Magyarország és a pénzuralmi világrend

Az elmúlt 20 évben nemcsak Európa keleti, de a nyugati felén is rendszerváltás zajlott le. A globalizmus pénzuralmi rendszere felbomlasztotta Kelet-Európában a reálszocializmus állammonopolista rendszerét, Nyugat-Európában pedig felszámolta a jóléti állam szociális piacgazdaságát. Kelet-Európában a szervezett magánhatalom arctalan pénzviszonyokba elrejtett kollektív-tulajdonlása váltotta fel a reálszocializmus állammonopolista rendszerében érvényesülő kollektív tulajdonlást. A szervezett magánhatalom jelenlegi monopolista rendszerében pedig a társadalmi és gazdasági élet egésze a kamatjáradékkal működtetett hitelpénzrendszer hegemóniája alá került. Ez a pénzmonopolista rendszer a kamatjáradékkal szükségtelen növekedésre kényszeríti a termelőgazdaságot, és minden közösségi érdeket alárendel a pénzvagyon növelésének. A kamatkapitalizmusnak az új tulajdonosi struktúrája sem Nyugaton, sem Keleten - így Magyarországon sem - tudta megnövelni az egy főre és egy négyzetkilométerre eső gazdasági teljesítményt.

A természetes személyiségű állampolgárok közös vagyonát a magyar állam - amely ennek a vagyonnak csak a kezelője és nem a tulajdonosa volt - a valódi tulajdonosok hozzájárulása nélkül elidegenítette. A nemzeti vagyon értékét 1989-ben a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank szakértői 120 milliárd dollárra becsülték. A privatizáció során magántulajdonba került, illetve megszűnt létezni a közvagyon 90%-a, és mindössze 5,6 milliárd dollár ellenérték folyt be. De ezt az összeget sem kapta meg a magyar társadalom, mert az MNB, ahová ez a pénz befolyt, adósságszolgálat és kamatfizetés formájában átutalta a nyugati hitelezőknek.

Itt, ennek a hallgatóságnak is érdemes megemlíteni, hogy az MNB "Külső eladosódás és adósságkezelés Magyarországon" című Műhelytanulmányának a megállapítása szerint: "Az (1973-tól 1989-ig) terjedő időszak egészét tekintve mintegy 1 milliárd dollár erőforrás bevonás az ezt többszörösen meghaladó, összesen 11 milliárd dollár halmozott kamatkiadással járt" - Magyarország számára. A 11 milliárd dollár kamatfizetés mellett Magyarország adóssága 1990-ben elérte a 22 milliárd dollárt.

A rendszerváltó kormányzatok nem tudták megakadályozni, hogy tovább nőjön az ország eladósodása. Jelenleg ez eléri a 12 000 milliárd forintot, vagyis dollárban kifejezve mintegy 56 milliárd dollárt.

Már a rendszerváltási időszakban is az adósság nagyobb hányada a kamatok halmozódásából és szakmai hibákra visszavezethető árfolyamveszteségekből adódott. A rendszerváltás hosszú ideig nem érintette az adósságkezelést és minden úgy folyt tovább, hogy a régi hibák mellé még újak is csatlakoztak. Újabb 3 milliárd dollár államadósság keletkezett a kereskedelmi bankok konszolidálásával. Az úgynevezett adós-, hitel- és bank-konszolidációból a kormányzat és az MNB az Országgyűlést - a népszuverenitás demokratikus letéteményesét - kizárta.

Magyarországnak is több lehetősége lett volna, hogy adósságai egy részétől elengedéssel, leírással, átütemezéssel megszabaduljon, de ez ellen az ország pénzügyi vezetői kézzel-lábbal tiltakoztak. A 90-es évek közepe táján egymást követték a nem hivatalos bankkonszolidációk. Ezek terhét hol az MNB, hol a költségvetés viselte. 1994 és 98 között a bankkonszolidáció a korrupció melegágya lett. Az akkori kormány a bankkonszolidációt vizsgáló országgyűlési bizottság munkáját megakadályozta.

Külön érdemes megemlíteni az úgynevezett adósságcserét 1997-ben. Ennek keretében az MNB a korábbi veszteségei miatt felhalmozódott nemzetközi adósságainak nagy részét, - 2023 milliárd forintot (14,5 milliárd dollárt) - a költségvetésre terhelt. Az állam évi 200-250 milliárd forintnyi kamatterhet vállalt magára. 2002. májusa óta pedig újabb 3000 milliárdos adósság keletkezett. Az adóssághalmozódás a hitelpénz-rendszert mozgató nemzetközi pénzügyi közösség közreműködésével, az előző három évtizedben úgy zajlott, hogy afölött Magyarországon semmiféle parlamenti ellenőrzés nem valósult meg. Így állott elő az, amire már utaltunk, hogy a magánosításból származó bevételek nem csökkentették az országot fojtogató adósságterhet, hanem ezek a pénzek eltűntek az adósságkezelés útvesztőiben. Ismételjük: az 1990-es 22 milliárd dollár helyett ma mintegy 56 milliárd dollár a magyar nemzetgazdaságra nehezedő adósság, miközben a közvagyon eltűnt.

Az Orbán-kormány időszakában a felvett kölcsönök már éreztették hatásukat a befektetésekben, mert belőlük részben finanszírozták a Széchenyi-tervet, a családi gazdaságokat, az otthonteremtéshez nyújtott támogatásokat és az infrastrukturális fejlesztéseket - úgy mint a gátak és az utak építését.

A pénz-monopolista rendszer, amely szervezett magánhatalommá szilárdult és a közhatalom fölé nőtt, a magyar társadalom szinte minden szektorát pusztítja. Nincs forrás a közcélokat szolgáló fejlesztésekre, emiatt szűkül a magyar lakosság életlehetősége, és ennek megfelelően folytatódik a demográfiai katasztrófa. Gyorsított ütemben fogy a magyar lakosság, amely majd felgyorsítja gazdasági okokból történő betelepítést. Az, hogy Magyarországon ez az eredmény állt elő, felveti az országot irányító pénzügyi-gazdasági és politikai vezető réteg, az integrálódott hatalmi elit felelősségét. Ugyanis Csehország és Szlovákia, valamint Lengyelország is ki tudott kerülni az adósságcsapdából. A lengyel reálbérek mára magasabbak, mint a magyarországiak.

