EU-birodalom helyett új Lautenbach tervet

A weimari Németország gazdasági minisztériuma akkori vezető szakértőjének, Dr. Wilhelm Lautenbachnak az elgondolásai szerint a hitelembargó alá helyezett Németország külföldi kölcsönök igénybevétele nélkül is beindíthatja gazdaságát. A német szakértő elgondolásának az volt az alapja, hogy a konkrét gazdasági feladathoz kötött produktív programra fordított állami pénzkibocsátás infláció nélkül teszi lehetővé az adott gazdasági feladat végrehajtását.

Akkor van szükség ilyen rendkívüli finanszírozási módszerre a gazdasági infrastruktúra bővítésére, a kutatásra és fejlesztésre, valamint a versenyképes innovációra, ha nem áll az állam rendelkezésére kellő nagyságú adóbevétel és olcsó, vagyis kis kamatozású külföldi tőke. Ehhez azonban olyan az Országgyűléstől és a Kormánytól nem független, hanem tőle nagyon is függő központi bankra van szükség, amely a kormányzat programjait olcsó jegybanki pénzzel finanszírozza. Lautenbach elgondolásai nyomán sikerült a nemzetiszocialista Németországnak rövid idő alatt 1 millió alá csökkentenie a 8 millió munkanélküli számát, mivel olcsó közpénzzel, valamint a kereskedelmi váltók széles körű alkalmazásával nagyarányú közmunkaprogramokat indított be. Ezek kivétel nélkül az értékelőállító termelő-gazdaságban folytak és felölelték kezdetben az autópályák építését, és más infrastrukturális programokat. Később már természetesen a fegyverkezés vette át a vezető szerepet.

A Lautenbach-féle gazdaságfejlesztés-, finanszírozási módszert azonban a II. Világháború után is sikeresen alkalmazták több országban.

A francia állami tervezési hatóság, amely De Gaulle tábornok elnöksége alatt érte el a legnagyobb befolyását, több száz szakértőt foglalkoztatott azért, hogy termelékenységet fokozó programokat dolgozzanak ki az érték-előállító fizikai (termelő) gazdaság számára. Ez alapozta meg a francia gazdaság fellendülését az 1960-as években, amely a jóléti állam alapja lett.

Ma, amikor a szolgáltató államról esik szó, amelynek persze legfőbb szolgáltatása az, hogy adó formájában beszedi a kamatot a magánpénz-monopólium tulajdonosai számára, nem árt emlékeztetni a következőkre: az említett franciaországi gazdasági fellendülés idején az állami gazdasági irányítás jelölte ki az olyan konkrét infrastrukturális programokat, mint például a gyors vasútvonalak és az atomerőművek építése. Másrészt kijelölte azokat a technológiai területeket, ahol optimálisak a feltételek a termelékenység fokozására. Az állam irányítása alatt álló központi bank, vagyis az államtól nem független francia Nemzeti Bank, ezekre a programokra maga bocsátotta ki a hiteleket, amelyeket azonban kizárólag a fizikai gazdaság termelékenységét fokozó, konkrétan megjelölt programokra lehetett csak felhasználni. Ezeknek a hosszúlejáratú hiteleknek a kamata mindössze 1-2% volt. Ezeket a hiteleket közvetlenül a francia Nemzeti Banktól lehetett felvenni. Ez a módszer csaknem azonos a Deutsche Bank 1989-ben meggyilkolt elnöke: Alfred Herrhausen által is javasolt finanszírozási megoldással. Ez az eljárás az 1984-ben alapított "Kreditanstalt für Wiederaufbau" - fejlesztési hiteleket nyújtó - állami pénzintézet működésére hasonlít, amely elsősorban a kis- és középvállalatokat finanszírozta, valamint a fejlődő országoknak nyújtott támogatást.

Egy másik megoldási mód szerint a Nemzeti Bank a kereskedelmi bankok és a takarékpénztárak számára biztosított pénzeszközöket. Ezek látták el közvetlenül a gazdaságot hitelekkel, amelyeket azonban kizárólag a korábban megjelölt és a fizikai gazdaság kapacitását és termelékenységét fokozó programokra lehetett fordítani. Ennek az állami olcsó pénzteremtésnek és hitelezésnek az eredményeként azok a vállalatok, amelyek részt vettek az infrastruktúra és technológia fejlesztési programokban, nemcsak meg tudták fizetni alkalmazottaikat, de jelentős számú új munkahelyet is teremtettek. Ehhez járult, hogy szállítóiknak további termékeket és szolgáltatásokat is tudtak nyújtani. Ez a finanszírozási mód valóságos tolóhatást váltott ki a termelőgazdaságban, és gazdasági fellendülést eredményezett. Az ismét termelőtevékenységet folytató munkanélküliek milliói pedig fizetőképes keresletet jelentettek a fogyasztási javak termelői számára. Az eddig parlagon heverő termelési potenciál tehát egyrészt aktivizálódott, másrészt a többi iparágat is mozgásba hozta.

Mindennek következtében nőtt az állam adóbevétele, ami lehetővé tette, hogy az állam finanszírozni tudja az általa kezdeményezett és megtervezett program kivitelezésén dolgozó magáncégeket. Ezeket a magánvállalatokat az állam hitelgaranciával is ellátta. A tervfeladatok befejezését követően az eredetileg hitelként nyújtott összegek rendszerint vissza nem fizetendő állami támogatássá alakultak át. Az ily módon végrehajtott beruházások megnövelték a gazdaság kapacitását és termelékenységét. Az így előálló gazdasági növekedés fokozta az állam adóbevételeit, anélkül, hogy magukat az adókat fel kellett volna emelni.

Az 1929-es világgazdasági válság idején Németországban kemény viták folytak arról, hogy miként tudná az állam nem hagyományos állami hitelteremtéssel újra beindítani a kihasználatlan termelési kapacitásokat, és munkához juttatni a mintegy 8 millió munkanélkülit. 1931. szeptember 16-án és 17-én a Friedrich List Társaság Berlinben megvitatta Dr. Wilhelm Lautenbah-nak a "Konjunktúra-élénkítési lehetőségek beruházási és hitelbővítés révén" című memorandumát. Lautenbach elemezte Németország és Japán helyzetét az 1920-as években, majd rátért arra, hogy gazdasági visszaesés idején a piac nem ad pozitív jelzéseket a válságból kivezető útra. Nem jöhet számításba a hitelcsökkentés deflációs politikája, mert a kamat, az ár, az adó és a bércsökkentés csak tovább mélyíti a gazdasági válságot. Depressziós körülmények között is van azonban árufelesleg, parlagon lévő termelési kapacitás, és kihasználatlan munkaerő. A gazdaságpolitika feladata, hogy ezt a kihasználatlan termelési játékteret újra hasznosítsa. Lautenbach szerint az államnak egyszerűen új gazdasági szükségletet kell teremtenie a termelő gazdaság számára nyújtott olcsó hitelekkel. A jegybankpénzzel a termelőgazdaság ért-ékelőállító tevékenységét kell növelni, vagyis nem szabad ilyen pénzzel a fogyasztást finanszírozni. Az állam csakis a kihasználatlan kapacitások aktivizálásához nyújthat olcsó közhitelt. Lautenbach azt javasolta, hogy depressziós időkben a közpénzeket közmunka programokra fordítsák.

Ha az államkassza üres, és hiányzik a befektethető magántőke, akkor másképp kell biztosítani a gazdasági folyamatok közvetítéséhez szolgáló jelrendszert, a pénzt. Ez lényegében technikai és szervezeti képzés. A kereskedelmi bankok akkor fizetőképesek, ha megfelelő tartalékkal rendelkeznek a központi banknál, vagyis az akkori Németországban a Reichsbanknál. A munkateremtő programok és beruházások finanszírozásához szükséges hitelek a Reichsbank közreműködésével biztosíthatóak. A ténylegesen igénybe vett hiteleknek a munkateremtő programok finanszírozásához szükséges pénzeknek csak egy töredékét kell kitenniük. Lautenbach azt javasolta, hogy a Reichsbank vállaljon kötelezettséget arra, hogy beváltja azokat a kereskedelmi váltókat, amelyeket a gazdaság számára szükséges feladatok finanszírozásánál használtak. A készpénzre beváltható kereskedelmi váltók alkalmasak a munkateremtő és a termelést növelő beruházások finanszírozására. Az ilyen értékteremtő programok azáltal növelik a termelést, hogy igénybe veszik a meglévő gépi kapacitást, a nyersanyagokat, és az üzemanyagokat. Ezáltal nő a kereslet az ilyen termékek iránt. A vállalatok pénzügyi helyzete megjavul, és fizetőképességük megszilárdulásával erősödik a számláikat vezető kereskedelmi bankok helyzete is. Kedvező hatást jelent az is, hogy az újonnan alkalmazásra kerülő munkaerő fizetőképes keresletet jelent a fogyasztási javak iránt.

Az elsődleges hitelek kiterjesztése élénkítő hatást fejt ki az infrastruktúra programokon keresztül a gazdaság egészére. Lautenbach azzal hárította el az inflációra utaló ellenvetést, hogy az így javasolt értékelőállító programok gazdaságilag racionálisak és kifogástalanok. Általuk tényleges gazdasági tőkeképződés érhető el. A termelés növekedésének a mértéke és üteme többszörösen meghaladja a hitelbővítés mértékét, és ütemét az úgynevezett produktív multiplikátor hatás révén. Az inflációs aggodalmak elhárítására Lautenbach a bérek bizonyos fokú csökkentését ajánlotta. De ezt is ahhoz kötötte, hogy az így keletkezett megtakarításokat új, értékteremtő munkahelyek létesítésére fordítsák. A takarékossági és a gazdaságfejlesztő programok összekapcsolása biztosítja a hitelezési és beruházási politika eredményességét. A döntő feltétel, hogy a megtakarítás és annak termelő felhasználása párhuzamosan történjék. A fő eszköz azonban az olcsó közhitelek biztosítása, a takarékossági intézkedések csak másodlagosak.

Lautenbach így összegezi elgondolásának a lényegét: "Egy ilyen beruházási és hitelpolitika megszünteti a belföldi kereslet és kínálat közötti aránytalanságot és ezzel a gazdaság egészének irányt és célt ad. Ha nem valósítunk meg egy ilyen politikát, akkor elkerülhetetlenül további gazdasági hanyatlással és a gazdaság teljes szétzilálódásával kell számolnunk. Ebben a helyzetben azért, hogy a belpolitikai katasztrófát elkerüljük, újabb nagymértékű eladósodás válik szükségessé pusztán fogyasztási célokból. Ezzel szemben ha ma hiteleket veszünk igénybe produktív feladatok céljára, egyszerre lehet visszaállítani az egyensúlyt a gazdaságban, és az állami pénzügyekben."

1932. decemberében von Schleicher tábornok kormánya késznek mutatkozott Lautenbach elképzeléseinek a gyakorlati alkalmazására. A Schleicher kormány által kezdeményezett szükségprogram számításba vette olyan produktív munkaprogramok hitelezését állami váltókkal, amelyeket a Reichsbank, vagyis a Német Központi Bank garanciával látott el. De miután a nemzetközi pénzügyi közösség megbízottjaként tevékenykedő Schrőder Bankház, valamint a brit és amerikai finánctőke németországi megbízottja Hjalmar Schacht létrehozott egy találkozót Hitler és von Papen között. Ezen a találkozón elhatározták von Schleicher tábornok kormányának a megbuktatását. Még ugyanebben a hónapban Hindenburg akkori államelnök áldását adta a Hitler-Papen-Schrőder paktumra, és ezzel Schleicher tábornok kormányának a sorsa meg lett pecsételve. Amikor a nemzetközi pénzügyi közösség segítségével Hitler kancellár lett, akkor ugyanezen pénzügyi körök, akik eddig ellenezték a Lautenbach terv megvalósítását, átmenetileg készek voltak azt engedélyezni. Így a nemzeti szocialista kormányzat nyomban meghirdette a munkanélküliség csökkenését közmunka szerződések révén.

