A történelem titkos erői és a geopolitika

Az összeesküvés szervezettséget és titkosságot fejez ki. Azok az erők, amelyek hosszú távú stratégia alapján társulnak a történelem formálására, ezt azért teszik titokban, mert így céljaik elérése biztonságosabb, mert távol tudják tartani az illetéktelen beavatkozásokat. A történelmet befolyásoló konspirációs elképzelések közül az egyik legelterjedtebb az Illuminátus vagy szabadkőműves összeesküvés, amelyet egyes szerzők "zsidó-szabadkőműves" konspirációnak is neveznek. Ez a széles körben elterjedt elmélet már csak azért is kikényszeríti a vele való foglalkozást, mert annak ellenére, hogy már több százra rúg azon művek száma, amelyek egyrészt leleplezik ezt az összeesküvést, másrészt cáfolják ennek a létezését - még mindig hiányzik ennek az elméletnek a tudományos elemzése.

Aki kísérletet tesz ennek a munkának az elvégzésére és megpróbálja a háttérben munkáló történelmi erőket még nagyobb összefüggési rendszerbe illeszteni, az úgy találja, hogy a történelemben két egész földgolyónkat felölelő "okkult" erő küzd egymással. Ezt a két világtörténelem-formáló erőt nem lehet megmagyarázni nemzeti sajátosságokkal, sem azzal, hogy valamilyen szabadkőműves vagy kvázi szabadkőműves szervezethez tartoznak. Ez a két történelem-fomáló erő geopolitikai irányultságában tér el egymástól. Ha keressük e két erő eltérésének és rivalizálásának a legmélyebb "titkát", akkor azt a lényegüket képező, egymást kölcsönösen kizáró geopolitikai célkitűzésben találjuk meg. Ez háttérbe szorítja a nemzeti, politikai, ideológiai és vallásos különbségeket és egyesíteni képes a legkülönbözőbb meggyőződést valló embereket egy közös célra törekvő csoportba. Ha tehát a geopolitikai jellegű interpretációja a történelemnek ennyire meghatározó, akkor célszerű azt közelebbről is szemügyre venni.

A politikai földrajz tudományának a megalapítója Halford Mackinder (1861-1947) angol tudós volt. A geopolitika szakkifejezést azonban először Rudolf Kjellen (1864-1922) svéd történész alkalmazta és ezt a terminust átvette tőle a müncheni egyetem tanára, Karl Haushofer. Mindhármukat a geopolitika megalapítójának tekinthetjük. De Mackinder volt az, aki felismerte és körvonalazta az emberi történelem politikai, geográfiai és gazdasági vonatkozásainak az objektív törvényeit. A geopolitika tehát viszonylag új keletű, de amire ez a kifejezés utal, annak már több ezer éves története van. Ezek szerint a világtörténelemben két ellentétes irányú, egymással versengő törekvés érvényesül a földgolyónk feletti uralom vonatkozásában.

Az egyik a szárazföldi, a másik a tengeri megközelítés. Attól függően, hogy a kettő közül melyiket követik a különböző államok, népek, nemzetek; attól függően formálódik kül- és belpolitikájuk, néplélektani beállítódásuk, világnézetük. A "szárazföldi", "kontinentális" vagy "sztyeppe"-beállítódás és világnézet áll szemben a "tengeri" (maritime), "szigeti" (insular), "óceáni" vagy "vízi"-beállítódással és világnézettel.

Az ókorban a maritime hatalmak váltak a tengeri civilizáció jelképeivé, közülük is kiemelkedik Főnícia és Karthágó. Karthágó ellenfele a szárazföldi hatalom Róma volt. A pun háborút e nézetrendszer követői a tengeri és a szárazföldi civilizáció összecsapásaként értelmezik. A modern korban és a legújabb kori történelemben a tengeri és szigeti hatalmi pólus Anglia, "a tengerek királynője", majd pedig a kontinensnyi szigetóriás: Amerika. Anglia az ókori Főníciához hasonlóan, a kereskedelemre és a partvidékek gyarmatosítására alapozta uralmát. Az angolszász geopolitika hozta létre a civilizáció merkantilista, kapitalista formáját, amely mindenek előtt gazdasági és anyagi érdekeken alapult, és amelyeknek legfőbb működési elve a gazdasági liberalizmus. Ezért minden történelmi változatossága ellenére a maritime civilizációban következetesen érvényesül a gazdaság primátusa a politikával szemben. Ezzel szemben a Róma által megvalósított főníciai uralmi formában harcias tekintélyuralmi struktúra érvényesül, amely az adminisztratív kontrollra és a vallásosságra támaszkodik, és amelyben a politika elsőbbsége érvényesül a gazdasággal szemben. A Római Birodalom a gyarmatosítás kontinentális típusának a prototípusa mélyen behatolt a szárazföldre. Meghódította és beolvasztotta a népeket.

Az újkori történelemben az Orosz Birodalom testesítette meg a szárazföldi hatalmat Németországgal és az Osztrák-Magyar Monarchiával egyetemben. E három ország szimbolizálja a szárazföldi hatalmat. Mackinder világosan levezette, hogy a tengeri uralom, a "maritime-beállítódás" jelenti az atlanticizmust. Napjainkban Nagy-Britannia és az Egyesült Államok jelentik a tengeri hatalmakat. Az atlanticizmus az individualizmus elsőbbségét érvényesíti, a gazdasági liberalizmust és a protestáns típusú demokráciát testesíti meg. Ez szemben áll az "eurázsizmussal", amelynek tipikus képviselője Oroszország és Németország, a két leghatalmasabb kontinentális hatalom. (Ehhez azonban egyre inkább hozzá kell majd számítani az erejét visszanyert szárazföldi Kínát, a világgazdaságilag leggyorsabban fejlődő országát.) Oroszország és Németország geopolitkai, gazdasági és világnézeti beállítódása pontosan az ellentéte annak az atlanticizmusnak, amit az angolszász tengeri hatalmak képviselnek.

Mackinder angolként atlanticista volt és veszélyesnek találta az eurázsiai kontinens konszolidációját. Sürgette a brit kormányt, hogy akadályozza meg egy eurázsiai szövetség létrejöttét, különösen azt, hogy Oroszország, Németország és Japán szövetségre léphessen. Mackinder Japánt beállítódása és hatalmi törekvései folytán lényegében kontinentálisnak tekintette. A brit geopolitikus már pontosan megfogalmazta az atlanticizmus lényegét, amely aztán megszabta angolszász geopolitikai stratégiát a XX. században. Ha tehát az ő nézetrendszeréből indulunk ki, akkor meghatározhatjuk a hírszerzés, a katonai kémkedés, a politikai lobbizás főbb irányait, amelyek mind az atlanti ideológiát, az új Karthágónak minősíthető Anglia és Amerika közös törekvéseit tartalmazták. E nézetrendszerbe jól beilleszthető valamennyi titkos és okkultista szervezet, valamennyi szabadkőműves páholy, titkos- és féltitkos szervezet, elit társaság és zárt klub tevékenysége. Valamennyien a XX. századi angolszász eszméket követték és az volt bennük a közös, hogy be akartak hatolni a kontinentális, eurázsiai hatalmak rendszerébe és az általuk működtetett hálózatokba.

Elsőként vonatkozik mindez a brit és az amerikai hírszerzési tevékenységre, amely nem egyszerűen az érdekei felett felügyelő kapitalizmust vagy amerikanizmust, hanem az atlanticizmust képviseli. Az óceáni típusú - több ezer évre visszatekintő - eszmerendszer kapcsolja össze őket. Az angolszász hálózatoknak ezt az együttesét az atlanti konspirációban részt vevők befolyásának is nevezhetjük, mert hiszen nemcsak az egyes országok érdekében tevékenykednek, hanem egy speciális geopolitikai érdeket is képviselnek; egy metafizikai doktrínát, amely részleteiben is ki van dolgozva - szerteágazó, mégis a lényegét tekintve egységes világnézet.

Összefoglalva Mackinder elgondolásait, kijelenthetjük, hogy létezik az atlantisták történelmi összeesküvése. Ezek a konspiráló erők évszázadokon át ugyanazokat a geopolitikai célokat követték, ezért ezen erők együttesét az újfőníciai tengeri - atlantista - civilizációnak nevezhetünk. Ezek az atlantisták lehetnek baloldaliak és jobboldaliak, ateisták és hívők, hazafiak és kozmopoliták. Mindez nem változtat azon, hogy ezen eltérő beállítódások mögött ott van egy közös geopolitikai világnézet, amely felette áll minden nemzeti és egyéb különbözőségen. Éppen ezért állíthatjuk azt, hogy itt egy nagyon is valóságos, "okkult" konspirációval állunk szemben, amelynek a jelentése, metafizikai okai - gyakran teljesen homályban maradnak nemcsak a kívülállók, hanem a résztvevők számára is.

A másik nagy összeesküvő csoport az "eurázsisták". Ennek lényege az atlanticizmus ellenzése és az eurázsiai földmassza doktrínája. Az eurázsiai geopolitika megfogalmazói orosz emigránsok voltak, köztük N. Trubeckoj herceg, Szavickij és Florovszkij, valamint a müncheni egyetem tanára Karl Haushofer. Az orosz kontinentalisták gyakran találkoztak Karl Haushoferral Prágában és ennek eredményeként több kérdésben is egyeztetett álláspontra jutottak. A hasonló alapelvek, hasonló eredményekhez vezettek. Szükségesnek tartották, hogy eurázsiai geopolitkai szövetség jöjjön létre Oroszország, Németország és Japán között az atlantista politika ellensúlyozására. Ennek a közös munkának lett az eredménye a kontinentális, eurázsiai szemléletmódnak a részletes kidolgozása, amely alternatívája lehet az atlanti eszmerendszernek. A világtörténelem mozgatóerőit kutatók egy része úgy látja, hogy először fogalmazódott meg mindaz, amely az elmúlt évezred európai politikai történelmét mozgatta. A római birodalmi eszme, amely Bizánc közvetítésével átkerült Oroszországba, valamint a Német-Római Birodalom közvetítésével tovább élt Németországban és az Osztrák-Magyar Monarchiában vívta küzdelmét az atlanticista eszmékkel és törekvésekkel. Az orosz eurázsisták sok figyelmet szenteltek a birodalmi törekvéseknek és ebből a szempontból felmérték Dzsingisz-kán és a mongolok szerepét is. Nem kerülte el figyelmüket a törökök kontinentális jelentősége sem.

Haushofer és csoportja Japánt tanulmányozta és a távol-keleti államok kontinentális küldetését vizsgálta egy jövőbeni geopolitikai szövetség szempontjából. Válaszolva Mackinder munkásságára, aki megvilágította az atlantisták titkos planetáris stratégiáját, az orosz és a német geopolitikusok feltárták az ezzel ellentétes kontinentális stratégia logikáját, a birodalmi eszme titkát, amely tovább vitte Róma örökségét, és amely láthatatlanul, de hatékonyan ösztönözte a tekintélyuralmi, idealisztikus, közösségi és heroikus világszemléletet. Ezt bemutatták Nagy Károlytól egészen az I. Sándor cár által javasolt Szent Szövetségig. Az eurázsiai eszme éppen úgy globális, mint az atlanti eszme, és ugyanúgy megvannak a titkos ügynökei valamennyi történelmi államban és nemzetben. Mindazok, akik egy eurázsiai unióért fáradoztak, évszázadokon át akadályozták az individualista, egalitáriánus és liberális-demokrata elképzeléseket, amelyek együttesen a főníciai szellemiséget képviselték, vagyis a gazdaság elsőbbségét a politikával szemben. Azok, akik egyesíteni kívánták a nagy eurázsiai népeket a keleti morál szellemében, azok mind az eurázsiai ügy elkötelezettjei voltak, valamennyien egy olyan speciális geopolitikai doktrínát követtek, amely őket a nagy kontinens harcosaivá, a Föld harcosaivá tette.

Az eurázsiai titkos társaság, "az Eurázsisták Rendje" nem az "Exodus to the East" (Menekülés Keletre) könyv szerzőivel kezdődik vagy Haushofer geopolitikai folyóiratával. Az a történelem-formáló erő és törekvés, ami itt ismeret formájában megfogalmazódott, már több ezer év óta létezett, együtt a titkos társaságokkal és a törekvéseket érvényesítő képviselőivel. Ezt Alekszander Dugin orosz kutató röviden így összegezte: az "Eurázsiai Rend" áll szemben az "Atlantista Renddel"; "Örök Róma" az "Örök Karthágóval"; a szárazföld planetáris konspirációja a tengerrel szemben. A Föld a Vízzel szemben. Az autoritáriánizmus és az idealizmus áll szemben a demokráciával és az anyagiassággal.

"Vér és Talaj"

Konsztantyin Leontyev orosz filozófus szerint szlávság létezik, de szlávizmus nincs. Leontyev ellenezte a pánszlávizmus eszméjét. A német nemzetiszocialista "Vér és Talaj" koncepció szerint egy nép, egy állam és egy nemzet megőrzése során választani kell, hogy minek adunk elsőbbséget: a nemzet, a faj, az etnikum egységének - azaz a vérközösségnek, vagy pedig a földrajzi tér, a határok egységének, azaz a szülőföld, a talaj megőrzésének. Ennek alapján fogalmazta meg Leontyev: az oroszoknak vagy ragaszkodniuk kell a szlávok egységéhez, a szlávizmus, azaz a vérközösség alapján - vagy pedig Kelet felé kell fordulniuk és felismerve az oroszok földrajzi és kulturális közösségét a keleti népek iránt, amelyek az orosz területekhez kapcsolódnak, azaz a Talajnak kell adni elsőbbséget. Ezt persze úgyis meg lehet fogalmazni, hogy a fajt (nacionalizmust) vagy a geopolitikát (államiság, kultúra) választjuk. Leontyev a Talajt, a Területet, vagyis a nagy Orosz Birodalmat, vallást és kultúrát választotta. Az orientalizmust, az ázsiához tartozást, a bizantinizmust részesítette előnyben. Egy ilyen választás elsőbbséget adott a kontinentális, eurázsiai értékeknek; a szűklátókörű nemzeti és faji értékekkel szemben. Ebből a döntésből logikusan következett, hogy Oroszországnak és Németországnak, Oroszországnak és az Osztrák-Magyar Monarchiának együtt kell működnie, adott esetben bekapcsolva Törökországot és Japánt is. A szlavofilek számára ellenszenves volt Leontyev elhatárolódása a szlávizmustól, mert ők a vérközösséget előnyben részesítették a talajhoz-kötöttséghez képest. Sokan meg sem értették ezeket a problémákat, pedig a XX. század bebizonyította, hogy ezek ma is élő és meghatározó kérdések.

Oroszország és az I. Világháború

Az I. Világháború során Oroszország az antant államok (Franciaország és angolszász hatalmak) oldalán harcolt és szláv testvéreit akarta felszabadítani a török uralom alól. Nemcsak természetes geopolitikai szövetségesei ellen küzdött, de egy katasztrofális polgárháborúba is belesodródott. Bizonyított tény, hogy ez a pánszlávizmus az atlantista antantnak kedvezett, amely a merkantilista, kolonialista és individualista angolszász rendszert követte. Ez az öngyilkos politika érthetővé válik, ha tudjuk, hogy II. Miklós cár környezetében dolgozók vagy tevékenykedők többsége a brit hírszerzés alkalmazottja vagy másképpen kifejezve atlantista ügynök volt.

Németországban az uralkodó eszmerendszer szerint a Vér felette áll a Talajnak. Ez az elgondolás is tragikus következményekkel járt. A Harmadik Birodalom törekvéseiben is az atlantista lobbi befolyása érvényesült. Sikerült fenntartaniuk az angol árja és a vele rokon germán etnikai összetartozást. Ezzel Hitler törekvéseit keletre irányították és elgyöngítették a Nagy-Britanniával szembeni ellenállását. A pángermánizmus azonban (a Németországot benépesítő szász törzsek egyike foglalta el Britanniát) az atlantisták érdekeit szolgálta. Az atlantista oldal Oroszország fő riválisa, ezért arra szorította Hitler Németországát, hogy konfliktusba keveredjen Oroszországgal, mégpedig faji alapon, vagyis a Vér elsőbbséget élvez a Talajjal szemben. A Német Birodalom egyik árulója, Canaris tengernagy angol kém volt. Az atlanticisták geopolitikai konspirációjának lényeges jellemzője, hogy felöleli a politikai-ideológia teljes spektrumát a szélső jobbtól a szélső balig és meghatározó eleme a geopolitikai befolyás.

Eurázsista nemzeti-bolsevikok is voltak. Lenin az emigrációban szoros kapcsolatba lépett német politikusokkal és pénzemberekkel. Számos tézise is kifejezetten németbarát volt. Nem bizonyítható, hogy tagja lett volna az "Eurázsiai Rendnek", de bizonyos tények arra utalnak, hogy a befolyása alatt állt. A Lenin által irányított bolsevik kormányzatnak eurázsiai karaktere volt. Ezt megerősíti az, hogy a marxista doktrínával ellentétesen ő megőrizte az Orosz Birodalom nagy eurázsiai térségét. Trockij viszont, aki amerikai és atlanticista elkötelezettségű volt, a maga részéről ragaszkodott a forradalom exportjához, annak világszintű elterjesztéséhez és a Szovjetuniót csak időleges és átmeneti képződménynek tekintette. Olyan hídfőnek, amely elősegíti az ideológiai expanziót és, amely államnak el kell tűnnie a kommunizmus világméretű győzelme során. Trockij tehát az atlanticizmust képviselte Lenin eurázsiai kommunizmusával szemben. A leninista internacionalizmusnak határozott birodalmi eurázsiai arculata volt, vagyis elsőbbséget adott a Talajnak a Vérrel szemben. Kétségtelen, hogy ezek a jellegzetességek nagyrészt rejtve maradtak a bolsevik ideológia más aspektusai miatt, de legfőképpen az atlanticizmus ügynökeinek a befolyása eredményeként. Az "Eurázsiai Rend" Oroszországban szinte törvényszerűen németbarát, vagy legalábbis angol-ellenes volt, és ennek megfelelően a német eurázsisták is kényszerűen oroszbarátok voltak.

Azok a kutatók, akik ezeket az elméleti kiindulópontokat elfogadják, hangsúlyozzák a világméretű összeesküvés geopolitikai karakterét. Ennek megfelelően mindig kétféle összeesküvésről beszélnek: egy eurázsiairól és egy atlantiról. A francia Jean Parvulesco volt az, aki az orosz konspirológusnak, Alekszander Duginnak számos szigorúan bizalmas dokumentumot átadott, amelyek a világméretű geopolitikai összeesküvés részleteire derítettek fényt. Ezekből kiderül, hogy Oroszországban milyen fontos tevékenységet fejtettek ki a titkos, okkult szervezetek. 1989. februárjában Lausanne-ban Parvulesco "A GRU Galaxis" címmel tartott előadást az "Institute for Special Metastrategical Studies 'Atlantis' " nevű társaság vezetői előtt. Az előadás alcíme a következő volt: "The confidential mission of Mikhail Gorbachev, the USSR and the future of the great Eurasian continent" - "Mikhail Gorbacsov bizalmas küldetése, a Szovjetunió és a nagy eurázsiai kontinens jövője". (A GRU, Glavnoje Razvédovatyelnoje Upravlényije - Központi Hírszerző Igazgatóság, a Szovjetunió hadseregének a központi hírszerző szolgálata, vagyis a szovjet katonai hírszerzés.)

Jean Parvulesco ebben az előadásában a szovjet katonai hírszerzés szerepét vizsgálta az okkultizmus szempontjából. Elemzésének központjában a titkos Eurázsia Rend és a GRU kapcsolata állott, és megállapításaiban Pierre de Villemarest-nek, a francia kémelhárítás kiemelkedő munkatársának és az Európai Adatszolgáltató Központ igazgatójának az 1988-ban publikált, "A GRU: a legtitkosabb szovjet különleges szolgálat, 1918-1988" könyvére támaszkodott. Villemarest szerint a KGB, a szovjet kommunista párt; a GRU pedig a hadsereg meghosszabbításának tekinthető. A hadsereg az állam, a KGB pedig a párt védelmezője. A KGB tevékenységét irányító vezérelv: a kommunizmus szolgálatában álló patriotizmus. A hadsereg viszont azt az elvet követte, hogy a kommunizmus áll a patriotizmus szolgálatában. Ennek az eltérésnek megfelelően alakult ki a kétpólusú hatalom a Szovjetunióban. A Szovjetunió rejtett történelmének titkos hajtórugóit az októberi forradalomtól a szovjet birodalom felbomlásáig ebben a versengésben lehet megtalálni. A két rivális különleges szolgálat kapcsolatban állt a két planetáris geopolitikai renddel.

Az Eurázsiai Rend különösen aktív volt Oroszországban a XX. század elején. Közéjük tartozott a szentpétervári orvos Badmajev és Ungern von Sternberg báró, Raszputyin azon svéd felügyelői, akik rejtjelezett módon a "Green" álnevet használták, továbbá más, kevésbé ismert személyek. Különleges szerepe volt Mihail Tuhacsevszkijnek, aki később a Szovjetunió marsallja lett, hogy aztán Sztálin áldozata legyen. Tuhacsevszkijt az I. Világháború alatt a bajorországi Ingolstadtnál lévő német fogolytáborban vették fel az Északi-sark Rendbe (Polar Order) és avatták be annak a titkos misztériumába. Ugyanebben az időszakban, vagyis 1916-tól 1918-ig, a XX. század több más jelentős személyisége is tartózkodott Ingolstadtban. Igy például De Gaulle, Eric von Ludendorff, valamint Eugenio Pachelli, a későbbi XII. Pius pápa.

Az orosz geopolitika eme misztikus csoportja céljait és nézetrendszerét átadta azoknak a kontinentális beállítódású ezoterikusoknak, akik a hadseregben tömörültek, ahol nagy számban voltak jelen azok a korábbi birodalmi meggyőződésű cári tisztek, akik átléptek a Vörös Hadseregbe. Ezek a kontinentális nézeteket valló tisztek arra törekedtek, hogy hosszútávon átalakítsák a bolsevikok nihillista értékrendszerét és létrehozzanak egy nagy kontinentális hatalmat, felhasználva erre a kommunistákat is. Ami lényeges, az az, hogy a Vörös Hadseregben is megtalálhatóak voltak az Eurázsiai Rend képviselői, akik eleget tettek titkos kontinentális küldetésüknek. A forradalom előtti és a forradalom utáni eurázsisták tehát még személyükben is nagyrészt megegyeztek egymással. A Vörös Hadsereget túlnyomórészt az Eurázsiai Rend tagjai hozták létre.

Érdemes itt hangsúlyosan kiemelni: 27 napra rá, hogy megalakult a Vörös Hadsereg főparancsnoksága a keleti fronton a KGB elődjének, a CSEKA-nak egy különleges egysége megtámadta azt, és valamennyi tagját likvidálta - beleértve a főparancsnokot is. A Dzserzsinszkij által irányított CSEKA vörös-atlantistái kegyetlenül lecsaptak a hadsereg vörös-eurázsisztáira. Ez az akció sok áldozatot követelt, de az Eurázsiai Rend megmaradt tagjai újrarendezték soraikat. Ennek eredményeként 1918-ban elérték, hogy a Vörös Hadseregen belül megalakulhatott a GRU, vagyis a hadsereg különálló hírszerző szolgálata Szemjon Invanovics Aralov cári tiszt vezetésével, aki 1917-ig az akkori katonai hírszerzésnek volt az egyik irányítója. Ő állt az Összorosz Vezérkar Műveleti Osztályának az élén, ahová a felderítő tevékenység is tartozott. Aralov különleges szerepét megerősíti az a tény, hogy életének szinte minden szakaszában immunisnak bizonyult a vele szemben fellépő erőkkel szemben és élete még a legkegyetlenebb sztálini tisztogatások idején sem volt veszélyben. Természetes halállal halt meg 1969. május 22-én. Szinte misztikus védettségét a Kontinentális Rendnek köszönhette.

Az Eurázsista Rend orosz tagjai a forradalom után tehát a Vörös Hadseregben, közelebbről annak titkos szolgálatában, a GRU-ban gyülekeztek. A fehér eurázsiszták Európában a német nacionalistákhoz csatlakoztak és fő gyülekezőhelyük a német hadseregben, az Abwehr, vagyis a kémelhárító-szolgálat volt. Később ezek a fehér eurázsiszták beléptek az SS (Schutzstaffel - nemzetiszocialista Véderő) és az SD (Sicherheit Dienst - Biztonsági Szolgálat) külföldi részlegeibe. A Sicherheit Dienst főnöke Reinhart Heydrich meggyőződéses eurázsista volt, aki ezért ki volt téve a meggyőződéses atlanticista Wilhelm Canaris ellentengernagy, az Abwehr hírszerző szolgálata vezetője intrikáinak. A bolsevik hatalomátvétel kettéosztotta az oroszokat: fehérekre és vörösökre. Az igazi szembenállás azonban a két titokban működő nagybefolyású érdekszövetség: az atlantisták és az eurázsiszták között volt. Szovjet-Oroszországban, majd pedig a Szovjetunióban az atlantisták a CSEKA-ban és a Politikai Bizottság körül csoportosultak, de egészen Hruscsov kinevezéséig nyílt atlantista nem töltötte be a főtitkári, illetve elsőtitkári tisztséget. Lenin és Sztálin eurázsistának tekinthetők, legalábbis erősen az Eurázsiai Rend befolyása alatt állottak.

A fehérorosz emigránsok körében a közéjük küldött angol ügynökök voltak atlantisták, továbbá az olyan liberálisok, mint Kerenszkij és az egyes demokraták-, és szociáldemokraták. Még a radikális jobboldaliak és monarchisták körében is erős volt az atlanti lobbi. Közéjük tartozott például a filozófus Nyikoláj Bergyajev. Az Amerikába kivándorolt orosz emigránsoknak pedig a túlnyomó többsége bizonyult atlantistának. Az 1930-as évek elején a GRU-hálózat ügynökei Európában szorosan beépültek a német és a francia hírszerzés struktúráiba. Igy lényegében a Szovjetuniónak még egy hírszerzési hálózata jön létre a már korábban működő KGB-hálózat mellett. A GRU elsősorban a hadsereg intézményeibe hatolt be. Ezt megkönnyítette számára, hogy olyan tisztekkel kellett kapcsolatot tartania, akik maguk is az eurázsiai platformot képviselték és nem álltak olyan ellenségesen szemben egymással, mint ahogy az elvárható lett volna. Titokban kollaboráltak egymással és egy nagy kontinentális terv előkészítésén fáradoztak. Itt nem kettős ügynökökről van szó. Ennek a kontinentalista hálózatnak a kulcsszereplője Martin Bormann, Hitler személyi titkára volt. Ez a tény a nürnbergi per során vált nyilvánvalóvá a szövetségesek számára. Több nyugati vezető személyiség ezért gondolta azt, hogy Bormann rejtélyes eltűnése mögött valójában az van, hogy a Szovjetunióba menekült és ott rejtették el. A GRU-val kapcsolatban állt Walter Nikolay, aki a Zsidókérdésért-felelős Hivatalt irányította.

Martin Bormann nemcsak Walter Nikolay-nak, de Ribbentroppnak is a barátja volt. Jean Parvelusco számolt be a híres német szobrásszal: Arno Brekkerrel folytatott beszélgetéséről. Hitler kedvenc szobrásza közelről ismerte Bormannt. 1941. június 22-én Jackelsburgban, vagyis azon a napon, amikor megindult Németország támadása a Szovjetunió ellen, Bormann felindult állapotban felkereste és csak e rövid mondatokat ismételgette neki: "E júniusi napon a nemlét legyőzte a létezést... Minden odavan... Minden elveszett..." Amikor Brekker megkérdezte Bormannt, mit jelent ez, már csöndben állt az ajtónál. Ekkor visszafordult, hogy még szóljon valamit, majd a hallgatás mellett döntött és becsapva az ajtót elviharzott. Hitler támadása a Szovjetunió ellen az Eurázsiai Hálózat hosszú fáradozásainak az összemolását jelentette. Ugyanez a nap az atlantisták számára pedig diadalnap volt. Kitört a két legerősebb eurázsiai hatalom között a kontinentális belháború, amely egyértelműen az Atlanti Rend győzelmét jelentette. Teljesen függetlenül attól, hogy a háborús felek közül melyik kerül ki győztesen, az atlantistáké lesz a diadal. 1941. június 22-e még tragikusabb esemény volt az Eurázsista Rend számára, mint az 1917-es bolsevik hatalomátvétel. Az Eurázsiai Rend képviselői mindent elkövettek azért, hogy ezt a konfliktust elhárítsák.

A konspirológia ezen irányzatának a képviselői a Hitler-Sztálin, illetve Molotov-Ribbentropp paktumot szimbolikusnak tekintik, mert véleményük szerint mind Ribbentropp és Molotov teljes mértékben eurázsistának tekinthető. 1936-ban Sztálin fordulatot hajtott végre az Eurázsiai Rend vonatkozásában, amikor Jan Karlovics Berzinnek - az atlantista irányzat egyik ügynökének, aki akkor szokatlan módon a GRU, vagyis az eurázsiai irányzatot követő szervezet élén állott, - azt az utasítást adta, hogy "azonnal fel kell függeszteni a német-ellenes tevékenységet". Berzin ezt a parancsot nem hajtotta végre. 1937-ben Reinhart Heydrich és Himmler titkos üzenetben biztosította Hitlert, hogy "A Komintern tevékenységének és más szovjet felforgató tevékenységeknek többé nem célpontja Németország." A Molotov-Ribbentropp paktum az eurázsisták stratégiai együttműködésének a csúcspontja volt. De az utolsó pillanatban az Óceáni Erők győzedelmeskedtek. A GRU eurázsistái és tágabb értelemben a hadsereg kontinentalistái: úgy, mint Vorosilov, Tyimosenko, Zsukov, Golikov és társaik kételkedtek az utolsó pillanatig egy német-orosz háborúban. Tisztában voltak, hogy az eurázsista, vagyis oroszbarát lobbinak komoly befolyása van a Harmadik Birodalomban, a nemzetiszocialisták szlávellenes propagandáját felületesnek és jelentéktelennek ítélték, és ugyanígy vélekedtek a Szovjetunióban folytatott internacionalista propagandáról is.

Hrisztyian Georgijevics Rakovszkij 1938. január 26.-áról 27-ére virradólag tartott kihallgatása során olyan információkat hozott nyilvánosságra a KGB és a Kreml részére, amelyek meggyőzhették Sztálint arról, hogy hosszútávon az atlantista vonallal kell együttműködnie és ennek érdekében rövidtávon, taktikailag az eurázsiszta irányzatot kell támogatnia. Rakovszkij, aki Trockij bizalmasaként az atlantista irányzat egyik vezetője volt, meggyőzte arról Sztálint, hogy ha Hitlerrel szövetségre lép és közösen felosztják Lengyelországot, akkor a nyugati, azaz atlantista hatalmak csak az osztozkodók egyikének, Németországnak fognak hadatüzenni. Hitlernek ezek után szembe kell néznie az egész Nyugattal és teljesen rá lesz utalva a szovjet nyersanyag-szállításokra. Az a Németország, amely a többi nyugati országgal vívott háborújában elgyengül, már könnyen legyőzhetővé válik a Szovjetunió számára. Így állott elő az a helyzet, hogy amikor látszólag az eurázsiszták a legnagyobb győzelmüket aratták, valójában a főhatalmat gyakorló Sztálin már készült az atlantistákkal való stratégiai szövetségre.

Kik az atlantisták és mikor jött létre a titkos Atlanti Rend?

A Atlantista Titkos Rend eredete visszanyúlik az ókori Egyiptomba és misztikája kapcsolatban áll Seth isten imádatával. Ennek a szektának a jelképe a Krokodil és a Leviatán, azaz vízi állatok voltak. Később a Seth szekta változatos formákban feltűnik a főniciaiaknál, különösen Moloch véres kultuszában. Ez a titkos szervezet sok évszázaddal túlélte a főniciai civilizáció bukását. A középkori Európában emblémája a haláltánc, a "dance macabre" volt.

A francia konspirológus, Claude Grace D'Ors szerint már a lutheri reformáció is ennek a szektának a befolyására jött létre és az angolszász, valamint francia protestantizmus még mindig a befolyása alatt áll. Cagliostro-t (Giuseppe Balsamo-t) e titkos rend egyik ügynökének tekintették és ezért lett ő a Memphis rítusú szabadkőművesség megalapítója. Ebből jött létre később a Memphis-Mithra rítusú szabadkőművesség. Azért lényeges kitérni az atlantizmus előtörténetére, mert ennek a geopolitikai és kulturális, gazdasági irányzatnak a lényegét így könnyebb megérteni.

