A Cion Bölcseinek Jegyzőkönyvei

Jövőbelátó cári hírszerzők hamisításának máig élő igazsága

Az az írás, amely "A Cion Bölcseinek Jegyzőkönyvei" néven vált ismertté, a körülötte máig zajló tudományos és politikai vita, valamint egyértelműen bizonyítható hamisításai dacára a világtörténelem egyik legfontosabb dokumentumává vált. Ezt azzal vívta ki magának, hogy tanulmányozóinak jelentős részét ma is meg tudja győzni egy titkos szövetség világuralomra törekvő stratégiájának a létezéséről. Tartalma az ember és az emberi természet mély megértéséről tanúskodik. Szemléletesen írja le azokat a módszereket, amelyeket ez a titkos szövetség uralmának megteremtése érdekében kíván alkalmazni az emberiséggel szemben. Ezért ez a dokumentum nem csak híres, hanem hírhedt is. Kiváló felkészültségű tudósok bizonyították be róla, hogy csaló hamisítvány. Más kutatók viszont azt állítják, hogy a Jegyzőkönyvek hamis volta ellenére valóságosan létező összeesküvésről ad hírt, s szerzőséget azért tulajdonítják hazug módon a zsidóknak, hogy igazi szerzői rejtve maradjanak. Többen rámutattak, hogy a Jegyzőkönyveknek valójában nincs köze a judaizmushoz, és csak a megrögzött antiszemiták állítják ennek az ellenkezőjét.

A magunk részéről annyit bocsáthatunk előre, hogy a Jegyzőkönyvek számos tekintetben kétséget kizáróan hamisítványnak minősíthetők, mivel nem a szerzők által sugalmazott titkos tanácskozásokról készültek. Ugyanakkor a történelem menete több lényeges vonatkozásban is az ezekben a hamisítványokban körvonalazott stratégiát látszik követni. Ez - utólagosan - a tartalmi hitelességét támasztja alá. Az emberek többsége - köztük a főáramlatú történészek jelentős része nincs tudatában annak, vagy egzisztenciális okokból nem akar róla tudomást venni, hogy szervezett erők immáron csaknem 300 éve az általuk kidolgozott stratégiának megfelelően kívánják befolyásolni a történelem menetét. Ez a szervezett erő minden eszközt felhasznál arra, hogy rejtve maradjon és legfőbb működési elve a szigorú titoktartás. Ha pedig egy nemzetközileg megszerveződött erő rejtett céljai érdekében titkos módszerekkel érvényesíti gondosan álcázott stratégiáját, akkor azt összeesküvésnek is nevezhetjük. Hiszen az összeesküvés nem jelent mást, minthogy szervezett érdekcsoportok koordináltan és titokban fejtik ki tevékenységüket, hogy céljaikat - a többi társadalmi tényező ellenállásának kikapcsolásával - minél hatékonyabban és gyorsabban érhessék el. Ha nyíltan tevékenykednének, akkor nem lennének összeesküvők, de céljaikat is nehezebben, vagy sehogy sem, érhetnék el.

Ha valaki sötét szobában élt egész életén át, őszintén állíthatja, hogy nap és fény nincs is, és csupán mítosz, megtévesztés azt állítani, hogy létezik napfény. Egy ilyen vélekedés természetesen nem változtat azon a tényen, hogy a nap és fénye létezik. Azok a szervezett magánhatalmi struktúrák, amelyek kitűzték az új világrend bevezetését, komoly előrehaladást értek el a tömegtájékoztatás, az emberi tudat befolyásolása és ellenőrzése terén. Az eredmények közé tartozik az is, hogy bizonyos fogalmak átértelmezésre kerültek. Mivel a háttérerők között megtalálhatóak többek között a cionizmushoz tartozó csoportok is, ezért ezek a csoportok a II. világháborút követően igyekeztek egyenlőségjelet tenni a judaizmus és a cionizmus közé. A Jegyzőkönyvek világosan utalnak rá, hogy a távlati célok elérésének egyik feltétele az antiszemitizmus átértelmezése zsidóellenességgé. Emiatt is igen tanúságos a Jegyzőkönyvek olvasása mind zsidók és nem zsidók számára. E sorok írója úgy látja, hogy a Jegyzőkönyvek mögött meghúzódó háttérerők valójában egyik néphez sem tartoznak, és a zsidó néppel sem azonosíthatók. Ez az arctalan pénzviszonyokba elrejtőzött érdekszövetség ténylegesen csak önmagához tartozik. Kizárólag önmaga érdekeit érvényesíti és a saját uralmát kívánja kiépíteni.

Az antiszemita kifejezés eredetileg a szemita népekhez való ellenséges viszonyulást fejezte ki. Az idők folyamán azonban átalakult az értelme, és ma már zsidóellenességet jelent. Az arabok is szemiták és közülük kerülnek ki legnagyobb számmal a cionizmus áldozatai. Több tudományosan dokumentált könyv tanúbizonysága szerint az oroszországi zsidó lakosság jelentős része nem palesztinai eredetű. Ismert tény, hogy az egykori Kazár-birodalom uralkodó osztálya, majd pedig lakóinak többsége a VIII. század során vette fel a zsidó vallást, hogy segítségével megszilárdítsa függetlenségét a görögkeleti kereszténységet képviselő Bizánci Birodalommal, és az iszlámot képviselő arab kalifátusokkal szemben. Amikor a XX. század fordulóján megszületett egy zsidó állam létesítésének a terve Palesztinában, ez egyben azt is jelentette, hogy számos bennszülött arabot el kell majd távolítani szülőföldjéről, Palesztinából. Ha tehát a fajilag csak részlegesen szemitának tekinthető keleti zsidóság felvállalja szemita palesztinok erőszakkal való eltávolítását, ezt a szó eredeti értelmében antiszemitizmusnak lehetne tekinteni.

A Jegyzőkönyvek meglehetősen pontosan vázolja azt a tervet, amelyet végül is a XX. század során - lényeges részeiben - meg is valósítottak. De a benne foglalt elgondolások kezdeményei 2000 évvel ezelőtti hasonló dokumentumokban és megnyilatkozásokban is fellelhetőek. A Jegyzőkönyvek készítői azt a látszatot kívánták kelteni, hogy az a zsidó nép legmagasabb vezetői körében lefolyt állítólagos bizalmas tárgyalásokról készült. A kutatónak gondosan meg kell vizsgálni, hogy milyen érvek és ellenérvek támasztják alá azt, amit a dokumentum önmagáról állít. Ha gondolati kísérletként igaznak fogadjuk el, hogy magas rangú zsidó vezetők titkos tanácskozásairól készül feljegyzések foglalata, akkor meg kell állapítanunk, hogy a Jegyzőkönyvek egyformán sértik zsidók és nem zsidók érdekeit. De csak arra hivatkozva kizárni egy dokumentum saját állításának a valódiságát, hogy az sértő lehet egyes emberek számára, nem tekinthető tudományos eljárásnak.

Az a körülmény, hogy a II. világháború során az európai zsidó lakosság ahhoz hasonló szenvedéseken ment keresztül, amilyeneket megjövendölt a Jegyzőkönyvek, már önmagában el kellene, hogy gondolkoztasson minden népét és kultúráját szerető zsidó és nem zsidó embert. Mind a kommunizmus, mind a nemzetközi pénzügyi közösséggel szövetkezett cionizmus tekinthető úgy is, mint a Jegyzőkönyvekben foglalt program fokozatos átültetése a gyakorlatba a XX. század során. A kommunizmus eltávolította a Romanov dinasztiát, valamint az orosz arisztokráciát, és behelyettesítette egy olyan szűk csoport zsarnoki diktatúrájával, amelyben a részben kazár eredetű keleti zsidóság is fontos szerepet játszott. Ez a diktátori hatalommal rendelkező csoport óriási földterületekre, gazdasági és emberi erőforrásokra tette rá a kezét. A cionizmust, mint politikai ideológiát arra használták, hogy alátámasszák a keleti zsidóság igényét önálló nemzeti otthon megteremtésére, mivel a cári Oroszországban bizonyos időszakokban súlyos üldöztetésnek voltak kitéve. Tény, hogy a XIX. és a XX. század fordulóján és a XX. század elején antiszemita pogromokra került sor Oroszországban. Ennek méreteit azonban különböző okokból részben fel is nagyították. Ez a taktika nyugaton elősegítette a cionista érdekek érvényesítését és megkönnyítette a keleti zsidóság kivándorlását a nyugati országokba.

Stephen Wise rabbi szerint 1900-ig főleg a jelentős arányban kazár eredetűnek tekinthető askenazi zsidóság vándorolt ki az Egyesült Államokba, míg a németországi szefard zsidóság bevándorlását korlátozták. 1910-ig Oroszországból mintegy egymillió keleti zsidó bevándorló érkezett és ez már jelentős szavazóerőt is képviselt. Ma Amerika lakosságának mintegy a 3 %-a zsidó származású, és egyes szerzők adatai szerint ma már ők töltik be az amerikai kormányzat vezető pozícióinak a jelentős részét.

A brit és az amerikai kormányt a zsidó nemzeti mozgalom cionista vezetői vették rá arra, hogy a nyugati és a palesztinai zsidóság többségének az ellenzése dacára létrehozzanak egy zsidó nemzeti otthont Palesztinában. Egy ilyen nemzetállam létrehozása nem volt Nagy-Britannia érdeke, és óriási költségeket vont el Londontól egy olyan időszakban, amikor az első világháború sikeres folytatása minden erőforrást igénybe vett.

A Jegyzőkönyvek eredete

A Jegyzőkönyveket ma abból a szempontból érdemes vizsgálni, hogy milyen összefüggés áll fenn a benne rögzített stratégia és a most kibontakozó világrend között? Az is fontos kérdés, hogy hogyan jött létre, kik és miért írták? De ma már fontosabb arra válaszolni, hogy tatalmilag igaz-e? Bizonyítható-e, hogy a benne leírt stratégia fokozatosan valósággá válik? Ha ez hamis állítás, akkor meg kell mondani - érvekkel alátámasztva -, hogy miért és mennyiben nem vált és nem válik valósággá az ott vázolt történelmi-menetrend? Ha pedig az bizonyítható, hogy a Jegyzőkönyvek új világrendre vonatkozó állításai összecsengenek napjaink fő pénzügyi és gazdasági, társadalmi és kulturális átalakulásaival, akkor arra kell választ adni, hogy a történelem menete miért igazodik cári hírszerzők XIX. század végi rosszindulatú hamisítványához?

A Jegyzőkönyvek ilyen értelmű tanulmányozása betekintést enged azokba az országos és nemzetközi szintű politikai döntésekbe, amelyek valódi értelme részben a Jegyzőkönyvek által világosodik meg. A Jegyzőkönyvek segítségével újraértelmezhetjük azt a társadalmi - "forradalmi" - mozgalmat, amelynek irányítói a világ egy központból történő kormányzására törekednek. Ennek a világméretű forradalmi mozgalomnak a megértéséhez nemcsak az 1789-es francia, az 1917-es bolsevik forradalmat, de az 1848-as forradalmakat, valamint az 1871-es párizsi kommünt is tanulmányoznunk kell. Elemezni kell miként működött III. Napóleon rendszere Franciaországban, amellyel szemben Maurice Joly (élt: 1831-1878) megírta vitriolos politikai pamflettjét a "Párbeszédek a pokolban Machiavelli és Montesquieu között".

A Párbeszédek 1864-ben jelent meg, és egyes részei szó szerint megegyeznek a Jegyzőkönyvekkel. Joly szimbolikus párbeszédről írt, hiszen Nicolo Machiavelli (1469-1527), mint firenzei államférfi az olasz reneszánsz kiemelkedő személyisége volt, és nem ismerhette személyesen a jóval később élt francia Montesquieu-t. Machiavellit 1512-ben a Mediciek bebörtönözték, majd száműzték. Ekkor írta meg a Fejedelem című munkáját. Politikai nézetei a belső harcok által gyengített Itália küzdelmét tükrözik az erősödő központosított európai államokkal. Machiavelli a kivezető utat erős központi hatalom létrehozásában látta. A központosított állam legfőbb garanciáját az erőskezű, korlátlan hatalommal felruházott abszolút uralkodóban vélte megtalálni. Ezért az abszolút monarchia elméletének a megalapozójává vált. Megengedhetőnek tartotta az erőszak, a ravaszság és a hitszegés alkalmazását, amennyiben ez a legfőbb cél elérését: az erős és központosított nemzetállam létrehozását szolgálja. Őróla nevezték el a machiavellizmust, amelyet a gátlástalan politika megjelölésére használnak.

Charles de Secondat Montesquieu 1689-től 1755-ig élt és a francia felvilágosodás első szakaszának kiemelkedő képviselője volt. Fő művében "A törvények szellemében" három kormányzati rendszert írt le: a monarchiát, a demokratikus köztársaságot és a despotizmust.

A leglényegesebbnek a demokratikus köztársaságot tartotta, de kora viszonyai között nem tekintette megvalósíthatónak. Ezért az abszolút monarchiát alkotmányos monarchiával kívánta felváltani. Példaképe Anglia volt, ahol a polgárság és a nemesség kompromisszumot kötött.

Machiavelli és Montesquieu a valóságban tehát soha nem találkozott. Több, mint 150 év volt közöttük. Joly könyvének címében a "pokol" a szellemi világot szimbolizálja, és a párbeszéd a nagy olasz és a nagy francia szelleme között folyik. III. Napóleon két kommunistának jellemezhető forradalmi kísérlet között uralkodott. E forradalmak egyik résztvevője Maurice Joly, a radikális demokrata párizsi ügyvéd, "Párbeszédeit" tulajdonképpen III. Napóleon bírálatának szentelte. A Párbeszédeket politikai vitairatként is fel lehet fogni, amely választásra kényszeríti az olvasót a forradalom és III. Napóleon között, felsorolva a mellettük és az ellenük szóló érveket. A Jegyzőkönyvek 16,45 %-a szó szerint megegyezik a Párbeszédekkel. Ez lényeges egybeesés, de mégis csak a teljes szövegnek az egyhatoda. A Jegyzőkönyvek igen hosszasan foglalkoznak a világ pénzügyi rendszerével, amelyet a Párbeszédek csak érintenek. De még a párhuzamos passzusok sem ugyanazok, mivel hasonlóságuk, sőt azonosságuk ellenére más az értelmük. Már Joly sem egyedül írta az említett párhuzamos szövegrészeket, hanem csupán átvett már létező forradalmi szövegeket oly módon változtatva azokon, hogy hatékonyabb legyen III. Napóleon ellen intézett támadása.

Akár hitelesek, akár hamisítottak a Jegyzőkönyvek, történelmi tény, hogy léteznek és közrehatottak a XX. század történelmének alakulásában. Különösen a II. világháború menetét befolyásolták, és így közvetve hozzájárult több millió zsidó származású embertársunk rituális meggyilkolásához. Ugyanakkor a nyilvános vita a Jegyzőkönyvekről ismét tápot adhat az antiszemitizmusnak. Éppen ezért rendkívül fontos kérdéssé vált a zsidóság számára annak a bebizonyítása, hogy a Jegyzőkönyvek nem a zsidóktól származnak. Ezt a tényt a berni bíróság is megerősítette 1935. május 14-én, amikor ítéletben mondotta ki, hogy a Jegyzőkönyvek nem zsidó eredetű. Természetesen adódik a kérdés: Ha ez így van, akkor honnan származik?

1921-ben a londoni Times hírt adott arról, hogy 1865-ben Brüsszelben publikálták egy névtelen szerző könyvét, amelyet a brit lap "Dialogues of Geneva"-nak (A genfi párbeszédek-nek) nevezett. Ugyancsak a Times tudósított arról, hogy III. Napóleon rendőrsége gyorsan kiderítette, hogy a könyv szerzője egy Maurice Joly nevű jogász, akit ezután letartóztattak, bíróság elé állítottak és két évre bebörtönöztek. Maurice Joly nemcsak jogász és közíró, de szabadkőműves is volt, a Rózsakeresztes Rend tagja. Fontos körülmény az is, hogy közeli barátság fűzte Victor Hugóhoz (1802-1885) a nagy francia íróhoz, aki ugyancsak tagja volt a Rózsakeresztes Rendnek. Victor Hugóról azt sem árt tudni, hogy az 1848-as felkeléseket követően az 1849-es szabadkőműves békekonferencián ő volt az, aki először kimondta ezt az elnevezést, hogy "Európai Egyesült Államok". 1844-től 1885-ben bekövetkezett haláláig Victor Hugó volt a Priory of Sion (franciául: Prieuré de Sion) nagymestere. Maurice Joly közeli barátja volt a magasrangú szabadkőműves Adolphe Isaac Cremieux-nek (1796-1880). Cremieux egyike volt az 1848-as párizsi felkelés vezéreinek. 33-as fokozatú szabadkőművesként tagja volt az "Ősi és Primitív Ritusu Mizraim Szabadkőművesség" legfelsőbb tanácsának Párizsban. Ezt a Rózsakeresztes szabadkőműves páholyt az ugyancsak sionista és illuminátus Cagliostro alapította. A Mizraim Páholyban ugyanannak az ősi egyiptomi Isis kultusznak a rituáléit gyakorolták, mint a Priory of Sion-ban.

Az említett körülmények rendkívül érdekessé teszik Maurice Joly személyiségét. Maurice Joly tehát francia volt, jogász, szabadkőműves és közíró. Másodszor: ő írta franciául a Genfi Párbeszédeket, amely a Cion Bölcsei Jegyzőkönyveinek az alapját képezi. Harmadszor: közeli kapcsolatban állt a Priory of Sion nagymesterével, Victor Hugóval. Negyedszer: Joly Adolphe Cremieux-vel a Rózsakeresztes Szabadkőművesség irányítójával együtt tagja volt egy páholynak, amelyet a sionista Cagliostro alapított. Ötödször: mind Victor Hugó, mind Adolphe Cremieux maximálisan részt vett az 1848-as szabadkőműves forradalomban. Ezek a körülmények arra engednek következtetni, hogy valamilyen módon ez a három ember kapcsolatban áll a Cion Bölcsei Jegyzőkönyveinek a megszületésével.

A cionizmus nem azonos a sionizmussal

Ha közelebbről szemügyre vesszük Cremieux tevékenységét, akkor a kérdés még összetettebbé válik. Ugyanis hat éven át - 1864-től 1870-ig - Cremieux volt az elnöke az Alliance Israelite Universelle nevű zsidó szervezetnek, amelyet 1860-ban alapítottak, és amelynek a központja abban a sionista szabadkőműves páholyban volt, ahol Cremieux a legfelső tanácsot irányította. Az Alliance Israelite Universelle-t John Daniel amerikai kutató állítása szerint a Priory of Sion azért hozta létre, hogy ellensúlyozza az Oroszországban egyre növekvő, és egyre nagyobb erőt képviselő cionista mozgalmat. A cionizmus, mint nemzeti mozgalom, azt tűzte ki célul, hogy a szétszórtan élő zsidó nép számára nemzeti otthont teremtsen. Az Alliance Israelité Universelle viszont a világban élő zsidóság egyetemes érdekeit képviselte. Arra bátorította tagjait, hogy önazonosságukat megtartva maradjanak továbbra is eddigi szülőföldjükön a különböző országokban. Az Alliance Israelite Universelle a reformjudaizmust is ellenezte, amely már azt is óhajtotta, hogy a zsidók adják fel identitásukat és asszimilálódjanak, azaz olvadjanak be azokba a népekbe, amelyek között élnek. Az univerzalista, egyetemes érdeket képviselő nézetek képviselői az európai kontinensen maradtak. Ugyanis Angliában élő zsidó társaik - engedve a Rothschildok kívánságának - az angol szabadkőművességgel együtt támogatták a cionizmust és a zsidó nemzeti otthon megteremtését. Mindennek következtében a reformjudaizmus cionista ellenessé vált. Az univerzalista zsidók nem ellenezték a judaizmust, de anticionistákká váltak.

Az Alliance Israelite Universelle-t noha a Priory of Sion alapította, kizárólag zsidó tagokkal rendelkező rend volt és a központja egy rózsakeresztes szabadkőműves páholyban működött. A reformjudaizmus ezzel szemben a templomosokhoz állt közel, és a Grand Orient szabadkőművesség irányítása alatt állt. Annak ellenére, hogy a Grand Orient szemben állt a Priory of Sion-nal, a cionizmus kérdésében egyetértettek, és mindkettő fel akarta számolni ezt a nacionalista mozgalmat.

E két mozgalom együttműködött az orosz forradalom idején, mert már a forrásvidékén fel akarták számolni a cionizmust, vagy ha ez nem lehetséges, akkor azt legalábbis Oroszország határain belül kívánták tartani. A szociáldemokrata irányultságú Kerenszkij-kormányt és Lenin bolsevikjait is számos zsidó polgár támogatta. Kerenszkij célja az volt, hogy teljesen egyenjogúvá tegye a zsidókat, és olyan fokig vigye az emancipációt, hogy ezzel céltalanná váljék a cionisták önálló nemzeti otthonra való törekvése. A bolsevikok technikája ezzel szemben az volt, hogy arra kényszerítették a cionistákat: maradjanak Oroszországban. Ezért minden eszközzel gátolták a Palesztinába történő kivándorlásukat.

Cremieux miközben 33-as fokozatú magasrangú szabadkőművesként irányította a mizraim szabadkőművességet, egyidejűleg nagymestere volt az ezzel a szabadkőműves irányzattal rivalizáló templomos-eredetű Grand Orient szabadkőművességnek is Párizsban. A szabadkőművesség kutatói, köztük a már említett John Daniel a "Scarlet and the Beast" (Tyler Texas, 1995.) című művének a 357. oldalán megmagyarázza: milyen okok késztették Cremieux-őt arra, hogy egy rivális páholyhoz is csatlakozzon. Ezekben az időkben a szabadkőműves páholyok folyamatosan kaptak okkult ismereteket tartalmazó dokumentumokat a Vatikán archívumából szerzett anyagokból, amelyeket Napóleon idején tulajdonítottak el. Ezekkel a dokumentumokkal foglalkozott a Priory of Sion részéről Eliphas Levi, igazi nevén Louis Constant (élt 1810-1875). Az egyes szabadkőműves irányzatok és páholyok az ezoterikus információkat, ha kellett speciális ügynökeik révén, megszerezték egymástól. Ezért azt is természetesnek lehet venni, hogy Cremieux így a versenytárs Grand Orienthez is csatlakozott titokban. Ezen túlmenően Cremieux erős konfliktusba keveredett azzal a III. Napóleonnal (1808-1873), aki ugyancsak a Grand Orient egyik vezető személyisége volt. Ebben az időben a Grand Orient tömörítette Franciaország mértékadó politikusait. Nagymesterként Cremieux hozzá tudott jutni az államtitkokhoz. Ez viszont nagy hasznára volt Nagybritannia rózsakereszteseinek. A templomos Grand Orient nem volt hajlandó együttműködni a rózsakeresztes Mizraim ritusu páholyokkal. Mivel hivatalosan a Grand Orient nem ismerte el, ezért azt is megalapozottan feltételezhetjük: a Grand Orient vezetői nem tudtak arról, hogy Cremieux részt vesz a Mizraim irányításában is. A rivális szabadkőműves páholyok között folyó titkos háborút és hírszerzést elősegítette az, hogy mindkét szabadkőművesség titkos kódokat használt, és fegyelmezett titoktartással működött.