Az a Hjalmar Schacht, aki korábban ellenezte Lautenbach tervét, Hitler hatalomátvételét követően már elfogadható pénzügyi módszernek tekintette a nem-konvencionális állami hitelteremtést.

Mi a Lautenbach terv lényege?

A központi bank a termelő programok beindítására hosszúlejáratú szerződésekkel alacsony kamatozású fizetési eszközt bocsát ki úgy, hogy jegybanki pénzt kölcsönöz a kormány, az állami üzemek és intézetek, valamint ezek privát alvállalkozói részére szigorúan meghatározott konkrét gazdasági célra. Ebből a jegybanki pénzből lehet fedezni a munkaerő költségeit, valamint a szükséges gépek, alkatrészek beszerzési, valamint a vasutak, viziutak, erőművek építési költségeit. Ezeket a hiteleket a felhasználók tehát kizárólag infrastruktúra fejlesztésre fordíthatják. A hiteleket az állam az adóbevételeiből fizeti vissza, az állami támogatással működő vállalatok pedig bevételeikből. A Lautenbach terv 1931-ben a leszámítolható kereskedelmi-váltókat vette számításba, amelyeket a magánbankok bocsátanak ki, de amelyek végül is a központi banknál kerülnek leszámítolásra, azaz beváltásra. Ezeket a váltókat közép- és hosszútávú kincstári kölcsönökké lehet átalakítani, amelyek nemzeti beruházási programok esetén fedezik a nemzeti vagyon növekedését. Más fizetési formák is számításba jöhetnek. A fontos csupán az, hogy a kereskedelmi váltók - és más forgalomképes fizetési eszközök - a növekvő adóbevételekből neutralizálódjanak, azaz visszavásárlásra kerüljenek.

A központi bank úgy is beindíthatja a termelési célú programokat, hogy alacsony kamatozású hiteleket nyújt a kereskedelmi bankoknak azért, hogy ebből finanszírozzák az iparvállalatok beruházási tevékenységét. Ezzel elérhető, hogy a vállalatok részt vegyenek az infrastruktúra fejlesztési programokban, berendezéseiket modernizálják. Ezeket a hiteleket felvevő vállalatok a növekvő nyereségükből fizetik vissza. Az első ilyen megbízások eredményeként további kereslet jön létre áruk és munkaerők iránt. Ha például egy vasúti pályaszakasz megépítésére ilyen közhitelből kerül sor, akkor a hitel 40 %-a bérre, 50 %-a anyagra, a szükséges gépekre, üzemanyagra fordítódik. A megmaradó 10 % a vállalat működését szolgálja. Az anyagokra és a felszerelésekre fordított kiadások további szerződésekhez vezetnek. Ezeknek az összegeknek egy része a munkavállalókhoz kerül bérként, akik ezt fogyasztásra fordítják. Egy másik része nyersanyagokra és félkész árúkra lesz elköltve, míg egy további rész az üzemi költségeket fedezi. A fennmaradó rész a vállalat nyeresége. Ebből a nyereségből aztán javítani lehet az üzem termelékenységét. Ebből ismét olyan megbízások keletkeznek, amelyek további gépeket és berendezések igényelnek.

A Lautenbach által kidolgozott termelésélénkítő elképzelésekből látható, hogy az infrastruktúra építéséhez beszállító vállalatoknak nyújtott szerződések újabb munkaalkalmakat teremtenek, vagyis még több munkahelyet, még több keresetet és létszükségleti cikket igényelnek. E folyamat egészén jól követhető a pénz felhasználásának az útja. A pénz halad az egyik irányban, míg a másik irányban az áru és a fogyasztás áramlik. Minden egyes forgalmi ügylet során adó keletkezik, amely a költségvetést gazdagítja és ezáltal a központi bank által kibocsátott hitelt semlegesíti, vagy ahogy pénzügyi körökben ezt kifejezik: sterilizálja. Az itt felvázolt gazdaságpolitika sikere szempontjából döntő a központi bank hitelteremtése, amely a folyamatok beindítását célzó finanszírozást biztosítja. A központi bank által kibocsátott pénz megnöveli a termelő gazdaság értékelőállító képességét, és az így keletkezett árú és szolgáltatás többlet nagyobb értéket képvisel, mint az a pénzmennyiség, amely hitelként ezt a folyamatot beindította és létrehozta. Ez a fizikai árukban és szükségletet kielégítő szolgáltatásokban megjelentő többlet azáltal jött létre, hogy a parlagon heverő produktív kapacitások és a kihasználatlan munkaerő ismét értékelőállító tényezővé vált.

A pénzrendszer válsága és az új Lautenbach terv szükségessége

Ma már cáfolhatatlan tények támasztják alá, hogy a globalizált, szélsőségesen liberális szabadkereskedelem csődbe vitte a világgazdaságot. Aki ebben kételkedik, elolvashatja az amerikai Federal Reserve egyik legfőbb vezetőjének, Ben S. Bernanke-nek a 2002. év végén elhangzott beszédét. Bernanke utalt rá, hogy ma már a bankóprés használata sem szükséges a pénz előállításához, mert annak a túlnyomó része elektronikus eszközök igénybevételével történik. Ha pedig a likvid pénz elektronikus módszerekkel történő előállítása dacára mégis sorra jutnak csődbe a nagy nemzetközi bankok és multinacionális világcégek, azaz beindult a hatalmasra duzzadt pénzügyi buborék kipukkadása, ez a teljes globális rendszert maga alá temetheti, és végül is nem marad más módszer, mint amihez szorongatott helyzetében a német Reichsbank nyúlt 1923-ban, vagyis a bankóprés fékevesztett beindítása. Akkoriban azonban ez a válsághelyzet Németországra korlátozódott, ma viszont a hatása az egész világra kiterjed. Az a hiperinfláció, amelyre Bernanke utalt, elsősorban az átlagembereket fosztja meg munkájuk eredményétől és veszi el tőlük utolsó megtakarításaikat. A hiperinfláció mindezt felfalja.

Latin-Amerika már eljutott a fizetésképtelenség határáig. Argentina, amely egykor Dél-Amerika egyik leggazdagabb országa volt, felfüggesztette külföldi adósságának a fizetését. Drámai a helyzet Brazíliában is. Az új elnöknek meg kell birkóznia az ország 500 milliárd dollár rugó külföldi adósságával. Brazília vagy kapitulál, és újabb kísérletet tesz a Nemzetközi Valutaalap feltételeinek a teljesítésére, vagy ugyanúgy fizetésképtelenné válik, mint Argentína. Ha Brazília is megtagadja adósságszolgálati terhei fizetését, akkor az a Nemzetközi Valutaalapot is megrendíti, mivel 500 milliárd dollár adósság megtagadása már a leghatalmasabb nemzetközi bankokat is válságba sodorhatja, nemcsak az Egyesült Államokban, de Európában is. A világ egykor példamutatóan szilárd országa Japán is egyik bankválságból a másikba bukdácsol és a gazdasági visszaesés már évek óta tart.

A válság valódi központja azonban ma már az Egyesült Államok. Amerika termelő gazdaságának az infrastruktúrája fokozatosan szétesett. Ma már ott tart ez a leépülés, hogy esetleg ez a hatalmas ország nem fog többé rendelkezni saját vasúthálózattal, vagy megfelelő légi közlekedési rendszerrel. Az United Airlines nemrég jelentette be a csődöt, és ezzel követte a Pan American-t, a Braniff-ot és más légitársaságokat. A Greyhound országos buszhálózat még működik, de ez nem pótolhatja a megszűnő vonatközlekedést és a légitársaságokat. Már nem titok, hogy a dollár is megingott. A világ pénzügyi rendszere az összeomlás küszöbéhez érkezett, és ez az ami ma meghatározza nemcsak az Egyesült Államok, hanem Németország belső helyzetét, gazdaságának stagnálását és a társadalmi feszültségek kiéleződését.

A jelenlegi Schrőder kormány újraválasztását követően szakemberek összehasonlították helyzetét az egykori Brüning kormánnyal, másrészt a német szociáldemokrata párt korábbi elnökének, Oskar Lafontaine-nek, a szavaival, aki kijelentette, hogy Hans Eichel német pénzügyminiszter gazdasági megszorító politikája ugyanaz, amit Brüning is folytatott. Heinrich Brüning pedig az a politikus volt, aki előkészítette az utat Hitler hatalomra kerülése számára, mivel gazdaságpolitikája nagyban hozzájárult a weimari köztársaság összeomlásához. A jelenlegi válság, valamint a történelmi párhuzamok indokolják, hogy közelebbről szemügyre vegyük a weimari rendszer végnapjait, és a nemzeti szocialista uralom létrejöttét. Ha visszamegyünk egészen a Müller kormány tevékenységéig és megvizsgáljuk Brüning, Franz von Papen és Kurt von Schleicher tevékenységét, akkor megállapíthatjuk, hogy a demokrácia kudarca jelentős részt annak is tulajdonítható, hogy az akkori német törvényhozásban, a Reichstagban, nem volt semmilyen konkrét elképzelés arra vonatkozóan, hogy miként lehetne megmenteni a liberális rendszert az összeomlástól.

Ennek a liberális weimari rendszernek természetesen részét képezte az is, hogy Németországnak csillagászati méretű összegekben kellett háborús kártérítést fizetnie az I. világháború győztes hatalmainak. Abban az időpontban, amikor a Müller által vezetett nagykoalíció összeomlott, akkor több elnöki kormány következett, de valamennyi kudarcot vallott. Von Schleicher tábornok, aki kancellárként elméletben megelőzhette volna a katasztrófát, túl későn került hatalomra, csak 1932. decemberében, és ebben az időpontban az angol-amerikai háttérhatalom már azt az utasítást adta Hjalmar Schacht-nak, hogy minden rendelkezésére álló eszközzel segítse hatalomra Hitlert.

Helga Zepp-LaRouche szerint, aki a neves amerikai gazdasági szakértő és közéleti személyiség Lyndon LaRouche házastársa, Németország ma hasonló helyzetben van. Egyik pártnak sincs valódi elképzelése arról, hogy mit is kellene tenni? A rendszer természetéből fakadó válság ma sokkal rosszabb, mint az 1930-as évek elején kibontakozott nagy világgazdasági válság idején volt. Bizonyos párhuzamok azonban mégis fennállnak. Ha összevetjük a részvényárak alakulását 1918. és 1940. között, és ezt rávetítjük a részvényárak alakulására 1980-tól kezdődően napjainkig, akkor az így kapott statisztikai görbe csaknem tökéletesen fedi egymást. A rendszerbeli válság azonban sokkal mélyebb. Két földrész gyakorlatilag már gazdaságilag összeomlott. Az egyik Afrika, és jelenleg vagyunk a tanúi Latin-Amerika fájdalmas szétesésének. Amerika eddig a legnagyobb hitelnyújtó ország volt, ma viszont az Egyesült Államok a legnagyobb adós, aki valaha is létezett a pénzpiacok történetében. Fennáll a veszélye annak, hogy kaotikus állapotok jönnek létre, illetve egy olyan felhatalmazási törvény születik, amely ismét bevezeti a diktatúrát.

