Drábik János

Kiút a kommunizmus és a pénzuralom zsákutcájából

Kinek, s miért volt útjában a magyar nemzet, az ezeréves történelmi Magyarország?

Hogyan akart talpra állni ez a térdrekényszerített nép 1956-ban? Miért nem sikerülhetett ez neki? Mit köszönhet mégis a világ a magyar nép hősi kiállásának? A kérdéseket még sorolhatnánk. Először azonban kíséreljünk választ adni arra, hogy miért a XX. század bizonyult a legtragikusabbnak a magyar nép számára egész történelme során?

A magyar nemzetnek az a történelmi sorsdrámája indult be a XX. század elején, amelynek napjainkban éljük át a végjátékát. Az első felvonást az I. világháború, és az azt lezáró trianoni békediktátum jelentette, amelynek a létrehozói nem vették tekintetbe sem a történelmi, sem az etnikai, sem az önrendelkezési elvet. Saját meghirdetett elveik felrúgásával feldarabolták a több mint ezeréves államot. Az elszakított országrészek nacionalista és soviniszta rendszerek uralma alá kerültek. Eme mini-nacionalizmusok vezető csoportjaiban ugyan fontos szerepük volt a szabadkőműveseknek, elsősorban a francia Grand Orient irányítása alatt álló - univerzalista humanizmust hirdető - kozmopolita szabadkőműves irányzatoknak, mégis a kisantant-államok uralkodó rétegei nacionalista, sőt soviniszta nemzetállamokat hoztak létre, és mindent elkövettek, hogy az uralmuk alá került magyar nemzetrészeket elgyöngítsék, felszámolják, beolvasszák. Ennek eredményeként a leamputált országrészekben élő magyarok létszáma csaknem a felére csökkent, miközben a területszerző államok uralkodó nemzeteihez tartozók létszáma megtöbbszöröződött ugyanezeken a területeken.

A politikai hatalom a maradék országrészben is a nemzetközi elkötelezettségű, zömében a francia Grand Orient irányítása alatt álló szabadkőműves politikusok kezébe került a Károlyi-kormány hatalomra jutásával. Ez a nemzetközi elkötelezettségű új vezető csoport tartott a frontról hazatérő, és a magyar történelmi-osztályból származó tisztek irányítása alatt álló hadseregtől. Ezért inkább feloszlatta ezt a hadsereget, ahelyett, hogy igénybe vette volna a gyorsított ütemben fegyverkező kisantant-államokkal szembeni védekezéshez.

Szerencsétlen fordulatot jelentett, hogy a francia Grand Orient vörös elágazásának tekinthető oroszországi bolsevikok nyomást gyakoroltak a Grand Orient fehér irányzatához tartozó Károlyi-kormányzatra, hogy adja át a hatalmat a bolsevikok magyarországi megbízottainak. Az így létrejött rövidéletű Tanácsköztársaság már semmiféleképpen nem számíthatott arra, hogy a párizsi békekészítők majd megvédelmezik a maradék magyar államot a kisantant-államok mértéket nem ismerő szerzési vágyától. A magyar nép XX. századi sorstragédiája első felvonásának a legszégyenletesebb része az volt, amikor a román csapatok bevonultak Budapestre, és azt gátlástalanul kirabolhatták.

1920-tól 1944-ig a magyar történelmi osztály átmenetileg vissza tudta szerezni a maradék-országban a politikai hatalmat. A pénzügyi és gazdasági hatalom azonban már ekkor is a nemzetközi pénzügyi közösség és a nagytőke irányítása alatt állott. A magyar sorstragédia első felvonásának a végén sikerült az etnikai határt követő területek egy részének a visszaszerzése, de mivel ezeket a Fejtő Ferenc szerint is igazságosnak tekinthető döntéseket Németország és Olaszország hozta, ezért a II. világháború győztesei megváltoztatták.

A magyar nemzet sorstragédiájának második felvonása 1945-től 1956-ig tartott. A trianoni határok közé visszaszorított maradék magyar államban ekkor nemcsak egzisztenciálisan, de fizikailag is felszámolták a nemzeti tudattal rendelkező történelmi osztályt. A nemzetközi elkötelezettségű új kommunista vezető-réteg pedig már nem rendelkezett magyar nemzettudattal, és legfontosabb feladatának a Szovjetunió birodalmi igényeinek, valamint a saját hatalmi érdekeinek a szolgálatát tekintette. Ez a magyarul beszélő, magyar állampolgár, de magyar érzés nélküli internacionalista uralkodócsoport nem vállalta többé az elszakított országrészeken élő magyarok érdekeinek a védelmét. Ezért e nemzetrészek rovására a vagyontól történő megfosztástól a kitelepítésig, a kisantant államok immár kommunistává vált vezetői minden bűnt elkövethettek - büntetlenül! Bebizonyosodott, hogy ezeknek az országoknak a vezetői, legyenek szabadkőművesek, nacionalisták, nemzeti-szocialisták, kommunisták vagy demokraták, ők elsősorban csehek, szlovákok, románok és szerbek, másodszor, harmadszor és negyedszer is elsősorban csehek, szlovákok, románok és szerbek, és csak utána szabadkőművesek, kommunisták vagy demokraták. A nemzetközi politikai széljárás szerint változik ugyan a meggyőződésük, de népük és nemzetük iránti elkötelezettségük változatlan.

Egyedül a maradék Magyarországon volt kizárólag internacionalista-kommunistáké a hatalom, amit továbbadtak mai kozmopolita-globalista-alibidemokrata utódaiknak. Ennek tudható be, hogy a kommunista diktatúra - ma pedig az agyonprivatizált neoliberális kulissza-demokrácia - sokkal kegyetlenebbül sújtott le a magyar népre, mint a kisantant országok esetében. A Rajk-perhez hasonló koncepciós eljárások a szomszéd államokban is folytak, de az egyházi vezetők olyan meghurcolására már nem találunk példát, mint amilyent ezek az internacionalista-kommunisták Mindszenty József bíboros esztergomi érsekkel, és a magyar katolikus egyház többi vezetőjével szemben elkövettek. Az internacionalista kommunisták könyörtelenül elnyomták a magyar társadalom minden rétegét. Nemcsak az egykori tőkésosztályt számolták fel, de az önálló mezőgazdasági vállalkozókat is, és szovjet mintára kolhozokba kényszerítették a magyar parasztságot. Az értelmiséget agymosásnak vetették alá, és a nemzeti érdekek védelmét nacionalizmus címén nemcsak tiltották, de szigorúan büntették is. A proletárdiktatúra azonban - a történelem fintoraként - a munkásokat zsákmányolta ki a legjobban.

A félelem és a terror légköre uralkodott, amikor Budapestre is elérkezett a hír, hogy meghalt a birodalom teljhatalmú ura, Sztálin. Halálával nemcsak a sztálinista diktatúra legdurvább kinövéseinek a fokozatos felszámolása kezdődött el, az úgynevezett olvadás, de a hatalomért folyó küzdelem is az SZKP vezetésében. Az enyhülés azonban egyes vezető csoportok kemény ellenállásába ütközött. Arra hivatkoztak, hogy a személyi kultusz elleni kampány destabilizálja a birodalmat, elsősorban Kelet-Európát. Magyarországon 1953-ban azonban mégis egy olyan Moszkvából hazatért kommunista került a kormány élére, akiben már volt hajlandóság a nemzeti-kommunista irányvonal érvényesítésére. A Szovjetunióban jelentkező olvadás új szeleit kihasználva a korábbinál jobban igyekezett képviselni a nemzeti érdekeket, és figyelembe venni a magyar nemzeti sajátosságokat. Ennek eredményeként mérséklődött a kényszerkolhozosítás, az erőszakos begyűjtés, a parasztságra nehezedő nyomás. A társadalmi, politikai és gazdasági élet más vonatkozásaiban is enyhült a kemény diktatúra. A Rákosi Mátyás által vezetett internacionalista-kommunisták ezt a nemzeti kommunizmus irányába tett nyitást ellenezték, és mindent megtettek korábbi hatalmi pozíciójuk visszaszerzése érdekében. Az így kibontakozó hatalmi harc döntő jelentőségű volt az 1956-os események szempontjából.

A magyar nemzet sorsdrámája harmadik felvonásának az 1956-tól 1989-ig terjedő időszak tekinthető. Ennek során megtörték a magyar nép gerincét. Az internacionalista kommunisták elérték, hogy az átmosott tudatú és mesterségesen amnéziássá tett lakosság - kormányzati támogatással és egészségügyi segédlettel - legyilkolja utódait. Hivatalosan 7,5 millió volt az abortuszok száma, de ehhez még további egy millió főt hozzá kell adni a statisztikusok számításai szerint.

A történelmi sorsdráma negyedik felvonása 1989-től 2004. májusáig tartott. Ekkor átláthatatlan pénzügyi manipulációkkal - folyamatos eladósítással - elvették a magyar állampolgárok vagyonát, és lényegében ellenszolgáltatás nélkül átjátszották külföldieknek, illetve a kozmopolita globalistákká átvedlett egykori pártállami nomenklaturistáknak. A nemzeti vagyonnal együtt elveszett a nemzeti önrendelkezés gazdasági alapja is. A tényleges hatalom ugyanis azoknál az érdekcsoportoknál van, akik a pénzrendszer monopóliumával és a termelői vagyonnal tulajdonosként rendelkeznek.

A magyar nép sorsdrámájának ötödik felvonását a magyar állam szuverenitásának az elvesztése jelenti. A birodalommá átalakított Európai Unió erősen centralizált nemzetek feletti hatalmi képződmény, amelyben nem érvényesül az államhatalmi ágak következetes szétválasztása. Az Európai Unió jelenlegi pénzuralmi rendszerében a legfőbb kormányzati hatalmat jelentő monetáris hatáskör a demokratikusan nem ellenőrzött frankfurti ECB-hez (Európai Központi Bankhoz) került. Az Unióban piacgazdaság helyett kvótákkal működtetett monopolista gazdaság működik. Az önálló magyar törvényalkotás helyére pedig a birodalmi központ jogszabályalkotása lépett, s az Országgyűlés hatásköre egy autonóm tartomány színvonalára redukálódott. Osztrák és portugál szakembereket kérdeztem meg 2004. áprilisában, hogy a magyarokra rákényszerített feltételekkel beléptek volna-e az Európai Unióba? Határozott nemmel válaszoltak. Egy brit szaklap pedig azt is megírta, hogy az EU-bővítés valójában a legolcsóbb módja volt a birodalmi terjeszkedésnek, az újgyarmatosító piacszerzésnek. Költséges háború helyett mindössze agymosásra volt szükség ahhoz, hogy Magyarország ismét függőhelyzetű kvázi-gyarmati státusba kerüljön.

Az Európai Unió veszélyezteti a magyar termőföld megmaradását a magyar természetes személyek tulajdonában. A magyar nép pedig csak a magyar földdel együtt magyar nép. A magyar mezőgazdasági gazdálkodók rendkívül előnytelen feltételekkel kényszerültek az uniós versenybe. Várható, hogy gyors ütemben eladósodnak és földjeiket vagy elárverezik a bankok, vagy arra kényszerülnek, hogy eladják őket. Már elkészültek az Európai Unió központjaiban azok a hosszú távú tervek, amelyek lehetővé teszik, hogy külföldi jogi személyek nagyméretű földbirtokokhoz jussanak Magyarországon. Ezeket a nagybirtokokat gépi technológiával és nem élő munkaerővel művelik majd. Elsősorban olcsó, génkezelt alapanyagokat termesztenek. Ezért magyar falvak százai fognak elnéptelenedni, mert lakóikra már nem lesz szükség.

A magyar sorsdrámának még végjátéka is van. A sorozatos csapásokra a magyar nép rossz közérzettel, fásultsággal, apátiával és az utódokról történő lemondással válaszolt. Ha az így előállott demográfiai katasztrófát nem sikerül orvosolni, akkor a pusztuló magyarság helyére - a nemzetközi finánctőke érdekeinek megfelelően - tömegesen idegeneket telepítenek be. A magyar nép szórványai pedig megmaradhatnak "indián rezervátumokban" őseik földjén.

E bevezető sorok után térjünk vissza a magyar sorsdráma második és harmadik felvonásának a részleteihez.

