A Cisco Wheelerrel készült interjú

Cisco Wheelerrel, szerzőtársával, eredeti nevén Linda Andersonnal, Fritz Springmeier az 1990-es évek elején ismerkedett meg. Cisco Wheeler egyike az MK-ULTRA-MONARCH programozás túlélőinek. Springmeierre nagy hatást tett, hogy Cisco mennyire tájékozott az agyprogramozás terén és szoros együttműködés alakult ki kettejük között, amely odáig mélyült, hogy Fritz Springmeier az egyébként férjezett Cisco Wheeler házába költözött. Közös munkájuk eredménye a hivatkozott könyv. Wayne Morris a rádióprogram szerkesztője és az interjú készítője először azt kérdezte: mikor került kapcsolatba a traumaokozással kondicionáló agykontrollal?

Cisco Wheeler elmondotta, hogy több nemzedékre visszanyúló, úgynevezett sátánista családból származik édesapja. Kisgyermekkorától megtervezték az életét, hiszen apja is az Illuminátus felső vezetéshez tartozó programozó volt. Apja nagybátyja Earl Grant Wheeler tábornok volt, az Egyesült Államok 18. elnökének, Ulysses S. Grantnak (1869-tól 1877-ig töltötte be az elnöki pozíciót), a közvetlen leszármazottja. Earl Wheeler tábornok állt az amerikai egyesített vezérkar élén a vietnami háború idején. Cisco apja az Illuminátus hierarchiában Nagymesterként tevékenykedett. A vietnami háború idején nagybátyja munkatársaként a nyugati partvidéken tartotta kézben egyrészt a kábítószer forgalmat, másrészt a kábítószerrel kapcsolatos szubkultúra létrehozását. Ennek az volt a célja, hogy aláássák a családokat összetartó belső struktúrákat. Apja az USO-val (United Service Organizations - Egyesült Szolgáltató Szervezetek, egy jótékonykodással, valamint a harcoló csapatok moráljának erősítésével, a jóléti és a pihenési szolgáltatások megszervezésével foglalkozó amerikai korporáció) is szorosan együttműködött, hiszen ő maga is behatóan foglalkozott a zenével.

A vietnami háború igazi célja a kábítószer feletti ellenőrzés véglegesítése, és a drogkultúra terjesztése volt. Apja együttműködött a CIA-val is és a skót rítusú szabadkőművességen belül a legmagasabb, 33-as fokozatot érte el. Ennek köszönhette jó összeköttetéseit az amerikai politikai struktúrán belül. Az Illuminátusok gondosan ápolják a nemzedéki kapcsolatokat, és ennek eredményeként már fogantatásától kezdve megkezdődött élete megtervezett irányítása. Gyermekként arra nevelték, hogy kiszolgálja szexuálisan a politikai felső körök tagjait. Eisenhower elnök volt az első, aki még kisgyermekként az ölébe ültette. De kormányzókat, polgármestereket és minisztereket is kiszolgált. A brit királyi családon belül is, az elit találkozókon ellátta az Illuminátus funkciókat.

Arra a kérdésre, hogy mikor kezdődött el a traumatizálással való kondícionálása, Cisco Wheeler azt válaszolta, hogy még magzatként, az anyai ölben. Az Illuminátus programozási rendszer megértésének kulcsa annak sokrétűsége. Noha az emberi tudat többrétegű, sok része van, számos emléknyommal rendelkezik, a beprogramozott tudatrendszer frontrésze, amely a külvilág felé az aktuális magatartást vezérli, nem képes az elkülönített részek tudattartalmaira visszaemlékezni és azokat a frontális-tudatba behozni. Ha tehát az agy frontrészéről beszélünk, az nem tud semmiről. Cisco Wheeler megemlítette, hogy ő sem tudott addig semmi rosszról, amíg apja élt. Amikor meghalt, akkor fokozatosan képessé vált az agya bizonyos emléknyomok felelevenítésére és ekkor kezdett derengeni neki, hogy valami rossz történhetett vele. A mindennapos életét irányító tudatrész hangokat hallott, fények villantak fel, és információk kerültek felszínre, amelyekről eleinte nem lehetett tudni, hogy valójában miről is adnak hírt. Így például nem értette, hogy miért gondol szexuális témákra, amikor egyáltalán nem tud visszaemlékezni arra, hogy szexuálisan visszaéltek volna vele. Vagy miért emlékezik bizonyos helyekre, amelyekről nincs tudomása, hogy valaha is járt ott. Csak apja halála után indult meg a hipnotikus falak fokozatos leomlása tudatán belül. Ezek a memóriafalak óvták meg attól, hogy mindenről tudjon, amin keresztülment. A memóriafalak lebontásához bizonyos időre volt szükség, mert eltávolításuk öngyilkossági késztetésekkel jár. Hosszabb időre kórházba kellett befeküdnie és itt derítették ki a szakorvosok, hogy az öngyilkossági késztetés mögött valami mélyebb probléma húzódik meg.

Morris ez után azt tudakolta, hogy ezek a terapeuták vajon ismerték-e már a traumára alapozott agykontroll technikáit?

Homályos ismereteik voltak erről, mert elsőként jelentkeztünk az MPD-nek nevezett tünetegyüttessel. Cisco Wheelernek 40 éves koráig programozója és közvetlen irányítója apja volt egészen a haláláig. Amikor az Úr (Master) meghal, akkor meghal a rabszolga (a slave) is - mondotta Cisco, hozzátéve, hogy amikor jelentkeztek öngyilkossági késztetései, mindent elkövetett annak leküzdésére. Így kezdődött el az a folyamat, amely elvezetett a struktúrált "multiple", azaz a mesterségesen tudathasadásossá átalakított személyiség megismeréséhez. Ebben a folyamatban erős támogató csoportra támaszkodhatott, amelyhez további agykontroll alatt álló személyek is tartoztak. A tanulás önmaguk megfigyelésével kezdődött. Feljegyezték és kicserélték egymás tapasztalatait és rájöttek, hogy noha teljesen külön próbálják felidézni emléknyomaikat, mégis hasonlóan éreznek.

Morris ez után azt kérdezte, hogy Cisco apja vajon másokat is programozott-e? Mire igenlő választ kapott, minthogy apja mesterprogramozó volt. Fiú és lánytestvérével is foglalkozott, de elsősorban vele, mert ő volt az elsőszülött. Az 1940-es évek végén az Illuminátusok be akartak hatolni az egyházakba és keresték annak a módját, hogy miként tudnák megtörni az egyházak spirituális erejét. Céljuk az volt, hogy szorosabb ellenőrzés alá vegyék az egyházakat. Ebbe a programba vonták be az apját, aki nem Illuminátus körökből választott erős vallási kötődéssel rendelkező feleséget. Anyja a világ szemében mintapéldája az egyházi szempontból tökéletes feleségnek, akit példaként lehetett állítani a többi fiatalasszony elé. Apja felszentelt pünkösdista lelkész lett, és igen jó kapcsolatot ápolt a fiatalokkal, de az idősebbekkel és a gyülekezet vezetőivel is.

Wayne Morris ekkor rákérdezett arra, hogy milyen szerepet játszott a kábítószer szállításban apja a vietnami háború idején?

Cisco Wheeler elmondotta, hogy a Vietnamból hazaszállított katonák tetemeiben rejtették el a kábítószereket. Apja feladata volt, hogy átvegye a temetkezési vállalkozóktól a már beazonosított kábítószert. Neki kellett gondoskodnia arról, hogy a kábítószer eljusson rendeltetési helyére.

Wayne Morris ezután azt tudakolta, hogy Cisco Wheeler vajon tudta-e már teljesen függetleníteni magát Illuminátus programozóitól? Erre tagadó választ kapott. Cisco elmondotta, hogy őt és társait folyamatosan zaklatják telefonhívásokkal, levelekkel, rálőttek a lakásablakaikra és rájuk hajtottak az országúton. De ismeretlenek is felkeresték és megfenyegették őket, például bevásárlás közben.

Morris ez után azt tudakolta, hogy egykori ellenőrei kapcsolatba tudtak-e lépni tudatának azokkal a leválasztott és önállóan programozott részeivel, amelyek integrálása még nem sikerült a gyógyítási folyamat keretében?

A múltban megtették, hangzott a válasz, de ma már nem kerül erre sor, mivel nagyon vigyáz arra, hogy mit tesz. Gondosan beosztja idejét, energiáját és kerüli azokat a lehetőségeket, ahol ezekhez a "partok"-hoz (leválasztott és programozott tudatrészekhez) hozzá lehet férkőzni. Mások fogadják telefonjait és írják nevében válaszleveleit. Az agykontroll során elszenvedett trauma hatásai azonban ma is jelen vannak. Nehéz feldolgoznia, hogy saját apja hasította fel és strukturálta újra tudatát. Még mindig nehéz felmérnie, hogy milyen bántalmazásokon kellett keresztülmennie, mivel az agy automatikusan védekezik ezek ellen az emlékképek ellen. Tudomásul kellett vennie, megtervezték azt, hogy egy MPD/DID programozással ellátott személy legyen. Pontosan tudták, hogy milyen fajta struktúrát akarnak benne kialakítani, amikor traumatizálták. Tudták, hogy milyen feladatra szánják az életben és ehhez milyen struktúrára van szükség. Testét, lelkét, szellemét egyaránt megerőszakolták. Folyamatosan meg kell birkóznia olyan emlékekkel, amelyek megalázták, megszégyenítették, traumatizálták egészen addig a fokig, hogy valójában már nem is tudta, hogy ő kicsoda, és mi lesz belőle. A végén már azt sem tudta, hogy ő egy kislány, mert egy cicává alakult át önmagán belül. Közölték vele, hogy Isten nem szereti őt, megerőszakolták, hogy kivették a nevét az élet könyvéből (Book of Life) és folytatták hipnózissal a programozását.

Morris ez után azt kérdezte, hogy kik voltak még a további programozói? Cisco elsőként dr. Greent említette, aki szerinte dr. Josef Mengele volt. További elsődleges programozója a dr. Black álnevet viselő személy, azaz az apja volt. Apját Mengele képezte ki és ő volt az egyik helyettese. Többen, így Cisco is, követte dr. Black-et és maga is kiképzett programozó lett. Ez lett a tanult szakmája. Dr. Mengele, aki használta a dr. Green mellett a dr. Fairchild nevet is, az Egyesült Államokon kívül Kanadában is tevékenykedett. Legtöbb programozásra Kaliforniában és Oregonban került sor. Kaliforniában pedig a China Lake haditengerészeti támaszponton, a San-Francisco északi részén lévő Presidio parkban, és a Presidio-ban lévő katonai támaszpont közelében lévő Letterman kórházban. Az Alcatraz börtönben is folyt programozás. A kaliforniai Death Valley (Halálvölgy) Scotty's Castle (Skót kastély) nevű helyén is folyt programozás, valamint az ugyancsak Kaliforniában lévő Torrence-ben, az Oregonban lévő Állami Elmegyógyintézetben (State Mental Hospital) és a Portlandben lévő Szabadkőműves kórházban, amelyet Dorenbeckernek hívnak. A programozások 1948-49-től az 1960-as évek közepéig tartottak.

Wayne Morris ez után azt tudakolta, hogy miként kezdődött a gyógyítási folyamat, amelynek a keretében sikerült a beültetett programoktól legalábbis részben megszabadulni. Cisco Wheeler elsőként helyzetének megszilárdítását említette. Biztonságos helyet kellett választania, ahol külső beavatkozás nélkül élhetett. Nagy erőfeszítéseket igényelt memóriájának a feltárása, és az igazságot tartalmazó információk felszínre hozása. Ekkor tudta meg, hogy valójában milyen mélyre hatolt a programozása. Ennek során szembesülnie kellett a fájdalommal, a kínzással, ismeretlen félelemmel és azzal a ténnyel is, hogy apja valójában nem szerette. A trauma és nem a szeretet kötötte hozzá. Az őt támogató csoport sokat segített neki. Ez rajta kívül még három hasonló sorsú hölgyből állt. Megközelítőleg hasonló időpontban programozták őket ugyanazok a személyek. Apja valamennyiük életében meghatározó szerepet játszott. Ez hozta őket közel egymáshoz emocionálisan. Mind a négyen eltökélték, hogy kikerülnek ebből a helyzetből és keresik a gyógyulás útját. Szoros barátság és megértés alakult ki köztük, azt is megtanulták, hogy hogyan dokumentálják feltörő emlékeiket. A négy személyből kettő orvos, egy pedig tanár.

Az első, amit tudomásul kellett venniük az az, hogy valamennyien MPD-k illetve DID-ek (vagyis mesterségesen előidézett tudathasadásos személyiség-, illetve identitászavarban szenvedők), továbbá, hogy valamennyien több nemzedékre visszanyúló sátánista családból származnak. Gyakorolták a sátánizmust, mert Illuminátus leszármazási vonalhoz tartoztak, és életüket sok szenny mocskolta be. Túlságosan fájdalmas volt ezzel szembenézni. Valamennyiüket programozónak programozták és ez lehetővé tette, hogy önmagukat is jobban megértsék, és mint csoport erősítsék egymást. Ugyanakkor nevén kellett nevezni a dolgot, nem térhettek ki az elől, ami megtörtént. Amikor felismerték, hogy agykontroll alatt álló Illuminátus slave-k, akkor mindenek előtt szabadok akartak lenni. De nem tudták, hogy ezt hogyan lehet elérni. Éjjel nappal gyötrő testi és lelki fájdalmaktól szenvedtek. A test, a lélek és a szellem állandóan harcban állt, hogy elérje azt az állapotot, amit egészségnek neveznek. Amit velük tettek, azt titokban tették és ezek a programok nem akarták leleplezni magukat. Ezért az egész fájdalmas küzdelemnek bizonyult.

Morris ez után azt tudakolta, hogy a biztonságos hely megtalálása döntő tényező volt-e a gyógyulási folyamatban?

Cisco Wheeler határozott igennel válaszolt. Még akkor is, amikor találtak egy megfelelő terapeutát, a "handler"-ek (a programozott slave-ek felügyelői és irányítói) ott álltak a bejáratnál és közölték velük, hogy ha valamit elárulnak az Illuminátusokról, azért keményen meg fognak fizetni később. Megvárták őket, amíg kijönnek és minden alkalommal szembe kellett nézni velük, amikor felkeresték gyógyítóikat. Módjukban áll felgyújtani a gyógyulást kereső házát, vagy golyót ereszteni gyermekei fejébe, vagy belőni a hálószobája ablakán. Vagyis fenyegetések és hazugságok közepette zajlik a folyamat. Ők azonban eltökélten küzdöttek tovább azért, hogy megszabaduljanak programozásuktól. Akkor, amikor programozták őket, amikor elvették tőlük emlékezetüket, nem volt választásuk. Ezúttal azonban más volt a helyzet, mert már volt beleszólási lehetőségük. Eldönthették, hogy felkeresik a terapeutát, vagy sem.

A "handler"-eknek a terápia első öt évében még módjukban volt kínozni őket, elektrosokkot, drogokat alkalmazni, és más traumákat okozni. De még ezt is érdemes volt elviselni, mert először voltak tudatában annak, hogy emberi lények, és nem kiscicák. Cisco Wheeler ez után Morris kérésére a következőképpen világította meg, hogy mi a "trauma bonding"? Ez szószerint a traumához való kötöttséget jelenti, az agykontroll vonatkozásában pedig a programozás és a trauma közti szoros kapcsolatra utal. Dr. Green gyakran helyezte őket sivatagban forró ketrecekbe, amelyeket "sweat tank"-oknak (izzasztó tartályoknak) neveztek. Dr. Green - miután órákig nem kaptak sem vizet, sem élelmet - felkereste őket. Azt mondta nekik, hogy napok teltek el. Ezekből a ketrecekből az állatketrecekhez hasonlóan ki lehetett tekinteni. Mikor a memóriája működni kezdett, Cisco Wheeler arra emlékezett, hogy tőle balra több ketrec is volt 2-3-4 év korú kisgyermekekkel. Dr. Green ekkor a kezében lévő százszorszép füzért sétálgatva elkezdte tépegetni: szeretlek, nem szeretlek, szeretlek, nem szeretlek. A kísérleti alanyok már tudták, hogy ha azt közli velük, hogy "nem szeretlek", akkor valami rendkívüli történik. Azt a gyermeket, amelyiknél kimondta, hogy nem szeretlek, kivették a ketrecéből és megölték. Elvették azért az életét, hogy az életben maradóknak a tudatába véssék mekkora a hatalmuk, és hogy mi fog velük is történni, ha netalántán dr. Green őket sem szereti.

Az ilyen sorsra jutó gyerekek úgynevezett "expendable child"-ok (feláldozható, eldobható, jelentéktelen gyermekek D. J.) voltak, akiknek az életével nem kellett elszámolni. Ciscot, aki Illuminátus gyermek volt, ez a fajta életveszély nem fenyegette. A gyermekölés maga is a programozás része volt. Egyfajta hatalmi játék. Azaz így hozták létre a "love trauma bonding"-ot, a trauma általi kötődést. Maga Cisco is így gondolkodott gyermeki agyával: "Szeretlek dr. Green, nagyon szeretlek, mert te azt is mondhattad volna, hogy nem szeretsz engem, és akkor már halott lennék." A trauma kiszámíthatatlansága is a "trauma bonding" része volt. Nem lehetett tudni, hogy a kísérleti alanyt mikor szeretik és mikor nem. Hiszen bármikor beállhatott változás. Amikor Cisco apja, mint programozó kedves volt, akkor nagyon szeretetreméltóan viselkedett, de amikor könyörtelen volt, akkor az volt a végtelenségig. Durvábban viselkedett, mint egy állat, semmi nem tarthatta vissza attól, hogy érvényesítse akaratát.