A napóleoni háborúkat lezáró 1815-ös bécsi kongresszuson a hírszerzés elismerten szabadkőműves tevékenységnek számított. Amikor Európának a Grál-hagyományokat követő nemessége egyesült a brit szabadkőművességen belül azért, hogy megvédelmezze a Priory of Sion titkát, akkor egy hatékony hírszerző hálózatot hoztak létre a svájci Alpina Nagypáholyra, mint bázisra támaszkodva. A Priory of Sion az Alpina-ból tartotta szemmel a Grand Orientet. Ezek közé a megfigyelők közé tartozott Cremieux, Maurice Joly, valamint Victor Hugo a Priory of Sion akkori nagymestere. Mindhárman bensőséges kapcsolatban álltak a rózsakeresztes Mizraim szabadkőművességgel. Ezért joggal következtethetünk arra, hogy Cremieux volt az a rózsakeresztes beépített ember, aki a templomos Grand Orienten belül megfigyelés alatt tartotta a francia politika irányítóit, majd pedig tehetsége révén eljutott a Mizraim legfőbb vezetőjének a pozíciójába.

Mennyiben hamisítvány a Jegyzőkönyvek?

Azon népszerűsítő írók, akik csak azt állítják, hogy a Jegyzőkönyvek hamisítvány, nem tekinthetők tudományos kutatóknak. Valójában a tudós kutatók megállapításait ismétlik anélkül, hogy felsorakoztatnák az azokat alátámasztó érveket. A londoni Times című lap tudósítója Philipe Graves, aki Isztambulból és Jeruzsálemből tudósította lapját, volt az első, aki az egybecsengő részleteket idézte Maurice Joly "Párbeszéd a pokolban" című könyvéből és a Jegyzőkönyvekből. Az igazi tudományos vizsgálódást azonban Israel Zangwill kezdte meg, majd pedig Hermann Bernstein és Normann Cohn folytatta.

Irónikus módon a Jegyzőkönyvek eredetiségét látszik erősíteni az a körülmény, hogy az úgynevezett főáramlatú tudományosság közegeiben nincs megengedve eredeti voltának a bizonyítása. Holott az eredeti volta mellett szóló érvelés cáfolata tudná a leginkább alátámasztani, hogy mennyiben hamisítvány a Jegyzőkönyvek, és mennyiben még sem. Hermann Bernstein és Normann Cohn eltúlozzák ellenfeleik állításait, és arra törekednek, hogy nevetségessé tegyék azokat. A Jegyzőkönyvekről írva folyamatosan az olyan erős töltetű kifejezéseket használják, mint hírhedt, plágium, fantasztikus, meghamisított, fantázia, ártalmas koholmány, "nem szorul kommentálásra" és ehhez hasonlók. A publicisztikában elfogadható az emócióknak ez a túltengése, de egy tudományos elemzésben az indulati-érzelmi elemeknek ez a túltengése már az objektivitás kárára van.

A Jegyzőkönyvek egyik előfutárának tekintik a kutatók Hermann Goedschenek "A Zsidó temető Prágában és Izrael 12 törzse képviselőjének a tanácsa" címmel publikált írását.

A Sir John Retclif írói álnév mögött rejtőzködő német diplomata, Hermann Goedsche, nemcsak Európa történelmét ismerte jól, de a kontinens sorsát akkor irányító hatalmi csoportok kulisszatitkaiba is belelátott. Goedsche 1816-1878-ig élt és 35 kötetet írt. Több könyvében foglalkozik a zsidók szerepével, és úgy vélte, hogy a világ egy szervezett, összehangoltan irányított tevékenységgel áll szemben. Erről "Biaritz" című könyvének az első kötetében (a 141-185-ig terjedő oldalakon) számolt be. Goedsche széles tájékozódással rendelkező történetíró volt, noha kutatásainak eredményeit regények formájában hozta nyilvánosságra. A rendelkezésére álló okmányok és bizalmas közlések felhasználásával dolgozott és tájékozottságát nem lehet kétségbe vonni. Íróként azonban fantáziáját is felhasználta, de ez nem változtat azon a körülményen, hogy munkáinak ténybeli alapja volt.

Ami a "Biaritz" nevü regény "A prágai zsidó temetőben" című fejezetében olvasható, ilyen formában kétségtelenül az írói fantázia szüleménye. 2003-ból visszatekintve a közelmúlt történelemre az döbbenti meg az olvasót, hogy amit Retclif (azaz Goedsche) 143 évvel ezelőtt történt képzeletbeli eseményként ír le, számos lényeges vonatkozásban valóságosan megtörtént eseménnyé vált. De ez a körülmény sem bizonyítja, hogy erre a bizonyos temetői találkozóra Prágában 1860. október 8-án sor került. Nem tudjuk, hogy Goedsche hogyan jutott a Kabala titkához, és az sem bizonyítható, hogy a történelem akkor jelzett, és azóta már megvalósult menete mögött valóban csak egy néphez tartozó szervezet húzódna meg. Mi úgy látjuk, hogy ez a program azoknak a háttérerőknek a stratégiáját tartalmazta, amelyek a pénzrendszer ellenőrzése révén világszintű monetáris monopóliumra tettek szert. Ezek a háttérerők egyik néphez sem tartoznak, nemzeteken keresztülhatoló kormányok feletti hálózatukkal olyan struktúrát képeznek, amely elsősorban önmagához tartozik és a saját maga partikuláris érdekeit érvényesíti. Ez a nemzetközileg megszerveződött magánhatalom etnikailag teljesen vegyes összetételű, ezért nem lehet egyetlen néphez kapcsolni. Uralomra törő elitjét a pénzgazdasági rendszer működtetésén és a magánpénzrendszer monopóliumán alapuló közös pénzügyi és hatalmi érdekek tartják össze.

A hamisítvány minősítés nagyrészt azokon a szöveg egybeeséseken nyugszik, amelyek egyaránt fellelhetők a Jegyzőkönyvekben, és Maurice Joly 1864-ben megjelent Párbeszédek a pokolban című művében. Normann Cohn a "Warrant For Genocide: The Myth of the Jewish World Conspiracy and the Protocols of the Elders of Zion" (Pelican, Harmondsworth, 1970) ("Garancia a népírtásra: A zsidó világösszeesküvés mítosza és a Cion Bölcseinek Jegyzőkönyvei") című munkájában azt állítja, hogy a Jegyzőkönyvek 160 bekezdése, amely a teljes szöveg 2/5-ét jelenti, világosan Joly szövegén alapszik. Kilenc további fejezetben a kikölcsönzött szöveg több mint a felére rúg. Egyesekben a 3/4 részt is eléri. A Hetedik Jegyzőkönyvben pedig csaknem a teljes szöveget. Ezen túlmenően a kölcsönzött szövegek sorrendje is ugyanaz, mintha az átvevő mechanikusan végezte volna munkáját oldalról oldalra lemásolva a Jegyzőkönyveket. A Jegyzőkönyvek 24 fejezete nagyjából megegyezik a Párbeszédek 24 fejezetével. Csak a vége felé, ahol a Messiási korszak jut vezető szerephez, enged magának az adaptálást végző személy nagyobb eltérést. Ezért - szögezi le Normann Cohn - a plágium vagy hamisítás világos esetével állunk szemben.

Normann Cohn brit professzor azonban nem pontos adatokat közöl. A Jegyzőkönyvekből átvett megegyező szavak száma Bernstein szerint 4361, míg a Jegyzőkönyvek szókészlete 26.496. Ez azt jelenti, hogy az átvett szavak az összes szó 16,45 %-át teszik ki. Ez lényeges megegyezés, de mégis csak az egésznek kevesebb, mint 1/6-a. Normann Cohn egyáltalán nem tesz arról említést, hogy a Jegyzőkönyvek igen behatóan szólnak a világ pénzügyi rendszeréről. De még a párhuzamos szavak sem jelentik ugyanazt, mert jelentésük hasonlóságuk dacára is gyakran egészen más az új szövegkörnyezetben.

Azt is meg kell említeni, hogy Joly könyvében számos rész megegyezik Jacob Venedey berlini egyetemi tanár 1850-ben megjelent könyvének a részleteivel. Venedey könyvének címe "Machiavel, Montesquieu und Rousseau". Venedeyről azt kell tudni, hogy zsidó származású szabadkőműves volt, aki részt vett az európai forradalmi mozgalomban. Szoros barátság fűzte Karl Marxhoz, valamint Maurice Jolyhoz a "Geneva Dialogues" szerzőjéhez. Venedey könyve fellelhető volt a müncheni Staatsbibliothek-ban, és e sorok írójának módjában állt áttanulmányozni. Jacob Venedey (élt 1805-től 1871-ig) az 1848-as forradalom németországi kudarca után is folytatta forradalmi tevékenységét. A három kiemelkedő politikai gondolkodóról írt életrajzának az volt a célja, hogy elősegítse a politikai gondolkodás fejlődését Németországban, elmagyarázva az államelmélet három nagy személyiségének nézetrendszerét. A három szerzőt úgy ábrázolja Venedey, mint elméleteik megtestesítőit. Machiavelli az abszolutizmus képviselője, Montesquieu az alkotmányos monarchiáé, Rousseau pedig a demokratikus köztársaságé. A berlini professzor számára Montesquieu az alkotmányos monarchia szószólójaként nem volt elég radikális, és az általa javasolt kormányzati forma nem kívánatos sem elméletileg, sem gyakorlatilag.

Marx a Reinische Zeitung 1842. május 5-i számában szintén ír Machiavelliről és Montesquieu-ről: "Montesquieu megtanította nekünk, hogy a despotizmust kényelmesebb alkalmazni, mint a törvényes rendet és Machiavelli állítja, hogy az uralkodó hercegek számára több haszonnal jár a rossz, mint a jó. Éppen ezért, ha nem akarjuk megerősíteni a régi jezsuita tételt, hogy a jó cél - a cél jóságát is kétségbe vonjuk - szentesíti az eszközöket, akkor azt kell mindenek előtt kutatnunk, vajon a cenzúra lényegénél fogva jó eszköz-e".

E sorok írója sem tudja alátámasztani a Jegyzőkönyvek hitelességét, de bizonyos tartalmi vonatkozásokban nyitva kell hagyni a kérdést. Ugyanis akár eredeti, akár nem, a Jegyzőkönyvek egy olyan univerzális programot tartalmaznak, amely legfőbb irányaiban meghatározta az elmúlt évszázad történelmét. Ez a történelmi valósággal való egybeesés, valamint az, hogy a Jegyzőkönyvek céljai, módszerei, stratégiája közel áll bizonyos titkos társaságokéhoz, arra utal, hogy vagy egy ilyen titkos társaság alkotása, vagy olyan valakiké, akik rendkívül járatosak voltak a titkos társaságok tanításaiban, és képesnek bizonyultak eszméik és kifejezési módjuk átvételével megírni a Jegyzőkönyveket. Az a cáfolat, amely a Times 1922. augusztusi számában napvilágot látott, ezt a véleményt látszik megerősíteni. Maurice Joly saját könyvének előszavában soha nem állította, hogy ő a kigondolója a könyvében megírt stratégiának. Ellenkezőleg. Megszemélyesíti a különböző politikai rendszereket, és így is megkülönbözteti őket egymástól, valamint a saját maga nézeteitől.

"A máig élő hazugság"

A lengyel születésű Hadassa Ben-Itto a II. világháború előestéjén vándorolt ki szüleivel Palesztinába. Családjának számos tagja a holocaust áldozata lett. A függetlenségi háborúban tisztként szolgált, majd pedig jogot tanult. Izrael egyik női bírája lett és 31 évig bíráskodott hazájában, többek között az Izraeli Legfelsőbb Bíróságon is. Diplomataként az ENSZ-ben és az UNESCO-ban képviselte kormányát. 1988. óta a Zsidó Ügyvédek és Jogászok Nemzetközi Egyesületének az elnöke. "A máig élő hazugság" - a Cion Bölcseinek Jegyzőkönyvei cáfolata" c. munkája 1998-ban készült el hét évi kutatás eredményeként. Hadassa Ben-Itto alapos tényfeltáró munkával írja meg a Jegyzőkönyvek hamisításának történetét, és az ellene indított pereket is ismerteti. Művének középpontjában az 1934-ben Bernben lezajlott látványos per áll. A Jegyzőkönyvek eredetével kapcsolatosan elsősorban Ben-Itto kutatásaira támaszkodunk, mert ezek a legújabbak, és könyvének a megállapításai már alapos bizonyítási eljáráson mentek keresztül.

Az említett könyv 146. oldalán idézi a berni per egyik tanúját Philip Gravest, aki szerint a Jegyzőkönyvek csaknem kétharmada Maurice Joly Párbeszéd a pokoljának másolata volt. A hamisítók úgy gondolták, hogy az eredeti francia szövegből törlik a Machiavellire és Montesquieure, illetve az allegórikus párbeszédekre való utalásokat, és a fennmaradt részt egy titkos zsidó kormány tanácskozásáról felvett jegyzőkönyveként állítják be. Ezt a francia nyelven létrehozott kompilációt fordították aztán oroszra.

Egy másik tanú, Katarina Radziwill hercegnő, ugyancsak fontos új tényeket tárt fel a Jegyzőkönyvek eredetével kapcsolatosan. Az ő vallomásával egybevágott Henriette Harblut visszaemlékezése, amely szerint egy Golovinszkij nevű egyén készítette a hamisítványt a párizsi Nemzeti Könyvtárban. Georges Brunschvig a berni per ügyvédje ezért megkérte egy párizsi barátját, szerezzen egy példányt Maurice Joly könyvéből. Erre azt a választ kapta, hogy a francia bíróság Joly 1865-ös pere után a könyvet betiltotta, és ezért az sehol sem kapható. Egyetlen egy példány van belőle, a párizsi Nemzeti Könyvtárban. Ez a példány ceruzával megjelölt bekezdéseket tartalmaz. George Brunschvig kérésére összehasonlította a bekezdéseket a hamisító által a jegyzőkönyvek kéziratába átmásolt részekkel és megállapította, hogy azok megegyeznek egymással.

A Jegyzőkönyvek hamis voltának a bizonyítása érdekében George Brunschvig még a per tárgyalása előtt Párizsba utazott. Elsősorban Szergej Szvatyikovval kívánt találkozni, aki akkoriban Párizsban élt, de korábban a jog és a filozófia tanára volt a szentpétervári és heidelbergi egyetemen. Szvatyikov mély benyomást tett Brunschvigra, mert nemcsak információkkal rendelkezett, hanem rendkívül tekintélyt is sugárzott. Szvatyikov szomorúsággal idézte fel a Romanov dinasztia utolsó napjait. Az ideiglenes kormány létrejövetelekor az oroszok még reménykedtek. A világháborúban 10 millió orosz állt fegyverben, a kórházak zsúfoltak voltak és az utcákon terror uralkodott. A cári pár napjai 1916. végén azonban már meg voltak számlálva, de a főváros Szentpétervár élete még a szokásos mederben folyt. A cár mögött a hatalmat még mindig a hírhedt Grigorij Raszputyin gyakorolta, aki a cárné lelki irányítójaként szólt bele a politikai döntésekbe. 1916. december 30-án Felix Juszupov herceg, valamint Dimitrij nagyherceg és Puriskievics az ellenzék vezére, meggyilkolták Raszputyint. Alig két hónappal később 1917. március 15-én a cárt lemondásra kényszerítették. A Kerenszkij kormány külügyminisztere a kadét párt vezére, Pável Miljukov lett. Az új kormány első döntése az volt, hogy feloszlatta a titkosrendőrség külföldi szervezeteit. 1917. májusában Szergej Szvatyikovot, aki a februári események idején a szentpétervári rendőrfőnök helyettese volt, Nyugat-Európába küldték, hogy oszlassa fel a cári Ohrána helyi szervezeteit, továbbá készítsen jelentést arról, hogy az Ohrána milyen tevékenységet folytatott.

Szvatyikov külföldi útjára készülve úgy gondolta, hogy "zsidó ügyekkel" nem kell foglalkoznia, de amikor megkezdte munkáját a párizsi orosz konzulátuson, amely az Ohrána nyugat-európai főhadiszállása volt, megértette, hogy ez nem így lesz. A konzulátus természetesen tudott Szvatyikov jöveteléről, és munkatársai együttműködtek vele, hiszen hozzá voltak szokva ahhoz, hogy engedelmeskedjenek a felsőbb utasításoknak. Szvatyikov a Kerenszkij kormány teljhatalmú megbízottjaként tágas irodához jutott. Szvatyikov legszívesebben Pjotr Ivanovics Racskovszkij tábornokkal, az Ohrána európai főnökével beszélt volna. Elsőként Henri Bint-tel tárgyalt, az orosz ügynökök legidősebbjével, aki már 37 éve dolgozott a cári titkosszolgálatnak. Bint elsőrangú hírforrásnak bizonyult. Racskovszkijt 1883-ban III. Sándor cár koronázásakor Moszkvába rendelték. Feladata az volt, hogy a különböző forradalmi csoportok között feszültséget keltsen, ami általában az illető letartóztatásához vezetett. A provokáció mestereként ismert Racskovszkijt 1884-ben Franciaországba irányították. Párizsban a diáknegyed szélén egy kis szállodában lakott és erőfeszítései arra irányultak, hogy befeketítse az Ohrána külföldi szárnyának főnökét. Négy hónap sem telt el, és ő lett az utóda.

Ügynökei lepénzelték a házmestereket és postásokat, hogy bejussanak az orosz emigránsok lakásaiba és felnyithassák leveleiket. Racskovszkij minden Párizsban élő oroszról dossziéval rendelkezett. Henri Bint hosszasan tájékoztatott Racskovszkij hamisítványairól. A hamisítás ugyanis az orosz forradalmárok lejáratásának legfőbb eszköze volt. A hamisítványok szövegét Racskovszkij írta sajátkezűleg, majd átadta Bintnek vagy Milevszkijnek, akik kinyomtatták a szöveget. A hamisítás, mint módszer nem Racskovszkij találmánya volt. Amikor 1882-ben az Ohrána akkori feje, Szugyejkin létrehozta a különleges ügyosztályt, egy általános taktikai tervet dolgoztak ki. E terv része volt a hamisítványok készítése. Racskovszkij Szugyejkin titkára és tanítványa volt. Párizsba érkezve azonnal átültette a gyakorlatba korábbi főnöke útmutatásait. Kitalált két ügynököt, Kuhnt és Grünt, és a hamisított körlevelek és üzenetek alá mindig az ő nevüket írta. Racskovszkij attól se riadt vissza, hogy hamisított levélben utánozza Plehanov a tekintélyes forradalmár kézírását. Bint végigment Racskovszkij tevékenységének az elemzésén, majd pedig felhívta Szvatyikov figyelmét arra, hogy ugyancsak a Racskovszkij "műhelyéből" került ki a nagy hírnévre szert tett hamisítvány, a Cion Bölcseinek a Jegyzőkönyvei. Szvatyikov már hallott a Jegyzőkönyvekről, de nem olvasta őket. Megkérdezte Bintet, hogy miről szólnak.

Bint erre így válaszolt: "Arról szól, hogy az egész világ feletti uralom megszerzése céljából a zsidók összeesküvéseket szőnek és miként sikerül azt véghezvinniük. Persze az egész egy merő sületlenség, Eduard Drumont stílusában megírva." Eduard Drumont a XIX. század második felének ismert francia antiszemitája volt, és könyve a "La France Juive" (A zsidó Franciaország) több mint 200 kiadást ért meg. Szvatyikovnak a kérdésére, hogy azért készültek-e a Jegyzőkönyvek, hogy pogromokat szítsanak Oroszországban, Bint nem tudott válaszolni. Elmondta, azt se tudja, hogy az Ohrána szentpétervári főhadiszállása benne volt-e az ügyben. Úgy vélte, hogy Racskovszkij személyes döntéséről volt szó. A hamisítvány azonban nem Racskovszkij saját műve, a piszkos munkát ügynökei végezték. Konkrétan Golovinszkij. Ő 1892. óta dolgozott Racskovszkij mellett. Bint utalt rá, hogy mindenkit ismert, mert az ő feladata volt a bérek elszámolása és kifizetése. A költségeket is ő számolta el és a kifizetések mindig készpénzben történtek.

Szvatyikov ismételten megkérdezte: "Biztos, hogy Golovinszkij a jegyzőkönyvek szerzője?" Mire Bint: "Egészen biztos. Racskovszkijnak két szakértő hamisítója volt, Kogan és Golovinszkij. Az utóbbi a Nemzeti Könyvtárban dolgozott a Jegyzőkönyveken, és amint egy-egy fejezet elkészült, átadta Racskovszkijnak. Pontosan így történt, hiszen ott voltam és láttam." Szvatyikov ezután kért egy példányt ezekből a jegyzőkönyvekből. Bint erre azt válaszolta, hogy nem tud adni. A munka szigorúan bizalmas volt, "mi, a belső kör, ugyan tudtuk, hogy folyik a munka, de példányokat nem kaptunk a műből. Úgy kellett beállítani, mintha a dokumentum zsidó körökből származna, és egy példányra sikerült volna ráakadni. Ezért nem volt szabad másolatot készíteni róla. Ez veszélyeztette volna az egész tervet."

Azért idézünk Ben-Itto könyvéből ilyen részletesen a 171. oldaltól a 194-ig oldalig terjedő fejezetekből, mert Ben-Itto-nak sikerült a legpontosabban kiderítenie: kik is írták ezt a történelmi jelentőségre szert tett hírhedt dokumentumot, amely születését és szerzőségét tekintve egyértelműen hamisítvány, viszont a benne leírt történelmi stratégia a XX. század folyamán nagyrészt megvalósult, vagyis hamisítvány, amely azonban tartalmilag a történelem valóságos menetét jelző - nagyrészt igaznak bizonyult - prognózist, futurológiai előrejelzést tartalmaz.

