Autonómiák Európában és a magyar történelmi alkotmány

Az Európa Tanácsnak van egy európai chartája a helyi autonómiákról. Ezt a még 1985-ben elfogadott európai megállapodást több ország, így Magyarország is aláírta és 17 állam ratifikálta. E charta szerint helyi autonómián a helyi közösségeknek azt a jogát és tényleges lehetőségét értjük, hogy törvényes keretek között saját felelősségük mellett és népességük érdekében irányítják és intézik a közügyek jelentős részét.

A negyedik bekezdés pedig kimondja, a szubszidiaritás elvét, amely ma is meghatározó elv az Európai Unióban. Az említett charta ezt az elvet így határozza meg: "A köz iránti felelősség gyakorlását általában inkább az állampolgárokhoz legközelebb lévő hatóságokra kell bízni." Tehát a községekre, aztán a régiókra, majd az államra, végül az Európai Unióra. Az 1980-as évek közepén Strassbourgban megtartott konferencián született meg egy regionális kisebbségi nyelvi charta előkészítésének a gondolata. Ezután egy választott képviselőkkel működő tanácskozó testület független szakértők bevonásával készített egy tervezetet, amellyel sikerült megszerezni a parlamenti támogatást is. Ezt követően az EU Miniszteri Bizottsága némi fenntartásokkal ugyan, de elfogadta és megbízta a saját kormányszakértőit az elkészült szöveg tanulmányozásával. Végül 1992. júniusában megegyeztek a szövegben, és azt ez év novemberében aláírták.

A charta elsősorban kulturális jellegű célokat fogalmaz meg. A regionális és kisebbségi nyelvek védelmét, és fejlődését kívánja elősegíteni. Tartalmaz egy rendelkezést a diszkrimináció tilalmáról elsősorban azokkal a nyelvekkel kapcsolatosan, amelyek esetében nincs szomszéd nyelv. Rendelkezik e nyelv aktív és hatékony támogatásáról, hogy biztosítani lehessen a regionális és kisebbségi nyelvek használatát az oktatásban, a tömegtájékoztatásban, a közigazgatás és igazságszolgáltatás területén, valamint a helyi és regionális közéletben, a gazdasági, a társadalmi és a kulturális szférában.

A charta szerzői és az aláíró kormányok úgy gondolták, hogy bizonyos mértékig kompenzálni kell azt a hátrányos helyzetet, amely ezeket a nyelveket a múltban sújtotta. A charta tehát elsősorban a nyelvek és kultúrák megóvását kívánja elősegíteni, de ezen túlmenően mindazt, ami a kisebbségi nyelveket beszélők szempontjából fontos. Ugyanakkor a charta nem biztosít törvényesen is számon kérhető szankciókkal kikényszeríthető egyéni jogokat és kollektív jogokat.

A charta nem foglalkozott tehát a kisebbségek védelmének a problémájával. Ezek a kisebbségek természetesen autonómiára vágynak, olyan önrendelkezésre, amely nem érinti a meglévő államhatárokat.

Az Európa Parlament 1990-ben, vagyis a Kelet-Európában beindult politikai fordulat után elfogadott egy ajánlást, majd egy másodikat 1993-ban. Ez a második ajánlás azt javasolja, hogy csatoljanak egy kiegészítő jegyzőkönyvet az Emberi Jogok Védelmének Európai Egyezményéhez, vagyis egy olyan szöveget, amelynek be kellene illeszkednie az Egyezményben foglalt törvényesen számon kérhető egyéni jogok védelmének rendszerébe. A kollektív jogok itt még nem szerepelnek.

Ezen túlmenően egy másik szervezet, amelynek a neve: Joggal a Demokráciáért Európai Bizottsága, is javaslatot tett a kisebbségek védelmére vonatkozó európai megállapodásra még 13 évvel ezelőtt, 1991. februárjában. Az alkotmányügyi szakértőkből álló konzultatív szerv javaslatai még mindig a kormányok asztalán vannak, legalább is Strasbourgban. Ez nemcsak a kisebbségek egyéni, hanem kollektív jogaira is kiterjed.

A kisebbségeknek joguk van a létezéshez és a megbecsüléshez, joguk van vallási, etnikai és nyelvi identitásuk megóvásához, és fejlesztéséhez. Tartalmazza a nyelvi kisebbségek, kisebbségi közösségek egyesülési jogát; minden vallási kisebbséghez tartozó személyi jogát hitének gyakorlásához mind egyénileg, mind közösségben, nyilvánosan, illetve magánemberként. Igényt tarthat vallásának oktatásához is.

Az úgynevezett Velencei Bizottságtól származó megállapodás tervezet már bonyolult ellenőrzési mechanizmust írt elő, hasonlót az emberi jogok európai konvenciójának a mechanizmusához. A panaszokat azonban nem az egyének, hanem az őket képviselő csoportok nyújthatják be.

Az Európai Helyi és Regionális Kormányzatok Konferenciája ugyancsak elfogadott határozatokat 1992-ben a kisebbségek autonómiájáról, a nacionalizmusról, és az Európai Unióról. A dokumentum azt is megállapítja, hogy az etnikai identitás védelmében egyes országokban módosítani kellene az alkotmányt, hogy helyet kapjon benne a kisebbségek jogának a védelme. Ennek értelmében széleskörű hatalommegosztást kell végrehajtani az állam, a regionális szint, és a helyi közösségek között, továbbá el kell ismerni, és védelmezni kell ez utóbbiak identitását. Különös hangsúllyal kell védelmezni a kisebbségek jogát a közügyek irányításában való részvételhez a különböző országok eltérő feltételei között. Az Európa Tanács tagállamainak állam, illetve kormányfői 1993. októberében Bécsben behatóan foglalkoztak a kisebbségek kérdéseivel. Az itt megfogalmazott nyilatkozatot 32 ország állam, illetve kormányfője írta alá.

Ebben rögzítve van, hogy az aláírók elhatározták: politikai és jogi kötelezettséget vállalnak az európai nemzeti kisebbségek kérdését illetően, és megbízták az Európa Tanács Miniszteri Bizottságát, hogy dolgozzon ki megfelelő törvényes eszközöket.

A nyilatkozat második számú melléklete foglalkozik a kisebbségi problémákkal. Több helyen is említi, hogy szükség van a kisebbségek védelmére, jogaik tiszteletben tartására a béke és a stabilitás biztosítása érdekében. Említésre kerül a jogállamiság elve, valamint az államok területi integritásának tiszteletben tartása. Szó van a kisebbségek kultúrájának, vallásának, hagyományainak és szokásainak az ápolásáról, valamint nyelvének használatáról. A kétoldalú államközi megállapodások fontosságát, valamint a nemzeti kisebbségek védelmét hangsúlyozzák. Itt már azt is megfogalmazzák, hogy törekedni kell a politikai kötelezettségvállalásoknak jogi, azaz kikényszeríthető kötelmekké történő átalakítására. A hivatkozott dokumentumokban helyi, vagy regionális, azaz államon belüli autonómiáról van szó, nem pedig egy országból történő kiválásról. Az is egyértelmű, hogy minden autonómia csak valamilyen területen alkalmazható.

A regionális és kisebbségi nyelvek chartája esetében egyértelmű, hogy területi nyelvekről van szó, azaz olyanokról, amelyeket földrajzilag jól meghatározható területen használnak. Ezért ez a dokumentum olyan értelemben szól területről, amelyen egy regionális vagy kisebbségi nyelvet használnak. Tehát nem csupán olyan területről van szó, amelyen az adott nyelv többségi jellege érvényesül. Történelmi okokból számos nyelv vált kisebbségi nyelvvé még olyan övezetekben is, amelyek korábban egy-egy nyelv területi központjának számítottak. A területiség tehát azt jelenti, hogy az ott beszélt kisebbségi nyelv védelme igényli az állam egészétől a földrajzi behatárolást is.

Így tehát meg kell határozni azokat az övezeteket, amelyekben egy helyi vagy regionális közösség nyelvét megfelelő számban beszélik. Nem feltétel, hogy a többség beszélje. Van olyan rendelkezés is, amely a terület nélküli nyelvekkel foglalkozik, mint amilyen például a cigányoké, vagy a zsidó kisebbségeké. A területre vonatkozó kifejezések a szóban forgó dokumentumban rugalmasak. A szöveg azt írja elő, hogy egy-egy állam a ratifikálás pillanatában köteles meghatározni kötelezettségvállalásának földrajzi határait. Kívánatos, hogy valamiféle megfeleltetés legyen egy regionális, vagy kisebbségi nyelvterület és egy közigazgatási egység között, mivel az intézkedéseket térben is körül kell határolni. Az adott nyelvet beszélők földrajzi elhelyezkedése esetenként bonyolult formákat is ölthet, és érinthet különböző közigazgatási egységeket. A Regionális és Kisebbségi Nyelvek Chartája nem követeli meg, hogy egy regionális, vagy kisebbségi nyelvterület minden esetben egybe essék valamely helyi, vagy közigazgatási egységgel. Elítéli azonban az olyan intézkedéseket, amelyek célja egy nyelv használatát, vagy fennmaradását megnehezítő területi felosztás kialakítása. Ellenzi, hogy egy nyelvi közösséget több közigazgatási-területi egység között osszanak fel. Ha tehát egyes esetekben a közigazgatási-területi beosztás nem tud alkalmazkodni regionális kisebbségi nyelv létezéséhez, akkor legalább semlegesnek kell maradnia.