Cisco Wheeler szerint 1968-ig mintegy kétmillió gyermeken végeztek kísérleteket az MK-ULTRA program keretében. Becslése szerint az 1990-es évekig mintegy tízmillióra növekedhetett. A kétmilliós számot onnan tudta, hogy ő maga is programozó volt és ismerte az erre vonatkozó adatokat. Wayne Morris kérdésére megerősítette: úgy tudtak programozni áldozatokat, hogy ezek az áldozatok is másokat programoztak. Ezt, mint egy szakmát tanították. Az Illuminátus struktúrán belül igen sok szint létezik. Ciscot úgynevezett "anya-programozói" szerepre programozták. A programozás technikáit tanították meg neki. Cisconak például más Illuminátus családokhoz tartozó gyermekeket kellett programoznia. Az Illuminátus körökön kívül nem tevékenykedett.

Wayne Morris ez után azt próbálta kideríteni, hogy vajon miért programozták interjúalanyát, és milyen szándékuk volt vele? Az alapvető cél az illuminátus hierarchia legmélyebb rétegében található, ez a szint az "anyák" (mothers) szintje, ők képezik az alapot. Három "anya" létezik egy talapzaton és egyedüli céljuk, hogy az Antikrisztus mellett, mint királynő uralkodjanak, amikor az trónra lép. Az Antikrisztusnak, mint Istennek van menyasszonya, Lucifernek is van és az ő menyasszonya a három "anya", "the mothers of darkness"(a sötétség anyjai). Ez az elképzelés lényege.

Morris ezután az Antikrisztus személyére kérdezett rá és ezzel kapcsolatban említette Lord Maitreya nevét. Cisco Wheeler szerint ő csak egy előfutár, egy tanítvány. Meg kell érteni a luciferi hitrendszert, és azt a módot, ahogyan belülről felépül az Illuminátusok hierarchiája. Ez isteni kinyilatkoztatás szerint történt. Amikor Isten elküldte fiát a Földre, Krisztusnak 12 tanítványa volt. Lucifernek is 12 előhírnöke lesz. Így jön a képbe Maitreya. Ő is egy előfutár, amiképpen Keresztelő Szent János is Jézus Krisztus előhírnöke volt.

(Itt lényegében az Illuminátusok Új Világrendjéről van szó, amelyben Antikrisztus a jelképes, de Istenhez hasonló hatalommal rendelkező vezetőt jelenti. D. J.)

Wayne Morris ez után azt kívánta megtudni, hogy miként valósul meg az Új Világrend, az Antikrisztus uralma? Cisco Wheeler szerint ez az uralom már meg is valósult, mert az amerikaiaktól már elvették alkotmányos jogaikat, létrejött a kormányon belüli kormány, mint egy doboz a dobozban. Mesterségesen előidézett éhinségnek lehetünk tanúi, háborúknak, és háborús fenyegetéseknek. Az amerikaiak és a kanadaiak már nem rendelkeznek azokkal a szabadságjogokkal, amelyekkel egykor rendelkeztek. Maga az Új Világrend is egyfajta elkülönülő hatalmi csoportot jelöl az Illuminátus hierarchián belül. A 13 legfontosabb leszármazási vonal tagjai irányítják a világot, ők a világdráma rendezői, ők írják a forgatókönyvet, és teljes mértékben végrehajtják azt a programot, amelyet kidolgoztak az amerikai és kanadai nép, valamint az egész világ számára.

Morris ezután a közeljövő várható eseményeiről tudakozódott. Cisco Wheeler úgy vélte, hogy a népek hamarosan arra ébrednek, hogy a tőzsde és a világ pénzrendszere összeomlott. Megtapasztalják, hogy az élelmiszerek fertőzöttek, az egészségügyi rendszer az Illuminátusok uralma alá került, és hogy hatalmi struktúrájuk rátelepedett az élet minden vonatkozására. Nem lesz többé szólásszabadság és még a gyerekek sorsáról sem a szülők, hanem a kormányzat dönt. Az egyházak sem azok, aminek gondolták őket, mivel azokba is behatolt az Illuminátus hatalom, ahogyan a családi kapcsolatokba is.

Wayne Morris ekkor kérdezte, hogy az Illuminátus hierarchiához tartozó hatalmi csoportok milyen módszerekkel kívánják kivédeni az emberek válaszreakcióit? Milyen megtorló lépéseket tehetnek? Cisco Wheeler szerint félre kívánnak állítani mindenkit, beleértve a megsemmisítést is, aki nem kívánja alávetni magát az Új Világrendnek. Erre a célra fel fogják használni az agykontroll áldozatokat is. A programozott agyú slave-ket bármely feladat elvégzésére be lehet vetni, beleértve egy híd felrobbantását, bármely országos, vagy politikai vezető megölését, bárkinek az eltávolítását, aki útban áll és nem hajlandó alávetni magát az új Illuminátus rendnek. Wheeler szerint a végidőkre programozott agykontroll alatt álló személyeket is igénybe veszik. A változások bekövetkezésének pontos időpontját nem lehet megmondani. A menetrendet megváltoztathatják a körülmények, fel is gyorsíthatják és le is lassíthatják azt. Az óra azonban ketyeg, és mindennek a helyén kell lennie az Új Világrend beköszöntésének az időpontjáig.

Az embereknek erre fel kell készülniük. Tudniuk kell, hogy mikor van itt a sírás, és mikor a harc ideje. Minden embernek körül kell néznie, és ha őszinték önmagukhoz, látniuk kell, hogy a világ esik szét, és valami nagy változás van kibontakozóban. Szükségük van, hogy felkészüljenek a legrosszabbra, mert a legrosszabbra kell számítaniuk. Felkészülten kell várniuk azt, amikor fegyveresek kopogtatnak az ajtóikon.

Wayne Morris ez után azt tudakolta, hogy interjúalanya mit tett a helyzet feltárása érdekében azt követően, hogy ki tudott kerülni a programozásból, és vissza tudta nyerni önrendelkezését?

Wheeler megemlítette, hogy három könyvet publikált társszerzőjével Fritz Springmeierrel együtt. Mivel mind a ketten személyes tapasztalatokkal rendelkeznek az Illuminátusokról, ezért belülről értik ennek a struktúrának a működését. Fontos megérteni, hogy mi zajlik az Illuminátusok szíve mélyén, meg kell érteni, hogy kik is ők, mit tesznek és mit tettek eddig. A megértéshez előrelátásra van szükség, mert e nélkül az emberiség csak a sötétben tapogatódzik. Ma már van írott anyag az agykontrollról, és szükség van arra, hogy az emberek ezt ismerjék. Tudniuk kell, hogy az Illuminátusok sátánisták, és valójában mindenre képesek. Ők az Istenek, saját maguk számára. Ténylegesen Istennek képzelik magukat, és csak Lucifert szolgálják. Neki, a Fény Apjának tettek esküt, mint az ő hercegei. Vérrel pecsételték meg, hogy beteljesítik a végidőket, és tanúi lesznek az Antikrisztus trónralépésének. Évszázadok óta törekednek erre.

(Albert Pike az egyesített világszabadkőművesség egykori legfőbb vezetője 1889. július 4-én, vagyis a francia forradalom 100. évfordulóján a következő tartalmú üzenettel fordult a skót rítus szerinti 32. fokozatot viselő, magas rangú szabadkőműves testvéreihez. "Mi tiszteljük Istent, de ez az Isten az, akit babona nélkül imádunk. A szabadkőműves vallás megköveteli tőlünk beavatott magas fokozatúaktól, hogy a Luciferi tanítás a maga teljes tisztaságában folytatódjék. Ha Lucifer nem lenne Isten, akkor Adonai (Krisztus) lenne az, erre vallanak kegyetlen tettei, embergyűlölete... és a tudomány elutasítása; ez leszólná őt (Lucifert)?

Igen, Lucifer Isten és sajnos Adonai is Isten. Az örök törvény mondja, hogy nincs fény árnyék, szépség rútság, és fehér fekete nélkül, mert az Abszolút csak két Istenben létezhet... Ezért eretnekség a sátánizmus tanítása. Az igazi tiszta filozófia vallása a Luciferben, a Fény Istenében való hit, aki Adonai-al egyenrangú. De Lucifer a Fény és a Jóság Istene, küzd az emberiségért Adonai, a Sötétség és a Gonosz Istene ellen." (Gary Allen: "Die Insider" S.222. VAP Verlag, Postfach 1180, 4994 Preussish Oldendorf, ISBN 3-922367-003).

(Albert Pike tehát egy szintre helyezte Lucifert és Jézust. (Adonait) Az ő doktrinája különbséget tett a Luciferben való hit és a sátánizmus között. Albert Pike elismeri és hangsúlyozza a jó és a rossz közötti küzdelmet, de sátánt nem személyként képzeli el, hanem Isten tagadásaként, azaz az ateizmus megszemélyesítőjeként. Ennek megfelelően küzd Sátán, mint Lucifer, azaz a Fény Istene Adonai-al, az ő értelmezésében a Gonoszság és a Sötétség Istenével. A Luciferben való hit, vagy a luciferianizmus ennyiben megkülönböztetendő a sátánizmustól. Az előbbi szerint Lucifer teljesen jó és sohasem bukott meg. Mivel az emberiség jótevőjének bizonyult, ezért a rivális és féltékeny Isten, Adonai, taszította le a mennyekből.

Azért tértünk ki a Luciferben való hit és a sátánizmus megvilágítására, hogy érthetőbbé váljék, miről beszélt Cisco Wheeler a vele készült interjúban. D. J.)

Wayne Morris megkérdezte, hogy miért fontos a nagyközönség számára az agykontroll ismerete és az a mód, ahogyan azt végrehajtják? Cisco Wheeler szerint, ha az emberek nem értik az agykontrollt, akkor azt sem fogják érteni, hogy mi történik körülöttük az iskolákban, a templomokban és a politikában. Tudniuk kell, miként kerülnek teljes kontroll alá a bölcsőtől kezdve, és hogy mennyi hazugsággal kell szembenézniük. Az Illuminátus rokonsági kapcsolatok nagyon fontos szerepet játszanak az agykontrollban. E zárt társadalmi csoport tagjai lojálisak egymáshoz. Istennek tekintik magukat. Ezért saját körükből házasodnak, lehetőleg a 13 vérvonalhoz tartozó családok tagjaival. Ha valaki nem tartozik közéjük, akkor azt nem fogadják be. Itt többről van szó, mint a családi kapcsolatok ápolásáról. Az ő igazi elkötelezettségük Lucifernek szól, akit Cisco Wheeler Sátánnak nevezett. A sátánizmus doktrinájában hisznek, nem félnek a pokoltól, mert ha megtesznek mindent, amit Sátán kíván tőlük, akkor Istenekként uralkodnak Sátánnal együtt a pokolban is. Ezt ugyan hazugság, de hisznek benne. Ez a tanításuknak a veleje. Mindegyik Isten akar lenni, és máris Istenként tekint magára. Mint ilyenek, kizárólag Lucifer illetékességét ismerik el maguk felett. Lucifer az, aki tudatja velük, hogy mit kell tenni.

Wayne Morris azt kérdezte, hogy e mögött csak a hatalom akarása és csábítása húzódik meg, vagy van valami más motívum is?

A pénz, a hatalom és a dicsőség iránti vágy társul a démonikus lényekkel és törekvésekkel.

Arra a kérdésre, hogy miként segíti felvilágosító munkájukat a programozó technikák belülről való ismerete, Cisco Wheeler elmondotta, hogy anyagi ellenszolgáltatás nélkül kész tanácsaival segíteni a traumával programozott áldozatokat. Sokan elmondják, hogy az említett három könyvükben leírt problémákkal kell nekik is megküzdeniük. Amikor elkezdenek beszélni az MK-ULTRA-ról, dr. Green-ről, dr. Black-ről, dr. Blue-ról vagy dr. Star-ról, mint programozóikról, nyomban egynek érzi magát velük, mert ő is ugyanott volt, hasonlókon ment keresztül.

A következő kérdés arról szólt, hogy miként segíti a trauma-programozásra emlékezés az agy kondicionáltságának meggyöngítését és a visszaprogramozást?

Cisco Wheeler elmondotta, hogy amikor valaki felkeresi és közli vele: erre és erre, így és így emlékszik, akkor megnyugtatja, hogy jó irányban halad, ilyen dolgok valóban megtörténtek és mindez ismerős neki. Magáról a programról nem beszél, mert ez veszélyes lehet, inkább hagyja őket beszélni. Az egyik legfontosabb: emlékezni arra, hogy valamennyien slave-k voltak. Azaz a legkeményebb kézzel irányított lények. Szadista egyének kegyetlenül bántak velük. Megerőszakolták a testet, a tudatot és a szellemet is. Szükség van azok megértésére is, akik mindezen nem mentek át, de elhiszik mindezt, és együtt éreznek az áldozatokkal. A slave-ket úgy programozták, hogy ha ezt elmondják, akkor senki sem fog hinni nekik, és hazugnak fogják tartani őket, a programozók pedig szigorúan meg fogják büntetni őket. Kezdetben a holocaustot sem hitték el, a világ nem akart tudni róla. Ami a programozott slave-kkel történt csak a koncentrációs táborokban történtekhez hasonlítható.

Cisco Wheeler szerint, amikor ő, vagy Fritz Springmeier tájékoztat a rituális visszaélésekről, a sátánista ünnepekről, az emberek nem szívesen figyelnek oda. Ez szembesíti őket avval, hogy milyen sok a hazugság az életben. Az emberek a tündérmese történetekhez vannak hozzászoktatva, s a látszatokban hisznek. Ha valaki megúszta, hogy traumával okozott agykontroll szenvedő alanya legyen, akkor is a látszatok világában él, mert erre a világra van kondicionálva. A tündérmesék eme hamis világának semmi köze a valósághoz, de az emberi elme mindig visszatér oda, mert ott találja meg a biztonságot.

Wayne Morris itt megjegyezte, úgy tűnik, a programozók szándékosan olyan helyzetet teremtettek, hogy az áldozatok szavahihetőségét kétségbe vonják, és állításaikat nevetségessé tegyék. Cisco Wheeler ehhez hozzáfűzte, hogy mennyire óvatosan kell eljárnia, amikor telefonon beszél az agyprogramozás áldozataival. Nem szabad olyan válaszokat adnia kérdéseikre, amelyek esetleg kulcsszóként beindítanának programokat az agyukban. Ez azért veszélyes, mert bizonyos információk azonnal kiváltják az úgynevezett ""insanity mode"-t (elmezavart okozó módozatot). Ezeket hipnózissal és drogokkal a tudat legmélyebb szintjére ültetik be, és ha valaki ebbe talál bele, például egy kulcsszóval és nincs az illető közelében a támogató csoportja, akkor azonnal megzavarodik az elméje, és az illető elmegyógyintézetben köt ki. Ki akar bármit is elhinni annak, aki az utóbbi hat hónapban ilyen intézetben volt?

Morris azt kérdezte, hogy a hipnózison, a drogokon és a traumaokozáson túlmenően még milyen technikákat alkalmaztak az agykontroll programozáskor?

Cisco Wheeler elsőként az elektrosokkot említette. Nála először 18 hónapos korában próbálták megerősíteni tudatának a feldarabolását. Elsőszámú programozója az apja volt, és születését követően, csecsemőként, az apjánál élt elkülönítve otthonukban. Olyan jellegű volt a programozás, hogy az apja, aki minden vonatkozásban gondoskodott róla, ellenőrzés alatt tudta tartani a máját, a veséit, a szívműködését, és érverésének, valamint légzésének a ritmusát. Mindezt hipnózissal érte el, mert traumaokozással teljesen függővé vált apjától, úgynevezett "trauma bonded" módon kötődött hozzá. Túlélése teljesen tőle függött, aki egyben a program-kezelője (handler-e) is volt. Ő tette tisztába és táplálta. Mindez rendkívül fontos volt, mivel koraszülöttként igen gyenge fizikai állapotban volt. 18 hónapos korában elvették apjától. Az első trauma akkor érte, amikor apja megerőszakolta. Ezután testplasztikai műtétet kellett rajta elvégezni a sérülések megszüntetésére. Ez olyan trauma volt, amely szinte szilánkokra hasította tudatát.

Wayne Morris ezután azt kérdezte, hogy a szexuális szolgáltatásokon kívül még milyen más tevékenységekre programozták?

Wheeler elmondotta, hogy Béta és Delta típusú "alter"-eket is létrehoztak agyában, amelyek katonai jellegűek. Voltak olyan "alter"-ek is, amelyek politikusok, kormánytagok zsarolásához szükségesek azért, hogy bárkit, szükség esetén, az Illuminátusok iránti engedelmességre lehessen kényszeríteni. Megrendeztek olyan helyzeteket, amikor a kiválasztott személyt rá lehetett venni szexuális kapcsolatra. A szex aktus oly mértékben traumatizálhatta az igénybe vett slave-t, hogy meghalt. Ekkor az adott célszemélyt olyan emberöléssel lehetett zsarolni, amelyet valójában nem követett el. Sok egyéb változata is van a zsarolásnak. Itt a "sex-slave" feladata volt zsarolható helyzetbe hozni a célszemélyt, miközben az egészet rögzítették.