Szvatyikov igaznak tartotta Bint közléseit, hiszen ő volt az Ohrána legrégebben dolgozó, sok tapasztalattal rendelkező tagja Párizsban. Bint tudta, hogy Szvatyikov feladata az Ohrána nyugat-európai szárnyának a feloszlatása és nem célja jogi eljárás alá vonni a volt ügynököket. Bint késznek mutatkozott arra is, hogy a Kerenszkij kormány szolgálatába lépjen. Szvatyikov ezt követően sokáig nem hallott a Jegyzőkönyvekről, úgy gondolta, hogy azok a többi hamisítvány sorsára jutottak. Amikor a bolsevik hatalomátvétel után egyes körökben terjedt a nézet, hogy a forradalom úgymond a zsidók műve volt, Szvatyikov Oroszország déli részén élt. Ebben a térségben polgárháború folyt és a Fehér Hadsereg információs irodát hozott létre OSZVAG néven. Ebbe beszivárogtak a Fekete Százak támogatói, akik a zsidókat vádolták a februári, majd az októberi forradalomért, a bolsevizmusért, a földosztásokért. Szvatyikov azt is látta, hogy a Jegyzőkönyvek másolatai a katonák között közkézen forognak és egyes körzetekben új nyomtatott kiadások is találhatók.

Szvatyikov 1920-ban érkezett Párizsba és barátja, Vlagyimir Burcev, tanácsára elhatározta, hogy felveszi a kapcsolatot ismét Henri Binttel. Burcev azt ajánlotta, hogy előbb olvassa el Philip Graves cikkeit a londoni Times-ban, valamint a Katarina Radziwill hercegnővel és Henriette Harbluttal készített interjúkat a The American Hebrew-ban. Szvatyikov ezt megtette és megállapította, hogy a cikkekben leírtak mindenben alátámasztották Henri Bint szavait. Vlagyimir Burcev azt is ajánlotta neki, hogy írjon cikksorozatot az 1917-ben Párizsban hallottakról. Szvatyikov felkereste Henri Bintet és amikor a jegyzőkönyvekre terelődött a szó, Bint kijelentette: "Ezt a primitív hamisítványt most sok nyelven kiadják és szinte rögtön elkapkodják az emberek. Racskovszkij kacaghat a sírjában. Az igazság senkit nem érdekel. Pedig én vagyok az élő tanú, aki személyesen fizette ki a jutalmat a hamisítóknak.

Szvatyikov felajánlotta Henri Bintnek, hogy megvásárolna néhány dokumentumot a magánlevéltárából, ha azok a Jegyzőkönyvekkel kapcsolatosak. 1905-ben Racskovszkij személyesen is propagálta a Jegyzőkönyveket Oroszországban. Racskovszkij ekkor Szentpétervárott élt, és ő irányította az Ohránát. Egyik közeli munkatársa Manaszevics-Manujlov volt. Racskovszkij utasította az Ohrána párizsi főnökét, hogy utazzon Frankfurtba és keressen fel judaikára szakosodott könyvesboltokat. Olyan régi zsidó könyvekre volt szüksége, amelyek az ősi zsidó szokásokról szóltak. Különösen a VII. és a XVI. század érdekelte. A keresett könyvek címeit is megadta. A feladat végrehajtását Henri Bintre bízták, akinek személyesen kellett postán elküldenie Párizsba. Főleg kabalisztikus művekről volt szó. A Kabala misztikus, ezoterikus zsidó tanítás volt a középkorban. A Jegyzőkönyvekre nem volt semmiféle utalás, mondta Bint, de tény, hogy Racskovszkij 1905-ben gyűjtötte a zsidó vonatkozású anyagokat, amelyek alátámaszthatták a "világméretű zsidó összeesküvéssel" kapcsolatos elméleteit.

Bint első alkalommal nem találta meg a frankfurti antikváriumokban a kívánt könyveket, ezért megrendelte azokat és másodszor is visszatért a német nagyvárosba. Mivel a könyvek latin és héber nyelven íródtak, nem tudta őket elolvasni. Párizsban feladta őket az Ohrána címére, Szentpétervárra, a Fontanka utca 16-ba. Racskovszkij szorosan együttműködött Manujlovval a Jegyzőkönyvek oroszországi terjesztésében. Szvatyikov 1921. szeptember 20-án a párizsi orosz emigráns újságban, az Obscseje Gyelóban cikket közölt, amelynek az volt a címe: "A Cion Jegyzőkönyvek vége". Ebben Szvatyikov ismerteti a hamisítás történetét és összeveti egymással a cári és a bolsevik rezsimek taktikáját. Azt javasolja olvasóinak, hogy vegyék kézbe Maurice Joly könyvét. Egy kisebbség terror, hazugság és megvesztegetés révén irányíthatja és nyomhatja el a többséget. A zsarnokok fegyvere mindig hasonló, ezért nem meglepő, ha a kommunisták átveszik III. Napóleon módszereit, amelyekről Joly 1864-es könyve is szól, s amelyet 1901-ben a cári Ohrána megpróbált a zsidó nép nyakába varrni, mint cionista szindrómát, elsősorban azért, hogy befolyásolják a gyenge idegzetű II. Miklós orosz cárt.

A narodnyik Vlagyimir Burcev a Jegyzőkönyvekről

Vlagyimir Burcev, aki orosz katonatiszt fiaként 1862-ben született egy Kaspi-tenger melletti helyőrségben, a szentpétervári egyetemen tanult jogot. Burcev szembeszegült a hazája fejlődését megbénító cári rendszerrel. Az igazságtalanságok és - nem utolsó sorban a cári udvar által is megtűrt, sőt támogatott - progromok hatására Burcev inkább vállalta az emigrációt, a nélkülözést. Bekapcsolódott a narodnyik körök tevékenységébe, majd az orosz liberálisokhoz csatlakozott. A cári politikai rendőrség az Ohrána keményen üldözte, de még az Ohrána vezetőinek egy része is respektálta jellemes magatartásáért. Kun Miklós történész, aki eredeti forrásokra támaszkodva, számos új eredménnyel gazdagította ismereteinket az orosz és a szovjet történelemmel kapcsolatosan, Vlagyimir Burcevet kora egyik legjobban képzett kremlinológusának nevezi. Kun azt állítja, hogy Burcev azzal szerzett hírnevet magának a századelőn, hogy leleplezte az orosz kormány szolgálatába szegődött, és így provokátorrá vált személyeket. Burcev bizonyította elsőként, hogy az Ohrána több vezetője és munkatársa a forradalmi mozgalomba beépített kettős ügynököket mozgat. Ebbe a körbe tartozott a cári titkosrendőrség külföldi hálózatát igazgató, több álmerényletet és a Jegyzőkönyvek közreadásához hasonló provokációt kiagyaló, Racskovszkij is. Ez utóbbi szinte fizikai örömét lelte a narodnyikokat, szociáldemokratákat, zsidókat és egyéb "felforgató elemeket" befeketítő hamis kiadványok kiagyalásában és stilizálásában.

1906-ban Burcev a Szentpéterváron megjelenő Büloje (A múlt) című történelmi folyóirat főszerkesztője volt. Ekkoriban egyik munkatársa átadott neki egy könyvecskét, amely "A Cion Bölcseinek a Jegyzőkönyvei" címet viselte. Burcev már hallott erről az írásról, de mivel a napi sajtó ezzel az írással nem törődött, így ő sem foglalkozott vele. Ekkor azonban megtudakolta munkatársai véleményét és azok egységesen azt javasolták, hogy még csak említést se tegyenek erről a lapban, mert már a tagadás is egyfajta legitimitást adna neki. Burcev néhány évet Párizsban töltött, de a bolsevik hatalomátvétel idején visszatért Oroszországba, ahol nyomban letartóztatták. Cellájában egy napon a volt rendőrfőnökkel, Beleckijjel, találta magát egybezárva. Beleckij már nem volt lojális a cári rendszerhez, és ezért számos dolgot elmondott Burcevnek.

Ennek során természetesen a zsidókérdés és a rendőrség szerepe is terítékre került. Beleckij 1911-ben részt vett annak a Bejlisznek a vád alá helyezésében, akit rituális gyermekgyilkossággal vádoltak. Burcev ebben az időben Franciaországban volt és onnan követte nyomon az ügy mozzanatait. Beleckij a börtönben elmondta cellatársának, hogy miként készítette elő a minden alapot nélkülöző vádat. Arra a kérdésre, hogy a Jegyzőkönyvek szövegét felhasználta-e, Beleckij ezt mondotta: "Már hogy használtam volna fel. Ezzel magam alatt vágtam volna a fát. Hiszen mindenki tudta, hogy a könyv durva hamisítvány." Azok a cári tisztviselők, akik ismerték a Jegyzőkönyveket, tudták, hogy a dokumentum hamisítvány. A cári hatóságok azonban úgy vélték, hogy a zsidók magatartása a forradalom alatt feljogosítja őket arra, hogy lejáratásukra bármilyen eszközt igénybe vegyenek.

Már utaltunk rá, hogy Burcev, amikor 1919-ben a Krím-félszigeten a Fehér Hadsereg önkénteseként harcolt a bolsevikok ellen, tapasztalta, hogy a Jegyzőkönyvek az antibolsevista-antiszemita agitáció egyik eszközévé váltak.

Szalivanov tábornok, a Fehér Hadsereg egyik lapjának a főszerkesztője, rendkívül tisztelte Burcevet azért, amit a közös ügy érdekében végzett. Egyik alkalommal átadott neki egy könyvet, hogy Burcev lapja közöljön róla recenziót. A könyv a Jegyzőkönyvek új kiadása volt, amely Szevasztopolban jelent meg. Szalivanov tábornok ismerte Burcev elutasító álláspontját az antiszemitizmussal kapcsolatban, ugyanakkor meg volt róla győződve, hogy a bolsevizmus bukásra van ítélve, és úgy vélte, hogy a Jegyzőkönyvek bizonyítja: a bolsevik forradalom egy zsidó terv része volt. Burcev elmagyarázta a tábornoknak, hogy a Jegyzőkönyvek a legrosszabb fajta reakciós körökből származó hamisítvány, és ha valaha is megemlíti a lapjában, akkor csak bűnözők koholmányának nevezheti. A heves vita után a téma lekerült a napirendről.

1921-ben Burcev visszatért Párizsba, ahol megtudta, hogy Philip Graves már leleplezte a Jegyzőkönyveket. Orosz emigráns körökben gyakran említették Maurice Joly, Racskovszkij és Golovinszkij nevét. Ez utóbbit 1902-ben ismerte meg személyesen Burcev, és két éven át kapcsolatban maradtak. Golovinszkij soha nem beszélt a jegyzőkönyvekről, de a világméretű zsidó összeesküvésről annál többet. Azt állította, hogy a forradalmi pártokat a zsidók pénzelik és ezzel az a céljuk, hogy kezükbe kaparintsák a világuralmat.

A továbbiakban Ben-Itto "A máig élő hazugság" című könyve alapján ismertetjük mindazt, amit Burcev a Jegyzőkönyvek hátteréről tudott és Georges Brunschvig berni ügyvéd tudomására hozott. Ezek szerint Burcev Golovinszkijt tehetséges embernek tartotta, aki jól tudott franciául és ismerte a francia újságírást. De felületesen írt és nem voltak elvei. Ezért Burcev meg is szakította vele a kapcsolatot. Golovinszkij emigráns körökben nyíltan beszélt Racskovszkijjal való kapcsolatáról és nagyon szeretett volna bekerülni Burcev társaságába, de nem sikerült neki, mert ott az Ohránával való kapcsolatairól és a különböző akciókban játszott szerepéről tudtak. Burcev szerint Racskovszkij nem is választhatott volna nála megfelelőbb embert arra, hogy elkészítse a Jegyzőkönyveket. Golovinszkij egyszerűen Maurice Joly III. Napóleont bíráló írását használta arra, hogy zsidó-ellenes érzelmeit kifejezze.

Manaszevics-Manujlovot illetően Burcev elmondotta, hogy 1915-ben, mint háborús tudósítóval találkozott vele. Manujlov közel állt a rendőrség köreihez és a kormány tevékenységéről adott információkat Burcevnek. Titokban a politikai gyilkosságokkal kapcsolatos nyomozásokról is elmondott részleteket. Később mindketten a petrográdi ideiglenes kormány vizsgálóbizottsága előtt is elmondták, amit ez utóbbiakról tudtak.

Burcev és Manujlov gyakran beszélgettek a zsidó kérdésről és a Cion Bölcseinek Jegyzőkönyvéről. Manujlov soha nem mulasztotta el megjegyezni: "Csak egy idióta hiheti el, hogy a könyvet tényleg a zsidók írták. Komoly politikus biztosan nem merné felhasználni. A cári kormány hivatalosan soha nem ismerte el, hogy a Jegyzőkönyvek létezett volna." (H. Ben-Itto: Máig élő hazugság 190. oldal) Burcev nem kérdezte meg Manujlovtól: mitől ilyen jól tájékozódott? De mikor egyszer Golovinszkij neve szóba került, Manujlov kifakadt: "Nekem sincs jó véleményem erről az emberről, bűnöző típus, a titkosrendőrség embere." Burcev elmondotta a berni per ügyvédjének, hogy később, ha Manaszevics-Manujlov szóba került, mások is ugyanezt mondták vele kapcsolatban, mint amit Manujlov mondott Golovinszkijról.

Henri Bintről Burcev elmondotta, hogy vele akkor találkozott, amikor Oroszországban a börtönből kiengedték és visszatért Páriszba. Henri Bint nem tagadta, hogy Racskovszkij francia ügynöke. A bolsevik forradalom után már nem volt értelme takargatni az Ohrána titkait, és Bint nyíltan elmondotta a gyanusítottak megfigyelésének részleteit. Burcevet meglepte amikor megtudta, hogy Bint 25 éve őt is figyeltette és szinte mindent tudott élete legapróbb részleteiről is. 1918-ban és 19-ben Burcev rengeteg információhoz jutott Binttől, amelyeket részben publikált is. Bint beszámolt Racskovszkij szerepéről a Jegyzőkönyvek létrehozásában. Ekkor mondta el, hogy miként utazott Németországba zsidó témájú könyvek vásárlására Racskovszkij számára.

Burcev szavahihetőnek találta Henri Bintet és a tőle kapott tájékoztatást tovább adta Szvatyikovnak, akit 15 éve ismert. Burcev ekkor egy eddig nem publikált információt hozott a berni ügyvéd tudomására. Elmondotta, hogy már 12-13 éve ismerte Globicsev tábornokot, az Ohrána korábbi igazgatóját, aki később magas rangú katonai beosztásba került. Párizsban ismét találkozott vele. Véleményük ugyan sok mindenben eltért, de kölcsönösen nagyra becsülték egymást. Ennek az volt az alapja, hogy mindketten Oroszország javát akarták. Párizsban Burcev gyakran megfordult a tábornok lakásán, ahol panaszkodott az ügynökei viselkedése miatt és figyelmeztette őt, hogy információit nyilvánosságra fogja hozni a lapjában. Mivel a forradalmi mozgalomról és Oroszország külkapcsolatairól beszélgettek, a zsidó kérdés is felmerült. Burcev a Jegyzőkönyveket is szóbahozta, noha tudta, hogy Globicsev az ilyesmiről nem beszélhetett szabadon annak ellenére, hogy nyilvánvalóan számos ügyben érintve volt. Burcev a tábornok legapróbb kijelentéseit is feljegyezte, és megpróbált még több információhoz jutni.

Arra hivatkozva, hogy cikket készül írni a Jegyzőkönyvekről, megkérte az egyik ügynököt, hogy kérdezze már meg Globicsev tábornokot: mit tud az ügyről. Burcev úgy vélte, hogy ilyen módon hozzájuthat azokhoz az információhoz is, amelyeket a tábornok neki nem mondana el. Az ügynök tehát gondosan feljegyezte a tábornok válaszait azokra a kérdésekre, amelyeket ugyan Burcev fogalmazott meg, de nem ő tett fel. Globicsev elmondta, hogy emlékiratain dolgozik, amelyet történelmi dokumentumnak szán a jövő nemzedéke számára, és addig nem publikálja, amíg tartalma kapcsolatba hozható a jelen eseményeivel. A jegyzőkönyvekkel és a Bejlisz-féle tárgyalással külön fejezetben foglalkozik és ezt fel is olvasta a Burcev által odaküldött személynek.

Globicsev eltért a saját köréhez tartozóktól annyiban, hogy az általa leírtak pontosan megfeleltek a valóságnak, és észrevételei a politikai folyamatok alapos ismeretéről tanúskodtak. A tábornok - mondotta Burcev Brunschvignak - a történelem számára írt és ilyenkor az emberek tényleg azt írják meg, amit legőszintébben az igazságnak tartanak. Globicsev jól ismerte a Jegyzőkönyvek témáját nem csak azért, mert az Ohrána élén állt, hanem azért is, mert jóban volt Martinov tábornokkal, az Ohrána moszkvai kirendeltségének vezetőjével. Az Ohrána Martinovot bízta meg a Jegyzőkönyvek hátterének a kinyomozásával.   Eszerint a Jegyzőkönyvek 1896. és 1900. között készültek Párizsban. Az orosz titkosrendőrség egyik ügynöke készítette, aki előléptetésre számítva vállalta a feladatot. A kész dokumentum egyik példányát közvetlen a főnökének adta Párizsban, a másikat elküldte Piramidovnak, aki akkor az Ohrána élén állt Szentpétervárott. Ez az ügynök 1901-ben egy katonai balesetben életét veszítette. Piramidov saját kéziratos példányát viszont átadta Grotgus bárónak. A báró később Németországban élt, és részt vett a náci mozgalomban. Grotgus két fia Franciaországban maradt és az Action Francaise nevű zsidóellenes csoporthoz csatlakozott. A báró 1901-ben és 1902-ben megpróbálta ismertté tenni a Jegyzőkönyveket a felsőbb politikai és udvari körökben, de nem járt sikerrel. A Jegyzőkönyvek eredetiségét kétlő Manaszevics-Manujlov segített neki, de komoly eredményt ő sem ért el.

A titkosrendőrség egyik tekintélyes szakértője, Ratajev, rögtön azon a véleményen volt, hogy a Jegyzőkönyvek hamisítvány. Ugyanakkor antiszemitaként hitt abban, hogy a forradalom a zsidók bűne. Az Ohrána egy másik külföldi munkatársa, Harting, ugyanezen a véleményen volt. Racskovszkijt is megkeresték, aki nem nyilatkozott egyértelműen a jegyzőkönyvek eredetiségéről, ahhoz viszont ragaszkodott, hogy használják fel a zsidóellenes kampányhoz. A Jegyzőkönyvek hamisítvány voltára tehát egyértelműen fény derült. Sztolipin mindent jelentett a cárnak, aki megdöbbent és elrendelte a Jegyzőkönyvek terjesztésének a betiltását. A Jegyzőkönyvekbe tulajdonképpen az 1905-ös forradalom lehelt új életet, és az így mégse merült el a feledés homályába.

Mindebből már egyértelművé válik, hogy a Jegyzőkönyvek nevű hamisítvány szerzői oroszok voltak, de francia együttműködőik nélkül semmire se mentek volna. Vagyis közelebbről meg kellett vizsgálni a Jegyzőkönyvek francia hátterét. Mit gondolt volna Maurice Joly, ha halála után nem úgy beszélnek róla, mint egy politikai lázadóról, hanem olyan emberről, aki akaratlanul is hozzájárult a történelem egyik leghíresebb és hírhedtebb hamisítványának a létrehozásához? Gondolt-e arra, hogy neve egyre ismertebbé válik, miközben III. Napóleon emléke, akiről a könyve szólt, egyre inkább elhalványul az emberek emlékezetében és csak a történelemkönyvekben él tovább? Maurice Jolyt 1865. április 28-án államellenes izgatásért 15 havi elzárásra és 200 frank pénzbüntetésre ítélik, 1866. februárjában pedig visszaküldték a Saint Pélagie fogházba, ahol előzetes letartóztatásban is volt. Miután fellebbezését sem a Legfelsőbb Bíróság, sem a Semmítő Szék nem változtatta meg, ezért egy éven át írhatott. A fogházban írt könyvét a Bíróság betiltotta, de neve és könyvének tartalma, ismertté vált. Második pere azonban az elsővel ellentétben felmentéssel végződött.

Maurice Joly rendkívül makacs gyermek volt, s szinte minden tanintézetből kicsapták. Jogi tanulmányait is öt különböző egyetemen végezte el. 1859-ben, 30 éves korában lett ügyvéd Párizsban. Írói pályáját is ekkor kezdte. Szatirikus írásaiban híres ügyvédek és bírák portréit készítette el, kipellengérezve képmutatásukat. Maró humora nem tette közkedvelté, politikai nézetei miatt a hatóságok megfigyelés alatt tartották. 1867-ben érlelődik meg benne az a gondolat, hogy Galiani abbé "Dialogue sur les Blés" ("Párbeszéd a búzáról") című könyvéhez hasonlóan, amelyben halottak és élők beszélgettek a napi politikáról, ő is ír egy allegórikus párbeszédet. Úgy gondolta, hogy az ő álláspontját, amely keményen bírálja III. Napóleont, Montesquieu képviselje. Joly annyira közel érezte magához a francia filozófust, hogy könnyen bele tudta képzelni magát Montesquieu alakjába.