(A terminológiai zűrzavar elkerülése érdekében megemlítjük: az 1974-ben megalakult és 1986-ban az Egységes Európai Okmányban intézményes keretet kapott Európai Tanácson (vagy Európai Csúcson) az Európai Unió tagállamainak állam- és kormányfői üléseznek. Tanácskozásaikra évente legalább kétszer kerül sor. Az Európai Tanács nem azonos az Európai Unió Tanácsával, melyen a tagállamok miniszterei üléseznek, és amely az Európai Parlamenttel együtt elfogadja az európai jogszabályokat. A kettő között a munkamegosztás az, hogy az Európai Parlament, mint vitaklub és lobbyzó csoport, csak ajánlásokat tehet a jogszabályokra, és az Európai Tanács, vagyis a tagállamok kormányaihoz tartozó miniszterek meghozzák a kötelező döntést és az egyes ajánlásokat jogszabályi erőre emelik. Az Európai Tanács nem azonos az Európa Tanáccsal sem, amely az Európai Unión kívüli nemzetközi szervezet, és az oktatással, a kultúrával, és az emberi jogok védelmével foglalkozik.

Az Európai Parlament az Európai Unió egyetlen olyan intézménye, amelyet a polgárok közvetlenül választanak meg. Az Európai Bizottság (Commission) és az Európai Unió Tanácsa (Council) mellett alapvetően hozzájárul az európai törvénykezés kialakításához és az Európai Unió vezetéséhez. Az Európai Parlament fő feladata lenne a törvényhozás, de ezt a jogát csak az Európai Unió Tanácsával megosztva gyakorolja. Egyrészt konzultációs véleményt mond, másrészt másodszori megfontolásra kényszerítheti a Tanácsot, és ebben az esetben az csak egyhangúan vetheti el a Parlament álláspontját. Együttdöntési eljárás keretében megakadályozhatja a törvényjavaslat elfogadását, ha a Tanács álláspontjának kialakításában nem vette figyelembe a Parlament álláspontját. Csatlakozási eljárás esetében pedig nem lehet megkerülni a Parlament véleményét. Az Európai Parlament még befolyást gyakorolhat a költségvetésre, és bizonyos fokig ellenőrizheti az európai intézményeket.

Az Európa Tanácsot 1949. május 5-én tíz európai állam hozta létre azzal a céllal, hogy kormányközi szervezetként erősítse a tagok közti egységet. Jelenleg 43 tagállama van. Bármely európai állam tagja lehet az Európa Tanácsnak azzal a feltétellel, hogy elfogadja a jogállamiság elvét, garantálja az emberi jogokat, és az alapvető szabadságjogokat a joghatósága alatt lévő személyeknek. Az Európa Tanács székhelye Strasbourgban van, az Európa Palotában. Az Európa Tanácsnak van Miniszteri Bizottsága, amely a 43 tagállam külügyminisztereiből, vagy azok állandó képviselőiből áll. A Parlamenti Közgyűlés az Európa Tanács tanácskozószerve. Ennek tanácskozásain részt vehetnek meghívott képviselők is, akik azon európai államokból érkeznek, amelyek nem tagjai az Európa Tanácsnak. Az Európai Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusa az Európa Tanács tanácsadó szerve. 602 tagból áll, akik a tagállamok helyi és regionális önkormányzatait képviselik. A Kongresszus célja, hogy megerősítse a helyi és regionális önkormányzatokat, elősegítse együttműködésüket és biztosítsa részvételüket az európai folyamatokban.

Az Emberi Jogok Európai Bírósága az Európa Tanács Bírói Testülete, amelyben minden tagállam egy bírót jelöl. Az Európai Bíróság olyan ügyekben hivatott ítéletet hozni, melyekben magánszemélyek, szervezetek, vagy más tagállamok tesznek panaszt egy országgal szemben az Emberi Jogok Európai Egyezményének megsértése miatt. A Titkárság fontos irányító szerpet tölt be. Az Európa Tanács egyezményei végrehajtásának ellenőrzésére független testületek alakultak és ezeket irányítja a több nemzetiségű Titkárság. A Titkárság munkáját a Parlamenti Közgyűlés által 5 évre megválasztott Főtitkár felügyeli. A Titkárságnak 1300, a 43 tagállamból származó állandó tisztviselője van.)

A "Joggal a Demokráciáért Európai Bizottsága" - Velencei Bizottság - velencei tervezete a 13. cikkelyében így fogalmaz:

"Az államok kötelezik magukat, hogy tartózkodnak olyan intézkedések megtételétől, vagy bátorításától, amelyek célja a kisebbségek asszimilálása, vagy a kisebbségek által lakott területek népességi arányainak szándékos megváltoztatása." A 14. cikkely pedig rögzíti: "Az államok elősegítik a kisebbségek tényleges részvételét a közügyek vitelében, különösen az általuk lakott régiót érintő döntésekben, illetve ügyekben.

Az Európa Parlament (az Európa Tanács tanácskozó szerve, amelynek 602 tagja a 43 tagállam parlamentje által kijelölt képviselőkből áll. Ezzel szemben az Európai Parlament az Európai Unió tagországainak lakosait képviseli, és ez az Európai Unió egyetlen olyan intézménye, amelyet az Unió polgárai közvetlenül választanak meg. Az Európai Bizottsággal és az Európai Unió Tanácsával együtt az Európai Parlament hozzájárul az európai törvénykezés kialakításához, és így az Európai Unió vezetéséhez) kiegészítő jegyzőkönyvének tervezetében pedig így hangzik a 11. cikkely:

"Azokban a régiókban, amelyekben többséget alkotnak egy nemzeti kisebbséghez tartozó személye, joguk van ahhoz, hogy ott megfelelő helyi, vagy autonóm közigazgatással rendelkezzenek, vagy különleges státuszt kapjanak a sajátos történelmi és helyi körülményeknek megfelelően, valamint összhangban az állami szintű törvényekkel."

Az Európa Tanácsban már létezik egy elfogadott egyezmény a kisebbségi nyelvekről. Még folynak a munkálatok a kisebbségekről szóló keretmegállapodásról, valamint a törvényesen és szankcionáltan számon kérhető egyéni jogokra vonatkozó szabályozásról. Ezeket be kell illeszteni az Emberi Jogok Bírósága és Bizottsága által ellenőrzött mechanizmusba. Ezen túlmenően az Európa Tanácsot arra is felkérték, hogy nyújtson jogi és technikai segítséget a kétoldalú államközi, vagy területi közösségek közötti megállapodásokhoz.

A magyar anyanyelvű lakosságot illetően a történelmi Magyarországból kivált utódállamok esetében más-más autonómia elképzelések vannak.

Szlovákiában elsősorban a liberális erők az autonómiák olyan rendszerét tartják ideálisnak, amely négy alkotóelemből áll. Az első az oktatási és kulturális autonómia. Ennek az intézményrendszere választott testület végrehajtó apparátussal, saját költségvetéssel, és döntési jogokkal. Ez a testület döntési jogokkal bír a szlovákiai magyarság kulturális és oktatási intézményrendszere vonatkozásában: iskolákat, kulturális intézményeket alapíthat, szüntethet meg. A nemzetiségi iskolák tanterve nem állhat szöges ellentétben a Szlovákia egészére érvényes nemzeti tantervvel. A második alkotóeleme ennek az autonómiarendszernek a nyelvhasználat kérdése. Liberális részről ezt úgy képzelik el, hogy a nyelvhasználatnak egyéni állampolgári jognak kell lennie. Ezt optimálisan úgy lehetne érvényesíteni, ha Szlovákiában létesülne egy kétnyelvű zóna azokon a területeken, ahol jelentős számban élnek magyarok. Itt két hivatalos nyelv lenne. Európában erre a megoldásra vannak példák, és ezt különösebb nehézség nélkül lehetne működtetni.

A harmadik alkotóeleme az így eltervezett autonómia rendszernek a regionalizmus. Ezen a települések szabad társulását értik, mégpedig az ott megfogalmazott érdekek közös érvényesítésére. A szlovák alkotmány szól a régiók alapításáról, de nem tisztázza azok hatáskörét, szervezeti és működési rendjét. A ma működő régiók Szlovákiában alapvetően a gazdasági érdekek mentén szerveződtek. A nyugat-európai példa nyomán a szlovák alkotmány is tartalmazhatná mindazon hatásköröket, amelyeket a régiók saját maguknak igényelhetnek. A régió belső szerkezete szintén demokratikus lenne, választott vezető testületekkel. Ez összeköthető azzal is, hogy a túlcentralizált állam decentralizálódjék, azaz minden olyan hatáskör a lehető legalacsonyabb szintre kerüljön, ahol még az optimálisan gyakorolható. Regionális hatáskörbe kerülhetnének az idegenforgalom, az úthálózat, az erdő- és vízgazdálkodás, a mezőgazdaság, néhány kulturális és oktatási feladatkör.