A zsarolások mögött az Illuminátusok álltak, "a nagycsalád", akik a kiválasztott személyt teljesen befolyásuk alá akarták vonni. A Delta "alter"-ek gyilkosságokra voltak programozva. A célszemély bárki lehetett, aki nagyobbnak, jobbnak, erősebbnek, vagy hatalmasabbnak képzelte magát, mint az Illuminátusok és függetleníteni akarta magát tőlük. A programozott slave-k ki lettek képezve a kábítószerből származó pénzek átmosására is. Ezek a különleges "alter"-ek nem élnek a világban, hanem az adott programozott személy tudatán belül léteznek, és a tudatműködés rendszerén belül elkülönített, és önálló egységet alkotnak. Amikor szükség van rájuk, akkor specifikus kódokkal el lehet érni őket, felébresztve a tudati tevékenység központjába lehet behívni őket. Ekkor közlik velük, hogy hova kell menniük, mit kell tenniük, és aztán hova kell visszatérniük, ahol azonnal újra traumatizálják őket elektrosokkal. Ekkor a memória megint darabokra esik szét, majd az illető "alter"-t alvó állapotba helyezik egészen a következő igénybevételig. A programozott "alter"-eknek nincs tudomásuk arról, hogy mi történik a külvilágban, és hogy létezik-e egyáltalán egy másik világ azon kívül, mint amelyre beprogramozták őket.

Ha 48 órán belül alkalmazzák, akkor az elektrosokk teljesen kitörli az adott slave memóriájából azt, amit az aktivizált "alter" irányításával cselekedett.

Wayne Morris következő kérdése arra vonatkozott, hogy miután ő és szerzőtársa, Springmeier, könyveikben mindezt a nyilvánosság elé tárták, milyen válaszokat kaptak?

Cisco Wheeler elmondotta, hogy számos terapeuta, pszichológus, pszichiáter, lelkész és kormányzati tisztségviselő reagált pozitívan. Arról is tájékoztatták őket, hogy két képviselő is elolvasta a könyvet és örül annak, hogy mindez a nyilvánosság elé került. A könyveikben leírtakat több hivatásos szakember is megerősítette. Közülük többen is kapcsolatba kerültek már az elmúlt 20-25 év során "multiple"-kel (többszörös tudatuvá programozott páciensekkel D. J.). Ez kulturális sokkot okoz azoknak, akik evvel még nem találkoztak. A könyv nyomán az átlagember számára is megvilágosodtak bizonyos dolgok. Nem csak a multiple-k programozottak, de maga a világ is. Az átlagembert arra nevelték, hogy szilárd jellemű emberként tisztelje elnökeit, akik közül többen erre nem méltóak, hiszen vannak köztük pedofilok, kábítószer-fogyasztók, akik hisznek a mágiában, és rituálékon vesznek részt. A könyveket maguk a szerzők adták ki, attól tartva, hogy ha a nagy forgalmazó vállalatok árusítják őket, akkor az Illuminátusok felvásárolnák azokat és eltűnnének a forgalomból.

Wayne Morris ez után visszatért a CIA MK-ULTRA projektjére és azt kérdezte, hogy interjúalanya tudomása szerint apja részt vett-e benne?

Cisco Wheeler erre határozott igennel válaszolt, mert apja volt dr. Green egyik munkatársa. Dr. Green képezte ki, ahogyan dr. Star-t, dr. Blue-t, dr. White-ot is. Mindezek csak felvett "alibi nevek". Cisco Wheeler tudja a valódi nevüket is, de biztonsági okokból ezt nem mondotta el.

Wayne Morris ez után azt kérdezte, hogy mit tehetne a közvélemény az agykontroll áldozatok hatékonyabb segítése érdekében?

Cisco Wheeler legfontosabbként a támogató személy szerepét emelte ki. Egy ilyen személy felveheti a kapcsolatot azokkal a terapeutákkal és lelkészekkel, akik foglalkoznak az MK-ULTRA túlélőivel, és feltehetik a kérdést, hogy hogyan lehetnek az áldozatok segítségére. Cisco Wheeler hangsúlyozta, hogy ő csak magáról és a maga nevében beszél arról, amit ő átélt. Fájdalmas volt gyógyulása folyamán szembenézni azokkal a feltárulkozó emlékekkel, amelyekből megtudta, hogy mi mindenen ment valójában keresztül. A memória visszanyerése során arra kell összpontosítani, hogy az integrálódó és egészként működő emlékezet ne töredezzen ismét "alter"-ekre. Minden visszanyert emlékezés-részlet újra traumatizálja a visszaprogramozással küszködő egyént. Ezt a folyamatot újra és újra tanulni kell, mert minden emlékezetrészlet más emóciókhoz kötődik, hiszen mindegyik mögött különböző cél húzódik meg. Azoknak tehát, akik segíteni akarnak, meg kell ismerkedniük az agykontrollal. Biztosítani kell, hogy az agyprogramozás túlélőit lehetőleg ne zaklassák, ne tartsanak velük kívülről kapcsolatot, mert ha nincsenek védve, akkor újból csapdahelyzetbe kerülhetnek és újraprogramozhatják őket. A programozott egyének megfigyelés alatt állnak, és ha hibát követnek el, akkor a rájuk várakozó handler-ek ismét kezelésbe veszik őket. Annak a gyógyulófélben lévő slave-nek, amelyik a "nagycsalád" ellen nyilatkozik, számolnia kell a megtorlással.

Cisco Wheeler azt ajánlotta a programozástól megszabadulni óhajtó slave-knek, hogy forduljanak olyan terapeutához, akinek legalább 5 éves gyakorlata van az MPD/DID áldozatok kezelésében, a aki tanulmányozta a rituális visszaélés módszereit. Ha a terapeuta nem hisz a sátánista rituálék létezésében, akkor nem lesz képes megérteni az MPD/DID programozásban szenvedőket. Ez élet-halál kérdése. Ha valaki nem kellően tapasztalt terapeutát választ, az az életébe kerülhet. Igen nagy az öngyilkosok aránya a rituális visszaéléssel programozott áldozatok között, akik megpróbálnak programjaiktól megszabadulni.

A visszaprogramozás (deprograming) sikerének legfontosabb előfeltétele a támogató csoportok ("support system") léte. Wheeler a "túlélő" szónál pontosabbnak tartja az áldozat elnevezést. A programozott MPD/DID slave-k belülről és kivülről egyaránt áldozatok voltak. Fontos, hogy a visszaprogramozás alatt álló személyhez ne férkőzhessenek hozzá a handler-ek, mert ha erre a személyre ráfogják a fegyvert és megerőszakolják, vagy bántalmazzák testileg és lelkileg egyaránt, azaz ha újra traumatizálják, akkor el tudják érni, hogy a tudatnak az a része, amelyik az egyént aktuálisan vezérli, azt közli a terapeutával, hogy minden rendben van. Így a beültetett programok sértetlenek maradnak, s a finomra-hangolt rendszer egésze tovább funkcionál.

Az átlagember nehezen érti, hogy milyen súlyos az a trauma, amikor valaki egy handler uralma alatt áll, és aki azt is el tudja érni, hogy az adott áldozat saját magában tegyen kárt. Amikor a beültetett programok eltávolítása zajlik, ezek a programok "tűzforróak", értve ezalatt, hogy olyan fájdalmat okoz a tőlük való megszabadulás, mintha valaki megégetné magát. Sok terapeuta sem érti, hogy milyen mélyek lehetnek ezek a programok.

Cisco Wheeler szerencsésnek érzi magát, hogy olyan segítőre talált, mint Fritz Springmeier. A programozás frontrésze rendkívül erős és nagy hatásfokkal működik. A mindennapi magatartást irányító tudatrész amnézia-falakkal el van választva a programozott "alter"-ektől. Cisco Wheeler már megtapasztalta, hogyan működnek tudatának a frontrészében lévő "alter"-ek. Ezeket a frontaltereket már befolyásolni lehet, de mihelyt kikapcsolódnak, például alvás következtében, a mélyebben fekvő "alter"-ek ismét működésbe lépnek. Bizonyos rituális ünnepeken az "alvó" programbeindító kódok (triggers) aktivizálódnak. A tudat frontrendszere nem hajlandó elmenni a rituáléra, viszont átvehetik a test irányítását olyan mélyen fekvő "alter"-ek, amelyek viszont készek és hajlandók menni. A frontalterek azt hiszik, hogy az illető személy aludt egész éjjel. Ugyanakkor a test az "alter" egy mélyen fekvő és aktivizálódott "alter" irányításával egész éjjel fent volt.

A programozott személy nem tud hozzáférni a tudat mélyére ültetett "alter"-ekhez, és ezek a mélyebb tudatrészek nem tudják, hogy milyen folyamatok zajlanak a tudat frontrendszerében. Ezek olyan százszázalékosan programozott tudatrészek, amelyek csak azt képesek megtenni, amire programozták őket, és semmi másról nem tudnak. Csak azokat a scripteket (programelőírásokat, vagy forgatókönyveket) ismerik, amelyek beléjük lettek helyezve.

Wayne Morris úgy vélte, hogy Cisco Wheelernek a sikeres küzdelme, amit tudatának visszanyeréséért folytatott, reménnyel töltheti el a többi agykontroll alatt álló áldozatot. Wheeler hangsúlyozta, hogy azok helyzete reményteljesebb, akiknek erős támogató rendszerük van. Az ő esetében Springmeier átsegítette azokon a helyzeteken, amikor a triggerekkel aktivizálódott emlékezés bizonyos programokat bekapcsolt. Ekkor Springmeier segítségével tudatát két nyomvonalon is működtette. Az egyik a beültetett programozás nyomvonalát, a másik pedig a visszaprogramozásét követte. Így képes volt arra, hogy a kettő között egyensúlyozzon, és talpon maradjon. Az agykontroll alatt álló személy egyetlen program vezérlése alatt maradhat napokon át, ha valaki nem tanítja meg neki, hogyan kapcsolja azt ki. Konkrétan az ő esetében ez azt jelentette, hogy az első nyomvonalon ő új életet akart, megváltoztatva életmenetét, nem akart tovább az maradni, ami volt, vagyis ki akart kerülni az Illuminátus hierarchiából. Nagyon letörte, amikor tudatára ébredt annak, hogy valójában mi történt vele, hogy választási lehetőségét, és az önmaga feletti rendelkezést már gyermekkorától elvették tőle. Rá kellett döbbennie, hogy teljes szolgaságban él. Ezért úgy döntött, hogy ennek véget vet, és inkább meghal, minthogy ezt folytassa. Ma is így érez, több év elmúltával. Ez volt az az új nyomvonal, amelyen el akart érni a programozás alól már felszabadult új állapothoz.

A második nyomvonalon azok az üzenetek haladtak, amelyeket a programozók helyeztek a tudatába, a százszázalékos agykontroll során. Ezek voltak a régi programok és a régi forgatókönyvek. Amikor az ezen a nyomvonalon haladó tudattartalmak dominálnak, akkor veszélyes állapotban van. Ilyenkor áll fenn a veszélye, hogy megvágja magát, elmenekül, véget akar vetni az életének. Amikor a beültetett programok a tudatalattiból beugranak a tudatos tudatba, és az emlékképek beindítják a programokat, akkor olyan erővel nyilvánulnak meg, mint amikor évekkel azelőtt traumával beültették ezeket a programokat az agyába. A visszaprogramozás során fel kell tárni a beprogramozott scripteket, és le kell leplezni a hazugságot. Amikor sikerül az átvilágítás, akkor a hazugság egyben elveszíti hatóerejét. Ugyanis ezek a programok hazugságok. Ezt Cisco Wheeler úgy világította meg, hogy ő például nem volt csúnya kislány. Általában a gyermekek nem csúnyák, hanem szépek. Ez a program tehát hazugság. Azt hazudták neki, hogy csúnya. Szerette-e őt egyáltalán igazán valaki? Ami az Illuminátus kultuszt illeti, senki nem szeretett senkit a "nagycsalád"-on kívül. A bűnt vele szemben követték el, mégis ő belé helyezték a bűntudatot, és őt tették felelőssé, ahelyett, hogy saját bűneikért maguk vállalták volna a felelősséget.

Azok a túlélők, akiket már az anyjuk ölében elkezdtek programozni, sírnak, jajgatnak, vagy esznek, ha azt mondják nekik, hogy sírjanak, jajgassanak vagy egyenek. Az élet szinte minden vonatkozása a kontrolljuk alatt áll. Ezért döbbent meg, amikor a visszaprogramozás során "kislánynak" nevezte deprogramozója. Döbbenten nézett rá és azt mondta neki "én nem kislány, hanem kiscica vagyok". Tükörbe nézve valóban egy porcelán arcú kiscica nézett rá. Oly sikeresen programozták "szex-cicuskának", hogy még azt sem tudta, hogy ő valójában egy gyermek. A visszaprogramozás során felnyomuló emlékek révén tapasztalta meg, hogy kislánynak lenni a legfájdalmasabb dolog a világon, mert mindig, amikor kislánynak képzelte magát, megkínozták és így tudatában kialakult az, hogy ő soha többé nem akar kislány lenni, mert ez túlságosan fájdalmas. Ténylegesen létezett a programozása során két ketrec, az egyik tele szép pici cicákkal, és ő maga is egy ketrecben volt a közelükben egy lábassal, amely elektromos vezetékhez volt kapcsolva. Minden alkalommal, amikor inni, vagy enni akart valamit, meg kellett érintenie a lábast. Ekkor elektromos áramütés érte.

Ez csak példa arra, hogy hogyan szégyenítették és alázták meg, ha kislánynak gondolta magát. Programozói dr. Green és apja gondoskodtak róla, hogy a kiscicák mindenben dúskálhassanak. Szerették, becézték, cirógatták őket napokon át. Ez után gyermeki tudata úgy döntött, hogy nem akar többé gyermek lenni, hanem kiscica. Amikor ezek az emlékképek a lebontott memórifalak nyomán a tudatába nyomultak, akkor a teste tele lett az elszenvedett rúgások nyomaival, és ténylegesen megjelentek testén a visszaprogramozás során a gyermekkorban elszenvedett sérülések nyomai. Ezek a kiscicák még ma is élénken hatnak a tudatában. Ekkor apja teljesen mellőzte őt. Szerette apját, hiszen így volt programozva. Bármit is tett vele, csüngött rajta. Apja is programozott multiple volt. Volt gyengéd oldala is. Muzsikos volt, ugyanakkor sátánista. A CIA számára dolgozott, és 33-as fokozatú szabadkőműves volt. De még e felett is állt, mert Nagymesterként tagja volt a "Grand Druid Council"-nak (a Nagy Druida Tanácsnak). Ha tehetségét más irányban kamatoztatja, akkor nagy eredményeket érhetett volna el.

Wayne Morris ez után azt kérdezte, hogy volt-e az apjának választási lehetősége?

Wheeler szerint nem, mert úgynevezett "generational"-nek, azaz vérvonalhoz tartozónak számított. Ő is csapdába ejtett személy volt, mint én. Apja vonzó tulajdonságokkal is rendelkezett. Szerette az embereket, és az emberek is szerették őt. Volt az életében egy olyan időszak, amikor számot vetett azzal, hogy ki ő és mit tesz? A tudatába épített korlátok lebontódtak egy adott időpontban addig, hogy felismerte helyzetét. De azt is tudta, hogy az irányváltoztatás az életébe kerülne. Maga Cisco Wheeler, amikor a saját életében jutott ehhez a ponthoz, a szakítást választotta. Mindkettőjüket az Illuminátus "nagycsalád" kényszerítette ebbe a helyzetbe. Meghatározott életre programozták őket. De amikor kigyúlt a fény és emlékezetük működni kezdett, Cisco Wheeler és sorstársai úgy döntöttek, hogy inkább azok lesznek, akik mindig is lenni akartak. Ő maga még ma is gyermekien érez, és jó akar lenni, mint egy gyermek. Elutasítja, ami vele történt és nem akarja, hogy ezt másokkal is megtegyék. Amikor Cisco Wheeler kikerült az agyába beültetett programok rendszeréből azt kérdezte: Ilyenek a gyerekek, és az apjuk megerőszakolja őket? Erre azt a választ kapta, hogy a jó apák ezt nem teszik. Ekkor megdöbbent és ezt mondta: "őszintén sajnálom ezeket a gyerekeket, mert nem szeretik őket". Springmeier, aki támasza volt a visszaprogramozásban, ezt válaszolta: "de igen, szeretik őket". Mire Wheeler így reagált: "Ha az apák nem erőszakolják meg gyerekeiket, akkor nem szeretik őket". Azért mondta ezt, mert úgy volt programozva, hogy a megerőszakolás a szeretet.

Életében először akkor sírt, amikor Springmeier közölte vele, hogy a kislányokat és a kisfiúkat normális körülmények között nem erőszakolja meg az apjuk és ez nem az élet normális rendje. Ez annyira kiborította, hogy először szöktek könnyek a szemébe. Hosszú időbe telt, amíg megértette: mi a különbség a jó és a rossz között, és hogy miért úgy programozták, hogy a jó a rossz, és a rossz a jó. Szinte hihetetlen, hogy mennyire képesek az agyműködés irányítására különösen a gyerekek esetében. Megemlítette, hogy kisgyermekként az egyik kísérleti helyen a falaknál ketrecek voltak elhelyezve. Ezekbe tették őket és az emberszabású majmoknak kellett róluk gondoskodniuk. Az egyik táplálta, a másik verte, a harmadik pedig megerőszakolta őket. Cisco Wheeler, aki már az ötvenes éveiben jár, időnként még mindig úgy ébred fel, hogy küszködnie kell az itt átélt szenvedések emlékeivel.