Ellenfelét, III. Napóleont, aki lebecsülte a demokráciát, kigúnyolta az emberi jogokat, zsarnokként becsapta alattvalóit és cinikusan gondolkodott, Machiavellivel személyesítette meg. Úgy gondolta, hogy az olasz államférfi és filozófus képviseli legjobban a gyűlölt III. Napóleon nézeteit és politikáját. A kézirathoz 1864. október 15-én rövid előszót készített, de a könyvet nem írta alá, hanem azt állította, hogy McPherson nevű angol írta és ez a francia fordítása. A nyomdász azonban nem vállalta el a kinyomtatását, mert elolvasva az első részeit, rájött, hogy III. Napóleonról van szó. Joly egy barátja ezt jó jelnek tekintette, hiszen akkor majd a többi olvasó is megérti az írás üzenetét. Óvatosságból azonban azt ajánlotta, hogy a könyvet külföldön jelentesse meg, így végül is az Belgiumban került kinyomtatásra "Párbeszéd a pokolban" címmel. Maurice Joly azonban naivnak bizonyult, amikor azt hitte, hogy a francia hatóságok nem fogják tudni, ki a könyv szerzője? Hazafelé tartva, amikor átlépte a francia határt, nyomban letartóztatták. Az a háromtagú bírói tanács, amely ekkor meghozta ítéletét, döntéséhez a következő magyarázatot fűzte:

"Ez a mű nem őszinte lélekkel írt, elvont és spekulatív kritika, de nem is politikai vitairat. A szerző egyszerűen megvádolja a francia kormányt azzal, hogy szégyentelen és képmutató módon, aljas módszerekkel félrevezeti és lealjasítja az embereket, szétzüllesztve a nép erkölcseit... Végül, amint a szerző maga írja a könyv utolsó előtti oldalán, ez a mű, amelyet csak maga az ördög írhatott olyan borzalmas dolgokat ír le, amelynek láttán a lélek rettegve visszahőköl... Mindezen okok miatt Maurice Joly, miután elkövette a gyűlöletkeltés és a francia kormány megsértésének bűnét, 15 hónap elzárással és 200 frank büntetéssel bűnhődjék a Párbeszéd a pokolban című mű pedig elkoboztassék." (Ben-Itto: id. mű 212. oldal)

1887. július 15-én Quai Voltaire 5. szám alatti bérház házmestere jelentette a rendőrségnek, hogy Maurice Joly nevű lakója már két napja nem jön ki a lakásából. A kiérkezett rendőrök Jolyt a karosszékében ülve találták, feje és két karja lelógott, s egy pisztoly hevert a lábánál. Az iróasztalon ott volt könyve kézirata és több búcsúlevél, melyeket anyjához, nővéréhez, fivéréhez és barátjához írt.

Hadassa Ben-Itto véleményét (idézett könyvének 213. oldalán) a következőképpen foglalhatjuk össze:

Joly remekműve rejtve maradt az olvasók elől. 130 év telt el, de politikai üzenete még mindig érvényes. A Párbeszéd annyira plasztikus, hogy szinte magunk elé képzeljük a két embert, "A herceg íróját" és "A törvények szelleme" szerzőjét, amint üdvözlik egymást a pokol egyik kietlen partján, ahol a találkozóra sor kerül. Mindkét tudós előadja elméletét, a főszerep azonban Machiavellié. A könyv 324 oldalán csak ő beszél, miközben Montesquieu hangja egyre gyengül, szerepe rövid kérdésekre és megjegyzésekre korlátozódik.

Diktátorok kézikönyve

Ben-Itto ezután szó szerint így folytatja:

"Tragikus tény, hogy Joly könyve nemcsak az antiszemiták bibliája lett, hanem ördögi módon a diktátorok kézikönyve is. Joly azt akarta bemutatni, hogy az abszolutizmus milyen veszélyeket rejt magában; figyelmeztetni szerette volna az embereket a demokrácia sebezhető voltára és arra, hogy a diktátorok milyen könnyedén kihasználhatják gyenge pontjait. Semmi másra nincs szükség, csak egy gazdasági válságra, egy kéznél lévő ellenségre, amely ellen a tömeg könnyen felheccelhető és egy olyan emberre, aki a nemzet megmentője pózában tetszeleghet. Joly nem sejthette, hogy könyve nem fegyver lesz a diktatúrák ellen, hanem épp ellenkezőleg: a diktátorok kézikönyvévé válik, a legveszélyesebb elméletek és módszerek forrásává, amelyek a következő évszázadban hozzá fognak járulni ahhoz, hogy az emberiség történelmének eddigi legszörnyűbb bűneit kövessék el. A könyv valódi hőse nem Montesquieu volt, hanem Machiavelli. Az ő hangja erősebben és tisztábban hallatszott, üzenete meggyőzőbb volt. Akiknek Joly a könyvét szánta, nem hallották meg az üzenetet, de a gonosz erők annál inkább. A Joly által részletesen ecsetelt machiavellista receptet a hamisítók alapul vették a Jegyzőkönyvek elkészítéséhez, és Hitler felhasználta ahhoz, hogy megkísérelje uralma alá vonni a világot, és egyben igazolást nyerjen a történelem legjobban megtervezett és legmódszeresebb népírtásához."

A Jegyzőkönyvek ma ismert szövegének szerzői Joly eredeti könyvének "A genfi párbeszéd"-nek a szövegét összeházasították a Hermann Goedsche által leírt, a prágai temetőben lejátszódó jelenettel. Kétségtelen az is, hogy az oroszok és a franciák tevékeny támogatása és együttműködése nélkül a Jegyzőkönyvek ma ismert szövegváltozatának az igazi szerzői "művüket" nem tudták volna megalkotni, és megfelelő helyekre eljuttatni.

A Jegyzőkönyvek hamisítványnak tekinthető jelenlegi szövegét valóban a cári rendszer ügynökei készítették el, de a "világméretű zsidó összeesküvés" a nyugati értelmiség és nem az oroszok találmánya. Messzire nyúlik a történelemben vissza az a gondolat, hogy a zsidók vallási okokból állítólag a keresztény társadalom ellenfelei. A zsidóellenes állítások lehetőséget adtak a náci pártoknak, hogy a francia intellektuális antiszemitizmusból és a durva és erőszakos orosz zsidógyűlöletből egy olyan eszközt készítsenek, amely veszedelmes célokra használható.

Több tényező is hozzájárult ahhoz, hogy az 1890-es években az európai fővárosok közül éppen Párizs lett a Jegyzőkönyvek elkészítésének a színhelye. Párizs zsidó lakossága akkoriban robbanásszerűen növekedett. Az orosz pogromok elől menekülők Franciaországban telepedtek le, ahol a zsidók 1791. óta teljes egyenjogúságot élveztek. Jelenlétük a hirtelen növekedéssel feltűnővé válhatott a francia fővárosban. Ami a francia társadalmat illeti, az nagyszabású gazdasági és politikai változásokon ment keresztül. Az iparosítás és a technikai fejlődés eredményeként kisvállalkozók és mezőgazdasági gazdálkodók tömegei váltak nincstelenné, és ez már veszélyeztette a fennálló rendet. A franciák azt a parlamenti demokráciát, amely a pénzügyileg erőseknek és a nekik kiszolgáltatott szegényeknek ugyanazt a formális egyenlőséget és cselekvési szabadságot biztosította, kezdték fenyegetőnek érezték. A nagy francia forradalom óta erős befolyású szabadkőművesség elérte, hogy az egyház és az állam teljesen szétválasztásra kerüljön. Az állam és az egyház szétválasztása - a szekularizáció - viszont megrendítette az egyház, Franciaország esetében a katolikus egyház, hagyományos hatalmát. Azt a liberalizmust, amely megengedi a pénzvagyonos rétegek korlátlan érdekérvényesítését a társadalom gyengébb rétegeivel szemben viselt felelősségvállalás nélkül és azt a demokráciát, amely mindezt igazságosnak igyekezett feltüntetni, kártékony rendszernek tekintették és sokan a francia életmód ellenségét látták benne. A társadalom jelentős része félelemben élt, ami kedvezett a szunnyadó előítéletek feléledésének. Érthető, hogy egyre többen kezdték keresni a kialakult helyzet okait.

Mi a magunk részéről úgy látjuk, hogy a XIX. század folyamán Franciaországban kezdetét vette a pénzgazdaságra való áttérés. Ennek folyamán magánellenőrzés alá került a pénz - mint a gazdasági tevékenység közvetítő jelrendszere - azáltal, hogy egy szűk pénzügyi csoport magánmonopóliuma lett. Ezt a magánmonopóliumot a központi bankok segítségével hozták létre, amelyek magukhoz ragadták az államok monetáris felségjogait, úgy mint a pénzkibocsátást, a hitelezést, a kamatszabályozást, az árfolyam-szabályozást, a pénz fedezetének meghatározását és biztosítását. Ez a társadalom egészét megillető fontos hatáskör magánmonopóliumként lehetővé teszi, hogy egy szűk csoport ellenőrzése alá vegye a termelő gazdaságot és a gazdasági hatalom birtokában a társadalom feletti politikai uralmat is megszerezze magának. Korábban a reálgazdaság képezte a jólét alapját. Amikor azonban mindent pénzre kellett konvertálni, akkor lehetővé vált az eladósítás, a kamatfüggésbe taszítás. A forgalom, a kereskedelem, a fogyasztás és a pénzforgatás fontosabbá vált, mint a termelés, a valódi értékek előállítása.

A pénzgazdaság fokozatos kiépülésével tehát a gazdasági élet hangsúlya az érték-előállító termelésről áttevődik a forgalom, a kereskedelem, valamint a fogyasztás elsőbbségét biztosító pénzgazdaságra. Ebben a pénzgazdaságban csak a pénz-magánmonopólium tulajdonosaitól lehet közvetítő közeghez jutni, és így már csak hitelpénz van forgalomban, amelyért mindenkinek kamat formájában magánadót kell fizetnie a pénzvagyon-tulajdonosok szűk csoportjának.

Franciaországban ennek a pénzgazdasági rendszernek a kialakításában fontos szerep jutott a Rothschild-ház Párizsban letelepült ágának, a francia Rothschildoknak. Amikor a franciák elkezdték keresni azokat, akiket felelőssé lehet tenni az így kialakult helyzetért, a kéznél lévő bűnbak-jelöltek a nagyvárosokban élő zsidók, elsősorban a zsidó pénzemberek lettek. A zsidó pénzembereket a katolikus francia társadalom egy része már a középkor óta a kereszténység ellenségeinek tekintette. Az antiszemitizmus fokozatosan politikai irányzattá erősödött. A pénzgazdaság által kiváltott gazdasági és társadalmi problémákra a "világméretű zsidó összeesküvés" elmélete könnyű válaszokat ígért.

A monetáris közjogosítványok magánellenőrzésével és a magán-pénzmonopólium kialakulásával, valamint következményeikkel a franciák többsége a XIX. században még nem volt tisztában. A pénzzel, azaz a hitelezéssel, eladósítással és örökös kamatfizetésre kényszerítéssel történő fosztogatást azonban mindennapi tapasztalatként élték meg a franciák, elsősorban a termelő gazdaság szereplői. A hitelezőket ezért ellenségnek tekintették, és sokan úgy vélték, hogy a bankokat a háttérből a zsidók irányítják, mintha egyedül csak zsidó pénzemberek léteztek volna. 1882-ben az Union Générale nevű katolikus bank csődbe ment, és ez sok középosztálybeli francia családot anyagilag tönkretett. Ezeket az elkeseredett embereket is könnyű volt a régi bevált módon a zsidók ellen heccelni. Ezzel kapcsolatban Ben-Itto már idézett könyve 215. oldalán a következőket írja:

"A francia sajtó ezt harsogta: Miközben a szegény francia katolikusok az utolsó fillérkéjüket is elveszítették, a zsidó bankoknak bezzeg annál jobban megy az üzlet. A leghangosabban az először 1882-ben megjelenő Le Libre Parole kelt ki a zsidók ellen. Főszerkesztője Edouard Drumont, a francia zsidógyűlölők pápája volt. Addig sulykolta olvasóiba elméletét, miszerint a zsidók a gazdasági hatalmukat politikai térnyerésre használják fel abból a célból, hogy kezükbe kaparintsák a világot, hogy az elmélet egyre népszerűbb lett Franciaország-szerte. Kellett valamilyen magyarázat arra, hogy a zsidók, akiknek sem országuk, sem királyuk, sem hadseregük nem volt, és akik szinte mindenütt üldöztetésnek voltak kitéve, mitől gazdagodnak meg, mitől válnak elsőrangú ügyvéddé, orvossá, újságíróvá, bankárrá. A világméretű zsidó összeesküvés elmélete egyre hihetőbbé és népszerűbbé vált."

Még mindig Ben-Itto "A máig élő hazugság" című könyvéből idézünk a 216. oldalról.

"Henri Rollin megpróbálta bebizonyítani, hogy Drumont is részt vett a Jegyzőkönyvek elkészítésében, de erre semmilyen bizonyíték nem volt. Ugyanakkor kétségkívül ő volt az, aki a világméretű zsidó összeesküvés elméletét a leghangosabban népszerüsítette, ezen kívül vezető szerepet játszott a Dreyfus-ügyben is."

Ezért Ben-Itto egyáltalán nem tekinti véletlennek, hogy a Cion Bölcseinek a Jegyzőkönyvei pont akkor és ott készültek el, vagyis a XIX. század végén és Franciaországban. Ben-Itto szerint a két eseményt, azaz a Jegyzőkönyvek elkészítését és az ugyanekkor zajló Dreyfus-ügyet, más közös vonás is összekapcsolja egymással. Folytassuk az idézetet Ben-Itto könyvéből a 216. oldalról:

"Mindkét esemény alapja okirat-hamisítás volt. 1896. november 1-én egy Henri nevű francia őrnagy két okiratot hamisított a lakásán, hogy befeketítse Alfred Dreyfusst, aki a francia vezérkar egyetlen zsidó származású tisztje volt. A hamisítványokkal azt a látszatot akarta kelteni, hogy Dreyfus a németeknek kémkedik. A híres bordereau (franciául: jegyzék, lajstrom, számlakivonat, elszámolási jegy, D. J.) amire Dreyfus kézírását hamisították, a tárgyalás alatt valahogyan belekerült a bíráknak átadott titkos dossziéba, és ennek alapján kémkedésért elítélték az ártatlan embert. Évekkel később, miután Dreyfus nyomorult módon évekig senyvedett az Ördög-szigeten embertelen körülmények között, bebizonyosodott, hogy a valódi áruló egy Esterházy nevű tiszt volt, aki pénzért árulta a francia hadititkokat a német követségnek. Esterházy egyébként a Le Libre Parole főszerkesztőjének, Drumontnak volt a titkos tanácsadója."

Edouard Drumont üstökös-szerű pályafutásáról Ben-Itto a következőket írja már idézett könyvének ugyancsak a 216. oldalán:

"1847-ben Toussenel könyvet jelentetett meg Les Jois Rois de l'Epoque - A zsidók, a kor királyai címmel, leírva, hogy miként uralkodnak a francia gazdasági élet felett. 1869-ben Gougenot des Mousseaux publikálta művét Les Juifs et la Judaisation des Peuples Chrétiens (A zsidók és a keresztény népek elzsidósítása) címmel, amely szerint a zsidók azokat a keresztényeket, akiket nem képesek uralmuk alá hajtani, erőszakosan a zsidó hitre térítik. De ezek és az ezekhez hasonló könyvecskék csak szűk olvasóközönséget vonzottak, mígnem az 1880-as években feltűnt Drumont, aki végre rájött a megfelelő receptre, hogy miként lehet a franciák langyos antiszemitizmusát felhevíteni és forrón tartani. 1886. április 14-én megjelentette hírhedt művét La France Juive (A zsidó Franciaország) címmel, amelyet szinte minden francia megvett, vagy legalább is elolvasott. Az első kiadásból 100.000 példányt kapkodtak el, de a könyv nem kevesebb, mint 200 kiadást ért meg."

Drumont szerint "minden a zsidóktól ered és oda tér vissza..." állapítja meg Ben-Itto, majd így folytatja: "1992. májusában Drumont hadjáratot indított lapjában a zsidó tisztek ellen, akik úgymond besározzák és elárulják a dicső francia hadsereget. A Le Libre Parole a Dreyfus-ellenes mozgalom szócsöve lett. 1895. január 5-én Drumont is csatlakozott az üdvrivalgó tömeghez a párizsi Fontnoy téren fekvő Katonai Főiskola udvarán, ahol Dreyfus vigyázzállásban kénytelen volt eltűrni, hogy vállapjait letépjék, egyenruháját megszaggassák, és kardját kettétörjék. Dreyfus ekkor felkiáltott: Katonák! Egy ártatlan embert hurcoltok meg! Éljen Franciaország! Éljen a hadsereg!" Maurice Barres a "La Parade de Judas" (Júdás parádé) című könyvében ezt írja erről a ceremóniáról: "Izgalmasabb volt, mint a guillotine! Amikor valamivel korábban 1894. december 22-én Dreyfust életfogytiglan fogházbüntetésre ítélték, a Le Libre Parole így lelkendezett: Így jár mindenki, akit fajának vére arra indít, hogy elpusztítsa Franciaországot."

Ben-Itto megállapítja, hogy azokban az években Drumont újlenyomata szinte minden zsidóellenes tetten fellelhető volt. Drumont szoros barátságot kötött azokkal az oroszokkal is, akik Párizs akkori rendőrfőnöke, Edmond Adam, feleségének, Juliette Adamnak a szalonját látogatták. Adam asszony a párizsi társasági élet kedvelt alakjának számított. Saját folyóiratot jelentetett meg La Nouvelle Revue címmel, amelybe sok neves ember írt, és ő is támogatta az antiszemitizmust. Férje révén Adam asszony politikai tájékozottsága igen jó volt. Többek között meghívta szalonjába a Párizsban tartózkodó orosz vezetőket is, és ez alól a cári titkosszolgálat ügynökei sem voltak kivételek. Ezeket férje mutatta be neki. Ben-Itto valószínűnek tartja, hogy Racskovszkij is Adam asszony szalonjában találkozott francia kollégáival és itt kerülhetett a kezében Maurice Joly könyve is. A párizsi rendőrfőnök és barátai ellenezték a francia-orosz szövetséget, amelyet Szergej Juljevics Vitte gróf (élt 1849-1915) a cár pénzügyminisztere kezdeményezett. Vitte 1892-től 1903-ig volt Oroszország pénzügyminisztere, 1905-ben és 1906-ban pedig a kormány élén állt. 1897-ben pénzreformot hajtott végre és ő kezdeményezte II. Miklós cár nyilatkozatát a polgári szabadságjogok korlátozott gyakorlásáról. Vitte a francia-orosz szövetség megszilárdítását kívánta, az orosz-japán háborút viszont meg akarta akadályozni. 1906-ban lemondásra kényszerült és akkor visszavonult az aktív politikai közélettől.

Vittének az volt az elgondolása, hogy az orosz gazdasági reformokat francia kölcsönökből finanszírozza. Amikor II. Miklós cár feleségével látogatást tett Párizsban 1896-ban, nagy pompával fogadták őket. Ekkor az orosz részvények és kötvények árfolyama gyorsan emelkedett. Mindez párosult a szociális feszültség kiéleződésével, és sztrájkhullám söpört végig Franciaországon. Adam asszony, valamint barátai az irányításuk alatt álló sajtó útján felhívták a franciák figyelmét arra, hogy Vitte gróf felesége zsidószármazású, és ő maga úgymond a zsidó bankárok kezében van, akik kifosztják a francia tömegeket. A végső ellenség természetesen a Rothschild-család volt.

Adam asszony szalonját Eli de Cyon, Lesley Fry és Ilona Glinka is látogatta. Amikor Georges Brunschvig, a berni per ügyvédje, áttanulmányozta a Jegyzőkönyvekkel kapcsolatos dokumentumokat, már találkozott ezekkel a nevekkel. Egy Sjoszberg nevű ügyvéd, aki felajánlotta Brunschvignak, hogy ő is tanúskodik a berni perben, elmondotta a svájci ügyvédnek: Vitte gróf azt gyanította, hogy a Jegyzőkönyvek elkészítésében Eli de Cyon is részt vállalt. Cyon több népszerű cikket is írt, amelyekben a zsidókat azzal vádolta meg, hogy a világuralom megkaparintása céljából összeesküvést szőnek a szabadkőművesekkel. Ben-Itto idézett könyvének 218. oldalán tájékoztat minket arról, hogy a zsidó származású Eli de Cyon, amikor letelepedett Franciaországban, otthagyta a tudományos pályát és írással, újságírással, valamint politikával kezdett el foglalkozni. 1886. december 17-én áttért a katolikus hitre, és 1887-től kezdve Adam asszonnyal közösen a Le Nouvelle Revue lapot szerkesztette. Az 1880-as évek elején Eli de Cyon Visnyegradszkij orosz pénzügyminiszter párizsi képviselője volt. Közreműködött a francia-orosz államszerződés előkészítésében, de hamarosan kiderült, hogy folyton részt vesz valamilyen intrikában. Például azzal vádolta meg orosz ellenfeleit, hogy zsidók.

Amikor Visnyegradszkij a cár pénzügyminisztereként rájött arra, hogy Eli de Cyon 200.000 frankos jutalékot kap a francia bankároktól, akikkel a kölcsön ügyében tárgyalt, Eli de Cyon kénytelen volt lemondani állásáról. A következő cári pénzügyminiszter, Vitte gróf, nem alkalmazta újra Eli de Cyont, és még azt is megtiltotta neki, hogy Oroszországba utazzon. Ekkor Eli de Cyon számára Vitte gróf lett az ősellenség, akit mindenáron meg akart buktatni. Arra törekedett, hogy a Vitte nevével fémjelzett orosz gazdasági reformok kudarcot valljanak. Mind Pétervárott, mind Párizsban az egyik legerősebb fegyver, amit Vitte ellen fel lehetett használni, az a vádaskodás volt, hogy a zsidók szolgálatában áll és ők manipulálják.

Eli de Cyon azzal is megvádolta Vitte grófot, hogy titokban együttműködik a németekkel. 1897-ben Eli de Cyon nyilvánosan hangoztatta, hogy erre nézve írásos bizonyítékai vannak. Vitte jól ismerte rágalmazóinak a módszereit, és ezért ellenintézkedéseket hozott. Utasítására Racskovszkij és emberei betörtek Eli de Cyon svájci villájába.

Ezzel kapcsolatban Ben-Itto megemlíti, hogy ebben a történetben is fontos szerepet játszott Adam asszony és Drumont. Eli de Cyon cikkeit mindketten gyakran idézték. Azzal ijesztgették a francia közvéleményt, hogy a francia-orosz szövetség révén a zsidók átveszik az uralmat a világ felett. Ezt az ostobaságot ugyan a franciák számára eszelték ki, de bizonyos oroszok számára is emészthető volt. Eli de Cyon örült volna annak, ha a zsidó bankok meggyengülnek Franciaországban és egyidejüleg Vitte gróf modernizációs törekvései is kudarcba fulladnak Oroszországban.

A párizsi rendőrfőnök felesége szalonjában gyakran fogadta Ilona Glinkát, aki az orosz Maria Alexandrovna hercegnő udvarhölgye volt. Glinka kiválóan beszélt franciául, és a párizsi társasági körökben a Justine nevet használta. Ilona Glinka Orzsevszkij tábornok, a cári Belügyminisztérium helyettes vezetője, az Ohrána egykori magasrangú tisztje számára gyűjtött információkat a Párizsban tartózkodó orosz forradalmárokról. Amikor ez kiderült róla, akkor távozni kényszerült Franciaországból. Szentpétervárott népszerű szalont vezetett. Mivel továbbra is szoros kapcsolatban állt a párizsi rendőrfőnök feleségével, ezért kegyvesztett lett a cári udvarnál és Orjol kormányzóságba, azaz vidékre költözött.