Értelmét úgy is megfogalmazhatjuk, hogy az úgynevezett "horizontális" értékeket hangsúlyozza, azaz az egyéni és közösségi emberi lét legalacsonyabb szintjén elhelyezkedő tényezőit helyezi előtérbe. Ez nem azt jelenti, hogy az atlantizmus azonos a vulgáris materializmussal, de az anyagiasság, a vagyonban és pénzben való gondolkodás, azaz az emberi tevékenység puszta gazdasági és kereskedelmi aspektusa foglalja el ebben az eszmerendszerben a központi helyet. Az emberi szintre redukált értékrendszer feltételezi az individualizmust és a radikális antropocentrizmust. Ez a kettő különleges sajátossága az atlantizmusnak és ezért szinte minden megnyilvánulásában tetten érhető. Ezzel párhuzamosan szükségszerűen megjelenik az atlantizmusra jellemző szkepticizmus és a lehangoló, mondhatni depressziós irónia, amely természetesen az emberfeletti dimenziókra, az ember földhözragadt lényén felülemelkedő értékekre vonatkozik. Ezt az atlanti szkepticizmust jól kifejezik a Vörös Szamár és a Haláltánc ("dance macabre") szimbólumai.

(Számos országban a vörös szamár a gonosz szellemnek és a Sátánnak az inkarnációja. Az ősi, egyiptomi hitvilág szerint a vörös szamár veszélyes lény volt és nemcsak evilági létében volt félelmetes, de az alvilági létezésében is. Ezért ha valakit vörös szamárnak neveznek, az azt jelenti, hogy démonikus hatalma van és veszélyes. Sokan úgy hiszik, hogy az a vörös fenevad, amelyen a János Jelenések Könyvében, vagyis az Apokalipszisben említett bűnös asszony, a "szajhák ősanyja" ül, valójában egy vörös szamár volt.)

Nos, ilyen értelmezésben a Vörös Szamár és a Táncoló Halál az atlanti szkepticizmusnak is a lényegét fejezik ki. A történelem során a katolicizmussal szembeszálló protestantizmus radikális változatai és a lutheráni reformot követő individualizmus, társadalom-és valláskritika, ösztönösen vonzódott, mint mágneshez, az atlanti térséghez - elsősorban Angliához, majd még nyugatabbra: Amerikához, ahol a radikális protestantizmus legszélsőségesebb formái is otthonra találtak, így a baptisták, a kvékerek és a mormonok.

Az Atlanti Rend helyzetének megszilárdulása a Nyugat legtávolabbi részén és egy kizárólagosan atlanti értékrenden nyugvó civilizáció létrehozása az Egyesült Államokban - e Rend irányítóinak évszázadokon átívelő stratégiája szerint - csak egy átmeneti állomása volt az atlantisták "új-karthágói" programjának. A következő stratégiai lépés tartalmazta az atlanti modell exportálását a többi világrészre és az egész földgolyó geopolitikai kolonizációját. Ez a geopolitikai hódítás tehát felölelte magát a Nyugatot és misztikus geopolitikai értelemben az egész világot, természetesen a Keletet is. Éppen ezért az Atlanti Rend hálózatának az ügynökei Eurázsia államaiban nemcsak védelmi célokat követtek (például az alternatív geopolitikai erők gyöngítését), de offenzívát is folytattak.

Az Eurázsiában kibontakozó atlantizmus élcsapata baloldaliakból, anarchistákból állott. Ebben a környezetben természetesen mindig számolniuk kellett egy belső eurázsiai ellenzékkel. Mindazonáltal célszerű, ha a kutatók felismerik a gazdasági szocializmusban és a kommunizmusban - mind elméleti, mind gyakorlati változatukban - a propaganda és politika atlanti változatát, a Vörös Szamár Titkos Rendje társadalmi-politikai maszkját. Ha számításba vesszük az atlanti pólus specifikus geopolitikai és okkult doktrínáit, akkor érthetővé válik, hogy az angolszász hatalmak miért bátorították a baloldali felforgató mozgalmakat az európai szárazföld és Eurázsia országaiba, miközben magában Angliában és különösen Amerikában alig voltak és vannak a bolsevikokhoz hasonló kommunisták és a mai reform-kommunistákhoz hasonló "szociáldemokraták".

Az atlantista uralkodócsoport számára az úgynevezett baloldaliak mindig az ötödik hadoszlopot képviselték Eurázsia térségében. Alapvetően innen jön az a természetes összhang, amely mindig is megvolt a kommunista irányultságú orosz atlantisták és az angolszász finánckapitalisták között. Ez a természetes rokonság gyakran félrevezeti azokat a tudósokat és történészeket, akik sehogy se képesek felfogni, hogyan lehetséges ilyen kölcsönös egyetértés egymással "kibékíthetetlen ellentétben álló osztályellenségek" között. A messianisztikus küldetéstudattal rendelkező bolsevikok, akik proletár-internacionalistaként az egész világon a proletariátus diktatúráját akarták megvalósítani, miként lehetnek teljes egyetértésben a City of London és a Wall Street bankáraival, akik viszont bankár-internacionalistaként a magánpénz-monopólium és a pénzvagyon-tulajdonos kaszt világuralmát akarják, méghozzá az "aranyborjú", azaz a pénz istenítésének a kultuszával egyetememben. Miként lehet közös a célja a proletár-internacionalizmusnak és a bankár-internacionalizmusnak? Miként lehet ikertestvér a Kommunista Internacionálé (Komintern) és a Kapitalista Internacionálé (Kapintern)?

Ennek a megválaszolása nemcsak a nyugati kutatók számára, de az egykori szovjet birodalom kutatói számára is fogas kérdés. Ugyanis túl kell lépniük azon, hogy bizonyos fogalmakat csak egy meghatározott dimenzióban értelmeznek. Tudomásul kell venni, hogy egy társadalom számos dimenzióval rendelkezik, és a fogalmak is egy-egy dimenzióban más-más értelmet fejeznek ki. Így például Magyarországon az egykori kommunista, proletárinternacionalisták, ma a nemzetközi pénzhatalom leghűségesebb kiszolgálói globalista internacionalistaként. Mindkét irányzatú internacionalizmusnak ugyanis a valódi ellenfele az adott társadalom közösségi érdekeit védő nemzetállam. Azaz ellenfeleik a patrióták, a hazafiak. A nacionalista szót csak azért nem használjuk, mert ennek már sikerült egy nagyon ellenszenves értelmezést adni, valójában az internacionalizmussal szemben a nemzeti érdeket védő nacionalizmus áll. Ez nem jelenti azt, hogy a nacionalizmus szélsőséges változatát, a sovinizmust nem kell korlátozni. Korlátok közé kell szorítani a szélsőséges internacionalizmust is.

Ha a nemzeti elzárkózáson túlmutató együttműködés a többi állammal, közös feladatok optimális ellátása érdekében jó dolog, akkor a beolvasztásig elmenő és a nemzet közösségi érdekeit teljesen mellőző nemzetköziség már rossz dolog. Ha a nemzeti érdekek érvényesítése az idegen érdekekkel szemben jó dolog, a teljes nemzeti bezárkózás, a nemzeti partikularizmus és provincializmus már rossz dolog. Meg kell találni a kellő összhangot a nemzeti érdekeket érvényesítő nacionalizmus (hazafiasság, patriotizmus) és a nemzetközi munkamegosztásba illeszkedő internacionalista érdekek között. Csak e kettő kiegyensúlyozása eredményezheti az optimális Arany Középutat.

Visszatérve a történelmet mozgató rejtett erőkhöz, a Táncoló Halál és a Vörös Szamár titkos társasága, a "Minstrels of Morgana", az Óceán Testvériség, valamint e titkos társaságok szimbólumai elősegítik a világuralomra törő atlantista érdekszövetség gondolkodásmódjának a megértését. Ugyanis ők az ókori Karthágó módjára nemcsak meg akarják védelmezni önmagukat, "szigeteiket" - de az egész világot meg akarják hódítani és egész földgolyónkat egyetlen egyesített és univerzális "piaccá" kívánják átalakítani.

Az Artúr király legenda szerint Morgan, aki nemcsak elbűvölő, szépséges varázsló volt, de alakváltoztató is, istennői jelenségként a tündér jelzőt kapta. Angol neve a francia "Moraine le Fee"-ből jön, ahol a "Fee" tündért jelent, a "moraine" pedig morénát, azaz jég által hagyott törmelékkúpot, amely a gleccsertől szállított kőzettörmelékből rakódik le. Olaszul a "Moraine le Fee" a Fata Morgana, azaz a különleges látvány, amely hideg és meleg légrétegek találkozása esetén előáll, így például a délibáb a Hortobágyon. "Morain le Fee" vagyis Morgan, mint a sötétség istennője megszemélyesítette a hideg tél és a háború hatalmas erőit. Morgan a legenda egyes történetei szerint repülni is tudott és változtatni tudta alakját, megjelenését. Morgan alakja a breton lantosok és vándorénekesek Artúr királyról szóló dalaiban öltött irodalmi formát. A bretonok is kelták és rokonok a welsziekkel.

A legenda formálódása kezdetén Morgan még jótündér. De részben a kereszténység hatására a legenda ex-istennője egyre emberibbé válik és mivel szoros kapcsolatban áll a pogány erőkkel, egyre baljóslatúbbá. Noha Morgan le Fee Artúr király ellensége volt az életében, de halála után a védelmezőjévé vált. Amikor a camlani csatában Artúr halálosan megsebesült, Morgan elvitte őt Avalonba mágikus hajóján, hogy meggyógyítsa és felkészüljön visszatérésére, amikor országának megint szüksége lesz rá.

A szovjet KGB a "Táncoló Halál" szolgálatában

A már idézett Pierre de Villemarest joggal nevezte a CSEKA-t (a későbbi OGPU-t, NKVD-t, majd KGB-t) a bolsevik párt folytatódásának. Még pontosabban úgy is kifejezhetjük, hogy a bolsevik párt titkos központjának, e politikai érdekszövetség agyának és lelkének. Jean Parvulesco szerint a KGB az Atlanti Rend, a Táncoló Halál Rend legfontosabb és legnagyobb befolyású központja. A KGB-t úgy is fel lehet fogni, hogy bizonyos értelemben ennek az Atlanti Rendnek a fedőszerve. Sok kutató nemcsak sejti, de bizonyos tények és adatok birtokában meg is van arról győződve, hogy ennek a nagyhatalmú szervezetnek okkult háttere van. A KGB-n belül is - állításaik szerint - működik egy olyan parapszichológiai tanulmányokkal foglalkozó titkos szervezet, amelynek keretében az egykori Szovjetunió vezető politikai személyiségei kiképzést, beavatást kaptak. Ez a titkos szervezet, a fekete mágiát gyakorló "Vij Társaság". (Vij az orosz népi képzeletnek egy hatalmas alkotása. Magát az elnevezést az orosz nép a gnómok főnökére használja. A gnóm mesebeli, földalatti púpos törpe, aki ráadásul gonosz is.)

A misztikus homályba burkolózó "Vij Társaság" elnevezés minden bizonnyal túlságosan is leegyszerűsített és groteszk leírása annak a bonyolult, kifinomodott és mélyebb valóságnak, amiről itt valójában szó van. A KGB okkult küldetését nem lehet mágikus és parapszichológiai tapasztalatokra redukálni, noha számos kutató kényszerült megállapítani, hogy ez a szervezet ténylegesen különleges érdeklődést mutatott számos abnormális és paranormális jelenség iránt. A KGB-t eredetileg azért hozták létre, hogy az egyedüli ideológiai, megtorló jellegű szervezet legyen, és ellenőrzése kiterjedjen a kommunista társadalmi és kulturális uralom valamennyi alattvalójára. A kommunisták ideológiai, messianisztikus, vagyis küldetéstudattal rendelkező marxistaként, gyarmatosítóként léptek fel a térségükben élő eurázsiai népekkel. Mondhatni három lépés távolságot tartottak a bennszülött lakosság igényeitől, szükségleteitől és érdekeitől. Tisztán eszmei szinten egy olyan gazdasági központú modellt akartak rákényszeríteni az eurázsiai népekre, amely természetellenes a számukra. Ez arra kényszerítette őket, hogy céljaik elérése érdekében elnyomó szervezetet vegyenek igénybe.

A CSEKA (NKVD, OGPU, KGB) kezdetben a paródiája volt a "lovagias rendnek", amelyet azért hívnak életre, hogy megbüntesse azokat az eurázsiai őslakókat, akik természetes hajlamot éreztek a "Talaj" iránt. A CSEKA-nak ezt a hajlamot erőszakkal kellett elfojtania. Utódszervezetei, így a KGB is nyíltan vallották: "A Vér elsőbbségét a Talajjal szemben." De ezt már teljesen kiforgatták eredeti értelméből és szadista, véres változatában - teljesen félreértve alkalmazták. A CSEKA, NKVD, OGPU és KGB mindig a "Táncoló Halált" szolgálták, és ha ennek a lényegét megértjük, számos látszólagos ellentmondás és megbízhatatlannak tűnő történet értelmezhetővé válik. Ha figyelembe vesszük, hogy az Atlantista Rendnek ténylegesen okkultista, ezoterikus kapcsolata volt az ősi közel-keleti kultuszokkal, akkor már nem tűnik teljesen megalapozatlannak, hogy e keleti kultuszok követői mindig is jelen voltak és kimutatható a folyamatos kapcsolat az atlantista típusú titkos társaságok között, mind Európában, mind a Közel-Keleten.

A hírszerző szolgálatok konvergenciája

Az Egyesült Államok titkosszolgálata, a CIA az amerikai atlantizmus eszköze. Típusát illetően ugyanahhoz a konspirológiai kategóriához tartozik, mint a többi atlantista szervezet. A CIA megszületésénél kiemelkedő szerepet játszottak az amerikai szabadkőművesség kiemelkedő tagjai. Az amerikai szabadkőműveseket formailag európai társaik nem tekintik szabályos szabadkőműveseknek, vagyis szektásoknak és eretnekeknek tekintik őket a szabadkőműves szabályok szempontjából. Az Egyesült Államokban azonban, ahol több mint 600 különböző egyház működik, természetesen ezek közül nagyon sokat lehetne ilyen vagy olyan szempontból eretneknek vagy szektának minősíteni.

Az amerikai hírszerző szolgálat, a KGB-hez hasonlóan, kezdettől fogva nagyon bensőséges kapcsolatot ápolt a mágiával és a parapszichológiával, azaz az okkult jelenségekkel való beható foglalkozásnak. A CIA szerepe az emberi civilizáció modern korszakában nagyon is összehasonlítható a KGB szerepével, noha a CIA lényegesen civilizáltabban működött és tartózkodott azoktól a szadista módszerektől, amelyek a KGB esetében a mindennapi gyakorlat részét képezték. Az amerikai titkosszolgálat, a brit titkosszolgálatokkal közösen számos ügynököt küldött Eurázsiába, ahol azok hatékony hálózatba integrálódva működtek. Ez a hálózat folyamatosan és döntő módon befolyásolta a történelmi események alakulását, az atlantista világstratégia céljainak megfelelően. Bizonyos fokig azt is megkockáztathatjuk, hogy a különleges szolgálatok konvergenciájáról beszéljünk; mégpedig a KGB és CIA "együttműködéséről". E két intézmény lobbistái geopolitikai szinten együtt léptek fel. Ez arra is magyarázatot ad, hogy az amerikai államapparátus legmagasabb szintjein is miért volt annyi ún. "szovjet kém" egészen Alger Hiss-től Reserfordig. Ez utóbbi adta át az amerikai hidrogén bomba előállításának műszaki leírását a szovjet atomtudósoknak, legalábbis ezt állítják azok a kutatók, akik a szovjet birodalom felbomlását követően hozzájuthattak szovjet levéltári anyagokhoz.

Alexander Dugin azt is lehetségesnek tartja, hogy a szovjet-amerikai atomtudósok atlantista lobbiján belül Szaharov akadémikus megismerkedett az eurázsia-ellenes irányzatú globalista tervekkel, amelyekre később ráépítette saját társadalmi, politikai és futurológiai elképzeléseit. A KGB ügynökök hálózatának a megkétszereződése az Egyesült Államokban és a többi angolszász országban a GRU-hoz tartozó ügynökök hálózatával tartós konfliktusos állapotot hozott létre. A GRU ügynökök rivalizáltak a Ljubljanka ügynökeivel. Mindannak a geopolitikai megfontolásnak a fényében, amit eddig kifejtettünk, továbbá a két szovjet titkosszolgálat különböző metafizikai irányultságára, kijelenthető, hogy a CIA valódi ellenfelei a GRU hálózathoz tartozó ügynökök voltak és nem a KGB hálózatához tartozók.

A titkosszolgálatoknak ez a konvergenciája és az egykori szovjet kommunisták együttműködése az amerikai mondialisták vagy globalisták legfelsőbb szintjével lényegében geopolitikai orientációjuk közös irányán alapul. A titkos struktúrák érdekközössége a nyugati atlantisták és a keleten elhelyezett ügynökeik között alapvető stratégiai elveken és célokon nyugodott. A Táncoló Halál Rendjének ez a két elágazása teljesen és nyíltan azonban nem egyesült, mert ezt megakadályozta a vele szemben álló eurázsiai lobbi. Ez utóbbi a GRU-hoz és a szovjet tábornoki karhoz kapcsolódott elsősorban, de hálózata kiterjedt számos európai és ázsiai ország hírszerző hálózatára, különösen Németországban, Franciaországban és több arab országban. Ezeknek a struktúráknak a tevékenységét összehangolta az Eurázsiai Rend, amelyet egyébként úgy is hívtak, mint a "Mursya dalnokainak Társasága" vagy a "Heliopolis Rend", az "Apolló Rend", a "Piton óriáskígyó legyőzője", amely a görög hagyomány szerint azonos az egyiptomi Seth istenséggel - más néven a Vörös Szamárral.

Ha röviden össze akarjuk foglalni az Eurázsiai Rend és az Atlantista Rend közti okkult háború hirtelen változásait és váratlan sorsfordulóit a szovjetrendszeren belül, akkor Lenint elsősorban az eurázsiai beállítódás jellemezte. Amíg ő állt az állam élén, addig a GRU-t egy őszinte eurázsista Szemjon Ivanovics Aralov irányította. Aralov, aki Lenin utasítására szervezte meg a GRU-t, a hadseregnek ezt a titkos szervezetét beoltotta az eurázsiai kontinentális értékrenddel és olyan munkatársakat gyűjtött maga köré, akik Eurázsia hatékony és képzett támogatói voltak. Ezek a tisztek hozzá hasonlóan azért mentek a Vörös Hadseregbe, hogy végrehajtsák a bolsevik politika felett is álló, nagy ívű világstratégiát is szolgáló küldetésüket. Az 1960-as évek elején Aralov megjelentetett egy könyvet, amely azt a címet viselte, hogy "Lenin vezetett minket a győzelemhez".

Alexander Dugin ezzel kapcsolatban hangsúlyozza, hogy az úgynevezett leninista gárda Leninhez való vonzódása ellenére geopolitikai szempontból többségében a másik oldalhoz, az atlantista geopolitikai vonalhoz tartozott. Lenin úgynevezett "legközelebbi" munkatársai, és nem az ambiciózus, hataloméhes Sztálin, folytatták Lenin stratégiai örökségét. A leninista vezetés végét jelzi az, hogy a hatalom átkerült az atlantisták kezébe, az 1920-as évek második felében. Az 1930-as évek első felében pedig már tanúi lehettünk a Szovjetunió és az angolszász országok, elsősorban az Egyesült Államok közti viszony jelentős javulásának. Ezzel párhuzamosan jellemző a GRU kádereinek a kicserélődése. A csekista és atlantista Berzin a Komintern és más vakbuzgó kommunisták támogatásával létrehozott egy hírszerző struktúrát. Ezekkel az atlantista káderekkel cserélte le Aralov eurázsistáit. De még Berzinnek sem sikerült megváltoztatnia a GRU alapvető orientációját. Az Aralov által létrehozott kapcsolatrendszerek olyan erősnek bizonyultak és egyben kellően rugalmasnak, hogy megsemmisülésük nélkül tudtak alkalmazkodni, elkerülve a leszámolást.

A hadsereg ellen intézett CSEKA-NKVD támadások ellenére a katonai vezetés jelentős tekintéllyel rendelkezett és meg tudta őrizni saját intellektuális geopolitikai elitjét a GRU soraiban. A GRU valamennyi főnökét, akik Aralov helyére kerültek a Nagy Honvédő Háborút megelőzően, kivégezték. Erre a sorsra jutott O. A. Stigga, A. M. Nyikonov, J. K. Berzin, I. S. Unschlikht, Sz. P. Ulickij, N. I. Jezsov, I. I. Proszkurov. Ez utóbbi kivételével egyikük sem volt katonai vezető és valamennyien az eurázsiai stratégia és értékrend ellen dolgoztak, de mindez nem tudta megváltoztatni a GRU legmélyebb természetét, vagyis, hogy az továbbra is eurázsiai szervezet maradjon és titokban továbbra is a nagy kontinentális stratégia végrehajtása érdekében tevékenykedjék. Amikor kilencévi szolgálat után, 1934-ben Berzint leváltották a GRU éléről, ez kritikus helyzetet teremtett a szovjet kormányzaton belül folyó titkos okkult háborúban.

Hitler hatalomra kerülése Németországban rendkívül megerősítette a kontinentális lobbi helyzetét a szovjet kormányzaton belül. 1934-ben a GRU megbízottai megkezdik a német-orosz stratégiai együttműködés előkészítését, amely csúcspontját a Ribbentropp-Molotov paktumban érte el. Sztálin ekkor határozottan az eurázsiai orientáció támogatójaként lép fel. Dugin szerint Sztálin úgy gondolta, hogy a nemzetiszocializmus atlantista-ellenes tendenciái magára az angolszász hatalmakra is erős hatást fognak gyakorolni. Ilyen helyzetben végül megnyílhat az út a hatalmas atlantista lobbi felbomlasztására magában a Szovjetunióban is. A leninista gárda felszámolása meg is kezdődik.

Valamennyi sztálinista kirakatperben, amelyek nagyrészt teljesen alaptalannak és abszurdnak tűntek, a koncepció mélyén volt egy kitapintható geopolitikai motívum is. A különböző jobb- és baloldali elhajlásokkal magyarázott összeesküvések valóságosak voltak, de nem kapcsolták őket közvetlenül az atlantista lobbihoz. Sztálin valószínűleg tartott attól, hogy ebben az esetben megsemmisítő ellenlépéssel kell számolnia. Ezért álcázta az ezekkel a csoportokkal szemben emelt vádjait. Sztálin azonban ezzel a módszerrel fokról fokra likvidálta az Új Karthágó befolyásos ügynökeit, de a válaszlépések sem voltak kikerülhetőek. Súlyos csapást mért az eurázsiai lobbira, amikor a Vörös Hadseregen belüli "Polar Lodge" - "Északi Páholy" vezetőjét, Tuhacsevszkij marsallt sikerült halálra ítéltetniük. A Tuhacsevszkijjel szemben felhozott vádak csak atlantista szempontból voltak igazolhatóak és csak anti-eurázsiai összefüggésben lehetett a marsall magatartását szabotázsnak minősíteni.

Figyelembe kell venni azt is, hogy 1938. január 26.-áról 27.-ére virradó éjjel Hrisztyian Georgijevics Rakovszkij feltárta Sztálinnak az atlantista háttérhatalom világstratégiáját. Az utóbb bekövetkezett történelmi események azt bizonyítják, hogy Sztálin elfogadta az atlantista Rakovszkijnak azt a javaslatát, hogy kíséreljen meg háborús konfliktust létrehozni egyrészt Németország, másrészt Franciaország és Anglia között. Elmagyarázta Sztálinnak a kihallgatást végző Kuzmin tábornok közvetítésével, hogy Hitler bizalmának az elnyerése érdekében kezdeményezze Lengyelország felosztását. Ebben az esetben az atlantista háttérhatalom stratégiájának a logikája szerint Nagy-Britannia és Franciaország csak Lengyelország egyik leigázójának, Németországnak küld majd hadüzenetet. A másik agresszor, a Szovjetunió nem fog ilyen hadüzenetet kapni, mert ő az a potenciális szövetséges, akinek a segítségével az atlantista hatalmak le kívánják győzni Németországot.

Az Egyesült Államok csak akkor lép be a háborúba, ha ennek az államnak a vezetői meg tudják teremteni hozzá a belső feltételeket. Rakovszkij 1938. januárjában nem tudhatta, hogy az Egyesült Államok valójában már megkezdte az ipar haditermelésre történő átállítását, és azt sem tudhatta, hogy Japán belemanőverezése a Pearl Harbor elleni támadásba lesz az az indok, amely az atlantista vezető-világhatalomnak a II. Világháborúba való belépését lehetővé teszi. Sztálin tehát csak a világpolitika látható szférájában lett hangsúlyosan eurázsista, pontosan azért, hogy leplezze a szovjet politika atlantista fordulatát. Ezért is volt olyan ellentmondásos az atlantista belső erőkkel történő leszámolás egy olyan időszakban, amikor Sztálin Hitlertől tartva az atlantizmus felé fordul. Mint tudjuk Sztálin leellenőrizte Rakovszkij állításait, mert 1938. folyamán számos fontos titkos tárgyalást folytatott Joseph Davies amerikai nagykövettel, aki a legfelsőbb atlantista körök, és személy szerint Roosevelt elnök bizalmasa volt.

Hitler Szovjetunió ellen intézett támadása Ernst Topitsch és Viktor Suvorov (Vlagyimir B. Rezun) szerint megelőző támadás volt, mert ha Németország nem támad, akkor a Szovjetunió támadta volna meg. Lengyelország lerohanását és felosztását az atlantista Anglia és Franciaország arra használta fel, hogy belépjen a háborúba Németország ellen. Így az 1939. augusztus 24-én megkötött német-szovjet paktummal Moszkva nemcsak jelentős területekhez jutott, de azt is elérte, hogy háborúra kerüljön sor a nemzetiszocialista Németország, valamint Franciaország és Anglia között. Ezen felül a kétfrontos háborútól tartó Németországot függő helyzetbe manőverezte. A Londonból és a Párizsból érkezett hadüzenet után a hadban álló Németország - a tengeri utak lezárásával - egyre inkább a szovjet nyersanyagszállításokra lett utalva. Ebben az időben a Szovjetunió fedezte a nemzetiszocialista Németország nyersanyag-szükségletének a 60%-át. A szállítások adagolásával a Kreml nyomást tudott gyakorolni a hitleri birodalomra. A háborút elhúzhatta a két fél teljes kimerüléséig. A kellő pillanatban pedig a készenlétben álló Vörös Hadsereg lehetővé tette a szovjet hatalom kiterjesztését nyugati irányban.

Hitler váratlanul gyors franciaországi győzelme fordulatot hozott. A szorongatott Anglia, Amerika nem is túl titkos támogatásával, még ellenállt. Ugyanakkor a Szovjet- birodalom és az Atlanti-óceán között már csak egy erő létezett: a német hadsereg. Ha Sztálinnak sikerül a hitleri Németországot a csatlósává tennie, akkor a Kreml egyedül gyakorolhatja a hatalmat az európai szárazföldön, anélkül, hogy az angolszászok azt megakadályozhatnák. Ha viszont Németország erre a függő szerepre nem hajlandó, akkor fel kell lépni Hitler ellen.

Sztálin ultimátum-szerű követeléseit Molotov 1940. november 12-én, Berlinben közölte Hitlerrel. Sztálin többek között követelte Moszkva igényeinek elismerését a Balkán-félsziget és a földközi-tengeri szorosok, a Boszporusz és a Dardanellák vonatkozásában. Feltételül szabta még a német csapatok azonnali kivonását Finnországból. Hitler ekkor megértette, hogy a Molotov-Ribbentropp paktummal az elé az alternatíva elé állította Németországot, hogy vagy aláveti magát Moszkva akaratának, vagy ki kell játszania utolsó aduját, azaz - egy újabb villámháborúval most már Moszkva hatalmát kell megsemmisítenie. Rakovszkij kristálytiszta logikával levezetett érvelésének megfelelően (1938. január 26.) Hitler ez utóbbit választotta. Molotov berlini útját követően kiadta a parancsot a Szovjetunió elleni támadást előkészítő Barbarossa-terv kidolgozására.

Sztálin az atlantista hatalmakkal, elsősorban az Egyesült Államokkal és Angliával kötött titkos megállapodásainak megfelelően szintén gyors ütemben készült a támadó háborúra. Sztálin elképzelései szerint egy esetleges német támadást megsemmisítő - sokszoros túlerőre támaszkodó szovjet ellencsapás követne. A Vörös Hadsereg, a Wehrmacht-ot német területen zúzná szét. A szovjetrendszer belső inerciájából eredően a Vörös Hadsereg és a hadipar felkészítése még nem fejeződött be a tervezett időpontra, vagyis 1941. tavaszára. Ezért Sztálin 1941. elején mindent elkövetett a további időnyerés érdekében. Azt akarta, hogy az elkerülhetetlen német-szovjet összecsapásra Moszkva számára kedvezőbb időpontban és helyzetben kerüljön sor.

Sztálinnak számos forrásból megbízható értesülései voltak a német támadás előkészületeiről, mégis megtiltotta a nyugati határon a támadási tervek szerint felvonult szovjet hadosztályok riadókészültségbe helyezését. El akarta kerülni azt, hogy Hitler ezt ürügyként használhassa a támadás azonnali megindítására. Moszkva célja azonban nemcsak az időnyerés volt, de az is, hogy Hitlerre háruljon a felelősség - a látszatra semmivel sem kiprovokált - német-szovjet háború kitöréséért. Sztálinnak szüksége volt arra, hogy az agresszió áldozatává vált Szovjetunió számára minden katonai- és politikai támogatást megkapjon az angolszász államok kormányaitól és közvéleményétől, de a szovjet birodalom népeitől is.

A háború német részről történő kirobbantása a szovjethatalom kiterjesztését szolgáló hódító háborút, így honvédő háborúként tűntethette fel. Ezzel részben maga mellé állíthatta a sztálini önkényuralmat gyűlölő milliókat, akik azonban hazájuk megvédésére mégis készek. Ennek ellenére legalábbis kezdetben milliók fogadták felszabadítóként a német hadsereget. Annak fajgyűlölő és népirtó magatartása nyomán végül is a két rossz közül azokat az elnyomókat választották, akik legalább a saját nyelvüket beszélték.

A német támadás nem érte felkészületlenül a Szovjetuniót és a látszólag váratlanul támadó Wehrmacht-ot hatalmas szovjet túlerő fogadta. Szovjet katonai adatok szerint 1941. június 22-én a nyugati határ mentén felvonult szovjet páncélos erők 7:1-hez, a légierő pedig 5:1-hez arányban fölényben voltak a támadó német erőkkel szemben. A 3 050 000 főt számláló német egységek, 3580 páncélossal, 2740 repülőgéppel és 7184 ágyúval támadtak. 1941. július közepéig megsemmisítettek 4929 szovjet ágyút, 6537 páncélost és fogságba ejtettek 642 000 szovjet katonát. A Vörös Hadsereg embervesztesége a háború első évében 4 500 000 elesett, megsebesült vagy fogságba esett katona volt. Ezen kívül a német hadsereg megsemmisített, illetve zsákmányolt 22 000 ágyút, 15 000 páncélost és 9 000 repülőgépet.

A kezdeti német sikerek egyik oka az volt, hogy a jelentős fölényben lévő szovjet hadsereg kifejezetten támadásra és nem visszavonulásra és védekezésre volt felkészítve. Mivel nem rendelkezett a szervezett visszavonulást biztosító katonai tervekkel, a szovjet csapatok hanyatt homlok menekülve óriási veszteségekkel vonultak vissza. Nagy számbeli és fegyverzeti fölényét a szovjet haderő azért sem tudta kihasználni, mert nem heverte még ki a tiszti kar körében végzett véres tisztogatásokat sem. Döntően hozzájárult a kezdeti nagy szovjet veszteségekhez, hogy a Vörös Hadsereg erői messze előretolva, a nyugati határon koncentrálódtak.