Németországban tekintélyes társadalmi erők vannak, akik több szempontból is védelmezik a Schrőder kormányzatot, nem azért, mert gazdaságpolitikája sikeres, hanem azért, mert a jelenlegi erőviszonyok közepette Németország és maga Schrőder is minden nehézségével együtt egy új Brüning-féle politikának a támpontja. Schrőder politikáját inkább megváltoztatni szeretnék ezek a politikai erők, nem pedig egészben lecserélni. Schrőder maga sem döntötte még el, hogy milyen irányban haladjon. Az egyik lehetőség az, hogy Schrőder felvállalja azt a kényelmetlen feladatot, hogy ő maga bontsa le a szociális intézményrendszeren nyugvó jóléti állam maradványait. Ma már igen sokan vannak, akik azt állítják, hogy a jóléti állam felett eljárt az idő. A XX. század végén és a XXI. század végén élő emberek jelentős része számára az élet visszataszító, brutálisan kemény és rövid lesz. Mindez természetesen egyértelmű utalás az egészségügyi rendszer válságára, valamint arra, hogy a szociális piacgazdaság helyébe kamatkapitalizmus lépett, és az eladósított állam már adósságszolgálatra és kamatfizetésre fordítja azokat az összegeket, amelyekkel korábban a szociális intézményrendszert, benne az egészségügyi ellátást és a magas nyugdíjakat finanszírozta.

A Welt am Sonntag 2002. november 24-ig számában Herbert Giersch egyetemi tanár, aki Németországban tagja volt az "Öt Bölcs Ember" tekintélyes csoportjának, és aki a Kiel-i Világgazdasági Intézetnek az élén állott, a következőket állapította meg a jelenlegi gazdasági helyzetről:

"70 évvel ezelőtt, amikor a világgazdasági válság kirobbant, különböző meggyőződésű jeles közgazdászok egy csoportja, köztük Wagemann, Woytinsky, Baade, Lautenbach, Lombar, Loewe és Lederer arra törekedett, hogy lelkesedést keltsen a politikai osztály és a közvélemény körében, a kormányzati költekezés politikája támogatására. Minden bizonnyal ez a nemzeti szocialisták győzelmébe kerülhetett volna 1932. nyarán."

Ez a kijelentés rendkívül lényeges összefüggésre utal. Először fordul elő, hogy egy főáramlathoz tartozó professzor, noha már nyugdíjas, de mégis csak a hivatalos irányzathoz tartozó, kijelent valamit, amelyet korábban csak egy egyébként sokat bírált Lyndon LaRouche jelentett ki. Azaz létezett a társadalmi erők széleskörű koalíciója, az úgynevezett reformereké, akik az 1930-as évek elején különböző nagyon fontos elképzeléseket fejtettek ki arra vonatkozóan, hogy miként lehet a munkanélküliséget erőteljesen csökkenteni, sőt teljesen megszüntetni, a termelő gazdaság programjait finanszírozó olcsó állami közhitelezéssel.

Itt feltétlenül ki kell térnünk Franklin D. Roosevelt elnöknek 1933-ban beindított New Deal elnevezésű politikájára. A New Deal szó szerint azt jelenti, hogy "új irányvonal", új társadalmi megállapodás. Ez az új gazdaságpolitikai irányvonal abból állt, hogy az Egyesült Államok szövetségi kormányzata átfogó társadalmi megegyezés keretében intézkedéseket hozott a világgazdasági válság hatásainak a leküzdésére. Ezt a válságot lényegében a nemzetközi pénzügyi közösség legfelső vezérkara robbantotta ki tudatos lépéseivel az Egyesült Államok központi bankjának a szerepét betöltő Federal Reserve System útján. Ez a röviden FED-nek nevezett pénzkartell kizárólag a nagy nemzetközi pénzdinasztiák magántulajdonában van. A pénzügyi rendszer összeomlása lehetővé tette, hogy a FED tulajdonosai elárverezzék és a magántulajdonukká tegyék a termelő (fizikai) gazdaság jelentős részét, továbbá a mezőgazdasági földterületeket. Az Egyesült Államok gazdaságának ez a fajta megingása világgazdasági méretűvé növekedett. E gazdasági válság nyomán nagyon fokozódott a társadalmi nyugtalanság. Ennek leküzdése volt a New Deal egyik legfőbb feladata.

Roosevelt alapvetően állammonopolista, tehát állami eszközöket bevető módszerekkel kívánt úrrá lenni a válságos helyzeten. A New Deal keretében olyan reformintézkedéseket hoztak a pénzügyi és a bankrendszer megerősítésére, az ipar kényszerkartellizálására, valamint a mezőgazdasági termelés szabályozására, hogy ezzel elérhetővé váljék a fenyegető méretűvé növekedett munkanélküliség csökkentése, nagyarányú közmunkák beindításával és lakásépítésekkel. A társadalmi feszültség csökkentésére szolgáltak a New Deal keretében bevezetett társadalombiztosítási programok, az ún. "social security" rendszernek a kiépítése. Franklin Delano Rooseveltnek ezek az intézkedései a nemzetközi pénzoligarchia egyes köreinek a kemény ellenállásába ütköztek, de végül is a nemzetközi pénzügyi közösség érdekeit szolgálták, mert megerősítették a pénzgazdaság dominanciáját a termelő (fizikai) gazdaság egyidejű beindításával együtt. Ezúttal azt szeretnénk hangsúlyozni, hogy FDR New Deal-jének szerves részét képezte az olyan termelést ösztönző és fizikai termékeket előállító tevékenységek meghitelezése, amelyek kivezették az Egyesült Államokat a nemzetközi pénzoligarchia vezérkara által kirobbantott pénzügyi és gazdasági válságból. Aki pedig ma Németországot szeretné kivezetni a gazdasági stagnálásból, annak nem ártana közelebbről szemügyre venni FDR New Deal-jének az alkalmazását, természetesen a jelenlegi németországi feltételek közepette.

Ha annak idején 1932-ben Voytinsky és Lautenbach elképzelései hamarabb érvényesülhettek volna, akkor Hitler és a nemzetiszocialisták soha nem kerülhettek volna hatalomra Németországban. Ez pedig megváltoztathatta volna a történelem menetét, mert valószínűleg a II. Világháború is így vagy úgy elkerülhetővé vált volna. Ebben az összefüggésben már láthatóvá válik, hogy milyen fontos ismét tanulmányozni azokat a gazdasági vitákat, amelyek 1930 és 1932 között folytak Németországban, és amelyekről mélységesen hallgatnak a mai Németországban. Ehelyett azt terjesztik, hogy a nemzetiszocialisták - Hjalmar Schacht és Hitler - voltak azok, akik kitalálták a munkahely-teremtő programokat, amelyek segítségével csökkenteni lehetett a 8 millióra növekedett munkanélküliséget.

Mi volt a lényege Voytinsky elképzelésének?

1928. június 28-án Hermann Müller alakított ún. nagykoalícióból álló kormányt Németországban. A tőzsde 1929-ben omlott össze és 1930-ban rendkívül mélyreható vita keletkezett a koalíción belül arról, hogy miként finanszírozzák a munkanélküliek segélyezését. Miután ez a vita válsággá mélyült, Hermann Müller lemondásra kényszerült. 1930. márciusában már csaknem 600 ezerrel több munkanélküli volt, mint egy évvel korábban. Az akkori birodalmi elnök, Paul von Hindenburg 1930. márciusában Heinrich Brüninget (élt 1885-től 1970-ig) bízta meg az új koalíciós kormány megalakításával. Brüning kormányzata alatt további gyors ütemben növekedett a munkanélküliek száma, és már 1930. áprilisában elérte a 1,5 milliót. Amikor kibocsátották az első szükségrendeleteket, akkor már ez a szám kétmillió volt. Brüning további deflációs intézkedésekre kényszerült és emiatt 1931. márciusában már csaknem 4 millióra rúgott a munkanélküliek száma. 1931. december 8-án egy újabb szükségrendelet látott napvilágot, amelynek szerves részét képezte a 10%-os bércsökkentés, az árak csökkentése és a kamatlábak 6%-ban való maximálása. Ennek ellenére tovább növekedett a munkanélküliek száma és 1932. márciusában már elérte a 6 milliót.

Szükséges rámutatni, hogy a nemzetközi pénzkartell miként irányította a pénzügyi válságot ebben az időszakban Németországban. Az Ausztriában és Németországban elindult pénzügyi válságot Montagu Norman (a Bank of England elnöke) és George Harrison (az amerikai FED akkori kormányzója) diktálta. Elhatározták, hogy Németországot hitelembargóval sújtják. Ebben az időben egy viszonylag kisebb összegű átütemezési hitel is elegendő lett volna a válság elmélyülésének a feltartóztatására. Ehelyett tömeges tőke-kimenekítés kezdődött Németországból. Montagu Norman és George Harrison nyomására Hans Luther, a Reichsbank új elnöke tartózkodott minden közbelépéstől. Ezért aztán nem is tettek semmit az összeomlás feltartóztatására, ellenben mindent elkövettek azért, hogy az minél gyorsabban és minél nagyobb mértékben kibontakozzon. Miután összeomlott a Creditanstalt Bécsben, a Danat Bank is fizetésképtelenné vált Németországban. A Dresdner Bank pedig elveszítette ugyanekkor betétállományának a 10%-át.

A Morgan Bankház irányítása alatt álló Bankers Trust is megtagadta ebben az időben a hitelnyújtást a Deutsche Banknak. George Harrison követelte, hogy Hans Luther szigorú hitelmegszorítást hajtson végre. Emiatt Németországban nem lehetett hitelhez jutni. Harrison és Luther azt állította, hogy csak így lehet megállítani a külföldi tőke menekülését az országból. Ezzel az intézkedéssel elérték, hogy a német bankrendszer és a német gazdaság a lehető legmélyebb depresszióba süllyedjen. A City of Londont képviselő Montagu Norman természetesen támogatta Harrisont, akivel mindent időről időre átbeszélt. Megnyerték tervüknek a Francia Központi Bank elnökét is, és a világközvélemény, valamint a német lakosság megtévesztésére a berlini kormányt és Németországot tették felelőssé a gazdasági válságért. Brüning kormánya kétségbeesetten próbálta rávenni Hans Luthert, hogy szerezzen külföldről rövidlejáratú stabilizációs hiteleket és ezekkel az áthidaló pénzekkel akadályozza meg a német bankok összeomlását. Hans Luther azonban nem engedelmeskedett Brüningnek, ehelyett valódi főnökeinek a parancsait teljesítette, aki viszont a City of Londonban és a Wall Streeten voltak megtalálhatók. Amikor mégiscsak hitelkéréssel fordult a Bank of Englandhez, Montagu Norman elutasította.

Az ügy előzményéhez tartozik még az is, hogy 1930. márciusában, amikor az angol-amerikai pénzügyi körök megtagadták a hiteleket Németországtól, a Wall Street ügynöke Hjalmar Schacht, az akkori Reichsbank elnök váratlanul lemondott. Arra hivatkozott, hogy egy svéd pénzember, Ivar Krüger kész volt 500 millió márka áthidaló hitelt nyújtani a berlini kormánynak. Krüger lépése azonban Montagu Norman és a mögötte álló körök érdekeibe ütközött. Ezért az ugyancsak a nemzetközi pénzoligarchia szolgálatában álló Hjalmar Schacht elutasította a szociáldemokrata német pénzügyminiszter, Rudolf Hilferding, kérését, hogy a Reichsbank elnökeként engedélyezze Krüger hitelajánlatának az elfogadását. Schacht azonban Wall Street-i főnökeinek engedelmeskedve ezt az ajánlatot elutasította, s ehelyett benyújtotta lemondását Hindenburgnál. Ivar Krügert pedig 1932. elején holtan találták egy párizsi hotelszobában. A nyomozás öngyilkosságot állapított meg, de svéd detektívek részletekbe menő nyomozási eredményei szerint Krügert meggyilkolták. Halálával szertefoszlott az a remény, hogy enyhülhet a tudatosan hitelembargóval sújtott Németország pénzügyi helyzete.