1956 előzményei: Sztálin halála és az SZKP XX. kongresszusa

Sztálin 1953. március 5-én bekövetkezett halálával a Szovjetunióban beindult utódai között a hatalmi harc. Az egykor mindenható diktátor megtagadása már március közepén kiolvasható abból, hogy Malenkov a nép szükségleteinek a maximális kielégítésére helyezi a hangsúlyt, ami a szegénység elismerését jelenti. A kollektív vezetés hangoztatása szakítást ígért a korábbi egyszemélyi vezetéssel. 1953. április 4-én már közlik, hogy az "orvos-összeesküvés" a korábbi állambiztonsági miniszter által kiagyalt provokáció volt. Ez a bejelentés következményeit tekintve már nyíltan Sztálin ellenes. Sztálin utódai közül egyesek a régi gárdához tartoztak, mint Molotov, vagy Vorosilov, mások, Malenkov és Hruscsov Sztálin neveltjei voltak, ő emelte be őket a teljhatalommal rendelkező kis csoportba. Az utódok Sztálin utolsó napjaiban olyan légkörben éltek, amikor számolniuk kellett a letartóztatással. Az úgynevezett "orvos-összeesküvés" erre utalt. Ezért is siettek ennek az ügynek a lezárásával. De ha a Kreml-orvosok ártatlanok, mi van az előzőleg elítélt sokmillió politikai áldozattal? Az MKVD-t felügyelő Berijának a likvidálása eltávolította azt a személyt, aki a kezében összpontosuló hatalom révén Sztálin utódja lehetett volna. Eltávolításával a biztonsági szervek visszakerültek az SZKP kollektív vezetése alá. A kollektív vezetés csak annyit jelentett, hogy annak tagjai egyénileg gyengék. Sztálin elítélésekor gondosan ügyeltek arra, hogy magát a sztálinista rendszert dicsérjék. Sztálin tekintélyének a gyors erodálása azonban felgyorsította a rendszer rugalmasabbá tételére irányuló törekvéseket.

Az 1953-ban a kommunista világban lejátszódó események már megelőlegezik azt a forgatókönyvet, amely majd 36 év múlva lejátszódik, és a kommunista birodalom felbomlásához vezet. Az új szovjet vezetés megkezdte a sztálini rendszer megreformálását. Először a párton belüli terrort kívánta megszüntetni, másrészt a fegyverkezési kiadásokat akarta csökkenteni a fogyasztás javára. A kelet-európai csatlós országokban, köztük Magyarországon, az új kommunista hatalmi csoport csak 5-6 éve gyakorolta a hatalmat. Ezen új kommunista oligarchia azonban a Moszkvához hű kominternes veteránok kezében volt. E veteránoknak kellemetlen Sztálin kritikája, és attól tartanak, hogy ez ellenük hangolhatja a leigázott lakosságot. A helyi Sztálin-epigonok megpróbálják magukévá tenni a Malenkov-Hruscsov-féle vonalat, azaz lassítani az iparosítás és a kollektivizálás tempóját, többet szánni a fogyasztásra, enyhíteni a rendőri módszereken, és szabadon engedni, vagy rehabilitálni a terror áldozatait. Először Csehszlovákiában mutatkoznak meg a válság első jelei. Majd 1953. júniusában Kelet-Berlin munkásai kelnek fel és szabad választásokat követelnek. Június 18-án a szovjet tankok eltapossák a lázadást, és másnap kilenc lázadót halálra ítélnek és ki is végeznek.

A moszkvai sztálintalanítás nehezen irányítható folyamatokat indít be. Az új moszkvai vezetők a saját embereiket helyezik vezetői pozíciókba. Budapesten félreállítják Rákosi Mátyást, és Nagy Imrét helyezik úgy a kormány élére, hogy egyúttal a kormány kap vezető szerepet a pártvezetéssel szemben. Lengyelországban kiengedik a börtönből Gomulkát. A múlt hibáinak a leleplezése azonban gyengíti a kelet-európai kommunista pártok otthoni diktatúráját és egyben a moszkvai vezetés ellenőrzését is gyengíti e pártok fölött. A kommunista diktatúra tömeglélektani alapja a félelem és a vakhit. A félelem gyengülése megkönnyíti a kommunista hittételek bírálatát. Hruscsov ezen az úton haladva akarja eltávolítani vetélytársait. 1955. februárjában a "liberális" Malenkovot felváltja Bulganyinnal. De a sztálini régi gárdát is megalázza, amikor látogatást tesz Titónál, és nyilvánosan bocsánatot kér Sztálin 1948-as szakításáért. Hruscsov igazi hatalomátvétele azonban az SZKP XX. kongresszusán következik be.

Ezen a kongresszuson - 1956. februárjában - Hruscsov mondott egy "titkos" beszédet, amely alapjaiban rázta meg a kommunista eszme hitelét világszerte. Sztálin bűneit ezúttal nem a Nyugaton, hanem magában a Kremlben leplezték le, és ezt a világ rangban első kommunistája, az SZKP főtitkára tette. Ez a bíráló Sztálin oldalán élte át mindazt, amit most megbírál. Hruscsov 1956. február 24-ről 25-re virradóra elhangzott beszédéről először a New York Times számolt be március 16-án. Az amerikai külügyminisztérium a teljes szöveget 1956. június 4-én adta ki. Amerikába Lengyelországból került.

Hruscsov az akkori szovjet vezetők két nemzedéke között állt. Nem szolgált a polgárháború idején Sztálin mellett, mint Kaganovics, vagy Molotov, de idősebb annál, semhogy a sztálinizmus terméke lenne, mint például Brezsnyev. Az új főtitkár számára a legnagyobb nehézséget az jelentette, hogy megtalálja az arányt, azaz mennyit kell elmondani az igazságból ahhoz, hogy az se Sztálin utódait, se a pártot, se a rendszert ne kérdőjelezze meg. Sztálint elsősorban a kommunisták önkényes likvidálásával vádolja, de nem szól a kényszerkolhozosítást kísérő kegyetlenkedésekről. Nem azzal vádolja Sztálint, hogy halálra gyötörte a Szovjetunió népeit, hanem azzal például, hogy Kirovot, a leningrádi párttitkárt meggyilkoltatta.

Sztálin a háborús körülményeket is arra használta fel, hogy elmélyítse zsarnokságát. A kis népeket tömegével deportáltatta, holott a helyzet ezt egyáltalán nem indokolta. A parasztok millióinak lemészárlásáról és halálra éheztetéséről, vagy a kalmükök, a csecsenek és más népek deportálásáról azonban hallgat. Hruscsov a Sztálin által képviselt jelenséget személyi kultusznak nevezte. Beszédéből nyilvánvalóvá vált, hogy az a szerep, amit a politikai akarat játszik a bolsevizmusban, nem egyeztethető össze a társadalmi fejlődés objektív törvényeivel. Arra azonban nem tud választ adni, hogy miként egyeztethető össze a társadalmi igazságosságra épülő szocialista társadalom, egyetlen ember rendőri erőszakra és terrorra támaszkodó despotikus hatalmával. A beszédből kiderült, hogy a moszkvai hatalmi utódlási küzdelem középpontjában a sztálintalanítás, az olvadás, egyfajta "liberalizáció" áll.

A közép- és kelet-európai országokban a Sztálin halála után kilátásba helyezett enyhülés túlzott várakozásokat ébresztett. Az olvadás a közvéleményben is olyan áramlatokat hívott életre, amelyek már nem csak a kommunista rendszer módszereit, hanem az alapjait is kétségbe vonták. A parasztok felléptek a kényszerkolhozosítás, a munkások az állandóan szigorított normák és az alacsony bérek ellen, az értelmiségiek pedig a külső és a belső cenzúra ellen.

Lengyelországban és Magyarországon is megtapasztalta a lakosság Sztálin helyi epigonjaitól a személyi kultusszal együtt járó önkényt és terrort. Ezek a társadalmak még nem szovjetizálódtak annyira, mint maga a Szovjetunió. A lengyelek például büszkék voltak arra, hogy az oroszokkal szemben ők védelmezik a katolikus Európa határait. A magyarok is tudatában voltak, hogy a szláv tengerben mindig is az osztrákok és a németek partnerei voltak, ehhez a kultúrkörhöz tartoztak. A csehek a Nyugattól kapták vissza Versailles-ban önálló államiságukat. A közös orosz elnyomás átmeneti érzelmi egységet teremtett ezek között a népek között. Ezért a sztálintalanítás a szovjet birodalom kelet-közép-európai csatlós országaiban sokkal veszélyesebb hatást váltott ki, mint a Szovjetunióban. Ezekben az országokban a társadalmi rendszer és a nemzeti önrendelkezés kérdései kerültek előtérbe.

A szovjet birodalmon belül autonóm közvélemény nem létezett. De Berlinben, Varsóban, Prágában és Budapesten létezett. Ezért amibe Hruscsov a Szovjetunióban belefogott, annak ezekben a kelet-európai fővárosokban nagy horderejű következményei lehettek és lettek is. Az itt működő kommunista rendszert már csak azért is lehetetlen volt megreformálni, mert sokkal újabb keletű volt és európaibb, mint magában a Szovjetunióban.

Hruscsov többek között a birodalom területi kiterjedésének a védelmére 1955. májusában tető alá hozta a szovjet tömb politikai és katonai egységét szavatoló Varsói Szerződést. Ami a kelet-európai csatlós államok belpolitikai helyzetét illeti, Lengyelországban nem volt sem Rajk-perhez hasonló, sem a Prágában lezajlott Slanszky-típusú kirakatper. A párt nemzeti kommunista beállítottságú főtitkárát, Gomulkát azonban 1948-ban leváltották, később kizárták a pártból, majd 1951-ben bebörtönözték. Ez a körülmény tette Gomulkát 1954-ben mikor kiszabadult a börtönből a szabadelvűbb és egyben nemzeti szellemű kommunizmus jelképévé. Minthogy a monolitikus kommunista rendszerben az egyedüli párton belül érvényesülnek a különböző érdekek, így a párton belüli vitákban hangzanak el az addig tilosnak számító kérdések.

Ehhez hasonlóan alakul a helyzet Magyarországon is. 1953. júniusától Sztálin hűséges magyar epigonja, az internacionalista kommunisták vezére, rákényszerül arra, hogy osztozkodjék a hatalomban a nemzeti érdekeket is felvállaló ellenlábasával, Nagy Imrével. Ezt a kompromisszumot Moszkva kényszeríti rá Rákosira. Mivel Rákosi megmarad a párt élén, ezzel kettős - egymással rivalizáló - politika érvényesül Budapesten is. Magyarországon azonban olyan erős volt az internacionalista-kommunista csoport, hogy 1955-ben Rákosinak sikerült visszaszereznie a kormány feletti hatalmat, és a nemzeti kommunista irányvonalat - a kormánynak a párttal szembeni elsőbbségét képviselő Nagy Imrét és csoportját - visszaszorítani. Rákosinak még arra volt szüksége, hogy kivárjon egy olyan helyzetet, amikor könyörtelenül és véglegesen leszámolhat a nemzeti kommunista irányvonallal és követőivel.

Hruscsov titkos beszédének az elmondásáig még három év sem telt el Sztálin halála óta. A szovjet birodalomban látszólag minden ugyanúgy megy, mint azelőtt. Továbbra is a Kremlben dőlnek el az ügyek. Ott születnek a legfontosabb politikai döntések, és ott választják ki a kulcsfontosságú kádereket. Mivel azonban ebből a sztálinista típusú rendszerből már hiányzik az a központi személy, aki a személyét övező félelem és abszolút tekintély révén képes volt azt irányítani, ugyanerre már utódai nem voltak képesek. A sztálini örökség súlyát és kockázatait nem akarták viselni, de megszabadulni sem tudtak tőle. Többek között ezért is vált az utódok számára oly fontos kérdéssé a koncepciós perek, a kegyetlen tisztogatások és a válogatás nélküli terror problémája. Ezeket a kérdéseket a sztálinista rendszer kívülálló kritikusai korábban is felvetették. Most azonban belülről Sztálin egykori harcostársaitól indult ki a bírálat.

Hruscsov XX. kongresszuson elmondott titkos beszámolója nem tekinthető mélyre hatoló politikai elemzésnek. Ugyanakkor egyedülállóvá teszi az a tény, hogy világos nyelvet használ, s így legalább részben ki tud szabadulni a kötelező kommunista zsargon hazug világából.

Az 1956-os esztendő további részének a főszereplői a lengyelek és a magyarok. E két nagymultú népnek a világjelentőségűvé növekedett akciói zárják le véglegesen a szovjet birodalom mitológiájának a korszakát. A két országban párhuzamosan zajló történésekben nyomon lehet követni miként vált e két ország közvéleménye és népe a nemzeti politika megfogalmazójává és alakítójává, noha formailag ez még mindig az állampárt egyedüli privilégiuma volt. Sztálin 1953. március 5-én bekövetkezett halála után mind Lengyelországban, mint Magyarországon fokozódik a belső feszültség és a lappangó elégedetlenség rejtett szervezkedésekben ölt formát. 1955-ben az értelmiségiek már elég jól szervezettek ahhoz, hogy a hivatalos szervezeteket felhasználva váljanak közvélemény formáló tényezővé. Klubok sokasága születik, közülük kiemelkedik a budapesti Petőfi Kör, amely végül hadat üzen Rákosinak.

Varsóban az ellenzéki ifjúság a Po Prostu című hetilap körül tömörül, de áprilisban már létrejön a lengyelországi klubok nemzeti szövetsége. E fiatalok közül sokan, akik korábban polgári illúzióként ítélték el a polgári demokráciát, most a kommunista diktatúra demokratizálását követelik. A II. világháború befejezésekor, amely ezekbe az országokba az orosz bolsevista rendszer győztes bevonulását jelentette, úgy vélték, hogy ez megnyithatja az utat a társadalmi felemelkedéshez. Ugyanezek a lengyelek és magyarok néhány évvel később már tudják, hogy Sztálin hadserege leigázta hazájukat és társadalmuk a szovjet politikai rendőrség ellenőrzése alá került.