Ilona Glinka és a Cion Bölcsének Jegyzőkönyvei között Adam asszony másik barátnője, Lesley Fry volt a kapcsolat. Fry írt egy könyvet "Kelet felé áramló vizek" címmel, amelyben megírja, hogy Justine Glinka (Ilona Glinka) 1884-ben Orzsevszkij tábornok megbízásából információkat gyűjtött. Ekkoriban a tábornok Cserevin cári belügyminiszter titkára volt. Fry említést tesz egy franciául írt kéziratról, amelyhez orosz fordítást is csatoltak. Ezt Justine Glinka adta át a tábornoknak, aki azzal továbbította Cserevinnek, hogy mutassa meg a cárnak. Cserevin ezt nem teljesítette, és az iratokat levéltárba helyezte.

Georges Brunschvig, a berni ügyvéd, elolvasta Lesley Fry könyvét. Ebből rájött, hogy Glinka volt az a titokzatos hölgy, aki a szomszédjának Orjel kormányzóságban - a nyugdíjba vonult Alexej Szuhotyin őrnagynak - a Jegyzőkönyvek végső változatát átadta. Glinka maga azt állította, hogy a dokumentumot egy meg nem nevezett zsidó barátjánál találta Párizsban, titokban lefordította oroszra, és magával hozta Szentpétervárra. Szuhotyin a dokumentumot egy Filip Sztyepanov nevű személynek adta át, aki azt kézi nyomdagéppel lemásolta, és 1897-ben elvitte Szergej és Jelizaveta Fjodorovna moszkvai házába. Ezt a tényt Filip Sztyepanov 1927-ben saját kezűleg írott nyilatkozatában igazolta. Filip Sztyepanov azt is állította, hogy a kéziratot Alekszej Szuhotyin őrnagytól 1895-ben, azaz két évvel azelőtt kapta, hogy azzal megkereste Szergej Alexandrovics nagyherceget Moszkvában.

Ez az időpontbeli eltérés azért fontos, mert a Jegyzőkönyvek terjesztői, akik politikai céljaik érdekében próbáltak vele hangulatot kelteni, azt állították, hogy azok az 1897. végén Bázelban megrendezett Első Cionista Kongresszuson készültek. Kiderült azonban, hogy a kéziratot két évvel a bázeli kongresszus előtt vitték Párizsból Oroszországba.

Ezek után ezt az írást már be is lehetne fejezni, hiszen nyilvánvaló, hogy A Cion Bölcseinek a Jegyzőkönyvei nem az, aminek mutatja magát. Bizonyítható, hogy milyen forrásokból ered, kik írták, kik hozták nyilvánosságra. Vagyis ez az írás kétséget kizáróan hamisítvány. Sorsa azonban mégis teljesen más, mint a többi hamisítványé. Amikor például kiderült, hogy Dreyfus kapitányt hamisítványok miatt ítélték el, az ártatlan katonatisztet felmentették. Igaz még évek kellettek ahhoz, hogy minden vádpontban kimondják ártatlanságát, de ma már senki sem mondaná, hogy Dreyfus hazaáruló volt.

Egy tipikus hamisítvány normális sorsa

Nézzük meg egy másik hamisítvány sorsát! 1983. áprilisában a Nyugatnémet Stern magazin címlapján hozta hogy megtalálták Hitler naplóját. Számos más világlap, köztük a londoni Sunday Times, a New York Times és a Newsweek szintén közölte a szenzációs hírt. Eszerint a német történelem fontos részeit újra kell írni. Még nagytekintélyű történészek is úgy gondolták, hogy Hitler naplói hitelesek. Két héten belül azonban bebizonyosodott, hogy a napló hamisítvány, és az egész csak egy nagyszabású hírlapi kacsa.

A hamisítványt Conrad Kujau készítette, aki szakképzett hamisító volt és képzőművészetet tanult Kelet-Németországban, mielőtt nyugatra költözött. Stuttgart mellett volt üzlete, ahol a náci mozgalom emlékét őrző felszereléseket, kellékeket készített és árusított. Ezek közé tartoztak a "garantáltan eredeti" költemények, írásos dokumentumok, festmények és még egy opera is, amit állítólag a Fűhrer személyesen írt. A Hitler-naplók első kötete egyszerű magánfeljegyzés és 1935. januárjától júniusáig datálódnak. Mindent összevetve a napló 62 kötetet tesz ki 1932-től 1945-ig. Tehát a harmadik birodalom teljes korszakát befedi.

Kujau azt állította, hogy Hitler személyes holmijait 1945-ben repülőgépen elszállították, de a gépet Drezda közelében lelőtték. A gép szállítmánya azonban sértetlen maradt és egy keletnémet tábornok titokban megőrizte. Ettől a tábornoktól kapta Kujau a naplókat. Mivel Börnersdorfnál valóban volt egy repülőgép katasztrófa, és nagy ládákat találtak a gép roncsainál, így a történet hitelesnek tűnt. Kelet-Németország akkor még a vasfüggöny mögötti állam volt, ezért nehéz volt a történet további részét leellenőrizni. Hitler naplóit a Stern magazin számára Gerd Heidemann, a szerkesztőség riportere "fedezte fel". Heidemann gyűjtötte a harmadik birodalomra vonatkozó emlékeket. Még Hermann Göring privát jachtját is megvásárolta. Heidemann azt remélte, hogy a Hitler naplók publikálásával új lendületet ad elakadt karrierjének. A Stern összesen 9,3 millió márkát fizetett a naplókért, amely összeg nagyobb részét Heidemann megtartotta magának. Miután egyértelműen bebizonyosodott, hogy "Hitler naplói" hamisítványok, Heidemannt és Kujaut letartóztatták, majd hamisításért, csalásért mindkettőt 4 évi szabadságvesztésre ítélték. Miután Kujau kikerült a börtönből, bizonyos tekintélynek örvendett, amely lehetővé tette számára, hogy "eredeti hamisítványait" viszonylag jó pénzért eladja. Kujau 2000. szeptemberében rákban meghalt. Gerd Heidemann még él, de teljesen elfeledve. Nos, ez a normális sorsa egy hamisítványnak. Először hisznek neki, aztán bebizonyosodik róla, hogy hamisítvány és az emberek elfelejtik.

Milyen igazsága lehet egy hamisítványnak?

Miért más a sorsa a Jegyzőkönyveknek? Közismert tény, hogy a Cion Bölcseinek a Jegyzőkönyveivel egészen más a helyzet, mint egy szokásos hamisítvánnyal. Erről így foglalja össze véleményét Hadassa Ben-Itto idézett könyvének a 223. oldalán:

"Az általunk követett szabályok alapján egy életre be lehet csukni, sőt ki lehet végezni bárkit, aki bizonyos bűnöket elkövetett és veszélyes a társadalom számára; ártatlan emberek halálát okozva lehet bombázni egész városokat, ha a nemzetvédelem érdeke úgy kívánja. Ugyanakkor, ha egy hamisítvány sok ember halálát okozta a múltban, és okozza most is, akkor a könyv betiltása a saját szabályaink alapján nem jogszerű. Rögtön közbekiáltanak a véleménynyilvánítás szabadságának a féltői: miért akarunk az útjába állni az eszmék szabad áramlásának? Egy egyén szabadságát jogi úton korlátozni lehet, de egy veszélyes könyv megjelenését nem. Még a holokauszt után sem.

Az antiszemiták már Göbbels előtt rájöttek arra, hogy a legjobb fegyverük a kinyomtatott hazugság. Egy kinyomtatott könyv saját életpályát fut be. Fizikailag is jelen van. Ártatlan emberek forgatják a könyvesboltokban, a könyvtárakban számot kap, és elhelyezik a polcokon, az újságok recenziót közölnek róla, tehát legitimmé válik. A fizikai jelenlétre mindenképpen oda kell figyelni.

Ahhoz, hogy halhatatlanná váljon, egy hamisítványnak ki kell jutnia a legitim szférába. Meggyőző álruhába kell öltöztetni. Ha egyszer megjelent, már bárki bírálhatja, rágalmazhatja, visszautasíthatja - a fizikai jelenlétet már nem lehet elrabolni tőle. Mindig lesznek olyanok, akik elhiszik, ami benne van. Mindig lesznek olyanok, akik felhasználják a saját céljaikra annak ellenére, hogy vagy nem érdekli őket, hogy igazat ír-e vagy egy szót sem hisznek el belőle. Már a könyv fizikai jelenléte is félig-meddig bizonyítja, hogy a könyv valódi. Például azt a tényt, hogy a Jegyzőkönyvek egy példánya megtalálható a British Museumban, gyakran felhasználják annak bizonyítására, hogy a könyv igazat ír.

A csalás leleplezésére a tudományos érvek nem alkalmasak. Ha egyszer a csaló fórumot kap, ahol legitim partnerekkel vitatkozhat, már nyert ügye van. Hiszen a fórum megrendezői meghívták, a legitim partnerek elfogadták - azaz elismerik. Most már a fórum - nagyrészt tudatlan - közönségén múlik, hogy eldöntse, a csaló hazudik-e, vagy igazat mond. Ha a hamisítvány úgy készült, hogy tartalma egybeessen az éppen dívó előítéletekkel, szítsa a sokakban élő gyűlöletet, és megoldást kínáljon a meglévő problémákra, továbbá ha a csaló kellőképpen motivált, sikere nem maradhat el. A közönségnek nincs a kezében olyan eszköz, amellyel le tudná leplezni a csalást; egy pozitív állítást szinte lehetetlen cáfolni. Minden cáfolat hiábavaló."

Az eddig ismertetett adatokból kiderül, hogy a Jegyzőkönyvek meghamisításában a karmester szerepét Racskovszkij tábornok töltötte be. Racskovszkijnak azonban volt egy nagyon fontos munkatársa Párizsban, Iván Fjodorovics Manaszevics-Manujlov, aki 1916. május 21-én Pétervárott felkereste Maurice Paléologue-ot, Franciaország akkori oroszországi nagykövetét. A nagykövet feljegyezte ezen a napon, hogy Manujlovval 1900. körül találkozott Párizsban, amikor Racskovszkij parancsnoksága alatt az Ohrána ügynökeként dolgozott. A zsidó származású Manujlov gyors észjárású, intelligens ember volt, aki habzsolta az élvezeteket, kifinomult ízléssel gyűjtötte az értéktárgyakat, ugyanakkor gátlástalan kém volt, besúgó, szélhámos, hamisító, és nőket is futtatott.

Maurecie Paléologue az említett napon naplójában leírja: "Az álnok Manujlov látogatást tesz nálam, hogy tudassa: kérésemre elintézett egy jelentéktelen rendőrségi ügyet. Utána elbeszélgettünk. Meglepően őszinte hangot üt meg - mert nem mindig hazudik - sötét színekkel festve a belső helyzetet, elmondja például, hogy a hadseregben erősen terjed a forradalmi szellem." (Maurice Paléologue: A cárok Oroszországa az első világháború alatt, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1982. 292. oldal.)

A továbbiakban így folytatja Franciaország szentpétervári nagykövete naplóját: "...(Manujlov) az utóbbi években részt vett az Ohrána néhány hírhedt akciójában, mert ez az erkölcsi nulla imádja a kalandot, és nincs híján a bátorságnak... Benne volt a keze a pogromok előkészítésében, amelyek Kijev, Alekszandrovszk és Odessza zsidó negyedeit pusztították... Egy ideje sikerült magát behízelegnie a cárné kegyeibe - a Raszputyinnak tett számos szolgálatával..." (Ben-Itto: A máig élő hazugság, 229. oldal)

Manujlov szerint a hadseregben erősen terjed a forradalmi hangulat, a hátországi hadsereg "el van rohadva". Emlékeztette a francia nagykövetet, hogy a cár hadseregében a legkülönbözőbb fajú, nemzetiségű, vallású és különféle szektához tartozó emberek vannak, köztük még zsidók is. Ez a keveredés táptalaja a forradalmi eszméknek.

Ben-Itto szerint Manujlov soha nem csinált titkot zsidó ellenes érzelmeiből, és abból a meggyőződéséből sem, hogy a forradalom "a zsidók bűne." Arra nem volt valójában bizonyíték, hogy Manaszevics-Manujlov maga is a hamisítók közé tartozott volna. Pontosabban olyan bizonyíték nem volt, amit a bíróság elé lehetett volna terjeszteni. Arra viszont volt adat, hogy Manaszevics-Manujlov valamilyen formában részt vehetett az összeesküvésben. Egy sor magánbeszélgetésben kijelentette, hogy a Jegyzőkönyvek hamisítvány. Manujlov a háttérben maradva aktívan részt vett Racskovszkij párizsi műveleteiben.

Ki volt hát ez a Manaszevics-Manujlov? 1869-ben Kovnóban született orosz ortodox apa és zsidó anya gyermekeként. Öt éves korában örökbe fogadta egy F.S. Manaszevics-Manujlov nevű gazdag kereskedő, akit Szibériába száműztek okirathamisításért. Visszatérve Szibériából arannyal kereskedett, és meggazdagodott. Az örökbefogadó is zsidó származású volt, de felvette a keresztény hitet. Mivel fogadott fia anyja származása révén zsidónak volt tekinthető, ezért őt is megkereszteltette. 1888-ban Manujlov megismerkedett mostohafivérével, és állítólag egymásba szerettek. Manujlov ugyanis homoszexuális volt. A mostohatestvér befolyásos ember volt, és gyakran segített a nehéz helyzetbe került Ivánon. Ugyancsak ő volt az, aki őt beajánlotta a szentpétervári rendőrségnek. Azt a feladatot kapta, hogy elsősorban irodalmi körökből információkat gyűjtsön az Ohrána számára.

Iván Manaszevics-Manujlov szinte egész pályafutása során kapcsolatban állt a Belügyminisztériummal és a titkosrendőrséggel, de újságíróként, kritikusként, sőt íróként is ismertté vált. Folyékonyan beszélt franciául, és a 90-es évek elejétől párizsi ügynökként tevékenykedett. Emellett különböző írói álneveken egy francia újságnak is írt. Szilárd meggyőződés nélküli emberként Manujlov kapható volt minden ötletre, és szolgálatait annak adta el, aki többet ígért. Racskovszkij tábornok különleges feladatokra vette igénybe. 1905-ben visszatért Szentpétervárra és szoros kapcsolatba került Raszputyinnal. E kapcsolat révén 1916. elején Manujlov lett Stürmer belügyminiszter kabinetfőnöke.

1916. szeptember 2-án azonban Manujlovot letartóztatták, mert bizonyítható módon megzsarolt egy bankot. A vizsgálat felülről jött. Utasításokra többször elakadt, de Manujlovot mégis csak elítélték 18 havi börtönre. Amikor szabadlábra került, újabb zsaroláshoz folyamodott, ehhez azonban olyan hamis okmányt használt, amelyet korábban ő készített a politikai rendőrség számára. Amikor érte jöttek, megpróbált elmenekülni, de elfogták, halálra ítélték, és kivégezték.

A Jegyzőkönyvek létrejöttében kulcsszerepet játszó Pjotr Ivanovics Racskovszkij 1910. októberében, 59 éves korában, útban Vityebszk tartományban lévő birtoka felé a rezsicai vasútállomáson váratlanul meghalt. A hivatalos Oroszország távol maradt temetésétől, és Racskovszkij közeli barátai, vagy munkatársai sem jelentek meg. Temetésén csak felesége, fia és annak két barátja volt jelen. A francia elnök azonban elküldte képviselőjét és díszkoszorút helyezett a sírra.

Pjotr Ivanovics Racskovszkij 1851-ben Dubosszári város polgármestere fiaként látta meg a napvilágot. Nemzetiségére orosz, vallására nézve pedig görög ortodox volt. Kisinyovban érettségizett, és Szentpétervárott az Igazságügyi Minisztérium alkalmazottja lett. Három évig dolgozott itt bírósági vizsgálóként, és a különféle folyóiratokban közzétett írásaiból élt. 1879. áprilisában kinevezték az új "Orosz Zsidó" című magazin főszerkesztőjévé. Három hónapra rá a rendőrség házkutatást tartott nála, mert informátori jelentés útján tudomást szereztek arról, hogy Racskovszkij befolyásos a diákkörökben, és jól ismer forradalmár-gyanús személyeket. Azt is tudták Racskovszkijról, hogy van egy címlistája ugyanazzal a betűtípussal nyomtatva, mint amilyennel a Zemlja is Volja című illegális kiadvány egyik cikkét kinyomtatták. Abban az időben ez elegendő volt ahhoz, hogy házkutatást rendeljenek el.

Racskovszkijnál zsidókról és zsidó szokásokról szóló cikkeket is találtak. A rendőrségi jegyzőkönyvből kiderül, hogy Racskovszkijnak mindenre volt kész válasza. Végül is egy hónapi fogva tartás után elengedték. Azzal az elhatározással lépett ki a börtönből, hogy még egyszer nem kockáztatja meg elfogatását. Racskovszkijnak 1879 és 1884 között a hazugság, a tettetés és az árulás a napi tevékenységévé vált. Ennek eredményeként alig öt év múlva a Titkosrendőrség Európai Műveleti igazgatójává nevezték ki. Racskovszkijról csak két évvel halála után lehetett kimondani, hogy hosszú időn keresztül a politikai rendőrség feje volt nemcsak Franciaországban, hanem egész Európában is. Novickij csendőrségi tábornoktól származó értesülések szerint a kijevi rendőrség csak Racskovszkij Párizsba történt kinevezése után jött rá, hogy egy magát Pjotr Ivanovicsnak nevező személy volt az egyik kijevi kormányellenes csoport szervezője. A forradalmi kiáltványok birtoklása miatt elfogott és elítélt munkások tőle kapták ezeket az anyagokat. Pjotr Ivanovics az Ohrána szolgálatában állt, titkos kiadót hozott létre, kormányellenes iratokat publikált, hamis útleveleket osztogatott és aktív forradalmi propagandát végzett. Egy vizsgálótiszt jelentéséből kiderül, hogy ez Pjotr Ivanovics Racskovszkij volt, és az Ohrána moszkvai alosztálya főnökének közvetlen parancsnoksága alatt állt.

Racskovszkij ellen természetesen semmiféle intézkedést sem hoztak a vizsgálótiszt jelentése alapján. Közölték, hogy Racskovszkij titokban dolgozik, és vele kapcsolatban minden vizsgálatot be kell szüntetni.

Morengeim báró, a cár párizsi nagykövete, először bizalmatlanul fogadta Racskovszkijt, de a kezdeti gyanakvást lassanként az együttműködés váltotta fel. Morengeim hamarosan két szobát bocsátott a rendelkezésére, közvetlenül az orosz főkonzul irodája mellett. Racskovszkij az egyik szobát munkatársának, Milevszkijnek adta át, akit a közelében akart tudni, mivel akkor ő maga még alig beszélt franciául.

Racskovszkij gyűlölte a zsidókat, de természetesnek találta, hogy a zsidó származású Milevszkij legyen a munkatársa és teljesítse parancsait. Racskovszkij párizsi irodájából az összes európai fővárosra kiterjedő ügynöki hálózatot épített ki. Minden egyes ügynökét olyan jelöltekből választotta, akik készek voltak bármilyen feladatot elvégezni, és főnökükhöz hasonlóan nem ismerték a lelkiismeret-furdalást. Racskovszkij feladata volt az orosz forradalmárok és terroristák megfigyelése, és tevékenységükről rendszeresen jelentések küldése. A legjobb kémnek a volt forradalmárok bizonyultak. Kódnevüket használták, és ha komoly forradalmi tevékenység állt mögöttük, akkor az orosz terroristák befogadták őket. Az így kiválasztott kémek beférkőztek a forradalmi csoportokba.

1885 tavaszán Morengeim nagykövet bizalmasan közölte Racskovszkijjal, hogy kapott egy névtelen feljelentést, amely szerint Jurabszkaja hercegnő forradalmi tevékenységbe keveredett. Ezt a névtelen feljelentést úgy írták alá, hogy "egy baráti diplomata". Jekatyerina Jurabszkaja hercegnő 12 éven át II. Sándor cár úgynevezett morganatikus felesége, vagyis élettársa volt és három gyerekével, akiket a cár hivatalosan elismert a magáénak a Téli Palotában lakott. Amikor a cárné, vagyis a törvényes feleség II. Sándor cár meggyilkolása előtt meghalt, akkor Jurabszkaja hercegnőt a cár titokban feleségül is vette. Jurabszkaja hercegnőnek megengedték, hogy a temetési menetben kövesse II. Sándor koporsóját, de az új cár, III. Sándor, a hercegnő tudomására hozta, hogy jobb lenne, ha elhagyná Oroszországot. Ekkor Párizsba költözött, és azt remélte, hogy fia - Grigorij - egy napon a cár fiát megillető elismerésben részesül. II. Sándor még halála előtt rendeletben címeket ruházott a hercegnőre és gyermekeire. Ezeket nem lehetett elvenni. Végrendeletében pedig gondoskodott arról, hogy Jurabszkaja jómódban élhetett és gyermekeinek megfelelő nevelést adhatott.

Morengeim azt akarta Racskovszkijtól, hogy ezt a névtelen levelet ellenőriztesse. A cár özvegyének részvétele a forradalmi tevékenységben ugyanis tekintélyt adna a földalatti mozgalomnak. Racskovszkij vállalta a feladatot, de ragaszkodott ahhoz, hogy pétervári feletteseitől megerősítést kapjon. 18 hónap alatt Racskovszkij elkészítette a részletes jelentést, és 1886. szeptember 1-én elküldte Szentpétervárra. Racskovszkij már ekkor nagy tekintélyre tett szert a francia államelnöknél is. Amikor Lubet elnök Lyonba készült, figyelmeztették, hogy merénylet készül ellene. Lubet meg volt róla győződve, hogy Racskovszkij és ügynökei alkalmasabbak arra, hogy megvédjék őt, mint a francia rendőrség. Ezért Racskovszkijt kérték fel az államelnök megfelelő védelmére. Ezt Racskovszkij sikerrel teljesítette, így érdemelte ki sírjára a koszorút.

