 27-ki számában LaRouche budapesti látogatása kapcsán megállapítja, hogy Magyarország Lengyelországgal és több más közép-európai országgal egyetemben válaszút előtt áll. 2003. április 12-én ügydöntő népszavazás keretében kell döntenie a magyar polgároknak arról, hogy országuk csatlakozzék-e az Európai Unióhoz, vagy sem? Magyarországnak olyan időpontban kell az EU-hoz csatlakoznia, amikor a globális gazdaság és pénzügyi rendszer válságos helyzetben van, és ez drámai mértékben kihat az átlagpolgár életére. 2002. áprilisában a FIDESZ vezette közép-jobb koalíciót az egykori kommunista párt utódpártja, a szocialista párt váltotta fel, amely a szélsőségesen liberális szabad demokratákkal együtt kormányoz. A választás következtében kiéleződött ellentétek tartósan megosztják a magyar társadalmat. Egyes megfigyelők ezt "hideg polgárháborúnak" nevezik. Ennek részét képezi Magyarország még fel nem dolgozott kommunista öröksége, valamint bizonytalan jövője a kibővülő Európai Unióban. A korábbi miniszterelnök által kezdeményezett Széchenyi-terv lehetővé tette, hogy Magyarország olcsó közhitelezéssel nagyarányú infrastruktúra-építési programot indítson el, és több védelemben részesítse a nemzeti középosztály tulajdonában lévő vállalatokat. A kormányzati váltás eredményeként országosan polgári körök jöttek létre.

Az EIR cikkírója, Elisabeth Hellenbroich szerint a vita lényegét a szuverenitás, vagyis Magyarország önrendelkezésének a kérdése képezi. Hogyan lehetne szavatolni, hogy a kormány ne árusítsa ki Magyarország életbevágó nemzeti érdekeit a külföldi korporációknak és bankoknak? Számos magyar polgár és társadalmi erő úgy látja, hogy országuk jövője csak akkor van biztosítva, ha a társadalom-politikailag egységesen felsorakozik egy szilárd nemzeti politika és gazdaságpolitika védelmében. Azzal érvelnek, hogy a budapesti kormányzatnak meg kell határoznia azt a szerepet, amit Európában be akar tölteni. Ehhez tartozik tágabb értelemben Magyarország helye abban a világban, amelynek a válságból történő kikerülésére dolgozta ki LaRouche a New Bretton Woods Monetary System (az Új Bretton Woods-i pénzrendszer) tervét, és az eurázsiai földrész fizikai termelőgazdaságának a fejlesztésére vonatkozó javaslatait.

A világgazdaság globális méretű pénzügyi és gazdasági válsága Magyarországon is érezteti hatását. Egyre nő a jövedelmi szakadék a lakosság 6-8%-ra tehető - hatalmas vagyonra szert tett - újgazdag rétege, és a társadalom nyomorúságosan tengődő alsó 30% -a között. A 2002-ben hatalomra került szocialista-liberális kormányzatra nagy nyomás nehezedik a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank, és az Európai Unió brüsszeli bürokráciája részéről. Azt kívánják elérni, hogy Magyarország - amely szakértők szerint máris Európa legliberalizáltabb, legglobalizáltabb és legnyitottabb állama, amelyből a legtöbb erőforrás áramlott ki az elmúlt évtizedben és áramlik jelenleg is folyamatosan külföldre - még nyitottabbá váljék, és tovább erőltesse az úgynevezett szabad-kereskedelem irányába a gazdasági reformokat.

A Nemzetközi Valutaalap, a Világbank és a brüsszeli bürokrácia azt követeli a Medgyessy-kormánytól, hogy a GDP (vagyis a külföldi, ún. vámszabad-területi vállalatokat is felölelő hazai össztermék) 6%-ára rugó költségvetési hiányt csökkentse. Ez tovább csökkenti a szociális kiadásokra fordítható pénzt. Ezért folytatódik az egészségügy korlátozása, leépítése, elsorvasztása. A privatizációt ismét beindítják, azaz eladásra kerül a magyar nemzeti vagyonnak az a 10%-a is, amely még most köztulajdonban van. Többek között magántulajdonba kívánják adni az állami tulajdonú Postabankot, a Konzumbankot és a Földhitel- és Jelzálogbankot. Itt is hangsúlyozni kell, hogy a nemzeti vagyon minden állampolgár közös tulajdona. Az állam az állampolgároké, és csak másodlagosan - az állampolgárok akaratából - létezik. Ez az állam nem tulajdonosa, csak kezelője az állampolgárok közös vagyonának. Ezért az állampolgárok külön erre szóló felhatalmazása nélkül a vagyonukat nem adhatná el. Magyarország egyébként is Európának az az országa, amelyben a legmesszebb mentek a közvagyon kiárusításában. Az egymást követő kormányzatok közül egyik sem teljesítette azt a kötelességét, hogy elszámoljon az igazi tulajdonosoknak a kiárusított vagyonukról, a befolyt ellenértékről, és arról, hogy azt mire fordították. Hová lett az eladott nemzeti vagyon vételára?

1990. óta másfél millió magyar munkavállaló veszítette el állását. Ma a munkanélküliek aránya hivatalosan 5,7%. A külföldi tulajdonú multinacionális vállalatok jelentős adókedvezményeket élveznek és csak igen alacsony társasági adót fizetnek. A társasági adó a vállalatok jövedelmére a működési költségek, a kamat, a tőke és adókedvezmények, valamint a készletekre vonatkozó kedvezmények levonása után kivetett adó. A szélsőségesen neoliberális globalizációnak és liberalizációnak a drámai társadalmi következményeit jól szemléltetik azok a konkrét esetek, amikor olyan nagy multinacionális cégek, mint például az IBM, bezárják magyarországi kirendeltségeiket és kivonulnak az országból. Az IBM egyike volt annak a 49 külföldi vállalatnak, amely az 1990-es években azért jött Magyarországra, hogy extraprofitra tegyen szert az alacsony munkabérekből és adókedvezményekből. Miután kihasználta extraprofit szerzésére az ötévi időtartamra biztosított adókedvezményeit, a vállalat, amely nem épített ki termelői infrastruktúrát, hidegvérrel távozik. A szokásos érvelés természetesen az, hogy Magyarország elveszíti nemzetközi versenyképességét, mivel most már "túlságosan magasra" emelkedtek a munkabérek.

Az EU brüsszeli hatóságai nem engedik meg - amennyiben Magyarország csatlakozik az EU-hoz - hogy az Uniótól eltérő adóügyi politikát folytasson, és továbbra is nagyarányú kedvezményeket adjon külföldi cégeknek. A jelenlegi kormányzat kísérletet tett, hogy ez alól kivételes megállapodásokkal mentesüljön. A magyaroknak azonban keserűen kell felismerniük, hogy életszínvonalukkal kell fizetniük mind a globalizációért, mind a túlzásba vitt liberalizációért. Az EU-tagság sem segít rajtuk, mert a brüsszeli adózási szabályok már nem teszik vonzóvá az országot. A multinacionális cégek pedig tovább nyomulnak keletre az olcsó munkaerő és az újabb adózási kedvezményekből nyerhető extraprofit érdekében. E rövid összefoglaló után, amely e sorok írójának a reflexióit is tartalmazta, ismerkedjünk meg részletesen is a világhírű amerikai közéleti személyiség két beszédével.

Kiút a világcsődből

LaRouche a Schiller Intézet és a Magyarok Világszövetsége Szent László Akadémiája rendezésében találkozott azokkal a budapestiekkel, akik rendszeresen olvassák a Schiller Intézet kiadásában megjelenő folyóiratokat és könyveket. 120 főnyi hallgatóságának kifejtette, hogy korunk megértésében mennyire fontos szerepe van a klasszikusok által ránk hagyott tudás megismerésének. A klasszikus drámára hivatkozva párhuzamot vont a rossz színészek és a rossz politikusok között. A politikai drámának azonban a polgárok is a szereplői. - A politikai élet színpadán látható szenvedés az tulajdonképpen az Önök szenvedése, - fordult hallgatóságához. A világ tragédiája az Önök tragédiája. - Ez nem falra festett fantázia, hanem kemény tapasztalat. Szülők és nagyszülők gyakran eltöprengenek azon, hogy mit hoz a jövő gyermekeik, unokáik számára? Mindannyian meghalunk, és ha ez így van, akkor mi az élet értelme? Vajon rajtunk múlik-e, hogy mi történik a jövőnkkel, nemzetünk, vagy az egész emberi civilizáció jövőjével? A politikában nagyon kevesen érzik át az egyes személy életének ezt a hallhatatlanság felé mutató dimenzióját.

LaRouche példaként hozta fel Bill Clintonnak, az Egyesült Államok korábbi demokrata párti elnökének a példáját. Clinton a XX. század egyik legintelligensebb elnöke volt. Mégis elbukott. Nem az elhíresült leányzó miatt, hanem azért vallott kudarcot, mert amikor az egész emberiség számára fontos kérdésben kellett döntenie, akkor ezt a döntését Clinton alárendelte hiúságának, vagy rövidtávú személyes érdekeinek. A világ vezető politikusainak a többsége legalább olyan rossz, vagy még rosszabb, mint Bill Clinton. Nincs bennük a korábban említett érzék és felelősségtudat a hallhatatlanság iránt.

Az előadó ezután a francia történelem nagy alakjára, Jeane d'Arc-ra hivatkozott. Jeane d'Arc erkölcsileg igen magas szinten állott és határozott céllal és akarattal fordult az ország nem túl okos királyához. Lényegében azt hozta a tudomására, hogy Isten azért küldött hozzád, hogy elmondjam Neked, hogyan kell valódi királynak lenni, nem pedig bábnak. A királyt sikerült meggyőznie, aki hozzájárult ahhoz, hogy Jeane d'Arc vezesse csapatait. Úgy gondolta: ezzel a megbízatással meg tud szabadulni tőle. Nem számolt azzal, hogy az erős akaratú ifjú leány parancsnokként megnyeri a háborút. Ezután már igen nehéz volt félreállítani. Valamennyi korábbi katonai vezető vereséget szenvedett, Jeane d'Arc viszont győzött. Ekkor a király elárulta és lehetővé tette, hogy a britek fogságba ejtsék. Jeane d'Arc-nak két választása maradt, vagy az, hogy diszkreditálva elveszti hitelességét, vagy az, hogy szembenéz a halállal. Mint tudjuk máglyán égették el. Jeane d'Arc bátorsága, és az az igazságtalanság, amit el kellett szenvednie végül is felrázta a franciákat és arra kényszerítette őket, hogy kiűzzék az angolokat, továbbá rávette a Vatikánt az elgyöngített pápai hatalom visszaállítására. Noha Jeane d'Arc fiatalon halt meg, életét nem vesztegette el, hanem nagyon is okosan használta fel. Sorsa üzenet számunkra, hogyan rendezzük el életünket. Ami bennünk halandó az elkezdődik és elkerülhetetlenül véget is ér.

Ezután LaRouche felteszi a kérdést, hogy mi az, ami hallhatatlanná teszi az embert? A társadalmak vezetői, különösen válságok idején azért lesznek vezetők, mert bizonyos értékrend szerint alkalmasak e feladatra. Különösen magas erkölcsiségű nevelés esetén arra készítjük fel gyermekeinket, hogy megértsék a hallhatatlanságnak ezt az alapelvét. Az Új Testamentum talentumokról szóló példabeszéde szerint mondhatjuk: ne tékozold el tehetségedet; ne vesztegesd el az életed; fordítsd azt bölcsen egy hallhatatlan cél elérésére!

A mi civilizációnkban minden ember, aki a hallhatatlanságnak ezt az érzetét sugározza mások felé, maga is rendelkezik ezzel a hallhatatlan dimenzióval. Ez az emberi tulajdonság azonban önmagában nem elegendő ahhoz, hogy valaki egy nemzet vezetője legyen válságok idején. Ezen túlmenően megfelelő konkrét tárgyi tudással is rendelkeznie kell. A tudás első szintje az az ismeret, amit tovább tud adni az embereknek, vagyis meg kell mutatniuk az embereknek, miként tudják felmérni és megítélni, hogy ki mi és mi nem valójában?