Ezek a kommunista ideológia iránt kezdetben illúziókat tápláló lengyelek és magyarok a Moszkvában beindult olvadásban esélyt láttak egy torzulásoktól mentes, hiteles szocializmus megvalósítására, amely érvényt szerez a társadalmi igazságosság elnyomó diktatúrától mentes megvalósítására. Úgy gondolták, hogy ehhez saját országaikban is véghez kell vinni a sztálintalanítást, és el kell távolítani az ország éléről azokat az embereket és intézményeket, akik, és amelyek a sztálinizmus szálláscsinálói voltak. Ezek a szervezkedő értelmiségiek és fiatalok tehát még illúziókat táplálnak a társadalmi igazságosságot hordozó szocializmussal szemben, amelyet a Szovjetunió sztálinista rendszere válságba sodort.

Lengyelországban a megosztott kommunista párt a soraiban lévő liberális gondolkodásúaknak köszönhetően nem vesztette el minden kapcsolatát a demokratikus és nemzeti törekvésekkel. A válság tetőpontján Gomulka képes volt elnyerni a lengyel nép többségének a támogatását és ezért Sztálin örökösei végül is kisebbik rosszként hajlandóak voltak bizalmat szavazni neki. Budapesten a Rákosi által vezetett internacionalista-kommunistákból álló vezető réteg teljesen elszigetelődött a magyar néptől. Júliusban a Kreml Gerő Ernővel, egy másik internacionalista-kommunistával tudja csak lecserélni a gyűlölt Rákosit. Ez a félintézkedés csak fokozza a feszültséget és a társadalmi mozgolódásokat. Rákosi áldozatának, Rajk Lászlónak az újratemetésén október elején a helyzet pattanásig feszültté válik.

Mindez elvezetett az október 23-i tüntetéshez, amely elsősorban az internacionalista-kommunista vezetőréteg agresszív fellépése miatt fegyveres felkeléssé alakult át. Joggal feltételezhető, hogy ha a pánikba esett kommunista vezetők nem támadnak fegyveres erőszakkal a tüntetőkre (például hagyják, hogy azok beolvassák követeléseiket a Kossuth rádióban és nem akadályozzák meg ezt az államvédelmi csapatok bevetésével), továbbá ha nem kezdeményezik azonnal az egyébként már készenlétben álló magyarországi szovjet erőket a fegyveres beavatkozásra, akkor esetleg csak több napon át tartó tüntetések színhelye Magyarország, de végül is elmarad a sok áldozatot követelő véres harc, majd a szovjet hadsereg második nagyarányú intervenciója.

Azt is számításba kell venni, hogy lehettek olyan belső és külső erők is, akik a felkelés kiprovokálásában és a sok áldozattal járó fegyveres harc kirobbantásában voltak érdekeltek. Így például ez Budapesten végleg eldönthette volna a hatalomért vívott harcot az internacionalista-kommunista és a nemzeti-kommunista csoportok között. Moszkvában pedig eldönthette volna a harcot a Hruscsov vezette és a reformokat kezdeményező Sztálin-ellenes csoport, és a sztálini módszereket folytatni kívánó, a hruscsovi olvadást veszélyesnek ítélő ortodox-sztálinisták között.

Hruscsov a XX. kongresszuson mondott beszédében "a személyi kultusz" kifejezést használja és így újabb "szakkifejezéssel" bővítette a kommunista mozgalom elhajlásainak a minősítéseit. Hruscsov beszámolója szerint a személyi kultusz egyetlen ember paranoiája volt, aki a hatalom megszállottjaként ezt a kultuszt saját önkényuralmának az egyik eszközévé tette. A bolsevik rendszer sztálinista vállfajának embertelenségeit a nyilvánvalóan rendszerben meglévő súlyos fogyatékosságokat egyetlen ember lelki deformációira vezette vissza. Az SZKP új vezetése, miközben megbélyegezte a személyi kultuszt, nem mérte fel igazán, hogyan jöhetett létre ez a jelenség. Egy személy istenítése azok műve is, akik gyakorolják. Sztálin személyi kultuszát azonban úgy állították be, mintha azt kizárólag Sztálin hozta volna létre és gyakorolta volna. Hruscsov tehát leleplezte az addig titokban tartott, vagy letagadott szörnyűségeket, ugyanakkor nem gondolta újra a sztálinista rendszer múltját és jövőjét. Amit feltárt, az elég volt, hogy sarokba szorítsa a kommunizmus híveit és csodálóit, legalább is a nyugati országokban. Ugyanis a Szovjetunió a munkásosztály állítólagos hazája, amely tudományos alapokra helyezte történelmét - véletlenül - egy zsarnok véres uralma alá került. Az a szóhasználat, hogy vissza kell térni a lenini normákhoz, valójában nem old meg semmit.

Hruscsov titkos beszédének igazi kérdése az, hogyan kellene kormányozni a Sztálin által felépített és örökül hagyott szovjet birodalmat. Lenin világforradalmat akart, Sztálin viszont rátért a szocializmus felépítésére egyetlen országban. A Sztálin által létrehozott birodalom nem volt más, mint olyan védőövként használt országok meghódítása, amelyekben azonos politikai és gazdasági rendszer van, mint magában a Szovjetunióban. Hruscsov beszéde a Sztálin haláláig rendkívül erősen centralizált kommunista mozgalmat is gyöngítette. Az olasz kommunisták Titóval együttműködve egy Moszkvától viszonylag független pólust próbálnak létrehozni. Azok a pártok, amelyek tartózkodóan reagálnak Hruscsov titkos beszédére, viszont a kommunista világ meggyöngülésétől és szétesésétől tartanak. Ezek a francia Thores-el és a kelet-német Ulbricht-tal arra igyekeznek rávenni Hruscsovot, hogy lehetőleg ne mondjon le azokról a nemzetközi előjogokról, amelyeket még Sztálin vívott ki a kommunista világmozgalomban a Kreml számára.

A sztálintalanítás folyamata valóban fellazította a nemzetközi kommunista világ túlzott központosítottságát. Ez viszont felértékelte az egyes kommunista pártokat, mert most már többet kellett tanácskozni velük és egyeztetni kellett az álláspontokat. Az ortodox-sztálinisták sajnálkoznak a Kommintern és a Komminform fegyelmének az eltűnésén, ugyanakkor többletbefolyáshoz jutnak.

Külön érdemes szólni a kínai kommunista pártról, amely az SZKP XX. kongresszusa folytán jut kiemelkedően fontos szerephez a nemzetközi kommunizmus rendszerében. E szerint a különleges szerep szerint Kína a világ meghatározó tényezője, az 1949-es kínai forradalom csak rá jellemző sajátosságokkal bír, és ez meghatározó személyisséggé teszi Mao Ce-tung-ot. Sztálin a kommunista mozgalom kizárólagos irányítója volt. Ennek ellenére a kínai párt nem örült a személyi kultusz elítélésének, mert Mao Ce-tung-nak Sztálin idején már meg volt a maga Kínára érvényes személyi kultusza. Sztálin halála után pedig Kína súlyánál fogva azt is remélhette, hogy ő léphet Sztálin örökébe, mint a kommunista világmozgalom első számú vezetője.

A koreai háború befejezése 1954-ben csökkentette Kína függését a Szovjetuniótól, és Mao Ce-tung és Csou En-laj egyre nagyobb mértékben vesznek részt a kommunista világmozgalmat érintő kérdések eldöntésében. Hruscsov ezzel tisztában van, és ezért már 1954-ben ellátogat Pekingbe.

A kínaiak magatartása az 1956-os lengyelországi és magyarországi eseményeket illetően eltérő volt. Peking bátorította a lengyel autonómiát és támogatta Gomulkát. Budapesten viszont a kínai vezetők a szovjet tankok bevetését sürgették az ortodox irányzatú cseh, román és bolgár, valamint kelet-német kommunista vezetőkkel egyetértésben.

A magyar forradalom elfojtását követően a kínai párt hivatalos lapja már az imperializmust nevezi meg a magyar felkelés alapvető okaként. Mao Ce-tung és köre enyhíti Sztálin bírálatát is: "Ha Sztálinnak volt is hajlama 'a nagyhatalmi sovinizmusra', tehát a szomszédok, sőt a testvérek fölötti uralom kiterjesztésére, tény az is, hogy 'ha már elkerülhetetlenül sztálinizmusról kell beszélni, kijelenthető: a sztálinizmus mindenek előtt a kommunizmussal, azaz a marxizmus-leninizmussal azonos'. " (F. Furet "Egy illúzió múltja", 293. old., ahol Fejtő Ferencet idézi)

1956. világpolitikai előzményei

A Sztálin utáni szovjet vezetés eredményt akart felmutatni a Nyugattal fennálló kapcsolatok terén is. Mivel nem sikerült áttörést elérnie a német békeszerződés vonatkozásában, ezért legalább az osztrák kérdésben akart elérni előrehaladást, és tető alá akarta hozni az osztrák államszerződést. Ez közelről érintette Magyarország helyzetét is, mert az 1947-es párizsi békeszerződés értelmében a Szovjetuniónak ki kellett vonnia megszálló erőit Magyarországról. Ez alól csak egy kisebb szovjet erő kapott mentességet az Ausztriában lévő szovjet hadseregcsoporthoz való utánpótlási vonalak biztosítására Magyarországon. Ha viszont Ausztriából kivonulnak a szovjet erők, akkor már nincs szükség többé ezekre az utánpótlási vonalakra, vagyis Magyarországról is ki kell vonulnia a szovjet hadseregnek.

Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete, a NATO 1949. április 4-én jött létre az Atlanti Szövetség (ASZ) katonai szervezeteként. 1955-ben a Német Szövetségi Köztársaság is a tagja lett. A NATO hatásköri területének Nyugat-Európát, az Atlanti-óceánnak az északi medencéjét és Észak-Amerika térségét tekintették. 1949-ben és 1950-ben létrejöttek a NATO fegyveres erői, amelyeket 1956-ig továbbfejlesztettek, és gyors ütemben haladt a nyugat-európai hadszíntér kiépítése.

A Szovjet-birodalom vezérkara úgy döntött, hogy a NATO ellensúlyozására létrehozza a Varsói Szerződés Szervezetét, amely az európai kommunista államok védelmi, katonai és politikai szervezete lesz. A megállapodást 1955. május 14-én Varsóban írták alá, és 1955. június 4-én életbe is lépett. A Varsói Szerződés aláírói Albánia, Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, az NDK (Kelet-Németország), Románia és a Szovjetunió. A Varsói Szerződésnek hivatalosan az volt a feladata, hogy a kommunista internacionalizmus alapján fejlessze tagjainak az együttműködését, az úgynevezett szocialista vívmányok katonai védelmét, és erősítse külpolitikai együttműködésüket. Első cikkelyében kimondja: a szerződő felek tartózkodnak az erőszakkal való fenyegetéstől, vagy annak alkalmazásától és a vitás nemzetközi kérdéseket békésen oldják meg. A második cikkely szerint a Varsói Szerződés államai készek részt venni minden olyan akcióban, amelynek célja a nemzetközi béke és biztonság megteremtése. Itt van szó arról is, hogy elősegítik az atom- és más tömegpusztító fegyverek betiltását.

Magyar szempontból a negyedik cikkely fontos, mert kimondja: ha a szerződő államok valamelyikét fegyveres támadás fenyegeti, vagy a szerződő államok bármelyike ellen Európában fegyveres támadást indítanak, akkor a tagállamok, az ENSZ alapokmánya 51. cikkelyének megfelelően, az egyéni, illetve a kollektív önvédelem jogával élve, a többi állammal való megegyezés alapján, minden szükséges eszközzel - beleértve a fegyveres erők alkalmazását is - azonnal segítséget nyújtanak a megtámadott államnak.

Az osztrák államszerződést a II. világháború győztes nagyhatalmai, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, a Szovjetunió és Ausztria külügyminiszterei 1955. május 15-én Bécsben írták alá. Az Anschlussal a nemzeti szocialista Németország uralma alá került Ausztria státusa a II. világháború után, valóban szerződéses rendezésre szorult. A Bécsben aláírt szerződés újból független és demokratikus államnak ismeri el Ausztriát. (Az aláírást egyébként megelőzte az 1955. áprilisában Moszkvában megkötött szovjet-osztrák megállapodás.) Az osztrák államszerződés helyreállította Ausztria függetlenségét és szuverenitását, és véget vetett a négyhatalmi megszállásnak. A szerződő felek kötelezték magukat, hogy tiszteletben tartják Ausztria függetlenségét és területi integritását.

A negyedik cikkely megtilt mindennemű politikai és gazdasági egyesülést Ausztria és Németország között. Katonai vonatkozásban pedig megtiltotta, hogy az egykori nemzeti- szocialista párt tagjait, és a hitleri hadsereg volt tisztjeit felvegyék az osztrák hadseregbe. Kötelezték Ausztriát, hogy területén akadályozzon meg mindenféle fasiszta és militarista tevékenységet. Miután a szerződés érvénybe lépett és a megszálló csapatok elhagyták Ausztriát, a bécsi parlament 1955. október 26-án törvényben is kimondta Ausztria semlegességét.