Az autonómia részét képezheti, hogy a középszintű államigazgatási egységeket, járásokat és körzeteket többé-kevésbé az etnikai megoszlás figyelembe vételével alakítsák ki. Ez is növelheti az autonómiát. Egy település nemcsak egy, hanem több régiót is alkothat. A határok nem zártak, hanem mozgásban vannak a változó regionális érdekek alapján. Ez az autonómia elgondolás szervesen segítheti a demokratizálódást, mert nemcsak kisebbségi érdek, hogy Szlovákiában jelentős hatásköröket levigyenek regionális, illetve települési szintre.

A történelmi Magyarországnak szerves részét képezte Kárpátalja. Ez a térség a XX. században az Osztrák-Magyar Monarchia, majd a Csehszlovák Köztársaság, később a Magyar Királyság, a II. világháború után a Szovjetunió, és 1992-t követően az önállóvá vált Ukrajna részévé vált. Az önálló Ukrajnában elég korlátozottan van megengedve a területi autonómia. Ez megnehezíti a nemzetiségi és kisebbségi jogok érvényesítését. Bizonyos törvények még a szovjet korszakból kedveztek egyrészt a nemzeti szuverenitás megteremtésének, másrészt növelték a nemzetiségi nyelvek mozgásterét. Az ukrajnai nemzetiségi kisebbségekről szóló törvény merít az ENSZ, az EBEÉ, és az Európa Tanács dokumentumaiból. A törvény lehetőséget ad a kisebbségeknek a nyelvhasználat területén, de más területeken is. Nem szól a területi autonómiáról, de megfogalmazza a kulturális autonómia lehetőségét. Magyarország és Ukrajna 1990-ben aláírt egy úgynevezett "Nyilatkozat a nemzeti kisebbségek jogairól" című okmányt. Ennek kifejezetten az EBEÉ (Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet) koppenhágai dokumentuma volt az egyik forrása.

Az autonómia kérdéskörét az önálló Ukrajnában egyrészt a kárpátaljai, másrészt a kijevi szemszögből mérhetjük fel. A kijevi szemszög azt jelenti, hogy az önálló ukrán államiság fontos tétje a hosszú távú területi berendezkedés kérdése. Már megjelentek az Ukrajna föderalizására vonatkozó törekvések. Ezek szerint egy olyan föderatív Ukrajna jönne létre, amelyben a különböző régiók olyan jogosítványokkal rendelkeznének, amellyel jelenleg a Krím félsziget régiója rendelkezik.

A kárpátaljaiak előtt álló kihívás az, hogy Kárpátalja megőrzi-e azt a lehetőséget, hogy hosszú távon létrehozza az autonómia valamilyen formáját. Ha ez nem következik be, akkor azt kell felmérni, hogy Kárpátalján, mint közigazgatási területen miként hat az itt élő nemzetiségekre Ukrajna valamilyen föderalizálódása.

A kárpátaljai magyarság kidolgozta elképzeléseit a magyar adminisztratív területi önkormányzatra. Ennek Beregszász és környéke lenne a bázisa. A nemzetiség körzet területén a magyar nyelv az államnyelvvel egyenrangúként államnyelvként volna használatos és az autonóm körzet önkormányzata szabályozhatná a nyelvhasználatot. A területi önkormányzathoz tartozna a területén lévő magyar kulturális intézmények üzemeltetése, rendszerének felállítása. Harmadikként azoknak a gazdasági jogosítványoknak a gyakorlása, amelyek megegyeznek a megyei autonómia elképzelésekkel és a szabad gazdasági övezettel.

A szabad gazdasági övezet célja a terület földrajzi fekvésében rejlő gazdasági előnyök maximális kihasználása, a határmenti és a regionális együttműködéshez szükséges jogi, infrastruktúrális, pénzügyi és egyéb háttér megteremtése, a piacgazdaság alapjainak gyorsabb létrehozása, mint Ukrajna más térségeiben. A helyi hatalmi szervek az autonómia folytán rendelkezhetnének a helyi erőforrásokkal. Vámvonatkozásban vám szabadterületről lenne szó, vagyis a területre érkező és onnan tovább szállítandó árucikkek vámmentességet élveznének. A vállalkozóktól behajtott adó kisebb lenne, mint az ország más részeiben. Szabad mozgást kapnának más országok fizetőeszközei a banki és a pénzügyi szférában.

Déli szomszédunk Szerbia-Montenegró másfajta lehetőséget nyújt az autonómia kialakítására. A vajdasági magyarság autonómia törekvései védekezésből születtek. Szerbia-Montenegrónak államilag még része Koszovó tartomány, de ez gyakorlatilag az ENSZ, illetve a NATO felügyelete alatt álló protektorátusnak tekintendő. Szerbia-Montenegró esetében alkalmazhatjuk az etnikai-állam és a nemzetállam megkülönböztetést. Az etnikai állam politikailag tagolt intézményekre támaszkodik, míg a nemzetállam már politikailag tagolatlannak számít. Valahányszor, amikor valamelyik délszláv nemzet, a szerb, vagy a horvát válaszolt a nemzetállamiság kérdésére, akkor az erőszakhoz vezetett.

A bolsevik típusú jugoszláv államvezetés a látszat ellenére nem oldott meg egyetlen nemzeti kérdést sem. Egy sajátos megoldással próbálkozott, a nemzeti típusú oligarchiák létrehozásával. Ezek az oligarchiák vezették a Jugoszlávia felbomlásával végződő háborúkat.

A II. világháború után kialakult nemzetek-felettiség, az úgynevezett jugoszlávizmus arra törekedett, hogy feloldja a nemzeti konfliktusokat. Minden Jugoszlávia területén élő nemzet, nemzeti kisebbség, nemzetiség csak a jugoszlávizmusban fejezhette ki saját különösségét. A vajdasági magyarok szempontjából ez a nemzet-feletti ideológiai megoldás károsnak bizonyult, mert a II. világháború után a vajdasági magyarság asszimilációja tragikus méreteket öltött. Létezett egyenlőség, de ez a félelmen alapult. Az 1980-as évek végén a félelem által vezérelve bontakozott ki a kisebbségi autonómia koncepció. Losoncz Alpár szerint a kisebbségi autonómia igazi partnere a nemzetállam. Ez felveti azt a kérdést, hogy hasznos lenne-e ha úgy fogalmazódnának meg a kisebbségi autonómiák, hogy egyben korlátozzák is önmagukat. Ez a bizonyos pluralizmus, amelyet a kisebbségi autonómia szorgalmazhat a saját intézményeiben.

Losoncz Alpár szerint van még egy pluralitási forma, amelyet ugyancsak hozzá lehet kapcsolni a kisebbségi autonómiaformához. A kisebbségi autonómiának egyenesen létérdeke, hogy serkentse, szorgalmazza a nemzet-fölötti civil-társadalmi társulásokat. A nemzetfölöttiség ideologizált változata az asszimiláció nagyon finom csatornáit teremtette meg. Ezért gondolni kell azokra az önvédelmi mechanizmusokra, amelyek gátolják az asszimilációt, amelyek lehetővé teszik, hogy a kisebbség úgy kommunikáljon a többséggel, hogy ne veszítse el azonosságát.

A kisebbségi autonómiák létérdeke a civil-társadalmi formák szorgalmazása, hogy a kisebbségi autonómia felvehesse a versenyt a sokkalta erősebb nemzetállammal. A Jugoszlávia utáni Szerbia-Montenegróra is érvényes az, hogy a szerb államnak rendelkezésére állnak azok az eszközök, amelyek folytán nagyarányú népességmozgásokra kerülhet sor. Ezek tovább szűkíthetik a magyar ajkú lakosság életterét. A vajdasági magyarság számára az önkormányzati törekvések kisebbségvédelmet is jelentenek. Ez vonatkozik a nyelvhasználatra, az oktatásra. Mivel a népesség nagyobb része falun él, ezért a létrehozandó autonómiában az önkormányzatoknak a falvak népességmegtartó erejének a fejlesztésére is törekedniük kell.

Az információ megszerzése nélkül nincs lehetőség a tájékozott állampolgári lét biztosítására. A nem informált, vagy alulinformált ember ki van szolgáltatva. Ezért rendkívül fontos, hogy a gazdasági folyamatoknak megfelelően az információt hordozó nyelvek használata is egyenlő rangot nyerjen. Az autonómiát Szerbia-Montenegróban gyakran ma is szeparatizmusnak tüntetik fel. Ha pedig az autonómia szeparatizmus, akkor az egyben el is ítélendő. Erre hivatkozva fosztották meg a Vajdaságot régi, hagyományos regionális önkormányzatától, amit aztán részben helyreállítottak. A Vajdaságnak évszázadra visszamenőleg is volt hagyományos önkormányzata, regionális önrendelkezése. A milosevicsi rendszer bukásával a Vajdaság visszakapta hagyományos önkormányzatának egy részét. A decentralizált modell azonban még nem szilárdult meg Szerbia-Montenegróban, és ezért még a vajdasági magyaroknak keményen kell harcolniuk autonómia törekvésük érvényesítéséért.