Jelenleg az egész emberiség egy nagy válság kibontakozásának a tanúja. Úgy is kifejezhetjük, hogy tragikus időszakban élünk, ha tragédián a nagy görög drámákat, Shakespeare Hamletjét, vagy a nagy német tragédiaíró, Friedrich Schiller, műveit értjük.

A világrendszer egésze van válságban

Amivel ma szembe kell néznünk, az nem csupán pénzügyi krízis. Vagyis nem a szokásos ismétlődő gazdasági válság. A rendszer egésze ingott meg, amely eldönti, hogy az európai civilizáció ismét belesüllyedjen-e egy elhúzódó sötét korszakba, vagy pedig életben maradjon. 1964-től kezdődően az európai civilizáció a Nagy-Britanniából és az Egyesült Államokból kiinduló hatások nyomán hanyatlásnak indult. 1964-től 1971-ig terjedő időszakot megelőzően civilizációnk lényege a termelés volt. Olyan eszközöknek és feltételeknek az előállítása, amelyek fenntartják és fokozatosan megjavítják az emberi életet. Gyakran büszkélkedünk azzal, hogy valakit annak arányában kell tisztelni, mennyire hasznosan járult hozzá az emberiség szükségleteihez, természetesen a maga módján.

A már említett időszakkal kezdődően az Egyesült Államok és Nagy-Britannia Európát és a civilizált világot az erkölcsi hanyatlásba vezette. Ekkor kezdett az Egyesült Államok háborút Indokínában, amelyből Amerika lelkileg soha nem tért magához. Ez az erkölcsi hanyatlás kifejeződik az Egyesült Királyságot akkor irányító Wilson-kormány tevékenységében, amely valósággal pusztította Anglia iparának és mezőgazdaságának a fizikai alapjait. Az Atlanti-óceán mindkét partján terjedt a rock-drug-sex ellenkultúra, amely erkölcsi rombolást végzett az ifjúság, különösen az egyetemi diákság körében. Nem tiszta szándékú emberek, mint például Zbigniew Brezinzski a "post-industrial-society"-ról (az ipari korszak utáni társadalomról), és a mezőgazdasági-ipari társadalom végéről terjesztették teóriáikat. A pogány természetimádathoz hasonló ökológiáról prédikáltak.

Az önmagát elpusztító szovjet rendszer is része volt ennek a hanyatlásnak. LaRouche itt említést tesz azokról az angolszász világban, elsősorban az Egyesült Államokban "marslakóként" emlegetett magyar származású tudósokról, akiknek - legalábbis LaRouche álláspontja szerint - szerepük volt a dekadens jelenségek felerősödésében. Az előadó hivatkozik Kissingerre is, aki az 1970-es években hivatalosan is kezdeményezte a népesség tudatos csökkentésének a politikáját Afrikában, arra hivatkozva, hogy a túlnépesedés következtében felhasználhatják Afrikának azokat az erőforrásait, amelyekre az Egyesült Államoknak és Nagy-Britanniának szüksége lehet. Szisztematikusan elpusztítottuk a civilizációnk alapját képező termelőgazdaságot, amelynek a bázisán 1974 előtt működött. Az Egyesült Államok szándékosan tette tönkre magát belülről. Tovább gyöngítettük magunkat a szabad kereskedelemmel. Az alapvető infrastruktúra működését a deregulációval, vagyis a gazdasági szabályozás feloldásával bénítottuk meg. Szélmalmokat építettünk a nukleáris erőművek pótlására. Egyszóval mindent elkövettünk saját népünk, nemzetünk elpusztítására gazdasági, és a gazdasághoz kapcsolódó eszközökkel.

Sok ehhez hasonló történt a valódi tragédiákban. Valódi tragikus konfliktus akkor áll elő, amikor az emberek önként járulnak hozzá önmaguk elpusztításához. Nem a vezetők okozzák a tragédiákat, az emberek maguk a tragédia okozói. Ezt a nézetét az előadó Hamlet példájával szemléltette. Ezután összevetette Hamlet konfliktusát Jeane d'Arc-éval. Hamletben olyan személyt ismertünk meg, aki vezető pozícióban volt, de félt vállalni a hallhatatlanságból származó kötelezettségeket és beleegyezett abba, hogy a társadalom hanyatlása akadálytalanul folytatódjék. Jeane d'Arc beavatkozik a történelem menetébe. Tragikus csata bontakozik ki Anglia és Franciaország között. Ez egyben felrázza Franciaországot és a pápaságot. Mindkettőt arra ösztönzi, hogy megoldják civilizációs problémáikat.

A rendszer összeomlása elkerülhetetlen.

A jelenlegi tragikus helyzetet a meglévő rendszer bármikor bekövetkezhető összeomlása jelenti. Ma is létezik egy világbirodalom, az egykori Római Birodalomhoz hasonló: az Amerikai Birodalom, pontosabban az Angol-amerikai Birodalom. Önök balkanizált helyzetben a gyávaság Európájának a részei. Vannak gyáva amerikaiak is. A világ a pusztulás felé halad és vannak olyan ostobák, akik azt mondják, hogy törődjünk bele ebbe a helyzetbe. A Római Birodalom jellege a punok elleni második háború végén megváltozott. Korábban az értékelőállító földművelők nemzete volt, amely átalakult termelőgazdaságból fogyasztói társadalommá, akkor persze még hitelkártya nélkül. Róma abból élt, hogy kirabolta a meghódított és alávetett világot. De a pusztulás végül Rómát magát is elérte és eltemette.

De ismertünk egy másik hatalmi képződményt is, a Bizánci Birodalmat. Ez is hasonló módon pusztította el önmagát. Aztán létrejött a Velencei Birodalom, amely már feudális rendszert működtetett, és amely egészen 1648-ig, a vesztfáliai békeszerződésig pénzügyileg uralta Európát. Világunkat Velencének az elfajzott utóda: az angol-holland liberalizmus uralja. Ebben a rendszerben az egyes országokat nem választott kormányaik, hanem a központi bankok irányítják. Ők képviselik a velencei pénzügyi oligarchiák hagyományait napjainkban.

A klasszikus görög és keresztény civilizációban a kormánnyal szemben támasztott legalapvetőbb erkölcsi követelmény az általános jólét vagy a közjó szolgálata, amelyet görögül "agapé"-nak neveznek. Eszerint ahogyan az XI. Lajos Franciaországában, VII. Henrik Angliájában érvényesült, és ahogyan az Egyesült Államok Alkotmányának a bevezetőjében is meg van fogalmazva: egyetlen kormányzat sem tekinthető legitimnek, ha nem kötelezi el magát az általános jólét biztosításának, mégpedig minden egyes ember jólétének, a mostan élőknek és utódaiknak. A ma uralkodó tendencia az "agapé-ellenes" áramlat, az amit Thomas Hobbes, és John Locke fogalmazott meg. John Locke, aki az angol-holland liberalizmus egyik vezető teoretikusa volt, minden egyéb fölé helyezte a tulajdon doktrínáját. Eszerint az érvelés szerint a pénzvagyon tulajdonosának joga van bizonyos járadékhoz tőkevagyona után, tekintet nélkül arra, hogy ennek az elnyerése mennyi ember életébe kerül.

Az előadó ezután felteszi a kérdést, hogy mi a vagyon? Másképpen megfogalmazva: hogyan állítják elő az emberek a gazdagságot? Milyen az ember igazi természete? Mi a különbség ember és a vadállat között? Az állatok tudnak tanulni, de csak az emberi lény képes felfedezni a világegyetem univerzális összefüggéseit, és az így szerzett ismereteit továbbadni. Ha az ember csak állat lenne, akkor nem lenne képes arra, hogy bármilyen körülmények között is néhány milliónál nagyobb létszámot érjen el. A tény viszont az, hogy a legfrissebb adatok szerint Földünkön 6,2 milliárd ember él.

Ezt a szaporulatot nem tenyésztéssel érte el az emberiség. Az ember képes felfedezni és alkalmazni a természet egyetemes törvényszerűségeit, és ezáltal kiterjeszteni befolyását az őt körülvevő világra. Az igazi művészet és tudomány ennek a képességnek a megértése, amelynek a segítségével ezeket az egyetemes összefüggéseket felfedezhetjük. Azok az emberek, akik a klasszikus tudományokon és művészeteken nőnek fel, szemébe tudnak nézni embertársaiknak, szeretni tudják a másik embert, mert felismerik benne azt az alkotó tehetséget, amely megkülönbözteti az embert az állattól. Így jutunk el a hallhatatlanság megértéséhez. Amikor felfedezzük és továbbadjuk ezeket az univerzális elveket gyermekeinknek és az ő utódaiknak, akkor életünk egészen az emberiség létének a végéig meghosszabbodik. Létezésünk többé nem kezdet és vég által körülhatárolt. Életünkkel átvettük az előttünk járó nemzedékek tapasztalatait és továbbadtuk az utánunk jövőknek. A világegyetem alkotójának a hallhatatlan gyermekeivé váltunk.

Különböző nyelveken beszélünk és eltérőek a kulturális hagyományaink. Nos, miként kell ügyeinket megszervezni az egész emberiség részeként? Párbeszédet kell folytatnunk egymással. Kultúránk és nyelvünk azok az eszközök, amelyekkel kicseréljük eszméinket. Ezek segítségével neveljük gyermekeinket, őrizzük történelmi hagyományainkat, ezért szeretjük a múlt nagy alkotóművészeit. Ez a szeretet az, amit Platón Szókratész szájába adva "agapé"-nak nevez. Nos, nekünk az önrendelkezésüket megtartó nemzetek testvéri közösségévé kell lennünk, amelyet az emberiség közös ügye egyesít. A nemzetek lényegében nincsenek konfliktusban egymással. A háború nem az emberek természetes állapota. Csak az a háború igazságos, amelyik védelmezi az emberiség elvi alapon álló közösségként való létezésének a lehetőségét.

Az emberiség olyan ponthoz érkezett, amikor a nemzetközi pénzügyi-monetáris rendszer az összeomlás előtt áll. Semmi sem mentheti meg a pénzügyi és monetáris rendszert a jelenlegi formájában. Planétánkon ma nincs olyan hatalom, amely fenntarthatná ezt a monetáris és financiális rendszert. Az előttünk álló feladat: meg kell mentenünk a termelőgazdaságot, a fizikai gazdaságot, a népek és a nemzetek számára. Sokan azt mondják, hogy nem lehet megváltoztatni az emberek többségének a beállítódását, a közvélekedést. Ugyanezt mondták az ókori Rómában is, mielőtt az elpusztult. Meg kell változtatnunk a közvéleményt. Ezt nem lehet csak tagadással elérni. Ahogyan azt Schiller ábrázolta Jeane d'Arc személyében, az embereket szeretettel kell meggyőzni arról, hogy szükségük van önmaguk felszabadítására a közvélemény nyomása alól. Meg kell győzni őket, hogy olyan vezetőkre van szükségük, akik elkötelezték magukat a hallhatatlanság elvének. Egy olyan nemzeti politikus, aki nincs ennek elkötelezve, az nem képes arra, hogy erkölcsi alapokon álljon, és mint ilyen nézzen szembe korunk kihívásaival.

Eddig a Magyarok Világszövetségének a Semmelweis utcában lévő központjában elhangzott előadást foglaltuk tömörítve össze, amelyhez Dr. Kovács Tibor a Schiller Intézet magyarországi tagozata köztiszteletnek örvendő vezetője mondott bevezetőt.

A fizikai gazdaság tudománya ma

Lyndon LaRouche "Válságban a világgazdaság: az új Bretton Woods szükségessége" címmel a Pénzügyminisztérium vendégtermében tartott előadást. (Fizikai gazdaság alatt az előadó a fizikai termékeket, továbbá az emberi szükségleteket kielégítő szolgáltatásokat előállító termelőgazdaságot érti.) Ahogyan az Egyesült Államokból látható, a fizikai (termelő) gazdaság összeomlásával az utolsó szakaszához érkezett az a csődbe jutott monetáris-financiális rendszer, amely 1971. után a lebegő-árfolyam bevezetésével jött létre. A világ jelenlegi vezető hatalmában, az Egyesült Államokban a Federal Reserve System kétségbeesett inflációs lépéseket tesz, amelyek ténylegesen az 1923-as németországi hiperinflációs programra emlékeztetnek. Jellemző a helyzetre, hogy az Egyesült Államok 50 tagállama közül 46 jelenleg vagy csődbe jutott, vagy közel áll az összeomláshoz. Az Egyesült Államok vasútrendszerének még a maradványa is eltűnhet, hacsak az elnök és a Kongresszus nem változtat haladéktalanul politikáján. Az amerikai légi-közlekedési rendszer is az általános katasztrófa szélére érkezett. A vezető amerikai bankok lényegében fizetésképtelenek. Az óriási ingatlan-jelzálog kölcsön buborék bármelyik pillanatban kipukkadhat.