Mint már utaltunk rá, a szovjet hadseregnek az osztrák államszerződés után távoznia kellett volna Magyarországról az 1947-es párizsi békeszerződés értelmében. A Varsói Szerződésnek az osztrák államszerződés aláírását néhány órával megelőző megkötése Varsóban azonban megteremtette annak a jogi lehetőségét, hogy a szovjet hadsereg jelentős létszámú erőket állomásoztasson továbbra is Magyarországon. A szovjet hadvezetés csak a Varsói Szerződés négy államában állomásoztatott nagyobb létszámú haderőt: Kelet-Németországban, Lengyelországban, Magyarországon és Romániában. Lengyelországban később már csak egy egész kis létszámú szovjet katonaság volt, valóban az NDK felé tartó hadtápvonalak biztosítására. Romániából Ceausescu idején távoztak a szovjet csapatok. Ugyanez volt a helyzet később Csehszlovákiában, Bulgáriában és Albániában is, ahonnan idővel szintén kivonták a szovjet katonaságot. Természetesen nem volt szovjet erő a sztálini Szovjetunióval konfliktusba került, és független politikát folytató Jugoszláviában sem.

A szovjet hadvezetésnek tehát különleges érdeke fűződött ahhoz, hogy kellő indokokkal legitimizálja Magyarország további megszállását nagy létszámú szovjet erőkkel. Amikor Sztálin meghalt, módosult a szovjet katonai stratégia. A változásokról 1954. májusában tájékoztatták - egy magyar-szovjet párttanácskozás keretében - a magyar párt és katonai vezetést. Bulganyin, akkori szovjet hadügyminiszter jelezte, ez után fokozott figyelmet fordítanak a szövetségesek hadseregeinek a fejlesztésére. Ez már jelezte, hogy a Szovjetunió megkezdte katonai előkészületeit Nyugat-Németország NATO csatlakozása esetére. A Kreml Csehszlovákiát és Magyarországot szemelte ki ekkor a kollektív biztonsági rendszer kérdéseivel foglalkozó nemzetközi tanácskozás összehívására 1954. őszén. A nyugati elutasítás, illetve a párizsi szerződés ratifikálása után felgyorsult Moszkva csatlósállamai hadseregeinek a közös katonai parancsnokság alá rendelése. Ez a folyamat vezetett a Varsói Szerződés (VSZ) aláírásához.

Ez után Moszkva nagy energiával látott hozzá a VSZ-tagállamok hadseregeinek modernizációjához, létszámuk növeléséhez, harci értékük szovjet szintre emeléséhez, és integrációjuk fokozásához. Olyan katonai struktúrát akartak rövid idő alatt kialakítani, amely képes ellensúlyozni a nyugatnémet haderővel kiegészülő NATO szárazföldi erőit, valamint az Egyesült Államok nyugat-európai hadászati atomfegyvereit. Fokozták a dél-nyugati irányú bevetésre tervezett szovjet haderők támogatására az őket támogató magyar-román haderők közti együttműködés begyakorlását is. 1956. nyarán közös, front-méretű gyakorlatot tartottak Ukrajna területén. A gyakorlat célja az volt, hogy begyakorolják a tömegpusztító fegyverek figyelembevételével a hadműveleti irányítás legfejlettebb módszereit, amellyel ellensúlyozni tudják a NATO hadseregek harceljárásait.

Mindebből az tűnik ki, hogy Magyarországon olyan politikai helyzetet kellett kialakítani, amely nem csak lehetővé teszi nagy létszámú szovjet megszálló haderő hosszú távú jelenlétét, de ehhez biztosítja a magyar párt és katonai vezetés teljes támogatását, a stabil társadalmi hátteret. A szovjet katonai tervezők ekkor már azt is számításba vehették, hogy Magyarországra - a Szovjet-birodalom délnyugati frontvidékére - atomtöltettel is ellátott rakétákat telepítenek.

Dr. Tamáska Lóránd 1956. előzményeiről

A Pest megyei Hírlap 1992. november 24-i számában interjút közöl dr. Tamáska Lóránd törvényszéki orvosszakértővel, aki ekkor Németországban, Aachen-ban élt. A professzor távoli rokonságban állt Kádár János feleségével, Tamáska Máriával. Tamáska Mária 1912. április 8-án született Budapesten. Első férjétől már 1945-ben különvált, de bontóperét csak 1948-ban indította meg. Munkáslánykért került a kommunista mozgalomba, és 1940. körül ismerkedett meg Kádár Jánossal. Tamáska Mária később az ÁVÓ-hoz került, és a levélfelbontó részlegen dolgozott kiértékelőként. Hivatali felettese Farkas Vladimir volt. 1949. júliusában lépett házasságra Kádár Jánossal.

Dr. Tamáska Lóránd 1940-től 1958-ig az Egyetemi Törvényszéki Orvostani Intézetben dolgozott, amelynek végül is a vezetője lett. Már 1944-ben a budapesti Rendőrfőkapitányság rendőrboncnoka, később a Fővárosi és a Pestvidéki Törvényszék orvosszakértője. 1958-tól 1961-ig tanszékvezető docens volt a Pécsi Egyetemen. Ebben az évben Nyugat-Németországba került, ahol 1983. decemberi nyugdíjazásáig Aachenben tudományos kutatóként, illetve törvényszéki szakértőként tevékenykedett. 1955. januárjában ismerkedett meg Baljakin szovjet orvos-alezredessel, aki az Ausztriában állomásozó szovjet csapatok parancsnokságán Baden bei Wien-ben teljesített törvényszéki orvosi szolgálatot. Amikor Dr. Tamáskának egy öngyilkos orosz tisztet kellett exhumálnia, akkor a boncoláson Baljakin is részt vett megfigyelőként. Ezt követően jó kollegiális kapcsolat jött köztük létre. Baljakin kutatási célból a hétvégeken többször is Budapestre utazott, és Tamáska segítségével itt tanulmányozta az elérhető szakirodalmat.

Az osztrák államszerződés megkötése nyomán a szovjet csapatok 1955. őszén kezdték meg a kivonulást Ausztriából. Baljakin alezredes telefonon értesítette Tamáskát arról, hogy Budapesten halad keresztül a szerelvénye, és arra kérte, hogy legyen a Keleti pályaudvaron. Azt is közölte, hogy fontos dolgot szeretne vele megbeszélni. Tamáska dr. találkozott Baljakinnal, majd amikor a szerelvény lassan elindult, az oroszt tiszt a vagon lépcsőjén ált, váratlanul a füléhez hajolt és a következőket mondta neki:

"Kolléga úr, Ön tudja, hogy az orosz csapatok elhagyják Ausztriát. Ennek az lesz a következménye, hogy Magyarországon változások lesznek. Ne higgyen ezeknek az átmeneti jelenségeknek, és nehogy elgaloppírozza magát, mert annak később igen súlyos következményei lehetnek."

Tamáska nem pontosan értette, miről beszél neki Baljakin. Néhány hónappal később, 1956. májusában szakszervezeti kirándulás keretében eljutott Kijevbe, Leningrádba és Moszkvába. Ismerte Baljakin moszkvai címét és ezért levélben tudatta érkezéséről. Moszkvai napjait végig az ő társaságában töltötte. Hazatérve Budapesten egyesek tudni vélték, hogy dr. Tamáska tulajdonképpen álcázott küldetésben járt Moszkvában. Eszerint Kádár Jánostól kapott megbízást arra, hogy a moszkvai vezetőknél lejárassa Farkas Mihályt és fiát, Vladimirt. Ennek állítólag személyes okai voltak.

Farkas Vladimir felesége Berei Éva, Berei Andornak és Andics Erzsébetnek volt a leánya. Andics Erzsébetnek a húgát, Gabriellát pedig Tamáska 1944. nyarán magánórákon készítette fel az orvosi zárószigorlatra. Andics Gabriellát Tamáska évfolyamtársa, Janikoszky Béla, ajánlotta neki tanítványként. Később Janikovszky - aki Péter Gábor belső köreihez tartozott - lett a Rajk-per egyik elindítója. Tamáska már 1945. előtt kapcsolatban volt Kádár Jánossal, emiatt többen úgy gondolták, hogy ő is Kádár közvetlen környezetéhez tartozik. Dr. Tamáska azonban azért ment a Szovjetunióban, mert Cserbakov professzornál, a moszkvai törvényszéki orvostani intézetben szeretett volna egy félévet eltölteni. Így akarta megerősíteni szakmai pozícióját, és sikeresebben harcolni néhány riválisával.

Érdekes körülmény, hogy Baljakin ekkor megint figyelmeztette Tamáska Lórándot: ne feledkezzen meg arról, amit tavaly a Keleti pályaudvaron mondott neki.

Tamáska eszmecseréje Kádár Jánossal

Tamáska dr. 1956. július 18-án a Pestmegyei Pártbizottság Arany János utcai székházában kereste fel Kádár Jánost, aki ekkor már az MDP Politikai Bizottságának tagja és a párt főtitkárhelyettese volt. Mintegy négy órán át beszélgettek. Tamáska beszámolt arról, hogy rosszakarói milyen lépéseket tettek vele szemben, továbbá arról, hogy Kelemen Endre futószalagon gyártotta a hamis szakvéleményeket a politikai perekben. Kádár csak egy-két szóval válaszolt. Az elégedetlen Tamáska már távozni készült, amikor Kádár utánament és a következőket mondta neki:

"Ne legyen olyan heves, legyen még egy kis türelemmel, várjon nyugodtan, és ezt mondja meg az egyetemi hallgatóknak is. Elárulom magának, hogy itt ősszel, októberben forradalmi úton meg fog változni a helyzet."

Tamáska szerint Baljakin figyelmeztetése és Kádár János szavai azt támasztják alá, hogy az 1956. októberében kirobbant forradalomnak volt valami olyan előzménye, amely teljesen eltér azoktól a céloktól, amelyeket később a forradalom követett. Tamáska professzor úgy véli, hogy az 1956-os forradalom magvait Párizsban vetették el 1947. februárjában. Ekkor kötötték meg a magyar békeszerződést a szövetséges és társult hatalmak, valamint Magyarország között. A magyar békeszerződés csak egyike a párizsi békeszerződéseknek. A Szovjetunió terjesztette elő a tervezetét Párizsban a szövetségesek részéről. A békeszerződés többek között visszaállította az 1937. december 31-én érvényes határokat, és kötelezte Magyarországot, hogy az emberi jogokat és az alapvető szabadságjogokat minden fennhatósága alá tartozó személy számára biztosítja. Azt is előírta számára, hogy a fasiszta jellegű szervezeteket oszlassa fel és működésüket a jövőben se engedélyezze, a háborús bűnösöket pedig vonja felelősségre.

A párizsi békeszerződés megkötésével megszűnt a hadiállapot a szövetséges hatalmakkal, köztük a Szovjetunióval. A megszálló csapatok elhagyták Magyarország területét, de visszamaradhattak az úgynevezett útvonalbiztosító szovjet egységek, mivel Ausztria egy része szovjet megszállás alá került, és e csapatok utánpótlása Magyarországon keresztül történt. Szovjet részről azonban sem ekkor, sem később nem gondoltak komolyan a kivonulásra. A megszállás fenntartása érdekében - legalább is Tamáska Lóránd szerint - belecsempésztek a békeszerződésbe egy paragrafust, amely lényegileg az egész szerződést papírdarabbá degradálta. Kikötötték ugyanis, hogy amennyiben fennáll a fasizmus visszatérésének a veszélye, akkor joguk van Magyarországra bevonulni. A veszély megítélése természetesen tőlük függött. E sorok írója azonban sem a párizsi békeszerződésben, sem más magyar és szovjet vonatkozású nemzetközi megállapodásban nem talált rá arra a megfogalmazásra, amelyre dr. Tamáska Lóránd hivatkozik. Magyarországnak valóban előírták, hogy oszlassa fel a fasiszta jellegű szervezeteket, hogy működésüket sem most, sem a jövőben nem engedélyezheti, de olyan megfogalmazást, hogy a szovjet megszálló erőknek joga van Magyarországra bevonulni, ha fennáll a fasizmus visszatérésének a veszélye, nem sikerült találni.

Az 1947. február 10-én aláírt magyar békeszerződés alapján Magyarországnak 1956. őszéig ugyancsak megszállástól mentesnek kellett volna lennie. Dr. Tamáska Lóránd úgy véli, hogy ez azonban nem illeszkedett az orosz stratégiai elképzelésekhez, és ezért az ausztriai kivonulást úgy kellett megrendezni, hogy az Ausztriából történő kivonulással megnyílott rés Magyarország megszállásával ismét zárható legyen. Erre adott volna lehetőséget a "fasizmus visszatérésének a lehetősége" kitétel, amelyet - mint már utaltunk rá - nem sikerült egyik szerződés szövegében sem megtalálnunk.