Felmerül, hogy a pénzuralmi rendszer nemzetpusztítását meg lehet-e állítani Magyarországon? Ennek az egyik legfőbb akadálya, hogy a magyar társadalom túlnyomó többsége nem érti, hogyan működik a pénzgazdasági rendszer - a krematisztika - és hogy az miben különbözik a termelőgazdaság elsőbbségén nyugvó közgazdaságtól, az ökonómiától?

Pénzuralmi korunk első számú téveszméje, hogy a pénzgazdaság azonos a közgazdasággal. Ha keressük az olyan magas kultúrák, mint a görög vagy a római hanyatlásának az okait, akkor azt végső soron a kamatmechanizmussal működtetett pénzrendszerben találjuk meg. Már Arisztotelész élesen megkülönböztette az emberi szükségletek kielégítésére szolgáló gazdaságot, a pénzből még több pénzt létrehozó pénzgazdaságtól, amelyben a forgalmon, a fogyasztáson és a pénzzel való spekuláción van a hangsúly és nem a szükségleteket szem előtt tartó érték-előállító termelésen. Arisztotelész nevezte a pénzgazdaságot krematisztikának és csak a használati értéket előállító termelőgazdaságot tartotta ökonómiának.

A pénzgazdaságban az öncéllá váló pénzhalmozást a pénzgazdaságba szervesen beépített kamatmechanizmus biztosítja. A kamat akkor kikényszeríthető, ha a valódi értéket előállító fizikai gazdaság termékeinek a cseréjéhez szükséges közvetítő közeget, a pénzt nem az állítja elő, aki a terméket és a szolgáltatást - hanem valaki más. Mivel közvetítő jelek nélkül a gazdasági folyamatok elakadnak, ezért azok, akik megszerzik maguknak a jelek feletti uralmat, akkor e jelek használatáért nagy összegű sarcot követelhetnek maguknak.

Gustav Ruhland, a svájci Freiburg egyetemének professzora Bismarck kancellár felkérésére több éven kutatta a magas kultúrák és birodalmak bukásához vezető okokat. Megállapította, hogy a magas kultúrákban a pénzvagyon túlzott centralizációja és koncentrációja miatt borult fel a pénzügyi és gazdasági egyensúly. Ez az egyensúlyvesztés megjelent a politikai viszonyokban, a közélet minden területén és tükröződött a kultúra dekadenciájában. Ebben a helyzetben már csak a pénzvagyonosok tudták akaratukat érvényesíteni. Az általános erkölcsi hanyatlás nyomán eluralkodott a kíméletlen haszonlesés és mindent elöntött a korrupció. A kamatmechanizmus destruktívan szétrombolta a magánszférát is. A korábban szentnek tartott kapcsolatok, így a házasság is, könnyen megváltoztatható szerződéssé alakult át. Kialakult a szexipar és a prostitúció. Az átlag rómainak már nem volt lehetősége arra, hogy tisztességesen keressen pénzt, miután a pénzvagyon-tulajdonosok valamennyi termelőtulajdont megszereztek, és azt az olcsóbb rabszolgamunkával működtették.

A politikai vezetés is a pénzvagyon-tulajdonosok és a bankárok kezébe került. Polgárháborúk indultak és általánossá vált a társadalmi nyugtalanság. A hátrányos helyzetűek féken tartása, a társadalmi béke megőrzése egyre több állami kiadást vett igénybe. Az állam eladósodása az adók ugrásszerű növeléséhez vezetett. A rendszer fokozatosan irányíthatatlanná vált az egyre szigorúbb jogszabályok ellenére. Mindez annyira legyengítette az egykor hatalmas Római Birodalmat, hogy azt végül néhány barbár el tudta foglalni. 476-ban a teljesen eladósodott és csődbe jutott római államnak valójában már nem volt pénze. Az általános hanyatlás eredményeként ugyanis a pénzrendszer is eltűnt a gazdasági életből és átadta a helyét a rossz hatékonyságú naturál-gazdálkodásnak. Azaz megint az autarchia és a közvetlen csere érvényesült. Ez az általános társadalmi-gazdasági és kulturális hanyatlás a kamatkapitalizmus rendszerének a következménye volt. A kamat-mechanizmus létrehozta a pénzvagyon példátlan koncentrálódását, de egyben a tőke olyan egyoldalú korlátlan uralmát is, amely az egész rendszert aláásta, majd felbomlasztotta.

Ha a Római Birodalom hanyatlásának ezt a tünetegyüttesét a globális kapitalizmus rendszerére alkalmazzuk, akkor megállapíthatjuk, hogy a kamatkapitalizmus mai világrendszere is a felbomlás szakaszába érkezett. Mára már a világgazdaság centrumországaiban is eladósodott az állam, a gazdaság és a lakosság. A politikai élet irányítása a pénzrendszert és a termelővagyont birtokló szűk réteg kezébe került, amely egyben a világ mintegy 400 multinacionális cégének a tulajdonosa is.

A kenyér és a cirkusz is hasonló szerephez jut, mint a Római Birodalomban. A cirkusz szerepét a látványos és erőszakos sportok, valamint a művészi igény nélküli silány kultúrtermékek töltik be. Egyre terjed a rock-drug-sex szubkultúra. A kamatozó hitelrendszer nyomán a vagyon egy vékony réteg kezébe ment át. Ezzel világszinten is létrejött a kétpólusú rendszer. Ez egyrészt a pénzügyi közösségből és az általa felnevelt és pozíciókba helyezett integrált hatalmi elitből áll, másrészt pedig a bérből és fizetésből élő, függő helyzetűekből, valamint a segélyezésre szorulókból.