A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége, a VMDK már az 1990-es évek elején kidolgozta autonómia koncepcióját. Ez nyíltan felvetette, hogy megoldatlan a Kárpát-medencében élő magyarok ügye. A mesterségesen elszakított nemzetrészek közül egyik sem veti fel a határok kérdését, de ez nem jelenti azt, hogy ez a probléma ne várna megoldásra. A vajdasági magyarság autonómia követelései nem korlátozzák az állami szuverenitást, ugyanakkor biztosítják a kisebbség nemzeti identitásának a megőrzéséhez a jogi kereteket.

Ez csökkenti a kisebbségek támogatása vonatkozásában a magyar államra háruló kockázatot, ugyanakkor növeli a magyarság egésze szempontjából kedvező kisebbségvédelmi szabályozások nemzetközi elfogadtatásának az esélyeit.

A VMDK autonómia koncepciója szervesen illeszkedik abba a nemzetközi törekvésbe, hogy a piacgazdálkodás gyökeret verjen a volt szocialista rendszerű országokban. A piacgazdálkodás működésének feltétele a demokratikus politikai rendszer. A demokratikus politikai rendszert pedig nem lehet létrehozni anélkül, hogy ugyancsak demokratikus megoldást találnának a kisebbségek megoldatlan problémáira. A VMDK autonómia koncepciója ésszerű kompromisszum. Egyrészt elismeri a határok sérthetetlenségét, másrészt biztosítja a kisebbségek nemzeti identitásának a megőrzését.

2004. május 25-én Ágoston András a VMDP elnöke levélben kérte Kovács László magyar külügyminisztert, hogy Borisz Tadicsnak a szerbiai demokrata elnökjelölt látogatásának alkalmából, vitassa meg a vajdasági magyarok perszonális autonómiájának a kérdését. A VMDP vezetése úgy látja, hogy a belgrádi képviselőház tényleges autonómiát irányoz elő a szerbeknek Koszovóban és ezért magyar részről nem szabad a szerb modell alá kínálni. Ágoston azt szeretné Kovács külügyminisztertől, hogy Tadiccsal folytatott tanácskozásán ne hagyjon kétséget afelől, hogy a magyar fél tényleges - jogszabály-alkotási és végrehajtási jogosítványokkal felruházott - perszonális autonómiát tart csak elfogadhatónak.

Az Romániában élő magyarok autonómia törekvései

Az RMDSZ, amely 1989. decemberében a romániai fordulat után nyomban megalakult, kidolgozott egy törvénytervezetet "a nemzeti kisebbségekről és autonóm közösségekről". Az 1992. októberében megfogalmazott Kolozsvári Nyilatkozat, majd pedig az 1993. januári Brassói Kongresszus megfogalmazta a Romániában élő magyarok igényét és politikai akaratát a belső önkormányzat intézményrendszerének a kiépítésére. Ehhez a kiinduló alapot az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozatnak a nemzeti kérdés rendezésére vonatkozó elvei nyújtották. A Gyulafehérvári Nyilatkozat önkormányzatot ígért az Erdélyben élő nemzetek számára. Az RMDSZ kezdeti állásfoglalásai arra a kérdésre keresték a választ, hogy miként oldható meg különböző identitással rendelkező közösségek egymás mellett élése úgy, hogy az ezekhez tartozó ugyanazon állam egyenjogú polgárai biztonságban éljenek, és ne érezzék magukat identitásuk miatt hátrányos helyzetben. A romániai magyarság igényei közösségeik belső ügyeinek intézésére nem a jogok elismerésének, hanem a megvalósításhoz szükséges politikai akaratnak a hiányában nem érvényesülhettek megfelelően.

Az RMDSZ nemzeti kisebbségekről és autonóm közösségekről szóló törvénytervezete különbséget tesz a nemzeti kisebbségek közt, azok szervezettségi és saját ügyeik intézésében való lehetőségeik és képességeik szerint. A belső önrendelkezés elve az szubszidiaritás kiterjesztése más típusú nem területi közösségekre. A szubszidiaritás princípiuma, ahogyan azt az Európa Tanács "Helyi Önkormányzat Európai Chartája" 1985-ben megfogalmazta, olyan funkcionális elv, amely lehetővé teszi a hatáskörök és illetékességek rendezését a demokrácia és a hatalom decentralizációjával összhangban. Az említett chartának a 4. cikkelye ezt így fogalmazza meg:

"Általában a közfeladatokat lehetőleg az állampolgárokhoz legközelebb álló igazgatási szerveknek kell megvalósítaniuk. A feladatok más igazgatási szervekre történő átruházása a feladat természetétől, jellegétől, hatékonysági és gazdasági követelményektől függ."

A helyi közösségeket egy adott területen élő állampolgárok alkotják, az együttélésből fakadó azonosságtudat és érdekközösség tartja őket össze. A helyi közösség autonóm közösség, autonómiáját pedig a szubszidiaritás elve alapján gyakorolja. A helyi területi autonóm közösség önkormányzata hatósági jogosítványa egy részét az állam központi szerveitől kapja, másik részét azonban a saját ügyek rendezésére vonatkozó hatásköre követeli meg. A hatalom-átruházás és a decentralizáció kényes politikai kérdés, különösen egy erősen központosított nemzetállamban. A központosított államhatalom hajlamos a decentralizációs törekvéseket államellenes szeparatizmusnak, szuverenitása korlátozásának feltüntetni, és nem a közügyek hatékonyabb és gazdaságosabb intézése feltételeinek tekinteni.

A hatalom megosztásában a nehézséget az okozza, hogy az autonóm közösségek és a hozzájuk tartozó önkormányzatok az autonómia miatt mellérendeltségi és nem alárendelt viszonyban lehetnek egymással. A szubszidiaritás elve lebonthatóvá teszi a centralizált igazgatást. Az alá és fölérendeltségi viszonyokat úgy alakítja át mellérendeltségi kapcsolatokká, hogy megőrzi a rendszer integritását.

Azért van szükség autonóm közösségekre, mert ezek állnak legközelebb az állampolgárokhoz. Ezeket ellenőrizhetik közvetlenül, és kedvezően biztosíthatják a kulturális és emberi erőforrások kihasználását. A közösségek - közöttük a nemzeti közösségek léte -sajátosságuk érvényesülése, az egyik legfontosabb egyéni érdek. Alapvető személyi jog, hogy a polgárok hatékony közösségeket hozzanak létre egzisztenciális szükségleteik biztosítására. A központi állam a közügyek rendezésében nem hatékony és nem is gazdaságos. Akik minimális szolgáltató államot akarnak, azoknak arra is válaszolniuk kell, hogy ki vegye át, és miként az állami feladatokat? A közügyek hatékonyabb és olcsóbb intézéséről van szó, és az államot nem a korlátozás kedvéért kell korlátozni.

Romániában nem vitatják a vallási és helyi közösségek autonómiáját, ugyanakkor erősen ellenzik a nyelvi, kulturális és etnikai közösségek által megfogalmazott ilyen irányú igényeket. Az anyanyelv teljes körű használata és az óvodától a tudományos fokozat megszerzéséig terjedő anyanyelvi oktatás és képzés előfeltétele a tudás megszerzésének és az információhoz való jutásnak. Itt a többségi és a kisebbségi etnikumok között a kultúra specifikus erőforrásaiért folyik a küzdelem. Egy közösség integráltsági fokát, szervezettségi szintjét jól mutatja, hogy a különböző célokra milyen saját intézményrendszere van.

Ha egy közösség a saját ügyeiben autonóm módon kíván eljárni, akkor közhatalmi jogosítványokkal ellátott autonóm önkormányzatra van szüksége. A közösség az önkormányzata által autonóm, vagyis az önkormányzat megléte az autonómia szükséges előfeltétele. Az önkormányzat egyrészt hatalmi tényező. Ez a települési és regionális közigazgatás állami feladatának átvállalását, és az ehhez szükséges közjogi, helyi hatalmi státusz biztosítását jelenti. Az önkormányzat másrészt törvényi háttérrel megalapozott függetlenséget és az intézményi autonómiát jelent. Ehhez szükség van a jogok és hatáskörök alkotmányos védelmére és a saját területen kizárólagos jogokra. Szükséges a saját tulajdon és jog a szabad gazdálkodáshoz, a mellérendeltségi viszony más önkormányzatokhoz, és hogy a külső felügyelet csak a törvényességre vonatkozhat. Az önkormányzat fontos ismérve még a kapcsolat a közösséggel, a közösség általi közvetlen ellenőrzés.

Az önkormányzásnak demokratikusnak kell lennie, a döntéshozókat közvetlenül és titkosan kell választani. Az önkormányzatban szétválik a végrehajtás és a döntéshozatal. Ily módon az önkormányzat érdekei közvetlenül függnek az adott közösség érdekeitől. Az autonóm közösségek önkormányzatát helyi kormányzási feladatai az államhoz közelítik, míg autonómiája szerves kapcsolata a közösséggel a civil társadalomba ágyazza őket.

Fontos a helyi érdekek hatékony képviselete, a lokalizmus. Ez a kívülről érkező hatásokkal szemben a védekezést elősegítő érdekek és értékek rendszere. Szervesen hozzájuk tartozik a közösséget vezérlő jelképrendszerek, valamint azok az aktív csoportok, személyek, akiknek sajátos helyi értékeik és érdekeik vannak, és van politikai hatalmi cselekvőképességük, és ennek érvényesítéséhez szükséges anyagi forrásuk.