Hitler agressziója Eurázsia számára katasztrófát jelentett. A két geopolitikai szempontból spirituálisan és metafizikai hagyományait és beállítódását illetően közel álló nép, amely atlantista-ellenes rezsimek irányítása alatt állott, csapott össze testvérgyilkos háborúban. Az eurázsiai világstratégia szempontjából a sztálinista Szovjetunió győzelme valójában stratégiai vereséget jelentett, minthogy a történelem tényei azt bizonyították, hogy Németország soha nem nyugszik bele egy ilyen vereségbe, úgy, hogy a győztes biztosan számíthat egy újabb konfliktusra. Teheránban, Jaltában és Potsdamban Sztálin kényszerűen együttműködött az atlantista szövetségesekkel, vagyis azokkal, akik mindig a legkeményebb ellenfelei voltak Eurázsiának.

Sztálin ekkorra már jól kiismerte magát a geopolitika törvényszerűségeiben és mivel Eurázsia felé vonzódott stratégiailag, ugyanakkor taktikai okokból és átmenetileg az atlantista szövetséget választotta. A háború után ismét fordulatot hajtott végre. Közvetlenül a német vereség után az új geopolitikai helyzetnek megfelelően Sztálin hozzálátott a meghódított kelet-közép európai államok integrálásához a szovjet hatalmi szférába. A Szovjetunión belül ekkor ismét konfliktusba került a rejtett atlantista hálózattal. 1948-ig Sztálin álcázta kontinentális szándékait, és még Izrael Állam létrehozását is látványosan támogatta - Moszkva ismerte el az új államot elsőként -, amely elsősorban Angliának, tágabban pedig az atlantista háttérhatalomnak volt kiemelkedő stratégiai tette.

1948-ban Sztálin visszatért az ortodox eurázsista geopolitikához és felújította az atlantista-ellenes tisztogatásokat a szovjet kormányzaton belül. Ez egybeesett azzal, hogy elítélte Izraelt, mint "angolszász kémek" által létrehozott kontinentális képződményt. Sztálin halála 1953-ban egybeesett azzal a drámai történelmi helyzettel, amikor egy új kontinentális egyesülés lehetősége bontakozott ki a Szovjetunió és Kína szövetségre lépésével. E két óriás államnak a szövetsége alapvető változásokat eredményezhetett volna az erők világméretű átrendeződésében, és lehetővé válhatott volna, hogy az Eurázsiai Nagy Rend revansot vegyen. Ebből a szempontból vizsgálva a Szovjetunió Sztálin utáni történetét egyre inkább hihetővé válik az, amit egyébként számos nyugati történész állít, hogy Sztálint tulajdonképpen meggyilkolták. Ezt a szerepet az atlantista NKVD és főnöke Berija hajtotta végre, amely a GRU-nak, a tábornoki karnak és Eurázsiának a legfélelmetesebb ellenfele volt. Ma már a történészek többsége hajlik afelé, hogy Sztálin jól előkészített merénylet következtében lépett le a történelem színpadáról. Így 1953-ban nem az eurázsisták győzelmének, hanem csupán egy kulcsszereplő eltávolításának lehettünk a tanúi.

Jean Parvulesco szerint az 1940-es években a Szovjetunióban működő geopolitikai lobbi kulcsszereplője Szergej Matvejevics Stemenko vezérezredes volt (élt:1907-1976). Legfőbb támogatója Zsukov marsall és Alexander Poszkrebisev tábornok volt, aki Sztálin mellett hasonló szerepet töltött be, mint Martin Bormann Hitler mellett. Az 1960-as években Stemenko meghatározó szerephez jut a szovjet hadseregben. Ő volt különböző időszakokban a Varsói Szerződés Egyesített Erőinek a főparancsnoka, aztán a szovjet vezérkar főnöke, de a legfontosabb tisztsége az volt, hogy 1946-tól 48-ig, majd pedig 1956-tól 1957-ig ő állt a GRU élén. Stemenkoval az élén a GRU teljes mértékben helyreállította sorai közt az okkultista "Polar Rendet", mégpedig ugyanolyan elvek szerint, ahogyan azt alapítója, Aralov eredetileg beépítette a GRU szervezeti rendjébe.

Pierre de Villermarest Stemenko vezérezredest a legkiválóbb szovjet geopolitikusnak nevezte. Stemenko egyértelműen a Nagy Kontinentális Projekt támogatója volt, az Eurázsiai Rend hagyományos logikájának megfelelően. Stemenko a szovjet tiszteknek ahhoz a különleges kasztjához tartozott, akik ugyan "szovjet" tisztek voltak, de valójában a nagyorosz szellemiséget képviselték és a birodalom expanziójának a hívei voltak. Számukra a Szovjetunió az a birodalom volt, amelynek hivatása az eurázsiai kontinens irányítása. Ez a kontinens nemcsak az Uraltól Bresztig terjed, vagy az Uraltól Mongóliáig, hanem Közép-Ázsiától egészen a Földközi-tenger térségéig. Stemenko stratégiai elképzeléseibe beletartozott az Afganisztánba történő békés gazdasági és kulturális behatolás, amelyről ő már 1948. és 1952. között is beszélt. Stemenko foglalkozott olyan arab fővárosokba történő szovjet behatolással is, mint Bejrút, Damaszkusz, Kairó és Algír. Mint már utaltunk rá, már 1948-ban hangsúlyozta, hogy Afganisztánnak különleges geopolitikai helyzete van, mert rajta keresztül a Szovjetunió könnyebben kijáratot nyerhetne az Indiai-óceánhoz és ez jelentős mértékben megnövelné a szovjet hadiflotta hatóerejét a Fekete-tengeren és a Földközi-tengeren is. Gorskov tengernagy egyébként Stemenko közeli barátja volt.

Az az okkultista hálózat, amely még Sztálin idején megszerveződött a GRU-n belül, Stemenko alatt újjáéledt, és az eurázsisták befolyását jelentősen megnövelte. Berija megpróbálta ezt az eurázsista központot felszámolni, de ez nemcsak Sztálin életében, de Sztálin halála után sem sikerült neki. Ennek ellenére Sztálin halálát követően egészen az 1960-as évek közepéig a hadsereg eurázsista lobbijának a tevékenységét rendkívül korlátozta az a körülmény, hogy 1963-tól 1986-ig, kompromisszumos megoldásként, a KGB egyik atlantista ügynöke Pjotr Ivasutin állt a GRU élén. Stemenkónak a Polar Rend, azaz az Eurázsia Rend irányításában betöltött szerepe kulcsfontosságú a szovjet történelem titkos mozgatórugóinak a megértése szempontjából, Hruscsovtól a peresztrojkáig. Ez a történelem úgy is felfogható, mint a két titkos rend a "Minstrels of Morgana" és a "Minstrels of Mursia" közötti nyílt és titkos rivalizálás. Az egyiptomi Seth, a Vörös Szamár követői csaptak össze az északi Polar Apollon Rend, azaz a Piton óriáskígyó megölőinek a követőivel.

Nyikita Hruscsov, az atlantista irányvonal követője

Alexander Dugin kutatásai szerint Hruscsov volt az atlantista lobbinak az első pártfogoltja és ez a lobbi segítette hozzá, hogy a Szovjetunió egyszemélyi vezetője lehessen. Berijával komoly ellentétei voltak, mégis Hruscsov a KGB-re támaszkodott és végül is az atlantista irányzathoz közeledve másként döntött, mint Lenin és Sztálin. Hruscsov arra törekedett, hogy lerombolja az eurázsista struktúrákat a Szovjetunión belül. Ennek keretében arra is törekedett, hogy egy államok feletti világállam kontinentális tervét aláássa. Amikor Hruscsovnak sikerült megszilárdítania a helyzetét, akkor sorozatban mért csapást a kontinentális-patrióta lobbira. Teljes figyelmét az angolszász országokra fordította és kiadta a jelszót, hogy "be kell hozni, és le kell hagyni" a Nyugatot, mégpedig az atlanti hatalmakkal való szövetségben és tudomásul véve, hogy társadalmilag és gazdaságilag fölényben vannak.

A kommunizmus gyors előrehaladásáról szóló eme tézisek ismét "a baloldali messianizmust" és a "bolsevik internacionalista" tendenciákat igyekeztek meglovagolni, amelyek csaknem feledésbe mentek az eurázsiai birodalmi geopolitikát folytató sztálinizmus időszakában. Hruscsov célja az volt, hogy csapást mérjen a "Talaj"-irányzat valamennyi hagyományos struktúrájára, amelyek eddig fenn tudtak maradni az Eurázsiai Rend titkos oltalma révén, még a vörös terror legszörnyűbb időszakaiban is. Hruscsov határozottan le akart számolni az orosz ortodox egyházzal. Hruscsov "Amerika-pártinak" és "atlantistának" minősíthető, szinte minden lényeges ismérv szerint. Hatalomra kerülésekor óriási mennyiségű gabonát importált az atlantista Amerikából és még az atlantista katonai koncepciót is átvette, mert a Szovjetunió stratégiai védelmét kizárólag az interkontinentális rakétákra alapozta és minden egyéb fegyvernemet pedig elhanyagolt. Hruscsov nem törődött egyáltalán az eurázsiai kontinens önálló sorsával. Latin-Amerika érdekelte - így többek között: Kuba.

Hruscsov úgynevezett háborús, szűkebb kabinetjében csaknem nyílt és elhúzódó konfliktus volt a Birjuzov marsall vezette atlantisták, és a Stemenko-csoporthoz tartozó eurázsisták között. Hruscsov ragaszkodott a "nukleáris interkontinentális villámháború" koncepciójához. Ez kontinentális szemszögből nézve stratégiai szabotázsnak tekinthető, hiszen gyengíti a kontinentális erők valóságos katonai hatalmát, aláássa a gazdaságot és létrehoz egy világméretű, apokaliptikus fenyegetést. Amikor Hruscsovot leváltották, a hadsereg lapja, a Vörös Csillag ezt írta: "Ez a stratégia, amelyet mi visszautasítottunk, csak beteg agyban születhetett meg." Ugyancsak a Vörös Csillag hasábjain korábban Stemenko figyelmeztetett, hogy "nem bölcs dolog kizárólag interkontinentális ballisztikus rakétákra alapozni a Szovjetunió biztonságát". Hruscsovval kezdődött el az államon belüli funkcióknak a határozott elkülönülése: egyrészt a pártfunkcionáriusok és a Ljubljanka képviselői működtek együtt a hruscsovistákkal a "nukleáris villámháború" koncepcióját erőltetve, miközben az eurázsiszták és a GRU lobbistái ragaszkodtak a hagyományos fegyveres erők modernizálásához, és az űrhadviselésre vonatkozó tanulmányok elkészítésével próbáltak revansot venni.

Hruscsov 1958-ban leváltja a rendkívül népszerű és tekintélyes eurázsistát, Zsukov marsallt. 1959-ben pedig a GRU élére a szovjet történelem egyik legsötétebb figuráját, a véreskezű csekista Ivan Szerovot nevezi ki. Iván Szerov karakterisztikus típusa volt a "Vörös Szamár" Rendnek. A tábornoki kar megvetette, beleértve a GRU alkalmazottait és az eurázsista patriótákat. Egy másik atlantista tábornok: Mironov lett a felügyelője az úgynevezett végrehajtó szerveknek, vagyis ő felügyelte a hadsereget és a hírszerző szervezeteket. Hruscsovnak ez az offenzívája az eurázsisták jól koordinált együttes ellenállásába ütközött. Konyev, Szokolovszkij, Tyimosenko és Grecsko szövetkezett, hogy legyőzze Hruscsovot. Meg voltak róla győződve, hogy ennek az atlantistának a hatalomban maradása nem orvosolható ideológiai, stratégiai és politkai károkat okoz a Szovjetuniónak és ezen túlmenően a kontinentális hatalmi érdekeknek is.

A filozófiában is lezajlott ez a küzdelem. Hruscsov idején a hegeli-totalitáriánus vonal háttérbe szorul a kanti-szubjektív vonallal, a rituális marxista filozófiában. A hegeli vonal lényege, hogy az egyén felett álló objektív tényezőknek elsőbbségük van az egyéni és szubjektív tényezőkkel szemben. A kanti-szubjektív irányvonal pedig az individuálist és a szubjektívet helyezi az objektív fölé, és azt tartja meghatározónak. Ezekben az időkben veszi kezdetét a nem katonai jellegű oktatás színvonalának a csökkenése és megjelennek a hruscsovista akadémikusok, akikre egyrészt a sekélyes képzettség, másrészt az arrogáns magatartás a jellemző. Ezeknek egyik prototípusa Alexander N. Yakovlev, aki nyíltan bevallotta: úgy kritizálta Herbert Marcuse-t, hogy nem olvasta a könyveit. A Sztálin-korszak meghatározó tudósai bizonyos torzult formában, de mégis csak a forradalom előtti tudományos hagyományokat követték és kiválóan ismerték azokat a szerzőket, akiket őszintén vagy kényszerből bíráltak. Hruscsov kezdi el az atlantista orientációjú gyökértelen és kozmopolita értelmiség felnevelését és pozícióba helyezését, amelyet lényegében a KGB hozott létre észrevétlenül, még legradikálisabb, és legrendszertbírálóbb változataiban is. A Nyugat és az Egyesült Államok a nagy téma. Ez az ami tilos és vonzó, amiután vágyakozni kell.

A Trojka hatalomra kerülése

1964. október 12-én ülést tartott az SZKP KB Elnöksége - Hruscsov távollétében -, amelyen Szuszlov, Seljepin és Ignatov felvetik Hruscsov elmozdítását. Másnap Hruscsov sürgősen Moszkvába repül, az elnökség ülésén azonban csak Mikojan áll ki mellette.

1964. október 14-én az SZKP KB Elnöksége felmenti Hruscsovot első titkári, másnap a Legfelsőbb Tanács Elnöksége pedig miniszterelnöki tisztségéből. Utóda Leonyid I. Brezsnyev, illetve Alekszej Ny. Koszigin. Október 17-én a Pravda azzal magyarázza Hruscsov felmentését, hogy "ábrándkergető, kérkedő, bürokratizmusra hajlamos volt" és személyi kultuszt vont maga köré. Hruscsov az első szovjet politikus, akit leváltása után életben hagynak.

1965. december 7.-étől 9.-éig ülésezett a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége, ahol lemond Anasztász Mikojan államfő. Utóda Nyikolaj Podgornij. Ezzel teljesen átveszi a vezetést a Hruscsovot megbuktató Brezsnyev-Koszigin-Podgornij trojka.

Hruscsov menesztése kétségtelenül az Eurázsia Rend döntésének a következménye volt. Az is figyelemre méltó tény, hogy 8 nappal Hruscsov elmozdítása után az a repülőgép, amelyen az atlantista lobbi két kulcsembere - Birjuzov marsall és Mironov tábornok - utazott, lezuhant. Ezt követően az eurázsisták fokozatosan visszaszerzik a Hruscsov idején elvesztett pozícióikat. Brezsnyevet az eurázsisták támogatták. 1965. május 9-én a II. Világháborúban aratott győzelem katonai parádéján már ismét látható volt Zsukov marsall. Az eurázsisták legtekintélyesebb vezetőjét újra rehabilitálták. Ez nagy győzelem volt a GRU számára. Ennek ellenére az Eurázsia Rend győzelmét Brezsnyev alatt nem lehet teljesnek nevezni. A KGB atlantistái nem adták meg magukat. A kontinentális stratégiai terveket állandó jelleggel leblokkolták. Az 1960-as évek közepén paradox helyzet alakult ki. A kontinentális blokk nemzetközi hálózata olyan akciókba kezdett, amelyek kihagyták a Szovjetuniót. Dugin ennek az alátámasztására megemlíti, hogy Arthur Axmann, aki korábban a Hitlerjugend vezetője volt és az SS-n belül részt vett az eurázsiai lobbiban, Kína akkori miniszterelnökével: Csou En-laj-jal tárgyalt egy Peking-Berlin-Párizs tengely létrehozásáról, kihagyva a Szovjetuniót.

(A Vichy-Franciaország és a náci Németország közötti együttműködés egyik formáját Pierre Laval valósította meg. Laval fiatalon szélsőséges baloldali volt, majd a harmincas évek közepén átállt a jobboldalra. Megpróbált rendet tenni a Harmadik Köztársaság zűrzavarában, ám e törekvéseit nem koronázta siker, ugyanis nem volt képes angol szövetségeseit közelíteni Mussolinihez, illetve egy német-ellenes frontban való együttműködésre bírni az olasz diktátort. Szintén sikertelenek voltak próbálkozásai az orosz szövetség megnyerésére a II. Világháború előestéjén.

Franciaország 1940-es elestét követően Laval a Vichy-kormányzatban dolgozott. Hamarosan miniszterelnök lett és Pétain marsallal irányították a Vichy-Franciaországot. Laval folyamatosan próbált jobb feltételeket kialkudni a németeknél és kiszorítani a vereség hatásait a francia határokon túlra. Munkássága azonban sikertelennek bizonyult és a németek elmozdították, mint nem kellően hatékony szövetségest. Hibái és a németekkel való dicstelen együttműködése miatt sokan gyűlölték - köztük jobboldali elvbarátja, De Gaulle.)

Pierre Laval és még De Gaulle tábornok is helyeselte a Peking-Berlin-Párizs tengely létrehozására vonatkozó elképzelést. Amikor Arthur Axmann Pekingbe utazott ugyanazon a repülőgépen jelen volt néhány magas rangú szovjet tiszt is. Ők megpróbálták meggyőzni Axmannt arról, hogy ebbe az eurázsiai projektbe vonják be a Szovjetuniót is. Axmann rokonszenvezett ezzel az elképzeléssel, hiszen annak idején ő maga is ellenezte Hitler szláv-ellenes faji politikáját. Az SS-en belül működő eurázsiai lobbi tagjaként ahhoz a csoporthoz tartozott, amelynek tagja volt Alexander Dolezhalek, Richard Hildebrandt, Günter Kaufmann és Walter Nikolay, valamint Martin Bormann. A GRU tisztjei beszámoltak Axmannak az atlantista lobbinak az intrikáiról a Szovjetunióban. Elmondták, hogy milyen leküzdhetetlen akadályokat gördítenek minden geopolitikai stratégiai projekt útjába, amelynek célja a kontinentális hatalom megerősítése. Minderről onnan tudhatunk, hogy Axmann ezt elmondotta a nagy francia konspirológusnak, Jean Parvulesco-nak Madridban.

A KGB atlantistái hagyományos taktikájuknak megfelelően arra kényszerítették a hadsereget: törődjön bele, hogy egy régi csekista - Ivashutin - irányítsa a GRU-t 23 éven át. Ennek ellenére 1973-tól kezdődően Brezsnyev egyre közelebb került a hadsereghez és magához a kormányzati apparátushoz. 1973-ban Grecsko marsall is a Politikai Bizottság tagja lett, majd Usztyinov marsall váltja őt ebben a testületben. Az is tény, hogy ugyanakkor a KGB akkori főnöke: Andropov (1967-től) és később utóda Csernikov is a Politikai Bizottság tagjai voltak.

A hadsereg és a GRU 1977-ben érte el a legnagyobb eredményt, amikor a Szovjetunió új alkotmányában létrehozták a Nemzetbiztonsági Tanács intézményét. Ez a formálisan független testület nagy hatalommal, és politikai befolyással rendelkezett. Ezt a hadseregnek a KGB felett aratott győzelmének lehet tekinteni. Ilyen értelemben az Eurázsia Rend győzelme is volt. Az óvatos és megfontoltan haladó Brezsnyev tehát teljesítette az eurázsiai lobbinak tett ígéretét, és valóban lényegesen átalakította a szovjet hatalmi-struktúra belső szerkezetét. A hadseregnek immáron szervezetileg is biztosítottan, a legmagasabb szinten is intézményesült a befolyása. Brezsnyev stratégiája egészét tekintve kontinentális beállítódású volt, annak dacára, hogy a világűr és a világűr-fegyverek képezték e stratégiának a bázisát. Ezzel a világűr stratégiával párhuzamosan a brezsnyevi korszak geopolitikája kidolgozott alkalmazható ideológiai és politikai modelleket, amelyek már figyelembe vették az új stratégiát és katonai nómenklatúrát, valamint a világűrkorszak tipológiáját.

A hazafias mozgalom egyik ideológusa, Alexander Prokhanov, aki szorosan kapcsolódott a tábornoki kar geopolitikai csoportjához, azt állítja, hogy Ogarkov marsall irányításával a Szovjetunió eurázsiai katonai stratégiája az 1970-es évek végén és az 1980-as évek első felében az új kontinentális-térséghez kötődő tervhez kapcsolódott. Ez a terv és stratégia a spirituális beállítódást, a lelki-kötődést ötvözte a szülőföldhöz, valamint az eurázsiai-metafizikai tradíciókhoz kapcsolódó hagyományokkal, továbbá az ultramodern technikákkal, és az új területi elrendeződéssel. Mindezt kombinálta a legfejlettebb kommunikációs technológiák globális rendszerével. Prokhanov véleménye szerint, ez volt az eurázsiai válasz az amerikai Stratégiai Védelmi Kezdeményezésre. Ez az újságírók által "Csillagok háborújának" - "Star Wars"-nak nevezett program úgy mutatja be a világűrkorszak jövőjét, mint az angolszász elképzelések planetáris, sőt az egész univerzumra kiterjedő ünneplését. Prokhanov szerint, a tábornoki kar "Talaj-jövő" ("soil-futuristical") ideológusai az amerikai univerzum, az amerikai kozmikus térség előnybe részesítésével készek voltak ellenezni az orosz-, az eurázsiai univerzumot és a Nagy Eurázsia vízióját.

Ogarkov marsall, aki Stemenko örökébe lépve átvette a Polar Rend irányítását az 1980-as évek közepén, képzett geopolitikus és kiemelkedő eurázsiai stratéga volt. A brezsnyevi korszak három vezérkari főnöke közül ő volt a legsikeresebb ellenfele az atlantista hálózatok belföldi és külföldi képviselőinek. Ogarkov marsall kulcsszerepet játszott a prágai tavasz elfojtásában, amely katonailag azért ment olyan simán, mert ügyesen félre tudta vezetni a NATO hírszerzését, jó érzékkel elhelyezett dezinformációkkal. Mint tudjuk, a prágai tavasz, amely "szomorú" ősszel végződött, stratégiai párbaj volt két beavatott és tehetséges vezető között, akik akkor megszemélyesítették a két egymással rivalizáló planetáris stratégiát.

A kutatók számára már kellően bizonyított az a tény, hogy a prágai tavasz igazi kezdeményezője és irányítója a háttérből Eduard Goldstücker professzor, a Csehszlovák Írószövetség elnöke volt. Goldstücker feleségével együtt emigrált, amikor Hitler 1939-ben megszállta Csehszlovákiát. Számos családtagját, köztük anyját elvesztette a Holocaust következtében. A II. Világháború elején Angliában, a Londonban működő Csehszlovák emigráns kormány munkatársa volt. A háború után Franciaországban, később pedig az ENSZ-ben képviselte hazáját. Amikor Izrael Állam megalakult ő lett az első tel-avivi csehszlovák nagykövet. A sztálini kirakatperek idején Goldstückert is letartóztatták, és életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték. 1955-ben azonban visszatért Prágába és a Károly Egyetem német tanszékének lett a vezetője. Ekkor rendkívül sokat tett azért, hogy Franz Kafka életműve elismerést nyerjen, mert a zsidó származású Kafka ebben az időben persona non grata-nak számított a kommunista birodalomban. 1968-ban, amikor már a szlovák Alexander Dubcek állt a Csehszlovák Kommunista Párt élén, Goldstücker a Csehszlovák Írószövetség elnöke lett. Goldstückert, aki Dubcek szilárd támogatója és Alexander Dugin szerint egyenesen Dubcek háttérben meghúzódó irányítója volt, a szovjet invázió után elmozdították minden közéleti tisztségéből. A szovjet katonai akciót követően Brezsnyev három személy azonnali elmozdítását követelte. Ezek közül az egyik Goldstücker volt. Goldstücker ezután elrejtőzött, majd Ausztriába szökött és másodszor is száműzetésben élt. A Sussex-i Egyetem professzora lett és 2000. október 23-án halt meg Prágában, miután családjával együtt 1991-ben hazatérhetett.

Ogarkovnak lényegében az Eduard Goldstücker által irányított atlantista irányzaton kellett sok agyafurtsággal, dezinformációval és álcázással győzedelmeskednie. Ogarkovnak sikerült megtévesztenie a NATO vezetését és így az már nem volt képes időben kellő támogatást nyújtani Goldstückernek és az általa irányított Dubceknek, Havelnek és más prágai reformernek, akik viszont erre a támogatásra nagyon is számítottak. Ogarkov volt az, aki létrehozta a Specnaz-nak elnevezett különleges erőket, amelyeknek az a feladata, hogy a helyszínen nyomban tudjanak operatíven cselekedni. Ezeknek az erőknek a kontinentális és lokális jellegű katonai műveletekben van döntő szerepük.

Ogarkov az óvatos és titkolódzó Grecskohoz viszonyítva nyíltan követte a geopolitikai irányvonalat és védelmezte az eurázsiai projektet. Amikor a Hruscsov utáni korszakban szimbolikus jelentőségre tettek szert a nukleáris és interkontinentális fegyverek, a katonai stratégiában ez úgy jelent meg, hogy az atlantisták a globális háborúra, az eurázsisták a helyi háborúra helyezték a hangsúlyt. Az atlantisták voltak az "ők" és az eurázsisták a "mi", a tábornokok szóhasználatában. Ogarkov körül gyülekezett az eurázsiai irányt követő csoport. Köztük Ahromejev és Jazov marsall. Ahromejev titokban a Polar Rendet irányította, amelyet a hadseregen belül még Tuhacsevszkij marsall hozott létre egyidejűleg az Aralov által alapított hasonló szervezettel, a GRU-ban, a Katonai Hírszerző Szolgálatban.

Az afganisztáni csapda

Az atlantista klán, különösen 1977 után, fenyegetve érezte magát az eurázsista tábornokok növekvő hatalma és befolyása által. A KGB és a vele együttműködő "Táncoló Halál" többi követője a szovjet pártállami kormányzaton belül, úgy érezték, hogy sürgősen ellenintézkedéseket kell tenniük. Ma már konkrét adatokkal támasztható alá, hogy a KGB kezdeményezte az Afganisztán elleni háborút azért, hogy ebben az elhúzódó és értelmetlen konfliktusban lejárassa a hadsereget és az Egyesült Államok részéről kikényszerítsen az atlantista irányzatot támogató beavatkozást. Több kutató is állítja, hogy a KGB bujtogatott a szovjet hadsereg ellen, illetve az egész eurázsiai lobbi ellen. A Ljubljankában dolgozó stratégák kezdeményezték a beavatkozást a belső afgán helyzetbe. Ők ismerték Stemenko tábornok ezirányú elképzeléseit, de azt már figyelmen kívül hagyták, hogy Stemenko a fokozatos gazdasági-stratégiai behatolást részesítette előnyben, amely megfelelt az organikus gazdasági és kulturális expanziónak, amely korábban is kialakult észak-dél irányban. A KGB nemcsak kezdeményezte ezt az értelmetlen háborút, de arról is gondoskodott, hogy határozatlan, bizonytalan módon folyjék, és ennek megfelelően avatkoztak be a hadsereg belső ügyeibe. Az atlantistáknak arra volt szükségük, hogy a Szovjetunió veszítse el ezt a háborút, mert ez az eurázsiai blokk végleges vereségével végződhet. A KGB különleges erői ezért követtek el terrorista akciókat a békés afgán civil lakosság ellen. Ez teljesen értelmetlen eljárás volt, ha a szovjet csapatok valóban integrálni akarták Afganisztánt és ezt az országot geopolitikai csatlósukká akarták tenni.

A legfelsőbb pártállami szinten az atlantisták beavatkoztak az ésszerűnek tűnő katonai műveletekbe, és időnként le is állították őket, ha sikeresnek bizonyultak. Ezért kijelenthető, hogy a szovjet kormányzat legfelsőbb köreiben befolyásos erők azt akarták, hogy a hadsereg elveszítse az afganisztáni háborút.

Az Atlantista Rend és az Eurázsista Rend láthatatlan küzdelmében szem előtt kell tartani, hogy Eurázsia hatalmas térségében az atlantista lobbi nemcsak baloldali, de jobboldali irányzattal is rendelkezik. Ezért a II. Világháború után az NKVD-KGB lényegében atlantista maradt, mégis átvette a hadsereg néhány ideológiai jellemzőjét, bizonyos konzervatív és "jobboldali" orientációt. Az 1920-as évek anyaföld-ellenes, Oroszország-ellenes és állam-ellenes büntetőosztagai ebben az időszakban a KGB-n belül jelentős változáson mentek át. Ez a GRU "jobboldali" eurázsistáinak és a tábornoki karnak hatása volt, akkor, amikor Sztálin birodalom-építő politikája volt a meghatározó. A KGB-nek ez a kettőssége megnyilvánult a KGB szervezeti felépítésében bekövetkezett kompromisszumos változtatásokon. Ezek a strukturális kompromisszumok magyarázatot adhatnak mindazokra a politikai és konspirológiai furcsaságokra, amelyek a KGB-hez kapcsolódnak. Az államvédelem legfontosabb központja megmaradt tisztán atlantistának, amely integráns részét képezte az atlantista hírszerző szervezetek világszintű hálózatának. A periférián a nem beavatott alkalmazottak és tisztek körében már kifejlődött egy nemzeti, hazafias légkör.

Ez a "Ljubljanka-nacionalizmus", amelyhez gyakran erős zsidó-ellenesség is társult, mindig követte "a Vér és a Szülőföld" eszmerendszerét. Ez a beállítódás soha nem volt ténylegesen kontinentális, birodalmi és eurázsiai karakterű. Ez a helyzet megfelelt az Atlanti Rend képviselőinek, mivel az átlagos KGB alkalmazottaknak ez a "naiv nacionalizmusa" kitűnő álcázásul szolgált a szülőföld-ellenes, messianisztikus és globalista ügynökök hálózata számára. Egészében véve a világháború utáni KGB felépítése hasonló volt a cári birodalmi kormányzaton belül működő pánszláv csoportokhoz, az I. Világháború előestéjén. Német megfelelője a rasszista, idegengyűlölő birodalmi szervezetek voltak, amelyek ugyancsak az atlantista irányzat képviselőinek a fedezékéül szolgáltak.

Ilyen helyzetben került Brezsnyev halála után a szovjethatalom élére Jurij Andropov, aki 15 éven át volt a KGB főnöke. A KGB kettőssége érthetővé teszi Andropov szerepének is a Janus-arcát. Andropov dualistaként egyszerre tekinthető a Gorbacsov által végrehajtott peresztrojka, glasznoszty és demokratizáció atyjának, valamint a szélsőséges, konzervatív irányzat képviselőjének, aki megkísérli Lavrentyij Berija totalitáriánus korszakának a restaurációját. Ennek a kettőségnek felelt meg az, ahogyan az átlagos orosz emberek Andropovot megítélték. Az egyik oldal ezt mondotta: "Andropov - zsidó-cionista." ... és a másik minősítés: "Andropov - patrióta-antiszemita." Alex Dugin, akinek a tanulmányára támaszkodunk, megjegyzi, hogy mindezt persze jelképesen kell érteni. Ez a szembeállítás azonban csak akkor tekinthető egymást kizárónak, ha nagyon leegyszerűsített fogalmakban gondolkodunk. Mivel a valóság rendkívül összetett és bonyolult, s ennek megfelelően a háttérből irányító titkos csoportok és az őket meghatározó tényezők se nem nacionalista, se nem politikai jellegűek. A kívülállók számára az alapvető geopolitikai orientációk a legtöbb esetben gondosan el vannak titkolva.

Andropov hatalomra kerülése a második nagy csapás volt az Afganisztánban kudarcot vallott hadseregre. A legfőbb államhatalom egy olyan szervezet tagjának a kezébe került, amely fennállásának egész ideje alatt az Eurázsiai Rend megsemmisítésére törekedett a Szovjetunión belül. A KGB és elődszervezetei fel akarták számolni az Aralov, Tuhacsevszkij, Stemenko, Ogarkov, Ahromejev és más eurázsisták által létrehozott és működtetett titkos struktúrákat. Egyszer s mindenkorra meg akarták akadályozni, hogy egy új kontinentális blokk jövőképe testet ölthessen. Azt akarták, hogy ez megvalósíthatatlan utópiaként lekerüljön a történelem színpadáról.

Az "Új Karthágó", az atlantista Egyesült Államok végleges győzelméhez arra volt a KGB-nek szüksége, hogy a CIA-val együttműködve létrehozza Földünkön az Új Világrendet, az új világkereskedelmi rendszert. Andropov hatalomra kerülése tehát a KGB hatalomra kerülését jelentette. Ez pedig nem volt más, mint a peresztrojka kezdete.