Tamáska azonban ezt bizonyítottnak veszi, és erre építi fel azt az elméletét, hogy a szovjet hadseregnek és a Szovjet-birodalom vezetésének "fasiszta veszélyt" kellett mesterségesen létrehoznia azért, hogy kellő jogalapot teremtsen Magyarország nagy létszámú szovjet erőkkel történő további megszállására. A "fasiszta veszély" előállításához természetesen igénybe vették a KGB-t, amelynek nagy gyakorlata volt a politikai provokációk megszervezésében. Magyarországon megkönnyítette a KGB helyzetét, hogy csatlós országról lévén szó, számíthatott a pártapparátusra, a belügyi szervekre, a rendőrségre, az ÁVH-ra, valamint a hadsereg tisztikarának jelentős részére.

Dr. Tamáska 1992. novemberében még nem tárta fel, hogy milyen forrásokból szerezte értesüléseit. Csupán azt jelentette ki, hogy hiteles források alapján mond véleményt és tartózkodásának csupán az az oka, hogy nem szeretne olyan embereket megnevezni, akikhez családi kapcsolatok is fűzik. Mindenesetre olyan befolyásos társaságba járt, ahol az osztrák államszerződés megkötése után az volt a beszédtéma, hogy mi lesz, ha a szovjet hadsereg Magyarországról is kivonul. Tamáska azt állítja, hogy a szovjet csapatok távozásának a lehetősége egyes budapesti körökben a semlegességi szerződést követően valóságos pánikot okozott.

Dr. Tamáska ennek kapcsán említi, hogy zsidó származású sógora volt, és 1944. március 19. után ő maga élete kockáztatásával több üldözött zsidót is megmentett a deportálástól. Utalt arra is, hogy sok zsidó ismerőse osztja azt a véleményt: nem volt helyes az a törekvés, amellyel 1945 után "a zsidóság egy része vezető állásokat igyekezett biztosítani a maga számára a kormányban, a pártban, az államigazgatási szervekben - ezen belül az ÁVH-ban, az egyetemeken, az akadémiában...". Ezért aggodalmuk érthető volt, különösen azok részéről, akik a hatalomba beépültek és segédkeztek a diktatúra fenntartásában. Az MDP vezetősége a folyamatos átmenetben, az átmentésben látta a megoldást.

Ennek kapcsán Tamáska professzor kitért a Petőfi Kör létrehozására és szerepére. Hangsúlyozta, hogy ez a kommunista pártközpont leányvállalata volt és komoly szerepet játszott a magyar társadalom áthangolásában. A pártban Kiss Károly, az MDP Központi Vezetőségének a titkára volt megbízva a Petőfi Kör irányításával. Ő jelölte ki a megvitatandó témákat, azok előadóit, sőt még közbeszólók személyét is. Tánczos Gábor pedig azt tette, amire Kiss Károlytól utasítást kapott. A Petőfi Kör működtetésével kapcsolatban az volt a kommunista párt elgondolása, hogy zárt helyen különböző, főleg értelmiségi csoportok képviselői félelem nélkül kimondják mindazokat a sérelmeket, csalódásokat, amelyek az évek során felhalmozódtak. Tehát amolyan gőzkieresztő szerepet is szántak a Petőfi Körnek. Tamáska professzor belátja: nehéz bizonyítani, hogy az Írószövetség, illetve annak valamelyik tagja kapott-e utasítást a pártközponttól.

A magyar párt vezetésében is folyt a küzdelem az egykori sztálinista-rákosista, internacionalista kommunista erők, valamint a hruscsovista-revizionista, a nemzeti kommunizmus felé hajló csoportok között. Ebben a hatalmi harcban, amely nagyrészt a Szovjet-birodalom legfelsőbb vezetésében folyó hatalmi küzdelemnek a magyarországi lecsapódása volt, elképzelhető, hogy az internacionalista kommunista csoport végleg le akart számolni a nemzeti kommunista törekvésekkel és azok képviselőivel. Ehhez jól jöhetett egy szimulált "fasiszta" zavargás, amely alkalmat nyújthatott egy álcázott hatalomátvételre. Ahhoz, hogy egy ilyen "forradalmi", vagy "ellenforradalmi" megmozdulás kellő hatást váltson ki, szükség lehet némi lövöldözésre is. Dr. Tamáska Lóránd úgy véli, hogy 1956 őszén Budapesten egyesek meg akarták mutatni, hogy "fasizmus", "fehérterror", "antiszemitizmus" van, és ezért a szovjet hadsereg beavatkozása és Magyarország további szovjet megszállása jogos. Mivel a magyar lakosság kezében nem volt fegyver, ezért a forradalmi helyzet kialakításán fáradozóknak gondoskodniuk kellett arról, hogy a fellázított nép kezébe bizonyos mennyiségű fegyver is kerüljön.

Kopácsi Sándor rendőrezredes, a Belügyminisztérium Budapesti Főosztályának a vezetője állítólag olyan utasítást adott a rendőröknek, hogy megtámadásuk esetén ellenállás nélkül azonnal adják át fegyvereiket. 1956. október 23-án este 8 és 9 óra között dr. Tamáska maga is látta a Madách körúton, amint a kék-egyenruhás rendőrök puskákat osztogattak a felkelőknek. Ehhez e sorok írója azt fűzheti hozzá, hogy ugyanennek a Kálvin téren és a Muzeum kőrúton szintén a szemtanúja lehetett este 9 óra után. Már akkor az első éves joghallgatóban felmerült a kérdés: miként lehet, hogy ilyen gyorsan ennyi fegyveres található az utcákon és oly sok helyen teherautókról osztják a kézi lőfegyvereket, amelyekhez bárki hozzájuthat? Ma már kemény tények bizonyítják, hogy október 23-án délután sem az ÁVH, sem a rendőrség, sem a többi fegyveres testület nem őrizte a fővárosi és a Budapest környéki fegyverraktárakat. Ez olyan tény, ami további kutatásra és magyarázatra szorul. Egyesek szerint a politikai vezetés szétesése zavarodottságot idézett elő a fegyveres testületek irányítóinál, s emiatt szűnt meg hirtelen a fegyverraktárak őrzése. Más feltételezések szerint ez tudatos terv szerves része volt, és azt a célt szolgálta, hogy minél nagyobb legyen a felfordulás, fegyveres harc is robbanjon ki, és ez már indokolhatja a szovjet fegyveres erők beavatkozását.

Kopácsi Sándor "Életfogytiglan" című könyvében, amely Párizsban 1989-ben jelent meg, a következőket írja ezzel kapcsolatban: "Az egész világ keresi a választ arra a kérdésre, vajon ki volt az, aki 1956. október 23-án éjszaka behívta Budapestre a szovjet páncélosokat. Vajon a közutálatnak örvendő Gerő, a párt főtitkára, Hegedűs miniszterelnök, vagy az éppen kinevezett új miniszterelnök: Nagy Imre? A nemrégen (1955-ben) megkötött Varsói Szerződés záradéka értelmében szükség volt hivatalos segélykérésre ahhoz, hogy fegyveresen beléphessenek egy másik ország területére? A valóságban ez a szovjet páncélos hadsereg hazánkban állomásozott, a Balaton körzetében. A hívás egyszerűen porhintés a világ szemében. A szovjet tisztek és katonák laktanyákban és a közelben épített kis falvakban laktak, a gyermekeik a mieink mellett játszottak a strandokon. Dzsipjeik ott száguldoztak a környéken és tankjaik keresztül-kasul szántották az erdőket, mezőket. Elég volt a szovjet vezérkartól egy parancs, hogy a páncélosok meginduljanak Budapest felé." (id.mű 116.old.)

Zsille Zoltán a Szabad Európa Rádió munkatársa 1984-ben interjút készített Hegedűs András volt miniszterelnökkel, amely "Élet egy eszme árnyékában" címmel 1984-ben Bécsben jelent meg. Ezek szerint Hegedűs András volt az, aki a szovjet csapatok beavatkozását kérő okmányt Andropov budapesti nagykövet kérésére október 26-án - három nappal a páncélosok érkezése után - aláírta. Ez az október 23-ra előredátumozott aláírás nyújtotta a szovjetvezetésnek a legalitás látszatát hadműveleteik igazolására.

Dr. Tamáska Lóránd 1994. októberében elküldte memoárjainak egy részét Aachen-ból a Hunnia című folyóirat szerkesztőinek. A kézirat a szerkesztőségből hónapokra eltűnt, legalább is nem találták, holott felforgattak érte mindent. Később viszont egyszer csak kezükbe akadt, nem is elrejtve, egy szembetűnő helyen. Nos, ebben a befejezetlen memoárban olvasható a következő: "Maléter Pál szerepe sem egészen tiszta. Maléter a katonai szolgálatra behívott "megbízhatatlan" személyekből (paraszt, kulákgyerekek), akiknek a kezébe fegyver nem adható, megalakított munkás-zászlóaljak parancsnoka volt. Egy ilyen egység a Kilián laktanyában volt elhelyezve. A laktanyában igen kevés fegyver volt és az is szigorú őrizet alatt a vasajtós fegyverszobában. Október 23-át megelőzően azonban sok fegyvert szállítottak a Kilián laktanyába és majdnem hogy őrizet nélkül voltak. Ezért vannak olyanok, akik úgy vélik, hogy a Kilián laktanyában lévő munkás-zászlóaljnak is fel kellett lázadnia - a tervnek megfelelően - és az "ellenforradalmárok" oldalára állni. Meg is történt Maléter jóváhagyásával."

Honnan szerezték a forradalmárok fegyvereiket?

Sok adat utal arra, hogy a fegyvert a munkások, akik értesültek arról, hogy lövik a fiatalokat, maguk hozták a felkelőknek. Pálóczi szerint a járókelők telefonon értesítették a fegyvergyárak munkásait. Erre ők teherautókra ültek és máris hozták a fegyvereket. Újpesten, Csepelen, Kispesten, Rákospalotán, Óbudán és más kerületekben a munkások kijelentették: Mennünk kell segíteni fiainknak az ÁVH ellen. Gosztonyi Péter szerint jöttek a munkások és nem üres kézzel. Útközben felkeresték a Lámpagyárat, a Danuviát, a Bányagyutacs-gyárat. A többi ismert, álcázott fegyver- és lőszergyárba is elmentek fegyvereket szerezni. Tollas Tibor szerint az ÁVH előbb körülzárta Csepelt és a munkások csak az ő leverésük után tudták a fegyvereket teherautón beszállítani. Fejtő Ferenc, Pogány és Zinner, valamint Bain viszont arról írnak, hogy a felkelők megtámadtak egyes fegyverraktárakat és ott harcot folytattak a védőkkel. Szerintük a támadók egész éjjel járták a gyári kerületeket fegyverekért. Más szerzők szerint viszont a Rendőrség és a katonaság átadta a fegyvereit a tüntetőknek.

Molnár János: Ellenforradalom Magyarországon 1956-ban" című munkájában, amely az Akadémiai Kiadó gondozásában 1967-ben jelent meg azt írja az 55. oldalon:

"A fegyvergyárak elleni támadás pedig váratlan volt. Ez a magyarázata annak, hogy a kormányzat csak későn látta be, hogy más megoldás nincs, mint visszalőni a támadókra. Pedig a Rádió támadói rendkívül türelmetlenül várták, hogy az első lövést a Rádió védői, a kormány csapatai adják le. Amikor azonban bizonyos véletlenek - az egyik, a bonyolult helyzetet nem értő tiszt zavaros magatartása; a másik az, hogy állítólag az egyik fiatal védőnek elsült a géppisztolya - erre alkalmat adtak, a támadók lőttek és nem vártak tovább. Számukra már minden perc késés nagy veszteséget jelentett... Az első lövéshez elég volt egyetlen puska is, még inkább azok, amelyeket a Kiliánból hoztak. A többit ott helyben elvették a Killián-beli fegyvertelen katonák attól az egységtől, amelyik a védők segítségére érkezett. Ezzel szaporodott a fegyverek száma. De ez még kevés volt. Ezután a felkelők a Rádiótól és más gyülekezési központokból elmentek és kifosztották a fegyvergyárakat. A fent említett Killián-laktanyabeli egységnek egy másik egysége a Rádiótól ment el és vezette a Lámpagyár-elleni támadást. Ez volt az első jelentős eredményt hozó fegyverszerzési akció 23-án este. Másrészt a Lámpagyár elleni támadás bevezette a gyárak elleni támadásokat, amelyek 23-án éjjeltől kezdve hosszú ideig tartottak."

2003. novemberében Dr. Noszlády Attila orvos, egyetemi tanár elmondta Tőke Péternek, a Leleplező c. könyvújság főszerkesztőjének, hogy 1956. október 23-át követően - szigorló orvosként - önkéntes egészségügyi szolgálatra jelentkezett. A sebesülteket látta el a Kilián Laktanyában. Szem- és fültanúja volt annak, hogy valaki rendszeresen jelentett a Kiliánban tartózkodó Maléter Pálnak, és csak számokat közölt vele. Egyik alkalommal megkérdezte Maléter Pált, mit jelentenek ezek a számok? Erre azt a választ kapta, hogy a Kilián laktanyából lelőtt Corvin-közi ellenállók számát jelöli. Ugyanez az orvos azt is elmondotta, hogy tudomása szerint Maléter Pál nem csak a magyar kormánnyal, de a szovjet katonai vezetéssel is folyamatos kapcsolatot tartott.