A kamattal működtetett hitelpénzrendszer az ókorhoz hasonlóan a 21. század elején is túlnépesedést idéz elő. Ennek oka, hogy mindenki feleslegessé válik, akinek a tevékenységéből a nemzetközi pénzügyi közösség nem tud kamatjövedelemhez jutni. A jelenlegi kamat-mechanizmussal működtetett pénzrendszer összeomlása azért elkerülhetetlen, mert a reálgazdasághoz képest a pénzmennyiség - a forgalomban lévő pénz, számlapénz, értékpapírok és derivátumok - háromszoros tempóban növekszik a termékek és szolgáltatásokhoz képest.

Carroll Quigley, a Georgetown Egyetem Történeti Intézetének vezetője "Tragédia és remény" című 1350 oldalas művének a 324. oldalán írja a pénzvagyon-tulajdonosok nemzetközi hálózatának a céljáról: "Ez nem kevesebb, mint létrehozni a pénzügyi ellenőrzés olyan magánkézben lévő világrendszerét, amely képes uralni valamennyi ország politikai rendszerét és a világgazdaság egészét. Ezt a rendszert a világ központi bankjai feudális módon kontrollálnák, összhangban azokkal a titkos megállapodásokkal, amelyeket a rendszeresen tartott magántalálkozókon és konferenciákon elfogadnak..."

Quigley, aki Clinton korábbi amerikai elnöknek is a tanára és mentora volt, a nemzetközi pénzügyi közösség bizalmasának és kedvencének számított. Fent idézett sorait csak egy szűk elitnek szánta. Mivel a nagy pénzügyi dinasztiák házitörténészüknek tekintették, ezért megengedték neki, hogy több éven át magánarchívumaikban kutasson. A történész pénzoligarchia iránti lojalitását fejezi ki a könyvének adott cím: "Tragédia és remény". Quigley az emberiség reményének tekintette azt, hogy Földünk lakói önként, háború és pusztulás nélkül vállalják a nemzetközi pénzügyi közösség által kijelölt utat. Ennek eredményeként pedig létrejön az egy központból irányított világállam, amelyben pénzgazdasági rendszer működik, és ahol egy szűk elit az arctalan pénzviszonyokba rejtve uralkodik. Tragédiának viszont azt tekintette Quigley, ha az emberiség nem lesz hajlandó önként egy ilyen világállam lakója lenni. Fellázad a pénzgazdaság egyeduralma, az eladósítás és az örökös kamatfizetés ellen.

A Nobel-díjas Günter Grass német író a közelmúltban nem kevesebbet állított, mint hogy: "az európai felvilágosítás folyamata mintha csődöt mondott volna, a neoliberalizmus visszavetette a társadalmat a XIX. századba. Nem sikerült a kapitalizmust civilizálni." Valóban a tőke ellenőrizhetetlen mozgásai szinte kiszámíthatatlan társadalmi következményekkel járnak. A spekulációs célzatú erőszakos fúziók százezreket tesznek egyik napról a másikra munkanélkülivé. A bűnözést megközelítő vagy egyenesen a bűnözés körébe sorolható pénzügyi-tőzsdei tranzakciók súlyosan károsítják nemcsak a gazdasági életet, de az egész társadalmat. Günter Grass, a francia Pierre Bourdieu már keményen bírálják a neoliberalizmust. Egybehangzóan állítják, hogy a tőkepiac nemzetközi útvonalain garázdálkodó spekulánsok fontos társadalmi szükségleteket szolgáló vállalatokat és azok tulajdonosait teszik tönkre. Spekulációkkal kivásárolják tulajdonukat, szétzilálják a termelési struktúrákat és minden lehető módon pénzügyi kartelleket, monopóliumokat hoznak létre, amelyek megjelennek a politikai életben is.

Helmuth Schmidt, az egykori Nyugat-Németország szociáldemokrata kancellárja is úgy látja, hogy veszély fenyegeti az úgynevezett nyitott társadalmat, mert a pénzügyek feletti rendelkezési jog és a tömegbefolyásolási eszközök egyre kevesebb kézben összpontosulnak. Schmidt szerint a szemfényvesztés és a csalás dominóhatással tönkreteheti a társadalmat. Szó szerint ezt jelentette ki: "Ahol pedig a kapitalizmus és az erkölcs kölcsönösen kizárja egymást, ott már mélyen elmerültünk a fertőben." Schmidt közismert híve volt a magántulajdon alapján működő társadalmi és gazdasági rendnek. Ma már szinte vég nélkül tudja sorolni az európai példákat a legkülönfélébb visszaélésekre. Így például az ismeretlen területekre elrejtett tőkére, amelyeket kivonnak az állami - vagyis közérdeket szolgáló - felügyelet és adózás alól. A keresztbe-tulajdonlás révén a hatalmas vállalatbirodalmakban már alig lelhető fel a valóságos tulajdonos. Ugyanakkor egyre több rejtélyes pénzpiaci szereplő tűnik fel, akik nem termeléssel, szükségleteket kielégítő áruk és szolgáltatások előállításával, hanem pénzcsinálással - Arisztotelész kifejezésével krematisztikával - foglalkoznak.

Ehhez csak annyit fűzünk hozzá, hogy Magyarországon is ma már szinte a legnagyobb titok, hogy kik - mely konkrét személyek - a pénz és termelő vagyon igazi tulajdonosai. A magyar társadalom 80%-a a közös vagyon "erkölcstelen de jogszerű" kisajátításával teljesen vagyontalanná vált. Ha van munkája valakinek, akkor még munkaerejét értékesítheti, de ha nincs eladható munkaereje, akkor segélyezésre szorul, mert tőkejövedelme nincs. A köztulajdon elvételével a magyarok döntő többsége önrendelkezésének, személyi szabadságának az anyagi alapját is elveszítette. Kijelenthetjük: a magyar társadalom 80%-a meg van fosztva személyes szabadságától. Mit ér, ha valakinek van világútlevele, de nem tudja kifizetni a villanyszámláját? A pénzrendszer kisajátításával és a közvagyon magánosításával a hatalom is a pénzvagyonnal és a termelői vagyonnal rendelkező szűk réteg kezébe került. Ez a szűk réteg működteti a szervezett magánhatalom formális és informális kapcsolati rendszerét, intézményeit. Az így létrejött tulajdonlás is személytől elválasztott kollektív tulajdonlás, ahol a tényleges tulajdonosok elrejtőznek az arctalan pénzviszonyokba és mindez követhetetlen a keresztbetulajdonlás labirintusában.