A hitelembargó egy másik, a gazdaságot valósággal megfojtó pénzügyi követeléssel párosult. Az I. Világháborúban legyőzött Németország jóvátételi kötelezettségeit behajtó nemzetközi pénzügyi közösség azt követelte Berlintől, hogy törlesztéseit kizárólag aranyban fizesse. Ezt a követelését azzal párosította, hogy amilyen arányban csökkent Németország aranytartaléka, ugyanolyan arányban kell a forgalomban lévő papírpénz és számlapénz mennyiségét is csökkenteni. Ennek nem kellett feltétlenül így lennie, hiszen a pénznek, mint a gazdasági folyamatokat közvetítő jelnek a valódi fedezete nem a nemesfém, hanem az a fizikai termék és szükségleteket kielégítő szolgáltatás, amelyet ez a pénz jelként kifejez és közvetít. Azaz ha a nemzetközi pénzügyi közösség vezérkara nem írja elő a legyőzött és tehetetlen Németország számára, hogy 1. aranyban törlessze jóvátételi kötelezettségeit. 2. a csökkent aranytartalék arányában vonja ki a forgalomban lévő papír- és számlapénzt - akkor nem áll elő olyan rettenetes pénzhiány, mint amilyen ténylegesen létrejött. Ha pedig nincs ez az óriási pénzhiány, amit ráadásul tetézett az, hogy Németországgal szemben hitelembargót rendeltek el, azaz külföldről sem kaphatott hitelt, akkor Németországban nem jön létre olyan hatalmas méretű defláció, amelynek egyenes következménye volt a gazdaság leállása és a 8 milliónyi munkanélküli.

Feltehetjük a kérdést, hogy milyen érdeke fűződött a háttérhatalom irányítóinak ahhoz, hogy ilyen könyörtelen helyzetet idézzenek elő Németországban? A válasz röviden az, hogy ekkor már tervbe vettek egy háborút Németország és a kívül állónak számító Sztálin hatalomra kerülésével a közvetlen irányításuk alól kicsúszott Szovjetunió között, és erre Franciaország vagy Anglia nem volt alkalmas. Amerikát számításon kívül kellett hagyni, mivel az Egyesült Államok társadalma erősen pacifista beállítódású volt, és semmiképpen nem akart belekeveredni még egy Európából kiinduló háborús konfliktusba. Mint tudjuk ehhez egy tervszerűen előkészített Pearl Harborra volt szükség, amelynek a segítségével meg lehetett változtatni az amerikai társadalom háborúellenes beállítódását. Az egyetlen Sztálin ellen számba jöhető erő csak Németország lehetett, de weimari változatában ő sem volt erre alkalmas. Németország élére egy kemény emberre volt szükség, aki a nemzetközi pénzügyi közösség nem is titkolt támogatásával Németországot gazdaságilag és katonailag ismét nagyhatalommá tudta átalakítani, egy olyan országgá, amely megmérkőzhet a sztálinista Szovjetunióval. E két hatalom meggyengülése pedig lehetővé teszi annak az új világrendnek a kialakítását, amelyben a főhatalom a nemzetközi pénzügyi közösségé. Ez hozta létre azt a birodalommá átalakított Európai Uniót, amelynek önként lett Magyarország az önállótlan tartománya az intenzív agymosó propaganda következtében. Vagyis a magyar nép feladta önrendelkezését és országának szuverenitását.

A nemzetközi pénzkartell hatalomra segíti Hitlert

Visszatérve az 1930-as évek eleji Németországhoz utalnunk kell rá, hogy a már ismertetett válságos gazdasági helyzet eredményeként 1932. július 31-én a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (az NSDAP) a leadott szavazatok 37,4%-át szerezte meg és ezáltal 230 képviselőt küldhetett a Reichstagba, a Birodalmi törvényhozásba. Miközben ez a politikai dráma zajlott 1930. és 1933. eleje között, számos szervezet, közéleti személy és szakember terjesztett elő különböző elképzeléseket a gazdaság rendbetételére. Az egyik legfontosabb ilyen szervezet az Általános Német Szakszervezeti Szövetség volt, amelyhez Németország szervezett munkásainak a 80%-a tartozott, mintegy 5 millió taggal. E szervezet javaslatainak az elkészítésében kulcsszerepet játszott Vlagyimir Woytinsky, aki ebben az időben a Német Szakszervezeti Szövetség statisztikai osztályát vezette, és aki Szentpétervárról (mai nevén oroszul: Sankt-Petyerburg), az akkori nevén Petrográdból 1922-ben vándorolt ki Németországba.

1931. tavaszán Woytinsky nemzetközi programot kezdeményezett a gazdasági válság leküzdésére. Azt állította, hogy Brüning deflációs politikája csak tovább mélyítette a válságot. (Brüningre azonban ezt a deflációs politikát a már fentebb ismertetett módon a nemzetközi pénzügyi közösség kényszerítette rá.) Woytinsky számos tanulmányt és cikket írt, és 1931-ben még egy könyvet is kiadott, amelyben kifejtette, hogy milyen teljesen új minőségi jellemzőkkel bír az akkor kibontakozó világméretű gazdasági válság. Érveivel alátámasztotta, hogy az ún. piaci automatizmusok, vagyis a kamat-kapitalista pénzrendszer módszerei már nem funkcionálnak. Ezért valódi defláció-ellenes (forgalomba lévő pénz mennyiségét növelő) intézkedéseket csak nemzetközi szinten, az államok megegyezésével lehet elérni. Ily módon lehet jelentékenyen megnövelni a válsággal küzdő országokban a vásárlóerőt. Az így létrejövő vásárlóerőt azonban termelőcélú, azaz fizikai árukat és szükségleteket kielégítő, szolgáltatásokat létrehozó beruházásokra szabad csak fordítani. Így lehet államilag kezdeményezett és finanszírozott közmunka programokkal jelentős számban új munkahelyeket létrehozni, és leküzdeni a társadalmi válsággal fenyegető munkanélküliséget.

Woytinsky keményen bírálta azokat, akik úgy próbáltak az állam és a társadalom nyomorúságos pénzügyi helyzetén javítani, hogy a béreket csökkentsék és a szociális szolgáltatásokat korlátozzák. 1931. március 9-én a Német Általános Szakszervezeti Szövetség tanácskozásán a Faipari Dolgozók Szakszervezetének elnöke: Fritz Tarnow, aki a teljhatalmú felelőse volt a szakszervezeti szövetség munkahely-teremtési programjainak, Wilhelm Eggerttel együtt nemzetközi programot kezdeményezett a világgazdasági válság leküzdésére. Woytinsky ezt követően 1931. júniusában publikálta a Die Arbeit című elméleti folyóiratban a gazdaság aktivizálására vonatkozó elképzeléseit. Ezeket írta:

"Azoknak a munkásszervezeteknek, amelyek a kapitalista gazdasági rend öngyógyító erőire támaszkodnak, szembe kell nézniük, hogy lassan halálosan elvéreznek. Néhány éve Németország munkásai nehéz védelmi küzdelmet folytatnak és minél súlyosabbá válik a válság, annál kedvezőtlenebb feltételek között kell ezt a küzdelmet folytatniuk. Munkásszervezeteink elveszítették mozgásszabadságukat. Többé nem választhatják ki sem az időt, sem az ellenfeleikkel vívott harc céljait. Arra kényszerülnek, hogy minden alkalommal akkor és azért küzdjenek, ami a leginkább megfelel a másik oldalnak..."

"Soha nem volt akkora szükség jól megválasztott hosszú távú intézkedésekre a gazdaság újraélesztésére, mint éppen most. A munkásmozgalomnak gazdaságpolitikai akcióprogramra van szüksége, amely megmutathatja a munkásoknak és a lakosság más rétegeinek, hogy a szociáldemokrácia és a szakszervezetek látják a gazdasági szakadékból kivezető utat. Jelenleg azonban nincs gazdaságpolitikai cselekvési programunk, csupán a társadalmi kívánságok listájával rendelkezünk, amelyhez legjobb képességeink szerint megpróbálunk alkalmazkodni. Vannak határozott álláspontjaink különböző gazdaságpolitikai kérdésekre, de programunk nincs!"

Woytinsky tehát sürgette, hogy a Német Szakszervezeti Szövetség aktív küzdelmet folytasson egy megfelelő gazdaságpolitika érdekében, ahelyett, hogy egyszerűen megfigyelője a folyamatoknak. E célból olyan kutatási tevékenységet kezdeményezett, amely az aktív orvosi beavatkozáshoz hasonlóan közelít a betegséghez, és annak meggyógyításához. Azt szerette volna elérni, hogy a termelő gazdaságban dolgozó vállalkozók növeljék aktivitásukat. Woytinsky azt is szorgalmazta, hogy meg kell találni a vásárlóerő növelésének a módjait. Összegezve, egy alkotó offenzívát részesített előnyben a védekező, reagáló magatartással szemben.

(Az Európai Unió a reálszocialista országok tervgazdaságához hasonló túlcentralizált bürokráciájával rendkívüli mélységben beavatkozik a gazdasági tevékenységbe. Kvótának nevezett tervszámokat ír elő, amelyeket a jól ismert tervgazdasági rendszerek gyakorlata szerint tervlebontásos módszerekkel közvetítenek a gazdasági szereplők felé. Ugyancsak az állam legdurvább beavatkozásával zajlott le a szovjet birodalom utódállamaiban, valamint az egykori KGST országokban az új magántulajdonosi réteg létrehozása. Amikor azonban már kialakultak az új pénzvagyon-tulajdonos rétegek, megszilárdul a pénzgazdaság a hozzá tartozó magánellenőrzés alatt álló monetáris rendszerrel, akkor már felesleges az aktivista, sőt hiperaktivista állam, hanem akkor már csak a jó öreg "éjjeli őr államra", vagy, ahogy ma divatos mondani "a szolgáltató államra" van szükség.)

Ma is azzal utasítják el az állam által olcsó közhitelekkel beindított termelő programokat, hogy az állam vonuljon ki a gazdasági életből, de legfőképpen ne szóljon bele a monetáris kérdésekbe és a hitelnyújtásba, noha a monetáris felségjogok a legfontosabb részét képezik egy önrendelkezéssel bíró állam szuverenitásának. A tipikus közhely, amit ilyenkor előhúznak, az így hangzik: "Mindenféle állami beavatkozás inflációs hatású, és ezért az államnak tartózkodnia kell az ilyen magatartástól."