A lokalizmusnak ezek az ismérvei kiterjeszthetőek a nyelvi, etnikai és vallási közösségekre is, amelyek a helyi közösségekhez hasonlóan sajátos hovatartozást képviselnek.

Az RMDSZ már említett kisebbségi törvénytervezete a közösségi autonómia fogalmát úgy fogalmazza meg, hogy nem mossa egybe a helyhatósági területi önkormányzatot az etnikai érdekképviselettel azokon a területeken, ahol a kisebbség számbeli többséget alkot. A kisebbségi érdekérvényesítés a területi önkormányzat sajátos státusán keresztül érvényesül. Így törekszik érvényesíteni a kétnyelvűséget, az etnikai önkormányzatokkal történő döntést-megelőző konzultációt, de tartalmazza a vétójogot is. Ez a megoldás elkerüli a nemzetállam szuverenitásának belső korlátozását. Valójában erősíti az állam stabilitását - az etnikai elv érvényesítésével - az adott területen élő minden etnikum bevonásával, a közös felelősség és feladat vállalásával.

A Székelyföld autonómiája

Ebben a teremben mindenki tudja, hogy az RMDSZ autonómia törekvései eddig nem jártak sikerrel. A Székelyföld vonatkozásában ezért további kezdeményezések indultak és haladnak előre sikeresen. A Székelyföld Egyeztető Tanácsa 1995. áprilisában és májusában kinyilatkoztatta az ott élő lakosság jogigényét Székelyföld autonómiájára. Az RMDSZ Szövetségi Egyeztető Tanácsa állásfoglalásban támogatta a Székelyföldön élők igényét az autonómiára a romániai magyar nemzeti közösség történelmi és területi sajátosságai alapján. Ez az igény megfelel a nemzetközi dokumentumokban foglalt megoldásoknak, és az európai jogállamok gyakorlatának. Ezért az RMDSZ negyedik kongresszusa ezt a szövetség programjába is felvette.

A Székelyföld (latinul Terra Siculorum) autonómiája nem sérti Románia területi integritását, és nemzeti szuverenitását. A székelység autonómia igénye a területi önkormányzásra, a közösségek államon belüli önrendelkezésére, a szubszidiaritásra, és az önigazgatásra épül. Székelyföld autonómiáját évszázadokon át a székely székek szervezettsége és hatásköre testesítette meg. Ezek létezéséről már az 1300-as évek írott dokumentumai is utalnak. A székely székek hasonlóan a szász székekhez területi önkormányzatként működtek saját közigazgatással, meghatározott jogokkal és különleges státussal.

A Székelyföldi székek ennek alapján kinyilvánították, hogy igényt tartanak a területi autonómiára. Megfogalmazták követelésüket Székelyföld autonómia-statutumának az elismerésére. Ez szavatolja az autonómia gyakorlását, az ehhez kapcsolódó hatáskörök elismerését, és annak az autonóm régióra, illetve hatóságaira való átruházását, mégpedig úgy, hogy teljes mértékben biztosítja a polgárok egyenlőségét. Mind a történelem, mind az európai jogállamok gyakorlata tanúsítja, hogy a többségtől eltérő nemzeti identitású közösségek védelme érdekében az államnak sajátos intézkedéseket kell hoznia. Öt évszázadon át, egészen 1876-ig a székelyek közigazgatási területeit székeknek nevezték, amely elnevezést, a hozzá való ragaszkodást a történelmi emlékezet, a közösségi hagyomány és akarat megőrizte.

Sok erdélyi magyar közéleti személyiség érzi úgy, hogy sem Székelyföldön, sem Erdély más részén nincs magyar jövő, ha a romániai kisebbségi politika nem változik meg.

Közismert, hogy a Ceausescu kormányzat kiárusította a zsidó származású és német származású állampolgárait. Ez Romániának nagy hátrányokat okozott a rendszerváltás után, mert ha az így felszámolt zsidó és szász közösségek még jelen lennének, akkor Románia tőkevonzó képessége lényegesen nagyobb lenne, de az erdélyi magyar nemzeti közösség érdekképviselete is erősebb lehetett volna, állapította meg Szász Jenő Székelyudvarhely polgármestere, az erdélyi Magyar Polgári Szövetség elnöke. Románia 1989 után sem sokat tesz azért, hogy az erdélyi magyarok ne vándoroljanak ki. Szász Jenő szerint azonban az erdélyi magyarok is felelősek azért, ami az elmúlt 15 év során történt. Itt fontos szerepe van az autonómiának. Az autonómia jövőképet, célt jelent, ami hosszú távon befolyásolja az itt élő magyarok sorsát. Az elmúlt 15 év során 250.000 magyar embert veszített Erdély és ezért ma már nem lehet tovább halasztani az autonómia kérdését.

A székelység ezért a történelmi feltételeknek megfelelően igényelte és igényli a mai napig a területi autonómiához való jogot. Európa jogállamaiban alkalmazott gyakorlat igazolja a régiók területi autonómiájának alkalmazhatóságát és életképességét. A területi autonómia működését szavatoló garanciákra és jogi keretekre több jó példa is van az európai gyakorlatban.

Elsőként említhető az Olaszországhoz tartozó Dél-Tirol autonómiája. Ez önkormányzatot szavatol a német anyanyelvű közösségnek Bolzano (Bozen) környékén és a kétnyelvű, tehát német és olasz közösségek által lakott Trentinonak (Süd-Tirol).

Másik jó példa a Spanyolországhoz tartozó Katalónia 1979-ből származó autonómia törvénye, amely széles körű önkormányzatot szavatol a többségben katalánok által lakott régiónak.

Ugyancsak 1979-ből származik a spanyolországi Baszkföld autonómia törvénye, amely önkormányzatot biztosít Auskal Herria területnek.

A Spanyolországhoz tartozó Galícia autonómia törvényét 1981-ben bocsátották ki, és ez önkormányzatot szavatol a galegók által lakott régióknak.

A Spanyolország részét képező Asztúria 1981-ben kapott területi önkormányzatot és itt a bable nyelvhasználat van biztosítva.

A Spanyolországhoz tartozó Valencia 1982-ben nyerte el önkormányzatát és ez szavatolja az autonómiát a valenciaiak által lakott Alakant-ban, Castelloban és Valenciában.

A spanyolországi Aragónia autonómia törvénye 1982-ben biztosította az önkormányzást ennek a területnek és lakóinak.

A spanyolországi Navarra autonóm törvénye 1982-ben biztosította az önkormányzatot a castiliai és a baszk nyelvű polgárok által lakott területeken.

A Baleári szigetek lakói 1983-ban kaptak autonómiát. Ezen a területen főleg katalánok élnek.

A spanyol alkotmány előírja, hogy az állam hivatalos nyelve a castíliai spanyol, de a többi spanyolországi nyelv is hivatalos nyelv, a megfelelő autonóm közösségben.

A Portugáliához tartozó Azori szigetek és Madeira ugyancsak autonómiát kaptak e területek földrajzi, gazdasági, társadalmi és kulturális sajátosságaira tekintettel, az ott élő lakosság óhajának megfelelően.

A Finnországhoz tartozó Aland (Óland) szigeten svédek élnek és az autonóm szigetre még finn állampolgárok is csak úgy telepedhetnek le, ha előzőleg vizsgát tesznek svéd nyelvből.

A finn alkotmány értelmében a finn és a svéd nyelv a köztársaság nemzeti nyelve. A Finnországhoz tartozó Aland (Óland) sziget pedig, mint már utaltunk rá, széles körű autonómiával bír.

Finnországban - Turkuban - teljes spektrumú svéd iskolarendszer működik.

Példás, hogy Belgiumban nemcsak a vallonok és flamandok egyenlő jogait szavatolják, de az ott élő németajkúak autonómiája is teljes körű.

Az 1993-as belga alkotmány a Belgiumban az 1920-as versailles-i békeszerződés által Németországtól elcsatolt Eupen-Malmedy övezetében élő németeknek széles körű önrendelkezést biztosít. A Belgium lakosságának alig 1%-át képező német kisebbség, a kultúra, az egészségügy, a szociális ügyek, az oktatás és a foglalkoztatás terén önálló törvényhozó kompetenciával rendelkezik. Eupen-Malmedy-nek 3 miniszterből álló autonóm kormánya van, Karl-Heinz Lambertz tartományi miniszterelnökkel az élén.

"Az Európa-eszme rendkívül erős alkotóeleme a belgiumi német közösség identitásának, a határokon átívelő nyitottság és nyíltság pedig az itt élők mindennapjaihoz tartozik." - mondotta a tartományi miniszterelnök: Lambertz. A politikus szerint a más országokkal és régiókkal való kétoldalú együttműködés során folytatott politika, valamint az, hogy a belgiumi német közösség több nemzetközi szervezettel is együttműködött, döntő szerepet játszott abban, hogy 2004-ben Madeira-val közösen elnyerték az év euro-régiója címet.