A magyar rendszerváltást erre létrehozott hálózatok - a Washingtoni Konszenzus néven ismert - stratégiai program alapján hajtották végre. A gyanútlan magyaroknak persze a szabadságról, a demokráciáról és a szociális piacgazdaságról beszéltek. Csakhogy igen sajátosan értelmezték a szabadságot, mégpedig a többi ember érdekeit figyelembe vévő egyenlő esélyek biztosítása és a kötelező társadalmi felelősségvállalás nélkül. Ezeknek a rendszerváltóknak egy része ma is a felelősség nélküli abszolút szabadságot erőlteti, és valójában a pénzmonopolisták szűk csoportjának a világuralmát készíti elő. A neokonzervatív gondolkodást hirdetők - nálunk elsősorban az SZDSZ és az MSZP pénzvagyonosokat képviselő frakciója - úgy határozzák meg a társadalmi szabadságot, hogy az az állami szabályozás és korlátozás hiányát jelenti. Első számú közjónak a szakadatlan gazdasági növekedést állítják be. A gazdaság mérőeszköze pedig a pénzpiacon elérhető "shareholder value", azaz a részvény-árfolyam. Csak a pénzben kifejezett haszon számít, tekintet nélkül arra, hogy miből származik ez a haszon és ki profitál belőle.

Úgy látom, hogy egyre több honfitársam ismeri fel, miszerint Magyarországnak vegyes gazdaságra van szüksége. A magántulajdon és a köztulajdon, az egyenlő esélyek alapján működő szabad piacgazdaság és a tervgazdaság, az egyén szabadsága és e szabadságnak az állami korlátozása, szükségszerűen kiegészítik egymást. Ezek sokkal inkább egymást feltételező komponensek, semmint kölcsönösen kizáró ellentétek.

A jó és igazságos a társadalmi korlátozás egy olyan társadalomban, amely biztosítja az alulról jövő önrendelkezést, s amelyben a termelőgazdaságé a meghatározó szerep. Egy ilyen valóban demokratikus társadalomban a szabadság nem más, mint az állampolgárok többségének az a tényleges lehetősége, hogy érvényt szerezzen a társadalom egészét szolgáló felelősségnek a pénzvagyonnal és a termelői vagyonnal rendelkező szűk csoport részérdekeivel szemben. A magyarországi uralkodó elit tagjai - a pénzemberek és a komprádor tőkések - a leggazdagabb nemzetközi bankárdinasztiák irányítása alatt állnak. Ez azért alakult így, mert a nemzetközi pénzügyi közösség - a pénzmonopóliuma révén - gyakorlatilag a világgazdaság, a világkereskedelem és a világpolitika irányítójává vált.

Amikor a pénzvagyon-tulajdonosok eme szélsőséges szabadságát, amely eléri a szabadsággal való visszaélés szinte korlátlan "szabadságát", megpróbáljuk összeegyeztetni a társadalom egészének az érdekeivel, közelítenünk kell egymáshoz a szélsőséges érdekeket és álláspontokat. A vagyont kisajátító szűk csoportnak tudomásul kell vennie, hogy a profit és a kamat egydimenziós hajszolása helyére olyan igazságos és hatékony gazdasági rendre van szükség, amely nemcsak a gazdagság növekedését szolgálja, de hozzájárul az általános jólét, a kultúra, a társadalmi béke és harmónia erősödéséhez, a társadalom minden tagjának a boldogulásához.

A pénzmonopolisták által erőltetett pénzgazdaság - a krematisztika - olyan rendszer, amelyet a magánpénz-monopólium tart uralma alatt, és amely mint már utaltunk rá biztosítja a szabadsággal való visszaélés "szabadságát" a pénz és a termelői vagyon monopolistáinak. Minthogy a tulajdonosok elbújnak a keresztbe-kasul tulajdonlás és az arctalan pénzviszonyok mögé, így ez az anonim-kollektív tulajdonlás lehetővé teszi egy olyan egy központból irányított világállamnak a létrehozását, amelyet ez a szűk vagyonos csoport a háttérből irányít.

Ez a monopolista gazdasági és társadalmi rendszer szükségszerűen rendkívül ingatag belső kiegyensúlyozottlansága miatt. A forgalomban lévő pénz, plusz az elektronikus számlapénz, valamint az értékpapírok és derivátumok formájában létező pénz mennyisége olyan arányt ért el a globális pénzrendszerben, hogy már csak egy töredéke van tényleges értékhordozó vagyonnal és szolgáltatással fedezve. Egy ilyen rendszer bármikor összeomolhat. A piacgazdaság is eltűnőben van. A jelenlegi világgazdaságot uraló alig 400 monopolhelyzetű vállalatbirodalom, és a világcégeket ellenőrző globális pénzmonopólium csaknem teljesen felszámolta a gazdasági versenyt. A Nemzetközi Pénzügyi Közösség ezzel megszüntette a vállalkozói-szabadságon alapuló piacgazdaságot. Nem léteznek olyan nemzetközi trösztellenes törvények, amelyek korlátozhatnák a transznacionális vállalatok termelési és kereskedelmi, valamint a Nemzetközi Pénzügyi Közösség monetáris monopóliumát. A globális "Big Business" magának abszolút gazdasági szabadságot igényel, és gyorsított ütemben számolja fel a gazdasági versenyt, valamint a piacgazdaságot.