Woytinsky-nak is ezt vetették a szemére, mire ő a következőket válaszolta:

"Hasonló alapon egy nagyon súlyos betegség, egy halálos kimenetelű betegség gyógyítását is azon az alapon lehetne megakadályozni gyógyszerek igénybevételével, mivel a gyógyszerek önmagukban mérgező anyagok. Az orvos azonban nem habozik felhasználni ezeket a mérgeket, mint gyógyszereket. Ha az orvosnak le kellene mondania mérgező anyagok gyógyszerként való alkalmazásáról, akkor ugyanúgy el lehetne őket ítélni tehetetlenségért, ahogyan ma elítéljük a gazdasági politika impotenciáját. Az orvosi beavatkozás elutasításával egyenlő az, ha valaki az inflációtól való félelem miatt ítéli tehetetlenségre a gazdaságpolitikát és elutasít kapásból minden defláció-ellenes intézkedést.

(A defláció, a pénzmennyiség csökkentését jelenti a pénz vásárlóerejének növelése céljából, illetve a termelőgazdasági folyamatok közvetítésére szolgáló jeleknek, a pénznek a megfelelő hiányát a termelőgazdaságban. Lényegében az infláció ellentétének tekinthető.)

Woytinsky az egyetlen válságból kivezető utat egy konjunktúraélénkítő gazdaságpolitikában látta. De erre is világgazdasági szinten van szükség, mint ahogy maga a gazdasági válság is világszintűvé vált. Woytinsky úgy látta, hogy egyetlen egy országot sem sújtott jobban a világgazdasági válság, mint Németországot. A német társadalmon belül pedig a munkásosztály az, amelyik a legtöbbet szenved a gazdasági depressziótól. Éppen ezért Németországnak kell magára vállalni a kezdeményezést egy olyan nemzetközi politika érvényesítéséért, amely leküzdheti a világszintű válságot és a német munkásosztálynak, a szakszervezeteknek és a szociáldemokráciának kell felvállalnia azt a közvetítő szerepet, amely szükséges egy ilyen aktív világgazdasági politikának az érvényre juttatásához.

Woytinsky nagyon jól látja a válság pénzügyi okait is. Már hivatkozott írásában, amely a Die Arbeit című elméleti lapban jelent meg, erről a 6. pontban így ír: "Azokat pénzalapokat, amelyek felszabadulnak a nemzetközi pénzteremtési politika következtében munkahely teremtésre kell fordítani és meg kell valósítani egy nagy szabású tervet Európa újjáépítésére.

Az "értékteremtő háromszög"

Helga Zepp-LaRouche 2002. december 18-án Berlinben tartott tudományos szemináriumán joggal hivatkozott arra, hogy amit Woytinsky 1931-ben javasolt, az tulajdonképpen nem más, mint amit a termelő gazdaság elsőbbségét valló közgazdászok javasoltak Európa számára a sorsdöntő fordulatot jelentő 1989-es esztendőben. Ekkor látott napvilágot az ún. Productive Triangle, szó szerint az "értékteremtő háromszög" nevű elképzelés egy olyan az eurázsiai földrészt áthidaló kontinentális kapcsolatrendszer kiépítéséről, amely valóságos forradalmi változást idézne elő földgolyónk központi térségének a gazdasági és kulturális életében.

Több mint 4 milliárd ember - a világ népességének a ž-e - él az eurázsiai kontinensen. Hosszú időn át a legsikeresebb kísérlet e hatalmas földterület ázsiai és európai részének az összekapcsolására az ősi selyemút volt, amely Közép-Ázsia virágzó kereskedővárosain át vezetett Kínából egészen Európa legnyugatibb államáig. A nagy német filozófus Gottfried Wilhelm Leibniz mintegy 300 évvel ezelőtt sűrű levelezést folytatott Nagy Péter orosz cárral azért, hogy Oroszország legyen az a híd, amely Kína ősi civilizációját összeköti Európával. A XX. század egészében szinte vasfüggöny választotta el e hatalmas térség két részét és egy közös gazdaságfejlesztési stratégia szóba sem jöhetett. Amikor azonban 1989. november 9-én lehullott a berlini fal, Lyndon LaRouche nyomban rámutatott az ebből adódó egyedülálló történelmi lehetőségre. Nyomatékosan óvta a reálszocializmust lerázó országokat, hogy a kommunista tervgazdasági rendszert egy neoliberális monetarista rendszerre cseréljék fel, amely akkor már, a fejlett nyugati országokban megmutatta rendkívül nagy hátrányait. Ehelyett azt hangsúlyozta, hogy a fizikai (termelő) gazdaságot kell fejleszteni, mégpedig Leibniz, Friedrich List és Dimitrij Ivanovics Mengyelejev, valamint Sergej Juljevics Vitte elképzeléseinek és hagyományainak a szellemében.

1989-ben és 1990-ben ezek az elgondolások kelet-nyugati fejlesztési koncepcióként születtek meg és a Párizs-Berlin-Bécs produktív háromszög elnevezést kapták. Nem találomra lett ez a három város kiválasztva. Az a bizonyos terület, amelyet ez a háromszög felölel, mintegy Japán nagyságú területet jelent, és a világ talán legiparosodottabb, legtöbb magasan képzett tudósával és munkaerejével, valamint rendkívül kiemelkedő kulturális színvonallal rendelkezik. Ez a bizonyos Párizs-Berlin-Bécs háromszög akár a világgazdaság mozdonyává is válhatott volna. Az elgondolás továbbfejlesztéseként született meg egy olyan fejlesztési folyosó Berlinen, Varsón, Szentpéterváron, Prágán, Kijeven és Moszkván át, amely tovább bővült a Balkán felé Isztambul irányában. A gazdasági integráció technikai alapját az elektromágneses gyorsvasút-rendszer kiépítése képezte volna, amelyet persze kiegészítenek az autópályák, valamint a fejlett víziközlekedés.

E terv kidolgozói szerint a KGST országok állítólag teljesen idejétmúlt termelési kapacitását nem kellett volna halálra ítélni, amiként ezt a Nemzetközi Valutaalap reformerei javasolták, és a széles körben alkalmazott sokk-terápiájukkal végre is hajtották. Az egykori reálszocialista országok ipari kapacitása még nagyon jól hasznosítható lett volna a világpiacon, és jelentősen hozzájárulhattak volna a termelőgazdaság minőségi fejlesztéséhez. Ha akkor ezeket az elgondolásokat nem tolják félre, hanem megkísérlik átültetni őket a gyakorlatba, minden bizonnyal az elmúlt évszázad végén egy globális méretű gazdasági felvirágzás indulhatott volna be.

Az IMF és a világbank sokkterápiája azonban lehetetlenné tette e tervek megvalósítását, és így ez a nagy esély veszendőbe ment. A világ akkori vezetői: úgy mint az idősebb George Bush, Francois Mitterand, Margaret Thatcher, az ún. geopolitikai opciót részesítették előnyben. Oroszországot, mint lehetséges konkurenst kiszorították a világpiacról, és nyersanyagtermelő- és exportáló szerepkörre redukálták. Amikor 1991-ben a Szovjetunió szétesése újabb politikai és gazdasági távlatokat tett lehetővé, akkor LaRouche és munkatársai az ún. produktív háromszög elképzelésüket kiterjesztették az egész eurázsiai térségre, s így született meg az eurázsiai kontinentális híd terve. Ez a kontinentális híd 3 fő folyosóból állna. Az első a transz-szibériai vasútvonal és az ősi selyemút. A második Kínából Közép-Ázsián keresztül Kelet-Európába vezet. A harmadik folyosó Indonéziából indul ki, Indián, Iránon és Törökországon keresztül Nyugat-Európa irányába tart. Ezt a három nagy közlekedési folyosót mellékfolyosók egész rendszere venné körül, amelyek így behálóznák az egész eurázsiai kontinenst. Ezek az ún. folyosók nem egyszerűen közlekedési kapcsolatokból állnának, hanem minden fontos infrastruktúrával, közművek egész rendszerével rendelkeznének, vagyis mindazzal, amit ma már a modern technika lehetővé tesz. Így nem csak nyersanyagokat termelnének az egyes vidékeken, hanem azok jelentős részét fel is dolgoznák, s így modern iparágak jönnének létre. Először lenne lehetőség a világtörténelemben arra, hogy Eurázsiának a tengerpartoktól távoli hatalmas kiterjedésű földterületei is megközelíthetővé, gazdaságilag kihasználhatóvá váljanak, és lakói ugyanazokat a földrajzi előnyöket élvezhessék, mint azok az országok, amelyek a tengerpartokon találhatóak, és így vízi úton könnyen elérhetőek voltak már a múltban is.

Azért, hogy a lakosság, valamint az iparosodás következtében növekvő népsűrűség ne okozzon problémát, olyan új városokat kell a létesítendő fő közlekedési útvonalak és azok mellékútvonalai mentén létesíteni, amelyek nem csak munkát biztosítanak az itt élő embereknek, de megfelelő infrastruktúrát és életminőséget is. A terv kidolgozói azzal is számoltak, hogy a megfelelően biztonságossá tett atomenergia termelést is az iparosítás és az életszínvonal-növekedés érdekében hasznosítani kell. Ez a terv széles körben ismerté vált szakmai és a legkülönbözőbb társadalmi szervezetekben, egyidejűleg pedig számos állam legfelső vezetői is foglalkoztak vele. LaRouche és szakértői gárdája számos országban tartott szemináriumokat, amelyekben kifejtették, hogy egy ilyen program milyen hasznos lenne a különböző kultúrák párbeszédének és együttélésének a megerősítésére, és az együttes munka és jólét eredményeként valóban megszülethetnének a közös érdekeken alapuló tartós béke lehetőségei is.

A sokkterápia mellett kitartó nyugati pénzügyi körök ellenállása dacára ez az elképzelés 1996-ban már annyira felkeltette a legfelsőbb politikai vezető körök figyelmét, hogy Pekingben nemzetközi konferencián vitatták meg, amelyen 36 állam képviselői vettek részt. Helga-Zepp LaRouche, aki a tanácskozás nyitóbeszédét tartotta, ekkor került a nemzetközi közvélemény figyelmébe javaslataival. Kínai kormányképviselők alaposan megvitatták ennek a kontinentális hídprogramnak a részleteit. Miként kapcsolódna a program egésze az európai háromszöghöz? Hogyan működne együtt Ázsia és Európa? Miként lehetne integrálni a konténerszállításokat, alkalmazni az üvegszálas kommunikációt, megépíteni a szükséges olaj- és gázvezetékeket? S mindezt saját pénzügyi eszközökkel finanszírozni az egyes országok fejlesztési bankjain keresztül. A nemzetközi pénzvilág jelenlévő képviselőinek a megdöbbenésére az előadó elmagyarázta, hogy az eurázsiai kontinentális híd folyományaként Európa, Oroszország, Közép- és Dél-Ázsia, valamint India és Kína tervbe vett integrációja egyetlen óriási gazdasági tömböt hozna létre, amely elvezethetne az emberi történelem egy új korszakába. Először nyílna lehetőség arra, hogy távoli vidékek földrajzilag hátrányos helyzetüket leküzdhessék és a közlekedési folyosórendszer, valamint a nyomában kiépülő infrastruktúra eredményeként kijussanak a világra és gazdaságilag egyenlő eséllyel fejlődhessenek.

1996. májusában Iránban és Türkmenisztában ünnepélyesen megemlékeztek az illető országok kormányai a selyemút déli szárnyáról. A két ország saját eszközökből megépített 165 kilométer hosszú vasútvonalat, s ezzel megnyílt a gyors közlekedés lehetősége Irán és Türkmenisztán között. Most már a Közép-Ázsiai vasúthálózat egybe van kapcsolva az Iránival, és így már lehetséges Kína keleti partvidékéről vasúton utazni egészen Nyugat-Európa csücskéig. 1990. augusztusában az eurázsiai kontinentális híd program, újabb nagy lépést tett előre, amikor Kína, Oroszország, Kazahasztán, Kirgizisztán és Tadzsikisztán nem csak abban egyeztek meg, hogy együttműködnek a terrorizmus, a kábítószer-kereskedelem, valamint a határokon túlnyúló szervezett bűnözés elleni küzdelemben, hanem abban is, hogy együttes erővel elkezdik építeni az eurázsiai kontinentális hidat. A Selyemutat a gazdasági fejlődés, és a térség békéjének és stabilitásának az erősítése érdekében a nemzetközi együttműködés mai színvonalára kell emelni.