A német autonómia területén az oktatásban, a bíróságokon, a közigazgatásban, a regionális és a föderatív szintű hatóságoknál a német az ügyintézés nyelve. A hivatalos közlemények, kormánydöntések németül is megjelennek. Lambertz tartományi miniszterelnök szerint a kisebbségi autonómiák legnagyobb előnye, hogy általuk a kisebbségek saját kezükbe vehetik sorsukat, és tárgyilagossá válik a kisebbség és a többség viszonya. Az autonómia sikeressége szempontjából döntő, hogy a felek - a kisebbség és a többség - ne ellenfélnek, hanem partnernek tekintsék egymást, a sokféleségben ne a konfliktusra való okot, hanem a gazdagságot lássák. Az, hogy egy autonómia tápot adhat vagy sem szeparatista törekvéseknek, az az adott autonómia modell sikerességétől függ. Ha pozitívak a tapasztalatok, akkor nem áll fenn szeparatista veszély.

Ugyanezt lehet elmondani a Schleswig-Holstein német tartományban élő dánokról.

Megoldották a Corsica lakói által követelt autonómiát is.

Még megoldásra vár a török ciprusiak kérdése. Itt is megvan rá az esély, hogy többség és kisebbség békésen élhessen.

Az Európai Unióhoz tartozó balti államok máris széleskörű jogokat biztosítanak kisebbségeiknek, elsősorban oroszajkú lakóiknak.

Érdemes a svéd alkotmánynak azt a rendelkezését is említeni, hogy a svéd nemzet szuverenitása többek között a területi közösségek önigazgatásán keresztül valósul meg.

Utoljára, de nem utolsósorban példamutató az, ahogyan Svájcban megoldották a német, a francia, az olasz és a réto-román anyanyelvű svájciak teljesen egyenjogú együttélését.

Összefoglalva az autonómia kérdéskörét:

Területi autonómiával olyan térségek rendelkeznek, amelyek az önkormányzás magasabb fokával vannak felruházva, mint az adott állam bármely más hozzájuk hasonlítható területe. A nemzeti kisebbségeket szolgáló területi autonómia célja, hogy a többségi lakosságtól eltérő, de egy adott térségen belül többségben lévő nemzeti közösségnek biztosítsa közösségi identitásának a megőrzését, valamint az adott terület kulturális és történelmi hagyományainak az ápolását.

A személyi elvű autonómia nem területet, hanem magát a kisebbségi közösséget ruházza fel érdekképviseleti és igazgatási jogosítványokkal és az ehhez szükséges intézményrendszerrel. Az autonómia alanyául szolgáló közösség úgy jön létre, hogy az egyének szabadon vállalják az adott nemzeti kisebbséghez való tartozásukat. Ez történhet közigazgatási nyilvántartásba vétel révén. A személyelvű autonómiához tartozik a kulturális autonómia. Ennek keretében a kisebbség választott szervei átveszik az államtól a kultúrájuk és nyelvük megőrzéséhez szükséges jogokat és az azok érvényesítéséhez szükséges intézményeket. Ezek közül az oktatási és a tájékoztatási, valamint kulturális intézmények a legfontosabbak.

A kisebbségeket szolgáló autonómiától elkülönül a helyi közigazgatási autonómia. Ez a helyi önkormányzatok autonómiája, amely akkor egészülhet ki a kisebbségi nyelvhasználattal és kultúrával kapcsolatos jogosítványokkal, ha az illető településen vagy térségben valamely kisebbség helyi többséget alkot.

Területi autonómiával rendelkeznek az európai kontinensen - ahogyan azt már az előzőekben részleteztük - az Aland-szigetén lakó svédek, az Olaszországhoz tartozó dél-tiroli osztrákok, a nagy-britanniai wales-iek és skótok, a spanyolországi baszkok és katalánok. Számos európai államhoz tartozó sziget kapott területi autonómiának tekinthető különleges önkormányzati jogosítványokat - köztük a Dániához tartozó Grönland és Ferröer-szigetek, valamint a franciaországi Korzika. Összefüggés áll fenn a gazdasági növekedés és az autonómia között, mert azok a térségek, melyek autonómiához jutottak a statisztikai adatok szerint gyorsabb fejlődésnek indultak.

Magyarországon a személyi autonómia sajátos változatának tekinthető kulturális autonómiát kaptak az itt élő kisebbségek. Személyi elvű autonómiát élveznek Skandináviában a norvégiai, a finnországi, valamint a svédországi lappok.

Befejezésül összefoglaljuk a területi autonómiára vonatkozó és a nemzetközi dokumentumokban megtalálható rendelkezéseket és politikai kötelezettségeket.

Az Európai Együttműködési és Biztonsági Értekezlet, az EBEÉ 1990-es Koppenhágai Dokumentumának 35. pontja értelmében az aláíró államok - közöttük Románia is - erőfeszítéseket tesznek a történelmi és területi körülményeknek megfelelő közigazgatási, vagy helyi autonómia alkalmazására, a nemzeti kisebbségek etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásának a kifejezéséért. Az EBEÉ 1991-es Genfi Dokumentumában - Románia ezt is aláírta - a résztvevő államok elismerik azon intézkedések fontosságát, amelyeket a nemzeti kisebbségek történelmi és területi feltételeinek megfelelően azon országoknak ajánlatos meghozniuk, ahol a problémák megoldása különleges figyelmet igényel. Az aláíró államok érdeklődéssel vették tudomásul a demokratikus megoldásokkal elért pozitív eredményeket. Ezek közé tartozik a közigazgatási, vagy helyi autonómia, valamint a területi autonómia, amely a szabad és időszaki választások révén létrehozott tanácsadó, törvényhozó, és végrehajtó testületeket, intézményeket is magába foglalja.

Az Európa Tanács 1201/1993. számú ajánlásának a II. szakasza előírja a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogát, hogy azokban a régiókban, ahol ezen személyek a lakosság számához viszonyítva többségben vannak, autonóm, vagy helyi hatóságokkal, vagy sajátos történelmi és területi feltételeiknek megfelelően sajátos státussal rendelkezzenek.

Az Európai Parlamentnek az Európai Unió állampolgárságára vonatkozó 1991. november 21-i keltezésű határozata (a III. szakasz) kinyilvánítja, hogy az Európai Unió és tagországai bátorítják a területükön történelmileg jelen lévő etnikai és nyelvi közösségek identitásának kifejezését és együttélésük elősegítését, garanciát vállalva az állampolgárok tényleges egyenlőségének biztosítására, a sajátos helyi, regionális, vagy csoport-önkormányzási formák szavatolására, a régiók közötti együttműködés, a határokat túllépő kooperáció elősegítésére.

A székelyek mindezeket a nemzetközi dokumentumokat mérvadónak tekintik, és ennek alapján igényelték - és igénylik - a történelmi és területi feltételeknek, valamint az Európában alkalmazott megoldásoknak megfelelő a területi autonómiát, és az ehhez szükséges törvényes kereteknek a megteremtését.

Székelyföld autonómia-statutumát a román parlament elé terjesztették, amely azonban 2004. március 30-án azt elutasította. Először a bukaresti képviselőház közigazgatási bizottsága tűzte napirendjére a Székely Nemzeti Tanács által kidolgozott és hat RMDSZ képviselő által benyújtott Székelyföldi Autonómia Statútuma törvénytervezetét. A román képviselőház közigazgatási bizottságának tagjai kedvezőtlenül értékelték a kezdeményezést, és az elutasítását javasolták.

A bukaresti parlament alsóházában a több mint 240 jelenlévő 22 ellenszavazattal és egy tartózkodással fogadta el a képviselőház közigazgatási szakbizottságának a székelyföldi autonómiára vonatkozó törvénytervezet elutasítását tartalmazó jelentését. Az RMDSZ frakció tagjai az elutasítás ellen voksoltak. Egy nem magyar kisebbségi-képviselő pedig tartózkodott. Az RMDSZ képviselők azonban voksuktól függetlenül fenntartották a statútum szakmai hiányosságairól és időszerűtlenségéről kialakított korábbi véleményüket.

Trianon felülvizsgálása

Nem ismert eléggé, hogy a Zürichi Pápai Emberi Jogi Intézet, az Institutum Pro Hominis Juribus 2001. február 20-án kérelmet nyújtott be az ENSZ Háborús Törvényszékéhez Hágában és New Yorkban, mégpedig azért, hogy az ENSZ Emberi Jogok Chartája alapján vizsgálja felül az 1920. június 4-i trianoni és az azt kiegészítő 1947. évi szeptember 15-i párizsi békeszerződést. A Pápai Emberi Jogi Intézet főtitkára, Ludwig von Lang azt kérte, hogy a Hágai Nemzetközi Bíróság vizsgálja felül a trianoni és a párizsi békeszerződéseket és állapítsa meg, hogy azok sértik a nemzetközi jog alapelveit. A beadvány kéri, hogy az egyenlő elbírálás elvének alapján az ENSZ Nemzetközi Bírósága mentesítse a Magyar Népet az I. világháborúban való részvétele miatt kiszabott kollektív büntetés és annak következményei alól.