Az előadó szerint sem az amerikai kormány, sem a FED, sem a két nagy párt vezetése nem rendelkezik megfelelő felkészültséggel, hogy megbirkózzon az elkövetkező hónapokban várható monetáris és pénzügyi fejleményekkel. Komoly okom van rá folytatta LaRouche, hogy közöljem: jelentős változásokra számíthatunk a döntéshozó központokban. Időlegesen sikerült elhárítani a közel-keleti háborút (- az ismertetett beszéd tavaly december 12-én hangzott el - DJ). Az Egyesült Államok mértékadó köreiben, mind a kormányzatban, mind azon kívül, egyre többen ismerik fel a helyzet súlyosságát. A legfelsőbb döntéshozó szinten egyelőre még vonakodnak megtenni a szükséges lépéseket, hogy a kibontakozó válságot ellenőrzés alatt lehessen tartani.

LaRouche ezután három következtetést vont le a kibontakozó globális válságból:

Az első következtetés: Az európai civilizáció, amely a XIV. században új, sötét korba süllyedt, a következő XV. századtól kezdődően globális méretekben terjeszkedett, de ismételten hosszú időn át tartó vallási háborúkba és más konfliktusokba süllyedt. De az 1961-től 1971-ig terjedő időszakban kialakuló válság kivételével ez az európai civilizáció mindig összeszedte magát és fennmaradt mint a termelés elsőbbségét valló társadalom. E céloknak a követése ismételten újabb és újabb felemelkedéshez vezetett, amely mindent összevetve felfelé mutató irányban haladt. A hosszú távú trendeket tekintve a változások hatásaként az 1964-es és 1984-es időszaktól kezdődően új rendszer bontakozott ki, amely elvezet az európai civilizáció általános összeomlásához egy vagy két nemzedéket felölelő időszak alatt. Másfél emberöltő után ez a kulturálisan programozott összeomlás kibontakozott a világ jelenlegi monetáris-pénzügyi rendszere fizikai gazdaságának a megingásában.

A második következtetés: Noha a létező monetáris pénzügyi rendszer reménytelenül megbukott, a világgazdaság megmenthető, ha haladéktalanul beindul a termelőgazdaság hosszútávú növekedése, mégpedig a termelésre orientált, rögzített valutaátváltással rendelkező pénzügyi rendszer keretében, amely az Egyesült Államok által szponzorált, s az európai gazdaság 1946 és 1958 közötti újjáépítésének a mintáját követi. Más szavakkal, ha nem térünk vissza a Bretton Woods-i modellre emlékeztető rögzített valutaárfolyamú, protekcionista monetáris pénzügyi rendszerre, a világ - ahogyan mi ismerjük - igen gyorsan elsüllyed egy elhúzódó új, sötét korszakban, legalábbis Európában, Afrikában és Amerikában.

A harmadik következtetés: Az elmúlt egynéhány évben az európai, amerikai és máshol is észlelhető gazdasági hanyatlásnak a folyamatait sikeresen megfordítani csak úgy lehetséges, ha hosszú-távú tőkeigényes beruházásokat eszközlünk, főleg az alapvető termelőgazdasági infrastruktúrába. Ezeknek olyan befektetéseknek kell lenniük, amelyeket olcsó - 1-2%-nyi kamatozású - hitelekkel finanszíroznak, és amelyek átívelnek egy vagy két (25-től 50 évig tartó) nemzedéknyi időszakot. E folyamat beindításához szükséges tőkének a túlnyomó része nem jöhet máshonnan, mint a vezető üzleti partner szuverén nemzetállamtól és az általa kibocsátott hosszú-távú hitelekből. Mindezt azonban csak egy rögzített árfolyamú monetáris rendszer keretében lehet megvalósítani, amely valószínűleg megköveteli egy új folyó fizetési mérleg bevezetését valutafedezettel, amelyben a fedezetként szolgáló arany troy unciája (~29 gramm) 1000 dolláron, vagy még magasabb áron van számolva.

A korábbi válságokból való kikerülés az európai civilizáció történelmében azokra a meghatározó intézkedésekre utalnak, amelyek ma is nélkülözhetetlenek az általános gazdasági fellendüléshez. Már történt néhány gyakorlati lépés ebbe az irányba az ázsiai térségekben. Becslésem szerint a világrendszer reformjára előterjesztett javaslatok kedvezően haladnak, mindazonáltal nincs még meg a siker néhány kulcsfontosságú tényezője. Hiányzik annak megértése, amit Colbert, Leibniz, Benjamin Franklin, Alexander Hamilton, Friedrich List és Henry C. Carey jól látott, hogy milyen szerves kapcsolat van a nemzetállamnak a tudományos fejlődésben és az alapvető gazdasági infrastruktúra kialakításában betöltött szerepe, másrészt a magánvállalkozás technológiailag meghatározott minősége között.

Az elkövetkező két nemzedék során valószínűleg a nemzetgazdasági juttatásoknak a felét az alapvető termelő infrastruktúra - elektromos energiatermelés és elosztás, vízgazdálkodás, termőföld újrahasznosítás, tömegközlekedés, városi közművek, általános egészségügyi és nevelési létesítmények és programok - finanszírozására fogják fordítani. Ezek az infrastrukturális programok azonnal és fő ösztönző erőként hatnak a gazdaság sürgős helyreállításhoz és a munkaerő produktív formáinak a kiterjesztéséhez. E programok képezik a mezőgazdasági, termékgyártó és az ehhez hasonló vállalkozói tevékenység nagyarányú növekedésének az alapját.

Tipikus esélye egyrészt a globális gazdasági megújulásnak és növekedésnek a Kelet- és Nyugat-Európa közti kereskedelmi kapcsolatok nagyarányú kiterjesztésének a lehetősége, másrészt a napjainkban kibontakozó nagy eurázsiai fejlődés Ázsiában, amely Oroszország, Kína és India stratégiai háromszögének az együttműködéséből indul ki.

LaRouche hangsúlyozta, hogy a fenntartható gazdasági talpraállás a jelenlegi helyzetből két emberöltőn átívelő, hosszú-távú és nagy méretű beruházásokat igényel, elsősorban közhitelekből. Franklin Roosevelt elnök példájából kell tanulnunk, aki talpra állította az amerikai gazdaságot 1933 és 1945 között. Nekünk is valami hasonlót kell tennünk, ezúttal azonban nagyobb méretekben, hosszabb távon és világszinten.

Lehet-e tudomány a közgazdaság?

Az előadó ezután feltette a kérdést: miként lehetünk biztosak abban, hogy nem tévesek a hosszú-távú beruházásokra vonatkozó döntéseink? Feltett kérdésére így válaszolt: a termelő (fizikai) gazdaság tanulmányozását, és működtetését a legfőbb tárggyá kell tenni az egyetemen oktatott közgazdasági tárgyak között, valamint a kormányok döntéshozatalának és egymás közti kapcsolatának az alakításában. Fel kell hagynunk azzal a téveszmével, hogy gazdasági életünket a szélsőséges sémák utópikus elképzeléseihez igazítsuk, és újra kell éleszteni azoknak a szándékait - ilyenek az Egyesült Államok szövetségi alkotmánya preambulumának (bevezető részének) a megfogalmazói - akik olyan monetáris és pénzügyi rendszert képzeltek el, amelyik a termelőgazdaságot és a termelést elősegítő beruházásokat irányítja abból a célból, hogy elősegítsék az általános jólétet az egyes nemzeteken belül és a nemzetek között.

LaRouche ezúttal is felkérte hallgatóságát, hogy összpontosítsa figyelmét azon javaslatainak a gyakorlati vonatkozásaira, amelyek egy tömegszállítási hálózat létrehozását kezdeményezik a gazdasági fejlődés érdekében Eurázsia szerte, Franciaországtól egészen Puszánig, Szibérián, Kínán, Indián és Dél-Kelet Ázsián keresztül Japánig és még azon is túl. Ezek 50 és 100 kilométer szélességű folyosókat alkotnának, amelyeken belül elegendő elektromos áramnak, víznek, városi központoknak, megfelelő mezőgazdaságnak, bányászatnak, és termelő iparnak kellene működniük. Nézzék meg - folytatta LaRouche - két ilyen eurázsiai "Land-Bridge" ("földhíd") fejlesztés belső tulajdonságait. Figyeljék meg az óriási mennyiségű ásványkincset és más erőforrást, amelyek be vannak zárva a száraz körzetekbe, vagy a tundrába, s amelyek jelenleg hatékonyan nem használhatóak ki. A "Land-Bridge" program keretében belátható időn belül ezek az erőforrások hatékonyan felhasználhatóak. Ez a beruházás lehetővé teszi, hogy a termékek Puszántól Rotterdamig sokkal olcsóbban és gyorsabban jussanak el a nagysebességű dörzshajtású, vagy pedig a elektromágneses-lebegő közlekedési rendszereken keresztül, nem pedig a tengerjáró hajókon. Természetesen tudnunk kell előre, hogy az ilyen több nemzedéken átívelő, hosszú távú globális fejlesztő programok milyen hatásokkal járnak, amennyiben elkötelezzük magunkat mellettük.

E célból vessünk egy pillantást Közép- és Észak-Ázsia térségeire. A Vlagyimir Vernadszkij által kidolgozott Noösphere koncepció szempontjából. [Nooszféra = az emberi tevékenység által megváltoztatott bioszféra(=egyrészt a szerves élet elterjedésének terét jelenti a Földön, másrészt valamely élőlénynek a környezetére gyakorolt hatásterületét) tudományos elnevezése.] Noha Vernadszkij munkássága nem képezte részét LaRouche eredeti, a fizikai (termelő) gazdaságra vonatkozó felfedezéseinek, mégis az előadó teljesen egyetértett Vernadszkij érvelésével. Eszerint ahhoz, hogy Vernadszkij munkásságából levezessük a szükséges gazdasági-tudományos nézeteket, alkalmaznunk kell a riemann-i fizikai geometriát, a társadalmi-gazdasági rendszerek egészére, egyidejűleg pedig a szükséges gondolati tevékenységet pontosabban kell lokalizálni az egyéni magánvállalkozó megfelelő típusára. Ezt követően LaRouche budapesti hallgatóságának összefoglalta az eurázsiai Land-Bridge nagyszabású fejlesztési programjára vonatkozó nézeteit, amelyek egybeesnek Vernadszkij tudományos nézeteivel is.

(Bernhard Riemann német matematikus élt 1826-tól 1866-ig, a híres Gaustól tanulta a matematikát. Úttörő munkát végzett a geometriában, a komplex analízisben és a matematikai fizikában. Riemann egy olyan globális szemléletet vezetett be a geometriában, amely lehetővé tette tetszés szerinti számú dimenzió sokoldalú tanulmányozását bármely kiterjedésű térben. Ő metrikusan határozta meg a teret és lefektette az alapjait az általános relativitás elméletének. Kutatta az ún. Zeta funkciót, amely Riemann-hipotézis néven ismert, mert még nincs teljesen bebizonyítva.-DJ)

A tudományos megalapozott hosszú távú előrejelzés

LaRouche a hosszú távú tudományos előrejelzés módszerét alkalmazva összefoglalta a fizikai (termelő) gazdaságra vonatkozó főbb kérdéseket.