Egyre több gondolkodó ember ismeri fel, hogy a Nemzetközi Pénzügyi Közösségnek ez a pénzügyi és vagyoni túlsúlya - szinte korlátlanná növekedett tulajdonlása - összeegyeztethetetlen az emberiség alapvető érdekeivel. Egy ember egyedül szinte tehetetlen. Az egész emberi élet nem elég ahhoz, hogy egyetlen ember egyedül egy gombostűt előállítson. Ha ez így van, akkor még inkább igaz, hogy egyetlen személy nem tud létrehozni egy nagyvállalatot, kizárólag a saját teljesítményére támaszkodva. Ebből következik, hogy a nagyméretű vállalatbirodalmak tulajdonlása megtévesztő. Célja lehetővé tenni a működtetésben részt nem vevő, hasznos tevékenységet nem végző - funkció nélküli - tulajdonosok számára, hogy parazita módon élősködjenek mások munkáján. Éppen ezért nagyon is igazságos, hogy ezek a természetellenes tulajdonformák - névtelenül rejtőzködő tulajdonosaikkal együtt - eltűnjenek. Arra van szükség, hogy vegyes-gazdaság keretében a termelővagyon olyan természetes személyek egyéni és közös tulajdonába kerüljön, akik azt hatékonyan tudják működtetni. A vagyon, a gazdaság, és a gazdasági tevékenységet közvetítő jel - a pénz - azon természetes személyek együttes erőfeszítésének az eredménye, akik ezt a vagyont személyesen működtetik. Az emberiség közös erőfeszítésével létrejött vagyon nemcsak egy nemzedéké, hanem nemzedékek egész sorához tartozik.

A jelenlegi pénzuralmi-rendszer már eddig is bebizonyította, hogy a profit, a pénzmennyiség növelése egyedül nem segíti elő valamennyi ember jólétét, a népek gazdasági gyarapodását. A profit és a pénzzel, valamint az értékpapírokkal való spekuláció nem járul hozzá a társadalom többségének erkölcsi és kulturális gazdagodásához. A magánpénz- monopóliummal működtetett gazdaság csupán egy anonimitásba rejtőzködő vékony réteg profitigényeit szolgálja, és rendkívül szűk, önző érdekeket követ. Az arctalan pénzviszonyokba elrejtőző parazita tulajdonosok nem törődnek azzal, hogy a profitra beállított vállalatok ténylegesen milyen emberi szükségleteket elégítenek ki, illetve nem elégítenek ki? Egyetlen szempont vezérli őket, hogy milyen pénzben kifejezhető nyereséget tehetnek zsebre a termelésből és a spekulációból.

Ez a magánpénz-monopólium hegemóniája alatt álló gazdaság senkinek nem tartozik felelősséggel, csak önmagának. Az anonim tulajdonosok mindent csak mennyiségileg és pénzügyileg hasonlítanak össze. Az ember és az emberi társadalom kibontakozása számára életbevágóan fontos minőségi szempontok figyelmen kívül maradnak. Ezért állíthatjuk, hogy a Nemzetközi Pénzügyi Közösség által az emberiségre rákényszerített pénzuralmi-rendszer, és az az általuk szorgalmazott központosított világkormányzat, amely ezt a rendszert globálisan bebetonozná, valójában a szélsőséges individualizmus és kollektív felelőtlenség rendszere, amely egy szűk csoport önző érdekeit szolgálja.

Elvileg sokan látják a megoldást. A létbiztonság és harmónia megteremtésére törekvő szakemberek tudják, hogy az egészséges gazdaság és társadalom mozgásban lévő összerendeződés, egymásra-hangolódás, a disszonanciák harmóniát kereső feloldódása, vagyis szükségszerűen ellentétek egymást feltételező és kiegészítő rendszere. Az emberiségnek ezért nincs más választása, mint hogy kialakítson egy olyan optimális egyensúlyra törekvő vegyes-gazdaságot, igazságos társadalmi ellenőrzéssel, a lehető leghatékonyabb módszerekkel, amelyek megteremtik minden egyes ember számára a létbiztonságot, és a többi emberhez, valamint a természethez fűződő harmóniát.

Vegyes-gazdaság és önrendelkező demokrácia

Ehhez azonban regionálisan és világszinten olyan vegyes-gazdaságra van szükség, amely ötvözi az önrendelkező demokráciát, valamint a hatékony gazdaságirányítást, az egyéni és a közösségi tulajdonlás legváltozatosabb formáival. Egy ilyen vegyes-gazdaság mentesül a szükségtelen centralizációtól, a szervezett közhatalom - az állam - túlzott beavatkozásától. De ez a vegyes-gazdaság elkerüli azt is, hogy a szervezett magánhatalommá integrálódott monopolhelyzetű csoportok gyakoroljanak illetéktelen hatalmat a gazdasági és a társadalmi élet felett, a politikai felelősségre vonás és az elmozdíthatóság minden lehetősége nélkül.

A magántulajdon különböző formái, tehát a közösen működtetett társult-magántulajdon változatai is, jelentős hasznot húznak a természeti és társadalmi környezetből. Az általuk igénybe vett gazdasági infrastruktúra azonban nemzedékek sorának a közös erőfeszítései nyomán - közköltségből - jött létre. Éppen ezért a társadalom minden tagjának részesülnie kell valamennyi gazdasági szereplő profitjából, különösen a nagyméretű magántulajdonban álló gazdasági szereplők jövedelméből. De nem a profit megadóztatása útján, hanem úgy, hogy a társadalom valamennyi tagja - együttesen és kötelező módon - e magánvagyonok meghatározott részének a tulajdonosa legyen. Minden egyes embert - Isten akaratából, vagy akinek ez jobban megfelel: a természet törvényeinél fogva - elidegeníthetetlen emberi jogok és politikai szabadságjogok illetnek azért, egyedül azon az alapon, hogy embernek született. Ezekhez a születéssel járó elidegeníthetetlen jogokhoz tartozik az önrendelkezéshez nélkülözhetetlen egyéni tulajdonhoz való jog. Tulajdon és tulajdon között azonban igen lényeges különbség van. Itt arról a tulajdonról és hozzá tartozó jogról van szó, amely minden egyes ember személyi teljesítménye révén az emberiség közös tulajdonának tekinthető. Az így értelmezett - konkrét személyhez kötött tulajdon - az elidegeníthetetlen emberi jog. Csak ez a tulajdonjog szent! Nem az állam adja ezt a jogot, és nem is veheti el. Az állam dolga csupán e jog szavatolása!