Mihail Gorbacsov az atlantista-eurázsista

A peresztrojka előkészítő szakaszának fontos része volt az új káderek kiválasztása, felkészítése, a megfelelő szerepek szétosztása és a szükséges kulcsfontosságú személyek elhelyezése a párt- és állami vezető testületekbe. Az események forgatókönyvét Jurij Andropov dolgozta ki a többi atlantistával és a különleges szolgálatok szakértőivel, akik a KGB-n belül álltak a "Táncoló Halál" Rendjének a szolgálatában. Andropov jól tudta, hogy a peresztrojka forgatókönyvének a végrehajtása során az eurázsisták bármikor beavatkozhatnak és eltávolíthatják a KGB-ből és a Politikai Bizottságból az atlantistákat és átállíthatják a Szovjet-birodalom irányvonalát az eurázsiai stratégiának megfelelően.

Andropov ezért ennek az új politikának a végrehajtására olyan személyt választott ki, aki az akkor éppen hatalmon lévő legfőbb vezetők számára bizonytalan-arculatúnak, a határozott állásfoglalást elkerülőnek, és így kellően rugalmasnak, óvatosnak, nehezen megfoghatónak bizonyult. Sem az atlantisták, sem az eurázsisták nem tudták róla, hogy tulajdonképpen melyik oldalhoz tartozik. Az Atlantista Rend, amelyhez Andropov tartozott ősi hagyományainak megfelelően mindig előnyben részesítette azokat, akiken valamilyen feltűnő hiba volt észlelhető. Eszerint az ősi elv szerint választották ki például az egyiptomi szamárfejű istent, Seth-et. Gorbacsov fején feltűnő májfolt található. Előléptetésekor Andropov úgy számolt, hogy jelöltje ki fogja elégíteni mindkét geopolitikai hatalmi csoportot. S mivel a Szovjetunión belül kiéleződött feszültségek mindkét csoportnál megérlelték a politikai változás iránti igényt, így várható, hogy mind az atlantisták, mind az eurázsisták támogatni fogják a változást.

Az atlantisták érdekeltsége a változásokban nyilvánvaló volt, de az afganisztáni vereség után az eurázsisták is valamiféle lényeges változást akartak. Andropov hatalomra jutásával már nem voltak érdekeltek a status quo fenntartásában. Így aztán Gorbacsov, legalábbis a felszínen, mindenki számára elfogadhatónak bizonyult. Mindkét hatalmi csoport azonban Gorbacsov mellé küldte a maga felügyelő emberét. Az eurázsisták képviselője: Anatolij Lukjanov volt, aki később a Szovjetunió parlamentjének az elnöke lett, az atlantisták képviselőjének szerepét pedig Alekszandr Jakovlev töltötte be. Mindkét személy közvetlen résztvevője volt a kettéágazó kontinentális konspirációnak, amely azonban két egymással konfliktusban álló részre bomlott.

Jakovlev már harminchárom éves volt, amikor a New York-i Kolumbia Egyetemre került, hogy felsőfokú tanulmányokat végezzen a különböző társadalomtudományok terén. Ekkoriban már tapasztalt pártfunkcionáriusnak számított, hiszen túl volt a magyar forradalmon és már három évet eltöltött az SZKP Központi Bizottságában. Jakovlev a moszkvai értelmiség azon köreit képviselte, akik a Moszkvai Egyetem körül csoportosultak. Ebben az időben szovjet mércével ez volt a liberalizmusnak a melegágya. Az, amit a Kolumbia Egyetemen magába szívott, tovább közelítette Jakovlevet az atlantizmus liberális nézeteihez.

Alekszandr Nyikolájevics Jakovlevet 1972-ben - büntetésként - Kanadába küldték nagykövetnek, mert nyíltan szembeszállt az eurázsista vonallal. Ebben az időben már gyakorlatilag ő irányította az SZKP Központi Bizottsága Ideológiai és propaganda osztályát. Kanadában igyekezett pragmatikus politikusként elsősorban a mezőgazdaság tanulmányozásával foglalkozni. Számos jelentést küldött ezirányú tapasztalatairól Moszkvába, mert úgy vélte, hogy Kanadában megfelelő modellt talált Oroszország számára. Gorbacsovhoz is Kanadában került közel. Még a Központi Bizottság Ideológiai és Propaganda Osztályának a megbízott vezetőjeként javasolta Gorbacsovot, hogy ő legyen formálisan is ennek az osztálynak a vezetője, miután őt nem erősítették meg ebben a tisztségében. Gorbacsov ebben az időben a sztavropoli terület pártbizottságának az élén állott. Noha Szuszlov, aki ténylegesen az SZKP Politikai Bizottságának az első számú döntéshozója volt, felajánlotta Gorbacsovnak ezt a beosztást, a sztavropoli elsőtitkár azonban elutasította ezt az ajánlatot. Később kanadai nagykövetként, Jakovlev többször is meghívta Gorbacsovot, de ő csak azzal a feltétellel fogadta ezt el, ha az utazás teljes előkészítését és megszervezését Jakovlev végzi. Végül is Andropov engedélyezte ezt az utazást. A kanadai mezőgazdasági miniszter vendégét, aki akkor az SZKP mezőgazdasági ügyekben illetékes titkára volt, a saját farmján látta vendégül. Itt nyílott alkalom arra, hogy Jakovlev és Gorbacsov hosszan eszmét cseréljenek. Ekkor győzte meg Jakovlev Gorbacsovot arról, hogy értelmetlenség az SS-20-as rakétákat állomásoztatni Európában, s egyéb külpolitikai hibákra is felhívta a figyelmét. Gorbacsov viszont őszintén tájékoztatta a belső helyzetről. Úgy látta, hogy ha marad a diktatúra és a politikai szabadságjogok korlátozása, akkor a Szovjetunió felbomlásra van ítélve. Amikor Gorbacsov Moszkvába visszatért, két hétre rá Jakovlevet hazahívták, hogy vegye át a Tudományos Akadémia Világgazdasági Intézetének a vezetését.

Jakovlev a Berkeley Egyetemen, Harry Kreisler-nek adott interjújában, 1996. november 21-én így jellemezte Gorbacsovhoz való viszonyát:

"Amit mondok, Gorbacsov iránt érzett mély tiszteletem összefüggéseiben kell érteni. Őszinte tiszteletet érzek azon nagy változások iránt, amelyek az ő közreműködésével történtek Oroszországban. Úgy gondolom, hogy pszichológiai szempontból más ember, más jellem nem hajthatta végre mindazt, amit ő tett. Ő a kompromisszumok embere volt és a reformmozgalom kibontakozása idején semmit nem lehetett volna elérni kompromisszumok nélkül. Én nem lettem volna képes ezt a feladatot elvégezni. Sokkal radikálisabb módon cselekedtem volna. Visszautalva 1985. decemberére, írtam neki egy memorandumot, elmagyarázva milyen fontos lenne két elkülönült részre osztani a pártot. De erre az időre már Gorbacsov átalakította magát a kompromisszumok mesteréből, olyan valakiből, aki még diktálta a kompromisszumok feltételeit, olyan valakivé, aki ekkor már a kompromisszumok rabszolgája volt. A Központi Bizottság 1987-es januári ülésén javasoltuk, hogy többjelöltes választás legyen a párton belül. A pártapparátus fogait csikorgatta és visszaütött. Ez volt az az időpont, amikor a döntő feladatot Gorbacsov nem volt képes végrehajtani. Ez volt az az időpont, amikor el kellett volna határolódnia a pártapparátustól, amely kezdetben elengedhetetlenül szükséges lett volna ahhoz, hogy együttműködjön a kisemberekkel, a tagsággal, a választópolgárokkal alulról szerveződő mozgalom keretében. Ez az, ahonnan a Gorbacsovot érintő vádaskodások és a határozatlanságára vonatkozó vélemények származnak. Úgy gondolom azonban, hogy nem egyedül őt kell hibáztatni. Valamennyiünk hibáztatható. Én például ragaszkodhattam volna ahhoz, hogy a tömegtájékoztatási intézményekben dolgozók egészét távolítsuk el, de ezt nem tettem meg. Úgy gondolom, hogy a legkonzervatívabb sajtótermékeknek a szerkesztőit, így a szélső-jobboldali Szovjet-Oroszország szerkesztőjét, Valentin Csikint, el kellett volna távolítani. Képtelen voltam ehhez, holott ezt kellett volna tennem, éppen ezért nem fair mindenért Gorbacsovot hibáztatni."

Mit képviselt valójában Anatolij Lukjanov?

1987-től kezdve, tehát a Szovjetunió utolsó éveiben, Anatolij Ivanovics Lukjanov állt az úgynevezett igazgatási szervezetek élén. A hadseregben tőle függött a legmagasabb szintű beosztásokba való előléptetés és a kinevezés jóváhagyása. Lukjanov mindig lojálisnak mutatkozott Gorbacsovhoz, ugyanakkor folyamatosan úgy értelmezte Gorbacsov kétértelmű és homályos instrukcióit, hogy az megfeleljen az eurázsista irányvonalnak. Gorbacsov arra törekedett, hogy véget vessen a sikertelen afganisztáni háborúnak, de ez elsősorban a hadseregtől függött és a téma kutatói közül többen azt az álláspontot képviselik, hogy Lukjanov is részt vett ebben a geopolitikai akcióban. Noha Lukjanov is - Gorbacsovhoz hasonlóan - rugalmas és óvatos volt, főnökével ellentétesen jól körülhatárolt és világos geopolitikai magatartást tanúsított. Lukjanov és a Polar Rend célja Nagy Eurázsia létrehozása volt, amely Mongóliától a Földközi-tengerig terjed, és amely egy nagy kontinentális uniót alkot. A "Pax Eurasia" keretében. Lukjanov hatáskörébe tartozott a GRU felügyelete is, és ő ellenőrizte a tábornoki kar tevékenységét. A nyugodt és akkurátus Lukjanov nem a messianisztikus küldetéstudattal rendelkező bolsevikok képviselője volt, hanem sokkal inkább a GRU embere, aki a hadsereg érdekében kontroll alatt tartja a bolsevik atlantistákat. Azok, akik szeretik a politikai besorolásokat, a közép-bal jelzővel illették. Lukjanov a Legfelsőbb Szovjetben olyan parlamenti blokkot hozott létre, amely a titkos eurázsiai küldetés hasznára lehet.

Hogyan lett Jakovlevből Mr. Peresztrojka?

Alekszandr Nyikolajevics Jakovlev az 1970-es évek elejétől a nyíltan vallott atlantista irányzat egyik vezető ideológusa volt a Szovjetunióban. Már 1972-ben megtámadta a hazafias eurázsista irányzat képviselőit, amikor a GRU még hatalmának csúcsán volt és Grecsko marsall már a Politikai Bizottságban foglalt helyet. Jakovlev keményen bírálta az ún. nacionalista-bolsevik irodalmat, amely ebben az időben tele volt a patrióta eurázsiai lobbinak az elképzeléseivel és rejtjelezett információkat közölt az olvasókkal.

Már volt róla szó, hogy az egykori szlavofilok még a cári korszakban meg voltak róla győződve, hogy az orosz eszmeiség valami felsőbbrendűt képvisel és a "még el nem rontott" Oroszország visszaállításán fáradoztak. Azt az Oroszországot akarták vissza, amelyet még a nyugatos Nagy Péter nem térített el tradicionális útjától. Erős tekintélyuralmi rezsimet akartak, amely a hagyományos életmódot konzerválja. A XX. század elején ezek az eszmék szolgáltak a "Fekete Százak" által hirdetett nézetek alapjául.

A bolsevikok az orosz nemzeti örökség legelmaradottabb részének tekintették a szlavofilok elképzeléseit. Az 1960-as évek végén és a 70-es évek elején ezt a szlavofil szemléletmódot egyre több újság felkarolta, így a "Molodaja Gvargyija", az "Ogonyok", a "Nas Szovremennyik" és más lapok. Ebből nyilvánvalóvá vált, hogy a pártvezetőség nem ellenezte ezeket a nézeteket. Ezért váltott ki megdöbbenést, amikor 1972. november 15-én a "Literaturnaja Gazétában" egy hosszú, kemény hangú publikáció elítélt több fiatal kritikust, amiért nem törődnek a történelem marxista megközelítésével, ehelyett a cári Oroszországot harmonikus társadalomként tűntetik fel.

A támadó hangvételű írás szerzője, Alekszandr Jakovlev, magát történész doktornak jelölte meg, de még ennél is fontosabb volt, hogy ő volt az SZKP KB propaganda-osztályának helyettes-vezetője. Jakovlev ellentmondást nem tűrő hangja figyelmeztetésnek számított, jelezte az irodalmi élet és a sajtó irányítói számára, hogy keményebb cenzúrára van szükség. Alekszandr Jakovlev írása arra utalt, hogy a felsőbb körökben drámai változások történtek. A cikk megjelenése nyomán az illetékes vezetők meg is kapták az eligazítást a Központi Bizottság részéről, ahol elmagyarázták nekik: Jakovlev fontos ember, és nem szabad figyelmen kívül hagyni érvelését, ugyanakkor tudomásukra hozták: a cikk nem jelenti azt, hogy a párt neheztelne rájuk, mert Jakovlev csupán személyes álláspontját képviselte.

Az akkor domináns eurázsista csoport tehát elérte, hogy a párt ne kifogásolja nemzeti-sztálinista irányzatának a tevékenységét. Ezt erősítette meg az, hogy Alekszandr Jakovlevet, aki másfél évtized múlva majd a "glasztnoszty" kulcsembere lesz - mint már utaltunk rá - hirtelen eltávolították a Központi Bizottságból és Kanadába "száműzték" nagykövetnek. Ez természetesen kegyvesztettségnek számított. A vájtfülű irodalmi körök megértették Jakovlev eltávolításának a jelentőségét. Jakovlevet tízévi kanadai tartózkodás után Jurij Andropov hívta vissza Moszkvába, aki Brezsnyevet követte a főtitkári székben. Andropov támaszkodott Jakovlevre, de távol tartotta őt a pártapparátustól. Csak Gorbacsov hivatalba lépése után tért vissza korábbi pozíciójába, a Központi Bizottságba. Itt aztán rendkívül gyorsan emelkedett a ranglétrán. Végül ő lett a "glasztnoszty" fő építőmestere.

Jakovlev az a kommunista pártfunkcionárius volt, aki megpróbált szembeszállni az erősödő orosz nacionalizmussal. Ő vette fel a harcot a "Pamjaty"-tyal, amelyet álpatriotikus szervezetnek tekintett. A Pamjaty (Emlékezet) pedig élesen támadta és "atlantista-cionista" ügynöknek nevezte a pártvezetőségen belül. A párt radikálisai Jakovlevet legveszélyesebb riválisuknak tekintették és mindent megpróbáltak, hogy aláaknázzák pozícióját. A párthierarchia második embere ekkor Jegor Ligacsov volt, és az ő kezdeményezésére indult támadás Jakovlev ellen a "Szovjetszkaja Rosszija" hasábjain. Nyina Andrejevna, a Leningrádi Műszaki Intézet tanára, a radikális kommunizmus elveit támogatta és elítélte a kozmopolita liberálisokat, valamint a reakciós nemzetiségieket.

Három héttel később azonban a Pravda vezércikkben ítélte el ezt az írást, és a peresztrojka-ellenes erők kiáltványának minősítette. A vezércikk megírását Alekszandr Jakovlev kezdeményezte Moszkvába visszatérést követően, majd pedig rábeszélte Gorbacsovot, hogy a Pravda közölje le. Gorbacsov nem váltotta le Jegor Ligacsovot, sem a "Szovjetszkaja Rosszija" főszerkesztőjét. Itt is világosan látszik, hogy Gorbacsov ki akarta szolgálni mind az atlantista, mind az eurázsista irányzatot képviselő csoportokat. Gorbacsovnak nélkülözhetetlen szüksége volt a glasztnosztyot és peresztrojkát előremozdító Jakovlevre, ugyanakkor nem akarta az eurázsistákat sem magára haragítani és ezért ismételten elhatárolta magát Jakovlevtől. Nyilvánosan sosem kelt védelmére, amikor a patriótizmus ellenfelének nevezték.

A berlini fal 1989. november 9-i leomlása után az SZKP-n belül, valamint az államhatalom különböző intézményeiben elhelyezkedő eurázsisták támadni kezdték Gorbacsovot és külügyminiszterét, a grúz Eduard Sevardnadze-t. Az atlantista Nyugat számára tett eltúlzott egyoldalú engedményeket vetették a szemükre. Gorbacsov mindenki szemében jófiú akart maradni és ezért fokozatosan elhatárolódott Sevardnadzétól, ahhoz hasonlóan, ahogyan korábban Jakovlevtől. Az eurázsisták pozíciói megerősödtek, de ugyanakkor erősödtek az egyes tagköztársaságokban a nacionalista erők is.

A. Dugin "A kontinensek nagy háborúja" c. tanulmányának a 2. részében állapítja meg, hogy a KGB nagyon is hasznát vette annak, hogy az atlantista irányzat kulcsemberét Kanadába küldték. Arra használta fel, hogy ebben a fontos észak-amerikai államban aktivizálja az atlantista hírszerző-hálózatot. Jakovlev Ottawában felvette a kapcsolatot Eduard Goldstückerrel, aki ebben az időben Izrael érdekeit képviselte az Egyesült Államokban. Egy nukleáris erőművekkel foglalkozó chicagói céggel folytatott bizalmas tárgyalásokat. Dr. Goldstücker nemcsak az izraeli speciális szolgálatok egyik fontos személyisége volt, de közvetlenül részt vett az angolszász országok különleges szolgálatainak a munkájában is. Goldstücker és Jakovlev együtt kidolgozták a jövőbeni peresztrojka atlantista stratégiájának a részleteit. Ezért kapta tulajdonképpen Jakovlev Nyugaton a Mr. Peresztrojka elnevezést.

Immáron másodszor került sor arra, hogy csaknem ugyanazok a kulcsszereplők elkeseredett, mindenre kiterjedő, veszélyes geopolitikai párbajt vívnak. Első alkalommal a prágai tavasz idején Goldstücker a "Táncoló Halál" ügynökeként vereséget szenvedett a GRU-tól, vagyis az Eurázsiai Rend képviselőitől. Nevezetesen Stemenko tábornoktól és Ogarkov marsalltól. Ugyanez a Dr. Goldstücker 10 évvel később már kész volt a revansra. Ezúttal a GRU-t és a szovjet tábornoki kart a saját otthonában kellett harcra kényszerítenie, nem pedig egy "semleges" területen, ahogyan az 1968-ban Csehszlovákiában történt. Goldstücker nem a nehézkes és lassú NATO-ra támaszkodott. Ezúttal elsőszámú fegyvere a "testes Mr. Peresztrojka" volt, amit a Vörös Szamár Rend kívánt vadonatúj taktikai fegyverként bevetni az Atlantista Rend oldalán, az eurázsista ellenfelek harcvonalai mögött.

A peresztrojka hamis alternatívái

A peresztrojka azt a logikát követte, hogy ciklikusan visszatérő jelleggel a teljesen bizonytalanná vált Gorbacsovot két pólus között ide-oda manőverezze. Ez a körülmény szinte felfoghatatlan volt egészen az 1991. augusztusában bekövetkezett puccsig. Ebben az is szerepet játszott, hogy kevesen sejtették: tulajdonképpen mi is az igazi szerepe Anatolij Lukjanovnak? Ez az összeesküvés végül is katasztrófális kimenetelűnek bizonyult az eurázsiai lobbi szempontjából. A birodalmi törekvések semlegesítésére kidolgozott peresztrojka atlantista szerzői ebben az esetben egy jól bevált hagyományos módszerhez nyúltak: álellenzéket hoztak létre, azaz egy hamis "konzervatív" pólust, az igazi konzervatív pólus helyére. Az atlantisták ellenfelei ugyanis nem egyszerűen nacionalisták voltak, hanem olyan nacionalisták, akik egy kontinentális méretű birodalmat akartak, azaz elsősorban kontinentalisták voltak. Az természetesnek számít, hogy a nyílt atlantizmus álellenzéke csak eurázsista lehet. E logika mentén az Atlanti Rend képviselői a KGB aktív részvételével párhuzamosan a következő szembenálló politikai erőcsoportosulásokat tervezték meg és hozták létre:

Az első ilyen hamis ellentétpár volt a kommunisták és a konzervatívok szembeállítása. Az irányzatot két politikus Jegor Ligacsov, illetve Ivan Poloszkov személyesítette meg. Ma már tudjuk, hogy mindkettő nyomtalanul eltűnt. Ez nem is különlegesen meglepő, minthogy ezek a kreált ellentétek nem valódi elveken nyugvó és megalapozott ellentétek voltak.

A második hamis ellentétpár a patrióták és a nacionalisták szembeállítása volt. Ezt a mozgalmat a KGB aktív részvételével hozták létre. Eszerint néhány rövidlátó, korlátolt patrióta őszintén képviselt soviniszta, judeofób álláspontot. Ezzel létrehoztak egy olyan "hazafias" mozgalmat, amely egyre kevésbé jelenthetett komoly ellenfelet az egyre erősödő és legalizálódó atlantista lobbi számára.

A harmadik hamis ellenpólus a "nacionalista-bolsevikok" csoportja. A nacinál-bolsevizmus koncepciója közel állt az eurázsista lobbi elképzeléseihez, de a KGB-nek köszönhetően az egész túl lett játszva, fel lett nagyítva, és a "nacionál-bolsevik" koncepció visszataszító groteszk és szélsőséges karaktert vett fel. Egyszerre hangsúlyozta a leninizmust és a túladagolt judeofóbiát.

A negyedik hamis pólus létrehozása volt az atlantista KGB legfortélyosabb húzása. A KGB ugyanis önmagát állította be az "atlantista-demokraták" legfőbb ellenfelének. Ez a szemfényvesztő kurzus hatékonyan működött, mivel még a Ljubljanka alkalmazottai között is voltak, akik nyíltan patriótáknak tekintették magukat, akik igazi ellenfelei az "atlantista-demokratáknak".

Ez alatt az idő alatt a KGB Kelet-Közép-Európában működő különítményei, az Atlantista Rend világhálózatával együttműködve, előkészítették, és véghez vitték az atlantista fordulatot Magyarországon, Csehszlovákiában, Jugoszláviában, továbbá eltávolították a berlini falat, leváltották Honeckert, majd a bolgár Zsivkovot és segítették a balti, valamint a kaukázusi köztársaságok szeparatizmusát. Véres megtorlásra csak abban a Romániában került sor, amelynek korlátolt diktátora dollármilliókért engedélyezte német, illetve zsidó származású polgárainak a kivándorlását. Ezért a szűklátúságáért és kapzsiságáért fizetnie kellett.

A legkevésbé felfogható és kellően értelmezhető ember - Gorbacsov - közben folyamatosan végzett rotációs mozgásokat Mr. Peresztrojka, azaz Jakovlev, valamint Anatolij Lukjanov között. Kívülről úgy látszott, hogy az ő második pólusa egyáltalán nem Lukjanov, hanem valaki más, vagy egy teljesen jelentéktelen figura, vagy egy nyilvánvaló stróman. A GRU és a hadsereg várakozva és figyelemmel tekintett Anatolij Lukjanovra. Kétségtelen, hogy bizonyos változásokért: így az értelmetlen afganisztáni háború befejezéséért, az interkontinentális fegyverkezés csökkentéséért, a Németországra, Japánra és Kínára vonatkozó külpolitikai lépésekért, az eurázsisták elismeréssel adóztak. Még a "közös európai házért" való lelkesedés is értelmezhető kedvezően a Polar Rend számára, minthogy ez a doktrína az SS-en belül működő eurázsista ellenzék geopolitikai szóhasználatából volt átvéve. Axmann, Hildebrandt, Doleschallek, Kauffmann használták ezt a kifejezést, akik mind kapcsolatban álltak a GRU-n belül működő Eurázsiai Renddel.

Az Unió és a hadsereg elleni támadás, azok a kísérletek, hogy bevonják a hadsereget a nacionalista és helyi jellegű területi konfliktusokba, a balti köztársaságok szeparatizmusa, amellyel az eurázsisták számára oly értékes Molotov-Ribbentropp paktum maradványai is veszendőbe mentek, már mély aggodalmat keltett az eurázsistákban. A szabadjára engedett maffia előrenyomulása, a nyílt bűnözés megjelenése a politikai színtéren, valamint sok más ehhez hasonló jelenség zsákutcába manőverezte a GRU-t. Anatolij Lukjanov maga pedig a háttérben maradt. Óvatosan, következetesen, lépésről-lépésre készülődött egy döntő és végső visszacsapásra. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy egyetlen határozott lépéssel még minden megmenthető, és akkor az eurázsista lobbi ki fogja használni a peresztrojka valamennyi geopolitikai szempontból hasznos tulajdonságát és elkezdődhet az Eurázsia-korszak, a szakrális-szoláris kontinens korszaka, a Kelet korszaka, egy olyan új korszak, amelyben már nincsenek kommunisták, de nincsenek atlantisták sem, a "Táncoló Halál" szolgái el vannak távolítva. Így jött el 1991. augusztusa.

Moszkva is szembenéz 1956 következményeivel

1956-ban az atlantista-Nyugat már szabadulni szeretett volna a szovjet-típusú eurázsista diktatúrától, de még nem volt kész terve arra, hogy ezt miként teheti meg a nukleáris világháború kockáztatása nélkül. A kommunista diktatúra lebontása a szovjet birodalom perifériáin nem járt eredménnyel. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy magában a Szovjetunióban kell ahhoz hasonló helyzetnek előállnia, amely a lengyelországi, a magyarországi, a csehszlovákiai válsághoz vezetett. Gorbacsov hatalomra kerülésével alapvető belső változások zajlottak le. Az euró-atlanti értékrendszerhez közelebb álló gorbacsovi vezetés a peresztrojkával és a glasztnoszttyal olyan modernizációs folyamatot indított be, amely ablakot nyitott az euró-atlanti értékeket hirdető Nyugat irányába. 1989 elejéig már mintegy 5 millióan dolgoztak olyan vállalatoknál, amelyek nyugati cégekkel kooperáltak. 1989. április 1-vel pedig szabaddá tették a külkereskedelmi kapcsolatokat is a Szovjet-birodalom vállalatai számára. Megjelentek a szovjet gazdaságban olyan nyugati cégek, mint a Chevron, a PepsiCo, az Eastman Codak, a McDonalds, Time-Warner, és mások. Az 1986-ban tartott izlandi csúcstalálkozón Gorbacsov ajánlatot tett Reagan elnöknek, hogy nagyarányban csökkentsék a ballisztikus rakéták számát. 1987. decemberében Gorbacsov és Reagan aláírta a washingtoni megállapodást a közép-hatótávolságú rakéták leszereléséről. 1988. januárjában már bejelentették Moszkvában, hogy visszavonják a szovjet erőket Afganisztánból, és 9 hónapra rá - miután Gromikó nyugdíjba vonult - Gorbacsov lett a Legfelsőbb Szovjet Elnökeként az állam élén az utóda.

1989. októberében finnországi látogatása során Gorbacsov kijelentette, hogy a Szovjetuniónak nincs erkölcsi vagy politikai joga ahhoz, hogy beavatkozzon kelet-európai szomszédainak az ügyibe. Csak rájuk tartozik, hogy saját sorsukról döntsenek. Ezt a változást Gennagyij Geraszimov külügyi szóvivő úgy is megfogalmazta, hogy Moszkva elfogadta a "Sinatra-doktrínát". Ez az ún. doktrína a világhírű énekesnek az egyik dalára utalt, amely szerint sorsa alakulását a saját maga módján irányította ("I did it my way"). Ez Kelet-Európa és Magyarország szempontjából azt jelentette, hogy valamennyi ország megválaszthatja most már azt a társadalmi és gazdasági rendszert, amelyben élni óhajt. A vasfüggöny 1989. november 9-én, a berlini fal leomlásával foszladozni kezdett. Egy hónapra rá Gorbacsov ismét találkozott az amerikai elnökkel, Málta szigetén. Idősebb George Bush és Gorbacsov megállapodott a fegyverkezési verseny, valamint a lélektani és ideológiai hadviselés beszüntetésében. 1990. tavaszán ismét találkozott a két elnök.

A nevezetes 1989-es esztendő márciusában a Szovjetunióban is sor került az első általános parlamenti választásra. Ekkor választják meg a Népi Küldöttek Kongresszusát. 1917. óta ez volt az első alkalom, hogy a polgárok valódi választáson vehettek részt. 1500 küldöttet választottak, akikhez további 750 csatlakozott. Őket a társadalmi szervezetek választották. Ez a 2250 főből álló testület választotta meg az 542 tagú új Legfelső Tanácsot.

Borisz Jelcin, akit egy évvel korábban kizártak a Politikai Bizottságból, a moszkvaiak szavazatával visszatért a közéletbe. Jelzi az idők megváltozását, hogy Andrej Szaharov akadémikus is mandátumhoz jutott. 1990. elején sor került a helyi és kerületi vezetők megválasztására. Hét évtized óta először nyílott alkalom arra, hogy független jelöltek közül lehetett választani. Gorbacsov felszabadította a változás erőit és valódi reformok indultak be. Az atlantista Nyugat elismerését jelzi, hogy a TIME hetilap Mihail Gorbacsovot választotta meg az évtized emberének.

Az új törvényhozó testület értelmében a kommunista párt más pártokkal és társadalmi szervezetekkel együtt irányítja az államot. A Kommunista Párt XXVIII. Kongresszusa pedig úgy döntött, hogy a Politikai Bizottságban a Szovjetunió mind a 15 köztársasága képviselteti magát. A 12 politikai bizottsági tagon felül az egyes tagállamok pártvezetői is a PB tagjai. De őket ezentúl választják, és nem a Központi Bizottság nevezi ki. Más alkotmány-kiegészítések engedélyezték a magántulajdont, amely lehetővé tette, hogy egyes személyek ingatlant és gyárakat birtokolhassanak, amíg nem zsákmányolják ki a szovjet polgárokat. Új gazdasági politika került a központi tervezés helyére. Árreformot vezettek be és még egy tőzsde létrehozására is sor került. A mezőgazdasági gazdálkodók szabadon adhatták el termékeiket. A tömegtájékoztatási eszközök cenzúrázását betiltották és valamennyi politikai mozgalom számára elérhetővé tették a frekvenciákat. A Kommunista Párt monopóliuma megszűnt a közszolgálati rádió és televízió felett. Mindez előkészítette az átállást az atlantista-tipusú többpártrendszerű demokráciára, és finánckapitalista módszerekkel irányított piacgazdálkodásra.

Az egyik legfontosabb változás volt, hogy Mihail Gorbacsovot 1989. februárjában a törvényhozók megválasztották a Szovjetunió első, végrehajtó hatalommal is rendelkező elnökévé. Az új elnök széles körű alkotmányos jogokkal rendelkezett. Joga volt törvényeket kezdeményezni, és megvétózni a Kongresszus által hozott törvényeket, továbbá kinevezhette a miniszterelnököt, valamint a kormány tagjait. Joga volt rendkívüli állapotot bevezetni - a tagköztársaságok jóváhagyásával. Gorbacsov így jellemezte a változásokat: "... elindulva a radikális reformok útján, átléptük azt a határt, amely után már nincs visszatérés a múlthoz. Már soha többé nem mennek úgy a dolgok, mint a korábbi Szovjetunióban..." A változásokat Gorbacsov második forradalmának nevezték. Ez a forradalom soha nem jelentett tényleges államcsínyt. Mégis 1991. augusztusát megelőzően számos hír jutott a brit és az amerikai hírszerző szervek tudomására arról, hogy sor kerülhet valódi államcsínyre a Gorbacsov kormányzaton belül.

Utolsó hivatali évében Gorbacsov tevékenysége gyökeresen megváltozott. 1990. októberében elutasította azt az 500 napos tervet, amelynek a keretében a központi tervgazdaságot át akarták alakítani kevesebb, mint két év alatt piacgazdasággá. Korábban Gorbacsov erősen szorgalmazta a gyorsítást. Sok támogatója úgy érezte, hogy Gorbacsov irányt tévesztett és már nem tudták, hogy mit várhatnak tőle. 1990. decemberében lemondott a következetes atlantista Eduárd Sevardnadze a külügyminiszteri tisztségből, mert veszélyeztetve látta a finánckapitalista-globalizmushoz felzárkoztató reformfolyamatot.