1. Először is: megmutatta, hogy ő miként helyezi el Vernadszkij bioszférára és nooszférára vonatkozó kutatásait a fizikai (termelő) gazdaság tudományában.
2. Másodszor: elemezte azt a szerepet, amit a középosztály-jellegű magánvállalkozásnak játszania kell egy modern fizikai (termelő) gazdaságban.
3. Harmadszor: felvázolta milyen kapcsolat van a nemzetállam alapvető gazdasági infrastruktúra kiépítési szerepe, valamint a munka-termelékenység és a tőkeberuházás növekedése között a magánszektorban.
4. Negyedszer: Vernadszkij nooszférára vonatkozó koncepcióját alkalmazta az emberi természet alapvető szerepére a gazdasági életben, elutasítva Hobbsnek és Lockenak az emberi természetre vonatkozó megállapításait.
5. Ötödször: LaRouche hangsúlyozta, hogy minden hozzáértő, hosszú-távú gazdasági előrejelzés kulcsa, hogy Johannes Kepler osztrák csillagászhoz hasonlóan merjünk hozzányúlni az új módszerekhez. Kepler volt az, aki szakított a hagyományos ptolemaioszi asztronómiával.

Az előadó úgy vélte, hogy Vernadszkijnak a bioszférára és a nooszférára vonatkozó felfedezéseit kötelező tananyaggá kellene tenni minden közgazdasági egyetemen. A nagy orosz tudós nemcsak lefektette az alapjait az ázsiai kontinens hatalmas tundra vidékeinek és száraz térségeinek a hosszú-távú gazdasági fejlesztéseire, de az általa kifejlesztett koncepciók lehetővé teszik a közgazdaságot tanulmányozók számára, hogy hatékonyabban megértsék a fizika tudományának és a termelő-gazdaságnak az alapvető összefüggéseit. A fizikai elv meghatározása Vernadszkij elgondolásai szerint ellátja a gazdasági előrejelzést megfelelő gondolati eszközökkel, amelyek megóvják az előrejelzőt azoktól a katasztrófális tévedésektől, amelyek a jelenségek egymásutániságában feltétlen oksági kapcsolatot látnak. Ezt a hibát követi el az olyan ünnepelt személyiség, mint Milton Friedman professzor.

Vernadszkij három csoportra osztja fel az egyetemes fizikai alapelvek kísérleti bizonyítását. Először: azokra a hatásokra, amelyeket a fizikai kémia szempontjából élettelennek definiál. Másodszor: azokra a hatásokra, amelyeket a fizikai kémia alapján anti-entrópikus egyetemes törvényszerűségeknek nevez, amelyeket kizárólag az élő folyamatok hoznak létre a bioszférában. (anti-entrópia: az energia hasznosíthatóságának, munkavégző képességének hiánya a termikus folyamatokban - DJ). Harmadszor: azok az anti-entrópikus hatások, amelyeket Vernadszkij az emberi agy "noetikus" képességeként határoz meg: a nooszféra, azaz emberi tevékenység által megváltoztatott bioszféra. Vernadszkij számára a geo-biokémia mutatja, hogy az élet sokkal nagyobb hatást gyakorol a fizikai univerzum változásaira, mint az abiotikus (élettelen) folyamatok, illetve az emberi agy noetikus (gondolkodási, logikai) képességei. Ezt a szemléletet kell alkalmazni a gazdasági fejlesztési politika hosszú-távú előrejelzésére többek között Ázsia tundrás és száraz térségeire. Vagyis Vernadszkij munkásságát a fizikai (termelő) gazdaság tudományának az egészére kellene alkalmazni.

A vállalkozói középosztály

Ahhoz, hogy megértsük a vállalkozói középosztály szerepét, meg kell határozni azt, amit Vernadszkij "noesis"-nek, vagy "noetikusnak" nevezett el. (Ismét utalunk rá, hogy noetikus azt jelenti, hogy valami szellemi, értelmi, logikai jellegű; azaz elvont, absztrakt és nem érzékelhető. A "noesis" pedig azt jelenti, ami csak tudatilag felfogható, és egyedül csak tudati folyamatok következménye - DJ.)

Itt van az a kritikus pont, ahol az ún. történelmi materializmus követői fejemhez vágják a "voluntarista" jelzőt, folytatta LaRouche. (A voluntarizmus a tudatunktól független törvényszerűségekkel és szükségszerűségekkel szemben az akaratot tartja elsődlegesnek. Voluntaristának azt nevezik, aki ennek az akarat elsőbbségét valló irányzatnak a híve, követője. - DJ) LaRouche utal rá, hogy Vernadszkijnak ezek a görög szakkifejezései (úgy mint noesis és noetic) valójában Platón hipotézis fogalmának a szinonimái. (A hipotézis csak részben igazolt tételeken alapuló, a kutatást serkentő tudományos feltevés valamely jelenség megmagyarázására, azaz valami, ami egyenlőre feltevés, és bizonyításra szoruló feltételezés.-DJ)

Az előadó a hipotézis szó kapcsán elmondotta hallgatóságának, hogy amikor egyetemi hallgatóknak megvilágítja a hipotézis fogalmát, akkor Karl Gaus 1799-es felfedezéseire hivatkozik, amelyeket az algebra alapvető tételei vonatkozásában tett. Ebben az alapvető munkájában Gaus helyesen adja meg az egész komplex tárgykör fizikai definícióját és elutasítja d'Alambert, Euler és Lagrange téves nézeteit. Munkatársaim, akik együttműködnek velem e tananyag diákoknak való átadásában hangsúlyozzák a kapcsolatot Platón érveléséhez, amelyet a Meno és Thaeatetus párbeszédében fejtett ki, hangsúlyozta az előadó. Ezt én még kiegészítem Keplernek az univerzális gravitációra vonatkozó felfedezéseivel, valamint Leibniznek azzal a tételével, amely szerint, amikor változás következik be a természetben, akkor ahhoz a lehető legkisebb mennyiségű cselekvés szükséges. Támaszkodok még Riemann-nak az euklédeszi geometriát meghaladó fizikai geometriájára, valamint a természettudományoknak az olyan fogalmaira, mint a "noesis" (ami csak a tudatalatti folyamatok által felfogható), vagy a hipotézis [ami a csak részben igazolt tételeken alapuló, a kutatást előrelendítő tudományos feltevés; valamint a kogníció (=a megismerésre vonatkozó ismeretek) kategóriájába tartozik].

A kreativitásnak, vagyis az emberi alkotóképességnek az így felfogott meghatározása kerül alkalmazásra a fizikai (termelő) gazdaságra vonatkozó tudományban. Ez viszont már kapcsolatban áll a tipikus vállalkozó voluntarista (=az akarat meghatározó szerepét hangsúlyozó) szerepével az egy főre eső termelékenység növelésében. LaRouche ezután megemlítette, hogy ő maga írásaiban mindig hangsúlyozta, hogy miként keletkeztek a különböző technikák az egyedülálló kísérletekből. Ez volt a jellemző arra a középosztályra, amely meghatározó szerepet játszott a szerszámgép-iparban.

Azoknak a szakembereknek a képzése, akik a tudományos-technikai területen ezeket az egyedülálló kísérleteket végzik, meghatározó szerepet játszanak a munka termelékenységének a növelésében, valamint az árutermelő és érték-előállító folyamatok megtervezésében. Ez igaz az ipari-jellegű mezőgazdaságra, valamint az alapvető gazdasági infrastruktúra közösségi alapjainak a létrehozására. Ez a kapcsolat, amely utal bizonyos szerepekre a középosztályon belül, szemlélteti, hogy a "noesis", vagyis ami egyedül a tudati folyamatok által fogható fel, miként alakítja át világunkat - benne a termelőgazdaságot -, a nooszférának, azaz az emberi tevékenység által megváltoztatott bioszférának az alacsonyabb szintjeitől egészen a nooszféra legmagasabb szintjeiig. LaRouche ezután kitért arra, hogy a munka termelőképességének a növekedése a magánvállalkozásoknál jelentős részben kívülről származik, mégpedig a közlekedési rendszerből, amelyet nem a magángazdaság hoz létre, és működtet. Hivatkozik az eurázsiai "Land-Bridge" ("földhíd"-"kontinentális híd") infrastruktúrájának a kiépítésére. Maguknak a termékeknek, az áruknak az értéke azáltal nem növekszik, hogy hosszú (és költséges) hajóutat tesznek meg. Amikor azonban a földi szállítási útvonalakon az áruk gazdaságilag interaktív módon áramlanak, akkor a szállítás nettó költsége akár Rotterdamtól Puszánig (Dél-Korea) is a mínusz tartományba kerülhet.

Annak a gazdagságnak a növekedése, amely az ilyen típusú szállítási kapcsolatrendszer melléktermékeként keletkezik, a szállítási és termelési útvonalak mentén a többletnyereség fő forrása. Ez a bizonyos "Land-Bridge" ("kontinentális híd") ugyanis a már jelzett elektromágneses-lebegő gyors szállítási rendszerrel működne.

Az új természeti-fizikai alapelvek felfedezése és gyakorlati alkalmazása az, ami az emberi lényt kategorikusan megkülönbözteti és fölébe helyezi minden más élőlénynek. Az együttműködés, amely szintén specifikusan emberi minőség, megkülönbözteti az embert a Hobbes és Locke filozófiájában található "sub-human creatures"-ektől (emberi színvonalat el nem érő, félállati lényektől). Nézetei alátámasztására hivatkozott Kepler gravitációra vonatkozó felfedezésére, valamint Ptolemaiosz, Kopernikusz és Tycho Brahe téves rendszereire, amelyek a jelenségek egymásutániságában okozati kapcsolatot láttak. A Kepler által mért keringési pályája a bolygóknak nem volt kör alakú és megmutatta, hogy a Naprendszert olyan erők irányítják, amelyek meghatározhatók, és az ebből fakadó törvényszerűségek szabályozzák a bolygók tényleges mozgását. Ebből tanulniuk kellene napjaink közgazdasági statisztikusainak azért, hogy az akarat által irányított emberi magatartás hatásait tudományosan előrejelezhessék. LaRouche végül hitet tett a hozzáértő hosszú-távú előrejelzés mellett, büszkén utalva arra, hogy az elmúlt évtizedekben ő maga bizonyítottan megalapozott előrejelzéseket tett.

LaRouche üzenete Bush elnöknek

Ez az üzenet röviden így hangzik: "Eljött az idő egy valódi közgazdasági irányvonal váltásra." Az amerikai közéleti személyiség az előbb ismertetett budapesti beszédében, amelyet a Pénzügyminisztériumban szakértőkből álló hallgatóság előtt tartott, élénk érdeklődést váltott ki azzal a bejelentésével, hogy jelentős javulásra lehet számítani a hivatalos Washington gondolkodásában. Itt LaRouche a Bretton-Woods utáni lebegő árfolyamú pénzrendszer folyamatban lévő összeomlására utalt, és ennek nyomán az Egyesült Államok fizikai (termelő) gazdaságában bekövetkezett súlyos válságra.

Kétségtelen, hogy a George W. Bush irányította Fehér Ház tisztában van a kibontakozó gazdasági és pénzügyi katasztrófával. A két elnökválasztás közötti képviselő-választáson 2002. december 6-án, állítólag a republikánusok arattak győzelmet, az elnök azonban ezen győzelmet követő négy után elbocsátotta kormányzata két kulcspozícióban lévő gazdasági vezetőjét, mégpedig Paul O'Neill pénzügyminisztert és Larry Lindsey-t a Fehér-Ház tanácsadóját. Az amerikai tömegtájékoztatás meglepetésének adott hangot, és sokkoló hatást emlegetett. LaRouche azonban ezt a változást már hónapokkal korábban előrejelezte. Azt is állította, hogy a választásokat követően a Fehér Ház bizonyos fokig vissza fog lépni az Irak elleni háború azonnali kirobbantásától, amely meglehetősen kedvezőtlen hatást fog tenni a háború-párti csoportban, amely Donald Rumsfeld védelmi miniszter, Paul Wolfowitz védelmi miniszter-helyettes, és Dick Cheney alelnök körül tömörül.

2002. december 9-én Bush elnök a CSX Corporation elnökét, John Snow-t bízta meg a Pénzügyminisztérium vezetésével. Két nappal később William H. Donaldsont a Wall Street-i Donaldson, Lufkin and Jenrette alapítóját nevezte ki az Értékpapír- és Tőzsdebizottság új elnökévé. Donaldson Harvey Pitt helyére került, akit a kibontakozó botrányok miatt a szakmai hozzáértés hiányáért hevesen támadott a média. Ugyancsak tavaly december 12-én Stephen Friedman-t, a Golden Sachs korábbi társelnökét nevezte ki Lindsey helyére a Nemzeti Gazdasági Tanács elnöki tisztébe. Tehát igen nagy arányú, lényeget érintő átalakításra került sor az Egyesült Államok legfelső-szintű pénzügyi és gazdasági vezetésében.