Amikor a berni perre készülve Georges Brunschvig ügyvéd áttanulmányozta a párizsi munkatársai segítségével összeállított Racskovszkij dossziét, akkor rájött, hogy a Jegyzőkönyvekben olvasott gondolatok némelyike visszavezethető Eli de Cyon írásaira. Brunschvig ügyvéd meg volt győződve arról, hogy ennek ellenére a hamisítást Racskovszkij ügynökei végezték. Ugyanakkor a franciák is közreműködtek. Edouard Drumont, Eli de Cyon és a hozzájuk hasonlók adták az ötletet Racskovszkijnak, miszerint a zsidók összeesküdtek a világuralom megszerzéséért. Párizsba érkezve Racskovszkij tudta, hogy a francia közvélemény más nyugati országokéhoz hasonlóan elítélte az oroszországi pogromokat. Vitte gróf elmondta neki, hogy a zsidóüldözések mennyire ártottak Oroszország jó hírnevének és diplomáciai, valamint gazdasági kapcsolatainak. Racskovszkij azonban - Vittével ellentétben - egyetértett az antiszemita cári politikával. Attól viszont tartott, hogy Franciaország nem szívesen lépne szövetségre Oroszországgal saját közvéleménye ellenében. Ha viszont meg tudja győzni a franciákat, hogy a zsidók veszélyesek, fenyegetést jelentenek, bomlasztják és aláássák a társadalmat, aminek elpusztítására törnek, nos ez esetben nagy szolgálatot tenne az orosz ügynek. (lásd: Ben-Itto id. mű 244. old.)

Juliette Adam szalonjában Racskovszkij találkozott a hírhedt párizsi antiszemitákkal. Eli de Cyon, aki gyűlölte Vittét, mindent megtett, hogy megakadályozza a francia kölcsönöket, amelyeket Oroszország kért a Vitte által kezdeményezett reformok finanszírozására. A háziasszony, Juliette Adam viszont kritizálta az orosz cárt, sőt írásaiban még sértegette is. A cár szolgálatában álló Racskovszkij, aki Vittének is segíteni akart Franciaország és Oroszország szövetségének az előmozdításában, rájött, hogy az ő céljai mások, mint amire vendéglátói törekednek. Racskovszkij azonban azzal is tisztában volt, hogy mégis van valami közös közte és Juliette Adam, valamint baráti társasága között. Erről így ír Ben-Itto, idézett könyvének 244. oldalán:

"Ők mindnyájan úgy akarták elérni céljaikat, hogy a zsidókat hibáztatták, akiket gyűlöltek. A francia csoport a hadseregre gyakorolt zsidó befolyás és a zsidó bankárok ellen agitált, akik mint állították német befolyás alatt állnak. Eli de Cyon legmérgezettebb nyilait a Rothschildokra irányította. Ez bizarr, gondolta Racskovszkij: Ő azért agitál a zsidók ellen, hogy megvalósulhasson az a szövetség, amelyet francia barátai megpróbálnak megakadályozni."

1891. június 6-án Racskovszkij jelentést ír feletteseinek. Ebben beszámol arról, amit a cár zsidóellenes politikája váltott ki a francia közvéleményből. Az oroszellenes agitációt Racskovszkij szerint nagyrészt a nyugat-európai zsidók kezdeményezték. Ez a folyamat - figyelmeztet a jelentés - hatalmas pénzekhez juttatja Európa-szerte a forradalmi csoportosulásokat. A londoni és a párizsi sajtót a zsidók a befolyásuk alatt tartják, innen tehát komoly támogatásra számíthatnak. (Ben-Itto: id.mű 246. old.)

Lehetséges, hogy ez volt az az időpont, amikor Racskovszkijban megfogalmazódott a zsidók befeketítését célzó irat megírásának a gondolata. Racskovszkij már a Jegyzőkönyvek első oroszországi publikálása előtt is támogatta azt az állítást, hogy egy veszélyes zsidó szövetség világuralomra tör, miközben kézben tartja az európai politikát és manipulálja a földrész népeit. Párizsban Racskovszkij az antiszemitizmus kifinomultabb formájával találkozott. Az Ohrána módszereit a franciák durvának tartották. Az oroszországi zsidógyűlöletet politikusok is támogatták és a pogromokat a titkosszolgálati ügynökök is szervezték. Franciaországban viszont az értelmiségiek, írók és újságírók voltak azok, akik sokkal bonyolultabb, rafináltabb fegyvereket terveltek ki a zsidók ellen. Racskovszkij látta, hogy ezek a fegyverek igen hatásosak és esetleg Oroszországban is lehetne használni őket. Drumont és Eli de Cyon írásainak ismeretében feltételezhető, hogy ők adták a gondolatokat, de a kéz, amely a hamis dokumentumot megírta, Racskovszkijé és munkatársaié volt. Az is elképzelhető, hogy franciáktól származik az ötlet Maurice Joly könyvének a felhasználására. Jól dokumentálható, hogy a Párbeszédek, vagyis Joly könyvének az átírt részei rossz franciasággal íródtak. Ez arra utal, hogy azokat a részeket, amelyek nem Jolytól lettek lemásolva orosz anyanyelvű hamisítók készítették. A francia anyanyelvűek jobb szöveget írtak volna.

Pontosan ma sem lehet tudni, ki és mikor javasolta először, hogy a Jegyzőkönyvekhez használják fel Maurice Joly könyvét, illetve hogy vegyék át Hermann Goedsche "Biaritz" c. regényének egyes részleteit is.

Racskovszkij ideje akkor járt le, amikor Pleve lett Oroszország belügyminisztere. Pleve akkor hívta vissza Racskovszkijt, amikor kiderült, hogy kitalált egy képzeletbeli Orosz Hazafias Légiót, amely a "zsidók titokzatos, okkult és felelőtlen hatalma" ellen harcolna. Mivel írásában a francia közvélemény támogatását kérte a zsidók ellen, a dologból kis híján diplomáciai ügy lett. Racskovszkij kellemetlenné vált, és távoznia kellett Párizsból. Azt is megtiltották neki, hogy visszatérjen Oroszországba. Racskovszkij azonban újra pozícióba került, amikor Trepov tábornok - a Palotaőrség parancsnoka - 1905. augusztusában rábízta a titkosrendőrség politikai osztályát, de valójában belügyi miniszterhelyettesként tevékenykedett. Racskovszkij csalódott volt, amiért a Cion Bölcseinek Jegyzőkönyvei nem váltották ki a kívánt hatást Oroszországban.

A Jegyzőkönyvek pere Bernben

Bern-ben 1934. október 29-én kezdődött az a per, amely arra irányult, hogy a bíróság állapítsa meg: a Jegyzőkönyvek hamisítványok. A per tárgyalása során Brunschvig ügyvéd átadta a bírónak Maurce Joly könyvének egy eredeti példányát. A könyv mellé pedig letett egy összeállítást, amelyben egymás mellé voltak helyezve a Joly könyv és a Jegyzőkönyvek szóró-szóra megegyező bekezdései. Szvatyikov, aki szakértő tanúként vett részt a tárgyaláson, kifejtette, hogy az a férfi, aki Joly könyvének felhasználásával véghezvitte a hamisítást, nem tudott jól franciául. Jól-rosszul oroszra fordította a Joly-féle szövegrészeket, és aztán rikító fehér spárgával egymáshoz fércelte a darabokat. Racskovszkij összes többi hamisítványához hasonlóan ennek sem volt irodalmi értéke. Sietve készült, azonnali felhasználásra.

A per folyamán a bíróság tanúként hallgatta meg Ehrenpreis stockholmi főrabbit. Ehrenpreis titkárként tagja volt a bázeli kongresszuson az irányelveket kidolgozó bizottságnak. Ennek az élén állt Theodor Herzl. Ehrenpreis jól emlékezett Herzl-el való bécsi találkozójára 1897. márciusában. A budapesti születésű Herzl meg volt róla győződve, hogy a különböző nemzetek is érdekeltek a zsidó probléma megoldásában, és ennél fogva szimpatizálni fognak a zsidó nemzeti otthon megteremtését célzó mozgalmukkal. Herzl azt akarta, hogy a zsidók palesztinai emigrációja törvényes keretek között történjen, amint azt a Balfour-deklaráció később meg is fogalmazta. Ehrenpreis kifejtette, hogy a Jegyzőkönyvek ellentétesek nemcsak Herzl nézeteivel, de a judaizmus szellemével is. Ezeket mondotta:

"Ez a per nem a Cion Bölcsei Jegyzőkönyveinek hamisítvány mivoltáról szól, bíró úr, sem pedig a cionistákról. Itt a judaizmus meghamisításáról van szó. A zsidó történelemnek, a zsidó embereknek és jellemrajzuknak, 3000 éves eredetüknek a meghamisításáról és mindennek, amiért valaha kiálltunk és az életünket adtuk.

Itt és most ebben a berni tárgyalóteremben a világtörténelem új fejezete íródik. Ez az első alkalom, hogy ezzel a kérdéssel egy civilizált ország elfogulatlan bírósága nyíltan foglalkozik. Világszerte sok-sok ember szegezi szemét erre a tárgyalóteremre kíváncsian várakozva és izgatottan. Nem csak a svájci zsidó közösség indított pert... a judaizmus indított pert azok ellen, akik rágalmakat terjesztenek rólunk a világ bármely táján. Mindegyikünk, 16 millió zsidó szerte a világban érzi mélységesen sértettnek magát, becsületét sárba tiporva a szégyenletes hazugság által..."

Arra a kérdésre, hogy olvasta-e Hermann Goedsche Biaritz című könyvének a Prágai zsidó temetőről szóló fejezetét Ehrenpreis ezt válaszolta:

"Közismert tény, hogy a második templom pusztulását mind közül csak kettő, Juda és Benjamin törzse élte túl. A többi tíz eltűnt a történelemből. Ezt csak azért említem, mert ez is egyike az okoknak, amiért Goedsche regénye teljességgel hamis, amikor a 12 törzs képviselőinek prágai találkozójáról beszélt. Az egyetlen dolog, ami ebben a fejezetben igaz az az a tény, hogy Prágában tényleg van zsidó temető!

A judaizmusban a bibliai idők óta nem volt olyan szekta, amely azt tartotta volna, hogy egyszer Dávid leszármazottai uralkodnak majd a zsidókon. Genealógiailag nem léteznek ilyen leszármazottak."

A per során ezután megkérték a tanút, akinek nemrég jelent meg könyve svédül a Talmudról, mondja el a bíróságnak, hogy mi a Talmud és mi nem? Ehrenpreis rabbi röviden így válaszolt:

"A Talmud határozottan nem az, aminek az antiszemita irodalom beállítja. Nem az, aminek akkor tűnik, ha szövegkörnyezetükből kiragadott mondatokon át közelítünk hozzá. A Talmud egy olyan antológia, amelyet 1000 év alatt állítottak össze. Maga a Talmud szó tanulmányozást, tanulást jelent, leggyakrabban azonban a tanult rabbiknak a Misnához, a szájhagyomány útján fennmaradt törvényekhez fűzött kommentárjainak és vitáinak tanító célzatú gyűjteményét jelöli. Az emberi kultúra egyik legkiemelkedőbb alkotása ez, mely visszatükrözi egy bizonyos kor embereinek mindennapjait, szokásait, meggyőződéseit, sőt tévhiteit. Ugyanúgy forrása törvénynek, történelemnek, orvoslásnak, kereskedelemnek és földművelésnek, mint kultúrának és tudománynak. Az emberi élet és emberi viselkedés összes aspektusát felöleli, az összes létező szinten."

A felperesek szakértője Baumgarten professzor 1935. április 29-én tett szakvéleményében megállapította: a Jegyzőkönyvek történelemhamisítás és plagizálás. Összehasonlította a szöveget Maurice Joly könyvével. Kifejtette, hogy a Jegyzőkönyvek ma ismert szövege az 1890-es és az 1900-as években jött létre. Nem zárta ki a professzor annak lehetőségét, hogy a hamisítók más forrásokat is használtak, nem csak Maurice Joly könyvét. Így valószínű használták Hermann Goedsche regényét. Arra viszont nincs adat, hogy maga Goedsche felhasználta volna Maurice Joly írását. Baumgarten határozottan állította, hogy a Cion Bölcseinek Jegyzőkönyvei homlokegyenest ellenkezik a judaizmus szellemével, amely a monoteista felfogást adta a világnak. Baumgarten arra is kitért, hogy a zsidókat a vallásukkal azonosítják, a bolsevizmus viszont ateista világnézet. A Cion Bölcseinek Jegyzőkönyvei reakciós, a bolsevizmus viszont forradalmi. A többi zsidóellenes feltevésről is kimutathatná, hogy híjával van a józan észnek, de ezt szóban már nem ismételte el, mert már írásos szakvéleményében kifejtette, és a bíróságnak benyújtotta.

Ulrich Fleischauer Erfurtból, aki a berni perben az alperesek szakértője volt, azt próbálta bizonygatni, hogy a Jegyzőkönyvek a bázeli tanácskozáson készült. Azért nem szerepelt benne Maurice Joly Párbeszédeinek valamennyi ötlete, mert kevés volt az idő Bázelben. A Jegyzőkönyvek nem Goedsche könyvének a prágai fejezetén alapul. Akár csak Maurice Joly, Goedsche is egy oroszországi eredetű ősi titkos iratból merítette anyagát, amelyet ott a rabbi beszédeként idéz, és amelynek alapja - állította Fleischauer - egy rabbi 1859-ben Szimferopolban elmondott beszéde volt.

(A tény ezzel szemben az - mutat rá Ben-Itto id. könyvének 342.oldalán - hogy a fejezet teljes mértékben Goedsche kitalációja és csak 1880-ban lett belőle rabbibeszéd.)

Fleischauer úgy vélte, hogy a jegyzőkönyvek hitelességét az utóbbi évtizedek történelme erősíti meg. Ben-Itto így foglalja össze a berni bíróság előtt kifejtett nézeteit:

"Véleménye szerint a zsidók okozták a világháborút, indították útjára a bolsevizmust, írták a Németországot megalázó versailles-i egyezményeket és hozták létre a Népszövetséget, mely a zsidó modellel összhangban hivatott egységesíteni a világot... A Jegyzőkönyvek már csak azért is igaz, mert alátámasztja a zsidók jól ismert gyűlölködését mindennel szemben, ami nem zsidó. Bizonyítékként Jézus Krisztust idézte, Mohamedet, Napóleont, a zsidó imakönyvet, Voltaire-t, Kantot, Wágnert, Goethe-t, Theodor Momsent, és másokat. Szabadon és válogatás nélkül idézett mindenféle fajta zsidó írásokból: a Bibliából, a Talmudból, középkori iratokból, zsidó újságokból, és évkönyvekből, akár csak antiszemita íróktól, mint például Alfred Rosenberg. Az idézeteket egybekötve mellékletként csatolta szakvéleményéhez.

A szabadkőműves rítusokat a zsidó szertartásokra vezette vissza. További bizonyíték a zsidók gazdaságrontó tevékenységére a zsidóknak a német nemzetiszocialisták ellen kezdeményezett bojkottja.

Zsidó kiválóságokat állított be köztörvényes bűnözőként. Sir Philippe Sassoont, a brit repülésügyi minisztert, Lloyd George korábbi magántitkáraként és ópiumfogyasztóként festette le." (Ben-Itto: id.mű 343. old.)

A berni per bírájának, Walter Meyer-nek, a felperesek másik szakértője, Carl Albert Loosli is kifejtette véleményét. A szakértő a perre felkészülve gondosan tanulmányozta az összes hozzáférhető dokumentumot. Közülük többet a Moszkvai Irattár bocsátott rendelkezésére azzal, hogy a per után vissza kell juttatniuk Moszkvába. Loosli elmondotta: egyetlen dokumentum sem támasztotta alá a Jegyzőkönyvek hitelességét. Az oroszok bizonyosan nem találták méltóságon alulinak, hogy hamis iratokat vessenek be a zsidóüldözéshez, titkos levélváltásaikban azonban nem kellett színlelni. Ha hittek volna a Jegyzőkönyvekben, akkor legalább is említést tesznek róla titkos dokumentumaikban. Így például említés sem esik a Jegyzőkönyvekről az 1905. és l912. között az Ohránát irányító Geraszimov tábornok emlékirataiban, akit pedig Oroszország legjobban informált emberének tartottak. Azt megemlíti a tábornok, hogy a cár tájékoztatót kért tőle a szabadkőművesek és a bolsevikok közötti esetleges kapcsolatról. Válaszában Geraszimov biztosította a cárt, hogy Oroszországban nem létezik semmiféle zsidó szabadkőműves páholy. A Jegyzőkönyvekről pedig egy árva szó sem esik.

Loosli megerősítette, hogy egyetlen bizonyíték sem támasztja alá azt az állítást, hogy a Jegyzőkönyveket az 1897-es Cionista Kongresszuson állították össze. Loosli írásos szakvéleményében részletesen szólt Maurice Jolyról. Megállapította: nevetséges az a feltételezés, hogy Joly zsidó lett volna. Maurice Joly könyve nem több és nem kevesebb a III. Napóleon rendszere elleni irodalmi hadüzenetnél. Ez világosan látszik nem csak Maurice Joly tárgyalásának bírósági ítéletéből, de a birtokában lévő eredeti dokumentumokból is. Loosli szakértői munkája részeként ellátogatott a korszak francia újságjainak az archívumába, és a Figaro című lap irattárában ráakadt Joly könyvének kéziratára. A szerkesztőbizottság titkára széljegyzetben jelezte, hogy a könyvet, mivel a francia kormányt bírálja, külföldön kell kinyomtatni. Loosli biztosította a bíróságot, hogy összehasonlította a szövegeket és 176 részt talált, amelyeket a Párbeszédekből másoltak át a Cion Bölcseinek Jegyzőkönyveibe. Ahol a szöveg Napóleon kormányáról és politikájáról szól, a hamisítók - az álcázást meg sem kísérelve - a zsidók nézeteivel és politikájával helyettesítették be.

1935. május 14-én Meyer bíró hosszú és alapos indokolás után megállapította, hogy a Jegyzőkönyvek hamisítvány és plágium. A Jegyzőkönyvek szélsőségesen visszatetsző képet festett Svájc zsidó polgárairól, ennél fogva obszcén írásműnek tekintendő. Végül így zárta ítélethirdetését:

"Remélem, hogy eljön az az idő, amikor senki nem érti majd, hogyan törhette a fejét egy tucat épelméjű, értelmes ember azon egy berni tárgyalóteremben, hogy ez az úgynevezett Jegyzőkönyvek hiteles-e vagy sem, mert a Jegyzőkönyvek dacára mindazon kárnak, amit eddig okozott és ezután okozni fog, nem több közönséges badarságnál."

Az alperesek fellebbeztek és 1937. november 1-én a berni Fellebbviteli Bíróság hatályon kívül helyezte Meyer bíró ítéletét, arra hivatkozva, hogy jogértelmezési hiba eredménye. Amikor a törvényhozás az obszcén szót használta, valójában pornográfot értett alatta, hangoztatták. Akármilyen elítélendő is a Jegyzőkönyvek, a törvény szerint nem minősíthető obszcénnek. A Fellebbviteli Bíróság a tárgyalás levezetésében is talált néhány technikai hibát.

A fellebbviteli bírák azonban alapjában egyetértettek Meyer bíró véleményével és egyhangúlag megállapították, hogy a Jegyzőkönyvek hitelessége nem nyert bizonyítást. A fellebbviteli bírák úgy is kifejezték: mit is gondolnak valójában, hogy mindkét eljárás költségeit a fellebbező felekre terhelték. A másodfokú ítéletet a következő szavakkal zárták:

"Ez az útszéli iromány a zsidók elleni hallatlan és alaptalan támadások halmaza, és mint ilyen fenntartások nélkül erkölcstelen műnek ítélendő. Az efféle írások terjesztésének államérdek alapján való betiltása más hatóságok feladata lesz."

A bíróság nem ítélte meg tehát a fellebbező felek igényelte költségtérítést és kijelentette:

"Aki ilyen végtelen otromba rágalmakat és sértéseket tartalmazó írásokat terjeszt, számoljon azzal, hogy bíróság elé idézik, és vállalnia kell a következményeket."

Könyvbemutató a Tudományos Akadémián

Hadassa Ben-Itto "A máig élő hazugság" című könyvének budapesti bemutatójára 1999-ben a Tudományos Akadémián került sor. Az előadás után e sorok írója megkérdezte a szerzőtől, hogy a XX. század történelmi eseményei miért igazodtak több vonatkozásban is egy XIX. század végi hamisítványban leírt programhoz és stratégiához? Hadassa Ben-Itto válaszában a Japánokra utalt.

Japánban - ahogyan a könyvből részletesen is kiderül - már többször is kiadták a Jegyzőkönyveket. 1924-ben egy japán tiszt, aki Szemjonov tábornok oroszországi stábjához tartozott, és hitt a Jegyzőkönyvek hitelességében, lefordította a könyvet japán nyelvre. Azóta a Jegyzőkönyvek különféle címekkel több ízben megjelent a távol-keleti országban, noha egyes japán írók hamisításnak minősítették és elítélték. A II. világháború alatt több német antiszemita könyvet is lefordítottak japánra, és a zsidó összeesküvés közkedvelt téma lett a távolkeleti országban. 1986-ban megjelent a "Ha megismered a zsidókat, megérted a világot" című, valamint "Ha megismered a zsidókat, megérted Japánt" című könyv. Szerzőjük Uni Maszami azt állította, hogy Japán és Amerika között a kereskedelmi vita, illetve a jen válsága zsidó összeesküvésre vezethető vissza.

Ugyancsak 1986-ban Jadzsima Mandzsi egyetemi tanár írt "Hogyan olvassunk a zsidó Jegyzőkönyvek sorai között" címmel könyvet. Azt erősítgette, hogy a Japán és Amerika közti ellentéteket a zsidók szítják. A könyv azzal vádolja a zsidókat, hogy ők álltak az orosz forradalom, a két világháború, a vietnami háború, a Watergate-ügy, az olajválság, és Japán kereskedelmi problémái mögött.

A Tokióban dolgozó izraeli diplomaták megtapasztalták, hogy a Cion Bölcseinek Jegyzőkönyveit gyakran emlegetik antiszemita összefüggésben, ugyanakkor pedig mások csodálatra méltó modellnek, utánzásra érdemes programnak és a sikerhez vezető biztos útnak tartják.

Vizsgálódik a Szenátus

Az Egyesült Államok Szenátusa 1964-ben külön bizottságot hozott létre a Cion Bölcsei Jegyzőkönyvei körüli problémák kivizsgálására. A Szenátus Jogi Bizottsága ugyanis úgy látta, hogy gátolja a kommunizmus elleni harcot, ha egyesek az Amerikát fenyegető igazi veszélyt nem a nemzetközi kommunizmusban, hanem a zsidók nemzetközi összeesküvésében látják. Az így megszületett jelentést 1964. augusztus 6-án hagyták jóvá. A jelentés bevezetőjében ez olvasható: "Minden kornak és országnak kijutott a hamisított 'történelmi' dokumentumokból, amelyeket valamilyen gonosz célból a gyanútlan közönségre rásóznak... Ezek közül Cion Bölcseinek Jegyzőkönyvei az egyik leghírhedtebb és legidőtállóbb."