Az öbölháború idején a szovjet védelmi minisztérium egyes vezetői úgy érezték, hogy az amerikai erők jelenléte a közel-keleti térségben, veszélyt jelent a Szovjetunió biztonságára. Vlagyimir Krjucskov, a KGB elnöke azt vetette a CIA szemére, hogy titokban gyengíteni akarja a Szovjetunió biztonságát. 1991. március 17-én sor került a KGB felügyelete alatt népszavazásra a Szovjetunió jövőjéről. Jelcin, aki ekkor már az Orosz Tagköztársaság elnöke volt, másképp közelítette meg az ország problémáit. Ő fel akarta gyorsítani a reformokat. Noha a szavazási eredmény csaknem döntetlen lett, az mégis Jelcin helyzetét és népszerűségét erősítette. Pugo belügyminiszter szerint néhány újbolsevik ismét ellenőrzése alá akarta venni a Kreml-t egy tüntetés alkalmával. Gorbacsov betiltotta ezt a felvonulást, és újra bevezette a nyomtatott és elektronikus tömegtájékoztatásban a cenzúrát. Csapatokat is kirendeltek a demonstráció ellenőrzésére. Az elégedetlenség növekedésével Gorbacsovnak közelednie kellett Jelcinhez, hogy megtarthassa a lakosság támogatását.

Június 20-án Valentyin Pavlov miniszterelnök kezdeményezte, hogy Gorbacsov néhány hatáskörét ruházzák rá. A fő téma azonban a tagköztársaságokkal kötendő uniós szerződés volt. Ez a megállapodás - aláírása esetén - több fontos hatáskört elvett volna Moszkvától. Az állásukat féltő központi kormányzat számos résztvevője ekkor már komolyan mérlegelte Gorbacsov hatalmának a csökkentését. Az elnök több közeli tanácsadója óvta őt egy lehetséges puccstól. 1991-re Gorbacsov népszerűsége mélypontra süllyedt. Ötévi ígérgetések ellenére a reform semmilyen javulást nem hozott a szovjet polgárok életszínvonalában. A nemzeti össztermék 10%-kal csökkent 1991. első felében, miközben az árak 50%-kal emelkedtek. Az általános elégedetlenség, a szétzilálódott kormányzat és a puccs-veszély ellenére Gorbacsov a Krímbe utazott rövid vakációra, hogy befejezze az új uniós szerződés munkálatait. Sokan úgy vélik, hogy Gorbacsov ebben az időpontban már annyira elveszítette a kapcsolatot a párt tagságával és apparátusával, hogy nem volt megfelelő képe a hatalmi viszonyokról. 1991. augusztus 18-án délután kopogtattak ajtaján éppen akkor, amikor az utolsó simításokat végezte az uniós szerződésen. Munkatársai voltak az ajtónál és közölték vele, hogy a KGB egyik magas rangú tisztje, Jurij Plehanov érkezett meg. Gorbacsov azonnal telefonálni próbált a rendelkezésére álló őt telefonról, de a vonalak ki voltak kapcsolva.

Gorbacsovot további meglepetés érte, amikor a saját hivatalának a főnöke: Valerij Boldin lépett be a szobába. Boldin elmondotta, hogy a Rendkívüli Helyzetek Állami Bizottsága küldte. Gorbacsov közölte, hogy sohasem hagyott jóvá ilyen bizottságot. Boldin követelte, hogy Gorbacsov írjon alá egy nyilatkozatot, amelyben bejelenti a rendkívüli állapotot. Ha ezt nem teszi meg, akkor a Rendkívüli Helyzetek Állami Bizottságának a vezetője, Gennadgyij Janajev alelnök, veszi át az irányítást. Gorbacsov közölte Boldinnal: "Akik önt küldték felelőtlenek, és önmagukat fogják elpusztítani." Gorbacsov visszautasította az együttműködést és csendben mérlegelte, hogy öngyilkosságot követ el.

Félelemre adott okot, hogy Boldin és társai az ún. "fekete dobozzal", vagyis Gorbacsovnak azzal a táskájával távoztak, amelyek a nukleáris fegyverek indításához szükséges kódokat tartalmazták. Minthogy Gorbacsov nem volt hajlandó együttműködni a puccsistákkal, az összeesküvők - akiket a nyolcak bandájának neveztek - úgy rendelkeztek, hogy több ezer főnyi katonaság induljon Moszkvába, Leningrádba és a Baltikumba. A nyolcak bandájának a többsége Gorbacsovnak köszönhette előléptetését. Ironikus módon a tervezés ellenére a KGB nem tartóztatta le Borisz Jelcint, aki az orosz parlament épületéhez ment a szokásostól eltérően 45 perccel korábban. Augusztus 19-én, reggel 6.30-kor az államcsíny vezetői a nyilvánosság elé léptek. A TASSZ Hírügynökség közölte, hogy Janajev átvette az irányítást, mert Gorbacsov komoly egészségügyi problémákkal küszködik, és nem képes ellátni feladatait. A nyolcak bandája azt is bejelentette, hogy betilt minden sztrájkot, tüntetést, és ellenőrzés alá veszi az összes tömegtájékoztatási intézményt.

Amikor a televízióban megjelentek a Rendkívüli Helyzet Állami Bizottságának tagjai, idegesnek és bizonytalannak látszottak. Janajev kijelentette: "Át kell vennünk az irányítást, mert a szétesés fenyeget bennünket..." De az általa javasolt megoldás ijesztő volt: diktatúra. Kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy az eurázsisták félszívvel vállalták az államcsínyt, és az rosszul volt előkészítve. Az ellenzéki vezetők közül senkit sem vettek őrizetbe. Egyedül Gorbacsov telefonjai lettek kikapcsolva. Jelcin megkapta a telefonhívásokat a világ minden tájáról és még pizzát is telefonon rendelt.

Ugyancsak telefonon útján közölte Jelcin Janajevvel: "nem fogadjuk el az ön bandáját." Az Orosz Föderáció elnöke ekkor felkapaszkodott a parlament előtt egy páncélosra és arra kérte a jelenlévő húszezernyi tiltakozót, hogy tanúsítson ellenállást. Alkotmányellenesnek minősítette az államcsínyt és általános sztrájkra szólított fel, magát pedig a demokrácia őrzőjének nevezte. A tömeg hamarosan 100 000 főre növekedett. Egy szervező a lépcsőháznál a hangosítón keresztül felszólítást intézett a tömeghez, hogy lépjenek elő, akik hajlandóak megvédeni a parlamentet. Ezt akkor már az orosz társadalom minden rétegét képviselő emberek vették körül, a diákoktól a szolgálatot megtagadó katonákon át a papokig és a nyugdíjasokig. Egy idős asszony kijelentette: "Átéltem a forradalmat, két világháborút, Leningrád ostromát és Sztálint - többé nem tűrök el újabb hatalomátvételt, Hagyjátok békén az embereket!"

Ezt a véleményt sok jelenlévő moszkvai osztotta, hiszen akkor még nem lehetett előre látni, hogy Jelcin és a mögötte álló atlantista erők jóvoltából milyen rendszer szilárdul meg, hogyan fog szétesni a Szovjetunió, miként fogják maffiózó oligarchák a magántulajdonukká tenni a minden egyes polgárt megillető köztulajdont, hogy adósítják el a végletekig az államot és a társadalmat, hogyan bénítják meg az államot, amely végül a saját alkalmazottait és a hadseregének a tisztjeit sem tudja fizetni, a bányászokról már nem is szólva. És azt sem tudták: végül hogyan omlik majd össze az egész pénzügyi és gazdasági rendszer 1998. közepén. Mindezt nem lehetett ekkor még előre látni, mint ahogy azt sem, hogy a népirtás szintjét elérő vérveszteség éri az orosz lakosságot - az állam megbénulása, szétesése és az életszínvonal rendkívüli csökkenése következtében. Az orosz lakosság mindezen sokkhatások következtében egyszerűen nem szaporodik.

Ma már tudjuk, hogy ügyetlenül - kétbalkezes módjára -, de valójában a hadsereg védelmezte az orosz társadalom valódi érdekeit. Azt állítani, hogy a hadsereg ugyanolyan diktatúrát vezetett volna be, mint amilyen a sztálinista önkényuralom, megtévesztő érvelés. Az orosz társadalom vagyonának az elrablására alaposan felkészült a nemzetközi pénzügyi közösség. Az atlantista-globalista új világrend irányítói - nemzetközi bankárok és moszkvai ügynökeik - Oroszországban is a demokráciáról, az emberi jogok védelméről beszéltek, valójában azonban az önrendelkezés alapját képező közvagyon kisajátítását hajtották végre egy szűk oligarcha csoport javára. Az egyetlen erő, amely szembeszállhatott volna velük csak a hadsereg volt, ezért annak a vezetését kellett megtéveszteni. Ehhez pedig a nemzetközi háttérerők azt a KGB-t vették igénybe, amely a szovjet állam megalakulásától kezdve folyamatosan atlantista befolyás alatt állott. A KGB ezúttal is jól oldotta meg a megbízóitól kapott feladatot: megtévesztette a hadsereg vezetését és félrevezette azt az orosz népet is, amelynek az érdekeit szolgálta állítólag a reformok felgyorsítása, értsd: a magánpénz-monopólium gyors bevezetése, az állam eladósítása és a közvagyon idegen kézre juttatása.

Jelcin kétszínűségét ekkor még eltakarta az a néptribuni aura, amit sikerült körülötte kialakítani. Az atlantista-globalista befolyás alatt álló tőmegtájékoztatás lefizetett ügynökei az ál-hazafiasság görögtüzéből fontak látványos és megtévesztő glóriát a feje köré. 1991. augusztus 19-én estére a csapatok átálltak a "patrióta" Jelcin oldalára és az elit hadosztályok most már a Fehér Háznak nevezett parlamenti épületet védelmezték. A Rendkívüli Helyzetek Bizottsága augusztus 20-án kijárási tilalmat rendelt el Moszkvában, ennek azonban már senki sem engedelmeskedett. Azok az egészségügyi problémák, amelyek állítólag Gorbacsovot sújtották, hirtelen az államcsíny-kísérlet vezetőit bénították meg. Többen is "puccs-náthával" maradtak otthon. Az emberek kezdték elővenni a régi orosz zászlót (fehér-kék-vörös színeivel).

Rosztropovics, a világhírű csellista Párizsból direkt azért repült Moszkvába, hogy játszhasson a parlament épülete előtt. Később tankok érkeztek a parlament elé, bár a tüntetők megpróbálták útjukat állni. Kettőt közülük lelőttek, egyet pedig elgázoltak. Végül azonban távoztak a páncélosok. Három nappal a puccskísérlet után Jelcin bejelentette, hogy a vezetők megpróbálnak elmenekülni az országból. Ketten a Krímbe utaztak, hogy tárgyaljanak Gorbacsovval, aki végül is elutasította ezt az ajánlatot. Ehelyett Jelcint hívta fel, aki az Orosz Köztársaság megbízottait küldte Gorbacsovért. A megrendült elnök így tért vissza a recsegő-ropogó szovjet birodalom fővárosába. A Rendkívüli Helyzetek Állami Bizottsága hét tagját letartóztatták: így Gennagyij Janajev alelnököt, Vlagyimir Krjucskovot a KGB vezetőjét, Dimitrij Jazov védelmi minisztert, Valentyin Pavlov miniszterelnököt, Oleg Baklanovot a szovjet Védelmi Tanács tagját, Vaszilij Sztarodubcsevet a szovjet parlament tagját, valamint Alexander Csizjakovot az állami vállalatok és ipari építkezések irányítóját. A nyolcadik tagot: Borisz Pugo belügyminisztert azért nem tudták letartóztatni, mert főbe lőtte magát.

A tömegek örültek Gorbacsov visszatérésének, de az ország megmentőjének Borisz Jelcint tekintették. Ezzel a kommunista rendszer fennmaradásának, illetve visszatérésének a lehetősége megbukott. Legalábbis ekkor így látták külföldön és belföldön egyaránt. Csak később derült ki, hogy valójában a Szovjetunió és Oroszország utolsó védekezési lehetősége veszett el a pénzügyi eszközökkel történő kirablásával szemben. Az ellenállásra képes egyetlen erő is semlegesítve lett. A puccsista eurázsisták célja ugyanis nem a kommunizmus visszahozása volt, hanem a szovjet állam, majd pedig az utódába lépő orosz állam kívülről irányított megbénításának, szétszedésének és kirablásának a megakadályozása volt. Ezt csak egyetlen erő tudta volna ekkor már megakadályozni: a hadsereg. Természetesen időbe került volna a szétesőben lévő államot újjászervezése, és szükség lett volna bizonyos szigorítások életbeléptetésére. Az ilyen szétesést megakadályozó intézkedéseket lehet akár diktatúrának is nevezni, de ez semmiféleképpen sem azonos a sztálinista típusú bolsevik diktatúra helyreállításával.

Azok az atlantisták, akik az orosz népnek a demokráciáról szónokoltak, valójában a Washingtoni Konszenzusnak az intézkedéseit akarták a meggyengült Szovjetunióra és annak a központi részére, Oroszországra rákényszeríteni. A szovjet birodalom hadserege működésének a megbénításával gyors ütemben bontakozott ki a Washingtoni Konszenzus politikájának a gyakorlatba való átültetése. Az 1992-ig tartott első szakaszban felszabadították az árakat, és nagymértékben leértékelték az állampolgárok jövedelmét és megtakarításait. Az 1993-ig tartó második szakaszban védelem nélkül hagyták az állampolgárok közös tulajdonát képező nemzeti vagyont, amely az ő munkájuk eredményeként jött lére. Ezt a kiemelkedő új oligarcha csoport szinte fillérekért megkaparintotta a rabló privatizálás eredményeként. Az 1994-ig tartó harmadik szakaszban a lakosság további hatalmas veszteségeket szenvedett megtakarításainak elértéktelenedésével és a társadalomra rászabadított pénzügyi piramisok spekulációi következtében. Az 1995-re eső negyedik szakaszban pedig az atlantisták szétrombolták az ország produktív gazdasági struktúráit, és ennek következtében nagymértékben csökkent a munkát végző lakosság reáljövedelme. Az 1995-től 1998-ig tartó ötödik szakaszban maximálisan eladósították az államot, és tudatos terv alapján pénzügyi csődbe juttatták.

A hatványozott ütemben növekvő adósságspirál elvonta Oroszország pénzügyi erőforrásait a reálgazdaságtól és egyben teljesen felemésztette a lakosság megtakarításait. Az állam, hogy megtartsa a spekulációs műveletek magas jövedelmét, létrehozta a saját rövid távú államkötvényekből álló pénzügyi piramisát, amely évi 100% kamatot, vagy még ennél is magasabb hozamot biztosított e különleges államkötvények tulajdonosainak. Ez a pénzügyi piramis omlott össze 1998. augusztus 17-én, amikor is az orosz állam fizetésképtelenné vált.

Az atlantista Washingtoni Konszenzus programja eredményeként nemcsak az államhatalom esett szét és süllyedt minden rekordot túlszárnyaló mélyre az orosz gazdaság teljesítménye, de ez az ország óriási demográfiai veszteségeket is szenvedett. Három millióan haltak meg idő előtt és mintegy hat millióra tehető azoknak a száma, akik a szétesett gazdaság és a lezüllő közállapotok miatt meg sem születtek. Az így előálló évi népességcsökkenés nagyobb volt, mint a sztálini diktatúra legvéresebb éveiben. A társadalom és a család szétesése miatt - mint már utaltunk rá - 1987 és 1997 között, csaknem hat millióval kevesebb gyermek született, mint az előző évtizedben.

Mindezt Szergej Glazijev részletesen dokumentálja "Genocide - Russia And The New World Order" (Népirtás - Oroszország és az új világrend) című munkájában, amely 1999-ben jelent meg Washingtonban. Ő írja szó szerint az 1990-es évek Oroszországáról:

"A lakosság-csökkenés évi aránya több mint a kétszerese volt az 1930-as évek első felében dúló sztálinista elnyomás és tömeges éhínség idején való népesség-csökkenésnek... Ehhez hasonló nem fordult eddig elő Oroszország ezeréves történetében."

Szergej Glazijev, aki a matematikai közgazdaságtan professzora, a külgazdasági kapcsolatok minisztere volt Borisz Jelcin kormányában és az egyedüli olyan kormánytag, aki lemondott azért, hogy így tiltakozzon Jelcin önkényes döntése ellen, amellyel feloszlatta a törvényesen megválasztott orosz képviselőházat, a Dumát és felfüggesztette az érvényes alkotmányt. A matematikus és közgazdász Glaziev úgy látja, hogy Oroszország csak úgy képes ebből a mélypontból felemelkedni, ha szakít az atlantista "reform"-politikával, a 90-es évek "atlantista" reformpolitikájával, amely a cáfolhatatlan tények alapján katasztrófának bizonyult Oroszország számára.

Oroszországot valójában semmilyen objektív ok nem kényszerítette arra, hogy a Washingtoni Kongresszusnak ezt a rendkívül primitív atlantista programját hajtsa végre szolgai alázattal. Hogy mégis erre került sor, az az atlantista erők győzelmének volt betudható, az ő választásuk volt ez az önpusztító politikai kurzus. Az Oroszországot ellenőrző atlantista pénzügyi körök tudták, hogyan kell az általuk felnevelt atlantista káderekből álló orosz kormányt kívülről irányítaniuk a kormányzati kulcspozíciók betöltésével, a megfelelő személyzet kiválasztásával.

Az orosz nemzeti érdekeket képviselő és a Nagy Eurázsiai kontinens értékeiben gondolkodó gazdasági szakemberek, újból és újból figyelmeztettek a sokkterápia következményeire, a gazdaság szétesésére, a lakosság életszínvonalának a példa nélkül álló csökkenésére. Kimutatták, hogy a Washingtoni Konszezus sokkterápiája nyomán csökken a termelés hatékonysága, elvész az ország versenyképessége és szabad préda lesz Oroszország tudományos és termelési potenciálja. Óvó szavukra ekkor már a döntési helyzetben lévő atlantisták nem figyeltek és így következhetett be az, hogy Oroszország hatalmas természeti erőforrásai és tudományos kapacitása ellenére az egy főre eső nemzeti jövedelem vonatkozásában a Fülöp-szigetek színvonalára esett vissza.

Kívülről szemlélve a kommunista diktatúra egyik fő támasza: a KGB szenvedett vereséget, hiszen ezrek ünnepelték, amint Félix Dzserzsinszkijnek, a politikai rendőrség vaskezű megalapítójának a szobrát ledöntötték. Valójában a Nyugat érdekeit titokban szolgáló KGB győztesen és megerősödve került ki ebből a konfliktusból, maga mögött tudva azt a nemzetközi pénzügyi közösséget, amely ekkor már készenlétben állt az orosz nemzeti vagyon kisajátítására és tulajdonba vételére.

1991. augusztus végén a Fehér Háznak nevezett orosz parlament előtt egy emelvényen jelentette ki Borisz Jelcin: "Aláírom az Orosz Kommunista Párt tevékenységének a felfüggesztéséről szóló rendeletet." Átmenetileg még a Pravda is be lett tiltva. Gorbacsov követte ezt az intézkedést, és rendeletet bocsátott ki a Kommunista Párt uralmának a megszüntetéséről. Ezek a rendeletek feloszlatták a párt szervezeteit és politika-formáló testületeit, beleértve a Központi Bizottságot is. A Kommunista Párt és a KGB irattárait lefoglalták. Ezen túlmenően a kormány elkobozta a párt valamennyi vagyonát az egész országban.

1991. december 21-én a Szovjetunió, mint állam, megszűnt létezni. A nemzetközi bankárok támogatásával, Trockij és Lenin vezetésével megkezdődött a bolsevik kísérlet és a nyomában 1922. december 30-án létrejött államalakulat kilenc nap híján hetven évig állott fenn. Természetesen sokan úgy hitték, hogy a bolsevik állam ugyan meghalt, de egyidejűleg megszületett egy nagy álom. Ez szervezeti formát is öltött: a Független Államok Közösségének a létrejöttével, amelynek tizenegy utódállam volt a tagja. Gorbacsov a Szovjetunió nyolcadik és utolsó vezetője 1991. december 25-én lemondott. Egyszerű szavakkal tette ezt: "Figyelemmel a jelen helyzetre, befejezem tevékenységem, mint a Szovjetunió elnöke." Ez logikus lépés volt, hiszen már nem létezett az az állam, amit kormányozhatott volna. A történelem megfigyelői úgy tekintik, hogy a Gorbacsov korszak már jóval hamarabb véget ért, mielőtt a Szovjetunió megszűnt létezni. Jelcin - még Gorbacsov hivatalos lemondását megelőzően - bejelentette igényét hivatalára a Kreml-ben. A hivatalátadás megtörtént, de az orosz népre további súlyos megpróbáltatások vártak.

Az okkult háború csúcspontja

Obolenszkij, aki az SZKP-n belül működő Rendkívüli Helyzetek Állami Bizottságának volt a tagja, a sikertelen államcsíny után kijelentette: az 1991. augusztusi eseményekre vonatkozó igazságot valószínűleg csak utódaink fogják megtudni százév múlva. Nyilvánvaló, hogy Obolenszkij valami rendkívüli titokra utalt. A geopolitika kutatói szerint Obolenszkij olyan dokumentumokra célzott, amelyek kapcsolatosak a két rivális - az atlantista és az eurázsista rend - között a színfalak mögött folyó okkult háborúval. Az augusztusi államcsíny a kulminációs pontja volt ennek a láthatatlan háborúnak. Az Atlanti Rend nem tekinthetett el attól, hogy az eurázsisták 1991. és 1992. telére döntő akcióra készülődtek, amelynek nyomán az egész Szovjetunióban katonai rendszert vezettek volna be, arra hivatkozva, hogy csak így lehet stabilizálni a társadalmi, politikai és gazdasági helyzetet. Az atlantisták tökéletesen megértették, hogy az eurázsista katonai irányvonal nem lett volna kommunista és hangsúlyozottan patrióta ideológiát követett volna. Mégpedig a mesterségesen gerjesztett antiszemitizmus, idegengyűlölet és pánszlávizmus nélkül. A katonai hatalomátvétel tehát stabil, a gazdasági téren liberális, geopolitikailag pedig helyes irányt követett volna, amely mentes a bolsevik típusú diktatúrák terrorista módszereitől.

Az eurázsiai katonai rendszer, amely a Római Birodalomhoz hasonlít, igen sok vonatkozásban népszerű lehetett volna. Egyrészt tartózkodott volna a kommunista dogmatizmustól és a marxista utópizmustól, másrészt természetéhez közel állt a hierarchia, a fegyelem, a centralizáció, a közügyek közösségi intézése, a társadalomközpontúság, vagyis mindaz, ami integráns része a valódi eurázsiai értékrendszernek.

Ennek a nézetrendszernek az egyik legtekintélyesebb képviselője Alexis Komjakov volt, és az eurázsisták az ő általa kidolgozott szlavofil eszméket fejlesztették tovább. Komjakov azt állította, hogy a nyugati racionalizmus és individualizmus vezetett a személyiség spirituális integritásának az elvesztéséhez. Az ő értelmezésében a spirituális integritás azt jelenti, hogy az ész, az érzés és az akarat komplex egységet alkot és elválaszthatatlan a hittől. Ilyen értelemben létezik egy autentikus közösségi lelkület, amelyben kibontakozhat az egyén igazi szabadsága. A szlavofil Komjakov számára az ortodox egyház képviselte az ilyen értelemben felfogott közösségi szellemet és szabadságot. Ezt nevezte el ő oroszul "szobornosztynak". A "szábor" katedrális jelent, a "szobránnyie" pedig emberek gyülekezetét. Az ilyen szabad egyesülés spiritualis és harmónikus. Komjakov szerint az orosz szellemiségnek ez a sajátos jellemzője leginkább a hagyományos orosz falusi kommunákban, az obscsinákban létezett és hagyományozódott át.

Az obscsinában azt a harmonikus társadalmi szerveződést emelte ki, amely alkalmas a konfliktusok elkerülésére, a valódi segítőkész együttműködésre, az igazi egyenjogúságon alapuló társulásra. Mindez a föld közös használatán nyugszik, a kölcsönös érdekeket figyelembevevő megegyezésen, a vallás és a hagyomány testvéri közösségében. Ez így együtt alkalmas arra, hogy kizárja az önző és csak az erőseknek kedvező individualizmust, és korlátozza az erőszakot. Komjakov még azt is állította, hogy mivel az obscsinát a nép közgyűlése irányította, így az valójában az igazi demokrácia csírájának is fölfogható. Noha mindezt az eurázsista hagyományt Komjakov sajátosan orosznak tekintette, mégis úgy vélte, hogy annak előnyei a világ más részein élő népekkel is megoszthatóak. Meg volt róla győződve, hogy a Nyugat sokat tanulhat Oroszországtól abban a vonatkozásban, hogy miként kell valódi közösségi életet élni.

A katonai rendszer tehát ilyen komjakovi értelemben birodalmi, és nem orosz-nacionalista lett volna. Ez a jövőkép elfogadhatatlan volt az atlantisták számára és halálos veszélyt jelentett a Szovjetunión belül működő atlantista lobbi számára. De a pénzuralmi világrenddel szemben is alternatívát nyújthatott volna. Már ekkor kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy a "Táncoló Halál" Rendjének a képviselői, továbbá Mr. Peresztrojka és csapata, megtámogatva a KGB-vel, valamint az atlantista irányzathoz csatlakozott Sevardnadze-vel, hatalmas károkat okoztak az orosz népnek. Az Eurázsista Rend képviselői tudták, hogyan használják ezt ki saját pozíciójuk erősítésére, hiszen a GRU intézményeiben még ott dolgoztak Stemenko és Ogarkov nagyorosz stratégái. Az atlantista irányzat vezetői attól tartottak, hogy végül is az eurázsistákkal vívott rivalizáció az ő vereségükkel végződhet.

Ezért a fő probléma az volt a számukra, hogy megakadályozzák olyan polgárháborús helyzet kialakulását a Szovjetunióban, amely kiválthatja a hadsereg rendcsinálását. A megelőzés érdekében szervezték meg az augusztusi puccsot.

Jazov marsall téves helyzetfelmérése

A legnagyobb hiba, amit az eurázsisták 1991. augusztusában elkövettek az volt, hogy talán legfontosabb vezetőjük vakon megbízott a KGB élén álló Vlagyimir Krjucskov személyében. Ez stratégiai csapdának bizonyult. Krjucskov ugyanis Andropov embere volt és 1967-ben lett a KGB egyik vezetője, amelynek 15 éven át Andropov volt az elnöke. 1978-ban a KGB elnökhelyettesévé lépett elő, s végül ő lett az intézmény első embere 1988-tól 1991. augusztusáig. A KGB, mint már utaltunk rá, évek óta azon fáradozott, hogy ügynökeit nacionalista hazafiaknak álcázza. Erre a célra azokat a munkatársait használta, akik nem tartoztak a bennfentes körhöz és nem voltak beavatva. Ezeknek az átlag KGB-seknek a jelentős része őszintén hitt a "zsidó-szabadkőműves összeesküvésben" és magukat meggyőződéses hazafiaknak, illetve nemzeti-bolsevikoknak tartották, és ezért aktívan támogatták a "Pamjatyot" is.

A Pamjaty (Emlékezet) nevű mozgalom a történelmi múltat és az irodalmi hagyományokat ápoló baráti társaságból nőtte ki magát politikai mozgalommá. Az internacionalizmus eszméjével az orosz nemzeti kultúrát állította szembe. A kezdetben csak irodalommal foglakozói összejövetelek 1985-ben és 1986-ban egyre inkább politikai jellegűvé váltak. Az orosz nemzeti sorskérdések és az orosz hazafiság lett a fő téma. A Pamjaty-összejöveteleken Oroszország legfőbb ellenségeként a cionistákat és a szabadkőműveseket jelölték meg. 1986. végétől veszi fel ez az irodalmi társaság a Pamjaty Patrióta Szövetség nevet. Ez már világosan jelzi, hogy az irodalmi társaság politikai csoporttá alakult át, amely nyíltan hirdeti a nacionalizmust, és ehhez hozzá kapcsolja az antiszemitizmust is.

Mint korábban már jeleztük folyamatban volt egy megtévesztő manőver is, amelyben mind Viktor M. Csebrikov (a KGB elnöke 1982-től 1988-ig), mind Krjucskov részt vett és azt színlelték, hogy szolidárisak az eurázsista katonai lobbival a kozmopolita-atlantista demokratákkal szemben. Tény az, hogy az egész demokratikus mozgalmat a KGB szervezte és ebben fontos koordináló szerepet játszott az atlantista vezető körök által odairányított brit-szovjet hírszerző Kim Philby is, de már KGB-s tábornokként. A demokratikus mozgalom inkább tekinthető erőltetett és mesterséges képződménynek, mint hazafias mozgalomnak. Az orosz és az eredeti eurázsiai hagyományok az úgynevezett jobboldal támogatását teszik természetessé és nem a baloldalét.

A KGB atlantistái azért, hogy elrejtsék ezt a kettős játékot, létrehozták azt a mítoszt, hogy létezik a KGB-nek egy "zsidó-szabadkőműves" szárnya. Az is tény, hogy a KGB valójában intenzív Eurázsia-ellenes tevékenységet fejtett ki, és mindent elkövetett, hogy lerombolja az eurázsiai hálózat struktúráit a kelet-európai országokban. Arra törekedett, hogy az atlantista irányzatokkal szembenálló rendszereket megbuktassa, így például a szélsőségesen nacionalista Ceausescu-rendszert Romániában. Krjucskovnak sikerült meggyőznie néhány eurázsistát, köztük Jazov marsallt és Oleg Balkanovot, hogy gyorsítsák fel a polgárháborús helyzet kialakítását és fogadják el a segítséget a KGB-től, azzal a feltétellel, hogy az államvédelmi hatóság elhatárolja magát az atlantizmustól és a konfliktus végkifejletekor a hadsereg oldalára áll és keményen fellép az "atlantista-globalista-kozmopolita demokraták" ellen.

Krjucskov tisztában volt vele, hogy egy következetes katonai eurázsista rendszer a KGB intézményeit vagy megszüntetné, vagy megváltoztatná korábbi, párthoz kötődő, globalista és atlantista változatában. Már több mint egy évtized eltelt, de még mindig nem tudják a kutatók, hogy az Eurázsista Rend ténylegesen miről tájékoztatta Jazov marsallt? Az úgynevezett Új Ogarevi Megállapodásnak azonban nem volt semmi köze ahhoz, hogy miben állapodhatott meg a KGB és a hadsereg. Egyelőre még homály fedi, hogy mit mondhatott Krjucskov Jazov marsallnak. Jazov nem akarta veszélyeztetni azt a történelmi múltba visszanyúló okkultista ellenzéket, amelyet az Eurázsiai Rend képviselt, és amelynek Jazov is elkötelezett híve volt. A Marsall jól tudta, hogy itt az Eurázsiai Nagy-Térség jövőjéről van szó, egy olyan stratégiának a sorsáról, amely már közel jutott a győzelemhez. Nehéz megérteni azonban, hogy Jazov miért éppen az Eurázsiai Rend legkeményebb ellenfeléhez, a KGB-nek a főnökéhez fordult.

Feltételezhető, hogy e mögött a furcsa kapcsolatfelvétel mögött valami olyan eddig még kiderítetlen titok húzódik meg, amelyben már szerepe lehet a rendkívül fejlett agykontrollnak, a paranormális mágikus, telepatikus befolyásnak és más tudatmódosító technikáknak. Azok, akik közelebbről megismerkednek e technikákkal, már nem tartják ezt annyira hihetetlennek. Így az is érthetőbbé válik, hogy a Rendkívüli Helyzetek Állami Bizottságának néhány tagja miért vallotta azt, hogy képtelen visszaemlékezni a kritikus napokra. Egyöntetűen teljes emlékezet-kiesésről panaszkodtak. A tudatmódosító technológiák érthetővé teszik, miként viselkedhettek "felelőtlen részeg csavargóként" olyan tehetséges és rendszerint erősakaratú emberek, akik politikai, katonai, hírszerzői karrierjük során el tudták érni a legmagasabb rangot, és a legfelelősségteljesebb beosztásokba kerültek.

Ugyanígy kevésbé hihető az a híresztelés, hogy Krjucskovot állítólag megmérgezték, minthogy a KGB munkatársai nagyon is gondosan őrizték főnökeiket; sokkal szigorúbban, mint Gorbacsovot magát. A Jazov marsall által elkövetett hibákban valószínűleg az okkult, parapszichológiai és tudatmódosító technikák kombinált hatása jelent meg.