Az agy védve van a beültetett programcsaládoktól, mert ezek úgy működnek, mint dobozok a dobozban és minden dobozban van egy programcsalád, és ezek hálózatot alkotnak. A 13x13-as hálózat, továbbá a 13 mélyre helyezett program úgy van elhelyezve, hogy semmiféle hatás nem éri őket a külvilágtól és ők maguk sem lépnek kapcsolatba a külvilággal. Amikor megkezdődött Wheeler visszaprogramozása Springmeier közreműködésével, akkor tapasztalta meg, pl., hogy mi az a szupermarket, hol van, és mi célt szolgál? Korábban ezt azért nem tudta, mert úgy volt programozva, hogy csak arról tudjon, amiről programozói akarták, hogy tudjon. Amikor szükségesnek találták, felébresztették álmából, közölték vele a megfelelő programot, és beindították az adott irányba. Amikor megtette, amit akartak, visszament aludni. Saját magának semmilyen befolyása nem volt minderre.

Ezért gondolta, hogy Fritz Springmeier nem teljesen normális, amikor közölte vele, hogy van családja, és az anyja is még él. Ekkor tudta meg, hogy hét unokája és három felnőtt gyermeke van. Amikor Springmeier bemutatta 30 éves pilóta fiának, akkor csak udvariasságból köszöntette, és nem hitt az egésznek. Ehelyett arra gondolt: "Nos az állítjátok, hogy én egy programozott szexcica vagyok, és amikor a tükörbe nézek, egy porcellánarcú cicát látok. Én 17 éves vagyok, és nem öregedek. Ti 50 évesnek láttok, de én 17 évesnek nézek ki."

Ebben az időpontban még teljesen programozott volt, és tudata nem volt képes feldolgozni azokat a valóságot tartalmazó információkat, amelyeket Springmeier hozott a tudomására. Két évre volt ahhoz szükség, hogy belássa, hogy ő valóban nem egy szexcica. Kétévi kemény munkára volt szükség a programozott hazugságok lebontására. Egyszerűen nem tudta felfogni, hogyan lehet neki egy 30 éves fia, akiről nem tudott semmit. Mert semmire nem emlékezett. Ugyanez volt a helyzet az anyjával és a két leánytestvérével is, akiknek korábban nem tudott a létezéséről.

Ahogy azonban a fragmentált tudatrészek kezdtek újra integrálódni, úgy kellett újraértékelnie egész életét. Először is tudomásul kellett vennie: hazugság az, hogy az apja szerette őt. Ezt volt a legnehezebb elfogadnia, de ahogy előrehaladt a visszaprogramozás és tudatának integrált működése, szembe kellett néznie a való tényekkel.

Wayne Morris interjúja Lynne Moss-Sharman-nal

A torontói CKLN rádió 1997-ben sugározta Wayne Morrisnak Lynne Moss-Sharman-nal, az "Advocacy Committee for Human Experimentation Survivors of Mind Control, ACHES-MC, (Az embereken végzett agykontroll kísérletek túlélőinek a támogató bizottsága) kanadai képviselőjével készített interjút. (CKLN-FM Mind Control Series - Part 16) (Ezt az interjút is rövidített összefoglalás formájában ismertetjük.)

Lynne Moss-Sharman három éves koráig Torontóban, majd pedig Hamiltonban élt. A "The Stone Angels" (A kőangyalok) egy támogató csoport, amely 1993-ban jött létre Thunder Bay-ben. Lynne hosszabb ideje terápián vett részt, és így került kapcsolatba a kultikus-jellegű rituális kínzások többi áldozatával. Több mint 60 túlélő sorsát ismerte meg, akiknek a többsége Thunder Bayben és Északnyugat-Ontarióban él. A Stone Angels Journal 1993-as első kötetében a túlélők írásban és rajzban számolnak be arról, hogy min mentek keresztül. Először csak a kultikus-rituális jellegű erőszakról jelentek meg beszámolók, de később nyilvánvalóvá vált, hogy a túlélők jelentős része szabadkőműves jellegű kultikus-rituális kínzáson ment át. Az apjuk, vagy nagyapjuk szabadkőműves (Masons), vagy Shriner volt, attól függően, hogy az ország melyik részén éltek, és ezért közelebbről is megvizsgálták ezt a jelenséget. (A shrine szó angolul ereklyetartót, díszes sírhelyet, szentről elnevezett kápolnát, oltárt, megszentelt helyet, kegyhelyet, búcsújáró helyet jelent. A Shriner az a személy, aki a shrine-hoz kapcsolódó kultusz és rituálé követője. D. J.)

Amikor 1995-ben Washingtonban sor került az elnöki meghallgatásra, (Presidential Hearing) a gyermekkorban agykontroll kísérletezésen átment túlélők tanúvallomást tettek és ez bekerült a hivatalos dokumentumok közé. Ekkor a közvélemény elé lehetett tárni azokról a kísérletekről szóló információkat, amelyekről egyes túlélők beszámoltak. Ekkor merültek fel a katonai és szabadkőműves vonatkozások. A Stone Angels Journal 6b kötete (Volume 6b) "Az agykontroll a modern korban" (Mind Control In The Modern Age) címet viseli. A Volume 6a kötet teljes egészében a Kanadában végzett agykontroll kísérletekről szól. A Volume 6b pedig az amerikai túlélőkre vonatkozó dokumentációkat közli. Szembeötlőek a hasonlatosságok a kanadaiak és az amerikaiak tapasztalatai között. Ahol Kanadában amerikai katonai támaszpont volt (NORAD és DEW Line), ott számos túlélő található, akik vagy a katonai bázison, vagy a közelében lévő településeken laktak.

Wayne Morris azt kérdezte, hogy miként kapcsolják be a gyermekeket a kísérletekbe?

Lynne Moss-Sharman (a továbbiakban Lynne) elmondotta, hogy a kultikus erőszakban megtalálható a nemzedékeken áthúzódó közös elem, de ami fellelhető volt a kanadai és az amerikai gyermekek esetében, az az, hogy az apa a fegyveres erők szolgálatában állt. De az, hogy eredetileg is hajlama volt-e a pedofíliára, még megvizsgálandó. A túlélők több mint 90 %-át tudatosan ajánlották fel a kultikus erőszakhoz, később pedig az agykontroll kísérletekhez. Itt a gyerekeket nem titokban vették el a szülőktől nappal, vagy titkos éjszakai látogatásokon, vagy hétvégeken. Vagy minkét szülő, de legalábbis egy közülük, aktívan közreműködött és gondoskodott arról, hogy a gyermek a kitűzött időpontban a kijelölt helyre érkezzen. Itt tehát azzal kell szembenézni, hogy a II. világháború után a gyermekeket a szüleik ajánlották fel kísérletezésre.

Wayne Morris ez után azt kérdezte, hogy milyen kultuszokhoz tartoztak ezek a szülők azon túlmenően, hogy gyakran a fegyveres erőkkel álltak kapcsolatban? Lynne elmondotta, megpróbálták közelebbről megállapítani, hogy a hadseregben és a kormányzatban, valamint a kanadai és az amerikai városi hatóságoknál, milyen emberek kerülnek vezető pozícióba? Úgy találták, hogy a fehérbőrű férfiakból álló titkos társasághoz, a szabadkőművességhez való tartozás előfeltétele annak, hogy bárki fontos pozícióba kerülhessen. Az Egyesült Államok elnökei kettő kivételével szabadkőművesek voltak. Ronald Reagant a Fehér Ház Ovális Termében avatták be a legmagasabb fokozatba. A kultuszokat titokban gyakorolják, az olyan egyházi intézményeken belül is, mint az anglikán, az episzkopális, és a mormon egyház. Ezt az Albertai Egyetem szociológusa, dr. Steven Kent kutatta, behatóan megvizsgálva a kultuszok szertartásait, a szokásostól eltérő vallási gyakorlatot. Kimutatja, hogy a szabadkőművesség olyan titkos társaság, amely állandóan előfordul a túlélők beszámolóiban, vagy akkor, amikor a társadalomtudósok ezeket a jelenségeket kutatják.

Wayne Morris ez után azt kérdezte, hogy mi volt a célja a Thunder Bay-ben 1994-ben megszervezett "Making Up For Lost Time" (Bepótolni az elveszett időt) elnevezésű konferenciának? Lynne elmondotta, hogy valójában három konferenciára került sor 1994. novembere és 1995. júniusa között. Ekkor ismerte meg közelebbről a gyermekkorban elszenvedett rituális erőszak több mint 60 túlélőjét. A konferencia célja az volt, hogy nyilvánosságra kerüljenek a túlélők és a terapeuták tapasztalatai és információi, és hogy a nagyközönség tájékoztatást és eligazítást kapjon arról, hogy hogyan foglalkozzon azokkal, akiket ezek a problémák érintenek, beleértve a gyermekeket is. Biztosítani kívánták, hogy ezek a kérdések a társadalmi párbeszéd témájává legyenek. Rendkívül lényeges az is, hogy a túlélők összejöhettek. Ezt a tanácskozást nem hivatásos szakemberek, hanem a túlélők rendezték. Ezután Lynne felsorolta azokat a társadalmi szervezeteket, egészségügyi intézményeket, civil szerveződéseket, egyetemeket, amelyek mind részt vettek a tanácskozáson. Számos olyan gyakorlati szakember is részt vett, aki már találkozott ezekkel a problémákkal, de nem tudhatták, hogy amit tapasztalnak, az nem rendellenesség, hanem elterjedt jelenség. Sok szociális munkás megrémült, amikor ügyfeleik elkezdtek beszámolni arról, amin keresztül mentek. Ezeket a szakembereket és társadalmi munkásokat megbénította, hogy nem tudták leellenőrizni azt, amiről hallottak. Ezek a témák érinthetetlenek a társadalomban.

Ami a túlélőket illeti, sokan érkeztek Albertából, Saskatchewanból, Manitobából, Ontarióból, és New Brunswick-ból és ez volt az első alkalom, hogy más túlélőkkel találkozhattak. Reménykeltő volt, hogy igen sok információt tudományos szinten, tárgyilagosan ismertettek, és ez meggyőzte a túlélőket, hogy a kutatók és a társadalom komolyan veszi ezeket a kísérleteket. Sokan közülük először szólaltak meg. Többen dokumentumokat adtak át a tények után kutató diákoknak. Megindult az információk cseréje és már kevésbé féltek az egykori kísérleti alanyok, miután látták, hogy milyen sokan vannak. Mintegy 40 túlélő vett részt a három összejövetelen. De sok megalapozott félelmet is érezni lehetett. A túlélők gyakran kórházban kötöttek ki, miután megverték, megszúrták és zaklatták őket.

Kik kaptak meghívást a tudományos egyetemi körökből? - tudakolta Morris. Lynne elmondotta, hogy 1994. novemberében Shirley Turcotte tartotta az első szemináriumot, aki maga is túlélő és egyben terapeuta, klinikai konzultáns Vancouver-ben. Apai ágról indián származású és Winnipegben nőtt fel, amely olyan vidék, ahol széles körben elterjedt a kultusz gyakorlása. Gyermekpornográfiára is kényszerítették.

Az 1995. januári tanácskozáson Judy Steed az "Our Little Secret: Confronting Child Sexual Abuse in Canada" (A mi kis titkunk: Szembenézés a gyermekek szexuális bántalmazásával Kanadában) című könyv szerzője tartott előadást. A Prescott Közösségi Tanácsadó Bizottság két szociális munkása, Pam Gummer és Ruth Chamberlain-Belagus, (a Bizottság a gyermekek ellen elkövetett bűncselekményekkel foglalkozott) megvizsgálták azt az esetet, amelynek keretében 50 felnőtt ellen emeltek vádat és mintegy 234 gyermeket mentettek meg a további rituális jellegű bántalmazásoktól. Valamennyi felnőttet bűnösnek találták. Elmondották, hogy milyen eljárásokon kellett keresztülmenniük azért, hogy megvédjék a gyermekek érdekeit. Egyfajta művészeti terápia céljára felállítottak egy félhenger alakú fémbarakot, mivel nagyobb létesítményre volt szükségük, hiszen ezen a viszonylag kicsi településen 230 gyermek vált több generációs visszaélés áldozatává.

Előadást tartott dr. Louise Million pszichológus, a "Breaking the Silence" (Megtörni a csendet) című könyv társszerzője is, amely könyv beszámol arról, hogy a kanadai indiánok szervezete, az "Assembly of First Nations", AFN (Az első nemzetek gyűlése) milyen tapasztalatokat szerzett a helyi iskolákba járó gyermekek körében a rituális jellegű visszaélésekről és kínzásokról. Beszámolót tartott az ottawai Carleton University lélektani tanszékének vezetője, dr. Connie Kristiansen, aki az állítólagos "téves emlékezés tünetegyüttes"-t (false memory syndrome) és az emlékezet működésének a helyreállításával foglalkozó mozgalom (recovered memory movement) eredményeit kutatta. Dr. Steven Kent szociológus (az University of Alberta részéről) elsősorban azokat a rituális jellegű szertartásokat kutatja, amelyeket a férfi szabadkőműves páholyokban gyakorolnak, továbbá a mormon egyház keretében, mivel a két szervezet között igen szoros a kapcsolat. Ezért Kent a szent könyvek normáktól eltérő értelmezéséről és az állítólagos szabadkőműves rituális visszaélésekről (Deviant Scripturalism and Allegations of Masonic Ritual Abuse) tartott előadást. Egy vitadélután keretében pedig azt vitatták meg a kerekasztal beszélgetés résztvevői és a közönség, hogy mi a bizalom és a bizalmasság etikája, és valójában kit véd a titoktartás és a titkolódzás.

A kerekasztal beszélgetésben többek között részt vett a bennszülött indiánok jogának a szakértője, valamint egy terapeuta, aki a Thunder Bay-ben működő családsegítő szolgálat munkatársa, és aki 10 éves gyakorlattal rendelkezik a gyermekbántalmazás és agykontroll áldozataival való foglalkozás terén. A kultikus visszaélések nyomozásával foglalkozó rendőrtiszt is részt vett a beszélgetésben.

Az 1995. januári tanácskozáson megerősítést nyert, hogy azonosságig menő hasonlóságok vannak aközött, ami a First Nations közösségekben (az észak-amerikai indián őslakosságot nevezik "Első Nemzeteknek" D. J.), valamint a helyi települések iskoláiban tapasztalhatóak. Itt is azt támasztják alá bizonyítékok, hogy dokumentálható a szabadkőműves rituális visszaélés, amely nem csak Thunder Bay és környékén komoly probléma, de ugyanezt lehet elmondani egész Észak-Amerikára, Nagybritanniára és Ausztráliára is.

A "Making Up For Lost Time" (Bepótolni az elvesztett időt) konferenciasorozat harmadik tanácskozására 1995. júniusában került sor. Ezen Alexandra Rogers terapeuta, maga is rituális visszaélések túlélője, számolt be tapasztalatairól. Rogers az Egyesült Államok Maine tagállamában szabadkőműves és katonai környezetben nőtt fel, és gyermekkorától kezdve agykontroll programozónak képezték ki. Lynne elmondotta, hogy rendkívüli hatást tett a résztvevőkre egy olyan személynek a beszámolója, akinek sikerült kitörnie a saját programozásából, elmenekülnie a kultikus kötelékből, és aki most hivatásos terapeutaként foglalkozik a visszaélés áldozataival. Ennek keretében segít áttörni a beléjük programozott kódokat. Kiválóan érti a velük szemben alkalmazott módszereket, kínzásokat és visszaéléseket, hiszen korábban maga is ilyen programozó és kínzó volt. Alexandra Rogers, aki akkor 33 éves volt, férjével volt jelen. Ő Torontóban nőtt fel és maga is kultusz túlélője.

Rendeztek-e már olyan más tanácsokozásokat, ahol a rituális bántalmazás és az agykontroll kérdését összekapcsolva vitatták meg? - kérdezte Wayne Morris interjúalanyát. Ilyen nem fordult elő, és a szabadkőműves-jellegű rituális-visszaéléseket sem vitatták meg. Ezért találták fontosnak, hogy tömören összefoglalják a rendelkezésre álló információkat, és hogy a rituális visszaélés problematikáját szélesebb történelmi perspektívába helyezzék el. Számos csoport rendkívül aggódott ezeknek az információknak a közreadásától. A Thunder Bay-i csoport azonban megtette ezt, és ezért súlyos hátrányok érték. Az agykontroll kísérletezéseket ekkor még közvetlenül nem tárgyalták meg. Magánbeszélgetések során azonban egyre többször felmerült ez a probléma, és érdekes módon a reklámtevékenység egyik melléktermékeként. Lynne a Globe and Mail hasábjain elhelyezett rövid hirdetéseket a tervezett konferenciákról és csupán egy-két szóval utalt a szabadkőműves összefüggésre, de már ez elegendő volt ahhoz, hogy Kanada legkülönbözőbb térségeiből a túlélők jelentkezzenek, és magukat olyan szabadkőműves visszaélés áldozatainak jelöljék meg, akik félelemben élnek. Ezek szinte kivétel nélkül szabadkőművesek, skót rítusú, vagy Schreiner közösségekhez tartozó személyek leányai voltak. Olyan tapasztalatokról kezdtek beszámolni, amelyek egyértelműen agykontroll kísérletekre utaltak.