"A Jegyzőkönyvek szerint - írja a jelentés - a nemzetközi kommunizmus csupán a világméretű zsidó összeesküvés megjelenési formája, amely megpróbálja a világ minden nem zsidó népét leigázni." A Szovjetunióban kiadott könyvek, amelyek meglepően hasonlítanak a Jegyzőkönyvekre, a nemzetközi zsidóságot leginkább a nemzetközi kapitalizmussal azonosították. Noha a Jegyzőkönyvekről kiderült, hogy szélhámosság, a jelentés megállapítja "a lelkiismeretlenek továbbra is terjesztik, a nem gondolkodók pedig olvassák. Lehetetlen nem aggódni amiatt, ahogy bizonyos csoportok az antikommunizmus nevében cinikusan felhasználják a Jegyzőkönyveket, s ezzel gyengítik az országnak a kommunizmus ellen folytatott igazi harcát." A szenátusi albizottság megállapította: "Azok, akik félrevezetik az amerikai népet azzal, hogy továbbterjesztik ezt a durva és bűnös badarságot, akadályozzák és gyengítik a nemzetnek a kommunista fenyegetés ellen vívott harcát." A Jegyzőkönyveknek azonban újabb és újabb kiadásai láttak napvilágot az Egyesült Államokban. 1990 óta több mint harminc. A "zsidó összeesküvés" elméletét egyes keresztény fundamentalisták, jobboldali militáns csoportok, holokauszt-tagadók és részben afro-amerikai aktivisták is átvették. Ingyen osztogatták az 1996. októberi new yorki Nation of Islam nagygyűlésen, illetve "Egymillió Fekete Férfi" 1995. októberi washingtoni felvonulásán, amelyet Louis Farakhan a Nation of Islam egyik vezetője szervezett.

A Közjogi Bíróságok Mozgalom a Jegyzőkönyvekre hivatkozva igyekszik bizonyítani a zsidók részvételét a szövetségi kormány azon tervében, amely arra irányul, hogy megfosszák az amerikaiakat alkotmányos jogaiktól, és rájuk kényszerítsék az új világrendet.

A Jegyzőkönyvek és a Nemzetközi Pénzügyi Közösség monetáris monopóliuma

A Jegyzőkönyvek hamisítói hivatásos hírszerzők voltak, és egyik legfőbb feladatuk a Nemzetközi Pénzügyi Közösség és a Nemzetközi Bankrendszer működésének a figyelemmel kísérése volt. Mivel a Jegyzőkönyvek készítésekor a cári Ohrána a világ talán legjobban megszervezett hírszerző szolgálata volt, ezért alappal feltételezhető, hogy megbízható forrásokból szerezték ismereteiket a nemzetközi pénzrendszer természetéről és e pénzrendszer irányítóiról. Kétségtelen, hogy a cári hírszerzők hamisították a Jegyzőkönyvek 20. és 21. fejezeteit, mert ezeknek a szövegeknek nincs megfelelője sem Maurice Joly "Párbeszédek a pokolban" című könyvében, sem Jacob Venedey "Machiavelli, Montesquieu és Rousseau" című könyvében. Sir John Retclif, vagyis valódi nevén Hermann Goedsche "Biaritz" című könyvének I. kötetében (a 141-185. terjedő oldalakon) olvashatunk megállapításokat arról, hogy Goedsche miként vélekedett a pénzviszonyokról, és elképzelt történetében miként kapcsolja össze ezekkel a pénzviszonyokkal a zsidó származású pénzembereket. A prágai zsidó temetőben lezajlott képzeletbeli találkozó egyik résztvevője így fejtette ki véleményét:

"Egy ország elpusztíthatatlan vasszilárd vagyona mindig a földbirtok marad. Ez már önmagában is erőt, tekintélyt és befolyást kölcsönöz. A földbirtoknak tehát Izrael kezeibe kell jutni. Ez, ha a mozgótőke fölött rendelkezünk, könnyű dolog. Izrael első törekvésének tehát annak kell lenni, hogy a mostani tulajdonosokat földbirtokaiból kiszorítsa. Nekünk mindenek előtt a nagybirtok veszedelmes. Ezért a nagyobb városokban a fiatal nemesség eladósodását meg kell könnyíteni. A botránytól való félelem által tönkretesszük az arisztokrácia vagyonát és gyengítjük az arisztokrácia jelentőségét." Ehhez még hozzáteszi:

"A földbirtokot amennyiben készárúvá változtatjuk, mozgóvá kell tenni. Minél jobban dolgozunk a földbirtok lehető legkisebb részekre osztásán, annál könnyebben és olcsóbban jut a kezünkbe. Ezen célból a tőkét a jelzálogoktól hosszabb időre el kell vonni, és megbízhatatlanságát hirdetni, terjeszteni kell."

A képzeletbeli tanácskozás egy másik résztvevője a következőket mondotta:

"Igyekezzenek arra testvéreim, hogy a fegyveres erő megszüntettessék... A hadseregek a trónok támaszai, és egy szűkkeblű hazafiság iskolái. Nem a kornak, hanem a szellemnek és a pénznek kell uralkodnia. E célból a nép előtt a katonai rendet és fegyelmet minden kínálkozó alkalommal becsmérelni, kigúnyolni, és nevetségessé kell tenni... Zsoldosok elegendők a rendőri szolgálatra, hogy a vagyonosokat a vagyontalanoktól megvédelmezzék."

Egy másik résztvevő ismét rátér a pénz fontosságára:

"A mi embereinknek az államok törvényhozói közé kell jutni... Nekünk minket védő törvényekre nincs többé szükségünk. Most már olyan törvényekről kell gondoskodni, ami nekünk hasznot hajt. Egy enyhe csődtörvény, melyet a humanitás nevében kell hozni a mi kezünkben igazi aranybánya lesz... A pénz éppen olyan árucikk, mint minden más és magának a törvénynek kell bennünket feljogosítani, hogy az árát úgy emeljük, ahogy azt a mi hasznunk megköveteli."

Csak néhány mondatot emeltünk ki Goedsche könyvéből, amely regény, de egy olyan ember írta, aki a maga idejében széleskörű elméleti és gyakorlati ismeretekkel rendelkezett saját koráról. A történész, diplomata Goedsche a kezébe került okmányok és bizalmas közlések alapján dolgozott, ezért leírásában az a fontos, hogy az 1860-tól máig eltelt 143 év alatt számos megállapítása - legalábbis a pénzrendszer és a társadalmi viszonyok alakulásának a stratégiája vonatkozásában - alátámasztást nyert.

A pénzrendszer a Jegyzőkönyvekben és a valóságban

A Jegyzőkönyvek jóval konkrétabbak a pénzrendszer és a pénzgazdaság működését illetően, mint Goedsche. Eszerint a Nemzetközi Pénzügyi Közösség olyan pénzrendszert kívánt kialakítani, amelyben a hatalom szuverén birtokosának törvényben biztosított joga lesz bármilyen pénzösszeget bevonni, hogy szabályozza a pénzforgalmat az adott nemzetgazdaságban. Eszerint a szükséges adójövedelem legjobban progresszív vagyonadóval teremthető elő. A Jegyzőkönyvek hamisítói - akik nemcsak csalók voltak, de az idők tanúsága szerint több vonatkozásban is helyesen prognosztizáló jövőkutatóknak bizonyultak - úgy látták, hogy a hatalomra jutott nemzetközi bankárok készek bizonyos reformokra pontosan azért, hogy uralmuk szilárd és hosszantartó legyen. Ennek megfelelően meg fogják adóztatni a vagyon bizonyos részét, és a gazdagokat rákényszerítik, hogy feleslegük egy részét az állam rendelkezésére bocsássák cserébe azért, hogy az állam szavatolja vagyonuk biztonságát, és a tisztességes nyereséghez való jogot. Szociális reformra is szükség van, mert ez a rend és nyugalom feltétele. A szegényekre kivetett adó magában rejti a forradalom csíráját és kárára van az államnak. A tőkések megadóztatása csökkenti a magánkezekben lévő vagyon növekedését. A tőkével arányban növekedő adó sokkal nagyobb jövedelmet fog hozni, mint a fej-, vagy vagyonadó.

A fő hatalmat gyakorló személynek vagy csoportnak külön magánvagyona már nem lesz, hiszen az államban minden az ő családi öröksége. Ha nem így lenne, vagyis ha rendelkezne magántulajdonnal, akkor az kizárná a köztulajdonhoz való jogát. Minden adás-vétel, pénzátruházás és örökség után progresszív adót kell majd fizetni, aki pedig adó fizetése nélkül ruház át vagyontárgyat, a le nem rótt adó után kamattal is tartozik az illető összeg átruházásának pillanatától. A vagyonátruházásokról készített okmányokat a legpontosabban kell kiállítani és nyilvántartani.

Az államkincstárnak bizonyos tartalékalappal kell rendelkeznie és mindazt, ami ezen felül befolyik, újra forgalomba kell hozni. Ezekkel a tartalékalapot meghaladó összegekkel közmunkákat kell végeztetni. Az ilyen állami pénzekkel teremtett munkaalkalmak szorosan összekapcsolják a munkavállalókat az állam érdekeivel és a kormánnyal.

A pontosan meghatározott összegeken kívül nem szabad pénzt visszatartani az állampénztárban, mert a pénzt forgalomban kell tartani. A forgalomban lévő pénz egy részének kamatozó értékpapírokkal való helyettesítése stagnálást idéz elő. Számvevőszékekre is szükség van és ott a társadalom szuverén irányítója áttekintést kaphat az állami bevételekről, és kiadásokról. Az egyetlen személy (illetve zárt csoport), akinek nem lesz érdeke megkárosítani az államot, az az állami szuverenitást gyakorló személy, vagyis az állam tulajdonosa. Az ő személyes ellenőrzése ki fogja zárni, hogy pazarlás folytán hiányok keletkezzenek. Az állam szuverén irányítójának erejét nem üresjáratú reprezentálásra kell fordítania, hanem a közügyek intézésére.

A Jegyzőkönyvek 20. fejezete ezután arról szól, hogy a monetáris hatalom magántulajdonához jutott nemzetközi bankárok gazdasági válságokat idéztek elő azáltal, hogy pénzt vontak ki a forgalomból. A hamisítók ezt így adták a Jegyzőkönyvek állítólagos szerzőinek a szájába:

"Óriási tőkéket stagnáltattunk és vontunk el így az államoktól úgy, hogy azok kénytelenek voltak ugyanezekhez a stagnáló tőkékhez folytatólagos kölcsönökért folyamodni. Ezek a kölcsönök kamatfizetési terheket róttak az államokra, és a tőke rabszolgáivá tették őket. Az iparnak a tőkések kezében történt csoportosítása, ami által az kicsúszott a kisiparosok kezéből, felszívta a népek életerejét, és ezzel gyengítette az államokat is.

A jelenlegi pénzkibocsátás általában nem felel meg a fejenkénti szükségletnek, és ezért nem elégítheti ki a munkások összes igényeit. A kibocsátott pénz mennyiségének meg kellene felelnie a lakosság növekedésének és ezért születésük napjától kezdve már a gyerekeket is számításba kell venni, mint pénzfogyasztókat.

A pénzkibocsátás újjárendezése lényeges kérdés az egész világ számára. Önök tudják, hogy az aranyalap a vesztét okozta azoknak az államoknak, amelyek azt bevezették, mert nem tudta kielégíteni a pénzszükségletet, annál kevésbé, mivel kivontuk az aranyat a forgalomból amennyire csak lehetett.

A mi uralmunk alatt a munkaerő költséget fogjuk bevezetni pénzalapként, amikor is egészen mindegy lesz, hogy azt papírban, vagy fában számítják-e. Mi a pénzkibocsátást összhangba fogjuk hozni valamennyi alattvaló normális szükségleteivel, a pénzmennyiséget minden születéssel növelni és minden halálozással csökkenteni fogjuk."

A 20. fejezet szerint bevételi és kiadási költségvetéseket a pénzoligarchia uralmi rendszerében közvetlenül egymás mellett fogják vezetni. A bevételek és kiadások különválasztásával nem lesz többé lehetőség zavaros állapotok teremtésére a pénzügyek terén. A legfőbb rendellenességnek azt tartják, hogy a költségvetésből fél évig futja, azután a kormányok külön költségvetést kérnek, amit három hónap alatt kimerítenek, aminek pótköltségvetés az eredménye. E folyamat eredményeként 10 év alatt az évi költségvetés megháromszorozódik. Az ilyen módszerek következtében adósodtak el az államok, mivel államkincstáraik üresek voltak. Ezt követte nyomon az államkölcsönök időszaka, amely végképp csődbe juttatta az államokat.

A Jegyzőkönyvek írói ezután a következő szavakat adják a "zsidók" - valójában a nemzetközi pénzrendszer egyik néphez sem tartozó, egyik etnikummal sem azonosítható és kizárólag a saját érdekeiket érvényesítő tulajdonosainak - a szájába:

"A mi uralmunk alatt nem tűrhetjük majd a gazdasági kérdések ilyen fajta kezelését... Minden államkölcsön annak folyománya, hogy az állam gyenge lábon áll és nem ért saját jogainak érvényesítéséhez. A kölcsönök Damoklesz-kardként függnek az uralkodók feje felett, akik ahelyett, hogy ideiglenes adót vetnének ki alattvalóikra, kinyújtott kézzel koldulni mennek a mi bankárainkhoz. Az idegen kölcsönök olyanok, mint piócák az állam testén, amelyeket nem lehet eltávolítani, amíg maguktól le nem hullanak, vagy az állam le nem rázza őket. Az államok azonban nem rázzák le őket, továbbra is ragaszkodnak ahhoz, hogy egyre többet szedjenek magukra úgy, hogy menthetetlenül el kell pusztulniuk kimerülve ettől az önkéntes vérveszteségtől."

Az idézett fejezett további részében így kamatoztatják a Jegyzőkönyvek hamisítói a nemzetközi bankárokról szerzett értesüléseiket:

"Mi is lényegében az államkölcsön? Főleg az idegen államkölcsön? Azt jelenti, hogy az állam kormányváltókat (állami hitelleveleket, államkötvényeket, kincstárjegyeket D. J.) bocsát ki, amelyek a kölcsöntőke összegéhez mért kamatfizetési kötelezettséget tartalmaznak. 5 %-os kamat esetén az állam 20 év elteltével hasztalanul fizet kamatokban az államkölcsönnel azonos összeget, 40 év alatt az eredeti kölcsön kétszeresét, 60 év alatt annak háromszorosát, mert közben az adósság változatlanul megmarad kifizetetlen adósságnak.

Ebből világos, hogy az állam mindenféle fejenkénti megadóztatással elveszi a szegény adófizetőktől az utolsó garasokat is, csak azért, hogy kiegyenlítse a gazdag idegeneknél fennálló számláját, akiktől pénzt vett kölcsön ahelyett, hogy ezeket a garasokat saját szükségleteire teremtette volna elő az államkölcsönt megtetőző kamatfizetési kötelezettség nélkül.

Addig, amíg az államkölcsönök belföldi kölcsönök voltak, csupán arról volt szó, hogy a szegények zsebeiből a gazdagokéba rakták a pénzt. Mihelyt azonban szert tettünk a megfelelő személyekre, hogy külföldi síkra tereljék az államkölcsönöket, az államok egész vagyona a mi zsebünkbe folyt és sarcot kezdtek fizetni nekünk. Az uralkodóknak az államügyek vezetésében tanúsított felelőtlensége, a miniszterek megvesztegethetősége, valamint más vezető személyiségek pénzügyekhez való hozzá nem értése, mindez a mi kincstáraink adósaivá tette országaikat akkora összegek erejéig, hogy teljesen lehetetlen azokat visszafizetni. Ezt azonban nem értük el súlyos erőfeszítések és pénzáldozatok nélkül."

A hamisítók ezután egyrészt bennfentes ismereteik, másrészt saját fantáziájuk segítségével így írják le, hogy miként fog a pénzügyekkel bánni az a hatalomra törekvő erő - a nemzetközi beruházó bankárok -, amelyet aljas indokból kizárólag a zsidó néppel azonosítottak:

"Mi nem fogjuk megengedni a pénz stagnálását és ezért a kamatozó állami értékpapírokat is meg fogjuk szüntetni egy 1 %-os sorozat kivételével. Így azután kamatfizetés sem lesz többé piócák számára, amelyek kiszívják az állam egész erejét. Kamatozó értékpapírok kibocsátására kizárólag az ipari vállalatoknak lesz joguk, amelyeknek nem okoz majd nehézséget kamatot fizetni nyereségükből. Ezzel szemben az állam nem húz hasznot a kölcsönvett pénzből, mint ezek a társaságok, mert hiszen az állam azért vesz kölcsön pénzt, hogy azt elköltse és nem azért, hogy üzleteket csináljon vele.

Nálunk a kormány is vesz majd ipari értékpapírokat. Ilymódon nem lesz többé kamatfizető a kölcsönügyletekből kifolyólag, hanem át fog változni haszonra dolgozó pénzkölcsönzővé. Ez az intézkedés meg fogja szüntetni a pénz stagnálását, az élősdi nyerészkedést és henyélést, ami mind hasznos volt számunkra, amíg a gójok (nem zsidók D. J.) voltak uralmon, de nem kívánatos a mi uralmunk alatt.

Milyen világosan jut kifejezésre a gójok fejletlen gondolkodási képessége abban a tényben, hogy kölcsönöket vettek fel nálunk kamatra, és soha sem gondolták meg, hogy ugyanezt a pénzt, sőt még annak kamatait is elő kell majd teremteniük saját államuk zsebéből ahhoz, hogy kifizethessenek minket. Mi lett volna egyszerűbb, mint hogy saját népüktől vegyék el azt a pénzt, amelyre szükségük volt?

De éppen az bizonyítja fölényes elménk géniuszát, hogy az államkölcsönök ügyét olyan színben tudtuk feltüntetni előttük, hogy azokat még előnyösnek is tartották a maguk számára.

Azok a költségelőirányzatok, amelyeket annak idején a magunk uralma alatt be fogunk terjeszteni, az államokkal folytatott kísérleteink során szerzett évszázados tapasztalatokon fognak alapulni, világosak és határozottak lesznek és az első pillantásra mindenki számára nyilvánvalóvá fogják tenni az újításainkban rejlő előnyöket. Véget fognak vetni azoknak a visszaéléseknek, amelyeknek a gójok feletti uralmunkat köszönhetjük, de amelyeket nem engedhetünk meg a mi királyságunkban.

Úgy fogjuk felépíteni elszámolási rendszerünket, hogy sem az uralkodó, sem a legjelentéktelenebb köztisztviselő nem fogja tudni észrevétlenül elvonni rendeltetésétől, sem pedig más célra fordítani akár a legkisebb összeget sem, mint amelyre a költségelőirányzat szánta."

A Jegyzőkönyvek hamisítói ezután az államadósságról és a hitelről fejtik ki saját véleményüket - pontosabban azokat az értesüléseiket, amelyeket a nemzetközi pénzrendszert működtető pénzhatalomról szereztek, mint jó kapcsolatokkal rendelkező, tapasztalt hírszerzők, és amely ismereteket sanda politikai szándékaiknak megfelelően értelmeztek - és csaló módon ismét csak a képzeletükben létező "világuralomra törő" nem létező fantom-zsidók szájába adtak:

"Hasznot húztunk a tisztviselők megvesztegethetőségéből és az uralkodók hanyagságából. Kétszeresen, háromszorosan, sőt még ennél is többszörösen kaptuk vissza a gój kormányoknak kölcsönzött pénzünket, amelyre államaiknak még csak szükségük sem volt. Megtehetne-e ilyet bárki is velünk? Ezért csak a belső kölcsönök részleteivel foglalkozom.

Az államok bejelentik, hogy belső kölcsönre van szükség és beindítják a kölcsönjegyeztetést saját váltóikra, azaz kamatozó értékpapírjaikra. Hogy a jegyzést mindenki győzze, az árat 100 és 1000 között szabják meg és árengedményt tesznek azoknak, akik elsőnek jegyeznek. A következő napon mesterségesen felszöktetik a kölcsönkötvények árát, s azzal okolják meg az áremelést, hogy mindenki töri magát a kölcsönjegyzésért. Pár nappal később az államkasszák - mint mondják - túlzsúfoltak, és több a pénz, mint amennyire szükség van. (Minek jegyeztetnek akkor?) A kölcsönt - mondják - jóval túljegyezték és ebben rejlik az egész színpadi hatás: Ide nézzenek - mondják - micsoda bizalom nyilvánul meg az állam kölcsönkötvénye iránt. De amikor vége van a komédiának, az állam azzal a ténnyel találja szemben magát, hogy rendkívül terhes adósságot vett magára. Hogy fizetni tudja a kamatokat, újabb kölcsönökhöz kell folyamodnia, ezek azonban nem szüntetik, meg, hanem növelik a tőkeadósságot. És ha ez a hitel kimerült, új adókkal kell fedezni, nem a kölcsönt, hanem csak annak kamatait. Ezek az adók tehát arra szolgálnak, hogy egyik adósságot másikkal fedezzenek.

Ezután következik az államadósság átalakítása (konvertálása). Ez csökkenti ugyan a kamatfizetést, de magának az adósságnak fedezése nélkül, ezen kívül pedig nem vihető keresztül a kölcsönjegyzők beleegyezése nélkül. Amikor bejelentik a konvertálást, ezzel egyidejűleg felajánlják, hogy visszafizetik a pénzt mindazoknak, akik nem kívánják konvertálni kötvényeiket. Ha mindenki visszautasítaná a konvertálást és követelné a pénzét, a kormány saját csapdájába esne és kiderülne, hogy fizetésképtelen, nem tudja a felajánlott összegeket kifizetni. A kormányok szerencséjére alattvalóik - akik semmit sem értenek a pénzügyekhez - mindig szívesebben vállalták az árfolyamveszteségeket és a kamatcsökkenést, mint azt a kockázatot, amellyel pénzük más irányú elhelyezése járna, és ily módon gyakran lehetővé tették kormányaik számára, hogy azok több milliós adósságtól szabaduljanak meg. Manapság ezeket a trükköket külföldi kölcsönökkel kapcsolatban nem játszhatják meg, mert tudják, hogy mi minden kölcsön adott pénzt vissza fogunk követelni. Az államok fizetésképtelenségének nyílt bevallása a legjobb bizonyíték arra, hogy a különböző országokban teljesen hiányzik minden kapcsolat a népek érdekei és azok között, akik kormányozzák őket."