Az állam fölé növekedett szervezett magánhatalom sem sajátíthatja ki magának ezt az alapvető emberi jogot, és nem teheti kizárólagosan a saját magántulajdonává - felelőtlen kollektív tulajdonlás mögé rejtőzve - azt, amit nem ő hozott létre, s amely minden egyes természetes személyhez tartozik. Éppen ezért a túlzottan nagyméretű vállalatokat és korporációkat kisebbekre kell felbontani, mert az ilyen túl-nagy-vállalatok teljesen elszakadnak a munkát végző konkrét személyektől, és egyre inkább az önző szerzést és kisajátítást szolgáló passzív-tulajdonná alakulnak át egy szűk csoport uralma alatt. Ezeknek a vállalatbirodalmaknak a valódi célja már nem gazdasági, hanem politikai. A végtelen gazdagodás valójában csak e szűk csoport ellenőrizetlen és felelősség nélküli hatalmát növeli a társadalom többi tagja felett. Amennyivel e csoport hatalma és vele rendelkezési szabadsága növekszik, ugyanolyan mértékben csökken a társadalom többi tagjának a vagyona és korlátozódik a szabadsága.

A kisméretű és részben középméretű vállalkozások személyhez-kötődő, vagy önkéntes társuláson alapuló közös tulajdonlása - kapcsolódva azokhoz, akik azt a vállalkozást ténylegesen működtetik - igazságosnak és hatékonynak tekinthető. Ezért támogatni kell. Ugyanilyen okból a közhatalomnak, a társadalomnak védenie kell ezt a személyhez kötött tulajdonlást. De csak ezt kell védelemben részesítenie! Az anonim, névtelenségbe burkolódzó és felelőtlen kollektív tulajdonlást - legyen az állammonopolista vagy pénzmonopolista felelősség nélküli tulajdon - nemcsak hogy nem szabad védelemben részesíteni, hanem egyenesen küzdeni kell ellene.

Úgy látjuk, hogy csak az így létrejövő vegyes-gazdaság lehet valóban kiegyensúlyozott rendszer, amelyben egyszerre érvényesül a gazdasági szabadság és a közösség érdekeit szolgáló felelősség. Egy ilyen vegyes-gazdaság képes kifejezésre juttatni, és ki is kényszeríteni a társadalom egészének a javát szolgáló érdekek érvényesítését a túlzottan gazdagodó és teljesítmény nélküli kisebbség önző csoportérdekeivel szemben. Ez a főleg nemzetközi beruházó bankárokból álló zárt és szűk csoport ellenőrzi a világ magánkézbe került pénzrendszerét, és ő a multinacionális világcégek háttérben meghúzódó tulajdonosa. Óriási aránytalanság jött létre a világ vagyoni felosztásában. Ezt a magánkézben lévő monetáris hatalom tette lehetővé. Csak egyetlen példa erre az aránytalanságra. A szuper gazdag bankárdinasztiák között is leggazdagabbnak számító Rothschild-ház családi alapítványának a vagyona - szakértők becslése szerint - 1998-ban elérte a 491.409 trillió amerikai dollárt. (Egy trillió alatt ezermilliárd dollár értendő.) Ez a világ fizikai vagyontárgyakban és pénzben meglévő teljes vagyonának a fele.

Az ilyen vagyonok mögött nincs személyes munka és teljesítmény. Ha egy gombostűt sem képes az ember egyedül előállítani, akkor természetesen az ilyen szuperméretű vagyonok is csak úgy jöhettek létre, hogy valakiknek sikerült mások munkájára rátenni a kezüket. Ekkora vagyon esetén már nem is gazdasági problémával állunk szemben, hanem politikai kérdéssel, a hatalom kisajátításával. Ugyanis az ilyen szélsőséges vagyoni megosztás a hatalmat is néhány család kezében koncentrálja. A Nemzetközi Pénzügyi Közösség a máris kezében lévő nagy pénzügyi és gazdasági hatalmát többek között arra használja, hogy ne jöhessen létre a vegyes-gazdaság a személyhez és teljesítményhez kötött egyéni tulajdonosokkal.

Elméletileg bizonyítható, hogy egy ilyen, a jelenleginél lényegesen kiegyensúlyozottabb vegyes-gazdaság - dinamikus és mégis stabil belső viszonyaival - hatékonyan tudná egyesíteni a társadalmat előre vivő motort, azaz a vállalkozói szabadságot, az egyensúlyban tartó fékrendszerrel, azaz a minden egyes ember szükségleteit, érdekeit és értékeit kötelezően figyelembe vevő felelősséggel.

Ebben az esetben egyszerre lehetne eleget tenni a rend és a szabadság követelményeinek. A szabadság a társadalmi felelősség érvényesítésével nem torzulhatna az egyes kiváltságosokat megillető szabadsággal való visszaélés szabadosságáig. De az egyenlőség sem válhatna minden teljesítményt megfojtó egyenlősdivé, ahol a lusta és tehetségtelen ugyanannyit követelhet magának, mint aki szorgalommal és tehetséggel sokat nyújt többi embertársának, az egész társadalomnak.

Rend, tervezés, előrelátás, alulról jövő társadalmi ellenőrzés, beszámoltathatóság és elszámoltatás, engedelmesség és fegyelem nélkül, vagyis mindazok nélkül, amelyek biztosítják a társadalmi felelősséget, - a társadalmi és gazdasági élet szétesik.

Szabadság, önfeledt könnyedség, rögtönzés, vállalkozó szellem, kockázat, játék és alkotó képzelet, kutató és merész innováció, vagyis az alkotó értelem és a szabad akarat érvényesülése nélkül - minden statikussá és élettelenné válik. Ilyen körülmények között semmi nem fejlődik természetesen és harmonikusan, és az egyes ember nem tudja optimálisan kibontakoztatni adottságait, pedig az emberközpontú társadalomban ez a legfontosabb feladat. Isten egyedül az embert teremtette a saját képmására, és ruházta fel az alkotó értelem isteni szikrájával. Egyedül őt tette képessé arra, hogy a természet törvényeivel összhangban bővíteni tudja életterét és önmaga lehetőségeit.