Az említett békeszerződés kimondta, hogy amennyiben a szerződő felek az abban foglalt megállapodást nem tartják be, úgy szerződésszegést követnek el. Ennek alapján mód van a szerződés érvénytelenítésére, illetve a hatályon kívül helyezésére. A békeszerződéshez csatolt Kisebbségi Záradék szerint az aláíró felek kötelezettséget vállaltak a területükön élő valamennyi nemzetiség emberi jogainak maradéktalan biztosítására. Az emberi jogok biztosítása a Magyarországtól elcsatolt területeken nem érvényesült.

Történelmi tény, hogy sor került az elcsatolt területeken az itt élők más területekre történő kitelepítésére, internálására és deportálására. Tény, hogy templomrombolások voltak, semmibe vették a vallásszabadságot, korlátozták a nyelvhasználatot, és a kultúra gyakorlását. A kisebbségi jogok nem lettek biztosítva, és ezzel a szomszédos államok, úgy mint Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia szerződésszegést követtek el. Csehszlovákiában több mint 100.000 magyart kényszerítettek lakhelye elhagyására, és Magyarországra történő költözésre úgy, hogy ingó és ingatlan vagyonukkal nem rendelkezhettek.

A békeszerződéshez csatolt Kisebbségi Záradékban foglaltak betartását soha senki nem ellenőrizte. A kisebbségeket ért hátrányos megkülönböztetés következménye az is, hogy több mint 100.000 magyar az elcsatolt területekről gyakorlatilag eltűnt.

Joszip Broz Tito kommunista partizánjai, mai terminológiával: terroristái, több mint 40.000 magyart mészároltak le Délvidéken. Ludwig von Lang professzor beadványában felhívja az ENSZ Nemzetközi Bíróságának a figyelmét arra a fontos tényre is, hogy a trianoni szerződést aláíró államok közül többnek a helyzetében nagy fontosságú változás következett be.

- A Szovjetunió, mint egységes állam, megszűnt.
- Jugoszlávia ugyancsak felbomlott és megszűnt korábbi formájában létezni.
- Csehszlovákia is két önálló államra vált szét.

A Zürichi Pápai Emberi Jogi Intézet beadványa szerint a változások miatt a trianoni szerződés jogi formájában sem tartható fenn.

A beadvány a továbbiakban részletesen felsorolja, hogy milyen károk érték Magyarországot a trianoni diktátum következtében. Egyedül a tengerészetet és a haditengerészetet ért kár szakértői adatok szerint 974 085 kg színarany értékének felel meg. További veszteségek: az ország összes arany-, ezüst-, és sóbányája; a szénbányák 80%-a; az erdők 90%-a; a vasútvonalak és ezekhez tartozó szerelvények, műkincsek, az egyetlen tengeri kikötő és az összes tengeri és folyami hajó elvétele.

A békeszerződés delegátusai között nem volt egyetértés a Magyarországot sújtó retorziót illetően.

David Lloyd George brit miniszterelnök Londonban 1928. október 4-én kijelentette: "A teljes okmány és adattár, amit egyes szövetségeseink a béketárgyalások során nekünk szolgáltattak - hazug és hamisított volt. Nem vettük észre a szövetségeseink által elénk terjesztett statisztikák valótlanságát, amelyek végül is a diplomácia történetének legigazságtalanabb békéjét hozták létre, és amelyek következménye a nemzetközi törvények és jogok legdurvább megsértése volt."

Henry Pozzi 1933-ban felveti a tárgyalófelek felelősségét. Lord Newton szerint "a nagy békebírák nem ismerték azon nemzetek néprajzának, földrajzának és történelmének alapelemeit, amelyeknek sorsát rendezniük kellett."

Harold Nicholson, aki a békekonferencián jelen volt, 1933-ban a következőket írta: "Magyarország feldarabolása oly módon történt, hogy az érdekelt lakosság véleményét senki sem vette figyelembe." Az angol diplomata "Peacemaking" című könyvében összegezi több érdekelt államférfi véleményét. "Az uralkodó gondolat az volt, hogy az elért béke rossz és alkalmazhatatlan, a béke az intrikának és a kapzsiságnak az eredménye, és sokkal inkább előkészíti a háborút, semmint azt megakadályozná."

Az olasz kormány nevében Francesco Nitti a békefeltételeket azért tartotta elfogadhatatlannak, mert Magyarország szétdarabolása esetében a szláv túlsúly ellen nem látott semmiféle ellensúlyt. Francesco Nitti arra is rámutatott, hogy Olaszország az Osztrák-Magyar Monarchiával és nem Magyarországgal harcolt.

A későbbi amerikai nagykövet, William Bullit a következőket írta Wilson elnöknek: "Én csak egy vagyok azon milliók közül, akik bíznak önben. Azt gondoltuk, hogy ön pártatlan és igazságos békét akar. Ennek ellenére a területi feldarabolásoknak népek lettek az áldozatai, és ez magában hordja a háború csíráit. A békekonferencia rendelkezései bizonyosan újabb nemzetközi összeütközésekhez vezetnek. Saját népe és az emberiség érdekében az Egyesült Államoknak kötelessége, hogy megtagadja ennek az igazságtalan békének az aláírását."

Ionel Bratinau román miniszterelnök 1920. július 1-én Bukarestben a következőket mondotta:

"Nem nyughatunk addig, amíg a magyar népet gazdaságilag és katonailag teljesen tönkre nem tesszük, mert mindaddig, amíg Magyarországon megmarad az életképességnek egy szikrája is, addig nem érezhetjük magunkat biztonságban."

A trianoni békeszerződés tárgyalása során több esetben felmerült, hogy tekinthetik-e Romániát a tárgyaló felek szövetséges államnak? A Franciaországot képviselő André Tardieu és Henry Berthelot tábornok csak igen nehezen érték el, hogy az antant nagyhatalmak elismerjék Romániát hadviselő félnek.

Georges Clemenceau miniszterelnök végül is kijelentette: a szövetségesek megegyeztek abban, hogy Romániát ismét szövetséges hatalomnak tekintik, és eszerint kezelik a konferencián. Ennek értelmében Romániának ugyanolyan számú küldöttséget engedélyeztek, mint Belgiumnak vagy Szerbiának - annak a két államnak, amelyek a háború kezdetétől annak befejezéséig harcolt a központi hatalmak ellen.

A béketárgyalásokon a magyar küldöttség nem vehetett részt. Csak akkor jelenhetett meg, amikor a meghozott döntéseket közölték velük. Azt is a magyar küldöttség tudomására hozták, hogy csak akkor lehet tagja a Népszövetségnek, ha a békefeltételeket tudomásul veszi. A magyar delegáció tehát kényszer hatása alatt írta alá a békeszerződést. Ez az aláírás éppen ezért mind a nemzetközi jog, mind pedig a bírói joggyakorlat értelmében érvénytelen.

A közelmúltban illetékes román szervek jogszabályokat fogadtak el arról, hogy a törvénytelenül elvett és elkobzott ingatlanokat visszaszolgáltatják eredeti tulajdonosaiknak. Tény, hogy e jogszabályok ellenére a Romániában kisebbségben élő magyar anyanyelvű lakosság csak töredékét kapta vissza eredeti vagyonának. Hasonló a helyzet az egyházi vagyonnal is. A római-katolikus egyház és a magyar református egyház tulajdonának jelentős részét a mai napig nem kapta vissza.

A Zürichi Emberi Jogi Intézet peres beadványából kitűnik, hogy a trianoni békeszerződés súlyos feltételeivel Magyarországot az I. Világháborúban való részvételéért büntették meg. A párizsi békeszerződés aláírásakor viszont Magyarországot a II. Világháborúban való részvétele miatt marasztalták el. Mindkét szerződés kollektív büntetésről rendelkezett, ez pedig a nemzetközi jog alapján elfogadhatatlan. A Ludwig von Lang által előterjesztett kérelem megállapítja, hogy mind a trianoni, mind a párizsi békeszerződés alakilag és jogilag is érvénytelen. A Magyarországtól elcsatolt területen élő egykori magyar állampolgárok sérelmére 1920-tól kezdődően olyan bűncselekményeket követtek el, amelyek a nemzetközi jog alapján nem évülnek el.

Szükséges, hogy az ENSZ Nemzetközi Bírósága mondja ki, hogy a fent említett szerződések érvénytelenek, és az érvénytelenség következtében a magyar népet jogorvoslat illeti meg. Külön vizsgálatot igényel a büntetőjogi felelősség felmérése.

A tények feltárásához kíván segítséget nyújtani a Pápai Emberi Jogi Intézet - Institutum Pro Hominis Iuribus, amikor nemzetközi vizsgálóbizottság felállítását szorgalmazza és ehhez a maga részéről minden segítséget megad. Ludwig von Lang, az intézet főtitkára, a beadvány készítője, javasolta egy 25-30 fős vizsgálóbizottság felállítását. Az Insitutum Pro Hominis Iuribus kész 10 szakértőt delegálni ebbe a Bizottságba. E szakértők beszélik az elcsatolt területeken használatos nyelvet. Kellő ismeretekkel rendelkeznek ahhoz, hogy a beadványban foglaltakat a helyszíni vizsgálatok keretében konkrétan igazolják és alátámasszák. Az 1956-os magyar forradalom idején az Egyesült Nemzetek Szervezetének nem volt lehetősége kellő támogatást nyújtani a magyar nemzet szabadságküzdelméhez. A körülmények 2001-re megváltoztak. Az ENSZ-nek most lehetősége nyílik arra, hogy jóvátegye akkori közömbösségét.