A KGB megtévesztő stratégiájához tartozott - mint már utaltunk rá - a "cionista- szabadkőműves konspiráció" elleni küzdelem beindítása, és ezt még fel is erősítette a peresztrojka és a glasztnoszty idején. A KGB az anticionista propaganda minden bajnokát védelmébe vette. 1990-ben Vlagyimir Krjucskov, a KGB elnökeként meg is erősítette, hogy a politikai rendőrség támogatta a hazafiakat.

A mindvégig kitérő magatartást tanúsító, és óvatosan a két szemben álló erő közé beálló Gorbacsov ekkor mondta id. George Bush amerikai elnöknek bizalmasan, hogy mérlegelnie kell, meddig mehet el az antiszemitizmus kifogásolásában, nehogy felerősödjön a nacionalizmus. Azt nem közölte az amerikai elnökkel, hogy a valóságban ő is hozzájárult az orosz ultranacionalizmus terjedéséhez azzal, hogy közvetve bíztatta, és védelmébe vette a nacionalista vezetőket.

Az atlantista stratégia részét képező peresztrojka arra törekedett, hogy megszólítsa a Szovjet-birodalomban élő 130 különböző népet és nemzeti közösséget. Mivel a központi kormányzat főleg orosz volt és a helyi közigazgatási szerveket is főleg oroszok irányították, nem volt könnyű meggyőzni a kisebbségeket arról, hogy az orosz nép ugyanúgy a kommunizmus börtönének fogja, mint ők. Nehéz eldönteni, hogy Gorbacsov miért a gazdaság átszervezését tekintette elsődleges feladatának. Talán nem ismerte fel, hogy a glasztnoszty a nemzetiségi problémákat az összes többi elé helyezi majd. Gorbacsov nem tudta kezelni a sorozatosan jelentkező önállósodási és elszakadási törekvéseket sem. 1991. március 17-ére népszavazást írt ki.

Ez erőtlen kísérletnek bizonyult a további felbomlás megakadályozására. Új legitimitást akart biztosítani az Uniós Egyezménynek. Az embereknek arra kellett igennel vagy nemmel válaszolniuk, hogy szeretnék-e megőrizni a Szovjetuniót, mint egyenjogú, önrendelkezésüket megőrző köztársaságok szuverén föderációját, amelyben az emberi jogokat, valamint minden nép és nemzeti közösség szabadságát maximálisan garantálják. A hat tagköztársaság: a három balti, továbbá a két kaukázusi - Grúzia és Örményország -, továbbá Moldávia elutasította a népszavazáson való részvételt. Az orosz atlantista-demokraták a "nemre" szólítottak fel, azt hangsúlyozva, hogy ezzel a Kreml központosított hatalmát kívánják elutasítani. A szavazók többsége igennel voksolt, de a hat köztársaság közül csupán az örmények gondolták meg később magukat. Ebben is a Karabah-hegyvidék körüli területi vita játszott kulcsszerepet, ugyanis ha továbbra is ragaszkodnak függetlenségükhöz, míg ellenfelük Azerbajdzsán a Szovjetunió része marad, akkor már nemcsak Azerbajdzsánnal, hanem az egész Szovjetunióval kerülnek vitába. A mindkét oldalnak tetszeni akaró Gorbacsov még mindig kereste a kompromisszumot az atlantisták és az eurázsisták között. Valójában már csaknem tehetetlenül sodródott az eseményekkel. Megértette, nincs más választása, mint aláírnia az Uniós Egyezményt, a korábbi 15 helyett, immáron csak 10 tagköztársasággal és magas fokú autonómiát biztosítani a részükre. Ez azonban sem az atlantistákat, sem az eurázsistákat nem elégítette ki.

1991. június 17-én Valentyin Pavlov miniszterelnök azzal állt elő, hogy a törvényhozás - a Legfelsőbb Tanács - ruházza át a legfontosabb végrehajtó hatalmat az államelnökről a kormányt vezető miniszterelnökre. Eszerint a kormányfő joga lett volna a szükségállapot bevezetése is. A katonaságot irányító Dmitrij Jazov, az állambiztonsági szerveket irányító Vlagyimir Krjucskov és a rendőrség legfőbb vezetője: Borisz Pugo belügyminiszter, mind Pavlov mellé álltak. A törvényhozásban azzal érveltek, hogy Gorbacsovnak rossz az egészségi állapota, továbbá, hogy vonakodik a Szovjetuniót megvédeni a leszereléstől és a nyugati hatalmak követeléseitől. Úgy tűnt, hogy az eurázsisták jogi úton akarták megszerezni a hatalmat, hogy ezt követően rendkívüli állapotot hirdessenek ki.

Gorbacsov június 17-én nem volt jelen a szovjet törvényhozásban és a következő három nap sem került elő. Csak június 21-én, pénteken mutatkozott, miután jelzést kapott George Bush elnöktől. A szovjet parlament leszavazta Pavlov javaslatát. Gorbacsov azzal ütötte el az incidenst, hogy kijelentette: "a puccsnak vége". Gorbacsov látszólagos közömbössége azt a gyanút ébresztette, hogy neki is része volt "az alkotmányos puccsban". Elképzelhető, hogy ekkor még úgy látta: a katonai módszerek igénybevétele az egyetlen mód a Szovjet-birodalom felbomlásának az elkerülésére. De nem akart értük teljes felelősséget vállalni. Úgy tűnik lehetőséget akart adni a hazafias eurázsistáknak a cselekvésre, és ha azoknak sikerül meggyőzniük a Legfelsőbb Tanácsot, akkor átruházza rájuk a hatalmat.

Ez volt az az időpont, amikor Mr. Peresztrojka: Alexander Jakovlev ismét színre lépett. Három órán át győzködte Gorbacsovval, hogy szabaduljon meg az őt körülvevő eurázsistáktól. Tegyen valamit velük. Gorbacsov azzal hárította el Mr. Peresztrojka követeléseit, hogy túloz.

Ezt követően az eurázsisták egyre kevésbé tartották magukat az alkotmányos módszerekhez és szinte leplezetlenül új puccsot készítettek elő. 1991. júliusában a szócsövüknek számító "Moszkovszkaja Pravda"-ban tizenként hazafi "Üzenet a népnek" címmel kiáltványt tett közzé. Az aláírók között voltak írók, a Pamjaty vezetői, aktív tábornokok, híres énekművész, az újonnan szervezett Orosz Kommunista Párt feje (Genagyij Zjuganov), a Földművesek Szövetségének, valamint az Állami Vállalkozások Szövetségének az elnöke. A Kiáltvány aláírói követelték, hogy váltsák le a kormányból az atlantista liberálisokat, akik eladták a Szovjetuniót az Atlanti-óceánon túli pártfogóiknak.

Ezzel egyidejűleg megjelent egy propagandafüzet a "Fekete Százak és a Vörös Százak" címmel. Az egymillió példányszámban megjelent brossura a Vörös Százakat - a bolsevikokat - hazafiatlannak nevezte, de a Fekete Százakat, az Orosz Nép Szövetségét felmagasztalta, amiért megvédik Oroszországot a forradalmároktól és a zsidóktól. Jazov tábornagy, védelmi miniszter, aki az Eurázsista Rend fontos vezetőjeként az államcsíny egyik kulcsfigurájává vált, felügyelte azt a kiadóvállalatot, amely ezt a brossurát közzétette.

Visszatérve Jakovlev szerepére: amikor a GKCsP-nek, azaz a Rendkívüli Helyzetek Állami Bizottságának a tagjait letartóztatták, az összeesküvés eddig rejtve maradt szálai részben láthatóvá váltak. A legbeszédesebb pillanat az volt, amikor Mr. Peresztrojka megjelent az orosz parlamentben. Küldetése természetesen nem abból állt, hogy a "naiv" képviselőket felvilágosítsa azokról a "sötét szándékú figurákról, akik ismét körülveszik Gorbacsovot". Jakovlev közölnivalója valójában a porhintést és az álcázást szolgálta. Azt követelte az orosz törvényhozástól, hogy tartóztassa le Lukjanovot. Az orosz parlament nagyrészt alkalmilag összeválogatott, nem igazán profi és képzett politikusokból állott. Geopolitikai képzettségük és elkötelezettségük nem volt, és az adott alkalomhoz igazodva, rögtönözve, inkább csak emócióktól vezérelve foglaltak állást.

Borisz Jelcin, aki a még létező Szovjetunió legnagyobb tagköztársaságának, az Orosz Föderációnak volt ekkor az elnöke, vagy nem kapott időben megfelelő tájékoztatást, vagy egyszerűen megfeledkezett a legfontosabb dologról - mindenesetre nem azt tette, ami a kötelessége lett volna. (Több megfigyelő és kutató úgy véli, hogy az orosz elnök is bizonyos parapszichológiai befolyás alatt állhatott. Ez magyarázhatná meg szélsőséges magatartását.) Jakovlev tehát a "moszkvai Fehér Házban" Lukjanov letartóztatását követelte. Jelcin pedig engedelmesen ismételgette, hogy "a nyolcak összeesküvése mögött Lukjanov áll, aki az összeesküvés eszmei irányítója".

Lukjanov szerepének megértéséhez utalunk arra, hogy 1991. augusztus 19-én, egy nappal az Uniós Szerződés tervezett aláírása előtt, a Gorbacsov-kormány legfelsőbb tisztségviselői létrehozták a Szükségállapoti Bizottságot, és egyidejűleg kihirdették a statáriumot. A Szükségállapoti Bizottság helyettes elnöke Genagyij Janajev volt. Részt vett a Bizottságban Valentyin Pavlov, Dmitrij Jazov, Vlagyimir Krjucskov, Borisz Pugo, Oleg Baklanov (aki az SZKP KB hadiiparért felelős titkára volt), valamint Szergej Ahromejev tábornagy (Gorbacsov katonai tanácsadója), Mihail Mojszejev tábornok, a vezérkar főnöke, valamint Anatolij Lukjanov. A konspirációban azonban még más magas beosztású tisztségviselők is részt vettek.

A Szükségállapot Bizottság váratlan döntést hozott. Mint már említettük Gorbacsovot betegnek nyilvánította, és fogva tartotta Krím-félszigeti elnöki rezidenciájában. Egyidejűleg páncélozott csapatszállító járművek vonultak Moszkva utcáira, elfoglalva a stratégiai pontokat. A szovjet birodalmi vezetés államcsínyével az Oroszországi Föderáció Legfelsőbb Tanácsa állt szemben. Moszkvaiak ezrei gyűltek össze, hogy megvédjék a Föderáció törvényhozásának az épületét, a "Fehér Házat". Jelcin, a Föderáció elnöke, hazaárulásnak minősítette a Szükségállapoti Bizottság akcióját, és általános sztrájkra hívta fel az embereket. Jelcin azt is követelte, hogy a katonaság ne fogadja el a Szükségállapoti Bizottság parancsait. A lakosság országszerte döbbenten figyelt.

Mivel a Szükségállapoti Bizottság nem mert kiadni tűzparancsot, így a hatalomátvételi kísérlet három nap alatt kudarcba fulladt. Az irányítók közül többen öngyilkosságot követtek el, másokat pedig letartóztattak. Gorbacsovot elengedték a háziőrizetből. Visszakapta elnöki tisztségét, de hatalma már nem állott helyre. A közvélemény szemében Jelcin volt a nemzeti hős és a nyugati értelmezésű demokrácia védelmezője. Gorbacsovot - hallgatólagosan - sokan felelőssé tették a történtekért. Jelcin elítélte a Szükségállapoti Bizottság tábornok tagjait, de azt is állította, hogy a Kommunista Párt is közvetve hozzájárult a konspirációhoz. Éppen ezért rendeletben törvényen kívül helyezte a Kommunista Pártot. Ezt az intézkedését később az Alkotmánybíróság érvénytelenítette.

Az atlantista erők számára az egyik fő cél Anatolij Lukjanov minden áron való elmozdítása volt. Ugyanis Lukjanov kezében futottak össze az eurázsista struktúrát mozgató szálak. 1987 óta Lukjanov volt a Polar Rend legfőbb védelmezője, vagyis a legbefolyásosabb eurázsista: az Örök Birodalmi Róma reménysége. Lukjanov volt az egyedüli az eurázsisták közül, aki nem engedelmeskedett Krjucskov unszolásának, és formálisan nem vett részt az államcsínyben. Így törvényesen nem volt felelősségre vonható. Alá nem támasztott állításokkal nem lehetett felelőssé tenni. Az ő esetében az atlantisták elszámították magukat. Így történt az, hogy Jakovlev minden törvényes előírás mellőzésével támadt rá Lukjanovra, és minősítette őt az összeesküvés szellemi irányítójának. Lukjanovot letartóztatták, de nem lehetett rábizonyítani, hogy ő vezette az összeesküvést. Így az is meghiúsult, hogy ezen az alapon semmisítsék meg az eurázsista hálózatot, vagyis a GRU valamennyi titkos struktúráját. Az atlantista győzteseknek azonban sikerült elmozdítaniuk a párt magasabb szintű vezető csoportját, valamint a konzervatívnak minősíthető katonai vezetőket. Mindez még nem jelentett különösen nagy veszélyt. Pugo halála volt a legérzékenyebb csapás az eurázsista lobbira, valamint Ahromejev marsall rejtélyes távozása az élők sorából.

Síremlékénél furcsa események játszódtak le. Visszatekintve az Atlantista Rend távoli múltba visszanyúló történetére, különösen a középkori "Minstrels of Morgana" - a "Sötétség Istennőjének Dalnokai - Rendre (amelynek az emblémája a "dance macabre" - "a táncoló halál", s tagjai használták titkos jelként az életre keltett halott szimbólumát, vagyis azt, amikor a halott feltámad és távozik sírjából), megállapíthatjuk, hogy ennek a Rendnek az egyes közösségei nem okkult geopolitikával foglalkoztak, hanem mágiával és halottidéző varázslással. Ezeken a rituálékon gyakran került sor szimbolikus és okkult célból exhumálására. Ahromejev halála - és a temetést követő exhumálása - beleillik az Atlanti Rend okkult hagyományaiba, annak is a legrejtettebb mágikus változatába. Nyugati konspirológusok egybehangzóan összekapcsolják a marsall testi maradványainak a megalázó exhumálását az Atlanti Rendnek azokkal a rituáléival, amelyeket a mai napig gyakorolnak az atlantista szekták beavatottjai Nyugaton.

Az atlantista ügynökök valószínűleg azt remélték, hogy találnak bizonyos titkos dokumentumokat Ahromejev holtteste mellett elrejtve, vagy valamilyen speciális jelzést földi maradványain. Mindez hihető, ha számításba vesszük, hogy milyen fontos szerepet játszott Ahromejev a hadsereg Polár Rendjében, milyen szoros kapcsolatban állt Ogarkovval, az Eurázsista Rend egyik legjelentősebb személyiségével. Tény, hogy az államcsínykísérlet után az atlantisták több lépést tettek az eurázsisták lefejezésére. De alig egy hónapra rá világossá vált, hogy támadásuk meghiúsult. Az állam teljes és azonnali lerombolására irányuló kisérletük mögött világosan felismerhető volt a páni félelem. Az Eurázsista Rendet nem sikerült végérvényesen szétverniük, s így számolni kellett az ellentámadásával. Bizonyos jól kivehető jelek arra utaltak, hogy ez az ellencsapás lesz "a végső".

Az Atlantista Rend szembenállása az Eurázsista Renddel évszázadokra, sőt évezredekre nyúlik vissza, és a legváltozatosabb formákban nyilvánult meg a történelemben. A háttérben meghúzódó erőket kutató konspirológusok ezt a szembenállást tekintik a világtörténelem egyik legmélyebb tartalmának, a planetáris méretű nagy szenvedélyek összecsapásának, népek és vallások, fajok és hagyományok, a lélek és a test, a háború és a béke rivalizálásának. A két rend szembenállásában nem szabad leegyszerűsítve a jó és a rossz, az igazság és a hazugság, az angyalok és a démonok küzdelmét látni. Ez a harc két egymással szemben álló világszemlélet birkózása, amelyben az élet két metafizikai dimenziója csap össze. Ez az emberiség két útja a világmindenséghez a kozmoszon át. A két világalapelv nemcsak szemben áll, de kölcsönösen feltételezi is egymást, minthogy egymás nélkül nem is létezhetnének. Egymásra vannak utalva az égitestek keletkezésével és fejlődésével foglalkozó kozmogóniához és a világegyetem metafizikáját vizsgáló kozmológiához hasonlóan. Ezek az egymást kölcsönösen feltételező ellentétpárok az emberi történelem legmélyebb mozgatói, és ők állnak ciklikus folyamatai mögött is.

Az Eurázsista Rend, a Férfi Princípium Rendje, a Nap, a Hierarchia, amelyek egybecsengenek a Hegy, Apolló, Ormudz, Krisztus, mint a világ uralkodója tiszteletével. Eurázsia, a Kelet Földje, a Paradicsom Földje, a Nagy Birodalom Földje, egyben a "Reménység és a Pólus Földje".

Ezzel szemben áll az Atlanti Rend, a Női Princípium Rendje, a Hold, a Tobzódó Egyformaság kifejeződése, az egyiptomi Seth-nek, a Pithonnak, Ahrimannak, a Szenvedő Krisztusnak, a Getsemáné kertjében kétségbeesve, magányosan imádkozó Istenembernek a misztériuma. Az Atlanti Rend, az Atlantis, mint a Nyugat földje, az Éjszaka Földje, a Menekülés Csapdájának Földje, a Planetáris Szkepticizmus Központja, a Nagy Metafizikai Világfájdalom Földje, mind-mind ezt szimbolizálja.

Mindkét rendnek megvannak a maga mély ontológiai és megszentelt gyökerei. Mindegyik rendelkezik metafizikai magyarázatokkal arra, hogy miért olyanok, amilyenek. Aki tagadja e rendeknek a világfejlődési folyamatba való mély beágyazódását, és csupán történelmi esetlegességnek - véletlennek - tekinti őket, az egyben tagadja az emberi és kozmikus ciklusok titkos logikáját is. A geopolitikai út választása tükrözi a metafizikai, az ezoterikus út választását, a szellem útját az univerzumon keresztül.

Ilyen megfontolások alapján jelenthetjük ki, hogy nem minősíthetjük az eurázsiai stratégiát jónak és az atlantistát pedig rossznak, Rómát szentnek és Karthágót gonosznak, vagy fordítva. A világ törvényszerűségeiből nem lehet előre megmondani, hogy mi lesz a kimenetele a Nagy Küzdelemnek. Eurázsia és Atlantisz küzdelmének drámája azokon múlik, akik a planetáris szolidaritás keretében részt vesznek a két világstratégia küzdelmében, azaz a geopolitika valamennyi harcosán, a Föld és a Tenger összes titkos ügynökén. Apolló és az óriáskígyó kozmikus háborújának a kimenetele valamennyiünkön múlik, akár értjük ezeket az összefüggéseket, akár nem.

Az idők végezete

Valamennyi hagyományos vallási és metafizikai doktrína a végidőket úgy írja le, mint a ciklus végét, az utolsó csatát, a végső küzdelmet. A különböző hagyományok eltérően foglalkoznak ezzel a konfliktussal és időnként, ami az egyik oldalon úgy jelenik meg, mint a gonosz pártja, egy másik hagyományban a jó pártjaként és fordítva. Így például az ortodox keresztények számára a judaizmus az utolsó időkben az Antikrisztus vallásának tekintendő és a zsidók számára a "Goj"-keresztények Góg király északi országából úgy cselekednek, mint a gonosz eszkatalógikus megtestesítői.

A hinduizmus követői azt vallják, hogy Tenth Avatár (a hindu vallásban Avatár Visnunak, a Szentháromság egyik istenségének, aki az élet folyamatosságát tartja fenn, a külső megtestesülése) fog megjelenni a korszakzáró ciklus végén és meg fogja semmisíteni a buddhistákat. A buddhisták pedig azt hiszik, hogy Buddha tér vissza az idők végén és Maytreya megmenti a buddhista közösségeket. Mindez nem kívánja relatívizálni az Utolsó Csatában résztvevők szerepét, csupán azt kívánja kimutatni, hogy lehetetlen előre kiválasztani ki a nyilvánvalóan a "Jó" és így biztosítani önmaga számára azt, hogy ebben az üdvözülésért folytatott eszkatalógikus végső küzdelemben a jó-oldalon álljon. A Bibliában szerepel, hogy az Utolsó Időkben még a kiválasztottak is meg lesznek kísértve. Az eszkatalógikus küzdelemben résztvevőkhöz nem lehet formálisan csatlakozni. Ez a szellem, a lélek választása, a legmagasabb fokú kockázat. Ez a "Nagy Metafizikai Világdráma", legalábbis a konspirológusok szerint.

Éppen ezért az eszkatalógikus korszakban semmit sem lehet abszolút negatívnak, vagy abszolút pozitívnak minősíteni. Az pedig, hogy ilyen végidőket élünk, számos hagyományos és vallási tekintély állítja. Ezért nem tűnik elfogadhatónak bármely politikai formának az abszolutizálása, és annak abszolút gonosszá vagy abszolút jóvá minősítése. A választás túllép azokon a viszonylagos határokon, amelyek elválasztják a demokratákat, a fasisztákat és a kommunistákat. Az igazi választás a geopolitikai szinten kezdődik és tovább halad Jean Parvulesco szerint egy profetikus csigavonal mentén, a miszticizmus, a metafizika, a gnózis szakadékaitól a felfoghatatlan isteni titok szakadékáig. Az Eurázsiai Rend és az Atlanti Rend az emberiség történelmének a végső külső megjelenései. Tény, hogy ezeken a rendeken belül igen sok misztikus és zárt szféra kapcsolódik a tiszta metafizikához. Az igazi szigorú és tudatos eszkatalógikus küzdelem e két rendhez való tartozással kezdődik. Még akkor is, ha valaki nem hatol a végső titkok mélyére, már azáltal, hogy egyik vagy másik rend számára kötelezi el magát, aktív és kiválasztott résztvevőjévé válik a Nagy Világdrámának.

A végső küzdelem

Az utolsó harc jól kifejezi a bolygónkon uralkodó jelenlegi helyzetet. Az eszkatalógikus túlvilági indítóokok, a végidők motívumai áthatják nemcsak a vallás és a misztikus mozgalmakat, de behatolnak közvetlenül a politikai és a gazdasági szférába, az élet mindennapi gyakorlatába. Izraelben, 1962 óta megszentelt zsidók különleges végső korszakban élnek, a Messiás megjelenésének az idejében. Az Egyesült Államok egyre hatékonyabb erőfeszítést tesz, hogy létrehozza földgolyónkon az Új Világrendet.

Jacques Attali, a nemzetközi pénzügyi közösség egyik európai kulcsembere már az 1980-as években bejelentette, hogy a világ áttér egy új kereskedelmi rendszerre. A WTO létrejöttével ez már meg is valósult. Az iszlám vallás követői, különösen a siíták várják a titkos imám, Mahdi közeli megjelenését. A hindu vallás követői biztosak abban, hogy hamarosan véget ér a sötét évszázad, a Kali-Yuga. Újjászületett az utóbbi években a faji alapon álló eszkatológia is, és ezt az újra aktív nemzetiszocialista mozgalmak hirdetik. A katolikus keresztény közösségekben egyre több szó esik az Utolsó Pápáról. Az ortodox keresztényeknél pedig az Utolsó Pátriárkáról. A tibeti vallás követői pedig arról vannak meggyőződve, hogy a jelenlegi Dalai Láma, az utolsó dalai láma. Kína is egyre inkább újraéleszti misztikus hagyományait, hogy felkészüljön új szerepére a világtörténelemben. A szovjet-kommunizmus sokak számára váratlan hirtelenséggel kimúlt. Egyre több ember véli úgy, hogy mindezek a végidők jeleinek tekinthetők és valójában megkezdődött a Végső Küzdelem. Ebben a vonatkozásban még az Internacionálé szövege is vészjóslóan hangzik: "Ez a harc lesz a végső..."

Carl Schmitt és a geopolitika

Geopolitikai összefüggésben Hitler sztár-jogásza, a ma is nagy tiszteletnek örvendő Carl Schmitt vezette be "a Mi" fogalmának a használatát. Az ő értelmezésében ez a fogalom a nemzetnek, az államnak vagy a vérközösségben lévő etnikumnak a geopolitikai önrendelkezését jelentette. A jelenlegi Oroszországban a "Mi" egyértelműen eurázsista koncepcióvá vált, amely nemcsak az oroszokat vagy a szlávokat, de a tatárokat, turkokat, finnugorokat és másokat is felölel. Abból indul ki, hogy bensőséges és meghatározó viszony van a birodalmi térség és a birodalmi eszme között. Az így propagált "Mi" a bennszülött eurázsisták számára olyan szintetikus meghatározás, amely összekapcsol minden Eurázsiában élő embert, aki e nagy földmasszához tartózik, az e földrészen való születés és az eurázsiai kultúra jogán. Napjaink Oroszországában az atlantisták nem használják ezt a szót, mert ők logikusan úgy gondolják, hogy ők "nem a mienkhez", hanem "egy másikhoz" tartoznak. Az ő számukra a "Mi" túl van az eurázsiai kontinens határain, mégpedig egy távoli "szigeten".

A francia Jean Parvulesco is használja ezt a meghatározást. Az ő konspirológiai koncepciója szerint a "Mi" még átfogóbb fogalom. Parvulesco a Nagy Kontinentális Tömb pártján állók egész hálózatát beleérti ebbe a szóba Japántól Belgiumig, Kínától Franciaországig, Indiától Spanyolországig, Irántól Németországig és Oroszországtól Olaszországig. Parvulesco számára a "Mi" egyszerűen az Eurázsista Rend szinonimája. Ennek a Rendnek valamennyi csoportja, elágazása tudatosan vagy öntudatlanul nyíltan vagy titokban a "Mi" befolyása alatt áll. A "Mi" jelöli a Kontinens, a Föld, az Abszolút Kelet frontját, amelynek Európa csak a nyugati provinciája. A "Mi" felfogásában Európa szemben áll a "Nyugattal". A "Mi" Európája a Hagyomány, az Anyaföld és a Szellem - Eurázsia szerves részét alkotó - tartománya. Ebben az értelemben a "Mi" felöleli a római-katolikusokat, az ortodoxokat és az iszlám követőit, mind a hinduistákat, a taoistákat és a lámaizmus követőit. Hozzátartoznak a pogányok, az agnosztikusok és a misztikusok egyaránt. De a felsoroltak közül csak azok tartoznak igazán a "Mi"-be, akik életüket a Kelet Kontinensének szentelik, e hatalmas földrész misztikus és ismeretlen sorsának.

Érdekes az, ahogyan Parvulesco az úgynevezett "Párhuzamos Franciaországról", "Párhuzamos Németországról", "Párhuzamos Oroszországról", vagy "Párhuzamos Kínáról" beszél. Ő úgy értelmezi, hogy ezek a párhuzamos létezők, olyan spirituális közeget alkotnak, amely láthatatlanul - a lelki dimenzióban - egyesíti ezeket az országokat a "Párhuzamos Eurázsiával", Eurázsia tiszta szellemiségével. Parvulesco számára tehát a "Mi" mindazokat jelenti, akik harcolnak egy ilyen Eurázsiáért és vállalják "az Abszolút Kelet Hősének" a szerepét.

Az atlantista-globalisták minden sikerei ellenére, világstratégiájuk hatékonysága dacára, noha napjainkban az Atlanti Rend ügynökei irányítják a kontinentális politikát, kultúrát és gazdaságot, az eurázsisták mégis szilárdan meg vannak győződve arról, hogy a gyarmatosítás-ellenes folyamat feltartóztathatatlanul halad előre. Az eurázsistáknak óvakodniuk kell attól, hogy ne ragadjanak le az archaizmusban, idejétmúlt kultúrákat, hagyományokat, társadalmi és politikai formákat védelmezve. Alex Dugin szerint az Eurázsiai Rend a konzervatív forradalmat, a nagy geopolitikai öntudatra ébredést jelenti. Ez vertikális irányú, szemben a csigavonalszerű oszcillációval jobbról és balra, vagy pedig hátrafelé. Az Eurázsiai Rend kemény és nyílt küzdelmet folytat a rendkívül erős és okos ellenféllel, a Séth, a Vörös Szamár, a Táncoló Halál Rendjével. Az eurázsisták legharciasabb képviselői úgy vélik, hogy az Óceán kiszolgálóit bele kell szorítani az óceánba és a globalista-atlantizmus exportált ügynökeit, valamint helybeli szálláscsinálóikat el kell űzni, illetve vissza kell vinni arra a "Szigetre" - Amerikába - ahonnan jöttek.

Alex Dugin orosz konspirológus úgy véli, hogy a Nagy Kontinens politikai, kulturális és nemzeti szférájából el kell távolítani azokat, akik elárulták a "Mi"-t, akik szembefordultak a nagy eurázsista eszmékkel és célkitűzésekkel. El kell ismerni, hogy a szemben álló globalista-atlantistáknak a saját érdekeik szempontjából igazuk van. Metafizikai választásukat elismerve szemmel kell tartani titkaikat is, és bele kell tekinteni a "Nyugat Titkos Csapdájába". Dugin óv attól, hogy mindez befolyásolja az eurázsisták megfontolt, de mégis szenvedélyes eltökéltségét. A "Mi" hívei csak akkor engedhetnek keménységünkből - teszi hozzá - amikor az eurázsiai kontinens már szabad lesz, amikor az utolsó globalista-atlantista erő és hálózat is távozott róla ügynökeivel együtt.

Az eurázsisták és az állam

Az eurázsista doktrína ma már politikai, társadalmi és közgazdasági problémák kidolgozott rendszere. Azok a kutatók, akik ennek a doktrínának a követői, nagy figyelmet szenteltek nemcsak az eurázsiai eszmerendszernek, de annak a csoportnak is, amelyik azt képviseli, és elgondolásaival meghatározott helyet vívott ki magának az államban. Oroszországban az eurázsisták egyelőre nem szerveződtek politikai párttá és még abban sem egységesek, hogy szükségük van-e erre. Ugyanakkor még mindig vita tárgya, hogy a jelenlegi politikai feltételek mellett, melyik államtípust, milyen belső struktúrával és működési renddel lehet normális eurázsiai államnak tekinteni.

Modern felfogásban a politikai párt önkéntesen szerveződik, és nem állami beavatkozás eredményeként jön létre. Az önként társuló személyeket egyesítik a közös célok és az ezek eléréséhez szükséges eszközök, módszerek. A legfontosabb a célok és az elérésükhöz szükséges eszközökben való egyetértés. Annak idején a bolsevikok és a mensevikek között például csak taktikai kérdésekben volt a különbség. Stratégiai céljaikban megegyeztek. A modern politikai pártok nem törekednek végső céljaik közvetlen elérésére. Taktikai okokból gyakran nemcsak a hatalom megragadásától tartózkodnak, de attól is, hogy közvetlenül részt vegyenek a kormányzásban. A nyugati államok két párttípust fejlesztettek ki. Ezek közül az elsőt úgynevezett "platform vagy liga" pártoknak lehet nevezni, mert nem képviselnek semmilyen specifikus társadalmi vagy politikai doktrínát. Az angolszász társadalmakban ezek a pártok töltötték be a vezető szerepet. Nagy-Britanniában a meghatározó politikai pártok ma is ilyen pragmatikus platformokat, és nem ideológiai eszmerendszereket képviselnek.

A másik fajta modern párt a tisztán ideológiai alapokon álló tömörülés. Ezeknek a tipikus képviselői a szociáldemokrata és szocialista pártok voltak. Ez különösen igaz volt az úgynevezett szocialista országok állampártjaira, amelyek a hivatalos állami ideológiát, a marxizmust képviselték. A modern politikai párt nem feltétlenül kapcsolódik egy bizonyos társadalmi osztályhoz, réteghez vagy csoporthoz. Ennek ellenére az egyes politikai pártok bizonyos társadalmi rétegekhez is kapcsolódnak. Ilyen alapon állítható, hogy a politikai párt modern felfogásban egy olyan unió, amely nem csupán egyes társadalmi rétegek és csoportok érdekeit képviseli, de célja az is, hogy bizonyos érdekeket politikai célokkal kapcsoljon össze. Ez utóbbi különbözteti meg a politikai pártot a szakszervezetektől és hasonló érdekvédelmi szervezetektől.