Visszatérve Tamáska Lórándhoz, memoárjában írja, hogy Maléter tököli tárgyalása is felvet néhány kérdést. Szerinte józanésszel nem érthető, hogy az országa védekezését irányító hadügyminiszter személyesen menjen az ellenség táborába tárgyalásra, méghozzá minden előzetes biztosítás és védelem nélkül! Tamáska megkockáztatja az állítást, hogy esetleg időben le akart lépni, hogy a meginduló orosz támadáskor ne kelljen intézkednie.

Az "ellenforradalmi" fegyveres zendülés azért nem érhette meglepetésként a pártot és a kormányt, mert Szűcs Miklós vezérkari ezredes már október 23-án parancsot kapott a honvédelmi minisztertől, hogy készítsen riadótervet, és gondoskodjék Budapest fontos objektumainak katonai védelméről, tekintettel egy várható "ellenforradalomra".

A szovjet csapatok behívását illetően Tamáska verziója a következő:

"Október 23-án délután 5 és 6 óra között a Honvédelmi Minisztériumban tanácsadóként működő orosz altábornagy, Tyihonov, már tudta, hogy Budapesten "ellenforradalom" van, amelynek leverésére a magyar honvédség képtelen és ezért szovjet csapatok beavatkozása azonnal szükséges és anélkül, hogy előzetesen bárki magyarral beszélt volna, felhívta Antonov hadseregtábornokot, a Varsói Szerződés vezérkari főnökét, és engedélyt kért tőle a székesfehérvári gépesített hadtest Budapestre való rendelésére, és az "ellenforradalmi" erők elleni bevetésére. Antonov az engedélyt megadta!"

Ezek szerint nem Hegedűs András, nem Marosán György hívta be, helyesebben vetette be az orosz csapatokat, hanem Tyihonov, és pedig anélkül, hogy az illetékes magyar vezetőkkel előzetesen tárgyalt volna, azaz minden magyar kérés és engedély nélkül. Ha ez igaz, akkor azt is figyelembe kell venni, hogy egy ilyen nagy horderejű, a világpolitikára is kiható intézkedést még egy orosz altábornagy sem hozhat a saját felelősségére, ha az előzőleg nem lett megtervezve, és a legfelsőbb illetékes helyről jóváhagyva. Tyihonov altábornagy feladata valószínűleg csak az akció időpontjának a meghatározása volt.

Az tény, hogy a székesfehérvári szovjet egységek páncélosai megindultak Budapest felé, hogy kellő időben a kellő helyen legyenek bevethetők az előkészített "forgatókönyv" szerint. Az is ismeretes ma már, hogy a jelenleg Romániához tartozó Erdélyben már október 20-án megindultak a szovjet katonai egységek a magyar határ felé.

A memoár arra is kitér, hogy megbízható, és a célkitűzésekbe beavatott elvtársak, főleg DISZ-tagok, egyetemi hallgatók, Petőfi-körösök munkába kezdtek. Antiszemita feliratokat firkáltak a falakra. Reakciós, fasiszta szólamokat hangoztattak és tolták az eseményeket a beavatkozás jogosságát igazoló "ellenforradalom" felé. A kormány gyakori átalakítása is azt a célt szolgálta, hogy bizonyítani lehessen: a "jobboldali" erők a hatalom megragadására törekednek. Tamáska úgy véli, hogy Nagy Imre és Kádár szerepe sem teljesen tisztázott. Elképzelhető az is, hogy összejátszottak kezdettől a pártvezetőséggel és az oroszokkal, hiszen mindkettőjüknek egzisztenciális érdeke volt, hogy a kommunista párt és a szovjet típusú rendszer uralmát biztosító orosz katonai megszállás ne szűnjön meg. Szerepüket nem minden meggondolás nélkül kapták a "rendezőktől". Mindketten hajlottak a nemzeti kommunizmus felé, így alkalmasak voltak a tömegek megtévesztésére, félrevezetésére, annak az eljátszására, hogy a párt "reformkommunistái" a Rákosi-klikk, valamint a szovjet megszállók ellen fordulnak, másrészt az "ellenforradalom" leverése után felelőssé lehetett tenni őket, és így véglegesen leszámolni a régi ellenfelekkel.

"Ellenforradalmi magatartásuk" bebizonyította, hogy korábbi megítélésük, sőt elítélésük megalapozott és jogos volt. Ha tényleg ez volt a szándék, akkor az később Nagy Imre sorsában beteljesült. Kádár Jánost azonban Münnich Ferenc megmentette ettől a sorstól, mivel Münnich a KGB aktív tábornokaként az egész felülről vezérelt megmozdulás és államcsíny egyik felügyelője és irányítója volt. A memoár szerint Kádár János - Nagy Imréhez hasonlóan - a jugoszláv követségre akart menekülni, de Münnich Ferenc - akarata ellenére - a szovjet nagykövetségre vitte, mert szovjet részről őt találták alkalmasnak, már csak kora miatt is a megtervezett folyamatok továbbvitelére.

Kádár János 1956. november 1-én rádióbeszédet mondott. Az új párt, az MSZMP megalakulását követő napon, azaz november 1-én a reggeli órákban került sor arra, hogy Horváth Mártont és Haraszti Sándort Kádár személyesen felkérte, a beszéd megírására az ő általa készített tézisek alapján. A beszéd írása közben a kormány a Varsói Szerződésből való kilépésről tárgyalt, és Kádár az egymástól néhány helyiségnyi távolságra lévő két helyszín között ingázott. A Szabad Kossuth Rádió parlamenti stúdiójában felvett beszéd hangvétele kemény. Kádár utalt október 30-i megnyilatkozására, de már megállapítja, hogy a párt - a sztálinizmus magyar képviselői, Rákosi és klikkje bűnös politikája következtében - a zsarnokság, a nemzeti rabság eszközévé vált. A szovjet nagykövetséggel, az Ideiglenes Intézőbizottság (IIB) tagjai közül Münnich Ferenc állt kapcsolatban. Andropov kezdeményezése nyomán ő javasolta Kádárnak, hogy a szovjet csapatmozgásokra vonatkozó kérdések tisztázása érdekében tárgyaljanak a szovjet nagykövettel, aki várja őket. Kádár gyanútlanul úgy hagyta el a parlament épületét, hogy még csak távozását sem tudatta senkivel, az épületben tartózkodó feleségével sem. Kádár a kínai nagykövet tájékoztatása közben hagyta el a miniszterelnöki szobát. Ezután autón Münnich-hez ment, aki a belügyminisztérium épületében tartózkodott. Andropov Kádár odaérkezése után felhívta Münnich-et, akivel oroszul beszélt, Münnich közölte vele, hogy Kádár nála van, és hogy 10 perc múlva Andropovnál lesznek.

Münnich és Kádár ezután a szovjet nagykövetség épülete elé hajtatott, ott kiszálltak és mintegy 10 perc múlva egy másik autó is megállt ugyanott. Két orosz szállt ki belőle, akik arra kérték Kádárt és Münnich-et, hogy üljenek át az ő kocsijukba. Hosszabb beszélgetés után mindketten azzal mentek át a másik kocsiba, hogy vissza is hozzák őket. Arról is beszámol többek között Huszár Tibor a "Kádár" című könyve első kötetének a 333. oldalán, hogy Herpai Sándor szerint (aki a BM forradalmi bizottságának egyik vezetője volt) "...Kádár elvtárs nem akart átszállni hozzájuk, de aztán mégis csak beszállt a gépkocsiba. Münnich feleségével beszéltem később és ő is mondta, hogy János nem akart átszállni a gépkocsiba. És akkor esett le a húsz fillér, mert én emlékeztem rá, hogy mit mondtak a rendőrök, de ez akkor nem tűnt fel nekem. Azt képzeltem, hogy áthívták őket tárgyalni. Hogy nem ott tárgyaltak, az nem is tűnt fel akkor."

Nagy Imre november 2-án személyesen találkozott a szovjet nagykövettel és a szovjet csapatmozgások ellen tiltakozott. Magyarázatot kért Andropovtól Kádár és Münnich eltűnésére. Andropov visszautasította Nagy Imre gyanúsítgatását, hogy a nagykövetségnek része lenne Kádár és Münnich eltűnésében. Nagy Imre szerint Kádárt és Münnichet, de elsősorban Kádárt, az oroszok tőrbecsalták és elhurcolták.

Huszár Tibor már idézett könyvének a 334. oldalán erről így ír: "A tőrbecsalás kezdeményezője az SZKP KB Elnöksége volt, amely november 1-i ülésén hozott határozatot arról, hogy 'külön kell választani a becsületeseket' - értsd alattuk azokat a magyar vezetőket, akiket egy lehetséges ellenkormány tagjaiként vettek számba. A kiválasztott személyek Moszkvába szállításának akciótervéért Leonyid Brezsnyev KB-titkár volt a felelős, és ő is irányította a Moszkvába szállításukat szolgáló műveletet. Valerij Muszatov orosz diplomata közlése szerint Andropov az Elnökség november 1-i határozata alapján, az Elnökség utasítására hívta Münnich közvetítésével Kádárt a nagykövetség épületéhez, majd vitte már szovjet rendszámú gépkocsin a tököli repülőtérre. Itt Andropov közölte Kádárral, hogy a kialakult magyarországi helyzetről kívánnak vele a legmagasabb rangú szovjetvezetők tárgyalni, de mindennek a legnagyobb titoktartás mellett, s gyorsan kell lebonyolódnia. Muszatovnak arról már nem voltak információi, hogy Kádár tiltakozott-e, vagy tudomásul véve a kialakult helyzetet, önként szállt fel a repülőgépre."

Lényegében ezt a verziót erősíti meg Hruscsov is visszaemlékezéseiben. Eszerint a Münnichet és Kádárt szállító repülőgép Munkácson szállt le, majd innen az Ungváron lévő pártbizottságra vitték őket, ahol Brezsnyev várt rájuk. Ezután Kádár és Münnich szétválasztva külön-külön repülőgépen utazott tovább Moszkvába. Brezsnyev 1972. februárjában egy Moszkva melletti vadászházban tanácskozott Kádárral és ezen Muszatov tolmácsként volt jelen. Ekkor - Muszatov elmondása szerint - Brezsnyev a következőképpen emlékezett vissza arra, hogy mi történt 1956. november 2-án:

"Voltunk mi már ketten nehezebb helyzetben - fordult a gondterhelt Kádárhoz. Emlékszel az 1956. november 2-i hajnali repülőútra? Te magadba roskadva ültél magányosan, nem tudván, hogy milyen sors vár, de én sem voltam könnyebb helyzetben, mert Hruscsov azt mondta, 'fejeddel játszol, ha ez az akció nem sikerül'. De sikerült, mondta elérzékenyülve, majd könnyel a szemében átölelte az elérzékenyülésre ugyancsak hajlamos másik öregembert."

Egy Nyikolaj Dzuba nevű tolmács írásos feljegyzése szerint Kádár Jánost Moszkvába érkezésekor a Vnukovói repülőtéren Igor Medvegyev és ő fogadta. Kádár szürke zakóban és sötét nadrágban volt, más ruhát nem viselt. Tény, hogy egy magasrangú személy fogadásának nem ez volt a módja. Huszár Tibor meg is állapítja, hogy "Kádár számára a helyzet nemcsak váratlan volt, de megalázó is. Nem kétséges, tudatosan alakították így: egyidejűleg érezhette magát potenciális fogolyként és a diktált feltételek elfogadása esetén kijelölt vezetőként." (id.mű 335. old.).

(Mindehhez a következőket tehetem hozzá: 1965-ben ismerkedtem meg dr. Szatmári Antallal, aki Budapesten szerzett bölcsész diplomát történelemből és földrajzból, majd a szabadkőművesek segítségével 1930-ban, orvos öccsével együtt, apjához, Szatmári Sándorhoz költözött Moszkvába. Dr. Szatmári Antal a földrajztudományok kandidátusa lett, majd a sztálinista tisztogatások következtében 18 éven át a Gulag foglya volt apjával és testvérével együtt. A Gulagból Münnich Ferenc - aki ekkor Magyarország moszkvai nagykövete volt - 1955-ben szabadította ki apjával és családja többi tagjával együtt, kivéve orvos öccsét, akit 1943. szilveszterén a Gulag őrség tagjai agyonlőttek, mert nem adta oda nekik meginni az utolsó adag alkoholt, amelyre az életmentő operációk végzéséhez, a tábor raborvosaként, szüksége volt.

Szatmári Sándor, aki 1878-ban született, magasrangú szabadkőműves volt, a Galilei kör egyik vezetője, és a Tanácsköztársaság idején a tanítók szakszervezetének főtitkára, majd pedig a katonai akadémia politikai biztosa. Mindezért hatévi fegyházra ítélték, de a fogolycsere akció keretében szovjet Oroszországba került. Itt először Lenin könyvtárosa és közvetlen munkatársa lett, később pedig a Moldvai Szovjetköztársaság egyik népbiztosa. Ő és családjának a tagjai azért lettek a Gulag foglyai, mert trockistának tekintették őket.