Wayne Morris megjegyezte, hogy bizonyos információk a rituális jellegű visszaélésekről megjelentek a tömegtájékoztatási eszközökben a konferencia idején, de ezeket az érintettek cáfolták. Ezért Morris azt kérdezte, hogy a konferenciák óta volt-e valamilyen szabadkőműves reagálás, vagy másfajta információcsere ebben a kérdésben. Lynne utalt rá, hogy különösen az 1995. januári tanácskozást követően, szervezett támadás érte őket, elsősorban a Thunder Bay környéki tömegtájékoztatási programokban. Elárasztották faxokkal Kanada Ontario tagállamának miniszterelnökét, Bob Rae-t, amelyekben a szabadkőművesek elítélik, amit a "The Stone Angels" (A kőangyalok) művelnek Thunder Bay-ben. Maga Lynne is napról napra telefonüzeneteket kapott szabadkőművesektől és feleségeiktől Északnyugat Ontarióból, többek között egy újság kiadójától, aki nem volt hajlandó lapjában a hírdetést megjelentetni, mivel a férje szabadkőműves. Leginkább azt kifogásolták a szabadkőművesek, hogy őket nem hívták meg, és hogy a három konferencia szervezői világosan megmondták, hogy nem engedik meg szabadkőműveseknek a konferencián való részvételt. Csak a visszaélések túlélői, a terapeuták és a támogató szolgálatokat nyújtók jelenhettek meg.

Lynne elmondotta, hogy ekkoriban még nem volt kellően informált, ezért áttanulmányozta a különböző szervezetekről tájékoztató enciklopédiát. Ebből tudta meg, hogy a skót-ritusú szabadkőművesség jótékonykodási adományaival támogatja a skizofrénia kutatását. Már ekkor különösnek találta, hogy a szabadkőműves titkos társaság felső fokozata annak az elmebetegségnek a kutatását finanszírozza, amely rendkívül hasonló tünetekkel rendelkezik az MPD/DID-hez, amely megjelenik a rituális visszaéléseken átment személyek 99 %-ánál, és ugyanez feltételezhető az agykontroll kísérletek túlélőinél is. Thunder Bay-ben egy nyugdíjazott rendőrtiszt, Peter Tooey, a televízióban elítélte, amit Lynne és munkatársai tesznek. Ekkor Lynne naivul megkérdezte Tooey-tól, hogy szabadkőműves pénzeket fordítottak a skizofrénia kutatására, mire a szabadkőműves Tooey büszkén mondta, hogy például a Thunder Bay-ben gyűjtött pénzt a Skót Rítus teljes egészében a University of British Columbia-n folyó skizofréniakutatásokra fordította.

Lynne aggasztónak találta, hogy Ontarióban gyűjtött pénzeket ez a titkos társaság a Kanada csendes-óceáni partvidékén működő egyetemhez továbbítja. Később azt is megtudta, hogy a York University-n működik a Rohr Intézet, amelyet a Kanadai Szabadkőműves Alapítvány (Masonic Foundation of Canada) finanszíroz, amelynek viszont az ontariói Hamiltonban van a központja. A Skót Rítus jótékonysági alapja közvetlenül részesíti kutatási célú pénztámogatásban a Rohr Intézetet azért, hogy tanulmányozza az "intellektuális rokkantsággal, gyöngeséggel, bénasággal" kapcsolatos problémákat. Lynne szerint a kínzások túlélői egyáltalán nem szenvednek szellemi gyöngeségben (intellectual disability), ellenkezőleg rendkívül éles eszű és kreatív személyek. Közöttük többdiplomások is vannak.

Wayne Morris ezután az "Advocacy Committee for Human Experimentation Survivors of Mind Control, ACHES-MC, (Az embereken végzett agykontroll kísérletek túlélőinek a támogató bizottsága) tevékenységéről kérdezte interjúalanyát, mivel ő ennek a kanadai képviselője. 1995. márciusában az Egyesült Államok elnöke által létrehozott bizottság, a "President's Advisory Committee on Human Radiation Experiments" (Embereken végzett sugárzási kísérleteket vizsgáló elnöki tanácsadó testület, a továbbiakban Elnöki Bizottság) meghallgatta 50 - gyermekkorában agykontroll kísérleten átment - személy tanúvallomását, válaszolta Lynne. Ezeket a kísérleteket a CIA finanszírozta. A bizottság előtt tanúvallomást tett Valerie Wolf, New Orleans-i terapeuta, aki maga is az Ontarió államban lévő North Bay-ben egy katonai támaszponton nőtt fel. Ő és férje első egyetemi fokozatukat a hamiltoni McMaster Egyetemen szerezték. Férje a meghallgatás idején a Tulane Egyetem orvoskarán tanított, mint pszichiáter. Valerie Wolf pedig terapeutaként tevékenykedett New Orleans-ban, és számos gyermekkori agykontroll kísérleten átment személy tanúvallomását gyűjtötte össze és nyújtotta át a Bizottságnak. Magával hozta két páciensét is, Claudia Mullen-t és Chris DeNicola-t, akik személyesen számoltak be az Elnöki Bizottságnak arról, hogy milyen kínzásoknak lettek alávetve gyermekkorukban, amikor agykontroll kísérleteket végeztek velük, és miként váltak a szervezett pedofilia áldozataivá is.

(Valerie B. Wolf, Chris DeNicola és Claudia Mullen vallomásait az Elnöki Bizottság 1995. március 15-én megtartott ülésének a hivatalos jegyzőkönyve alapján a továbbiakban még részletesen ismerteni fogjuk.)

Lynne 1996-ban Texasban részt vett egy konferencián, ahol Valerie Wolf, Claudia Mullen és Chris DeNicola elmondotta, hogy a rituális visszaélések túlélőinek érdekvédelmi bizottságot kell létrehozniuk, amely a lehetőség szerint valamennyi túlélőtől begyűjti az információkat, és azokat az Elnöki Bizottság rendelkezésére bocsátja. Ennek alapján elképzelhető egy másik "Presidential Advisory Committee" (Elnöki Tanácsadó Bizottság) létrehozása, amely az Egyesült Államokban és Kanadában élő kísérleti túlélőktől összegyűjtött tanúvallomásokat feldolgozza. Ekkor beszélte meg az egyik túlélővel, Blanche Chavoustie-vel a túlélőket támogató bizottság megalakítását. A New York államban lévő Long Island túlélőivel Chavoustie, a Thunder Bay-ben lévő túlélőkkel pedig Lynne vette fel a kapcsolatot. Így kezdte meg működését az ACHES-Mind Controll, azaz az agykontroll kísérletek túlélőinek az érdekvédelmét felvállaló bizottság. Első akciójuk az volt, hogy öt képviselőjük részt vett a Washingtonban lévő Holocaust Memorial Museum konferenciáján 1996. májusában, és ekkor adták át a résztvevőknek az első tájékoztató anyagot tevékenységükről. Egy adatbankot hoztak létre, továbbá működtetni kezdtek Internet honlapot is. Sikerült több mint száz - gyermekkorban agykontroll kísérleten átment - személy adatait összegyűjteniük. Az adatok megmutatják a kísérletek színhelyéből összeálló csoportosulást, valamint azt, hogy a kísérletek feltételezett végrehajtói, a kínzást és a programozást végző orvosok mely helyeken tömörültek.

Wayne Morris ezután a bennszülött amerikai indián közösségek gyógyítási technikáinak az agykontroll és a rituális kínzás áldozatainak a gyógyításában játszott szerepéről érdeklődött. Lynne utalt rá, hogy Thunder Bay-ben több mint 60 rituális túlélővel került kapcsolatba, ezek közül több az Ojibway indiánokhoz tartozik, és vagy Thunder Bay-ben vagy észak-nyugat Ontarióban nőttek fel. A helyi iskolák egykori tanulóinak a beszámolóiból megfigyelhetők voltak a hasonlóságok. Így például beszámoltak a Moose Factory (Jávorszarvas-gyár) közelében, Fort Albany-ban, előállított elektromos székről. Elhangzottak beszámolók Fort Albany egyik üresen álló istállójában talált gyermek-csontvázakról. Számos korábbi diák mondta el, hogy fehérbe öltözött férfiak megerőszakolták őket az éjszaka közepén, majd pedig abortuszra kényszerítették őket. Ezek ahhoz hasonló rituális aktusok, amelyekről a gyermekkori kultikus-jellegű kínzásokon átment személyek számoltak be.

A "Kőangyalokat" egyre többen keresték meg, és ezzel párhuzamosan több indián szervezet is felvette velük a kapcsolatot. Fokozatosan kiderült, hogy vannak bizonyos területek, rezervátumok, ahol nemzedékközi sátánista kultuszokat (intergenerational satanic cults) gyakorolnak, és ezekhez tartoznak az Ojibway, illetve az Ojibway-Cree indiánok. Lynne azt feltételezte, hogy ezeknek a kultuszoknak a létrejötte és fennmaradása nemzedékről nemzedékre azon angol és francia misszionáriusok tevékenységére vezethető vissza, akik a szőrmekereskedelem révén évszázadokon át kapcsolatban álltak Amerika bennszülött lakóival. De közrejátszhatott a helyi iskolákból szerzett tapasztalat is. Folyik egy kultikus tevékenység is Manitoulin Island-en (Manitoulin szigeten). Túlélők arról számoltak be, hogy gazdag fehér emberek érkeztek oda New Yorkból és Kaliforniából azért, hogy jól szervezett, kifinomult kultikus tevékenységet fejtsenek ki a szigeten. Ezzel a kérdéssel a bennszülött közösségeknek is foglalkozniuk kell, és ezirányban már beindult a kutatómunka. A Marie/Cutler/Thessalon térségben létrejött a lelki és szexuális visszaélések túlélőinek a csoportja. Ez a csoport kapcsolatban áll az indián törzsek bölcs öregeivel, az Elder-ekkel. A csoport pénzügyi támogatást szerzett az Elder-ek által irányított gyógyítási tevékenység finanszírozására.

Lynne részt vett izzasztó indiánkunyhókban olyan gyógyítási ceremóniákon, ahol az Elder-ek tisztában voltak azzal, hogy közülük néhánynak a rituális kínzás túlélővel kell foglalkozniuk. Megfigyelhette, hogy rendkívüli gyógyító hatást tettek a túlélőkre. Lynne maga is úgy véli, hogy már nem élne, ha néhány ilyen indián Elder nem nyújt neki segítséget. Ezért nagyon hálás nekik. Az indián közösségek nem félnek szembenézni ezzel a problémával. Ugyanezt nem lehet elmondani a nem-bennszülött közösségekről, amelyekben nagy a félelem. Az Elder-ek látják, hogy mi történt a helyi iskolákban, a börtönökön belül és azt is tudják, hogy ezek az iskolák katonai támaszpontok közelében voltak mind Amerikában, mind Kanadában, a NORAD (North American Aerospace Defence Command's Area - Észak-Amerikai Légtér-védelem Parancsnoksága) és a DEW Line (Distant Early Warning System - Távolsági Előrejelző Rendszer) rendszer keretében. Az együttes tevékenység nyomán az agykontroll kísérlet egyre több bizonyítéka gyűlt össze. Lynne megalapozottan feltételezi, hogy ez ugyanahhoz a CIA által finanszírozott tevékenységhez kapcsolódik, mint amilyet a nem indián gyerekekkel szemben alkalmaztak.

Morris ezt követően Lynne Moss-Sharman személyes tapasztalatairól érdeklődött. Lynne elmondotta, hogy apja a kanadai hadsereg kötelékébe tartozott 1939-től 1945-ig. Anyjával Halifax-ból Torontóba költöztek születése után, 1947-ben. Apja nehezen talált állást. Legkorábbi emlékei szerint apja a nagybátyjával és más katonai személyekkel szexuálisan visszaéltek vele. Emlékképei mindig egyenruhás emberekkel kezdődnek. Nem tudja, hogy apja miként vállalta fel ezt a szerepet, csupán abban biztos, hogy a General Electric torontói kirendeltségénél dolgozott és a "Pyramid Club" nevű társaságba járt. Világosan emlékszik már kisgyermek korától kultikus rituálékra. Emlékszik egy olyan szertartásra (forgiven by the blood - megbocsátva a vér által), amelyre Torontóban, a vágóhíd közelében került sor. Olyan összejövetelekre is emlékszik, amelyekre Hamiltonon és Torontón kívüli templomokban, különböző helyeken került sor, beleértve földalatti létesítményeket is, mint amilyen a Stone Mountain, amely szintén kapcsolatba állt a hadsereggel. Arra is emlékszik, hogy gyermekként elvitték az ottawai Uplands légitámaszpontra. Mindezekre hároméves korától kezdve emlékszik vissza.

Wayne Morris ezután azokról a rajzokról kérdezte Lynne-t, amelyek a "The Stone Angels" nevű lapban jelentek, meg és amelyek felidézik az agykontroll kísérletekben átélt tapasztalatait. Lynne elmondotta, hogy ösztönösen olyan gyermekeket rajzolt, akik sisakokat viselnek, és mindig volt valamilyen elektromos szerkezet a közelben. Az idő múlásával kezdte megérteni, hogy ezek a rajzok arról szólnak, amit ő nem volt képes szavakban elmondani. Csupán az elmúlt 6-8 hónapban ért el odáig, hogy már beszélni is tud mindarról, amiről a rajzai szólnak. Felidézve egyik átélt emlékét, a végtagjai kificamítva a vállához és a csípőjéhez vannak helyezve és átcsavarva kötszerrel szorosan meg volt kötözve. Most már arra is emlékszik, hogy azt mondták neki "first we break you, then we make you..." (először megtörünk, aztán megalkotunk... Egyszerű módszer a katonaságnál, hogy amikor valakivel elkezdik a kísérletezést, akkor fáslitekercseket hozatnak vele egy barna papírszatyorban és ebből senki nem sejti, hogy tulajdonképpen egy személy betöréséhez fogtak hozzá.

Wayne Morris megjegyezte, hogy dr. Cameron a McGill Egyetemen Montreálban ugyanerre törekedett, azaz el akarta távolítani az adott egyén személyiségét. Teljesen megtörni az eredetit, és egy meghatározott terv szerint egy új személyiséget létrehozni. Lynne ezt úgy pontosította, hogy nem egyetlen új személyiség, hanem egymással egybekapcsolt személyiségek és személyi komponensek egész rendszerét létrehozni, amelyek kulcsszavakkal és frázisokkal aktivizálhatóak. A telefonprogramozás az ilyen kulcsszavak révén hatékonyan alkalmazható. Ha a programozás már megtörtént, akkor akár ezer mérföldes távolságban lévő személyt is aktivizálni lehetett egyetlen telefonhívással. Csak fel kellett venni a telefont, be kellett mondani a kulcsszót és az erre a szóra programozott tudatrész működésbe kezdett és végrehajtotta a kapott utasításokat.

Lynne világosan emlékezik az érzéki észleléstől való megfosztás technikáira is. Elmondotta, hogy számos ilyen célra berendezett szoba volt, olyan is, ami egyre kisebbé vált, amikor benne feküdt a kísérleti személy. Mások hordó alakú konténerek voltak, ahova az áldozatot összekötözve olyan kicsire csomagolták össze, hogy beleférjen egy ilyen konténerbe. Ez volt az alaptechnikája a kísérleti alany teljes elkülönítésének. Később felgyorsultak a dolgok, amikor dr. Cameron módszereit kezdték alkalmazni. Lynne visszaemlékszik arra a kísérletre, amikor sisakot és csöveket alkalmaztak és emiatt nem tudta mozgatni a kezeit, hogy megvédje magát. Emlékszik egy olyan szobára, amelynek az egyik végében hatalmas tekercs volt, amibe behelyezték, és már csak azt tudja, hogy le akarta tépni a saját fejének a tetejét, amikor elkezdett visszaemlékezni erre a szobára. Meg akarta ölni magát, és le akarta szakítani a koponyája felső részét.

Kísérleteztek rajta a Rochesteri Egyetemen folytatott programok keretében az 1940-es évek végén és az 1950-es évek elején. Ennek a programnak három központja volt, az egyik Los Alamos, a másik a New York államban lévő Rochester, a harmadik a Kaliforniában lévő Stanford Egyetem. Dr. Cameron titokban részt vett a rochesteri kísérletekben egy másik kanadaival, dr. Estabrooks-al. Estabrooks a hamiltoni Colgate College-ben, továbbá New York államban lévő Oswego-ban folytatott kísérleteket. Oswego-ba a II. világháborút követően számos menekült és holocaust túlélő érkezett. A fizikailag vagy lelkileg betegeket egy közeli katonai támaszpontra vitték. Estabrooks kulcsszerepet játszott a Manchurian Candidate amerikai verziójának a létrehozásában. 1937. óta szoros kapcsolatban állt Edgar Hoover-rel, valamint José Delgado-val, Martin Orne-vel és természetesen Ewen Cameronnal.

Wayne Morris itt utalt rá, hogy Manchurian Candidate-nek azt a személyt nevezik, aki agykontroll programozás befolyására kész parancsra gyilkolni és számos más katonai, és hírszerzési feladatot elvégezni. Ezt követően dr. José Delgado-ról kérdezte interjúalanyát. Lynne azt válaszolta, hogy ő orvosdoktor helyett inkább kínzónak nevezné. Ő egyike volt dr. Ewen Cameron mellett, akik kísérleteztek vele. Delgado-nak kísérleti szobái voltak egy épületben, amit ő "The Funhouse"-nak (A vidámság házának), és egy másik, amelyet "The Playhouse"-nak (A játékok házának) nevezett. Lynnét bedrótozták egy robothoz, vagy egy bábuhoz hasonlóan és elektromosságot használtak mozgásának az irányításához. Elvitték egy helyre, amelyre úgy emlékszik vissza, mint "Land Vehicle Division" (Szárazföldi közlekedési osztag). Delgado kísérletei ehhez a katonai létesítményhez kapcsolódtak. Mivel mindig erősen elkábított állapotban vitték oda, ezért nem tudja pontosan megjelölni, hogy hol volt ez a katonai egység, de arra határozottan emlékszik, hogy ott mindig Delgado-val került össze.