LaRouche szerint O'Neill és Lindsey menesztése nagyon figyelemre méltó, hiszen ez utóbbi irányította tanácsadóként Bush választási kampányát, és Lindsey annak a Richard Pearlnek a szövetségese, aki - többek között - a radikális megoldásokat sürgeti a Közel-Keleten. LaRouche úgy véli, hogy a kibontakozó gazdasági és pénzügyi válságot az általa trojkának nevezett új vezetők nem érdemben alakítani, hanem csupán végrehajtani fogják. Feladatuk ennek a politikának az eladása a közvélemény számára. Az elnök körüli hatalmi csoportosulások tisztában vannak azzal, hogy a válság ma olyan mély, hogy adócsökkentéssel és más hasonló tüneti kezeléssel már nem lehet orvosolni. Az amerikai szakértő arra számít, hogy egy darabig erőteljesen ingadozó lesz Bush gazdasági politikája. Végül azonban nem marad más a kormányzat számára, minthogy állami közhitelezési eszközökhöz nyúljon. Ez a politika lehet ahhoz hasonló, amit Hjalmar Schacht vezetett be Hitler gazdasági minisztereként 1933 után Németországban, vagy pedig olyan, amilyet Franklin D. Roosevelt alkalmazott a Nagy Gazdasági Világválságot követő időszakban, mint az Egyesült Államok elnöke.

LaRouche felszólította a Bush kormányzatot, hogy térjen vissza Roosevelt elnök politikájának alapelveihez, állítsa vissza a Bretton Woods-i rögzített árfolyamú pénzrendszert, de előzőleg hajtsa végre a globális pénzügyi és monetáris rendszer csődeljárás keretében való szanálását. Két intézkedést azonban haladéktalanul szükségesnek tart: az egyik hogy Bush elnök ismerje el a gazdasági válság tényét, és elnöki rendelettel hatálytalanítsa az 1971 utáni deregulációs törvényeket, amelyek elvezettek a jelenlegi válságos helyzetig. (A dereguláció a túlszabályozás megszűntetését, az állam gazdasági ügyekbe való beavatkozási jogának a korlátozását jelenti a szabadpiaci hatások hatékonyabb érvényesülése érdekében. Ez csak kedvező esetben van így. A gyakorlatban a túlzásba vitt dereguláció valóságos spekulációs orgiákhoz vezetett, teljesen felborítva a piac kereslet és kínálat alapján való normális működését - DJ.)

Másodszor: indítson be egy LaRouche által "Super-TVA"-nak elnevezett szövetségi közhitelezési hitelprogramot, amely Roosevelt elnöknek a Tennessee Valley Authority Act, TVA (Tennessee völgyi hatósági törvény) programjához hasonlít, amelynek a keretében olcsó közhitelekkel nagyarányú vízügyi, energiatermelési és más életbevágóan fontos infrastrukturális fejlesztéseket hajtottak végre.

LaRouche a budapesti szeminárium keretében a következőket mondotta:

"Az elkövetkező két nemzedék életében valószínűleg a nemzetgazdaságoknak juttatott gazdasági erőforrásoknak a felét az alapvető infrastruktúra fejlesztésére és fenntartására, úgy mint elektromos áram előállítására és elosztására, nagyarányú vízgazdálkodási programokra, a termőföld újrahasznosítására, a tömegszállítás fejlesztésére, a városi közművek kiépítésére és az egyetemes egészségügyi és oktatási ellátást szolgáló létesítmények létrehozására kell fordítani. Ezek az infrastrukturális programok azonnali ösztönző hatást gyakorolnak a nélkülözhetetlen gazdasági fellendüléshez és a termelésben alkalmazott foglalkoztatás kibővítéséhez. Ez képezi a mezőgazdaságban, az ipari szektorban és hozzájuk kapcsolódó ágazatokban a nagyszámú új munkahely létrehozásának az alapját."

LaRouche összefoglalva gondolatmenetét hangsúlyozta: lehetséges egy valódi fenntartható gazdasági fellendülés, de ez olcsó közhitelekkel finaszírozott, hosszú-távú és nagyarányú beruházásokat igényel, mintegy két emberöltőnyi időszakon keresztül. Úgy vélte, hogy erre a legjobb történelmi példa az, ahogyan Franklin D. Roosevelt helyreállította az Egyesült Államok gazdaságát a világválságot követően. Ma is egy ilyen politikára van szükség, ezúttal azonban hosszabb időszakra, és globális méretekben.

A világ pénzrendszerének megingása

LaRouche már évek óta tények halmazával bizonyította, hogy a világ jelenlegi pénzügyi-monetáris rendszere válságban van, mert a termelő-fizikai gazdaságra ráépült a tőle elszakadt és függetlenül működő jelrendszer, a pénz; másrészt erre a jelrendszerre is ráépült egy másodlagos jelrendszer, amely a különböző értékpapírokból áll. Az utóbbi 15 évben pedig egy harmadik jelrendszer is ráépült az egyedül értéket képviselő termelő gazdaságra, ez pedig a jelek jeleivel spekuláló ún. derivátumok jelrendszere.

A magyar lakosság túlnyomó többsége nincs tisztában azzal, hogy Magyarországon az elmúlt két évtized során az értékelőállításon nyugvó termelőgazdaság elsőbbsége megszűnt és a vezető szerepet átvette a forgalom elsőbbségén és a kamatrendszer működtetésén alapuló pénzgazdaság. A pénzgazdaságnak teljesen mások az alapvető törvényszerűségei, mint a termelő-fizikai gazdaságnak. A termelő gazdaság - azaz a valódi közgazdaság - elsősorban az emberi szükségleteket elégíti ki és tevékenységének súlypontja nem a forgalom, hanem a termelés. A pénzgazdaságban, amelyet Arisztotelész krematisztikának nevezett, hogy jól megkülönböztesse a termelőgazdaságot jelentő ökonómiától, a fő tevékenység abból áll, hogy a pénzvagyon-tulajdonosok a pénzüket minél hatékonyabban forgathassák és a pénzből még több pénzt állítsanak elő. A krematisztikában, vagyis a pénzgazdaságban, a hangsúly a forgalmon és a pénzzel való spekuláción van, nem pedig az értékelőállító termelésen. A gazdasági folyamatok közvetítését ellátó jelrendszer: a pénz vagy magántulajdonba vagy magánellenőrzés alá kerül. A magánpénzrendszer irányítói pedig nem a társadalom egészének a szükségleteit és az érdekeit tartják szem előtt, hanem saját érdekeiket. Mivel a magánpénzrendszer motorja a szervesen beleépített kamatautomatizmus, ezért ez a pénzrendszer kényszernövekedésre van ítélve. A reálgazdaság azonban nem képes a kamatok fizetéséhez szükséges, azok fedezetéül szolgáló termékeket és szolgáltatásokat előállítani.

A pénzzel, azaz a gazdaságot közvetítő jelekkel folytatott spekuláció Magyarországon is elvezetett a jelek jeleit képező értékpapírokkal való kereskedéshez és spekulációhoz. A reálgazdaságra ráépülő jelrendszer-buborék harmadik részével: a jelek jeleinek a jeleivel való spekulációnak a tényével azonban a magyar lakosság nincs tisztában. Ezek az ún. derivátumok. A derivátum szó jelentése származék, származtatás. Ez a korábban a nyelvtudományban és a katonai-műszaki tudományban használt szakkifejezés a pénzgazdaság uralomra jutásával óriási gazdasági jelentőségre tett szert. A pénzgazdaságban a jeleknek ez a harmadik szintje, amelyet derivátumnak neveznek, lényegében az utóbbi két évtized pénzügyi innovációinak a legfontosabb részét alkotják. Ezek az ún. derivátumok már elszakadtak az alapjukat képező második jelrendszertől az értékpapíroktól is, és önálló spekulációs eszközzé váltak. A derivátumok segítségével lehet ún. opciós üzleteket, határidő üzleteket kötni, spekulálni egy adott valutának a jövőben bekövetkező keresztárfolyam változására. A derivátumok különböző változataival kombinálni lehet a hagyományos deviza-opciókat a különböző lehívási opciókkal és pénzügyi alapokkal.

A termelő gazdaság már hosszú évek óta világszinten gyengélkedik, az egyedüli igazi kivétel Kína. A stagnáló vagy csak igen kis mértékben növekedő termelő gazdasággal szemben viszont az önálló életet élő pénzgazdaságban a pénzmennyiség, illetve a pénzre ráépült értékpapírok, és az értékpapírokra ráépült derivátumok mennyisége háromszoros, négyszeres ütemben növekszik. Nem kell szakembernek lenni ahhoz, hogy belássuk: ez nem mehet a végtelenségig. Ennek a rendszernek előbb-utóbb meg kell ingania és össze kell omlania. Az első súlyos válságjelek a világgazdaság olyan dinamikus államaiban bontakoztak ki, amelyeket erőteljes gazdasági fejlődésük miatt "ázsiai tigriseknek" neveztek. Az ő pénzügyi megingásukat követte Oroszország pénzrendszerének a teljes összeomlása 1998-ban. Ez miután tudatos spekuláció eredményeként állott elő, lehetővé tette, hogy a nemzetközi pénzügyi közösség leszívjon Oroszországról mintegy 500 milliárd dollárt.

A helyzet ma annyiban más, hogy ezúttal a világgazdaság centrum országaiban ingott meg a pénzrendszer. Ennek jelei közé tartozott számos jónevű világcégnek a gazdasági csődje 2002-ben. Azt, hogy nem egyszerűen egy-egy óriáscég vezetésének a lelkiismeretlenségéről, hanem a pénzrendszer egészének a strukturális válságáról van szó, amelynek csak tüneteit képezik az egyes - korábban szilárdnak bizonyult - vállalatoknak a sorozatos csődjei, alátámassza az Egyesült Államok legfőbb pénzügyi ellenőrző hatóságainak a nemrég közzétett jelentései.

Milyen az amerikai bankrendszer valódi helyzete ma?

Az Egyesült Államok bankfelügyeleti szerveinek az évi áttekintése a hitelek állapotáról az országban megvilágította Amerika bankrendszerének a valódi helyzetét. A jelentés, amely a "2002. Shared National Credit Review", SNCR (Részesedés a nemzeti hitelből 2002-es áttekintése) címet viseli, és 2002 október 8-án látott napvilágot, megmutatja, hogy 2000 és 2002 között a kedvezőtlen minősítésű és kockázatossá vált hiteleknek a mennyisége megduplázódott. A növekvő krízist támasztja alá, hogy a következő nap a "Moody's Investors Services", a Moddy Hitelminősítő Szolgálat, ismét leértékelte Amerika második legnagyobb bankjának, a JP Morgan Chase-nek a hosszú-távú hiteleit.

Ez a válság nem korlátozódik az Egyesült Államokra. A Japán kormány bejelentette, hogy megkezdi 1998 óta már a harmadik nagyszabású bank újjászervezési és konszolidációs programját. A japán bankoknak a könyveiben több mint 10 000 milliárd dollár nagyságú rossz hitel van nyilvántartva, olyan, amelyet a pénzügyileg, gazdaságilag meggyengyült adósok nem törlesztenek, és amelyre kamatot sem fizetnek.

Németországban a Commerzbank, amely egykor Európa legerősebb ipari országa egyik vezető bankja volt, 2000 januárja óta elveszítette részvényekben kifejezett értékének 88%-át és hírek szerint rendkívül nagy veszteségeket szenvedett a derivált, származékos követelésein. A II. Világháború utáni időszakban a világgazdaság centrum-országai, köztük a pénzügyileg meghatározó Egyesült Államok, Japán és Németország, nem tapasztalt ekkora pénzügyi válságot egyidejűleg. Egyesítve e három vezető ipari állam bankrendszere birtokolja a világ összes bankjában felhalmozott vagyonnak mintegy a felét. (A szakértők a pontos összeget nem tudják, de ezt a vagyont a világ bankrendszere által birtokolt vagyon 2/5-e és 2/3-a közé teszik.)