Ezt a gondolatot hangsúlyozta szinte szó szerint az a záró nyilatkozat, amelyet az említett öt ország sanghaji csúcstalálkozójáról adtak ki. Ugyanezen öt állam következő csúcstallálkozójára 2001. júniusában Üzbegisztánban került sor, ahol formálisan is megalakult Shanghai Cooperation Organization, SCO (a Sanghaji Együttműködési Szervezet) amelyhez több ázsiai ország is csatlakozni kíván. Köztük van a világ második legnépesebb országa India, amelynek a társulása újabb mérföldkőt jelentene. A Sanghaji Együttműködési Szervezet tagállamainak államfői nyilatkoztukban hangsúlyozták, hogy "új politikai és gazdasági világrendet akarnak, a demokrácia, az igazságosság és a józan ész alapján." Kína, Kirgizisztán és Üzbegisztán közlekedésügyi miniszterei aláírtak egy memorandumot annak a vasútvonalnak a felépítéséről, amely Sanghajtól Párizsig vezetne. A következő SCO csúcstalálkozóra az orosz elnök, Putyin szülővárosában Szentpéterváron került sor.

Putyin és Csiang Cö-min, valamint több ázsiai ország államfője egyértelművé tette, hogy érdekükben áll a szoros együttműködés a Nyugattal. Az is eldöntöttnek vehető, hogy megépül az eurázsiai kontinentális híd, ez a különleges szupermodern közlekedési rendszer. Ez lehetőséget nyújt Nyugat-Európának és az Egyesült Államoknak, hogy jóvátegye azt az 1989-ben elkövetett hibát, amikor elmulasztotta az egyedülálló történelmi lehetőség kihasználását.

"Tézisek a gazdasági válság leküzdésére"

1931. december 31-én Woytinsky, Fritz Tarnow a Faipari Dolgozók Szakszervezetének az elnöke, valamint Fritz Baade, a Szociáldemokrata Párt agrárpolitikai szóvivője a Reichstagban, a Német Törvényhozásban, nyilvánosságra hozta a gazdasági válság leküzdésére vonatkozó elképzeléseit, és azokat Német Szakszervezeti Szövetség végrehajtó Bizottsága elé terjesztette. E tézisek olyan új munkahely-teremtő programokat javasoltak, amelyek munkához juttattak volna egymillió munkanélkülit. E munkahely teremtő javaslatok céljára a Reichsbank, vagyis a Németország Központi Bankja, két milliárd márka összeget biztosított készpénzhitelek formájában. 1932. január 26-án benyújtották a Wojtinskyról, Tarnowról és Baaderól "WTB-tervnek" nevezett munkahely-teremtő programot. Ez tartalmazta azt az elképzelést is, hogy alacsony kamatozású, hosszúlejáratú hiteleket bocsátanak ki. Ezeket a hiteleket aztán a Reichskredit AG (Birodalmi Hitel Részvénytársaság) beváltja készpénzre, és a Reichsbank, mint leszámítoló bank pedig fedezi ezeket a hiteleket.

A Német Általános Szakszervezeti Szövetség elfogadta a WTB-tervet, de a Szociáldemokrata Párt több vezetője, így Otto Wels, és az úgynevezett gazdasági szakértők: Hilferding, Naphtali és Bauer ellenezték azt. Az történt tehát, hogy Brüning monetáris eszközök hiányában olyan politikát folytatott, amely elmélyítette Németország gazdasági válságát. Ezt a válságot ugyan nem Brüning okozta, de azáltal, hogy elfogadta saját pártja, a Szociáldemokrata Párt gazdasági szakértőinek a hibás elképzeléseit, ezzel maga is súlyosbította az egyre mélyülő válságot.

Lautenbach új elképzelésekkel áll elő

Miközben szakszervezeti részről hibát hibára halmoztak, 1931. szeptember 16-án és 17-én egy titkos konferenciára került sor, amelyet Friedrich List Társaság rendezett. Ezen részt vett Dr. Wilhelm Lautenbach, Hans Luther, a Reichsbank elnöke, valamint Rudolf Hilferding, a Szociáldemokrata párt gazdasági szakértője, továbbá a nemzetközi pénzvilág és a német pénzügyi élet jelentős személyiségei. Ezen a tanácskozáson ismertette Lautenbach azt a ma is aktuális elképzeléseket tartalmazó memorandumát, amely "A gazdasági tevékenység élénkítésének lehetőségei beruházási eszközökkel és a hitel kiterjesztésével" címet viselte. Lautenbach többek között megállapítja: "A gazdasági és a pénzügyi szükséghelyzet leküzdésének a természetes módja nem a gazdasági tevékenység korlátozása, hanem növelése, mert a piac a gazdasági visszaesés és a világ pénzügyi válságának a jelenlegi feltételei közepette nem képes közbeavatkozni." A szokásos és normálisnak tekinthető piaci mechanizmusok már nem működnek. Ezért a piaci jelzések már nem adnak pozitív iránymutatást a gazdasági tevékenység számára.

Memorandumában megállapítja: "Minthogy ebben a pillanatban olyan ellentmondásos helyzetben vagyunk, hogy noha jelentős csökkentést hajtottunk végre a termelésben, a kereslet továbbra is a kínálat mögött kullog. Ezért krónikus termelési többletünk van, amellyel nem tudjuk, hogy mit kezdjünk. Az a feladat, hogy megtaláljuk a módját, miként lehet ezeket a többlettermékeket értékes árukká alakítani. Ez a valódi és legsürgősebben megoldandó problémája gazdaságpolitikánknak. Elvileg viszonylag egyszerű ezt megtenni. A fizikai termékek többlete, a használaton kívül helyezett termelő üzemek és a kihasználatlan munkaerő felhasználható új gazdasági szükségletek kielégítésére, olyan szükségletekre, amelyek gazdasági szempontból tőkeberuházást jelentenek. Kigondolhatunk ilyen feladatokat, mint például a közmunkák, vagy olyan munkaprogramok, amelyeket állami támogatással hajtunk végre, s amely a gazdaság számára megnöveli a nemzeti vagyont, és amelyeket egyébként is meg kellene építenünk, amikor visszatérnek a normális viszonyok (utak építése, a vasúthálózat kiterjesztése és modernizálása és ehhez hasonlók) ..."

"Ilyen beruházási és hitelpolitikával a kereslet és kínálat felborulását a belső piacon helyre lehet állítani és valamennyi termelési tevékenységnek ismét célt és irányt lehet adni. Ha azonban elmulasztjuk egy ilyen politika beindítását, akkor elkerülhetetlenül haladunk a további gazdasági összeomlás, nemzetgazdaságunk teljes kifosztása irányába. Olyan helyzetbe kerülünk, amely arra kényszerít minket, hogy elhárítsuk a belső katasztrófát, olyan rövidlejáratú, közcélú hiteleket felvéve, amelyek kizárólag a fogyasztást szolgálják. Ugyanakkor ma még módunkban áll, hogy ezeket a hiteleket produktív célokra fordítsuk, és ez által mind nemzetgazdaságunkat, mind az állami pénzügyeket egyensúlyba hozzuk."

Lautenbach szerint Németország kénytelen olyan közhitelezést bevezetni beruházási célra, amelyet amúgy is hamarosan meg kell tennie, de akkor csak azért, hogy finanszírozni tudja a munkanélküliséget. Hans Schäfer, a pénzügyminisztérium államtitkára teljes támogatásáról biztosította Lautenbach elképzeléseit és 1933. szeptemberében maga is készített erről egy feljegyzést. Hasonló javaslatot terjesztett elő Ernst Wagemann, a Birodalmi Statisztikai Hivatal vezetője, aki egyben a Konjunktúrakutató Intézet élén is állott. 1932. januárjában több példányban is közreadta saját tervét, amelynek szerves részét képezte három milliárd birodalmi márka közpénz kibocsátása munkahely-teremtés finanszírozására.

Helga Zepp-LaRouche joggal hasonlította össze a Reichsbank Törvény és az első világháborús kártérítés fizetését célzó Young-terv kudarcát azzal a nyilvánvaló kudarccal, amely a két "Maastrichti Szerződés"-ről és a Stabilitási Paktumról máris bebizonyult. Ezek a megállapodások is működésképtelennek bizonyultak. A megfelelő reformokat akkor kell bevezetni, amikor a nyilvánvalóan tarthatatlan helyzet előáll.

Számos történész ma is úgy véli, hogy Brüning deflációs intézkedéseivel szándékosan meg akarta bénítani a gazdaságot, hogy Németország alkalmatlan legyen az egyébként ésszerűtlenül hatalmas összegben meghatározott háborús jóvátételi kötelezettségek teljesítésére. Ebben az időben valóban folytak tárgyalások az adósság csökkentésről, az úgynevezett Hoover Moratóriumról. Mindez azonban túlságosan későn jött Brüning számára. Hans Schäfer, aki ezekben a válságos időkben naplót vezetett, utal feljegyzéseiben a nemzeti szocialistákra, akik nem tudtak előállni hiteles monetáris politikával, és ezért számítani lehetett arra, hogy majd ők fogadják el Wagemannak a tervét arról, hogy a deflációs politikától eltérő lehetőség is van a gazdasági helyzet megjavítására. A valóságban megfelelő elképzelésekkel csak a szociáldemokraták és a szakszervezetek rendelkeztek. Ennek következményei meg is nyilvánultak az 1932. november 6-án megtartott általános választásokon, amikor a nemzeti szocialisták kétmillióval kevesebb szavazatot kaptak, mint korábban. Hitler ekkor annyira elkeseredett, hogy végső lehetőségként még az öngyilkosságát is felvetette, amennyiben a náci mozgalom összeomlana.