Morrist az érdekelte ekkor, hogy milyen célokra használták fel, miután beprogramozták? Számos esetben információk továbbítására, illetve zsarolásra, többek között magasrangú emberekkel való pedofíliára használták. Ez utóbbi célja az volt, hogy döntési helyzetben lévő embereket befolyásuk alá vonjanak, illetve emlékeztessék őket a hierarchiában elfoglalt helyükre. Kétségtelenül léteznek a gyilkoló programok, amelyekkel nagyon nehéz szembenézni, amikor valaki elkezd emlékezni. Lynne Moss maga például ki lett képezve arra, hogyan lehet valakit megskalpolni. Meg lehet említeni a Jonestown-t és a Walla Walla börtönben, valamint az Ontarió államban lévő Oakridge büntetőintézetben folytatott kísérleteket, az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején. Ez utóbbiban dr. Elliott Barker végzett kísérleteket az LSD-vel. Lynnét angol tudósok zsarolására használták. Egy egyetemi épület szobájában egyszerre csak síró öregember mellett találta magát az ágyban, mint kislány. Természetesen működött a fotóberendezés. Az öregember is kábítószerezve volt és Lynne is. Az ágy mellett három női ruhába öltözött férfi állt, és valójában egy titkos kísérleti programról volt szó, amelyben ez a brit kutató részt vett és ezért lényeges volt, hogy beszervezzék.

Egyébként hasonló történetek százairól tudna beszámolni, mondotta Lynne. Itt nem csak a katonai kutatók és a tudósok szadizmusáról van szó, mindannak a teljes mellőzéséről, amit emberinek lehet nevezni, de úgy tűnik, hogy a kísérletben részt vevők nagy erőszeretettel viseltettek mind a fiú-, mind a leánygyermekekkel folytatott pedofíl kapcsolat iránt. Feltűnő volt az úgynevezett "gender blending", a keresztbe öltözés és a nemi szerepek felcserélése a rituálék alkalmával, vagy olyan helyzetekben, mint amikor ő is zsarolásra lett felhasználva.

Az amerikai-kanadai érdekvédelmi bizottság, (az ACHES-Mind Controll) és a "The Stone Angels" tapasztalatai között jelentős az átfedés. Igen sokan arról számolnak be, hogy gyermekként - a rituális visszaélések alkalmával - ketrecekbe zárták őket, drogokat adtak be nekik, elektromosságot alkalmaztak. Közös tapasztalat az is, hogy pornográfia készítésére használták őket. Ki kell emelni az agykontroll kísérleteknél az elektromos eszközök alkalmazását. A kábítószereket arra használták, hogy engedelmessé tegyék a gyermekeket. A kínzás, az érzékelés lehetőségétől való teljes megfosztás (sensory deprivation) és az úgynevezett pszichikus vezetés (psychic driving) is fontos szerepet játszott. A programozott gyerekeket titkos kommunikációra, pedofíliára és zsarolásra használták mind a tudományos, mind a katonai körökben azért, hogy kikényszerítsék bizonyos személyeknek az engedelmes közreműködését. Ugyancsak közös tapasztalat, hogy mindezek a kísérletek katonai támaszpontok és nukleáris reaktorok közelében folytak mind az Egyesült Államokban, mind Kanadában. Utalt Lynne Ontario térképére. Ezen kirajzolódnak azok a csomópontok, ahol a kísérletek folytak a katonai bázisok és az atomerőművek környékén.

Wayne Morris ez után azt kérdezte, hogy csak gyerekekkel kísérleteztek, vagy voltak közöttük felnőtt férfiak és nők is? Lynne felsorolta, hogy voltak csecsemők, leány- és fiúgyermekek, kisebb számban azonban felnőtt férfiak és nők is. Ő elsősorban azokkal van kapcsolatban, akik gyermekként lettek programozva és ugyanolyan kísérleti túlélők, mint ő maga. Számos olyan személy van, aki különböző college-okben, egyetemeken, büntetőintézetekben, illetve a katonai intézményekben került programozásra. Lynne nagyon fontosnak tartja, hogy a gyermekkorban ilyen kísérleteken átesett túlélők tapasztalatai ismertté váljanak, mert számítani kell arra, hogy az agykontroll technikák kifinomultabbá válnak és a lakosság egyre hatékonyabb befolyásolását teszik lehetővé.

Lynne elmondotta, hogy a laboratóriumokban gyakran sokáig visszatartották a kísérleti személyeket. Annak is tanúja volt, hogy ott születtek gyermekek. Genetikai kísérletek is folytak. Felidézte, hogy az 1950-es években az egyik laboratóriumban olyan csonka csecsemőket ("Torso Babies") látott, akiknek szakálluk volt, de nem volt karjuk, vagy lábuk. Egy ismerős ápolónő, amikor az erről készült rajzait meglátta, azt mondotta, hogy valószínűleg thalidomide-t alkalmaztak ezekben a titkos laboratóriumokban.

(A thalidomide Európában kifejlesztett altatószer volt, és használták a reggeli rosszullétek kezelésére terhesség ideje alatt. Ebben az időben senki nem tudta, hogy ez a gyógyszer súlyos születési rendellenességeket okoz. Az Egyesült Államokban nem volt jóváhagyva az általános használata, de a "Food and Drug Administration" hozzájárult ahhoz, hogy kísérletezésre felhasználják. Egyetlen thalidomide adag, ha azt a terhesség korai szakaszában vették be, már súlyosan károsíthatja a magzat végtagjainak a fejlődését. D. J.)

Lynne ismer olyan túlélőket, akikkel különböző gyógyszereket szedettek, amikor 8 és 9 évesek voltak. Ennek következtében sokkal hamarabb kerültek szülőképes állapotba, mint a normális eset. Számosan közülük nem képes gyermeket a világra hozni. A drogok intenzív használatának egyik célja öntudatlan állapot előidézése és így a kísérletek számára fogékonyabbá tétele. Azt is figyelték, hogy mely drogok tesznek valakit alkalmasabbá az agymosásra. A cél a hatékonyság volt. Könnyebbé tenni és felgyorsítani az agymosást azért, hogy elkezdődhessen a "patterning", a tudat széthasítása és a leválasztott tudatrészek programozása. A genetikai megváltoztatás is fontos szerepet játszott a különböző sugárkísérletekkel együtt. Lynne nem állította biztosra, de úgy hiszi, hogy fajkereszteződéssel is kísérleteztek különböző állatok és emberek között. Utalt a University of Rochester-nél talált dokumentumokra, amelyek részletesen leírják, hogy milyen kísérletek folytak patkányokkal, macskákkal, majmokkal. A sort csupán folytatni kell csecsemőkkel, gyermekekkel, felnőtt emberekkel. A CIA számára dolgozott tudósok soha nem készítettek volna feljegyzést emberekkel folytatott kísérletekről.

A kanadai bennszülött lakosok körében is folytak kísérletek. Erre utal a Fort Albany-ban készült villamosszék, amelybe beleültették a gyerekeket, akik onnan sikítva próbáltak kiugrani, így "szórakoztatva" a látogatóban lévő előkelőségeket.

Wayne Morris ezután a gyógyulási folyamat részletei iránt tudakozódott. Lynne azzal kezdte, hogy ez rendkívül hosszadalmas és vannak olyan programozások is, amelyek nem fordíthatók vissza, és ezért erősen romboló a hatásuk. A visszaprogramozás során, amikor újabb és újabb programszint kerül sorra, a test mindenre emlékezik, amin keresztül ment. Gyakran olyanok a fájdalmak, mintha valakit ostorszíjjal vernének. A test érzi a beléje erőszakolt tárgyakat, például egy drótot, vagy érzi azt a tekercset, amelybe becsomagolták. Újraéli, amikor lekötözték egy székhez, és kezeihez és lábfejéhez elektródákat helyeztek. Átéli, amikor úgy kell funkcionálnia, mint egy robotnak, akinek a jelenlévő tudósok megparancsolják, hogy menjen a "Playhaus"-ba, amely természetesen kísérleti laboratórium, amelynek nincs teteje, és azt figyelték, hogy távirányítású elektronikus eszközeikkel hogyan tudják végrehajtatni a biorobottal kívánságaikat.

Morris következő kérdése arról szólt, hogy miként kezdett ismét működni az emlékezete? Ez életének a mély válsága során kezdődött. Ismeretes, hogy számos túlélőnél az emlékezet visszanyerése súlyos fizikai traumával kezdődik, például egy autóbalesettel, vagy megerőszakolással. Az ő esetében rendkívül megalázó személyes kapcsolat váltotta ki. Ekkor keresett fel egy terapeutát, és a kezelések során tárultak fel az apjával, a nagybátyjával és az ő barátaikkal kapcsolatos események. Megdöbbentő emlékképek tolultak az agyába kórházi környezetről, ketrecekről, elektromos berendezésekről. Ezek emléktöredékek voltak, s csak egy-egy pillanatra villantak fel arcok, laboratóriumok, eszközök, de nyomukban megjelent a rendkívül intenzív testi fájdalom is. Eleinte nem tudta elmondani, hogy mi is történik vele. Hosszadalmas és intenzív terápiás foglalkozásokra volt szükség ahhoz, hogy meg tudjon szólalni. Csak rajzokkal, vagy leírt szövegekkel tudta kifejezni magát, és időnként arra kényszerült, hogy az asztal alá bújjon, vagy hogy betekerje magát a rendelő szőnyegével. Néha ugyanúgy rázta az áram, mintha akkor részesült volna elektrosokkban. A test akaratlanul is azokat a helyzeteket veszi fel, amelyek a kísérletezések során előfordultak.

A kezeléseket irányító pszichiáter kezdettől fogva a legnagyobb türelemmel és gyengédséggel bánt vele. Lynne gyakran összeesett az utcán, kórházakba telefonált, mert olyan emlékképek árasztották el, mintha kórházakban lenne, és olyan parancsokat hallott, amelyek azt mondták neki, hogy menjen kórházba. Azt is kérte orvosától: küldje hipnotizőrhöz, de erre azt a választ kapta, hogy az nem jó ötlet ebben a fizikai állapotban, hiszen ha hipnotikus állapotban még több emlékkép nyomul előtérbe, azt már nehezen tudja a szervezete lereagálni. Ehelyett a fokozatos és lassabb előrehaladást ajánlotta. Ő volt az első személy az életében, akiben teljesen megbízott. Mivel lassan haladtak előre a gyógyulási folyamatban, így nem volt szükség pszichiátriai közbeavatkozásra. Gyakran akart megválni életétől, vagy elmegyógyintézetbe zárkózni. Olyan gyógyszerekre is rászorult, amelyek megkönnyítik a fájdalmas élmények feldolgozását. Ma is még rá van utalva a segítségére. Így kerülhette el az olyan beavatkozásokat, mint az elektrosokk, vagy a gyógyszerekkel alkalmazott lobotómia.

Morris ez után azt tudakolta, hogy amikor megindult az emlékezési folyamat, akkor tudott-e már a CIA által folytatott agykontroll kísérletekről? Lynne erre tagadó választ adott. Ekkor még semmit nem tudott ezekről. Amikor felvillantak az első emléknyomok, akkor apjára, nagybátyjára, annak barátaira emlékezett, a vérfertőző kapcsolatra Hamiltonban és mindezt napról-napra elkezdte leírni. Miközben írt, egyre több olyasmi került a papírra, amelyekről korábban semmit nem tudott. Így írta le dr. Hamilton, dr. Green, dr. Hendricks nevét, noha fogalma sem volt, hogy ezek kicsodák. Lejegyzett szavakat, kifejezéseket, amelyek semmit nem jelentettek a számára. Évekre volt ahhoz szükség, hogy ezek a leírtak valamiféle értelmet nyerjenek. Ezek összefüggéstelen töredékek voltak, és a kézírása is teljesen más volt attól függően, hogy melyik programozott tudatrésze irányította emlékezését. Rajzsorozatokat készített 10 hónapon át, noha soha nem volt képes mást rajzolni, mint lélektelen, érzés nélküli figurákat. Amikor ezen a rajzolási kényszeren túlesett, ismét képtelen volt rajzolni. Nem tudta magát szavakkal kifejezni. Az emlékezési képessége ugyanolyan töredezett volt, mint ahogy szakadozott volt az a folyamat is, ahogyan lezajlott a tudatának a részekre darabolása.

Követte azt a menetet, ahogyan a CIA által finanszírozott doktorok elektrosokkolták, elektródákat helyeztek a testére, sisakot a fejére, vagy ahogyan az érzéki észleléstől különböző módokon megfosztották. Arra törekedtek, hogy ilyen fragmentált tudatállapotban bizonyos neuronpályákat rögzítsenek az agyában. Mindennek következtében, amikor az emlékezési folyamat fokozatosan beindult, az emlékképek is fragmentált formában törtek fel. Ez nem arra hasonlít, mikor egy villanykörte kigyullad az ember fejében. Éveken át elhúzódik az a lassú folyamat, amíg végre emlékezni tud arra, hogy belép egy kórházba, egy katonai létesítménybe, hogy ott találja magát egy pedofíl környezetben. Az emlékezetnek ez a fokozatos aktivizálódása és integrálódása leírhatatlan fizikai és emocionális fájdalmakkal jár.

Lynne elmondotta, mivel munkaképtelen, segélyből él 17 éve Thunder Bay-ben. Vödörben mos, és időnként élelmiszersegélyt kell igénybe vennie. Nem utazhat sehová, noha nagyon szeretne bizonyos helyekre eljutni, így Rochesterbe, Hamiltonba és New York-ba a Colgate College-ba. Szívesen visszamenne azokra a helyekre videokamerával egy megbízható személy társaságában, ahol kísérleteztek vele, mert még mindig hallja azokat a hangokat belül, amelyek pontosan elmondják: melyik helyen mit tettek vele. Néhány fényképet szerzett ezekről a helyekről. Kapott egy évkönyvet az Oswego State Teachers College-től is az 1950-es évekből, és be tudott azonosítani két olyan pszichológust, akik a kísérletekben részt vettek.

Morris ez után azt tudakolta, hogy mikor szerzett tudomást arról, hogy a CIA és más amerikai szervek is finanszírozták azokat a programokat, amelyekben vele is kísérleteztek? Lynne 1996. újév napját jelölte meg. Ekkor kapott ajándékba egy komputert, majd pedig egy modemet és az Interneten keresztül kezdett kapcsolatba lépni másokkal. Újév napján este 11-kor véletlenül ráakadt arra a beszédre, amelyet Walter Bowart adott 1994-ben vagy 1995-ben Texasban. Ebben van szó a Rochester Egyetemről, a haditengerészeti finanszírozásról és a Project Chatter-ről. Ekkor szó szerint sokkos állapotba került. Mivel teste görcsökbe rándult, leánya és partnere azonnal hívták az orvost. Korábban már rajzolt és az egyiken egy gyermek látható sisakkal a fején, és a kép alá azt írta "Chatter". Ténylegesen egy egész sorozatot rajzolt a sisakokról. Sokáig azt hitte, hogy nem egészen normális, hogy ilyesmiket rajzol, és amikor elolvassa a komputeren "Project Chatter, Navy funding 1952", amit követ Valerie Wolf, Claudia Mullen és Chris DeNicola tanúvallomása, amelyet Washigtonban tettek, akkor ez fordulópontot jelentett. Különösen Claudia Mullen beszámolója, mert Lynne is emlékezett dr. Ewen Cameronra, a ketrecekre és az elektromosságra. Chris DeNicola pedig ugyanarról az asztalról tett említést, amelyre ő is emlékezett. Felhívta telefonon Valerie Wolfot, és ekkor tudta meg, hogy ő is kanadai, a hamiltoni egyetemre járt, ahol ő is felnőtt.

Elküldte rajzait Valerie Wolfnak New Orleans-ba, és megkérdezte tőle, hogy lát-e a rajzokon ahhoz hasonlókat, mint amiről az ő páciensei beszámoltak? Valerie Wolf visszahívta és közölte vele, hogy Claudia Mullen a rajzok alapján felismerte azokat az orvosokat, akik vele is kísérleteztek. Ez a telefonhívás ösztönözte arra, hogy végül is a saját terapeutájának is megmutassa rajzait, amelyeket korábban nem tudott hová tenni. Pszichológusa arcán először látott emocionális reakciókat és sokkolták, amit látott. Ezt igen hosszú ideig tartó és fájdalmas "lereagálási folyamat" ("abreactive processing") követte. Lynne úgy véli, hogy azok a dossziék, amelyekre a rajzai utalnak és az 1952-től 1956-ig terjedő időszakra vonatkoznak, azok között a CIA dokumentumok között lehetnek, amelyeket megsemmisítettek.