A politikai pártoktól meg kell különböztetni azokat a közös nézeteken alapuló társulásokat, amelyeknek ugyan vannak bizonyos ismert politikai céljaik, de nem ezt tekintik létezésük valódi indokának, sőt gyakran csak valódi céljaik álcázására használják. A nyugati államokban ezeknek a szerveződéseknek rendkívül nagy a szerepe. Ide sorolhatók például a római-katolikus szerzetes- és apácarendek. Közülük is ki kell emelni a Jezsuita Rendet, amelynek megalakulásától kezdve meghatározó szerepe volt a politikában, noha soha nem nevezték magukat politikai pártnak. A jezsuiták politikai céljaikat azonban soha nem a végcélnak, hanem csak legfontosabb vallásos terveik megvalósításához hozzásegítő eszközöknek tekintették. Amikor a római-katolikusok közvetlenül is részt akartak venni a politikai életben, akkor e célból keresztény pártokat hoztak létre, például amilyen a CDU és a CSU Németországban.

Hasonló világnézeti közösségeknek lehet tekinteni a szabadkőműveseket, akik nem alkotnak politikai pártot, de szervezeteik és tevékenységük hatékonysága révén el tudnak érni meghatározott politikai célokat. A szabadkőművesség hivatalosan nem is foglalkozik elsődleges céljai között a társadalmi problémák megoldásával. Múltba visszanyúló történelmi hagyományaiknak megfelelően vannak vallási jellegű és erkölcsi kötelezettségeik. A politika csupán egy része általános tevékenységüknek.

Hová sorolhatók az eurázsisták?

A fentiek alapján nyilvánvaló, hogy az eurázsisták egyik korábban jellemzett politikai párthoz sem sorolhatók. Ideológiai uniót alkotnak. Rendelkeznek olyan megszilárdult doktrínával, kikristályosodott dogmákkal, amelyek sajátos világnézetté és filozófiává integrálódtak. Ilyen értelemben közelebb állnak a szocialistákhoz. De nem lehet hozzájuk sorolni őket, mivel teljesen eltérő társadalmi rendszerben gondolkodnak, mint a szocialisták. Ezen túlmenően más erkölcsi, szociális, filozófiai és vallásos nézeteket vallanak. Az eurázsisták egyetlenegy nyugati ideológiát sem fogadnak el és nem tekintik az emberiség végső problémájának a társadalmi kérdések megoldását. Elutasítják a paradicsomi-lét evilági megvalósítását is. Ennek megfelelően a politikai akciók nem képezik az eurázsisták fő célját. Ha mégis ilyen tevékenységet folytatnak, azt különleges, mondhatni fennkölt célokért teszik, de ezeknek nem kifejezett célja a társadalmi jólét megvalósítása bolygónkon, ahogyan ezt a szocialisták vallják. Ilyen értelemben az eurázsisták közelebb állnak a szerzetesrendekhez és a szabadkőműves páholyokhoz.

De mindkettő lényegében a nyugati civilizáció, a nyugati kereszténység, a Nyugat produktuma. Ezzel szemben az eurázsisták a Kelethez tartoznak, és őket nem lelkesítik sem a jezsuiták elképzelései, sem a Nyugat-társadalmában az ellenpólusuknak számító szabad gondolkodók, reformerek vagy társadalomkritikus protestálók eszméi. Ezért az orosz eurázsisták elsősorban Orosz Rendnek tekintik magukat. Ilyen meggondolások alapján a párt elnevezés túlságosan szűk az eurázsisták számára, és a kibontakozó szervezett eurázsizmus politikai tömörülés helyett inkább egy sajátos keleti rendnek tekinthető. E rend tagjai céljaik érdekében, bizonyos körülmények között, olyan szellemi-lelki közösségként tevékenykednek, amely jóval több, mint egy politikai párt tevékenysége. Ezért az eurázsisták átveszik és használják számos római-katolikus szerzetesrend és szabadkőműves-páholy módszereit és taktikáit.

Vannak olyan körülmények, amikor célravezetőbb, ha az eurázsisták egy másik politikai párton keresztül valósítják meg törekvéseiket. Így politikai érdekérvényesítésük nem érinti szervezetük lényegét, meghatározó karakterét. Ennek ellenére elképzelhető, hogy szükség lehet egy önmagára támaszkodó eurázsiai párt létrehozására, amely aztán a többi párttal akciókapcsolatba léphet. Mindez azonban csak taktikai kérdés. A lényeg az, hogy az eurázsisták közössége nem tekinthető politikai pártnak.

Az államélet befolyásolásában való részvétel azonban megkövetelheti politikai párt létrehozását is. Ezért az eurázsistáknak válaszolniuk kell arra a kérdésre, hogy mi a szerepük egy olyan államban, amely nem az ő elképzeléseik szerint épül fel? És mi lesz a szerepük egy olyan államban, amely már az ő elképzelésük szerinti értékrenden alapul és rendelkezik ennek megfelelő intézményekkel?

Az eurázsisták elképzelése szerint a hiteles eurázsiai állam olyan politikai formáció, amely organikus természetű. Eszerint olyan mélyreható nemzeti alapokra épül, amely hűen kifejezi a nép többségének akaratát. Ha a népszuverenitás fogalma nem lenne teljesen elkoptatva, akkor azt is lehetne mondani, hogy az eurázsista állam a nép valódi akaratát kifejező állam lenne. De nem anarchista jellegű, és nem olyan nyugati típusú, ahol azt, hogy mi a lakosság akarata, egyszerűen a nagykorú állampolgárok véleményének a mechanikus összeadásából állapítják meg.

Az eurázsisták nem a választásra jogosultak alkalmi összeadódásából vezetik le a népakaratot és a nemzet fogalmát, hanem azt az egymás után következő nemzedékek során kialakult kulturális örökségből és egységből, amelyet az állam tudomásul vesz. Ilyen értelemben a nemzet nem is alkalmas valamilyen konkrét politikai akcióra és csak képviselőkön keresztül képes cselekedni. A népet azonban nem lehet csupán egy nemzedék nagykorú tagjaival azonosítani; egy ilyen spontán előálló halmaz, nem az igazi nép, és nincs is garancia arra, hogy ki tudná fejezni az akaratát.

A modern nyugati demokráciák fölülről szervezett választásai nem képesek megfelelően kifejezni a társadalom egészének az akaratát. Ha eltekintünk a tudatipar manipulációitól, a formális demokráciákban az éppen nagykorú választópolgárok oligarchikusan döntenek a nép nevében, ugyanakkor nem képesek az igazi önrendelkezésre. A konkrét kérdések érdemi megválaszolásával helyettest - egy profi politikust - bíznak meg. Ezt a funkciót tölti be a politikai párt, amely a nép tényleges akaratát az általa megszervezett választók akaratával helyettesíti be. Az eurázsisták ezt nem tartják elfogadható rendszernek. Szerintük eljött az idő arra, hogy ne a szervezetlen tömegek döntsenek a nép helyett. Az állam tehát nem tekinthető a nemzeti akarat kifejezőjének. Az eurázsisták az elkülönülő egyének és pártok képviselőiből álló - művi úton létrehozott és anarchikus - rendszert fel akarják váltani a követelmények, a tudás és az eszmék képviseletének az organikus rendjével. Azaz, olyan nemzedékek tapasztalatai által kialakult közösségi szükségleteket, érdekeket és értékeket kívánnak képviselni és érvényesíteni, amely értékrendszer képviseletéhez nincs szükség politikai pártra. Politikai pártokra a nyugati típusú - erősen manipulálható - formális demokráciáknak van szükségük.

Az a kérdés, hogy a nemzeti képviselet mechanikus rendszerét egy organikus rendszerrel váltsák fel, már hosszabb ideje foglalkoztatja a szakértőket a nyugati demokráciákban is. Nyugaton ez aktuális, sőt égető kérdéssé vált. Oroszországban kedvezőbb a helyzet, mert kevesebb előítélet akadályozza e kérdés megválaszolását. A nyugati demokráciákban a "szabad közvélemény" mint a nemzet többsége akaratának a kifejezője fontos szerepet játszik, hiszen gyakran hozzájárul a kormányok megbuktatásához, a parlamenti ellenzék összetételének a kialakításához és a politikai irány meghatározásához. Azonban arra is válaszolni kell, hogy ki és mi határozza meg "ezt a közvéleményt"? A nyugati közvélemény ugyanis rendkívül ingatag, bizonytalan, s igen gyorsan változtatja beállítódását, attól függően, hogy művi beavatkozással hogyan befolyásolják a politikai pártok és a tömegtájékoztatási eszközök. A politikai pártok megfelelő eszközökkel rendelkeznek ahhoz, hogy bármely kérdésben kialakítsák a számukra kívánatos közvéleményt. A tudatipar által manipulált közvélemény viszont nem képes kifejezni a társadalom különböző rétegeinek a valódi szükségleteit és érdekeit, de az állam és a társadalom egészének az érdekeit sem. Ez a tudatmosáson átment közvélemény megbízhatatlan, s oly gyorsan változik, mint az időjárás. A közvéleménynek ez a tartás nélküli és ideges változékonysága egyfajta társadalmi neuraszténia, amelyben a modern ember kiszolgáltatottsága, bizonytalan közérzete fejeződik ki.

Alappal feltételezhető, hogy ha ez a bizonytalan, ingatag és befolyásolható "közvélemény" korlátlanul tudná érvényesíteni befolyását az állam tevékenységére, akkor az az állam végső soron dezorganizálódna, és mint szilárd közhatalom megszűnne létezni. A nyugati demokráciákban ez az állapot azért nem következik be, mert vannak nagyon is szervezett erők, amelyek az emberek tudatát szakszerűen módosítják, s amelyek sokkal fontosabbak a hatalom gyakorlása szempontjából, mint a közvélemény. Ez ad magyarázatot arra is, hogy Nagy-Britanniában, pl. a gyakori kormányváltozások ellenére a külpolitika változatlan. Franciaországban is jönnek-mennek a kormányok, de a Francia Köztársaság alapjai érintetlenek és ugyanaz az igazgatási struktúra létezik, ugyanannak a bürokrata rétegnek az irányítása alatt, amely már a francia forradalom után létrejött. Ugyanez mondható az Egyesült Államokra is, ahol mindkét nagy párt elnökjelöltjeit a Council on Foreign Relations, a Külkapcsolatok Tanácsa - egy magánszervezet - irányítói választják ki. A választás kimenetele szinte érdektelen a hatalom tényleges birtoklói, a valódi döntéshozók számára, hiszen csak az ő jelöltjük kerülhet a Fehér Házba.

Mindebből következik, hogy létezik egy politikai állandó, amely a demokratikus felszíni folyamatok és a parlamentarista frazeológia mögött a hatalmi viszonyok szilárd alapját képezi. Az eurázsisták úgy gondolják: az ő államuk majd őszintén megmondja, hogy létezik egy ilyen állandó hatalmi tényező. Nem kívánják tehát eltitkolni mindazt, amit a nyugati demokráciákban gondosan a politikai élet kulisszái mögé rejtenek. Az eurázsista állam nyíltan vallja, hogy mindenkire kötelező módon egy meghatározott eszmerendszert követ, és ezt tekinti legfőbb hivatásának. A legtágabban értelmezett népi közösség alapvető szükségletei, érdekei és értékei, szilárd közvéleménnyé formálódva vannak jelen az eurázsista államban, e nézetek hívei szerint. Az eurázsisták koncepciójában a nép fogalma megtestesíti a történelmileg egymást váltó nemzedékeket és az organikus nemzeti akaratot. Ez a szerves fejlődés révén kiformálódott népi akarat nem található meg egy adott nemzedék nagykorú választópolgárai numerikus többségének a véleményében. Ezért az eurázsisták nem tulajdonítanak végső és döntő jelentőséget egy-egy választási eredménynek, noha elismerik, hogy a társadalmi élet dinamikájának a felmérésében egy-egy ilyen választási eredménynek fontos szerepe lehet. A választások arra is alkalmasak, hogy a konstans és stabil - nemzedékeken átívelő - közösségi érdekeket és célokat is kifejezzék egy konkrét kérdés kapcsán az adott helyzetben és időpontban.

Az eurázsisták államelmélete meg kívánja haladni az atlantista formális demokrácia lényegi tehetetlenségét. Az eurázsisták kísérletet tesznek a múlt és a jelen tapasztalatainak a szerves egységbe foglalt hasznosítására, de nem kívánnak belőle érinthetetlen szabályrendszert alkotni. Az orosz történelemben egy meghatározott uralkodó réteg mindig fontos szerepet játszott. Ez korábban az arisztokrácia és a földbirtokos nemesség, a szovjetrendszerben pedig a pártállami uralkodó réteg, a nómenklatúra volt. A jelenlegi helyzetben pedig a pénzvagyon és a termelővagyon új tulajdonosai, az oligarchák és az őket kiszolgáló - a hatalmat velük együtt gyakorló - vezető réteg.

Oroszország esetében azonban sem a földbirtokos nemesi osztály, sem pedig a szovjetrendszerben uralkodó pártállami nómenklatúra nem bizonyult megfelelőnek egy optimálisnak tekinthető állam működtetésére. A nemesség öröklött előjogokon alapult és elsősorban azok érvényesültek, akik különleges szolgálatokat tettek az államnak. A nemesség tehát nem egy ideológiai eszmerendszer által megformálódott közösség volt és így spirituálisan nem volt életképes. Az eurázsisták meg vannak arról győződve, hogy a történelmi orosz uralkodó osztályt csak az mentette volna meg a pusztulástól, ha felvállalja a "Talaj", a "Szülőföld", a "Maty Rogyina" ("Haza Anyácska") és az eurázsista nemzeteszme valódi képviseletét. Oroszország egykori feudális uralkodó osztálya e szilárd eszmerendszer helyett a szabadkőművességhez fordult, és megpróbálta az atlantista és kozmopolita eszméket átvenni és oroszosítani.

Így történt az, hogy Oroszországban a hagyományos uralkodó osztály számos tagja állt a forradalom mellé, amely, amikor győzött, megsemmisítette őket. A forradalomból kinőtt új uralkodó réteg rendelkezett ideológiai integrációval, de ez az ideológia alapvetően hamis volt, és Nyugatról kölcsönzött idegen eszméket képviselt. Magában az államban az új uralkodó réteg hasonló módon jellemezhető, mint a nyugati demokráciákban a saját érdekeiket érvényesítő szervezett magánhatalom különböző csoportjai. A szovjet kommunista párt az új uralkodó réteg saját érdekérvényesítő eszközévé vált a szovjet államban. Gyakorlatilag két kormány működött, egy hivatalos állami kormányzat és egy pártkormányzat. Ezt a természet-ellenes állapotot megszüntette ugyan a külső atlantista-kozmopolita erők által támogatott belső atlantista-hálózatok győzelme, de az új pénzügyi, gazdasági és politikai rendszer az orosz népet és az orosz államot uralomra jutásának első öt évében csak az első világháború utáni helyzethez hasonlítható mély válságba taszította.

Az eurázsizmus és a mai orosz társadalom

Alexander Dugin a jelenlegi Oroszország vezető eurázsista ideológusa azokhoz a hazafias beállítódású orosz értelmiségiekhez tartozik, akik rendkívül csalódtak a Szovjet-birodalom felbomlását követő változásokban. Ehhez az értelmiségi körhöz nemcsak az eurázsisták tartoznak, de külön jelentősége van hirdetett eszméiknek. Az eurázsista nézetek ugyanis azok, amelyek egyre inkább visszhangra találnak a lakosságban, különösen amióta Vlagyimir Putyin lett Oroszország elnöke. Vegyünk szemügyre néhány aktuális kérdést és azt is, hogy erre milyen választ ad Alex Dugin:

Az egyik ilyen kérdés, hogy vajon mi az oka annak, hogy az eurázsisták viszonya negatív a Nyugathoz, különösen annak vezető államához, Amerikához, holott nyilvánvaló, hogy a Nyugat gazdasági, társadalmi és kulturális helyzete jobb - fejlettebb -, mint a jelenlegi Oroszországé. Erre és még több más kérdésre Dugin a "Knyizsnoe Obozrényie" - "Könyvszemle" című folyóirat 1995. októberi számában válaszolt.

Elmondotta, hogy "sokat utazott Európában és számos európai nyelvet beszél, ezért módja volt nemcsak kívülről megismerni, hanem belülről is. Dugin úgy látja, hogy a látványos külsőségek mögött egy teljesen más valóság létezik, az elidegenedés, a gazdasági diktatúra, a szélsőséges individualizmus, a közösségi összetartás és a spirituális értékek elvesztése. A Nyugat teljességgel idegen mind kulturálisan, mind eszmeileg, függetlenül attól, hogy milyen az aktuális politikai helyzet Oroszországban. Dosztojevszkij és Leszkov is gyűlölte a Nyugatot és a nyugati rendszert, noha nem voltak kommunisták. Számos orosz értelmiségi, aki kitűnően élt Nyugaton, de hamarosan megértette, hogy az emigráció fatális tévedés volt és, hogy ez a rendszer Oroszország halála. Szánalmas látni a félelmet nyugati embertársaink szemében, amikor kinyitják levelesládáikat, befizetendő csekkek, számlák végtelen sora a telefontól a víz- és fűtési számlán át a légkondicionálásig. Az orosz lélek számára és így a teljes eurázsiai karakter számára a nyugati életmód szűklátókörű, elnyomó és szükségtelen. Nem egyszerű véletlenségből fordítottunk neki hátat több mint ezer éven át, megtartva saját életmódunkat és szellemiségünket. Azt szeretném, ha az oroszok személyes tapasztalatból ismernék a Nyugatot, mert nincs jobb védőoltás ellene a Földön..."

Az eurázsizmus és a cionizmus viszonyával kapcsolatosan is tettek fel kérdést Dugin-nak, szemére vetve: nem vesz tudomást arról, hogy az ortodox kereszténység legfőbb ellenfelei a kaukázusiak, a fundamentalisták és a cionisták. Oroszországnak vannak barátai a Nyugaton, még magában Amerikában is, amely többségében árja nemzet.

Dugin emlékeztetett rá, hogy számos esetben kapott ilyen bírálatot. Ugyanakkor meg van arról győződve, hogy az orosz patriótáknak geopolitikailag kell gondolkodniuk és nem elég a szlavofileket és az úgynevezett nacionalistákat utánozniuk, de számításba kell venniük a hatalmi helyzet kemény realitásait is. Ezek pedig azt mutatják, hogy a hatalmas atlanti tömb, amely stratégiailag ellenőrzi az egész földgolyót, jelenti az egyik oldalt. A másik oldalon azok az államok, nemzetek és vallások találhatóak, amelyek ennek a hatalmas erőnek megpróbálnak ellenállni. A stratégiai, katonai, geopolitikai, gazdasági és demográfiai erőforrások legegyszerűbb összevetéséből is világossá válik, hogy nemcsak a győzelem, de a reális küzdelem a függetlenségért is csak úgy lehetséges, ha létrejön egy széles kontinentális eurázsiai blokk az atlanti diktatúrával szemben.

Oroszország pillanatnyilag az egyedüli lehetséges központja egy ilyen tömörülésnek, de nem lehet beszélni semmilyen jövőről a másik óriási térség, az Amerika-ellenes iszlám világ nélkül. Minden beszéd a szláv faj vagy vér tisztaságáról, mindenfajta etnikai "tisztogatás" nemcsak erkölcstelen, de felelőtlen is - különösen az orosz nép számára.

A fehér ember szolidaritása mítosz, olyan utópia, amely nemcsak a zsidók holocaustjához vezet, de a szlávok népirtásához is. A Harmadik Birodalom maradványai képezik az alapját ezeknek a nyomorúságos, ellentmondásos és teljesen hamis elképzeléseknek. Az angolszász világ egy társadalmi, politikai és kulturális realitásnak tekinthető. Közép-Európa lakói különbözőek. A harmadik realitás az ortodox kereszténység és a szlávok keleti világa. Dugin meg van arról győződve, hogy Eurázsia nem fehér népei sokszorosan közelebb állnak lelkületben és kultúrában az oroszokhoz, mint az amerikaiak.

Az orosz társadalomtudós ellenzi a cionizmust, mert az nincs összhangban a zsidó tradicionalizmus rendszerével. A cionista tanítás ellentmond a Talmud három alapelvének: 1. Ne kelj föl azon népek ellen, akik között a zsidók élnek. 2. Ne gyűlj össze a Szentföldön, amíg nem jön el a Messiás. 3. Ne siettesd a végidőket. Bárki, aki ezt a három alapelvet megszegi, nem tekinthető zsidónak, a zsidó vallás és a zsidó szó misztikus jelentése értelmében. Ezen túlmenően Izrael Állama kezdettől fogva a militáns atlantizmus egyik stratégiai bázisa volt a Közel-Keleten. Ez az állam ideológiailag és politikailag is finánckapitalista irányultságú és nyugati mintájú, különösen, ha az általa követett értékrendszert tekintjük. Ezek az értékek teljesen ellentmondanak az orosz nemzeti világszemléletnek és az eurázsiai geopolitika teljes eszmerendszerének. Dugin ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a leghatározottabban elítél mindenfajta antiszemitizmust és faji megkülönböztetésen alapuló álláspontot.

Egy további kérdés Dugin életművére vonatkozott. Válaszában megemlítette, hogy könyvet írt a metafizikáról "Utak az abszolúthoz" címmel. Foglalkozott az emberiség legrégebbi írott emlékeivel, könyvet írt a konspirológiáról, a konzervatív forradalomról, Eurázsia misztériumairól, az orosz kontinensről, az ortodox kereszténységről, a nemzeti bolsevizmusról. Fő művének az "Oroszország geopolitikai jövője" címűt tekinti. Ő az "Elemek" című folyóirat vezető szerkesztője, de több TV-programot is szerkeszt, mint például a "Mi időnk misztériumai" vagy a "Történelem ciklusai" címűeket.

Arra a kérdésre, hogy milyen kapcsolat fűzi őt a szabadkőművességhez, Dugin a következőket válaszolta: "Sokszor kifejtette, hogy a szabadkőművesség iránti érdeklődés nem egyenlő azzal, hogy valaki saját maga is szabadkőműves. A szabadkőművesség rendkívül összetett. Tele van ellentmondással, paradoxonnal és váratlan kapcsolódásokkal. A szabadkőművesség öntörvényű képződmény, ahol a politika szoros kapcsolatba kerül a teológiával, az ateizmussal, a racionalizmussal, a miszticizmussal, a nacionalizmussal, az egalitarianizmussal, a humanizmussal, a hierarchikus diktatúrával és még sorolhatnánk. Sok radikális szabadkőműves-ellenes személy ténylegesen a szabadkőműves körökből jön, de ez fordítva is igaz. A szabadkőművesség számos bírálójából lett beavatott szabadkőműves testvér. A szabadkőművességben mindig együtt létezett két fő vonal: a forró, vagyis a spirituális és a misztikus, valamint a hideg, a racionális és a szkeptikus. A forró vonalhoz tartozók szervezték a forradalmakat, a hideg vonal pedig együttműködött a rendszerrel. Bizonyos időkben a szabadkőművesség magában foglalta a nyugati spiritualitás valamennyi változatát, amely nem volt a legközvetlenebb kapcsolatban a Pápasággal és a katolicizmussal. Említhetjük a templomos lovagokat, a titkos testvériségnek nevezett társaságokat, a mágikus köröket és az ehhez hasonló csoportokat, amelyek megelőzték a szabadkőművességet vagy elágaztak belőle.

Egy bizonyos időpontig, egészen pontosan Nagy Péter cár reformjaiig, és a "hatalmak összhangjának ortodox dogmájáig" és az ortodox állam eszkatológikus szakralitásáig, nem volt semmi hasonló az ortodox világban. Ez azért volt, mert minden spirituális eszköz az egyház kezében volt és ennek teljesen más jelentése volt a Nyugaton. Úgy lehetne összefoglalni, hogy az európai szabadkőműves körök, a XVII. századtól magukba foglalták a nem katolikus spiritualitás és gondolkodás egész spektrumát. Ez a spektrum igen széles. Nem véletlenül sok orosz és görög ortodox pap, akit Nyugatra küldtek sokkal inkább hajlandó volt felvenni a kapcsolatot a szabadkőművesekkel és az okkultistákkal, mint a korlátolt és intellektuálisan totalitárius katolikus vezetőkkel.

Dugin nem állítja, hogy a szabadkőművesség pozitív és szükséges Oroszország számára. Úgy gondolja, hogy az ortodox kereszténység sokkal fontosabb. De Nyugaton másképp áll a helyzet. A legkevésbé a katolicizmus érdekes, a protestantizmusról már nem is szólva. Az ortodox kereszténység megítélése nem olyan egyszerű. Ha szemügyre vesszük az egyház spirituális örökségét, akkor a figyelem a forradalom előtti Romanov korszakra összpontosul, mivel ez van történelmileg a legközelebb. De ha megnézzük az ortodoxia helyzetét, akkor úgy találjuk, hogy az messze van a megfelelő hagyományok aranykorszakától, és közelebb van az egyházi értékek elveszésének a korszakához. Mit ér az a Szent Szinódus, amelyet gyakran ateisták vezettek? Az ortodox hagyomány nem valami kész, hanem még teljesítésre váró küldetés. Ilyen vonatkozásban felhasználhatóak a nyugati, nem katolikus tradicionalisták munkái. Az az eljárás, hogy címkéznek embereket és primitív, teljesen alaptalan vádaskodással illetik őket, a nacionalisták fogásai közé tartozik. Amikor szembe kell néznie ezzel a paranoiával - jegyezte meg Dugin - gyakran maga se akarja elhinni, amit tapasztal. Minden mögött "képzeletbeli szabadkőművesek - zsidók" vannak. Mindez paranoia, beteges mánia. Ez jöhet abból, hogy valaki képtelen úrrá lenni tehetetlenségén, lustaságán, hozzá-nem-értésén, vagy egyszerűen egy banális pszichológiai modellből. A valóság sokkal érdekesebb, mint sok ilyen archaikus mítosz a terrorista szervezetekről

Dugin szerint a mai hazafias mozgalom Oroszországban két táborra osztható. Az első tábor a jelenkori nacionalistákhoz tartozik, mentes a komplexumoktól, józan és viszonylag szabad. De ők alkotják a kisebbséget. A második csoport azokból áll, akik a "Molodaja Gvargyija" - "Ifjú Gárda" című lapot olvassák. A többségük a forradalom előtti korlátolt antiszemita nézeteket hangoztatja vagy a brezsnyevi-korszaknak a tehetetlensége jellemző rá.

Dugin magát konzervatív forradalmárnak, illetve nemzeti-bolseviknak tekinti. Ez nem egészen az, mint az olasz fasizmus. Pontosabban kifejezve, ez egyáltalán nem fasizmus. A fasiszta mozgalom történetében volt több időszak, és ezek lényegesen különböztek egymástól nemcsak politikailag, de filozófiájukban és egész eszmerendszerükben. Az olasz fasizmus korai szakaszában számos avantgárdista front létezett, így például gazdasági vonalon a szindikalisták és a "trade union"-isták; a művészetben: D'Annunizo, Marinetti és Papini követői. Létezett a jobboldali hégelianizmus, amely megalkotta az abszolút állam Gentile nevével fémjelzett ideológiáját. Léteztek továbbá az ezoterikus irányzatok és tradicionalisták, mint Evola és Reghini. Végül voltak nihillista és anarchista fasiszták is, akik mind együtt tudtak élni a nemzet, az etika, a hierarchia, a katonai értékek konzervatív eszméivel és örökségével. Mindazonáltal, amikor Mussolini megkötötte a Vatikánnal a paktumot és helyreállította a monarchiát, az általa irányított fasizmus unalmassá, bürokratikussá és érdektelenné vált. Egy rövid időre, 1943 és 1945 között, még újjáéledt a baloldali, republikánus fasizmus: az ún. Saloi Köztársaságban, de ez már nagyon eltér az eredeti fasizmustól.

Ami a németországi nemzetiszocializmus illeti, Dugin a nemzetiszocializmus korai időszakát találta érdekesnek, amely még egyértelműen szocialista volt, de jelen volt benne az avantgárd és az árja faj miszticizmusa. Itt még mélyen elemeztek filozófiai kérdéseket, olyan konzervatív forradalmár-gondolkodók, mint Ernst Jünger, Arthur Müller van den Bruck, Carl Schmitt, Werner Sombarth, Martin Heidegger, Hermann Wirth, Oswald Spengler és mások. Tény az is, hogy ezeket a nívós szerzőket és nézeteiket a hitleri korszak idején teljesen háttérbe szorították és nem jutottak szerephez a közéletben.

Erre azt válaszolhatja e sorok írója, hogy az, amelyik egy főre és egy négyzetkilométerre esően a legtöbb árut és szolgáltatást tudja biztosítani minden egyes ember optimális kibontakozása számára, úgy hogy a fenntartható növekedés helyett a fenntartható erőforrások gondos megóvására összpontosítja a figyelmet. Egy ilyen emberközpontú társadalomban minden valódi emberi szükségletet, érdeket és értéket szolgáló tevékenység optimálisan működhet és biztosíthatja az emberi jogok érvényesítéséhez szükséges, személyhez kötött tulajdonnak legalább egy minimális szintjét. Az önrendelkezéssel bíró egyes személyek pedig társulva kialakíthatják a valódi önrendelkezésen alapuló társadalmat.

A világban most vezető szerepet játszó neoliberalizmus geopolitikailag a nyugatra, szűkebben értelmezve az Egyesült Államokra támaszkodik - anyagi bázisa az amerikai gazdaság, társadalmi háttere az amerikai típusú társadalom, kultúra és civilizáció. Az atlantizmus és világstratégiája logikus és következetes. Elmélete és gyakorlata szorosan kapcsolódik egymáshoz. A liberálisok, különösen a szélsőségesnek mondható neoliberálisok határozott igent mondanak egy uniformizált világra, amely zavarodott, individualista, oligarchikus és meg van fosztva minden morális, spirituális és hagyományos orientációs kerettől. Az Egyesült Államokat eszközül használó nemzetközi pénzügyi közösség egy ilyen liberális társadalmat akar létrehozni planetáris méretekben. A pénzrendszer monopóliumával elért technológiai és gazdasági fölényt úgy tekintik, hogy ez felhatalmazza őket egy ugyancsak magánellenőrzés alatt álló hegemón uralomra a világ egésze felett.

Az orosz eurázsisták ezt a törekvést Oroszország amerikanizációjaként fogják fel, amely csak egy része az egész világ amerikanizációjának. Maga az Egyesült Államok ennek a nemzetközi pénzügyi magánhatalomnak a kiszolgálójává és zsoldos katonájává vált sok ember szemében, s ezzel kiváltotta a globalizáció-ellenes mozgalmakat. Az atlantizmusnak ezt a térhódítását ellenzők gyakran csak emocionálisan nyilvánulnak meg és fellépésük töredékes és következetlen. Egyelőre úgy tűnik, hogy nem lehet ellenállni a világot elöntő atlantista szökőárnak és a nyomában kibontakozó új világrendnek. Egy aktív ellenprogram, amely reális, konkrét és megvalósítható, amelynek végrehajtásához meg vannak vagy létrehozhatók az előfeltételek még várat magára. Azok, akik azonban a XXI. században, vagy nagyobb perspektívában szemlélve a harmadik évezredben, valami mást akarnak, mint amit legjobb esetben is csak ellenőrzött káosznak nevezhetünk, azoknak nem elég csak nemet mondani az új világrendre, de meg kell fogalmazniuk és a világ elé kell tárniuk egy másik civilizációs programot. A mai Oroszországban számos gondolkodó úgy véli, hogy az eurázsizmus lehet az a messze tekintő világstratégia, amely elméleti megalapozottságával eredményesen rivalizálhat az amerikai-atlantista pénzügyi hatalom hegemóniájával, amely szembeszállhat az egypólusú világ kibontakozó valóságával.

Az orosz eurázsizmus megalapítói

Az az eurázsizmus, amely az elmúlt évtizedekben bontakozott ki, megpróbálta úgy értelemezni az orosz történelmet a Kijevi Rusztól a Szovjetunióig, mint amely logikus társadalmi-politikai-kulturális és geopolitikai folyamat. Azok, akik ebben az értékrendben gondolkodtak, úgy vélték, hogy az orosz nép és az orosz állam történelmi küldetése mindig is jelen volt, csak a történelem különböző szakaszaiban eltérően fejeződött ki. A korai orosz eurázsisták - Trubeckoj és Szavickij - úgy vélték, hogy a legváltozatosabb kultúrát hordozó nemzetek komplex civilizációja nem összeegyeztethető a nyugati egységesítő és totalitáriánus mintával és a Nyugat atlantista gazdasági, politikai és kulturális dominanciájával.