Von Papen 1932. novemberében alakított kormányt, és azzal a képtelen javaslattal állt elő, hogy feloszlatja a Reichstagot, vagyis a választott képviselőkből álló törvényhozást és kormánya kizárólag a hadseregre támaszkodik. Von Schleicher tábornok figyelmeztette az államelnököt, von Hindenburgot, hogy von Papennek ez a szándéka polgárháborút robbanthat ki az egymással élesen szemben álló jobboldali és baloldali politikai erők között. Hindenburg ennek ellenére Papent akarta kancellárnak kinevezni, de kabinetjének tagjai kettő kivételével von Schleicher mellé álltak. Von Schleicher 1932. december 2-án került kancellárként a német kormány élére. Szilárdan meg volt győződve, hogy a köztársaságot csak akkor lehet megvédeni, ha széles alapokon nyugvó szövetség jön létre a munkásmozgalom és a hadsereg között. 1932. novemberében hozzá is fogott ennek a kapcsolatnak kiépítéséhez, amit ő "Diagonal Front"-nak (Átlós Frontnak) nevezett, amely felölelte a legkülönbözőbb társadalmi erőket, és e széles körű összefogás alapján alkalmas lett volna hatékony gazdaság-élénkítő programok beindítására. Az Általános Német Szakszervezeti Szövetség támogatta ezt az elképzelést. A Német Katolikus Szakszervezeti mozgalom, valamint a Keresztény Szakszervezet és a Szabad Szakszervezet, továbbá a Szociáldemokrata pártnak a milíciája, a Német Kereskedelmi alkalmazottak Uniója, a Városok és Megyék Szövetsége ugyancsak felsorakozott von Schleicher programja mögött. Dr. Gerecke, a Német Városok és Megyék Szövetségének az elnöke olyan munkahely-teremtő programot dolgozott ki a kormány számára, amely egybecsengett azokkal a javaslatokkal, amelyeket Dräger lübecki nagyiparos terjesztett elő. Dräger először is azt akarta, hogy álljon rendelkezésre három milliárd birodalmi márka olcsó közpénz. Ha ezzel az összeggel beindított munkaprogramok sikeresek, akkor további öt milliárd közpénzt kell a kormányzatnak munkahely-teremtésre fordítania. Végső soron az e célra fordított olcsó állami közhiteleknek egy évtized alatt el kell érniük a húsz milliárd birodalmi márkát. Dräger tervét azonban nem fogadták el, noha Schleicher kancellár erőteljesen támogatta és ez ügyben fontos nyilatkozatot is tett 1932. december 15-én. A szociáldemokraták azonban ellenálltak. Parlamenti frakciójuk vezetője Rudolf Breitscheid egyenesen kijelentette: "Nem kívánunk tárgyalni egy reakciós tábornokkal." S valóban 1933. január elején a szociáldemokrata párt megtiltotta a szakszervezeti szövetség elnökének, Leipartnak, hogy további tárgyalásokat folytasson Schleicher kancellárral. Ma már közismert tény, hogy három héttel később Hitler ragadta magához a hatalmat, mégpedig Hjalmar Schacht, az angol-amerikai pénzügyi körök bizalmi emberének a hatékony támogatásával.

Bizonyossággal állíthatjuk, hogy ha Wojtinsky és Lautenbach javaslatait 1931-ben elfogadták volna, és ha azokat végre is hajtják, akkor nem jönnek létre azok a feltételek, amelyek két évre rá lehetővé tették a nemzeti szocialisták hatalomra kerülését. Ha von Schleicher tábornoknak is megadatik hat hónap kormányzási idő programja végrehajtására, akkor ugyanez az eredmény bekövetkezhetett volna. Ez más szavakkal azt jelenti, ha Németországban a kormányzat hasonló politikát követhetett volna, mint amilyet Franklin Delano Roosewelt alkalmazott az Egyesült Államokban, akkor igen nagy valószínűséggel a második világháborút és a vele járó pusztítást meg lehetett volna előzni.

Új Lautenbach tervre van szükség

Nemcsak Németországban, de Magyarországon is érdemes lenne elővenni és tanulmányozni Dr. Wilhelm Lautenbach memorandumát. A Lautenbach memorandum tanulmányozása alkalmat nyújtana olyan más időszerű és mélyreható változásoknak a megvitatására, amelyek lehetővé tennék, hogy ne ismétlődjenek meg az 1930-as években elkövetett tragikus hibák. Ma napirenden van az új Bretton Woods-i pénzrendszer kialakítása, az eurázsiai kontinentális híd nagyszabású programja. Mindkettő konkrét formában alkalmazza azokat a javaslatokat, amelyek ma is aktuálisak és érvényesek Lautenbach memorandumából, valamint Vlagyimir Woytinsky időtálló kezdeményezéseiből.

Jelzi az elmondottak időszerűségét az, hogy az olasz parlament máris állást foglalt a Lyndon LaRouche által kezdeményezett új pénzügyi rendszer tanulmányozásával kapcsolatosan. Ez az új pénzrendszer háttérbe szorítaná a forgalomnak, a fogyasztásnak és a pénzzel való spekulációnak elsőbbséget biztosító pénzgazdaságot, és előtérbe helyezné újból az emberi szükségletek kielégítését szolgáló termelőgazdaságot. Olaszország gazdasági ügyeit legfelsőbb szinten irányító Tremonti gazdasági miniszter máris felszólította az illetékes pénzügyi és politikai vezetőket, hogy Európa mai helyzetére vonatkozóan is dolgozzanak ki egy "New Deal"-programot, azaz egy olyan átfogó reformtervet, amely képes lenne megbirkózni az Európai Közösséget fenyegető pénzügyi és gazdasági problémákkal. Oroszország, Kína és India már megkezdte a hosszú távú együttműködést, és olyan stratégiai háromszöget alkot, amelynek a gazdasági és a politikai távlatai döntő hatással lehetnek az eurázsiai földrész jövőjének az alakulására. Ami az Európai Uniót és ezen belül annak legerősebb gazdasági hatalmát, Németországot illeti, ha sor kerülne az eurázsiai kontinentális híd program gyakorlati megvalósítására, az egyben nagyméretű és hosszú távú exportlehetőségeket nyitna meg mindkettő számára.

Milyen programokat lehetne egy új Lautenbach-tervvel végrehajtani Németországban?

Ismét elő kellene venni Alfred Herrhausen tanulmányait, előadásait, és tudományos szintű elemzéseit. Herrhausen az 1984-ben alapított "Kreditanstalt für Wiederaufbau" elnevezésű, fejlesztési hiteleket nyújtó állami pénzintézet módszereit javasolta folytatni és kiterjeszteni. Ez a program a Marshall-segélyből visszamaradt pénzekből jött létre és igen hatékonyan támogatta a kis- és közepes vállalatokat, valamint a fejlődő országokat. A beruházási bankként funkcionáló pénzintézet meghatározott hosszútávú beruházási hiteleket nyújtott szorosan együttműködve a kereskedelmi bankokkal. A szövetségi kormányzat támogatásával a Kreditanstalt für Wiederaufbau tevékenyen részt vett a városok és községek beruházásainak a támogatásában, valamint a lakásépítési programok finanszírozásában. Különleges felelősséget vállalt az egykori NDK - ma pedig Németország új keleti tartományai - gazdasági talpraállításában. Mint a szövetségi köztársaság központi hitelintézete, a Kreditanstalt für Wiederaufbau az egyik motorjává vált a német gazdaságnak. Kivette részét a külföldi és belföldi tőkepiacok újrafinanszírozásában, és támogatta a németországi állami költségvetés által kijelölt fejlesztési célokat.

Amikor a szovjet birodalom felbomlásnak indult, és a Varsói Szerződés, valamint a KGST megszűnt működni, akkor a Kreditanstalt für Wiederaufbau tevékenyen részt vett a kelet-európai reformországok és az egykori Szovjetunió utódállamainak a megsegítésében, elsősorban olyan javaslatok kidolgozásában, amelyek segítették ezen államokat az új tulajdoni szerkezet és termékstruktúra kialakításában, valamint kereskedelmi átállításában. A Kreditantstalt für Wiederaufbau Németországon belül hozzájárult ahhoz, hogy a kereskedelmi bankok és a takarékpénztárok megfelelő mennyiségű likvid pénzzel rendelkezzenek. Ezek a magánpénzintézetek látták el közvetlenül a gazdaságot hitelekkel, amelyeket azonban kizárólag a már előzőleg konkrétan meghatározott és a reálgazdaság kapacitását, valamint termelékenységét növelő programokra lehetett csak fordítani.

Amíg egy állam pénzügyileg szuverén, és érdemben irányítja központi bankjának a monetáris tevékenységét, addig az állami pénzteremtés és hitelezés segítségével támogathatja azokat a vállalatokat, amelyek részt vesznek az infrastruktúra kiépítésében és a legfejlettebb technológia fejlesztésében és alkalmazásában. Az így támogatott vállalatok nem csak meg tudták fizetni alkalmazottaikat, de újabb munkahelyeket is teremtettek, valamint további termékeket és szolgáltatásokat tudtak nyújtani szállítóiknak. Ez a már korábban is ismertetett tolóhatás mozgásba hozta az egész gazdaságot, mert a lendületbe jött infrastruktúraépítő és technológiafejlesztő vállalatok megnövelték más termékek iránt is a keresletet. Ily módon munkavállalók korábban tétlenségre ítélt milliói ismét termelő tevékenységet folytattak és új, növekvő fizetőképes keresletet hoztak létre a fogyasztási javak számára.

John Maynard Keynes - születésének a 125-ik évfordulóját nemrég ünnepelte a tudományos világ - a Roosevelt elnök idején bevezetett New Deal idején más módszereket javasolt a parlagon heverő iparágak mozgásba hozására. Keynes az állami hitelfelvétellel való finanszírozás - a deficit spendig - módszerét ajánlotta. A brit közgazdász úgy akarta aktivizálni a kihasználatlan termelési kapacitásokat, és csökkenteni a munkanélküliséget, hogy az egyes kormányok minden korláttól mentesen vehessenek fel piaci kamatozású hiteleket a pénzpiacon, és eladósodással finanszírozzák a bevételeiket lényegesen meghaladó kiadásaikat. Keynes ajánlásai nyomán korábban ismeretlen mértékű óriási államadósság halmozódott fel. Ennek az adósságszolgálati és kamatterhei szinte minden fejlett ipari ország költségvetésének elvonják a 30-50 %-át. Ez az óriásira növekedett adósságszolgálati teher az, ami végül is nem teszi lehetővé John Maynard Keynes egykor sikeres modelljének a felélesztését és újra alkalmazását.

Keynes nem tett hangsúlyos különbséget az államadósság produktív és fogyasztási célú, azaz nem produktív felhasználása között. Nem tűzte ki kötelező feladatként az állam számára, hogy csak úgy bocsáthat ki hitelleveleket, vehet fel kölcsönöket, ha azt a reálgazdaság teljesítőképességének a növelésére fordítja. Keynes csupán azt tartotta szem előtt, hogy az 1929-es nagy gazdasági világválságot követő években, vagyis az 1930-as évek elején hatalmasra növekedett munkanélküliséget, valamint kihasználatlan termelő kapacitásokat minél gyorsabban csökkenteni lehessen. De az állam által finanszírozott termelésnövelő beruházások és közmunka programok, továbbá infrastruktúraépítés csak akkor nem gerjeszt inflációt, ha összhatásában nő az érték-előállító, termelő (fizikai) gazdaság kapacitása és termelékenysége.

Ha ma Németország bármelyik kormánya megtehetné azt, hogy a német ipar termelő kapacitását, valamint termelékenységét fokozó programokat dolgozzon ki és finanszírozzon olcsó állami közhitellel, akkor reális lehetőség lenne a 4,5 millió nyilvántartott és a körülbelül ugyanennyi nem nyilvántartott munkanélküli munkába állítására. Ma azonban semmilyen monetáris eszközrendszer nem áll a német kormányok rendelkezésére és ezért képtelenek konkrét infrastrukturális programokat finanszírozni, és például megépíteni az elektromágneses lebegő gyorsvasút rendszert, amelyre mind műszakilag, mind más vonatkozásban is a német gazdaság képes lenne. Ha nem a frankfurti Európai Központi Bank kizárólagos hatásköre lenne a korábban a német államot megillető monetáris hatáskör, és ezen belül a pénzkibocsátás és hitelezés, a kamat- és árfolyam szabályozás joga, akkor a mindenkori német kormányok elő tudnák teremteni azt a szükséges pénzmennyiséget, amely beindíthatná ezeket a termelő programokat, anélkül, hogy a reálgazdaságba bevitt többlet pénz inflációt okozna. Egy modern Lautenbach tervnek éppen az lenne a lényege, hogy a mindenkori német kormányoknak ismét kezükbe kellene venni a monetáris jogok gyakorlását, és hosszúlejáratú jegybanki pénzzel kellene olcsó közhiteleket biztosítaniuk a gazdaság számára mindössze 1-2 % kamattal.