Azért ismertettük részletesebben Ludwig von Lang professzornak, az Institutum Pro Hominis Iuribus főtitkárának az ENSZ Nemzetközi Bíróságához, név szerint Carla de Ponte-hoz, az ENSZ Hágai Nemzetközi Bírósága főügyészéhez intézett beadványát, mert ismereteink szerint az ENSZ Nemzetközi Bírósága ezt a beadványt elfogadta, és ez arra utal, hogy a jogszabályokban foglalt eljárást lefolytatja.

Minthogy itt alapvetően fontos magyar ügyről van szó, felmerül a kérdés, hogy együttműködnek-e a magyar állam, a magyar törvényhozás, a magyar kormány és a magyar bíróságok a Zürichi Pápai Emberi Jogi Intézettel?

Ha együttműködnek, akkor ez miben áll és hol lehetne róla tájékozódni? Miért nincs erről kellő tájékoztatás az írott és elektronikus tömegtájékoztatási intézményekben?

Ha a magyar állam és annak bármelyik hivatalos szerve nem működik együtt a Zürichi Emberi Jogi Intézettel, akkor annak mi az oka? Erről is kellene tájékoztatni a magyar állampolgárokat.

Magyarországnak, mint Európai Uniós tagállamnak, azon kell munkálkodnia, hogy valamennyi szomszédja minél előbb az Európai Unió tagja lehessen, s hogy az addigra autonómmá váló Székelyföld egyben önálló euro-régió legyen. Ezt Orbán Viktor mondotta Székelyudvarhelyen, amikor részt vett az "Emlékezés parkja" avatóünnepségén.

A magyar ellenzéki politikus, aki egyben az Európai Néppárt alelnöke hangoztatta, hogy Székelyföldet is várják az Európai Unióba. Orbán Viktor úgy látja, hogy az EU a magyar nemzet határokon átívelő újraegyesítésének az eszköze. A mai EU még csonka. A teljes magyar nemzetnek az intézményesült Európa részéve kell válnia, nemcsak az egyik felének. Magyarországnak, mint Európai Uniós tagállamnak ezért azon kell fáradoznia, hogy valamennyi szomszédja minél előbb az EU tagja lehessen. Ez a nemzet érdeke. Ha ez így lesz, minden esély megvan arra, hogy az addigra már autonóm Székelyföld egyben önálló euró-régió legyen, Székelyudvarhely központtal, - mondotta Orbán Viktor.

Ehhez a problémakörhöz kapcsolódik a státusztörvény sorsa. Erről ugyancsak Orbán Viktor a következőket mondta a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság című műsorában, 2004. április 25-én:

"A státusztörvény a legszeretettebb gyermekeink közé tartozott az elmúlt esztendőkben. Nemcsak szerettük, hanem büszkék is voltunk rá. Na most, ebből a törvényből a szuszt kiszorították. Ezek után én azt mondom, hogy a státusztörvény maradványaiért persze küzdenünk kell, de be kell látnunk, hogy a megoldás a jövőre nézve már nem a státusztörvény, hanem a kettős állampolgárság. Úgy tűnik a kettős állampolgárságot könnyebben el tudjuk fogadtatni - idehaza és külföldön is - mint a státusztörvényt sikerült, tehát én támogatom teljes mellszélességgel a kettős állampolgárságot."

A Magyarok Világszövetségének a kettős állampolgárságról szóló aláírásgyűjtése a napokban fordulóponthoz érkezett, és az aláírók száma a 150.000 közelébe jutott. Az érvényben lévő törvények szerint, ha legalább 200.000-en aláírják a népszavazási kezdeményezést, akkor a népszavazás már nem véleménynyilvánítónak, hanem ügydöntőnek, minősül, és eredménye kötelező az Országgyűlésre.

Ki kell épülnie annak az intézményrendszernek, amely elősegíti az erdélyi magyarság szorosabb kapcsolódását az európai integrációhoz. Olyan intézményekről van szó, amelyek lehetővé teszik, hogy az erdélyi magyarok ne csak, román állampolgárokként, hanem egy sajátos nemzeti közösség tagjaiként csatlakozhassanak az EU-hoz. A magyar nemzeti közösségnek saját arculata van, saját történelemmel és kultúrával. Ezt kell Európának felmutatnia. De ehhez nemcsak kulturális, de politikai intézményekre is szükség van. Olyan szervezeti keretekről van szó, amelyek alkalmassá teszik az erdélyi magyar közösségeket az EU részéről érkező ajánlatok, kezdeményezések, támogatások fogadására.

Ezen túlmenően meg kell erősíteni a magyar-magyar kapcsolatokat, a határok felett átívelő nemzeti integrációt. Közelíteni kell egymáshoz a maradék Magyarország népét, társadalmát, kultúráját az erdélyi magyarok sajátos - megszenvedett és sok szempontból igazabb, mélyebb - magyarságához. Történelmi alkotmányunk hatályának helyreállítása elősegítheti, hogy az erdélyi magyar nemzetrész tagjai ne pusztán Románia polgáraiként csatlakozzanak az EU-hoz, hanem a Magyar Szent Korona tagjaiként is, a magyar nemzet egyre fontosabbá váló nemzetfenntartó részeként.

Az Erdélyi magyar közösség erős és még erősebb lesz, ha sikeresen keresztül küzdi magát a jelenlegi öntisztulási folyamaton. Hitem szerint a jelenlegi belső konfliktusokból megerősödve fog kikerülni. Újjászületéséhez erőt meríthet egyedülálló történelmi örökségéből, a Szent Korona tanban foglalt történelmi alkotmányából.

A Szent Korona tan a nagybetűs JOG, az Istentől vagy a természet törvényeiből eredő jog, az államok és kormányok felett álló jog foglalata. Nem kormányok és parlamentek adják, és nem is vehetik vissza. Ő a magyar nemzet egésze felett álló absztrakt jogi személy, a "Haza a Magasban" megtestesítője. Benne él tartalomként a magyar nemzet egészét kifejező legfőbb hatalom: a magyar nép Istentől kapott önrendelkezése. A magyar haza szuverenitása. Isten és a magyar nemzet egyesül a Szent Koronában, mert ő a magyar nép transzcendens dimenziója. Az ég egy darabja. Ez köti össze az egyes magyarok véges létét a magyar közösség örökké való kozmikus létével. Miért ne lehetne a magyar népnek is saját nemzetfenntartó misztériuma, nemzetvallása? A Szent Korona az örök magyar nemzet fennmaradásának, létének a szent titka.

Ennek a megtartó erőnek a bizonyítéka, hogy a létében fenyegetett magyarság a Szent Koronával, mint közösségfenntartó erővel, mindig eredményesen tudott védekezni. Ő a nemzeti önvédelem szakrális letéteményese, valóságos hatóerő. A Szent Korona révén lettünk és leszünk mi magyarok Isten népévé, ahhoz hasonlóan, ahogyan más népek is szövetségre léptek a Mindenhatóval egykoron. Mi a Szent Korona segítségével lettünk Isten választott népévé. Ez a mi népünk fennmaradásának - elpusztíthatatlan életerejének - az isteni titka. Ne hagyjuk elveszni pótolhatatlan nemzeti örökségünket, a Magyar Történelmi Alkotmányt, amelyet a Szent Korona tan foglal magában, és a Szent Korona jelképez. Helyezzük vissza minél előbb a hatályába nemzeti létünk e fontos megtartóját. Ezért tartjuk ma itt a Nemzetgyűlést. A csoda ez úttal is megtörténik, ha akarjuk. A Szent Korona - átívelve a határokon - egyesíti a szétszabdalt nemzetet. Egyesítő erejét már most is érezzük. Fogjuk egymás kezét. A Szent Koronára támaszkodva megmaradhatunk. Csak így maradhatunk meg!

Mire törekedjünk?

Hosszú távon arra: ahogyan Mózes kőtáblái, és a tízparancsolat segítette fennmaradni a zsidó népet, úgy segítse megmaradni magyar népünket a Szent Korona, a mi szent kapcsolatunk Istennel és az Örökkévalósággal.

Rövid távon pedig el kell érnünk, hogy ne Székelyföld magyarjai menjenek az Európai Unióba vagy Amerikába, hanem az Unió és Amerika jöjjön a Székelyföldre. De ennek a területi autonómia az előfeltétele.

Ma kedvező szelek fújnak nyugatról. A globalizmus világrendszerének és az EU-nak nincs többé szüksége túlcentralizált nemzetállamokra. Az erős régiókat részesíti előnyben. Ez a globalista érdek ma találkozik a magyar nemzet, a Székelyföld érdekeivel, a magyar nemzet határokat tiszteletbentartó - de azokat mégis átlépő - egyesítésével. A "Haza a Magasban" összetartó ereje a Magyar Történelmi Alkotmány, a Szent Korona. Azért vagyunk itt, hogy a székelyek sohase hagyják el hazájukat. A székelymagyar csak a Székelyfölddel együtt székelymagyar. Nem elmenni kell Székelyföldről és Erdélyből, hanem visszatérni és Turul-madárként újra szárnyalni.

---