A Nemzetközi Pénzügyi Közösség és informális hatalmi hálózata, valamint az általa támogatott és irányító pozícióba helyezett döntéshozók nem osztják ezeket a nézeteket. Mégis azt mondjuk, hogy csakis egy vegyes-gazdaság - személyhez kötött és megreformált tulajdonviszonyokkal - képes biztosítani a nagyobb szabadságot és a célok közötti szabad választást. Csak így válhat valósággá, hogy az emberi tevékenység ne csak az anyagi és pénzügyi gyarapodást szolgálja, de az egész társadalom erkölcsi, lelki, és kulturális gazdagodását is.

Egy ilyen vegyes-gazdaság Magyarországon sem korlátozódna a jelenlegi globálissá vált uzsoracivilizáció egydimenziós céljára, egy szűk csoport határokat nem ismerő és felelősség nélküli gazdagodására. Ha Magyarországon ki tudnánk alakítani a vegyes-gazdaságot, - önrendelkező demokráciával - akkor fel lehetne hagynia az emberi és természeti erőforrásokat pusztító erőszakolt gazdasági növekedéssel. Az ezzel járó kíméletlen profithajsza megszüli a korlátlan szerzési vágyat és a társadalmat elöntő - saját emberi szintje alá süllyesztő - irigységet. A magyar jövő, de az egész emberiség jövője érdekében is meg kell szabadulni a fenntartható növekedések nevezett korlátlan gazdagodástól, a vég nélküli kamatfizetéstől és adósságszolgálattól. Tudomásul kell vennünk, hogy a "fenntarthatónak" nevezett növekedés egyáltalán nem fenntartható. Semmilyen alrendszer nem növekedhet végtelenül véges Földükön.

Már megtapasztaltuk, hogy a féktelen gazdagodás áthidalhatatlan különbségeket hoz létre magyar és magyar, ember és ember között, s ez társadalmi méretű irigységhez, kibékíthetetlen szembenálláshoz vezet. Ez különösen tragikus olyan időszakban, amikor végveszélyben a magyar nemzet. Most soha nem látott szükség van a nemzeti összefogásra. A pénzuralmi-rendszer nemcsak a magyar társadalmat osztotta meg, de konfliktusokat eredményezett államok és nemzetek között is. Az emberiségnek nem végtelen növekedésre, hanem Istentől és a természettől kapott erőforrásainak a fenntartható megőrzésére van szüksége, amelyek Isten akaratából - a természet törvényeivel összhangban - biztosíthatják számára hosszútávon az élet lehetőségét Bolygónkon.

Az Európai Unió és Magyarország

Az Európai Uniót a Nemzetközi Pénzügyi Közösség alkotásának tekinthetjük. Átmeneti képződmény ez, a tervbe vett egy központból kormányzott világállam egyik tömbje, mega-régiója. Az Európai Uniót a Nemzetközi Pénzügyi Közösség fokozatosan rákényszerítette arra, hogy az európai civilizáció egyik legnagyszerűbb vívmányát, a szociális piacgazdaságot és a jóléti államot, számolja fel. A jelenlegi antidemokratikus birodalmi struktúrához olyan átmeneti formációk vezettek - Közös Piac, Európai Gazdasági Közösség - amelyek még önrendelkezésüket megtartó, szociális piacgazdasággal rendelkező jóléti államok önkéntes társulásai voltak. Ezekben még független államok szövetkeztek - az egyenjogúság alapján - bizonyos gazdasági feladatok hatékonyabb ellátására. Nem tudom elfogadni azt az érvet, hogy a globalizációnak nem lehetett volna ellenállni. A brüsszeli parlament egyik bajor képviselője szerint "a globalizáció egyszer csak itt volt Európában, mint leküzdhetetlen erő - vis major - és kikényszerítette a szociális piacgazdaság nálánál jóval fejlettebb és igazságosabb rendszerének a felszámolását." Tudjuk, hogy a pestis és más járványok is jártak földrészünkön, Európa mégis ellenállt és leküzdötte őket. A betegség, a rák is realitás, de olyan realitás, amitől meg kell szabadulnunk.

Személy szerint az a legnagyobb kifogásom az Európai Unió jelenlegi birodalmi változatával szemben az, hogy benne már nem termelőgazdaság, hanem a forgalomra, fogyasztásra, és spekulációra épülő pénzgazdaság működik. Amióta az Európai Unióra ráerőszakolták a pénzgazdaságot, azóta gazdasága stagnál, vagy alig növekszik. Megjelent benne a leküzdhetetlen munkanélküliség. Mindazok kiiktatódtak a társadalomból, akiknek a munkáján nem lehet előteremteni a magánpénz-monopólium tulajdonosainak a kamatot, az eladósított államnak a magas adókat, a nagytőkéseknek a globálisan versenyképes profitot és önköltséget.

A Nemzetközi Pénzügyi Közösség azért kényszerítette be Magyarországot az EU-ba a többi most csatlakozott kelet-közép-európai országgal együtt, mert így tudja a legkönnyebben bebetonozni a már Magyarországon is bevezetett pénzgazdaságot, a kialakított szélsőséges vagyoni viszonyokat és a szervezett magánhatalom hegemóniáját.

A pénzgazdasági világrend irányítóinak az egyes országokon belül fel kell számolniuk a középosztályokat, amelyek anyagi bázisukra és műveltségükre támaszkodva önálló politikai akarat kialakítására képesek. Nemzetközi szinten pedig a nemzetállamoktól kell megszabadulniuk. A nemzetállam, mint természetes képződmény, a maga szuverenitásigényével olyan önálló erőközpont és érdekcentrum lehet, amely adott esetben kiléphet a pénzuralmai rendszerből, visszakövetelve monetáris és politikai szuverenitását. A nemzetállamok felszámolásának legolcsóbb módja, ha önálló nemzetvédelmi képességüktől megfosztva belekényszerítik őket olyan nemzetek feletti struktúrákba, mint a NATO, az Európai Unió, amelyekben megszűnnek szuverén államként létezni.