A hitelrendszer egyidejű megingása ebben a három vezető országban összetevődik és együttes hatása már fordulópontot jelent a világ hitelpénzrendszerének az egészében. A már hivatkozott SNCR jelentés egyszer egy évben kerül összeállításra a három legnagyobb amerikai bankfelügyeleti hatóság - a FED Kormányzótanácsa, a Szövetségi Pénzügyi Felügyelet és a Szövetségi Betétbiztosítási Alap - közreműködésével.

A Federal Reserve Board, az egyébként magántulajdonban lévő Amerikai Központi Bankrendszer - a Federal Reserve System - felügyelőhatósága. Az "Office of the Controller of the Currency" (Szövetségi Pénzügyi Felügyelet) az Egyesült Államok valutája feletti ellenőrzést ellátó állami hivatal. A Federal Deposit Insurance Corporation (Szövetségi Betétbiztosítási Alap) pedig az állampolgárok különböző bankokban elhelyezett megtakarításaiért vállal állami garanciát, 100 000 dollárig bankonként.

Az, hogy a bankok fokozatosan spekulációs műveleteik révén hasonlókká váltak a játékkaszinókhoz, jól megmutatkozik abban, hogy miként növekedett az ún. "off-balance-sheet derivatives" (a mérlegen kívüli származékos) ügyletek aránya.

Az SNCR jelentés két nagyobb kategóriát sorol a kedvezőtlen minősítésű csoportba, vagy, ahogy a közbeszédben mondják a rossz kihelyezésű hitelek közé. Az első kategória az ún. minősített kölcsönkötelezettségek, vagy más néven olyan kölcsönök, amelyeknél jól meghatározható a gyengeségüknek az oka. Ezekhez tartoznak a kölcsönzési szabályoktól eltérően nyújtott hitelek, a kétes biztonságú hitelek és azok, amelyekre beszüntették a törlesztést és a kamatfizetést. A kedvezőtlen minősítéshez tartozó hitelek másik nagy csoportját alkotják azok a kölcsönök, amelyeknél számítani kell az adós pénzügyi gyengeségére, amelyek elvezethetnek a visszafizetés és a kamatfizetés esetleges bekövetkezéséhez. Ezek még nem rossznak minősített hitelek, de azokká válhatnak.

Nos ezek a rossznak, vagy kockázatosnak minősíthető kölcsönök 1997-ben 22 milliárd dollárt tettek ki. 2002-ben azonban már 150 milliárd dollárra növekedtek. E kategórián belül a fizetésképtelenné vált adósok tartozásai az 1997-es 0,9 milliárdról 2002-re csaknem 20 milliárdra növekedtek. Az egyik legkockázatosabb szektor a telekommunikációs ágazat, itt a vállalatoknak nyújtott hitelek 44 százaléka már kockázatosnak minősülő rossz kihelyezésnek számít. A gondokat tovább súlyosbítja az eladósodás hatalmas aránya. A korporációs adósság mérete átlagosan hatszorosa a készpénzforgalomban lévő összegnek. Ez szakértők szerint a legnagyobb vállalati eladósodás a legutóbbi két gazdasági visszaeséshez képest.

Már említettük, hogy a Moody Hitelminősítő Intézet a Morgan Chase hosszútávú hitelképességét A-ról A1-re minősítette. Ez 42 milliárd dollár nagyságú hosszátávú hitelt érint. A JP Morgan Chase Bank vagyona 713 milliárd dollár, és ez a bank a világ vezető származékos ügyletekkel foglalkozó pénzintézete, amely 26 ezer milliárd, egymásra épülő pénzügyi hitelkihelyezéssel és követeléssel rendelkezik.

2001-től kezdődően a Morgan Chase piaci tőkésítése 106,5 milliárdról 33 milliárdra csökkent. A Morgan Chase hasonló megrázkódtatáson megy keresztül mint az Enron, amely 2001-ben hónapról hónapra egyre zsugorodott, és piaci tőkésítése egyre kisebbé vált. Ezért William Harrisson, a Morgan Chase elnöke bejelentette, hogy a bank beruházási részlegén dolgozó 20 000 alkalmazottból 4000-t elbocsátanak. Ez a többi részlegből elbocsátott alkalmazottakkal együtt már 14 000 főt ér el, attól az időponttól számítva, hogy a JP Morgan és a Chase Manhattan 2001 decemberében egyesült.

A világ második legnagyobb ipari országa: Japán ugyancsak súlyos pénzügyi nehézségekkel küszködik. A Bank of Japan (BOJ) kormányzója Masaru Hayami 2002 október 11-én bejelentette, hogy "...a japán bankok ereje lehanyatlott és a piac bizalma meggyöngült. Ha válság alakul ki, akkor eleget teszünk utolsó menedékként (lender of last resort) ránk háruló kötelezettségeinknek." Létrehozzák az 1998-as újjászervezés és konszolidálás óta már a harmadik bankrendszert. A Bank of Japan egy nagyon kényes műveletbe kezd, amelynek célja elősegíteni a rossz kihelyezésű banki értékpapírok megvásárlását és leírását, miközben biztosítják Japán nehézipari vállalatainak a folyamatos működését.

Ami az Európai Unió vezető gazdasági hatalmának, Németországnak a helyzetét illeti, a pénzügyi óriás Commerzbank további sebeket kapott 2002 október elején, amikor a Merrill-Lynch jelentette, hogy a Commerzbank folyamatosan hiteleket nyújtott a derivátumokból származó veszteségekre. Ennek következtében a Commerzbank részvényeinek az árfolyama a 2000. évi 44 euróról 2002 októberére 5,3 euróra csökkent. Ehhez járul, hogy azok a pénzügyi intézmények, amelyek részvényárfolyamaiból állítják össze a német tőzsde értékmérő indexét, a DAX-ot, ugyancsak igen jelentős veszteségeket szenvedtek. Így a Bayerische HypoVereins Bank 84%-ot veszített, továbbá a Deutsche Bank 64%-ot, az Alliance / Dresdner Bank 83%-ot, a Müchner Rück 75% és az MLP 96%-ot. A felsorolt hat bank pénzpiaci értéke 330 milliárd euróról 71 milliárd euróra zuhant két év alatt, vagyis 78%-ot veszített pénzpiaci értékből.

A pénzpiacok azonban a gazdasági élet felhő-rétegét képezik, a valódi érték-előállító termelés a fizikai gazdaságban folyik. A pénzpiacok válságát, amelyet elsősorban a felfúvódott részvényárak kipukkadása okozott, csak növeli, hogy óriási a zsugorodás magában a termelőgazdaságban is, és ez még inkább elmélyíti a pénzügyi szektor válságát.

Az amerikai pénzügyi válság kibontakozása

Ha a már hivatkozott Szövetségi Betétbiztosítási Alap (Federal Deposit Insurance Corporation - FDIC) jelentését olvassuk, akkor arra a következtetésre juthatnánk, hogy az Egyesült Államok bankjai viszonylag jó helyzetben vannak, annak dacára, hogy fekete felhők tornyosulnak a horizonton. Az FDIC adatai szerint az amerikai bankrendszer 23,4 milliárdos rekordnyereséget mondhatott a magáénak 2002 második negyedévében. Az amerikai bankok 2002 első hat hónapjában így 45 milliárd dollár profithoz jutottak, ami túlszárnyalja azt az összeget, amihez 1994-ben egész évben jutottak. Az előrejelzések azt állították, hogy 2002. december végén ez az összeg eléri a 90 milliárd dollárt.

Emlékezzünk azonban az Enron bukására. Ez az óriáscég a Fortune magazin szerint a hetedik volt az 500 legnagyobb vállalat jegyzékén 2000-ben. Ténylegesen az ötödik helyre lépett elő 2001-ben, hogy aztán egy évre rá szégyenteljesen kimúljon. Ami az Enron jövedelmét folyamatosan növelte, az nem gazdasági ereje volt, sokkal inkább gyógyíthatatlannak bizonyult gazdasági gyengesége, amelyet hamis pénzügyi nyilvántartással és könyveléssel elrejtettek azért, hogy az állandóan súlyos veszteségeket szenvedő vállalatot nyereségesnek tűntessék fel a pénzpiacon.

Az amerikai bankok, különösen azok, amelyek a származékos és rendkívül kockázatos pénzügyi manőverekkel foglalkoznak, virtuózan értenek a tényleges pénzügyi helyzet eltitkolásához. Pénzügyi könyveikben dollár ezermilliárdokban tartanak nyilván értékpapírokat, derivátumokat, mesterségesen felfújt értékekeket, és behajthatatlan adósságokat; mindezt névértéken elkönyvelve azért, hogy fizetőképesnek mutatkozzanak a külvilág, elsősorban a pénzpiacok és a tőzsdék számára.

Az amerikai bankrendszer ténylegesen már az 1980-as évek végén csődbejutott, amikor kipukkadt az ingatlanpiaci és az ún. "junk-bond" kereskedés buborékja. A junk-bondok, vagyis a fedezet nélküli kötvények, olyan vállalatoknak nyújtott kölcsönöket képviselnek, amely vállalatok fizetőképessége megingott. Az ilyen kockázatos vállalati papírokkal való spekuláció mégis kifizetődhet, ha a másodosztályú adósok kölcsöneit olcsón felvásárolják, és nagyobb haszonnal eladják. Ezek a kockázatos értékpapírok különösen elősegítették az 1980-as években a vállalatok kényszerfelvásárlását. Ezeknek a kockázatos értékpapíroknak az árfolyama azonban általában a névérték alatt van, de kedvező esetben jelentős hasznot lehet rajtuk elérni.

A pénzügyi rendszer szétesésének utolsó szakasza

A világ jelenlegi pénzügyi-monetáris rendszere megállíthatatlanul megingott és instabilitása folyamatosan tart. Ez arra utal, hogy a szétesés az utolsó fázisába érkezett. A dollár nagyarányú értékcsökkentése jól szemlélteti ezt a folyamatot. 2002. január 2.-a és december 31.-e között 1 euró 90,36 század centet ért. Ma 1 euró 1 dollár 5, sőt 1 dollár 15 centet ér. Az értékvesztés 14 százalék. A dollár azonban veszített értékéből 2002-ben a japán jenhez képest is, 11,1%-ot. Ugyanezt lehet elmondani a dollár meggyengüléséhez a svájci frankhoz és az angol fonthoz képest. De talán még ennél szemléletesebben is mutatja a dollárra alapozott pénzügyi buborék megingását az arany árának a változása. A New York-i árutőzsdén 2002. januárjában 1 troy arany 278,9 dollárt ért. 2002. decemberében 347 dollár 60 centet. Az arany dollárhoz viszonyított értéknövekedése megközelíti a 25%-ot. Ez a legnagyobb évi növekedés két évtizeden belül.

Az a tény, hogy az arany átlépte a szimbolikusnak számító unciánkénti 300 dolláros értékhatárt, azért bír különös jelentőséggel, mert a nemzetközi pénzügyi közösség legfontosabb pénzügyi-hatalmi szervei, amelyeket egyedül ő ellenőriz - az egyes országok központi bankjai, valamint a központi bankokat koordináló olyan világszintű pénzintézetek, mint a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank, valamint a baseli Nemzetközi Fizetések Bankja, továbbá a három meghatározó nemzeti központi bank: az amerikai FED, a londoni Bank of England, és a frankfurti Európai Központi Bank - megállapodtak, hogy tartósan 300 dollár alatt tartják az arany unciánkénti árát. Az, hogy ezt most kénytelenek voltak feladni jelzi, hogy valami alapvető változás van kibontakozóban, és a nemzetközi pénzrendszer pillérei rendültek meg. A dollártól való általános menekülés elsősorban az Egyesült Államok pénzügyi rendszerének, különösen bankrendszerének a válságát jelzi. E rendszer annak dacára jutott el az összeomlás széléig, hogy az Egyesült Államok éveken át élvezhette azt az előnyt, hogy a világ vezető valutáját a Federal Reserve System révén maga állíthatta elő, lényegében a semmiből. Azaz a világ egészének a pénzkibocsátója lehetett. Ugyanakkor földünk többi országának ezért a pénzért, amit a Federal Reserve a levegőből állított elő, minden más népnek termékkel és szolgáltatással kellett fizetnie. Ha pedig hitelként jutott hozzá ehhez a pénzhez, akkor jelentős kamatjáradékot kellett adnia a használatáért.