A Jegyzőkönyvek hamisítói ezután így magyarázzák el az államkölcsönökről szerzett hírszerzői ismereteiket olvasóiknak, akiket ezekkel az ismeretekkel is egy bizonyos nép ellen akartak hangolni:

"Manapság minden belső államkölcsönt úgynevezett függő adósságokkal hoznak rendbe, vagyis olyanokkal, amelyek többé-kevésbé rövid lejáratúak. Ezek az adósságok olyan pénzekből állnak, amelyeket takarékpénztárakba és tartalék-alapokba fizettek be. Ha ezeket az alapokat sokáig valamely kormány rendelkezésére bocsátják, elpárolognak a külföldi államkölcsönök kamatainak törlesztése során, és azonos összegre szóló járadéklevelek letétbe helyezésével helyettesítik őket. Ilyen járadéklevelekkel szokták pótolni az államkincstárak minden hiányát. Ha majd elfoglaljuk a világ trónját, mindezeket a pénzügyi és hasonló fogásokat - mint amelyek nem egyeztethetők össze érdekeinkkel - úgy el fogjuk söpörni, hogy nyomuk sem marad, mint ahogy meg fogjuk szüntetni az összes értékpapír-tőzsdéket is, mert nem fogjuk megengedni, hogy értékpapírjaink áringadozásai csorbítsák hatalmunk tekintélyét. Értékpapírjaink árát törvényileg fogjuk megszabni a teljes névértéknek megfelelően az árcsökkentés, vagy emelés minden lehetősége nélkül. (Az áremelés ürügyet szolgáltat az ár későbbi csökkentésére, s a gójok értékpapírjaival kapcsolatban így is jártunk el: azzal kezdtük, hogy névértéken felül adtuk-vettük őket, azután messze névértékük alá szorítottuk le az árakat.)

Az értékpapír-tőzsdéket hatalmas állami hitelintézményekkel fogjuk helyettesíteni, amelyeknek az lesz a feladatuk, hogy a kormány szándékainak megfelelően rögzítsék az ipari értékpapírok árát. Ezek a hitelintézetek abban a helyzetben lesznek, hogy egyetlen napon sok millió ipari értékpapírt dobjanak piacra, vagy vásároljanak fel. Ily módon minden ipari vállalkozás függő helyzetbe fog kerülni tőlünk. Elképzelhetik, milyen óriási hatalomra fogunk így szert tenni."

A hamisítók ehhez még hozzáfűztek egy rövid 22. fejezetet, amelyben külön is foglalkoznak az arany szerepével. A hamisítók jónak látták, hogy a vegyes etnikumú, ismétlem: egyik néppel sem azonosítható nemzetközi beruházó bankárokról (a "fantom-zsidókról") szerzett értesüléseiket így osszák meg leendő olvasóikkal:

"A mi (a nemzetközi pénzügyi közösség, D.J.) kezünkben van napjaink legnagyobb hatalma, az arany: tárházainkból két nap alatt bármely tetszés szerinti mennyiséget elő tudunk teremteni. Kétségkívül nem szükséges további bizonyítékokat keresni arra, hogy uralmunkat Isten határozta el. Ilyen gazdagsággal rendelkezve bizonyára nem fog nehezünkre esni bebizonyítani, hogy mindaz a rossz, amelyet oly sok évszázadon át el kellett követnünk, végeredményben arra szolgál, hogy igazi jóléthez vezessen... Igaz, némi erőszakot is kell alkalmazni, de mégis csak helyre fog állni a rend. Beigazoljuk majd, hogy az emberiség jótevői vagyunk, hogy ezen a szétszaggatott és megtépdesett földön helyreállítottuk az igazi jót, és az egyén szabadságát, s ezzel lehetővé fogjuk tenni, hogy mindenki békében és nyugalomban örüljön az életnek, a kellő mértékletesség betartásával, feltéve természetesen, hogy szigorúan tiszteletben tartják az általunk hozott törvényeket.

Egyúttal mindenki előtt világossá fogjuk tenni: a szabadság épp úgy nem vonatkozik a kicsapongásra és nem jogcím a féktelen szabadosságra, mint ahogy az ember méltóságát és erejét sem az a jog teszi, hogy romboló elveket hirdessen, amilyenek a lelkiismereti szabadság, az egyenlőség, és hasonlók. Az egyén szabadsága egyáltalán nem jelenti azt, hogy joga van saját magát és másokat összecsődült tömegekhez intézett uszító beszédekkel felizgatni. Az igazi szabadság az egyén sérthetetlenségében áll, feltéve, hogy ez az egyén becsületesen és szigorúan betartja a közösségi élet összes törvényeit, valamint azt, hogy az ember méltósága megköveteli, hogy tudatában legyen annak, kinek mihez van és mihez nincs joga, s egyáltalában nem az ember énje körül forgó fantasztikus elképzelések az emberi méltóság ismérvei."

(Vagyis nem árt, ha mindenki előre tudja, hogy amit szabad Jupiternek, azt nem szabad az ökörnek. Vagy George Orwell szavaival kifejezve: az egyenlők között is mindig lesznek egyenlőbbek. D. J.)

A futurológusnak felcsapott cári hírszerzők ezután így foglalják össze a nemzetközi pénzvilág urainak saját eljövendő uralmukról alkotott véleményét:

"A mi uralmunk dicsőséges lesz, mert mindenható lesz, kormányozni és irányítani fog és nem fog vezetők és szónokok után futkosni, akik rekedtre ordítják magukat értelmetlen szólamokkal, amelyekre azt mondják, hogy nagy eszmék, amikor pedig - őszintén szólva - semmi egyebek, mint utópiák. A mi államhatalmunk a rend koronája lesz, és ez magában foglalja az ember egész boldogságát. Államhatalmunk nimbusza arra fogja késztetni a népeket, hogy képletesen térdre ereszkedjenek előtte, és hódolatteljes tisztelettel adózzanak neki. Igazi hatalom nem egyezkedik semmiféle joggal, még Isten jogával sem, vele szemben senki sem meri megengedni magának, hogy akár egy arasznyit is elvegyen tőle."

A Jegyzőkönyvek hamisítói, vagyis azok a cári hírszerzők, akik hosszú éveket töltöttek Nyugat-Európában és közvetlenül figyelhették meg az ott kialakult pénzrendszer működését, és személyesen is ismerték azokat, akik ezt a rendszert kialakították, és a gyakorlatba átültették, az idézett szövegek szerint számos összefüggést jól ismertek fel. Ugyanis, aki tanulmányozza a világban a XX. század során kialakult pénzgazdasági viszonyokat, a globalissá vált és magánellenőrzés alá került pénzmonopólium működését, annak nincs más lehetősége: el kell ismernie, hogy a cári hírszerzők több vonatkozásban is a lényeges összefüggéseket ragadták meg, és a pénzügyi viszonyok alapvetően az általuk leírt módon alakultak a valóságban. Ezúttal csak a pénzre vonatkozó fejtegetéseket vettük közelebbről szemügyre, de ugyanezt megtehetnénk a háttérhatalom - amelynek a magját a nemzetközi pénzügyi közösség és formális, valamint informális intézményrendszere képezi - többi stratégiai elképzelésével is, amelyet a Jegyzőkönyvek ugyancsak tartalmaz.

A lerázhatatlan adósságpiócák

1989-ben a magyar nemzetgazdaság egészének az eladósodása elérte a 20 milliárd dollárt. Hazánk eladósodása az 1973. utáni olajárrobbanás és a világpiaci árak átrendeződése, a cserearány-romlás nyomán indult be, és bizonyult visszafordíthatatlan folyamatnak. A Magyar Nemzeti Bank "Külső eladósodás és adósságkezelés Magyarországon" című műhelytanulmányának az 1993. februári 2. száma az 56. oldalon megállapítja: "Az időszak egészét tekintve (az 1973-tól 1989-ig terjedő időszakról van szó) mintegy 1 milliárd dollár erőforrás bevonás, viszont az ezt többszörösen meghaladó, összesen 11 milliárd dollár halmozott kamatkiadással járt." Ma már bizonyítható, hogy a rendszerváltást követően az úgynevezett "Washingtoni konszenzus" programját hajtották végre az egymást követő magyarországi kormányok. A kommunista nómenklatúra csak ruhát cserélt, és a piacgazdálkodás jól hangzó jelszavai mögé bújva lényegében átjátszotta Magyarországot a nemzetközi pénztőke tulajdonába. Antall József és kormánya magára vállalta a kommunista rendszer által felhalmozott államadósságot, és nem tett komoly kísérletet ennek a teljesen igazságtalan állapotnak a méltányos rendezésére.

A kamatszedő pénzmonopólium rendszerének a kiépülése Magyarországon 1989. után csak folytatódott. A folyamat 1973 után az ország tudatos eladósításával indult be és újabb szakaszához érkezett 1982. május 4-én, amikor az Elnöki Tanács ratifikálta a Nemzetközi Valutaalappal aláírt megállapodást. Az 1982. évi 6. számú törvényerejű rendelet értelmében lehetővé vált, hogy az ország tovább haladjon az eladósodás lejtőjén, és végül belekerüljön abba az adósságcsapdába, amelyből a mai napig nem tudott kikerülni és még csak reménye sincs rá, hogy belátható időn belül kikerüljön.

1982-ben mintegy 4,5 milliárd dollár volt a magyar államadósság, amely 1991-re már a hatszorosára növekedett. Ez az időszak az, amikor a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank berendezkedett Magyarországon. Az IMF-alapszabály arra kötelezte a magyar vállalatokat, hogy elszámolásaikat és gazdasági mérlegüket a Nemzetközi Valutaalap rendelkezésére bocsássák. Ezen túlmenően a Nemzetközi Valutaalap (International Monetary Found , IMF) beleszólhat a vállalati, a banki tisztviselők kinevezésébe, és leváltásába is. A magyar kormányok 1982. óta lényegében végrehajtották az IMF-nek a pénzügyekre és a költségvetésre vonatkozó utasításnak tekintett ajánlásait. A személyi jövedelemadótól az ÁFA bevezetésén keresztül az árak szabaddá tételéig, a munkanélküliek arányának meghatározásán, az infláció mértékén keresztül az adóügyi igazgatás részletekbe menő kialakításáig, szinte mindenbe beleszólhatott az IMF, és a magyar technokrata réteg engedelmesen teljesítette a nemzetközi pénzügyi közösség frontszervezetének az utasításait.

Az 1982. évi 6. számú tvr. szerint a Nemzetközi Valutaalap Magyarországon már 1982. óta jogi személyiséggel rendelkezik, szerződéseket köt, ingatlan és ingó tulajdont szerez, és e fölött rendelkezik, valamint bírói eljárást kezdeményezhet. A tvr. 9. cikkelyének a 2. szakasza alapján az IMF Magyarországon korlátozás nélkül vásárolhat ingatlanokat, lakásokat, házakat, üzemeket, vagyis mindent, ami privatizálható és megvehető. Az említett törvény 9. cikkelyének 3. szakasza mentesíti a Nemzetközi Valutaalapot a bírói eljárás alól. Ugyanis az IMF, valamint követelései és bárhol meglévő és bárki birtokában lévő vagyona mentességet élvez a bírói eljárás minden formája alól. Magyarország területén az IMF semmilyen ügyletébe a magyar bíróság nem avatkozhat bele, sőt még az IMF tulajdonát bérlők esetében is teljes ez a jogvédelem. Az IMF bárkivel szemben kezdeményezhet bírói eljárást, de az IMF-el szemben ugyanez nem lehetséges. Az IMF például rendkívül olcsón, jóval az értékén alul jutott hozzá a világhírű gemenci vadrezervátumhoz. Ezt a teljesen méltánytalan ügyletet nem lehet bírói úton megtámadni. Hiába lenne bizonyítható, hogy számos törvény kijátszásra került.

A Nemzetközi Valutaalap egyéb hatósági intézkedés alól is mentesítve van. Az IMF vagyona és követelései bárhol és bárki birtokában is legyenek, mentesek a házkutatás, az igénybevétel, a foglalás, az elkobzás, a kisajátítás és a végrehajtás, vagy a törvényes zár alá vétel minden formája alól.

Lényegében arról van szó, hogy az IMF magyarországi vagyonát semmilyen magyar hatósági intézkedés nem érintheti, mert az IMF állam az államban. Az idézett tvr. 5. szakasza arról szól, hogy az IMF irattárai sérthetetlenek. Az IMF semmilyen adatszolgáltatásra sem kötelezhető Magyarországon. A tvr. 6. szakasza szerint a Valutaalap minden vagyona és követelése mentes a korlátozásoktól, rendszabályok, ellenőrzések és bármilyen természetű moratórium alól. A 8. szakasz szerint számos kiváltság és védelem illeti a Valutaalap alkalmazottait is. Valamennyi kormányzó, ügyvezető-igazgató, helyetteseik, a bizottsági tagok, illetve az ismertetett tvr. 12. cikkelyének 3. szakasza alapján kinevezett képviselők, tanácsadók, az IMF tisztviselői és alkalmazottai közé tartoznak. A felsoroltak hivatalos minőségben végzett tevékenységük tekintetében mentesek a jogi eljárás alól, kivéve, ha erről a Valutaalap lemond. Az 1982. évi 6. sz. tvr. 9. szakasza szerint a Nemzetközi Valutaalap vagyona, követelései, jövedelme és ügyletei teljes adó- és vámmentességet élveznek. A Valutaalap mentes bármilyen adó vagy illeték beszedéséért, vagy megfizetéséért való felelősség alól is. Nem vethető ki adó azon fizetésekre és illetményekre, amelyeket a Valutaalap az ügyvezető igazgatóknak, helyetteseknek, tisztviselőknek, vagy azon alkalmazottainak fizet, akik nem helybeli állampolgárok. Ezen túlmenően nem vethető ki semmilyen adó a Valutaalap által kibocsátott kötelezvényekre, vagy értékpapírokra, beleértve azok osztalékát és a kamatát is.

Ha valaki az 1982. évi 6. sz. tvr.-nek a szövegét összehasonlítja a Jegyzőkönyvek 20., 21., és 22. fejezeteiben körvonalazott elgondolásokkal, akkor megállapíthatja, hogy a Jegyzőkönyvekben csak vázolt elképzelések hogyan öltenek testet konkrét formában. Ugyancsak ezt tapasztalja akkor is, ha az úgynevezett "Washingtoni Konszenzus" programpontjait veti egybe a Jegyzőkönyvek pénzügyi célkitűzéseivel. Itt is a Jegyzőkönyvekben vázolt stratégia globális szinten történő alkalmazásával találkozhat.

Magyarországon világosan nyomon követhető a Jegyzőkönyvekben vázolt pénzuralmi stratégia megvalósulása. Már jeleztük, hogy 1973-tól 1989-ig az országba érkezett 1 milliárd forrásbevonásért 11 milliárd dollár kamatot kellett visszafizetni és mégis - az egyéb kölcsönfelvételek, valamint a kifejezetten kamatfizetés céljára felvett további kölcsönök folytán - az országra nehezedő adósság 20 milliárd dollárra növekedett 1989-ig. Azóta eladásra került a nemzeti vagyon több mint 90 %-a, a befolyt ellenérték 100 %-át adósságtörlesztésre és kamatfizetésre fordították és mégis a magyar nemzetgazdaságra nehezedő adósságteher (vagyis a nem-pénzügyi vállalatokat, a pénzügyi vállalatokat és az államháztartást terhelő külső és belső adósság együttvéve) 2003. március 31-én mintegy 50 milliárd euró, forintban 12.134 milliárd 400 millió forint volt.

A pénzügyi vállalatok - úgy mint a Központi Bank, az egyéb monetáris intézmények, az egyéb pénzügyi közvetítők, a pénzügyi kiegészítők, a biztosítók, nyugdíjpénztárak - vagyis a pénzügyi szektor egésze a 2002-es forint felértékelés eredményeként mintegy 250 milliárd forintra rúgó könyvelési veszteséget szenvedett el. Ugyanis a forint felértékelődése következtében a Jegybank devizatartalékainak forintban kifejezett értéke csökkent. Az így keletkezett átértékelési veszteséget az MNB törvény értelmében a költségvetés megtéríti. A magyar állam 2003. június végéig kifejezetten erre a célra külön nem vett fel hitelt, de a tartalék feltöltéshez szükséges összeget az Államadósság Kezelő Központ a rendes finanszírozási tervében szereplő állampapír-kibocsátásból megfizette.

Az MNB-ről szóló 2001. évi LVIII. tv. 17. §-a rendelkezik az árfolyamváltozásokkal kapcsolatos ilyen jellegű problémák rendezéséről. Ez előírja, hogy az MNB a külföldi pénznemben fennálló követeléseinek és kötelezettségeinek a tárgyév utolsó napján érvényes hivatalos árfolyamon történő értékeléséből származó árfolyam-nyereséget, illetve árfolyam- veszteséget a forint árfolyam kiegyenlítési tartalékába köteles helyezni. Ugyanezen paragrafus 3. bekezdése szerint a forint árfolyam kiegyenlítési tartalék és a deviza értékpapír kiegyenlítési tartalék az MNB saját tőkéjének része. Amennyiben ezek a tartalékok hiányt mutatnak, akkor a hiány mértékéig - a tárgyévet követő év március végéig - a költségvetés készpénzben térítést nyújt, amit a tárgyévi mérlegben el kell számolni. Ugyanezen paragrafus 5. bekezdése szerint pedig, amennyiben a kiegyenlítési tartalékok negatív egyenlegűek, akkor a központi költségvetés közvetlenül készpénzben térítést nyújt. Ha ez a térítés meghaladja a megállapított egyenleget, akkor a túlfizetést az MNB a központi költségvetésnek megtéríti a kiegyenlítési tartalék terhére.

Ebből a nehezen érthető jogi szövegből egyszerűbben megfogalmazva az a lényeg, hogy ha a pénzügyi szektornak és az azt irányító központi banknak árfolyamváltozásból vesztesége keletkezik, akkor azt a költségvetés teljes mértékben köteles megtéríteni számára a magyar adófizetők pénzéből. Ha viszont nyeresége keletkezik ilyen változásokból, azt lényegében megtarthatja magának. Ugyanis csak az árfolyam veszteséget meghaladó összegben átvett költségvetési térítést kell az MNB-nek visszafizetnie. Más szóval csak azt, amit az árfolyam veszteség mértékén felül kapott.

Ha ezt az elvet alkalmaznánk egy másik szektor, például mezőgazdaság esetére, akkor ez azt jelentené, hogy a magyar mezőgazdaságnak a 2003. évi szárazság következtében keletkezett több mint 100 milliárd forintot kitevő veszteségét a költségvetésnek teljes egészében meg kellene térítenie. A mezőgazdaságban dolgozó vállalkozók azonban mindössze 10 milliárd forint segélyre és 50 milliárd forintnyi - nehezen teljesíthető feltételhez kötött - kölcsönre számíthatnak.

A Jegyzőkönyvek máig élő igazsága

A Jegyzőkönyvek máig élő igazsága az, hogy az államadósság - az eladósodás általában - lerázhatatlan pióca. Ez 2003-ban Magyarország vonatkozásában azt jelenti, hogy az illetékes állami szerveknek egyedül az év első hat hónapjában ismét 2925 milliárd forint államadósságot tartalmazó hitellevelet, állampapírt kellett értékesíteniük. Az Államadósság Kezelő Központ (ÁKK) adatai szerint az államháztartás finanszírozási igénye 599 milliárd forint volt, és ehhez járult hozzá sajátos igényként a Jegybank 83 milliárd forintot kitevő tartalékfeltöltési szükséglete. További eladósodást jelent, hogy 2003. őszén újabb 1 milliárd eurós, 10 éves lejáratú kötvénykibocsátásra készül az ÁKK. A költségvetés adóssága 2003. első félévében 1056 milliárd forinttal emelkedett. Az ÁKK szerint a 2003. január eleje óta 13 %-t gyengülő forint az oka annak, hogy 1056 milliárdra nőtt a költségvetés adóssága, mert a forint gyengülése további 297 milliárd forint árfolyamveszteséget okozott a devizaadósságra számítva.

Az előzőekben ismertetett tények jelzik, hogy a Jegyzőkönyvekben körvonalazott pénzgazdaság Magyarországon is bevezetésre került. A pénzrendszert a saját monopóliumaként működtető nemzetközi pénzügyi közösség először eladósította Magyarországot, majd pedig rátette a kezét a lakosság munkája eredményeként létrehozott nemzeti vagyonra. Mindezt pénzügyi technikákkal valósította meg. A lakosság jövedelmének az évenkénti újraelosztása is pénzügyi technikákkal történik. Ennek volt a legutóbbi példája az a mód, ahogy 2003. áprilisában a Nemzetközi Pénzügyi Közösség tulajdonát képező magyarországi pénzügyi szektor - élén a magánellenőrzés alatt álló központi bankkal - ismét belenyúlt a magyar költségvetésbe, onnan kiemelt mintegy 1 milliárd eurót és azt áttette a saját zsebébe. Ezt a forint felértékeléséből származó árfolyamveszteséggel indokolta, de amikor ez alig két hónapra rá árfolyamnyereséggé alakult át a forint nagyarányú leértékelésével, az így keletkezett nyereségét viszont végleg megtartja magának. Ezzel a 2003. évi magyar költségvetés amúgy is ingatag egyensúlya végleg felborult. Így állott elő az a kényszerhelyzet, hogy ismét csak a kisjövedelmű polgárokat sújtó gazdasági megszorításokkal - egy második "Bokros-csomaggal" - pótolják a költségvetésből pénzügyi technikákkal elvett milliárdokat.

A jegyzőkönyvek pénzügyi programjának a gyakorlatba való átültetését Magyarország eladósításával és nemzeti vagyonának az elvételével szemléltettük. De ez a pénzrendszer a meghatározó ma már a világ többi részén is, csupán Kína jelent még kivételt. Ha a Jegyzőkönyvek más jövendöléseit is szemügyre vennénk, nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy hasonló eredményre jutnánk.

A Jegyzőkönyvek mai napig tartó eleven hatását - máig élő igazságát - tehát elsősorban a benne megfogalmazott stratégiának a megvalósulása tartja fenn. Ha bizonyítani lehetne, hogy a történelem folyamán érdemben semmi sem valósult meg ebből a formailag kétségtelenül hamisítványnak minősíthető plágiumból, akkor végleg el lehetne felejteni a Cion Bölcseinek Jegyzőkönyei-t. De ez a tartalomra vonatkozó bizonyítás egyelőre még várat magára.

---