Oroszország mind régi, mind ortodox monarchista formájában, mind szovjet birodalmi változatában úgy tekintett az eurázsistákra, mint akik védelmezik a szabadságot a nyugati civilizáció egydimenziós, vallás nélküli, szekuláris, pragmatikus és egoisztikus kinővésével szemben. Ez a nyugati civilizáció magának igényli a főhatalmat, a jogi, a gazdasági, anyagi, pénzügyi és spirituális jellegű hegemóniát. Az orosz eurázsisták azért kötöttek kompromisszumot a szovjet rendszerrel, mert úgy látták, hogy bizonyos tekintetben az az eredeti Oroszország küldetését teljesíti. Soha nem fogadták el a bolsevikok ateizmusát és anyagiasságát, valamint filozófiai materializmusát, de úgy látták, hogy a kommunizmus felszíne mögött a mélyben továbbra is ott hatnak az orosz hagyomány erői, Oroszország történelmi küldetése és geopolitikai öröksége.

A Romanov-dinasztia uralma idején az ortodoxia, autokrácia és a nemzet hármas jelszava határozta meg a felszínt, de e mögött olyan modern törekvések húzódtak meg, amelyek a Nyugat-Európából származó eszmékhez igazodtak. A szovjet hazafiasság a nemzeti eszmét az osztályharc terminusaiban fejezte ki. Ezek az orosz eurázsisták szerint nem ragadták meg a civilizációs kérdések lényegét és nem ismerték el Oroszország specifikus történelmi küldetését. A szovjet patriotizmus ignorálta a nemzeti hagyományokat. Ezért vált szükségessé ugyanezen gondolkodók szerint egy szintetikus, új megközelítés, amely az eurázsista filozófia keretein belül maradva kísérel meg nagy ívű választ adni a világ jelenlegi problémáira. E szerint az új megközelítés szerint kiemelkedő fontossággal bírt az orosz állam soknemzetiségű birodalmi természete. E gondolkodók különös figyelmet szenteltek a turkok szerepének, de újraértékelték Dzsingisz Kán örökségét és a tatárok szerepét is az orosz államban.

Eszerint a szent Oroszország fejeződött ki ennek a nagy országnak az eurázsista kultúrájában, eredeti társadalmi rendszerében, amely meghatározó jellemvonásaiban lényegesen különbözött mind a római-katolikus, mind a protestáns nyugati országokétól. Oroszországot úgy fogták fel, mint amely a Kelet előharcosa a Nyugattal szemben; a hagyományos társadalom előretolt védelmi vonala a modern, szekuláris, túlracionalizált nyugati társadalommal szemben. De Oroszország miközben fenn kívánta tartani kulturális sajátosságát, egyre több nyugati tapasztalatot vett át, alkalmazta a nyugati technikákat, módszereket, de állítólag csak azért, hogy a Nyugattal a saját eszközével tudjon szembe szállni. Mai nyelven ezt úgy lehet megfogalmazni, hogy "modernizálódás elnyugatiasodás nélkül". Az eurázsisták arra a következtetésre jutottak, hogy Oroszországnak nem elég visszanyúlnia a gyökereihez, de fel kell vállalnia egy egyszerre konzervatív és forradalmi nyitást. Oroszországnak aktívan modernizálódnia kell, részben nyitottan az őt körülvevő világra, de szigorúan megőrizve és megerősítve saját önazonosságát. Ezért többen is az eurázsistákat "ortodox bolsevikoknak" titulálták.

Az új eurázsizmus születése

Az elmúlt évtized felrázta Oroszországot, de az egész világ drámai változásokon ment keresztül és ez ráirányította a figyelmet az eurázsista eszmékre, mint az atlantista neo-liberális új világrend esetleges alternatívájára. A Nyugat, amíg létezett a Szovjetunió, kényszerűségből rivalizált a marxista ideológiával. Amikor a Szovjetunióval a marxista ideológia is elveszítette hatását, szükségessé vált egy másik alternatíva a szélsőséges "westernizmussal" és liberalizmussal szemben. Mivel nem volt közös értékrendjük, így a bolsevik forradalom előtti nacionalizmus, klerikalizmus, majd a "szovjetizmus", később a környezetvédő ökológiai és más baloldali mozgalmak nem tudtak egységes eszmerendszerré és stratégiává integrálódni. Az új eurázsizmus az 1980-as évek vége óta kezdte integrálni a különböző szociális, filozófiai, tudományos, geopolitikai és kulturális áramlatokat. Ez az új eurázsizmus gazdagodott az orosz népiesek és szociálisan elkötelezettek társadalmi kritikájával. Erre támaszkodva újraértelmezték a szovjet korszak történelmét, és ebben támaszkodtak a tradicionalizmus, valamint a konzervatív forradalom filozófiájára, a geopolitikai módszerekre és az új baloldal eredeti forradalmi elképzeléseire.

Az orosz társadalom által felvetett kérdések nyomán az egyik legtekintélyesebb nézetrendszerré formálódott a neo-eurázsizmus, mert tudományosan megalapozott gondolati iskolának bizonyult, amely rendszeres elméleti és gyakorlati válaszokat kísérel meg nyújtani a jelenlegi orosz valóság legégetőbb kérdéseire. Ez a gondolati iskola ma már erős személyi támogatással rendelkezik, nemcsak a tudományos körökben, de a kormányzati szervekben, a minisztériumokban, a hozzájuk kapcsolódó katonai szektorban is. Ma már az eurázsista geopolitika formáló szerepet játszik a nemzetközi, katonai és a gazdasági hosszú távú tervek elkészítésénél. Az új eurázsizmus erős befolyást gyakorolt az orosz politikatudományra, a szociológiára és filozófiára. Az orosz állami monopóliumok és állami irányítás alatt álló szektorok számára fontos fogalmi eszközöket nyújt a hosszú távú stratégia kialakításához a makrogazdaságban, és álláspontját nem pillanatnyi politikai folyamatokhoz, hanem hosszú távú történelmileg, földrajzilag és társadalmilag ható állandó tényezőkhöz igazítja.

Az új eurázsizmus erőteljes hatást gyakorolt a fiatalság körében népszerű kulturális áramlatokra és még a művészeti tevékenységben is megtermékenyítő impulzusokat adott a kreatív irányzatoknak. A legfontosabb változás azonban az, hogy ma már a politikai pártok és mozgalmak is támaszkodnak erre a gondolati irányzatra. Nemcsak a reformkommunisták, de az Összoroszországi Hazafias Párt (OVR), a Liberális Demokrata Párt (LDPR), az Oroszország Mozgalom és a több más kisebb mozgalom és párt is támaszkodik az eurázsista eszmerendszerre.

Alexandr Gelevics Dugin, aki a neoeurázsista mozgalom vezető személyiségének számít, úgy látja, eljött az idő arra, hogy ez a szellemi mozgalom egy konkrét társadalmi és politikai dimenzióval egészüljön ki. A neo-eurázsista ideológia fokozatosan átlépett azon, hogy pusztán elméleti eszmerendszer legyen. A Vlagyimir Putyin elnök által irányított orosz kormányzat komolyan szembenézett Oroszország stratégiai problémáival és a jelek szerint nincs megelégedve azokkal a leegyszerűsítő és hátrányos megoldási módokkal, amelyeket az atlantista Nyugat és az ő érdekeit Oroszországon belül képviselő csoportok kényszerítettek rá Oroszországra. A problémák Oroszországra kedvező megoldása új elméleti megközelítést és másféle társadalmi és politikai támogatást igényel. A jelenlegi orosz kormányzat számos olyan sajátossággal bír, amely lényegét illetően megkülönbözteti a szovjet birodalom felbomlását követő időszaktól, mindenek előtt a korlátok nélkülivé vált liberalizmus egyoldalú előnyben részesítésének az időszakától. Új orosz államrezon, előremutató világszemlélet formálódott ki, a politikai korrektnek egy új, belföldi mintája.

Ez megnyilvánul abban, ahogyan az államot irányító új hatóságok kitartóan keresik az állam célját meghatározó nemzeti eszmét. Ha a szokásos politikai berendezkedés és pártrendszer alkalmas a jelenlegi helyzetben az égető problémák megoldására, az még nem jelenti, hogy középtávon - nem is említve a hosszú távú stratégiát is - alkalmas lenne a megfelelő döntések meghozatalára, radikális reformok nélkül. A jelenlegi rendszer a szovjet modell lebontásának a folyamatában formálódott ki, és ez a folyamat egyidejűleg a helyébe lépő liberális, demokrata, nyugatbarát formációnak a létrehozása is volt. A mai Oroszország számára azonban sem az előbbi, sem az utóbbi már nem elfogadható, véli Dugin.

A jelenlegi eurázsista mozgalom vezető orosz személyisége szerint olyan pártokra és mozgalmakra van szükség, amelyek a lakosság konkrétan körülhatárolt rétegeinek az érdekeit fejezik ki, akik szoros kapcsolatban állnak a néppel, nevelik, képzik és védelmezik, ahelyett, hogy kihasználnák a tömegek naivitását, hiszékenységét és befolyásolhatóságát - magán csoportok korlátozott érdekei érvényesítésére. Valamennyi előfeltétel megvan egy erőteljes eurázsista mozgalom kibontakozására az új Oroszországban. Mindazok, akik ott álltak a neo-eurázsizmus bölcsőjénél, akik kialakították az elméleti bázisát az orosz geopolitikának, az eurázsista filozófiának, a konzervatív forradalmi politológiának és szociológiának, akik éveket töltöttek el az eurázsiai eszmékért folytatott küzdelemben azért, hogy Oroszország újjászülethessen. Nos, mindezek a személyek és erők úgy döntöttek, hogy útjára indítanak egy új társadalmi és politikai mozgalmat, amely az "Eurázsia" nevet viseli.

Kikhez fordul ez a mozgalom?

Alex Dugin megfogalmazása szerint valamennyi oroszhoz, legyen képzett vagy sem, befolyásos vagy sem. Valamennyi munkáshoz, menedzserhez, jómódú és szükségben szenvedő személyhez, oroszhoz és tatárhoz, ortodoxhoz és zsidóhoz, konzervatívhoz és modernistához, diákhoz és katonához, kormányzóhoz és rockzenészhez, vagyis mindenkihez, aki szereti Oroszországot. Azokhoz fordul tehát, akik nem tudják nélküle elképzelni az életüket, akik felismerték azt, hogy komoly erőfeszítésekre van szükség mindenkitől, hogy Oroszország az új évezredben is fennmaradhasson. Dugin tehát azokhoz fordul, akik készek létrehozni egy olyan hatalmat, amely leveti magáról a parazita kinövéseket, amely eloszlatja a szellemi ködösítést és Oroszország felett lévőnek fogja elismerni a nagy kontinenst, Eurázsiát, amely otthont ad az orosz eszméknek, a szabadságnak, az egyenlőségnek és az ősökhöz, az eredethez való hűségnek.

Az Eurázsia-mozgalom olyan politikai erőnek nevezi önmagát, amely középen helyezkedik el a politikai palettán, ugyanakkor radikális. Az eurázsisták eszerint se nem baloldaliak, se nem jobboldaliak, nem követik szolgalelkű engedelmességgel a hatóságokat, de nem is olyan ellenzékiek, akik okkal és ok nélkül is állandóan ellenkeznek. Dugin úgy látja, hogy Oroszország jelenlegi elnöke, Vlagyimir Putyin és kormányzata támogatásra szorul, olyanra, amely elősegíti a társadalom szolidaritását és összetartását. Ez nem azt jelenti, hogy az eurázsisták készek vakon alávetni magukat a vezetőknek, kritikátlanul támogatni a hatóságokat, csak azért mert hatóságok. Az ilyen szervilis magatartás még ártalmasabb a jelenlegi helyzetben, mint a nyílt lázadás.

Az eurázsisták tehát centristák, amennyiben az államelnök és kormányzata a nép érdekében erősíti hatalmát. Ennek az erősítésnek nem szabad népszerűség hajhásznak és átmeneti jellegűnek lennie, hanem hosszabb időt átfogónak, legalább középtávúnak, de még inkább nagy ívű stratégiát kell követnie. Támogatni fogják az államelnököt, határozottan és radikálisan, eltekintve a kisebb hibáktól, elismerve az elkerülhetetlen nehézségeket, amelyek előállnak abban a folyamatban, melyek célja az, hogy Oroszország megmentse önmagát és a világ többi részét is az atlantista Nyugat növekvő fenyegetésétől. Dugin úgy látja, hogy nincs annál centristább politikai magatartás, mint a hazafias hatalomépítő kormányzat feltétel nélküli támogatása, még akkor is, ha népszerűtlen intézkedéseket kell végrehajtania.

Az eurázsisták előfutárai támogatták például az általuk megvetett ortodox fundamentalistákat, majd a marxista rendszereket, csupán azért, mert azok felvették a harcot az atlantista Nyugattal, ami a legrosszabb az emberiség számára, legalábbis az eurázsisták szerint. A radikális centrizmus azonban nem jelent passzivitást. A centristák felismerik, hogy a jelenlegi orosz kormányzat egyelőre nem tudja egyértelműen megfogalmazni és képviselni az új évezred beköszöntével előállott alapvető stratégiai célokat, filozófiai, spirituális problémákat. Ebben az értelemben a jelenlegi hatalom nem eléggé tájékozott, segítségre szorul, olyan irányadó pontokra és orientációs keretre, amelyek kijelölik és meghatározzák a nép feladatát, elsősorban a legaktívabb, legerősebb akaratú okos és idealista, hazafias részének a feladatát.

Az eurázsisták tehát nem óhajtanak fejbólintó-jánosok lenni, akik szervilisen alkalmazkodnak és kedvesen elcsevegnek a TV-műsorokban. Fellépésük nem más, mint a Föld radikális megszólalása, nemzedékeken átívelő kiáltás a lélek és a vér mélységeiből.

Az Euárzsia-mozgalom legfontosabb céljai

Ez a mozgalom az orosz társadalom minden rétegét meg kívánja szólítani. Vallási téren építő szellemű és szilárd alapokon álló párbeszédet kezdeményez Oroszország hagyományos vallásai, az ortodox egyház, az iszlám, a judaizmus, a buddhizmus között. A világvallások eurázsiai részlegei számos vonatkozásban különböznek azoktól, amelyek a világ más tájain gyökeret vertek. Az eurázsista spirituális szemléletnek közös jellemzője az, hogy nem szünteti meg a vallási tanítások között meglévő eredeti vonásokat és különbözőségeket. Mindez komoly és pozitív alapot teremt a közeledéshez, a kölcsönös tisztelet és megértés alapján. Az eurázsista megközelítés lehetővé teszi a vallásos tanítások közti súrlódások meghaladását vagy elrendezését.

A külpolitika szférájában az eurázsizmus széles körű stratégiai integrációra törekszik. Így céljai közé tartozik a Független Államok Közösségének, a FÁK-nak az újjáélesztése, egy szilárd alapokon álló Eurázsiai Unió alapján. Ez hasonló lenne a Szovjetunióhoz, de új ideológiai, gazdasági és közigazgatási alapokon állna.

A Független Államok Közösségének a belső stratégiai integrációja fokozatosan kiterjeszthető nagyobb térségekre is, így megteremthető a Moszkva-Teherán-Delhi-Peking tengely. Az eurázsista politika céljai között szerepel, hogy Oroszország kijuthasson a meleg tengerekhez, de nem háború útján, hanem békés és baráti együttműködés révén.

A Nyugat irányába folytatott eurázsista politika elsőbbséget biztosít az európai országokkal való viszonynak. A modern Európa, eltérően attól a korszaktól, amikor az eurázsizmus alapító atyái felléptek, ma már nem a "világgonosz" központja. A XX. század gyors és nagyarányú politikai változásai nyomán ez a szerepkör még nyugatabbra került - Észak-Amerikába - pontosabban az Egyesült Államokba. Éppen ezért a jelen helyzetben Oroszország Európában olyan stratégiai partnerre találhat, amely elősegítheti korábbi politikai hatalmának az újjáélesztését. Az eurázsista Oroszország lehet Európa megmentője, ezúttal Amerika politikai, gazdasági és kulturális uralmától.

Oroszország eurázsista politikája aktív együttműködésre törekszik a csendes-óceáni országok országaival, mindenekelőtt Japánnal. E térség gazdasági óriásainak, Oroszország eurázsista politikájában olyan támpontra kell találniuk, amely elősegíti az önmagára támaszkodó politikai rendszer megszilárdulását, és amely stratégiai erőforrásokat és új piacokat nyújt. Planetáris szinten az eurázsizmus a globalizáció világszintű aktív ellenzését jelenti, és lényegében megegyezik az antiglobalista mozgalommal. Az eurázsizmus védelmezi a különböző népek, vallások és nemzetek együttesének az egymást segítő virágzását. Valamennyi globalista-ellenes törekvés a lényegét illetően eurázsistának tekinthető. Dugin szerint az Eurázsia-mozgalom következetesen támogatja azt, amit ők eurázsista föderalizmusnak neveznek. Ez az etnokultúrális és gazdasági autonómiát kombinálja a stratégiai egységgel. Helyi szinten az életmódok változatossága fennmarad, amely ötvöződik a szigorú centralizmussal és így a legalapvetőbb helyi és központi érdekeket összekapcsolja az államérdekben. Az eurázsisták újra kívánják éleszteni az orosz nép hagyományait és ily módon elő kívánják segíteni az orosz nép demográfiai növekedését. De még ennél is fontosabbnak tartják, hogy felélesszék az orosz népben szervesen meglévő spiritualitást, erkölcsiséget, magasrendű ideálokat, az élő és odaadó hazaszeretetet. Az orosz nemzet újjászületése nélkül az eurázsista hosszútávú stratégiának nincs esélye a megvalósulásra.

A szociális szférában az eurázsizmus elsőbbséget ad a közjó elvének és a közösségi érdeket az egyéni érdek fölé emeli, a gazdasági szempontokat pedig alárendeli a stratégiai és szociális szempontoknak. Eurázsia egész gazdasági története bizonyítja, hogy a gazdasági mechanizmus fejlődése más logika szerint halad, mint a liberális kapitalista, individualista modell, amely az egyéni haszonra épít, és amely az atlantista Nyugaton a protestáns etika talaján fejlődött ki. Eurázsiától idegen az irányításnak a liberális logikája és a hatalmas erőfeszítések ellenére sincs lehetőség megváltoztatni a népben mélyen beívódott hagyományokat. A gazdaság irányításában a közösségi elv a meghatározó és az elosztási folyamatban pedig a hozzájárulás és a teljesítmény elve a döntő. Mindez szilárd jellemzője az eurázsista gazdaságtörténetnek. Az eurázsizmus ragaszkodik ehhez a hagyományhoz, és előnyben részesíti a társadalmilag orientált, a közjót a központba helyező gazdasági módszereket.

Az eurázsizmus újra kívánja értékelni pozitív értelemben azt, ami ősi és archaikus. Következetesen hivatkozik a múltra, a hagyomány világára. A kulturális folyamatban beálló fejlődést az eurázsisták úgy fogják fel, mint új viszonyt az archaikushoz és az ősi kulturális motívumoknak a beépítését a modern formák szövetébe. Ezen a területen elsőbbséget biztosítanak a nemzeti motívumoknak, a nemzeti kreativitás forrásainak, és folytatni kívánják a hagyományok újjáélesztését.

Ebben a megfogalmazásban az eurázsizmus olyan új világnézetnek tűnik, amely csak a közelmúltban öltött meghatározott formát, és amely elsősorban az ifjúságot szólítja meg. Azért az ifjúságot, mert az ő gondolkodásmódjuk még nincs teljesen a tudatipar manipulációja révén befolyásolva, és még fogékonyabb ennek a nézetrendszernek a befogadására. Az eurázsisták meg vannak arról győződve, hogy az ő elképzeléseik erőteljesek, szenvedélyesek és valójában hatékonyan tudják szolgálni egy egészséges, fizikailag és szellemileg ép emberideál kialakítását a fiatalokban. Egy ilyen embereszmény fel tudja venni a küzdelmet a kábítószer-függőségben szenvedő, idejét a diszkóban elverő gengsztertípusú férfiasság és utcalány típusú nőiesség kultuszával szemben. Az eurázsisták most már jól átgondolt, pozitív értékrendszereket kínálnak alternatívaként a csúnyaság és a patológia, a cinizmus és a szervilizmus kultuszával szemben. Az eurázsisták szembesülve a mai orosz fiatalság helyzetével nem akarják megengedni, hogy oly sok gyermek pusztuljon el, hogy oly sokat megalázzanak, és megerőszakoljanak közülük, s hogy árucikké váljanak az emberkereskedelem sötét útvesztőiben. Ehelyett a fizikai és a lelki egészség, az erő, a tisztesség és a becsület az az ideál, amit az ifjúság elé tárnak.

Zbigniew Brzezinski, "A nagy sakktábla" című munkájában kifejti, hogy "Oroszország elhúzódó gyengélkedése ellenére továbbra is jelentős geostratégiai szereplő, jelenléte nagy hatással van az egykori Szovjetunió óriási eurázsiai térségében található, nemrégiben függetlenné vált államokra. Oroszországnak ambiciózus geostratégiai céljai vannak, amelyeket egyre nyíltabban hangoztat. Amint visszanyeri erejét, nyugati és keleti szomszédaira is jelentős befolyást fog gyakorolni. Oroszországnak még hátravan az alapvető geostratégiai választása Amerikához fűződő kapcsolatát illetően: Döntenie kell, hogy barát lesz-e vagy ellenség? Úgy érezheti, hogy e tekintetben komoly választási lehetőségei vannak az eurázsiai kontinensen. Sok függ attól, hogy belpolitikája milyen irányban fejlődik, különös tekintettel arra, hogy európai demokrácia lesz-e vagy ismét eurázsiai birodalom." (Idézett mű, 62. old.)

A világot irányító háttérhatalom egyik vezető stratégájának számító Brzezinski, hivatkozott könyvének a 163. oldalán, még ezt írja Oroszországról: "Oroszország számára az egyetlen geostratégiai lehetőség - amely nemzetközi szerepet biztosíthat számára, és amely a legtöbb haszonnal kecsegtethet az átalakítás és társadalmának modernizálása szempontjából - az maga Európa. Nem akármilyen Európáról, hanem a bővülő Európai Unió és NATO Európájáról van szó... Ez az Európa most épp kialakulóban van és valószínű, hogy továbbra is szoros kötelékek fűzik majd Amerikához. Ehhez kell majd Oroszországnak kapcsolódnia, ha el akarja kerülni a geopolitikai elszigetelődés szakadékát."

Brzezinski szerint Amerika számára Oroszország gyenge ahhoz, hogy tényleges partnere lehessen, de annál viszont jóval erősebb, hogy gyógyíthatatlan betegként bánjon vele. Ezért úgy érzi a háttérhatalom nagy stratégája, hogy Oroszország még sok gondot fog okozni az atlantizmus központjának számító Amerikának, hacsak az egyedüli globális hatalomként kiemelkedő Egyesült Államok nem teremt olyan környezetet, amely meggyőzi az oroszokat: a legjobb megoldás számukra az atlantista Európával való együttműködés. Brezinski nem tartja valószínűnek, hogy tartós orosz-kínai, vagy orosz-iráni stratégiai szövetség jönne létre, de azt fontosnak tartja, hogy Amerika elkerülje az olyan politikát, amely eltérítené Oroszországot a szükséges geopolitikai választástól. Ezért Washingtonnak olyan kapcsolatot kell kialakítania Pekinggel és Teheránnal, amely figyelembe veszi a moszkvai geopolitikai számításokat is.

Az atlantista Brzezinski azt üzeni az orosz eurázsistáknak, hogy csak Európa új gazdasági és geopolitikai helyzetét elfogadni képes Oroszország tud hasznot húzni Európa és a többi földrész közötti növekvő kereskedelmi, közlekedési, befektetési és oktatási együttműködésből. Példaként Törökországot említi, amely az Ottomán Birodalom bukása után leszámolt birodalmi ambícióival és elindult a modernizáció, az európaiság és a demokratizálódás felé. Brzezinski szerint nincs más lehetőség arra, hogy Oroszország részesüljön az Amerikával szoros kapcsolatban álló modern, gazdag és demokratikus Európa előnyeiből.

Európa és Amerika nem jelent fenyegetést Oroszország számára, ha az nem akar terjeszkedni, és nemzeti, demokratikus keretek között működik. Sem neki, sem Európának nincsenek területi követelései Oroszországgal szemben. Ez nem áll Kínára, amely egy napon még felléphet ilyen követelésekkel északi szomszédjával szemben. Oroszország válaszút előtt áll. Ha Amerikát és Európát választja, s ebből kézzelfogható előnyöket akar, akkor mindenekelőtt meg kell tagadnia birodalmi múltját és nem szabad hátráltatnia a bővülő Európa Amerikához fűződő politikai és biztonsági kapcsolatait.

Moszkva nem akadályozhatja az Észak-Atlanti Szövetséghez csatlakozni kívánó európai államokat ebben a törekvésükben. Brzezinski határozattan állítja idézett könyvének 166. oldalán, hogy valójában csak egy lehetősége van Oroszországnak és sok orosz számára az egyetlen lehetőség dilemmája talán még jó ideig nehezen lesz értelmezhető. Kiemelkedő vezetőre lesz szükség, aki képes ezt az utat választani, s aki meg tudja fogalmazni egy demokratikus, nemzeti és valóban modern európai Oroszország képét. Oroszországban a kommunizmus és birodalom bukása utáni válság legyőzése tovább fog tartani, mint a kommunizmus alól felszabadult közép-európai államokban. A nem birodalmi alapon álló, Eurázsián átívelő Oroszország még mindig nagyhatalom lesz, messze a legnagyobb területi egység a világon. A Nyugatnak és főleg Amerikának olyan politikát kell folytatnia, amely emlékezteti az oroszokat, hogy számukra csak ez az egyetlen lehetőség adott. Ezért az egykori Szovjet-birodalom területén létrehozandó geopolitikai pluralizmus érdekében (értsd "Oszd meg és uralkodj" - DJ) az utódállamokat támogatni kell. Ez szerves részét képezi annak a politikának, amelynek a célja, hogy Oroszországot egyértelműen az Európai Unió felé terelje.

Oroszország nem léphet be Európába Ukrajna nélkül, de fordítva ez már nem áll. Amennyiben Oroszország úgy dönt, hogy összeköti sorsát Európával, akkor neki is érdeke lesz az ukrán tagság a bővülő európai szervezetekben. Ezért amikor Ukrajna Európa mellett dönt, az meggyorsítja majd Oroszország döntését is: vagy része lesz Európának, vagy eurázsiai számkivetett marad, sem Európához, sem Eurázsiához nem fog igazán tartozni és elmerül a "közel-külfölddel" való viszályokban.

A hidegháború után győztes atlantista erőközpontok azt is mérlegelték, hogy esetleg feldarabolják Oroszországot. Az erre vonatkozó terveket ismerteti a "The European" című folyóirat 1998. szeptemberi, 432. számában olvasható az "Armed and extremely dangerous" - "Felfegyverzett és rendkívül veszélyes című" írás, amely javasolja Oroszország felosztását kisebb utódállamokra. E szerint az elgondolás szerint a jelenlegi Oroszország helyére 3-4 önálló állam lépne. Ezt számos történelmi és nemzetközi jogi okból nem lehet elfogadhatónak tekinteni, de azért is rossz ez az elgondolás, mert ezt már kipróbálták. Mégpedig a Szovjetunió feldarabolása volt ez a történelmi kísérlet, amely bebizonyította, hogy nem segítette elő az utódállamok, köztük a legnagyobb méretű utódállam, Oroszország felemelkedését. De a kisebb utódállamokban sem került sor érdemleges eredményeket hozó, politikai és gazdasági változásokra. Így többek között Ukrajna és Belarusz sem vált gyors fejlődésnek induló állammá, ahol a kedvező politikai változások nyomán megnövekedett volna az egy főre és egy négyzetkilométerre eső gazdasági teljesítmény.

Csecsenföldtől és Tatárországtól eltekintve Oroszország hatalmas térségei mind etnikailag, mind történelmileg orosznak tekinthetőek. E lényegében orosz területek között lévő mesterséges határok, amelyek az új regionális köztársaságok között húzódnának, mind gazdaságilag, mind politikailag szükségtelenek. Csupán azt segítenék elő, hogy kívülről irányított erők az "Oszd meg és uralkodj" módszereit alkalmazva könnyebben teremthetnének konfliktusokat e regionális államok között és tarthatnák őket sakkban. Mindez elősegítené a nukleáris fegyverek elterjedését, hiszen nehéz lenne a feldarabolt Oroszországban azoknak a központi ellenőrzése. Súlyosbítaná Oroszország már eddig is rendkívül nagy környezeti problémáit, amelynek a következményei az egész földgolyót érintenék. Nehézségek jelentkeznének az energiahordozók és a nyersanyagok Szibériából Európába történő eljuttatásában is, amelynek rendkívül káros hatásai lennének az Európai Unió gazdasági helyzetére. Valószínű, hogy a felsorolt okok, valamint még további meggondolások játszottak közre abban, hogy az egy központból kormányzott világ létrehozásán fáradozó atlantista tervezési központok ezt az elgondolást egyelőre levették a napirendről.

Azért ismertettük az atlantista világstratégiát röviden, hogy még világosabbá váljék, mi ellen is kívánnak az eurázsisták fellépni. Alexander Dugin, akit oly sokszor idéztünk az új világrendet az Egyesült Államok hegemóniájával azonosítja. Ennek a fenntartásához szükség van egy olyan közbeeső állapotnak a világszintű kiterjesztésére, amely se nem béke, se nem háború. Vagyis új hidegháború veszélyét látja az új világrend kialakításában. Ez az új hidegháború abban különbözne az előzőtől, hogy más lenne az ideológiai igazolása, de a célja ugyanaz lenne, az atlantista nemzetközi pénzügyi közösség globális hatalmának a megteremtése Amerika segítségével. Dugin ezt így fogalmazza meg:

"A totális háború, amely korábban az Egyesült Államok és a Szovjetunió közti hidegháborús konfrontációban lokalizálódott, az amerikai univerzalizmusnak a lényege. A 'katonai béke', amely az új világrend jelenlegi esszenciája, amellyel Oroszországnak és más országoknak szembe kell nézniük, valamint az Új Világrend amerikai megvalósítása, csak egy új totális háborúhoz vezethet."

Dugin számára a nemzetközi pénzügyi közösség uralma alá került Amerika új világrendje a globális totalitarianizmus győzelme. Dugin meg van győződve arról, hogy az Új Világrend logikus következménye az orosz jövő megsemmisítése.

A szükségállapot feltételei közepette, 'a katonai béke' vagy 'békés háború' erősödő légkörében a nemzeti föld a történelem, a nép és nemzet védelme legitimálják erőfeszítéseit. Ő totális háborúval számol a totális ellenséggel szemben. Az orosz történelemben az a hazafi lebeg a szeme előtt, aki az Oroszországra támadó Napóleonnal és csapataival szemben partizánháborúba kezdett, de szeme előtt lebegnek azok az orosz partizánok is, akik az orosz anyaföld (Maty Rogyina - Haza Anyácska) védelmében szembeszálltak a nemzetiszocialista Németország hódító új világrendjével. Dugin és eurázsistái tehát a nemzetközi pénzhatalom Amerika színeiben jelentkező új világrendjével készülnek harcbaszállni. Dugin úgy látja, hogy a hidegháború utáni korszakban egyre erősödő 'katonai béke' ismét olyan világtörténelmi helyzet, amelyben a hazáját védő orosz hazafinak kell kézbe vennie Oroszország jövőjét.

Mi úgy látjuk, hogy a világ egészére, mint rendszerre vonatkoztatva is az optimális állapot az egymást kölcsönösen feltételező, kiegészítő erők egyensúlya. Az Új Világrend totális globalizációjával szemben az egyensúlyt csak egy új világtérséget átfogó erőközpont képes megteremteni. A nemzetközi viszonyok rendszerében is az egymást kölcsönösen feltételező és egyensúlyban tartó alrendszerekre van szükség. Az új világrendnek a legitimitását egy másik világrend legitimitásával kell kiegyensúlyozni. A mindent átfogó amerikai - kiegyensúlyozatlan és kiszámíthatatlan - univerzalizmust szembesíteni kell a nemzeti szükségleteket, érdekeket és értékeket védelmező partikularizmussal, és ennek a mentén kell mozgósítani a geopolitikai ellenállást, mint egyensúlyozó erőt. A Szovjetunió felbomlásával a nemzetközi pénzügyi közösség képviselője, Amerika, behatolt az így keletkezett eurázsiai vákuumba és most az az érdeke, hogy elejét vegye bármilyen új geopolitikai erő létrejöttének, amely alternatívát jelentene vele szemben és megteremthetné az erők egyensúlyát.

---