A magyar sorsdráma - a pesszimista forgatókönyv

Pesszimista forgatókönyv szerint úgy is értelmezhetjük Magyarország beléptetését 2004. május 1-vel az EU nemzetek feletti birodalmába, hogy ezzel gyakorlatilag elkezdődött a magyar nemzet sorsdrámájának az ötödik felvonása, konkrétan a független magyar államiság megszüntetése, és az egyedül megmaradt nemzeti vagyon, a magyar termőföld idegen kézre juttatása.

Ennek a sorsdrámának az első felvonása Trianon volt, a történelmi Magyarország feldarabolása, a történelmi, az etnikai és az önrendelkezési elv megszegésével.

A második felvonás 1945-től 56-ig tartott, amikor a Magyarországot irányító internacionalista kommunisták megsemmisítették a magyar társadalom irányító rétegét, a magyar történelmi osztályt.

A harmadik felvonásnak az 1956-tól 1989-ig terjedő időszak tekinthető. Ennek során megtörték a magyar nép gerincét. Az internacionalista kommunisták elérték, hogy az átmosott tudatú és mesterségesen amnéziássá tett lakosság - kormányzati támogatással és egészségügyi segédlettel - legyilkolja utódait. Hivatalosan 7,5 millió volt az abortuszok száma, de ehhez még egy millió főt hozzá kell adni a statisztikusok számításai szerint.

A negyedik felvonás 1989-től 2004. májusáig tartott. Ekkor átláthatatlan pénzügyi manipulációkkal - folyamatos eladósítással - elvették a magyar állampolgárok vagyonát, és lényegében ellenszolgáltatás nélkül átjátszották külföldieknek, illetve a kozmopolita globalistákká átvedlett egykori pártállami nomenklaturistáknak.

Osztrák és portugál szakembereket kérdeztem meg 2004. áprilisában, hogy a magyarokra rákényszerített feltételekkel beléptek volna-e az Európai Unióba? Határozott nemmel válaszoltak. Egy brit szaklap pedig azt is megírta, hogy az EU-bővítés valójában a legolcsóbb módja volt a birodalmi terjeszkedésnek, az újgyarmatosító piacszerzésnek. Költséges háború helyett mindössze agymosásra volt szükség hozzá.

A magyar nép csak a magyar földdel együtt magyar nép. A magyar mezőgazdasági gazdálkodók viszont rendkívül előnytelen feltételekkel kényszerültek az uniós versenybe. Várható, hogy gyors ütemben eladósodnak és földjeiket vagy elárverezik a bankok, vagy arra kényszerülnek, hogy eladják őket. Már elkészültek az EU központjaiban azok a hosszú távú tervek, amelyek lehetővé teszik, hogy külföldi jogi személyek nagyméretű földbirtokokhoz jussanak Magyarországon. Ezeket a nagybirtokokat gépi technológiával és nem élő munkaerővel művelik majd. Elsősorban olcsó, génkezelt alapanyagokat termesztenek. Ezért magyar falvak százai fognak elnéptelenedni, mert lakóikra már nem lesz szükség. A 100 %-osan gépesített technológia alkalmazása előnyös, mert a gépek után nem kell társadalombiztosítást vagy nyugdíjat fizetni.

Ennek a pesszimista forgatókönyvnek még végjátéka is van. Az előállott demográfiai katasztrófát nem orvosolják, és a pusztuló magyarság helyére - a tőke érdekeinek megfelelően - tömegesen idegeneket telepítenek be. A magyar megmaradhat "indián rezervátumokban" ősei földjén.

Nem tudom elfogadni ezt a pesszimista forgatókönyvet. Az ellenállás egyik módja lehet, ha visszanyúlunk történelmi gyökerünkhöz. A Magyar Történelmi Alkotmány, amelyet a Szent Korona Tan tartalmaz, olyan Istentől - a természet törvényeiből - eredő jogok foglalata, amely JOGOK az államok és kormányok felett állnak. Mivel nem államok és parlamentek adják, nem is vehetik vissza azokat. A Szent Korona Tanban benne él tartalomként a magyar nemzet legfőbb jogosultsága: a magyar nép Istentől kapott önrendelkezése, a magyar haza el nem adható szuverenitása. Isten és a magyar nemzet egyesült a Szent Koronában, amely a magyar nép transzcendens dimenziója. Miért ne lehetne a magyar népnek is saját nemzetfenntartó misztériuma? A Szent Korona a mi megmaradásunk szent titka. Merítsünk erőt belőle.

Ennek a megtartó erőnek a bizonyítéka, hogy történelme során a fenyegetett magyarság a Szent Koronával - mint közösség fenntartó erővel - mindig hatékonyan tudott közjogilag védekezni. A Szent Korona a nemzeti önvédelem szakrális letéteményese. Valóságos hatóereje által lettünk mi magyarok Isten népévé, ahhoz hasonlóan, ahogy más népek is szövetségre léptek a Mindenhatóval egykoron. Ez hozzá segítette őket, hogy átvészelhessék a történelem viharait. Helyezzük vissza minél előbb hatályába nemzeti létünk e fontos megtartóját! Ez egyrészt egyesítheti a szétszabdalt nemzetet átívelve a határokon, másrészt elősegítheti, hogy megőrizzük magyar természetes személyek birtokában a magyar termőföldet. Történelmi alkotmányunk hatályának visszaállítása segíthet nemzeti szuverenitásunk megtartásában is. A jelenlegi alkotmánypótló alaptörvény tette lehetővé, hogy létrejöjjenek a magyar nép történetében eddig példa nélkül álló szélsőséges vagyoni különbségek, veszélybe kerüljön a magyar föld és a nemzeti szuverenitás. A fát terméséről lehet megítélni. Ezek mind mérgezett gyümölcsök.

Befejezésül egyetlen gondolat arról, hogy a magyar nemzet számára - a sok hátrány közepette - mi jó származhat mégis az Európa Unióhoz történő csatlakozásból? A Nemzetközi Pénzügyi Közösség globalista érdeke most annyiban találkozik a magyar nemzet érdekeivel, hogy a globalizmus szemben áll az erősen központosított nemzetállammal. A globalista érdek a régiókat részesíti előnyben. Ez pedig kedvezhet Székelyföld - mint székelymagyar régió - területi autonómiájának a kivívásához.

---