Ezt a rendszert hívták úgy, hogy "U.S. importer of last resort", vagyis az Egyesült Államok a világgazdaságban volt az import szempontjából az utolsó menedékhely, amely eddig sikerrel tudta átsegíteni nehézségeiken az eladósodott és ezért az exporttól rendkívül függő országokat. E rendszer működését az is elősegítette, hogy a dollárt, amely 1971.től 100 %-osan fedezetnélküli papírpénz, mesterségesen magas árfolyamon tartották.

Az Egyesült Államok tagállamai közül több, mint 40 tagállam a II. világháborút követő időszak legsúlyosabb helyzetébe került költségvetési szempontból. Ezt az Egyesült Államok Kormányzóinak a Szövetsége, a U.S. Governors Association állapította meg, elsősorban a mélypontra süllyedt adóbevételek kapcsán. Az Egyesült Államok légi és vasúti szállítási hálózata szétesőben van. A két legnagyobb légitársaság 2002-ben csődöt jelentett. Az amerikai törvényhozás, a Kongresszus, 2003. január 9-én meghallgatást tartott, amelyen a légi közlekedés ügyvezető irányítói közölték a törvényhozókkal: 2003-ban további csődökre kell számítani. Azért, hogy elkerülhetővé váljék a termelő szektorban egy újabb gátló tényező kibontakozása, Amerikának szüksége van vasútrendszere, vízi közlekedése, elektromos áram termelése újjáépítésére és felértékelésére nagyszabású infrastrukturális programok beindításával.

Az a tény, hogy minden kritikus szektorban egyszerre bontakozott ki az alapok megingása, megerősíti, hogy ezúttal a rendszer alapvető válságával állunk szemben. Ha szembenézünk ezzel a valósággal, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a csak tüneti kezelést szolgáló, a gazdaságot stimuláló intézkedések már nem elégségesek. A rendszer alapvető megingása többé már nem tagadható. Ezt a válságot egyszerre kell nemzeti és nemzetközi szinten kezelni. Ez volt Lyndon LaRouche válasza arra a "ösztönző csomagra", amelyet George W. Bush 2003. január 7-én jelentett be. Ez a mintegy 674 milliárd dollárra rúgó gazdasági csomag nem néz szembe a valósággal. Ez a valóság az, hogy 500 év óta a világnak ma kell szembesülnie a legnagyobb rendszerválsággal: a világ gazdasági-pénzügyi szétesésével. Ez az úgynevezett "stimulus package" (gazdasági ösztönző csomag) egyben annak az elismerése, hogy Bush gazdasági tanácsadói valójában nincsenek felkészülve arra, hogy ezzel a hatalmas problémával megbirkózzanak.

Kit képvisel Lyndon Larouche?

John Daniel a "Scarlet and the Beast" (Scarlet és a vadállat) című 3 kötetes művében, amely 1995-ben jelent meg az Egyesült Államokban, és amely hatalmas tényanyagra támaszkodva dolgozza fel az angol és a francia szabadkőművesség közötti több évszázados versengés történetét, ezt írja Lyndon H. LaRouche-ról fent idézett műve első kötetének a 720-726. oldalig terjedő részében: LaRouche keményen bírálja az oligarchia összeesküvését, amelyet John Daniel az angol szabadkőművességgel azonosít. LaRouche soha nem említette az illuminátusok, vagy pedig a francia szabadkőművesség szerepét. Azt e sorok írója teszi mindehhez, hogy a francia szabadkőművességnek, elsősorban a Grand Orienthez tartozó szárnyának szoros kapcsolata volt a forradalmi mozgalmakkal, a szociáldemokráciával, és még a kommunista mozgalom is lényegében a Grand Orient egyik elágazásának tekinthető. John Daniel helyesen állapítja meg, hogy LaRouche bírálja a szabadkőművesség magasabb fokozatait, és okkultista tanításaikat. Keményen fellép a háttérhatalom olyan nagyhatalmú koordináló szerveivel szemben, mint a new yorki Council on Foreign Relations és a Trilateral Commission (Háromoldalú Bizottság). Bírálja a Latin-Amerika-szerte elterjedt felszabadítási teológiát, a legkülönfélébb ürügyekkel végrehajtott népirtásokat, ellenzi az abortuszt, a kábítószerek használatát, és keményen küzd a kiegyensúlyozott gazdaságért, a pénzügyek terén pedig szorgalmazza az aranyalaphoz való visszatérést. John Daniel azonban úgy véli, hogy LaRouche nem érti igazán a kereszténységet, különösen a fundamentalista keresztény tanításokat. Mivel a világot humanista szemmel nézi, ezért John Daniel szerint LaRouche tulajdonképpen közel áll New Age Movement-hez (az Új Korszak Mozgalomhoz).

LaRouche politikai támogatóinak a köre jelentősen kibővült, amikor a jelenlegi hatalmi elit kemény riválisává nőtte ki magát. A hatalmi elit, e sorok írójának szóhasználata szerint a háttérhatalom, természetesen igyekezett LaRouche-t korlátozni, illetve elhallgattatni. Azt próbálták rábizonyítani, hogy tevékenységét illegális módon finanszírozza. 1987-ben a szövetségi hatóságok parancsára ügynökök megszállták LaRouche három vállalatának a központját és átvették azok irányítását. Lefoglalták iratait, majd pedig 1987. nyarán egy állítólagos kreditkártya csalásért, amelyet 1984-es elnökjelöltségi kampánya finanszírozása érdekében hajtott végre, vádat emeltek ellene. Az igazságszolgáltatás akadályozásáért is megvádolták, mivel felszólította munkatársait, hogy hagyják el az országot. 1987. szeptemberében már egy 2 milliós összegű hitelkártya csalással vádolták, végül is LaRouche-t 1989. január 26-án 15 évi börtönre ítélték. E mögött nyílvánvalóan politikai inditékok húzódtak meg.

A Readers Digest 1986-ban LaRouche-t szélsőjobboldalinak nevezte. A Newsweek ugyancsak 1986-ban szélsőjobboldali aktivistának. Szintén ebben az évben az Atlanta Journal antiszemitának, a New York Times ugyancsak 1986-ban egykori kommunistának titulálta. Kérdésünk az, hogy ki is tulajdonképpen Lyndon LaRouche, jobboldali, vagy baloldali, vagy egyik se? Úgy gondoljuk, hogy LaRouche az amerikai alapitó atyák hagyományait hűen követő amerikai közéleti személyiség, aki helyre akarja állítani a fizikai termelő gazdaság elsőbbségét és az értékteremtő alkotó munka tekintélyét.

Lyndon H. LaRouche 1922-ben a New Hampshire államban lévő Rochesterben született kvéker szülők gyermekeként. Ifjúkora meghatározó éveit a Massachusetts állambeli Lynn-ben töltötte. Kezdetben LaRouche lelkiismereti okokból ellenezte a II. világháborút, de végül is katonai szolgálatot teljesített az amerikai hadsereg tagjaként Burmában és Indiában. John Daniel azt állítja, hogy további éveiben LaRouche különböző baloldali szervezetekhez állt közel, majd pedig 1968-ban a radikális diákmozgalmat támogatta és aktívan részt vett a Students for a Democratic Society (SDS) - Diákok a demokratikus társadalomért - nevű radikális szervezetben. John Daniel szerint ez a szervezet valójában a Grand Orient szabadkőművességnek az elágazása. LaRouche egy kurzust is vezetett, a "Summer Liberation School" keretében a Columbia Egyetemen. Ezt követően az SDS Labor Committee (az SDS munkaügyi bizottsága) vezetője lett, amely végül átalakult a Munkaügyi Bizottság Nemzeti Közgyűlésévé. John Daniel ezt követően azt próbálja bebizonyítani, hogy LaRouche az amerikai kommunista párttal is tartott fenn kapcsolatot és 1974. volt az az esztendő, amikor kezdte kiépíteni kapcsolatait a konzervatív csoportokkal. Ennek egyrészt az volt az oka, hogy pénzügyi támogatókhoz jusson, másrészt kibővítse politikai kapcsolatait. Daniel az időközben nemzetközileg is nagy tekintélyű hetilappá fejlődött Executive Intelligence Review-t (Vezetési Információs Szemlét) egyszerűen ravasz és dörzsölt publikációnak nevezi.

Daniel szerint LaRouche csak kis létszámú, de fanatikus táborral rendelkezik, akik egyetértenek azzal, hogy világunk irányításában összeesküvő csoportok stratégiái is érvényesülnek. Eszerint egy szuper elit, amelyet LaRouche oligarchiának nevez, kontrollálja a világeseményeket. Ebben az oligarchiában olyan különböző személyek és szervezetek vesznek részt, mint a Rockefeller-család, a brit uralkodó ház, az ADL (a Zsidó Rágalmazás elleni Liga), az orosz titkosszolgálat, az amerikai National Review című hetilap és támogatói köre, vagy a híres gondolati műhely, a Heritage Foundation. Daniel szerint LaRouche sokat tanult a szabadkőművesektől, mert hasonló taktikákat alkalmaz. Így a LaRouche-hálózatnak nevezett kapcsolatrendszer behatolt a legmagasabb amerikai kormányzati körökbe, különösen a hírszerzési és rendőri csoportokba. Daniel még azt is állítja, hogy a LaRouche-hálózat szoros kapcsolatban áll a Department of State (Külügyminisztérium), az FBI (a Szövetségi Nyomozóiroda), a DEA (a Kábítószer elleni küzdelmet irányító kormányzati szerv) és a CIA (a Központi Hírszerző Ügynökség) egyes tagjaival.

John Daniel ehhez hozzáteszi, hogy a LaRouche-hálózat behatolt a brit szabadkőművesség soraiba, és annak legfontosabb amerikai koordináló intézményébe, a Council on Foreign Relations-be (CFR), vagyis a Külkapcsolatok Tanácsába. A Heritage Foundation (Nemzeti Örökség Alapítvány) szerint LaRouche-nak az egyik híve, egy hölgy, hosszabb időn át dolgozott William P. Bundy részére, aki akkor a CFR nagytekintélyű hivatalos lapjának, a Foreign Affairs-nek a kiadója volt. Ez a hölgy Bundy-val együtt egy alkalommal még a szupertitkos Bilderberg-csoport tanácskozására is elmehetett.

John Daniel eltűnődik azon, hogy valójában miért is küzd LaRouche és az irányítása alatt álló szervezet? E sorok írója meg van róla győződve, hogy LaRouche nem antiszemita, mert közeli munkatársai között több köztiszteletnek örvendő zsidó származású személyiség is van, így például Anton Chaitkin, a Treason in America (Árulás Amerikában) című könyv szerzője. Ugyancsak közéjük sorolható Robert Dreyfuss, a Hostage to Khomeini (Khomeini túsza) című könyv szerzője. De David Goldmann és Jeffrey Steinberg, a Dope, Inc. (a Kábítószer Kft.) című könyv szerzői is zsidó származásúak.

John Daniel könyve megírásakor kapcsolatot keresett LaRouche számos munkatársához. Ki akarta deríteni, hogy LaRouche esetleg ahhoz a szabadkőműves irányzathoz tartozik, amelyhez az Egyesült Államok alapító atyái közül Benjamin Franklin és George Washington is tartott. Ez pedig a francia Grand Orient szabadkőművesség. E sorok írója nem tudja eldönteni, hogy megfelel-e a tényeknek John Danielnek az az állítása, hogy Lyndon H. LaRouche maga is a francia Grand Orienthez közel álló amerikai szabadkőművesség egyik tekintélyes tagja lenne.

LaRouche több művével én már New Yorkban megismerkedtem. Azóta is folyamatosan olvasom könyveit, és az Executive Intelligence Review-ban megjelent színvonalas tanulmányait. Meggyőződésem, hogy ő az Egyesült Államok alapító atyái nézetrendszerét képviseli, és ő is ugyanazt akarja, mint ezek a kiváló államférfiak: egy olyan szabad országot, amely lehetővé teszi minden egyes ember számára nemcsak a boldogság keresését, de a megtalálását is.