Ma a német állam csak adó útján, vagy hitelfelvétel útján juthat pénzeszközökhöz. Az adó mértékét már nem növelheti, mert ezzel teljesen megfojtja a német gazdaságot, és versenyképtelenné teszi a túl drága német árúkat. Az adósságát sem növelheti, mert jelenleg már a költségvetésnek csaknem a felét Németországban is adósságszolgálatra és kamatra fordítják.

Az előző magyar koalíciós kormány kiemelt feladatának tekintette a magánpénz monopólium, valamint a nemzetközi multinacionális korporációk által dominált magyar gazdaságban a kis és közepes vállalatok megsegítését. Orbán Viktor volt miniszterelnök tanácsadói nyilvánvalóan ismerték Wilhelm Lautenbachnak az elgondolásait, amelyeket a német gazdaság külföldi kölcsönök igénybe vétele nélküli fellendítésére és a munkanélküliség csökkentésére dolgozott ki. Lautenbach elképzeléseit azonban azért nem tudták hatékonyan átültetni a gyakorlatba, mert ehhez a monetáris eszközrendszer már nem állt Magyarországon sem a kormányzat rendelkezésére. Magyarország ekkor még nem volt az időközben a birodalommá átalakult Európai Unió tagja, csupán társulási megállapodás kötötte hozzá, mégis gazdasága már a termelőgazdaság helyett pénzgazdaságként működött. A 100 %-osan magyar állami tulajdont képező központi bank érdemi döntéseibe a kormány nem szólhatott bele, mert azt az 1991. évi 60. törvény megakadályozta. Ebben a törvényben már a rendszerváltó parlament úgy döntött, hogy megtiltja az államnak, hogy az állam a saját tulajdonát képező Magyar Nemzeti Bank monetáris döntéseibe beleszólhasson. Ezért az Orbán kormány sem volt képes olcsó jegybanki pénzzel meghatározott közmunkaprogramokat beindítani, amelyek a forgalomba hozott pénzmennyiség ellenére sem okoztak volna inflációt, mivel a programok eredményeképpen létrejövő árúk és szolgáltatások ellensúlyozták volna a forgalomba bevitt pénzmennyiséget.

Mégis az Orbán kormány kísérletezett a Lautenbach terv egy felvizezett változatával, amit Széchenyi tervnek nevezett. Ehhez szüksége volt egy pót-MNB-re, és e célból hozta létre az Állami Beruházási Bankot. Ennek volt a feladata azoknak az infrastrukturális programoknak a finanszírozása, amelyek a Széchenyi terv lényegét képezték. A gátak építése, a lakások és lakóházak újjáépítése, és más infrastruktúrás fejlesztő programok végül is mozgásba hozták a Széchenyi terven keresztül a magyar gazdaságot, és ennek eredményeként Magyarország az általános európai és világszintű recesszió közepette is viszonylag kiemelkedő gazdasági növekedést tudott elérni.

Az új szocialista-liberális kormányzat már mindent az Európai Unióba történő belépésnek rendel alá. A Széchenyi tervet leállította, és ezzel megszüntette azt a lehetőséget, hogy Magyarország a stagnáló Európai Uniótól eltérően gyorsabban növekedhessen gazdaságilag. A Medgyessy-kormány más kelet-európai csatlakozni kívánó országhoz hasonlóan arra törekszik, hogy lefaragja az ország költségvetési kiadásait, és mindent elkövetnek a pénzgazdaság működtetése érdekében. Ennek lényege, hogy a termelés nem az emberi szükségletek kielégítésére folyik. A gazdaság működésének legfőbb célja, hogy a pénzből még több pénzt állítsanak elő, elsősorban a forgalom és a fogyasztás növelésével, valamint pénzügyi spekulációval. Ez Magyarország esetében súlyosabb következményekkel jár, mint amivel a fejlett európai országokban járt a pénzgazdaság bevezetése és a szociális piacgazdasággal rendelkező jóléti államok fokozatos átalakítása. Ezek a gazdag európai országok még rendelkeznek egykori fejlett szociális intézményrendszerük maradékával, és ez lehetővé teszi, hogy a nyugati lakosság könnyebben viselje el a pénzgazdaságra való átállás negatív társadalmi hatásait.

A magyar kormányzat azt sugallja a lakosságnak, hogy az Európai Unióba való bejutás meg fogja oldani Magyarország felemelkedését. A magyarokat a többi kelet-európaihoz hasonlóan azonban mélységes csalódás fogja érni, amikor szembetalálják magukat a birodalommá átalakult Európai Unió realitásaival. A centralizált birodalom kvóták formájában piacidegen tervgazdálkodásra tért át. Diktátumai következtében az egyenlő esélyektől elzárt Kelet-Európaiak, köztük a magyarok is gyorsan növekvő árakkal, valamint versenyképtelenné váló üzemek tömeges csődjével fognak szembesülni. Tudományosan nem igazolható az, hogy ennyire különböző fejlettségi szintű országokat egy diktátummal előírt standardizált közös piacba kényszerítsék és uniformizálják. A teljesen egyenlőtlen lehetőségekkel rendelkező kelet-európai országokra ugyanazok a szabályok fognak vonatkozni, mint a legalább 50 évvel előttük járó fejlett nyugat-európai társadalmakra. Azonos feltételek előírása ennyire különböző szintű országokra a legteljesebb igazságtalanságot és a tényleges versenyhelyzet kizárását eredményezheti.

Az ebből álló nyilvánvaló problémákkal jó lett volna még a bővítés előtt szembe nézni, mégpedig úgy, hogy egészen másféle csatlakozási feltételeket kellett volna kialkudni, mint amelyek elfogadásra kerültek. Azért kell a teljesen különböző feltételű új tagországokra ugyanolyan előírásokat diktátumok formájában rákényszeríteni, mert ez a nemzetközi pénzügyi közösség és a tulajdonában lévő multinacionális korporációk érdeke. A Kelet-Európai bővítés stratégiáját, amelyet egy brit szaklap az újgyarmatosítás háború nélküli változatának nevezett, a nemzetközi pénzügyi közösség és a multinacionális cégek vezetői dolgozták ki a saját érdekeik szerint. Az érdekeiket érvényesítő egyik legfontosabb szervezet az Európai Iparosok Kerekasztala kezdeményezte az egységes piacot, a két maastrichi szerződést, az amsterdami és nizzai megállapodást és természetesen a monetáris uniót is. Ezek a pénzügyi körök és a tulajdonukban lévő korporációk Kelet-Európában elsősorban olcsó és jól képzett munkaerőt, és egy viszonylag nagy, nekik teljesen kiszolgáltatott piacot keresnek, amelytől azt remélik, hogy enyhít a túltelített nyugati piacok eladási nehézségein, és kilendítheti a recesszióból a nyugat-európai gazdaságot. Ezt a recessziót azonban elsősorban a pénzgazdaságra való áttérés, a monetáris hatalom privatizálása, az eladósítás, és az egyre növekvő kamatterhek okozzák.

A pénzgazdaság súlya alatt nyögő termelőgazdaság Nyugat-Európában attól remél némi könnyebbséget, ha az újonnan csatlakozó szegény kelet-európai gazdaságok nem lesznek versenyképesek. Ezt a legegyszerűbb úgy elérni, ha az új belépőkre is ugyanazok a gazdasági élettel kapcsolatos gazdasági törvények érvényesek, mint az Európai Unió jelenlegi tagországaira.

Akár a szociáldemokrata zöld koalíció kormányoz Németországban, akár a CDU-CSU, vagyis a keresztény-demokrata és keresztény-szociális unió tartja a kézben az irányítást Berlinben, a költségvetés egyensúlyban tartására irányuló olyan politika, amely ezt az egyensúlyt a munkavállalók, a gazdaságban dolgozó vállalkozók, és a tudományos-technológiai fejlesztés rovására kívánja megvalósítani, csak kudarcot eredményezhet.

Valójában Németország számára is csak az lenne a megoldás, ha lerázná magáról azokat a szigorú és bénító korlátokat, amelyeket az Európai Unió a maastrichti szerződésekkel kényszerített rá. Anélkül, hogy megszabadulna ettől a kényszerzubbonytól, Németország nem képes lényeges fordulatot elérni a recesszióból való kikerülés érdekében. Tudományos és technológiai színvonala alkalmassá tenné Németországot arra, hogy úttörő szerepet játsszon annak a fejlett technológiának az exportálásában, amelynek a birtokában van. Saját magának is szüksége lenne e legfejlettebb csúcstechnológia alapján végrehajtott gazdasági programok megvalósítására, de ehhez monetáris hatáskör és eszközrendszer hiányában nincs többé lehetősége a birodalmi tartománnyá lefokozott Németországnak. Az eurázsiai kontinentális hídnak a megépítése is óriási és jelenleg még kihasználatlan lehetőség Németország és az Európai Unió többi gazdaságilag-technológiailag fejlett országa számára.

A németek dilemmáját jól mutatja az a tény, hogy ők önmaguknak szerették volna megépíteni az első elektromágneses lebegő gyorsvasutat ("maglev train"), ehelyett ezt csak Sanghájban tudták először kivitelezni, mivel a frankfurti központi bank monetáris politikája nem teszi lehetővé, hogy a német kormány ezt saját kibocsátású, olcsó hitelekkel megfinanszírozza. 2002. december 31-én, amikor Schröder kancellár a kínai miniszterelnökkel Zhu Rongjivel megtette az első utat ezzel a kereskedelmi célra épült maglev vonattal, bizonyára mérlegelte azt is, hogy miként lehetne saját országában hasonlóan sikeres, a fizikai (termelő) gazdaság kapacitását és teljesítőképességét növelő programokat beindítani.

De hazatérve Berlinbe Schröder nem az eddigi sikertelen és tartós gazdasági stagnáláshoz vezető politikájának a felülvizsgálatát jelentette be, hanem újabb adóemeléseket és a tovább növekvő munkanélküliséget. Ha ehelyett a Lautenbach-memorandum elgondolásait alkalmazva nagyszabású újjáépítési és infrastruktúra-fejlesztési programokkal állt volna elő mind Németországon belül, mind azon kívül, akkor az reménykeltő üzenet lett volna a német társadalom és a németekre figyelő többi ország lakossága számára. Schröder csak halvány célzásokat tett arra, hogy ezt a régóta tervezett elektromágneses lebegő gyorsvasutat esetleg Németországban is megépítik. A munkanélküliség csökkentésére vonatkozó konkrét elképzelésekkel sem állt elő. Ezek után nem lehet azon csodálkozni, hogy a német közvélemény szemében Schröder és pártja, a szociáldemokrata párt népszerűsége a mélypontra süllyedt, és a lakosság igen negatívan értékeli a jelenlegi koalíciós kormány gazdasági, társadalom-jóléti, közegészségügyi és nyugdíjpolitikáját. A közvélemény-kutatási felmérések szerint, ha januárban vagy februárban ismét választásokra került volna a sor, akkor a szociáldemokraták mindössze 26-28%-ot érhettek volna el, szemben a keresztény-demokraták 50%-ával. Németország esete jól szemlélteti mi vár a magyar társadalomra, miután a Szovjetunióhoz hasonlóvá átalakított Európai Birodalom önrendelkezés és szuverenitás nélküli tartományává vált függetlenségének végleges feladásával.

---