Szatmári Sándor fia, Dr. Szatmári Antal 1900-ban született és anyanyelvi szinten, folyékonyan beszélt németül és oroszul is. Mivel közel laktunk egymáshoz, ő lett a német tanárom. Az éveken át tartó tanár-diák kapcsolat barátsággá mélyült. A Szatmári család tagjai szoros kapcsolatban álltak Münnich Ferenccel, hiszen neki köszönhették kiszabadulásukat a Gulagból és hazatérésüket Magyarországra. Dr. Szatmári Antal magnószalagra mondta, hogy Münnich Ferenctől személyesen tudja: Kádár János valóban nem akart Münnich-el menni, és még fizikai kényszerítést is alkalmazott vele szemben, mert egy ízben megragadta és fenékbe rúgta, közölve, hogy azt kell tennie, amit ő mond. Így cipelte Münnich magával a vonakodó Kádárt. Amíg élt Szatmári Sándor Münnich Ferenc, és később Kádár János rendszeresen meglátogatta őt budapesti otthonában.)

A lengyel események és a magyar 1956

A Szovjet-birodalom külpolitikája és védelmi politikája szempontjából Kelet-Európa az egész hidegháború során fontos szerepet játszott. A II. világháború után, különösen 1947-től kezdődően a szovjet hadsereg és a biztonsági szolgálatok együttműködve a helyi kommunista vezetőkkel jól megszervezett rendszerré integrálódtak. A szovjet pártállami intézmények építették ki a kelet-európai csatlós országokban a Szovjetunióhoz hasonló katonai és biztonsági szervezeteket. Ennek az volt a célja, hogy megszilárdítsák azokat a kommunista rendszereket, amelyek legfőbb feladata, legalább is a Kreml szempontjából az volt, hogy védelmezzék a Szovjet-birodalom nyugati térségeit. Azért, hogy biztosítva legyen ezen új rendszerek lojalitása, összeilleszthetősége és minősége, szovjet katonai és biztonsági tanácsadók irányították a kelet-európai katonai és biztonsági erőket. Ez volt a helyzet Lengyelországban is.

A II. világháborút követően minden közintézmény - a politikai, gazdasági és kulturális szféra egésze - a kommunista párt irányítása alá került. Sztálin 1953-ban meghalt, és 1955-ben már Lengyelországban is az enyhülés bizonyos jelei voltak észlelhetők. A közbiztonsági minisztérium (a magyar ÁVH lengyel megfelelője) mindenhatósága csökkent, és egyes nemzeti elkötelezettségű kommunista vezetők követelni kezdték Gomulka visszatérését a hatalomba. Időközben a lengyel kommunista vezető, a magasrangú KGB-tiszt Boleslaw Bierut, meghalt Moszkvában. Ez tovább fokozta a lengyel kommunista párton belüli feszültséget. A kommunisták egy része társadalmi reformokat akart. Liberális jelszavakat hangoztattak, ellenezték a túlságosan elnyomó sajtócenzúrát. A politikai és a gazdasági szférában is alapvető változásokat akartak. Ez a csoport felismerte, hogy a sztálinista terror Lengyelországban is mély szakadékot hozott létre az állampárti hatóságok és a lakosság között. Ezt a reformer csoportot támogatta az értelmiség és az ifjúság is. Ellenfeleik, az ortodox sztálinisták, semmilyen változást sem akartak és a Moszkvából érkezett utasítások maradéktalan végrehajtását szorgalmazták. Mindenben elsőbbséget adtak a Szovjetunióval eddig fennálló alárendeltségi viszony fenntartásának. Soraikban voltak olyanok is, akik antiszemita megnyilvánulásokat tettek. Elleneztek minden liberalizációt.

A sajtó cenzúrája ugyan nem szűnt meg, de bizonyos fokig enyhült. Sor került korlátozott amnesztiára, és azokat, akik Lengyelországot szolgálták a II. világháború során, kiengedték a börtönökből. A gazdasági válság azonban folyamatosan elmélyült. A közhangulat inkább optimistának volt mondható, s az emberek reménykedtek, hogy a sztálini kemény diktatúra felszámolásával életfeltételeik javulni fognak. Egyre többen merték kimondani, hogy függetlenséget követelnek Lengyelország számára. Ennek Poznanban is hangot adtak tüntetéseken. 1956. júniusában a munkások az utcákra mentek és magasabb béreket követeltek. A bérharc azonban hamarosan hatalmas hazafias és kormányellenes tüntetéssé alakult át. A tüntetők kiszabadították a börtönökből a rabokat, fegyvereket szereztek, és egyenesen a WUBP (Wojewodzkiego Urzedu Bezpieczenstwa Publicznego - Vajdasági Közbiztonsági Hivatal) központjához mentek és megindult a fegyveres harc. A kormány páncélosokat vetett be a fegyveres felkelés leverésére.

1956. június 28-án és 29-én hetvenöt poznani vesztette életét, kilencszázan pedig megsebesültek. A fegyveres tüntetést leverték. A véres események fokozták a lengyel nép gyűlöletét a kommunista diktatúrával szemben, amely megtagadta az emberi jogokat és az alapvető politikai szabadságjogokat. A gyárakban és az üzemekben munkástanácsok alakultak, és a tanárok is új oktatási programokat vezettek be. Az egész lengyel kommunista rendszer mély válságba került. Fennállt a reális veszélye, hogy mindez átterjed a többi kelet-európai országra is. Budapesten is az október 23-i tüntetés egyik célja a lengyel ellenállás melletti szolidaritás kifejezése volt.

A lengyelországi társadalmi-politikai-gazdasági válság egyik okozója az volt, hogy a Szovjetunióból érkezett káderek töltötték be a vezető pozíciókat a lengyel fegyveres erőknél, valamint a politikai és gazdasági intézményeknél. Sztálin halála jelentős változásokat indított el a Szovjetunión belül. Ezek a változások különböző módon hatottak a kelet-európai vazallus államokra. A Kreml első számú vezetője, Hruscsov, megpróbálta kézben tartani a változások ütemét és természetét. 1956. októberében a sztálintalanítási folyamat központi kérdése Lengyelországban Vladiszlav Gomulkának a hatalomba való visszatérése volt. Gomulka 1956. nyarán megszilárdította helyzetét a lengyel kommunista párt (Lengyel Egyesült Munkáspárt) Politikai Bizottságában, és bár szovjet részről ezt elfogadták, mégis több feltételhez kötötték visszatérését a hatalomba. Gomulka makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy Hruscsov hajtsa végre azt, amit 1954-ben elkezdett, azaz vonja vissza a szovjet tiszteket és tanácsadókat a lengyel hadseregből, valamint a biztonsági apparátusból. Gomulka követelte, hogy Rokosszowszkij szovjet marsallt mozdítsák el a LEMP Politikai Bizottságából.

1956. októberében - mindössze három nap alatt - sikerült a Sztálin utáni periódus négy kiemelkedően fontos konfliktusát többé-kevésbé megoldani Lengyelországban. Rendeződött a keserű és megosztó küzdelem a politikai hatalomért a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságán belül. A frakciókra bomlott Központi Bizottság csaknem egyhangúlag választotta meg első titkárának Wladislaw Gomulkát. Másodikként elhárult az a szovjet fenyegetés, hogy Moszkva katonailag avatkozzon be a lengyel párt ügyeibe. Ebben a kérdésben kompromisszumos megállapodás született az SZKP és a LEMP vezetősége között. Harmadikként sikerült a LEMP vezetésének mozgósítania a lengyel társadalom jelentős részét Gomulka támogatására. A rokonszenv nem a pártnak, hanem személy szerint Gomulkának szólt. Így átmenetileg csökkenteni lehetett azoknak a befolyását, akik ellenségesen viselkedtek a kommunista pártállami rendszerrel szemben. A politikai küzdelemben részt vevő valamennyi frakciónak sikerült arra használnia a szovjet fenyegetést, hogy saját támogatóit aktivizálja. A nemzeti érdekek előtérbe kerülése, valamint a LEMP demográfiai összetételének megváltozása, véget vetett Lengyelországban annak a kemény pártdiktatúrának, amit korábban a lengyel kommunista párt gyakorolt.

A LEMP Politikai Bizottsága 1956. október 1-én és 2-án újra felmérte az országban kialakult helyzetet, amikor az akkori első titkár, Edward Ochab, visszatért Kínából. Ekkor hivatalosan is felszólították Ochabot, hogy találkozzon Gomulkával, aki korábban a Lengyel Munkáspárt vezetője volt. Ezt a lépést megelőzte Gomulka számos hivatalos és titkos találkozója 1956. áprilisa óta a Politikai Bizottság egyes tagjaival. Gomulka elhatározta, hogy részt vesz a következő politikai bizottsági ülésen, amelyre 1956. október 12-én került sor. Ez volt az első ilyen részvétele, amióta 1948-1949-ben megindult a kampány a jobboldali nacionalista elhajlás ellen. Gomulka hangsúlyozta, hogy a szovjet tanácsadók jelenlétét Lengyelország állambiztonsági intézményeiben meg kell szüntetni, és a lengyel hadsereg szovjet ellenőrzése sem tekinthető normálisnak. Hangsúlyozta, hogy a lengyel-szovjet viszony rendezése nélkül nem lehet megelőzni a szovjetellenes megnyilvánulásokat. A lengyel államrezon azonban megköveteli a konfliktusok elkerülését a Kreml-el. Gomulka keményen összecsapott Rokosszowszkij marsallal a szovjet-lengyel viszony helyzetéről Sztálin alatt. Gomulka hangsúlyozta: senki sem teszi már kérdésessé, hogy ez a viszony igazságtalan volt. Feltette a kérdést: miért kellett Lengyelországnak kártérítést fizetnie a németeknek? Erre akkor az volt a magyarázat, hogy Németország egy része Lengyelországhoz került. Lengyelország azonban nem volt Németország szövetségese. A Sztálin idején hivatalban lévő lengyel kormány olyan egyezményt írt alá, amihez ő, Gomulka soha nem járult volna hozzá.

A vitákat követően gyökeresen átszervezték a lengyel párt politikai bizottságát és titkárságát. A Szovjetunió varsói nagykövete, Ponomarenkó, 1956. október 18-án bejelentette, hogy az SZKP Politikai Bizottsága delegációt küld Varsóba a lengyel helyzet megvitatására. Ponomarenkó jelezte, hogy Moszkvában mély aggodalmakat keltettek a növekvő szovjetellenes megmozdulások Lengyelországban. Az SZKP küldöttsége, amelynek tagja volt Hruscsov, Kaganovics, Mikojan, Molotov, Zsukov marsall szovjet védelmi miniszter és Konyev marsall, a Varsói Szerződés főparancsnoka, valamint Antonov tábornok, a Varsói Szerződés csapatainak vezérkari főnöke, október 19-én érkezett Varsóba. Hruscsov memoárjaiban leírja, "...a helyzet Lengyelországban olyan volt, hogy késznek kellett állnunk a fegyveres erők bevetésére. Rendkívül sértő módon szidalmazták a Szovjetuniót és a lengyel kormány közel állt ahhoz, hogy megbuktassák. Olyan személyek kerültek a felső vezetésbe, akik szovjetellenes beállítódásúak voltak. Ez fenyegethette volna a Németországhoz vezető lengyelországi kommunikációs vonalainkat. Ezért úgy döntöttünk, hogy megtesszük a megfelelő lépéseket a Német Demokratikus Köztársaságban lévő csapatainkhoz való kapcsolat fenntartása érdekében... Elhatároztuk, hogy küldöttséget menesztünk Lengyelországba, a lengyel vezetéssel való tárgyalás végett. Ők azt ajánlották, hogy ne jöjjünk. Vonakodásuk még inkább fokozta aggodalmainkat. Ezért mi úgy döntöttünk, hogy egy nagy küldöttséggel megyünk..."

Hruscsov már a repülőtéren rendkívül agresszív és durva hangon támadt rá az őt fogadó lengyel küldöttségre. Gomulka erről úgy tájékoztatta a LEMP Politikai Bizottságát, hogy ehhez hasonló hangnemet még soha nem tapasztalt elvtársak között. A találkozóra a Belvedere Palotában került sor, ahol szovjet részről szemrehányást tettek, hogy nem akarták fogadni a küldöttségüket, továbbá, hogy kihagyták a tervezett új politikai bizottságból a szovjetbarát személyeket. Gomulka erre így válaszolt: "Lehet tárgyalni agresszív hangnemben is, de ha valaki revolverrel az asztalon tárgyal, akkor azt nem lehet egyenrangú vitának nevezni. Nem folytathatom ilyen feltételekkel a megbeszéléseket. Beteg vagyok és ilyen állapotban ezt a feladatot nem tudom ellátni. Meghallgathatjuk a szovjet elvtársak panaszait, de ha a döntéseket fizikai erőszakkal való fenyegetéssel hozzák, akkor én azt nem fogadhatom el. Ezért első pártmegbízatásomról, amit hosszú szünet után vállaltam, le kell mondanom. Nem kívánom megszakítani a lengyel-szovjet barátságot, meggyőződésem, hogy amit javasolok az erősíteni fogja. Bármely más formája a döntéshozatalnak csak fokozni fogja a szovjetellenes kampányt."