Morris ez után azt kérdezte, hogy a Túlélők Érdekvédelmi Bizottsága (ACHES-MC) milyen tevékenységet fejt ki? Lynne elsőként az 1997. áprilisában Chicagóban megrendezett tanácskozást említette (Believe the Children Conference - Higgy a gyermekeknek konferencia), ahol megkezdték a túlélők beszámolóinak szakszerű feldolgozását, videoszalagra rögzítését. Erről levelet küldtek Clinton amerikai elnöknek és Chretien kanadai miniszterelnöknek arra kérve, hogy tartsanak elnöki meghallgatást és vizsgálják meg a korábban titkosan kezelt, de mára már a titkosság alól feloldott, nyilvánosságra hozható és kutatható dokumentumokat, amelyek az agykontroll kísérletekre vonatkoznak, elsősorban azokra a gyermekekre és felnőttekre, akik ehhez nem járultak hozzá és nem is volt azokról tudomásuk. Ezek a videó dokumentum-levelek az illetékeseknél vannak és az érdekvédelmi bizottság hivatalos meghallgatási eljárást akar kiharcolni. A legmegfelelőbbnek olyan helyszíni meghallgatásokat tartanának, ahol a bizottság Kanadában és az Egyesült Államokban felkeresné és kihallgatná a kísérleteknek alávetett személyeket. Ezeken a meghallgatásokon nem csak a túlélők, de a terapeuták is kifejthetnék véleményüket.

Az Elnöki Tanácsadó Bizottság 1995. évi tanácskozása

Az embereken alkalmazott sugárkísérletek kivizsgálására alakult bizottság (Advisory Committee on Human Radiation Experiments), amelynek a tagjait az amerikai elnök kérte fel, 1995. március 15-én a washingtoni The Madison Hotelban tartotta az egyik legfontosabb ülését. E tekintélyes szakemberekből és közéleti személyiségekből álló testületnek a Fehér Ház hivatalos képviselője is a tagja volt és ő nyitotta meg a tanácskozást. Itt került sor a Lynne Moss-Sharman által is említett Valerie Wolf meghallgatására. (A kanadai Vancouverben született Valerie B. Wolf - élt 1948-tól 2002-ig - a Cyracuse-i Egyetemen és az Ithaca College-ban, valamint a Tulane Egyetemen szerezte diplomáit. Tapasztalt szociális munkás és a fizikai képzés kiváló szakembere volt. Ezen kívül ő volt a "The National Council of Jewish Women" (A zsidó asszonyok országos tanácsa) New Orleans-i szervezetének az elnöke. A tanúvallomás idején 47 éves volt.)

Valerie B. Wolf tanúvallomása

Wolf asszony azzal kezdte, hogy az előtte szólók számos olyan tényről számoltak be, ami neki már ismerős. Ő elsősorban az emberekkel szemben alkalmazott sugárzás és az agykontroll kísérletek lehetséges kapcsolatáról kíván beszélni. Ennek fő oka, hogy számos ember állítja: gyermekkorában besugárzással, drogokkal, végzett agykontroll kísérleteknek vetették őket alá azok az orvosdoktorok, akik a sugár- és agykontroll kísérletekben egyaránt részt vettek. Írásos dokumentáció készült, felsorolva e személyek neveit, a végrehajtott programok elnevezéseit, amelyeket az ország különböző részein élő személyek vallomásaiból állítottak össze. Fontos annak a megértése is, hogy az agykontroll technikákat arra is felhasználták, hogy megfélemlítsék a kísérletek szenvedő alanyait. Így akarták kikényszeríteni, hogy hallgassanak az államilag szervezett kísérletek során átélt szenvedéseikről. Wolf utalt rá, hogy 22 éve gyakorló terapeuta, aki a trauma-kísérletek áldozatainak a gyógyítására szakosodott, és mintegy 40 különböző kollégájától gyűjtötte be a bizottság elé tárt tényeket.

Figyelemre méltóan megegyeznek a fájdalomokozással, úgy, mint az elektrosokkal, halucinogénokkal (érzékcsalódást okozó szerekkel), érzékeléstől megfosztással (sensory deprivation), hipnózissal, a végtagok kicsavarásával és szexuális visszaéléssel, valamint az agykontroll kísérletekkel kapcsolatos beszámolók. Eddig alig jelent meg publikáció a gyermekeken végzett agykontroll kísérletekről, noha az ezekről beszámoló betegek az ország különböző részein élnek és nem állnak kapcsolatban egymással. Ezek a páciensek autóimmun és pajzsmirigy problémákban, sclerosis multiplex-ben, izom-megbetegedésekben, valamint más, még tisztázatlan betegségekben szenvednek, amelyek pontos diagnosztizálása még várat magára. Az államilag finanszírozott kísérletek számos alanya orvosilag dokumentálhatóan megbetegedett, sokan félnek elmondani orvosaiknak, amit az agykontroll kísérletek során átéltek, mert attól tartanak, hogy elmebetegnek fogják őket tartani. E páciensek a kísérletező doktorok közül többet megneveztek, elsősorban dr. Green-t, akire sokan úgy emlékeztek vissza, mint a fájdalomokozással, az agykontrollal és a szexuális erőszakkal végzett kísérletek irányítójára.

Az egyik beteg beazonosította dr. Green-t, és eszerint ő dr. L. Wilson Green-nel azonos. Egy ilyen nevű személy volt a hadsereg vegyi központja kémiai és radiológiai laboratóriumainak a tudományos igazgatója. De nemcsak a hadsereg, hanem a hírszerző szervezetek számára is végzett kísérleteket. A betegek elmondásaiban gyakran szerepel dr. Sidney Gottlieb és dr. Martin Orne neve is, akik ugyancsak részt vettek az embereken alkalmazott sugárkísérletekben. Wolf hangsúlyozta, hogy a páciensek spontán módon emlékeztek ezekre a nevekre anélkül, hogy bármiféle emlékezet-elősegítő technikákat (memory-retrievable techniques), mint például hipnózist, alkalmaztak volna. Az információk szabadságáról szóló törvény (Freedom of Information Act, FOIA) alapján megpróbálták átnézni az agykontroll kísérletekre vonatkozó feljegyzéseket. Ezirányú megkereséseiket vagy igen lassan teljesítették, vagy elutasították, ennek ellenére bizonyos információkhoz mégis hozzájutottak, amelyek viszont alátámasztották, hogy a páciensek igazat állítottak. Rendkívül fontos minden olyan hivatalos dokumentumnak az ismerete, amely vagy alátámasztja, vagy cáfolja mindazt, amire a páciensek visszaemlékeznek. Noha az MK-ULTRA akták meg lettek semmisítve, ami azonban mégis megmaradt más programokból, mint például a Bluebird-ből, vagy az Artichoke-ból, értékes információkat tartalmazhatnak.

A rendelkezésre álló bizonyítékok arra utalnak, hogy a páciensek egy részét sugárzási kísérleteknek is alávetették. Az ezzel kapcsolatos információk elősegíthetnék ezeknek a súlyos pszichológiai és orvosi problémákkal küszködő embereknek a kezelését és gyógyítását. Valerie Wolf végül arra kérte az Elnöki Tanácsadó Bizottságot, hogy terjessze ki vizsgálódását az általa említett problémákra is. Egy bizottság már megvizsgálta az agykontroll kísérleteket, de nem foglalkozott a gyermekekkel folytatott kísérletezésekkel, mert a többségük még túlságosan fiatal volt, és az 1970-es évek végén még tartottak a kísérletek. Wolf úgy vélte, hogy csak a tények nyilvánosságra hozásával lehetne véget vetni ezen emberek további zaklatásának és szenvedésének, ezért kérte vizsgálat lefolytatását és a gyermekeken végzett agykontroll kísérletek adatainak a nyilvánosságra hozatalát.

Christine DeNicola tanúvallomása

Christine DeNicola 1962. júliusában született és ővele is végzett sugárzással, agykontrollal és drogokkal dr. Green kísérleteket. Szülei 1966-ban elváltak és névszerinti apja, Donald Richard Ebner, ugyancsak dr. Green köréhez tartozott. A vele való kísérletezés 1966-tól 1976-ig tartott. Sugárkísérleteket először 1970-ben végeztek vele. 1972-ben a besugárzást a nyakára, a torkára és a mellkasára irányítva próbálták ki. 1975-ben pedig a mellkasára és a méhére koncentrálták. Minden alkalommal szédült, hányingere volt és hányt is. Ezeket a kísérleteket az agykontroll technikák kipróbálásával összefüggésben végezték drogokkal kombinálva, az arizonai Tucson-ban.

Dr. Green leginkább agykontroll kísérleteihez vette igénybe 1966-tól 1973-ig. Az volt a célja, hogy programozott kémet és orgyilkost képezzen belőle. Az első ilyen irányú emléke az, amikor Don Ebner a Kansas City University-re vitte 1966-ban. Egy laboratóriumhoz hasonló helyiségben más gyermekek is voltak. DeNicolá-t meztelenül lekötözték, szétterpesztett lábakkal hátára fektették. Dr. Green elektródákat helyezett a testére, beleértve a fejét is. Egy fej fölötti vetítőhöz hasonló szerkezetet használt és közölte vele, hogy különböző képeket éget az agyába, miközben egy vörös fényű reflektort irányított a homlokára. Az egymás után következő szakaszok között elektrosokkot alkalmazott és közölte, hogy menjen mélyebbre és mélyebbre, ismételve, hogy minden kép mélyebbre hatol az agyban és DeNicola ezután azt fogja tenni, amit dr. Green mond neki. A kísérlet előtt erős droginjekciót kapott. Amikor vége volt, akkor egy másikat. A következő emléke szerint a nagyszüleinél volt Tucson-ban. Ekkor 4 éves volt. DeNicola emlékeztette az Elnöki Bizottság tagjait, hogy dr. Green a traumát, a drogokat, a hipnózis utáni szuggeszciót az agy feletti teljes ellenőrzés érdekében alkalmazta. A sugárzási kísérleteket azért végezte rajta, hogy megállapítsa, milyen fajtájú és erősségű sugárzás milyen hatást vált ki a különböző testrészekben, másrészt ezzel tovább terrorizálta, ami viszont az agykontroll kísérletekhez fontos traumák okozását szolgálta. A további kísérletekre Tucsonban, az Arizonában lévő sivatagban került sor. Megtanították arra, hogyan törjön fel lakatokat, legyen titoktartó, miként használja fotografikus memóriáját és azt a technikát is meg kellett tanulnia, miként tartson vissza információt, számokat ismételgetve.

Dr. Green követelte tőle, hogy öljön meg olyan babákat, amelyek kisgyermekre emlékeztettek. Egyik alkalommal átszúrt dárdával egy ilyen babát, de a következő alkalommal ezt megtagadta. Különböző fájdalomokozó technikák szenvedő alanya lett, de ahogyan idősebbé vált, egyre több ellenállás tanúsított. Ezért gyakran tették megkötözve ketrecbe, amely Dr. Green irodája közelében volt. 1972. és 1976. között mind ő, mind munkatársai időnként gondatlanságból nem zárták be a ketrecét. Ilyenkor, ha ez fizikailag lehetséges volt, kimászott a ketrecből és bement az irodájába, és elolvasta az asztalán lévő jelentéseket, emlékeztetőket, amelyek CIA-hez tartozó és katonai személyeknek voltak címezve. A dossziékban projektek és alprojektek leírásai voltak olvashatóak, a kísérleti alanyok és a kísérletek neveivel, kódszámokkal, amelyek a sugárzási és agykontroll kísérleteket jelölték, amelyeket DeNicola írásban is beterjesztett a Bizottságnak.

Dr. Green két alkalommal is rajtakapta és büntetésként elektrosokkolta, drogokat adott be neki, megforgatta az asztalon, injekciót nyomott a hasába és a hátába, kificamította az ujjait és hipnotikus technikákkal elérte, hogy még zavarodottabbnak érezze magát, és öngyilkossági késztetései legyenek.

Miután DeNicola-nak fokozódott az ellenállása és nem volt hajlandó együttműködni, ezért abbahagyták további programozását a kémkedésre és gyilkosságra. 1974-től 1976-ig dr. Green különböző agykontroll módszerekkel arra törekedett, hogy a gyilkossági programozást önpusztító és halált okozó programokká alakítsa át. Célja az volt, hogy meghaljon. DeNicola azonban küzdött az életéért, és ma is küzd érte. Az átélt kísérletek következtében MPD/DID, vagyis tudathasadásos elme-, illetve identitászavarban megbetegedett személlyé vált. Dr. Green oly sok részre kívánta feldarabolni tudatműködését, amennyire csak lehetséges. Ez nem sikerült neki, azt viszont elérte, hogy DeNicola azóta is folyamatos fizikai, mentális és emocionális problémákkal küzd. 12 év óta részesül kezelésben és az utóbbi két és fél évben talált olyan terapeutát, aki tájékozott volt az agykontroll kísérletekről, úgyhogy végül is ténylegesen beindulhatott a gyógyulása.

DeNicola hangsúlyozta a Bizottság tagjainak, hogy amiről ő beszámolt, az csupán egy töredéke annak, amin 1966-tól 1976-ig keresztülment. Ő is arra kérte az Elnöki Bizottságot, hogy tegyen ajánlást egy feltáró vizsgálat lefolytatására, mert ez lehetővé tenné, hogy a sugárzáskísérletek áldozataival foglalkozó terapeuták és más szakemberek hatékonyabb segítséget nyújthassanak.

Claudia Mullen tanúvallomása

Mullen tanúságtételekor elmondotta: 1957. és 1974. között agykontroll kísérleteket folytattak vele, hogy tökéletes hírszerzővé alakítsák vegyszerek, besugárzás, drogok, hipnózis, elektrosokk, nagyméretű vízvezető csőben való bezárás, alvástól való megfosztás, agymosás, szóbeli, fizikai és szexuális bántalmazás révén. Közel három évtizeden át a hozzájárulása nélkül kísérleteztek vele, s mindezt azzal magyarázták, hogy "a cél szentesíti az eszközt", és "a hazámat szolgálom a kommunizmus elleni harcban". Amikor 7 éves korában elkezdték a kísérleteket, már sok szenvedésen ment keresztül és azok közé a gyermekek közé tartozott, akik hasonló zaklatásokon mentek át. Elmondta a Bizottság tagjainak, hogy már beterjesztette azokat a jegyzőkönyveket, amelyeket az általa meghallott beszélgetésekről visszaemlékezései során készített. Azért emlékszik pontosan a részletekre, mert fotografikus memóriája van és a vele kísérletező doktorok úgy vélték, hogy agyát élete végéig ellenőrzés alatt tarthatják.

Mullen ezután rátért a részletekre. Elmondotta, hogy dr. L. Wilson Green, aki 50 millió dollárt kapott saját állításai szerint az "Edgewood Chemical and Radiology Laboratory"-tól (Az Edgewood-i kémiai és radiológiai laboratóriumtól), amely a CIA Műszaki-tudományos Kirendeltségéhez (Technical Science Division, TSD) tartozott. Erről nyilatkozott úgy dr. Charles Braun, hogy gyermekeket használtak kísérleti célokra, mert velük élvezetesebb és olcsóbb volt a munka. Olyan kísérleti alanyokra volt szükségük, akikre kevésbé figyelnek oda, mint a katonákra, vagy a kormányzati alkalmazottakra. Fiatal és engedelmes nők voltak a legmegfelelőbbek. Ehhez hozzátette: "Szeretem rémísztgetni őket, A lányok és az ügynökség egyaránt azt hiszi, hogy isten vagyok, aki létrehoz olyan kísérleti személyeket, akik a Sid és a James által kigondolt bármilyen deviáns célra használhatóak." Sid alatt dr. Sidney Gottliebet és James alatt dr. James Hamiltont értette.

1958-ban néhány fontos doktor tesztelte a Human Ecology Society-tól (A Humán Ökológiai Társaságtól). Figyelmeztették, hogy senkinek a szemébe ne nézzen, mert ezúttal egy rendkívül titkos projektről van szó. Gyermekként azonban pont ennek az ellenkezőjét tette és ezért jól emlékszik, hogy a kísérletet dr. John Gittinger kezdte, de dr. Cameron adta be neki az injekciókat és a röntgenbesugárzást dr. Green végezte. Ekkor közölte vele dr. Sidney Gottlieb, hogy most már alkalmas a "Big A"-re, értve ez alatt az "Artichoke" programot. Mire hazaért, már csak arra emlékezett, amilyen magyarázatokat kapott dr. Robert G. Heath-től, a Tulane Orvosi Egyetem orvosától. Ő magyarázta meg neki, hogy mitől származnak sérülései, a tűszúrások nyomai, az égési sebek a fején, az ujján és még a nemi szerve körül is. Mivel ekkor már teljes kontroll alá került az agya, mindezt elhitte. A következő évben egy Maryland állambeli szálláshelyre vitték, amelyet Deep Creek Cabins-nek neveztek, és ahol megtanulta, hogy miként kell szexuálisan kielégíteni a férfiakat. Kiképezték arra, hogyan vegye rá őket, hogy magukról beszéljenek. Maga Richard Helms, a CIA egykori helyettes igazgatója, dr. Gottlieb, George White és Morris Allen készült arra, hogy lefilmeznek annyi magas beosztású állami tisztségviselőt, egyetemi intézetek és alapítványok vezetőit, amennyit csak lehetséges azért, hogy később, amikor már elfogynak az agykontroll és sugárkísérletekre fordítható pénzek, akkor kikényszeríthessék tőlük a további finanszírozást.

Claudia Mullent kiképezték, hogy csapdába ejtsen gyanútlan férfiakat. Mindössze 9 éves volt, amikor megkezdődött szexuális célokra való bevetése. Tanúja volt egy beszélgetésnek az Office of Research and Development-ről, ORD (A Kutatási és Fejlesztési Hivatalról). Ezt dr. Green, dr. Steven Aldridge, Martin Orne és Morris Allen irányította. Ekkoriban kiszivárogtak hírek arról, hogy New Orleans-ban sok visszamaradott gyermek nagy adag besugárzást kapott. Dr. Gottlieb ekkor megkérdezte az egyik kollégáját, Wilsont, hogy miért aggódik oly nagyon e gyermekekért, mikor végül is ők lesznek a legutolsók, akik kifecsegik a dolgokat.