Az amerikai alkotmány eredeti szellemisége jellemzi LaRouche gondolkodásmódját, és politikai-gazdasági célkitűzését. Amikor az értékelőállító fizikai (termelő) gazdaság elsőbbségét kívánja visszaállítani a spekulációra épülő pénzgazdaság helyére, igenis keresztényi módon az emberközpontú társadalom megvalósításán fáradozik. Ami hiányzik meglátásom szerint életművéből az Silvio Gesell műveinek az ismerete, az, hogy miként működhetne a természetes gazdasági rend egy kamatmentes pénzrendszer keretében. Aki áttanulmányozza Silvio Gesell életművét, az meggyőződhet arról, hogy ez nem valami megmosolyogni való téveszme, hanem pontosan az a téveszme, ha valaki azt hiszi, hogy a világ egyedül csak a kamatozó magánpénzrendszer keretében létezhet, és hogy ennek a kamatkapitalista világrendszernek nincs alternatívája.

Ezért használtuk fel LaRouche budapesti látogatását arra, hogy felhívjuk a figyelmét Clifford Hughes Douglas "Social Credit" (Társadalmi Hitel) című művére, de mindenek előtt Silvio Gesell-nek, a szabadgazdaságról írt elgondolásaira. A baloldali gondolkodású demokrata, Silvio Gesell, aki 1986-től 1930-ig élt, nemcsak sikeres üzletember, de kiváló gazdasági teoretikus is volt. John M. Keynes állította róla, hogy a világ többet tanul majd tőle, mint Karl Marxtól.

A német származású Gesell tanulmányait Európában folytatta és Argentínában lett sikeres vállalkozó. Európába visszatérve kidolgozta programját: a szabadgazdaság tanát. 1916-ban jelent meg fő műve "Die natürliche Wirtschaftsordnung durch Freiland uns Freigeld (A szabad föld és szabad pénzen alapuló természetes gazdasági rend). Gesell szerint megfelelő pénzpolitika esetén mód nyílik a termelők felszabadítására és ily módon valamennyi népréteg életszínvonalának az emelésére. Tanításaira felfigyeltek és 1919. márciusában a bajor Tanácskormány pénzügyminisztere lett.

Az 1920-as években Gesell újságíróként dolgozott és egyre több követője akadt, aki megpróbálkozott elgondolásainak a gyakorlati továbbfejlesztésével. Fő művében Gesell tudatosan a természetes gazdasági rend fogalmát használta. Korábban Adam Smith, valamint a francia fiziokraták is használták ezt a fogalmat. Úgy vélték, hogy a természetes állapotból, azaz az értelemből, és az erők szabad játékából a gazdaság, valamint a társadalom harmóniája jön létre. Gesell nem bízott abban, hogy ez a harmónia önmagától létrejön. Állította, hogy egy rendszer csak akkor minősíthető természetesnek, ha kiváltságok, monopóliumok, és a tőkének a dominanciája nélkül létezik. A természetes gazdasági rendet tehát létre kell hozni. Az előjogokat el kell törölni, és mindenkit megillet nemcsak a formális jogi egyenlőség, de a gazdasági és a pénzügyi esélyegyenlőség is.

Keynes úgy értelmezte Gesell célkitűzéseit, mint amely lázadás a teljesen szabadjára engedett "laissez faire" (az államnak a gazdasági életbe történő mindennemű beavatkozását elvető gazdasági liberalizmus jelmondata, amely szó szerint azt jelenti: "hagyjad csinálni, hadd menjen a maga útján") elve és gyakorlata ellen. Mindamellett Gesell nem valamiféle állami intervencionizmust akart, hanem csak lépésenként kívánt bevezetni bizonyos szabályozásokat. Gesell úgy gondolta, hogy a pénzszektorba való beavatkozás és a földbirtok forgalom szabályozása bőven elegendő a legzavaróbb visszásságok kiküszöböléséhez. Gesell valójában arra tett kísérletet, hogy a gazdaság vezérlését közös nevezőre hozza a minimális állam koncepciójával.

Gesell alaptétele az, hogy a pénz a piacon fölényben van az árúval és a munkaerővel szemben, mert a pénzszektor bármikor büntetlenül megtagadhatja a neki szánt feladat teljesítését, azaz a termelőgazdasági folyamatok zavartalan közvetítését. A pénztulajdonosnak, vagy tőkekezelőnek ugyanis az árút, vagy munkaerőt kínálókkal ellentétben lehetősége van arra, hogy eszközeit visszafogja, amíg nem javulnak az ő partikuláris érdekei szempontjából kedvező cserefeltételek. Mindez konjunktúra ingadozásokhoz és igazságtalan jövedelemelosztáshoz vezet, mivel a pénz szűkös volta létrehozza a pénz-értéktöbbletet, vagy más néven kamatot, amely lényegében teljesítményfedezet nélküli járadék.

Ezért Gesell a pénzügyi reformot olyan szabadpénz bevezetésével képzeli el, amelynek nincs aranyfedezete és névértékének egy részét évről-évre elveszíti. Mindezt azért javasolja, hogy ezzel megtörje a pénz-oldal fölényét a többi árúval szemben. A pénz ily módon kiváltott forgási kényszere megakadályozhatja a gazdasági válságokat, mert a működő tőke képződését segíti, és a nem-működő élősködő tőkét, valamint a kamatot semlegesíti. A valuták szilárdsága kínálati nyomás alatt álló pénz mellett is fenntartható, ameddig a forgalomba lévő pénz mennyiségét, valamint az árúk és a szolgáltatások mennyiségét egyensúlyban lehet tartani.

Silvio Gesell elképzeléseinek másik fontos része a földreform koncepció. Gesell úgy látja, hogy amíg nem volt politikai demokrácia, addig a földtulajdonosok bizonyos monopolista sarcot szedhettek, azaz teljesítmény nélküli jövedelmet húzhattak. Ez a jövedelem a földjáradék. Gesell még abban az időszakban élt, amikor a szocializmus reményeket keltett az emberekben, és ezért ő tulajdonképpen a bérlői szocializmus modelljét ajánlja a földkérdés megoldására. A szabad föld kártérítés nélküli kisajátítással és az egész föld köztulajdonba vételével biztosítaná azt, hogy mind a földjáradék, mind a földnek az értéknövekedése közcélokat szolgáljon. Silvio Gesell - hasonlóan e sorok írójához - naivan azt hitte, hogy elég egy igazságra rájönni és akkor azt a többi ember az észérvek alapján elfogadja. Gesell is azt remélte, hogy gondolati tételeinek az ésszerűsége egymagában elegendő a megvalósításukhoz.

Ma, amikor globálisan, de az Európai Unióban is az önrendelkezéssel bíró és szociális piacgazdálkodással rendelkező jóléti államok helyébe az eladósítással működtetett kamatkapitalista rendszer lépett, Silvio Gesell ismét aktuálissá vált. Gesell követői először az 1929-1930-ig terjedő gazdasági válság idején ültették át gyakorlatba a szabad pénz bevezetését. 1919-ben is volt már egy kísérlet, amikor a gesellienások beindították a Wära- cseretársaságot. Ez a magánegyesület azt tűzte ki, hogy a deflációs birodalmi márka mellett egy második pénzforgalmat indít be. Egy segédvalutának: a Wära-nak jutott az a szerep, hogy enyhítse a hitelkorlátozás és a pénzszűke következményeit. A Wära-jegyeket birodalmi márka és más reális biztosítékok ellenében adták ki.

Silvio Gesell ajánlásai szerint az új bankjegyeket meghatározott kezdő-értékkel kellett ellátni. A pénz tulajdonosának minden hónapban a névérték veszteséget egy bélyeggel kellett kiegyenlítenie. A veszteség elkerülésére a Wära tulajdonosnak vagy hamar túl kellett adnia a pénzén, vagy a nyereség és veszteség nélküli takarékossághoz kellett folyamodnia és e célból a cseretársaság valamelyik kirendeltségénél kellett letétbe helyeznie pénzét. Ez volt hivatva biztosítani a folytonos pénzforgást. E kezdeményezések kisrészvényi formában kezdődtek, hamarosan azonban a szabadgazdasági mozgalmon messze túlnyúló hatásúvá fejlődtek. Mivel a pénzszűkítő politika következtében alig lehetett ekkor Németországban hitelt kapni, számos német városban egyre több termelővállalat, üzlet és étterem csatlakozott a Wära- cseretársasághoz. A béreket is Wära-ban fizették. A pénzrendszer ellenőrzését a saját magánmonopóliumának tartó nemzetközi pénzügyi közösség azonban egyre növekvő aggodalommal figyelte mindezt. Kiadták a jelszót: "A Wära kiszorítja a birodalmi márkát." Végül a berlini kormány 1931. októberében rendelettel betiltotta a szabad pénzzel folytatott kísérletet.

Hasonló kísérleteket folytattak az 1930-as évek elején Franciaországban, Spanyolországban, Svájcban, az Egyesült Államokban és Ausztriában is. A leghíresebb az, ami a tiroli Wörglben történt, ahol a községi tanács olyan szükségprogramot fogadott el, amely többek között előirányozta egy szabad pénz bevezetését. Egész Tirolban, így Wörglben is nagy volt a munkanélküliség és a község eladósodott. A községi tanács szükségprogramja előirányozta, hogy a hiányzó pénzt úgynevezett munkaérték-jegyek kiadásával pótolja. Ezek fedezetét váltók, valamint schilling képezte. Ennek a községi pénznek a segítségével egy sor fontos építkezést sikerült megvalósítani. A sikerre felfigyeltek, mert 1932. augusztusától egy év alatt a munkanélküliek száma Ausztriában 20 %-kal emelkedett, ezzel szemben Wörgl-ben 25 %-kal csökkent. A község pénzügyi helyzete ugrásszerűen javult, mert a zsugorodó pénzt, vagyis a Wörglben forgalomba hozott munkaérték-jegyeket szívesebben használták a lakosok az adó befizetésére, valamint az előlegek kifizetésére. 1933-ban több község is hasonló programot akart beindítani és ezért 1930. szeptemberében a bécsi hatóságok azon a címen, hogy ez a gyakorlat vét a központi bank kiváltságai ellen, rendeletileg betiltott minden szabad pénzt, azokat bevonatta és megsemmisítette.

Gesellnek a szabad pénzről szóló tanítása az angolszász országokban igen pozitív visszhangra talált. Keynes nagyra értékelte Gesellnek a pénzfunkció javítására tett javaslatait. Nagyra becsülte Gesell elképzeléseit a kamatelmélet nagytekintélyű képviselője Irving Fisher, továbbá Norman Angell is. Több gazdaságkutató is Silvio Gesellt a modern gazdaságpolitika megalapítói közé sorolja. A Nobel-díjas Friedrich A. von Hayek, a neoliberalizmus pátriárkája számára Gesell "igen ügyes tollú és ezért nagy befolyású képviselője az elégtelen fogyasztás alapvetően hamis elméletének.

A világ pénzügyi monetáris rendszerének a globális méretű válsága miatt a pénz és a kamat ismét kiemelt fontosságú közéleti vitatémává vált. Ma már nyilvánvaló, hogy a kamatautomatizmus által kikényszerített tőkenövekedésnek köszönhetjük a környezet elhanyagolását, és a természeti, valamint humán erőforrások pocsékolását. Földünk szinte valamennyi országában, beleértve a leggazdagabb ipari országokat is, a kamatszolgálat már túlszárnyalja a szociális kiadásokat. A harmadik világ országait olyannyira sújtják a kamatterhek, hogy a kamatkapitalista világrend irányítói a világ egyes térségeit már le is írták.

Lyndon H. LaRouche befolyása még hatékonyabb lehetne, ha gondolati rendszerébe és pénzügyi-gazdasági elképzeléseibe beépítené Silvio Gesell tíz kötetet kitevő életművét is. Ezért az összefogás a fennmaradásért mozgalom azon résztvevői - Kincsesné Salca Mária, valamint e sorok írója - akik részt vettek a Schiller Intézet budapesti kirendeltsége szervezésében megtartott tanácskozáson, a legnagyobb tisztelettel ajánlották a kiváló amerikai közéleti személyiségnek és gazdasági szakértőnek, hogy stratégiai elképzeléseinél vegye számításba Silvio Gesell kamatmentes pénzrendszerre vonatkozó ajánlásait.


2003
Dr. Drábik János: Uzsoracivilizáció III.
4. fejezet




Hátra Kezdőlap Előre