Egy más alkalommal dr. Martin Orne, aki ekkor a hivatal igazgatója volt, később pedig az Institute for Experimental Research (A kísérleti kutatási intézet) élére került, kijelentette, azért, hogy továbbra is megkapják a különböző forrásokból a pénzügyi támogatást a sugárzási és agykontroll projektekhez, fokozni kell a szokásos kényszerítéseket, és a kísérletek zsarolásra használható részét.

Mullen elmondotta az Elnöki Tanácsadó Bizottságnak, hogy meg tudja nevezni az államilag finanszírozott kísérleti projekteket, a benne résztvevő személyek és létesítmények neveit, az alkalmazott teszteket. De a már eddig felsoroltak is elegendőek ahhoz, hogy további vizsgálat legyen, amely feltárja, hogy az agykontroll projektek keretében milyen visszaélések történtek a sugárzások alkalmazásával. Emlékeztetett arra, hogy mindez vele és sok más társával arra hivatkozva történt, hogy hazájukat védik. A rajta végzett kísérletek, az alkalmazott besugárzások, vegyszerek és drogok következtében nem képes munkavégzésre, és gyermekek világrahozatalára. Minderre nem volt szükség és egyáltalán nem kellett volna megengedni. Az egyetlen lehetőség az áldozatok számára, hogy kiharcolják egy másik Elnöki Bizottság segítségével az agykontroll kísérletek nyilvánosságra hozatalát. Ezzel lehet megelőzni azt, hogy a jövőben is folytatódhassanak.

A tanúvallomásokat követően az Elnöki Tanácsadó Bizottság tagjai kérdéseket tettek fel. Duncan C. Thomas arról érdeklődött, hogy hol voltak az áldozatok szülei, és miként szervezték be őket a kísérletekbe?

Christine DeNicola azt válaszolta, hogy apja dr. Green köréhez tartozott. Anyjának nem volt tudomása a kísérletekről, mivel szülei elváltak, amikor 4 éves volt. Ezekre a kísérletekre általában éjjel került sor. Apja belopódzott hozzá, mikor anyja aludt és elvitte őt, úgyhogy nem tudott semmit a történtekről. Amikor azonban az emlékképek kezdtek összerendeződni, akkor anyjával is beszélgetett róluk. Anyja szerint apja, aki a légierőnél volt alkalmazásban, emberileg képes volt ilyesmire. Ezért DeNicola azt válaszolta C. Thomasnak, hogy apja volt az, aki tulajdonképpen beszervezte. Kezdettől fogva ő nevelte, és kisgyermekkorától szexuálisan is visszaélt vele. Emiatt kisgyermekkorától kezdve szabadulni akart az apjától.

Claudia Mullen válaszában elmondotta, hogy két és fél éves korában örökbe fogadta egy asszony, aki szexuálisan visszaélt vele. Ez az asszony akkoriban a Tulane Egyetem irányító testülete elnökének a barátja volt. Ő ajánlotta dr. Heath-t, aki már a kísérleti projekt résztvevője volt, hogy kezelje a Claudiánál észlelhető pszichiátriai problémákat. Amikor Heath felismerte, hogy már szexuálisan bántalmazták, megtalálta benne az ideális kísérleti alanyt. Miután sikeresen átment a vizsgálati teszteken, így bekerült a programba. Apja igen korán meghalt és azt sem tudja, hogy valódi anyja tudott-e minderről.

Lois L. Norris, az Elnöki Bizottság másik tagja azt tudakolta, hogy miután országszerte számosan emlékeznek hasonló körülményekre, ezek az események vajon ugyanarra az időszakra esnek, vagy sem?

Valerie Wolf elmondotta, hogy a beszámolók 1940-től kezdődve lényegében ugyanazt az időszakot ívelik át. Azok a személyek, akik azt a megbizatást kapták, hogy kísérjék figyelemmel kezdettől fogva az áldozatok visszaemlékezéseit, egész pontosan nem tudják megmondani, hogy a tényleges kísérletek mikor kezdődtek. A megfigyelés célja annak a kiderítése volt, hogy még mindig kontroll alatt állnak, vagy sem? Wolf mégis úgy gondolta, hogy a kísérletek az 1940-es évektől kezdődően az 1970-es éveken át feltehetően 1984-ig tartottak.

Mullen ehhez hozzátette, hogy tovább is tarthattak, mert az ő monitorozója a Tulane Egyetem egyik orvosa volt, a család, vagyis az anyjának a barátja, és ő volt az, aki gondoskodott arról, hogy ő mindig visszatérjen, és mindent elfelejtsen. Valerie Wolf elmondotta a Bizottságnak, hogy Claudia emlékezéseit elküldte Alan Scheflin-nek, aki tudományos kutatóként le tudta ellenőrizni. Arra kérte, hogy vagy erősítse, vagy cáfolja meg azokat. Egyeseket nem lehetett leellenőrizni, mert nem állt rendelkezésre információ, de Claudia emlékeinek a túlnyomó többsége beigazolódott, mégpedig nem publikált forrásokból. Csak egyetlen módon tudhatott róluk, még pedig ha az információkoz való szabad hozzáférését biztosító törvény alapján beszerzi az erre vonatkozó adatokat. Ez az, amit Alan Scheflin közölt vele. Dr. Duncan C. Thomas megjegyezte, hogy az igazság kiderítésében kulcsszerepet játszanak a dokumentáris bizonyítékok. Nem tudja elképzelni, hogy egy ilyen nagy és hosszú időn át tartó programról ne készüljenek dokumentumok. Kérdés az, hogy ezek hol vannak? A helyzet a "22-es csapdájához" hasonló, ha valamennyi dokumentáció a CIA titkos aktáiban található, mivel ők a titoktartásban érdekeltek és nem adják át. Figyelembe kell azonban venni, hogy a CIA-n kívül számos más szervezet is részt vett a kísérletekben. Éppen ezért jelentős mennyiségű iratanyagot lehetne ezeknél fellelni.

Dr. Thomasnak arra a kérdésére, hogy milyen erőfeszítések történtek a CIA dokumentumok beszerzésére, Valerie Wolf utalt arra, hogy dr. Alan Scheflin nyilatkozatát már becsatolták. Ő 20 év óta próbálkozik az információ szabadságáról szóló törvény alapján megszerezni a szükséges bizonyító anyagot. Az ország különböző részeiben más személyek is tettek ilyen erőfeszítéseket. Megszerezték, ami elérhető volt, az összegyűjtött ismereteket publikálták, és egymás között megosztották. Dr. Thomas ez után azt kérdezte, hogy van-e olyan dokumentum, amely a sugárzással végzett kísérletekre utal? Ezt azért kérdezte, mert a CIA részéről közölték vele, hogy ők soha nem végeztek semmiféle sugárzási kísérletet. Ezért a vizsgálat tovább folytatásához dokumentációra lenne szükség.

Ekkor Claudia Mullen felhívta dr. Thomas figyelmét az Office of Research and Development-nél (a Kutatási és Fejlesztési Hivatalnál), az ORD-nél található iratanyagokra, és arra a beszélgetésre, amit ő kihallgatott és leírt. Ebben egyértelműen sugárkísérletekről volt szó, amelyeket dr. Steven Aldridge és Martin Orne irányított. Ő megadta a projektek számait, neveit, az alprogramok jelzéseit, és még a pontos témákat is megjelölte. A kísérleti alanyok is kaptak számokat és Mullen a saját számát is hallotta, mert arra számítva, hogy úgyis mindent elfelejt a kísérletek következtében, nyíltan beszéltek előtte. Azért nem rejtették arcukat, viseltek maszkot, és beszéltek nyíltan, mert biztosak voltak abban, hogy erre a kísérleti alanyok biztosan nem fognak visszaemlékezni.

Valerie Wolf pedig dr. L. Wilson Greenre hívta fel dr. Thomas figyelmét. Az ismertté vált adatok szerint ő mind az agykontroll, mind a sugárkísérletekben rész vett. Néhány kísérleti alannyal sugárzási agykontroll kísérleteket folytattak. Egyes kísérletek kizárólag sugárzással kapcsolatosak, mások viszont egyértelműen agykontroll kísérletek voltak. A kísérletek irányítói mindent megtettek az emlékezetvesztés előidézésére, de tartottak attól, hogy az emlékezetgátló falak mégis ledőlnek és egyre több tényre derül fény. Valerie Wolf ezért további segítséget kért az Elnöki Bizottságtól.

Christine DeNicola végül elővett iratgyűjtőjéből egy aktát, amely a "Radiation File Information" (Sugárzási-akta információ) címet viselte. Ebben megtalálhatóak a kísérleti alanyok és a kísérletek nevei, valamint számos kódszám. A problémát az okozza, hogy a titkos iratok hozzáférhetősége nélkül ezeket az adatokat nem lehet leellenőrizni.

Suzzanne Starr tanúvallomása

Starr asszony a New Mexico állambeli Chimayo-ból érkezett a washingtoni meghallgatásra. Elmondotta, hogy folyamatosan emlékezik egy delta kódra, a Delta 5133867-re. Erről a mostani meghallgatásig nem tudta, hogy egy kísérletnek a kódszáma. Azt sem tudta, hogy mi a Béta-kód. Ezért úgy véli, hogy az amerikai népnek a saját jövője érdekében joga van ahhoz, hogy megismerje ezeket. Starr két évvel ezelőtt kezdett visszaemlékezni azokra a kísérletekre, amelyeken keresztülment. 1949-ben született, a Colorado hegységben élt. Szülei, akik rákban haltak meg, maguk is agykontroll kísérletek alanyai voltak és így került ő rá is a sor. Apját tilos parkolás ürügyével őrizetbe vették. Őt pedig bántalmazták egészen addig, amíg az anyja alá nem írt egy nyilatkozatot. A család orvosa, aki nyugdíjas katona volt, több környékbeli gyermeket is bevont a kísérletekbe. 20 éves koráig ezt az egyetlen orvost ismerte Starr asszony is. Az első feltörő emlékkép arra megalázásra vonatkozik, amelyet ennek az orvosnak a rendelőjéhez tartozó alagsori helyiségben élt át. A rendelőhöz csatlakozott egy terem, amelyet sátánista szertartásra használtak. Két évvel ezelőtt visszatért erre a helyre, s meglepődve látta, hogy a rendelő a csatlakozó helyiségekkel és alagsori szobákkal pontosan ugyanolyan állapotban van, mint ahogy emlékezett rá.

Suzzanne Starr beszámolt az Elnöki Bizottságnak, hogy mi történt vele 3 és 12 éves kora között. Nyáron elvitték egy egyetemi campus-ba. Elzárták egy hálószobába, majd egy földalatti alagúton keresztül a kísérleti-helyre vitték. Egyik alkalommal, amikor valamilyen zavar történt, nyitva hagyták az ajtót és ő azon kisurrant. Átment egy másik hálóterembe. Ekkor valaki rákiáltott, és amikor a terembe bemenve megpillantotta ezt a személyt, egy magas rangú katonatisztet látott. Őt hívták a náci doktornak. Nem tudta, hogy ki ez az ember, de fel tudná ismerni, ha megmutatnák a fényképét. Ekkor megragadták és elkezdték elektrosokkolni, valamit felhelyeztek az orrába és elvesztette az eszméletét. Ettől kezdve gyakran görcsökbe rándult és ez jelenleg is tart. Másfél évvel ezelőtt felkeresték ugyanezt a campus-t, s csaknem mindent ugyanúgy talált, ahogyan emlékezett rá. A kísérletekhez használt két épületet azonban 1968-ban lebontották.

Suzzanne Starr elmondotta, hogy a kísérletben résztvevő többi gyerekkel együtt vele is azt közölték: hazájuk szolgálatára választották ki őket. A kísérletek magukba foglalták az úgynevezett "enviromental deprivation"-t (környezet-megvonást), amikor például kis fülkébe zárták és úgy bántak vele, mint egy kutyával. Ezt egészen addig végezték, amíg pszichotikus állapotba került, akkor elektrosokkolták és közölték vele, hogy visszaadták neki az épelméjűséget (sanity), de el is vehetik ezt tőle, ha eljárna a szája. A mai napig tartja ehhez magát. Extrém hatásokat váltottak ki az agyában. Gyors forgatással (spin programming), injekciózással, valamint gyakori elektrosokkal programozták. Az agykontroll kísérletek során halálosan megfenyegették, ha valaha is beszélne minderről.

Beszámolt Starr asszony olyan kísérletről is, amelyben sugárzást alkalmaztak. Arccal lefelé, szétterpesztett lábakkal ráfektették egy székhez hasonló eszközre és megkötözték. Ezután tűket szurkáltak a hátgerincébe, farcsontjába, a hátgerincének a középső részébe és a koponyájának az alsó részébe. Jobbra volt egy eszköz öt nyílással, négy cső jött ki és csatlakozott egybe, amely kontrollálta az áram erősségét és frekvenciáját. Ez a cső hozzá volt kapcsolva a koponyájánál behelyezett tűkhöz. Ezután injekciót kapott a farcsontba. A technikus egy monitort figyelt, amiről Suzzanne Starr most utólag úgy gondolja, hogy Geiger-számláló lehetett, evvel ellenőrizték a fejét. Időnként fellazító, enyhítő injekciókat kapott a koponyájánál, majd vizet is adtak neki. Amikor az injekciók behatoltak az agyába, úgy érezte, mintha jég öntené el a koponyáját. Felső karját megbilincselték és az ujjaira is helyeztek valamit. A fejéhez kapcsolt drótok egy elektroenkefalográfhoz vezettek. Gyakran elhangzott, adj neki egy kis folyadékot. Ekkor valamit eresztettek azokba a tűkbe, amelyek a gerinc közepénél voltak elhelyezve. Visszatekintve úgy gondolja, hogy a gerincfolyadékát tesztelték. Időnként valami történt a karján lévő kapcsokkal, amelyek rendkívüli fájdalmat okoztak. Úgy tűnik, hogy az egész folyamatot tanították valakinek. Úgy beszéltek mellette, mintha ő öntudatlan lenne és nem is egy emberi lény. Visszaemlékezik rá, hogy az injekciókra azt mondták, hogy az csak maradék, de elég ahhoz, hogy ennek a gyereknek a feje kigyúljon, mint egy karácsonyfa. Tréfálkoztak, hogy lángol a feje. Ezután felültették, és egy csőbe nyomták az orrát. Ekkor valami szörnyűt érzett a homlokában és elvesztette az eszméletét.

Egy másik kísérlet alkalmával, amikor már azt hitték, hogy halott, levették a székről, ránézett a technikus: "Úgy tűnik, hogy ezt elveszítettük. Nos, úgyis van elég, ahonnan jött. Ha csak az agya halt el, akkor még használhatjuk további kísérletekhez. Ha halott, akkor megrendezünk egy balesetet".

Egy másik kísérlet során levegőt juttattak a méhébe és kitágították a hasüregét is levegővel. Ez a kísérlet rendkívül fájdalmas volt. Időnként mértékeket vettek. Megröntgenezték a méhét, és radioaktív anyagot injekcióztak a petevezetékébe. Ehhez hasonló vizsgálaton ment keresztül, amikor később férjével együtt gyermeket akartak. Ez a későbbi vizsgálat olyan fájdalmas volt, hogy abba kellett hagyni. Soha nem volt normális terhessége és nem képes gyermeket szülni. Ugyanakkor emlékszik, hogy 17 éves korában terhes volt. Fiú csecsemőt szült, akit kísérletezésre használtak. Ez az egyetlen gyermek, akinek életet adott, hacsak elő nem fordultak olyan abortuszok, amelyekről nincs tudomása.

Öt évvel ezelőtt kezdett kutatni az igazság után. Egy terapeuta segítségével - aki mindvégig tartózkodó magatartást tanúsított, nem befolyásolta, nem hipnotizálta - kezdődött el a visszaprogramozása, amely rendkívül fájdalmas folyamat volt.

Suzzanne Starr még elmondta az Elnöki Bizottságnak, hogy 4 és 5 éves korában gyakran fantáziált az ágyban: náci koncentrációs táborban lévő zsidó hercegnőnek képzelte magát, akivel kísérleteket végeznek a katonák, megerőszakolják és megdícsérik, hogy milyen bátor kislány. Az ágyban fekve ő is úgy gondolta, hogy tényleg az. Később azon tűnődött, hogy miért pont ilyesmiről képzelődik egy 4-5 éves gyermek? Miért gondol arra, hogy megerőszakolják? Most már tudja, hogy azért, mert ez valójában meg is történt vele.

Suzzanne Starr ez után köszönetét fejezte ki Clinton elnöknek, hogy kinevezte ezt a Bizottságot, és hogy tanúvallomást tehetett Amerika egyik legszégyenteljesebb titkáról. Tart ugyan a következményektől, de nem hajlandó hallgatás árán megvásárolni nyugalmát.

Az Elnöki Tanácsadó Bizottság számos helyszíni meghallgatást is tartott. E néhány Washingtonban elhangzott tanúvallomás ismertetése azonban elegendő annak a bizonyítására, hogy az Egyesült Államokban legmagasabb szinten is volt vizsgálat - szakértők bevonásával - a tudat és magatartás befolyásolását célzó, közpénzekből finanszírozott kísérletekről, amelyeket titokban végeztek tudomással nem bíró, hozzájárulásukat nem adó személyeken, köztük gyermekeken.

---