Zawadzki és Zambrowski támogatta Gomulkát, Rokosszowszkij viszont védelmébe vette Hruscsov hangnemét, amelyet nagyon is indokoltnak talált. Ez után összeült a LEMP Központi Vezetőségének plénuma, hogy megvitassa Gomulka visszatérését a vezetésbe. Hruscsov közben a szovjet nagykövetségen a tábornokokkal találkozott. Memoárjaiban így emlékezik meg erről: "Konyev marsall és én külön konzultáltunk Rokosszowszkij elvtárssal, aki engedelmesebb volt, de kevesebb tekintéllyel rendelkezett, mint a többi lengyel vezető. Elmondta, hogy a szovjetellenes nacionalista és reakciós erők ereje növekszik, és ha szükségessé válna erővel leállítani ezeknek az ellenforradalmi erőknek a növekedését, akkor ő rendelkezésünkre áll; számíthatunk rá, hogy minden szükségest megtesz Lengyelország szocialista vívmányainak a védelmére, és hogy biztosítsa Lengyelország folytatódó hűségét és barátságát. Mindez szép és jó, de amikor elemeztük részletesebben a problémát, és kezdtük számításba venni, hogy milyen lengyel egységek engedelmességére számíthat Rokosszowszkij, a kilátások már meglehetősen sivárnak tűntek. A mi fegyveres erőink természetesen túlszárnyalták Lengyelországét, de mi nem akartuk a saját csapatainkat felhasználni."

A katonai kilátások mérlegelésén túl Hruscsovra hatott az is, hogy miután tárgyalt Gomulkával, rájött, hogy a LEMP élére javasolt személy nem ellenséges a Szovjetunió iránt. Hruscsov a találkozó során felmérte Gomulka nézeteit. Azt is számításba vette, hogy a varsói szovjet nagykövetség tájékoztatása szerint küszöbön áll egy igazi lázadás kitörése Varsóban. A tüntetéseken az új vezetőséget támogatták, élén Gomulkával, akit a szovjetvezetők már hajlandóak voltak elfogadni, de rendkívül zavarta őket a tüntetések szovjetellenes éle. Hruscsov már Gomulka pozitívumai közé sorolta, hogy szovjetellenes hullám élén kerül az ország élére, és így sokkal hatékonyabban tud szót emelni Varsó és Moszkva, valamint a két párt közti baráti viszony fenntartása érdekében. Feltételezték, hogy Gomulka helyreállítja a rendet és az is tetszett nekik, hogy a tárgyalások során Gomulka kemény tárgyalófélnek bizonyult. Különösen tetszett Hruscsovnak, amikor Gomulka kijelentette, hogy Lengyelországnak nagyobb szüksége van a Szovjetunió barátságára, mint fordítva, mivel a Szovjetunió nélkül Lengyelország nem lenne képes megtartani nyugati határait. Lényegében belső problémákról van szó Lengyelország esetében és a Szovjetunióhoz fűződő viszony változatlan marad. Gomulka mindezt olyan erőteljesen és őszinte hangon mondta, hogy Hruscsov hitt neki.

A szovjet küldöttség azonban hiába gyakorolt erőteljes nyomást Rokosszowszkij érdekében, ebben a kérdésben a lengyel vezetés hajthatatlannak bizonyult. Hruscsov maga erről így ír a "Khrushchev Remembers" (Boston, Little Brown 1970.) 203. oldalán: "Lengyelországgal különös módon mindig megpróbáltam megértést tanúsítani a szovjetellenes érzések fellángolásával szemben. Rokonszenveztem velük abban az értelemben, hogy figyelembe kellett venni a történelmet, és azt, hogy a cári Oroszország egyik résztvevője volt Lengyelország felosztásának a németek, az osztrákok és az oroszok között. Ez rányomta bélyegét a lengyel lélekre."

A szovjet-lengyel tárgyalások a Belvedere Palotában október 19-én délelőtt kezdődtek és október 20-án délután fejeződtek be. Ezeken szovjet részről többek között részt vett Hruscsov, Mikojan, Molotov, és Kaganovics. Gomulka oldalán ott volt a LEMP 14 tagú Politikai Bizottsága. Gomulka győzelemnek minősíthető beszédét 1956. október 24-én a varsói kultúrpalota mellett tartotta. A Szovjetunió által Varsónak ajándékozott és a sztálinista proletkult dagályos stílusában készült épületnél több mint félmillió ember hallgatta meg az újdonsült első titkárt. Ekkora tömeggyűlésre egészen II. János Pál pápa 1979-es látogatásáig nem is volt példa Lengyelországban. A Lengyel Egyesült Munkáspárt történetében egyetlen pártvezető sem részesült ilyen tömegtámogatásban. Gomulka az új politikai bizottsági tagok társaságában jelent meg az erkélyen.

Hruscsov ezt követően nem bolygatta a lengyel kérdést, és így utódai időszakában csaknem 25 éven keresztül lekerült a napirendről. 1980-81-ben a Szolidaritás megalakulása ismét előtérbe helyezte a lengyelországi belső fejlődést, és az ország viszonyát a Szovjet unióhoz. A lengyel október jelentőségét azonban elhalványította a Sztálin halála nyomán beállott enyhülés a kelet-nyugati viszonyban, továbbá árnyékot vetett rá a magyar forradalom kegyetlen vérbefojtása is 1956. novemberében. Magyarország brutális szovjet lerohanása, a magyar forradalom és szabadságharc könyörtelen elfojtása rendkívül sokat ártott Hruscsov azon erőfeszítéseinek, hogy a sztálinista elnyomás legdurvább kinövéseit felszámolja.

A sztálintalanítási folyamat eredményeként kibontakozott válság Lengyelországban nem egyszerűen lengyel belső ügy volt. A LEMP volt az első hatalmon lévő párt a korábbi szovjet birodalomban, amely mélyreható sztálintalanítási folyamaton ment át. Hruscsov Lengyelország esetében segítette a sztálinista rendszer átalakulását a kommunista diktatúra enyhébb változatává. Lengyelország az elkövetkező években is képes volt olyan belső reformokra, amelyekkel kiemelkedett a Szovjetunió csatlós államai közül. A kommunista rendszer lebontása is hosszabb idő alatt, fokozatosabban, jobban előkészített módon történt meg Lengyelországban az 1989-et megelőző és azt követő időszakban, mint a többi kelet-közép-európai országban. Lengyelországban tehát a Sztálinnal szakító Jugoszlávia után elsőként került a nemzeti érdekek védelmének elsőbbséget adó nemzeti kommunista vezetés az ország élére. Ennyiben 1956. lengyel októbere győzelemnek tekinthető, 1956. magyar novembere pedig súlyos vereségnek.

A Szovjetunió hajlandó volt elfogadni a változásokat Lengyelországban, de nem volt erre hajlandó Magyarországon. A poznani lázadások sokkot okoztak a Kremlben. A lengyel tisztek egy része nem akart engedelmeskedni a tűzparancsnak, és vonakodott lőni a tüntetőkre. Az államvédelmi erők azonban hajlandók voltak erre, és mivel a szovjet parancsnokok töltötték be a lengyel fegyveres erőknél a kulcspozíciókat, így a fegyveres erők engedelmessége egyelőre fenntartható volt. A legfelsőbb szovjetvezetőket Moszkvában meglepték a poznani események. Attól tartottak, hogy ezek újra fellángolhatnak, hacsak nem veszik szigorú ideológiai ellenőrzés alá Lengyelországot. Hruscsov 1956. június 12-én az SZKP Elnökségében az imperialista felforgató tevékenységet vádolta, amelynek célja az egyenetlenség fokozása a szovjet tömbön belül és a szocialista országok egyenkénti lerombolása. A moszkvai Pravda is hasonló szellemben értékelte a poznani eseményeket és a lengyelországi válságot. (Pravda 1956. július 1. 6. old.)

A lengyel vezetés nem volt képes a válság elhárítására, a lakosság pedig arra a meggyőződésre jutott, hogy azért nem lehet kiharcolni a változásokat, mert a sztálinista csoportok a fegyveres erőszakra támaszkodva ezt megakadályozzák. A fegyveres erők pedig szovjet parancsnokok irányítása alatt álltak. Ezért vált olyan fontossá, hogy ezek a szovjet parancsnokok távozzanak Lengyelországból. Már ismertettük, hogy miként zajlott le a szovjet delegáció és a lengyel vezetők között a tárgyalás október 18. és 20. között. Ezt ki kell még azzal egészíteni, hogy október 19-én a LEMP Központi Bizottsága tanácskozásra készült. Napirenden Gomulka főtitkárrá választása és Rokosszowszkij elmozdítása szerepelt. Amikor a szovjet delegáció október 18-án elindult Varsóba, Hruscsov parancsot adott arra, hogy az Észak-Lengyelországban és Nyugat-Lengyelországban állomásozó szovjet egységek induljanak meg Varsó irányába.

Amikor Hruscsov és a lengyel vezetők között szóváltásra került sor, Gomulkát az egyik munkatársa tájékoztatta, hogy szovjet páncélos és gyalogos egységek közelítenek a lengyel főváros felé. A szovjet csapatok nagyarányú mozgósítása elsősorban a diplomáciai nyomás eszköze volt, és nem a közvetlen konfrontációt szolgálta. Rokosszowszkij és a többi szovjet parancsnok egyelőre még a helyén volt, s bár befolyásuk csökkent, de arra még képesek voltak, hogy visszatartsák a lengyel tisztikart attól, hogy felkészüljön Gomulka védelmére a beérkező szovjet csapatokkal szemben.

Rokosszowszkijnak és társainak azonban csak kisebb befolyása volt a lengyel biztonsági testületek (KBW), és a lengyel belügyminisztérium (MSW) csapatai felett. Ezek a lengyel erők elfoglalták Varsó körül a stratégiai állásokat, és amikor a szovjet hadoszlopok közeledtek, újabb megerősítéseket kértek. Ebben a politikai-katonai játszmában benne rejlett egy katasztrofális összecsapás lehetősége a lengyel KBW csapatok és a szovjet erők között. Robbanásig fokozta a feszültséget, hogy azok a lengyel katonai egységek, amelyek Rokosszowszkij parancsnoksága alatt állnak, összecsaphatnak a lengyel biztonsági erők egységeivel. Lengyelország tehát a polgárháború szélére sodródott, és ez még veszélyesebbé tette a lengyel-szovjet konfliktust. Ugyanakkor egyik oldal sem akarta a közvetlen konfrontációt. Ez Hruscsovot és Gomulkát is arra ösztönözte, hogy a békés megoldást keressék. Gomulka, amikor az említett tájékoztatást megkapta, követelte tárgyaló partnereitől a szovjet egységek azonnali visszavonását. Hruscsov némi habozás után teljesítette ezt a kérést, és kiadta a parancsot Konyev marsallnak, hogy állítsa le a csapatokat. Hruscsov ugyan azt állította, hogy a beérkező szovjet erők csupán egy tervbe vett hadgyakorlatra érkeztek, de a szovjet hadmozdulatok üzenete egyértelmű volt.

Szándékosan kiszivárogtatták szovjet részről azokat a terveket, amelyek a fontos állami létesítmények, köztük a katonai támaszpontok és kommunikációs vonalak védelmére készültek. A szovjet haditengerészet is megjelent a Gdansk környéki környéki vizeken, és sakkban tartotta a lengyel hadihajókat. A nemzeti-kommunista varsói politikusok dicséretére váljék, hogy e nagyarányú szovjet nyomás ellenére is kitartottak a lengyel nemzeti érdekek védelmezése mellett, és nem tettek engedményeket. A hivatalos kommüniké is csak arról szólt, hogy tárgyalások folytak, és a lengyel vezetők egy később kijelölt időpontban Moszkvába utaznak.

Hruscsov az SZKP Elnökségének a tanácskozásán nem rejtette véka alá csalódását, és úgy vélte, hogy a helyzet sokkal rosszabb lenne, ha Rokosszowszkij nem lenne továbbra is Lengyelország védelmi minisztere. Hruscsov hibáztatta a Szovjetunió varsói nagykövetét, Ponomarenkót is, aki szerinte "rendkívül tévesen mérte fel" Edward Ochabot és Wladislaw Gomulkát. Hruscsov természetesen nem említette azt, hogy ő maga is tévesen értékelte a helyzetet. Az SZKP Elnöksége Hruscsov javaslatára úgy döntött, hogy tanácskozást tartanak Moszkvában Csehszlovákia, Magyarország, Románia, Kelet-Németország és Bulgária vezetőivel, Kínát pedig egy odautazó küldöttség tájékoztatja. Arról is döntöttek, hogy mérlegelnek további intézkedéseket is, köztük új hadgyakorlatok megtartását és egy átmeneti forradalmi bizottság létrehozását, amely leváltaná Gomulkát. A sajtóban pedig kampányt indítanak, amely szembeszáll a lengyel tömegtájékoztatás szovjetellenes propagandájával, amely aláássa a szocializmust Lengyelországban.

A lengyel-szovjet viszony továbbra is rendkívül feszült maradt, mert lengyelek tízezrei tüntettek Gdanskban, Sczeczinben október 22-én Gomulka mellett. Még nagyobb tüntetésekre készültek százezrek mozgósításával október 23-ra Poznanban, Lublinban, Lodz-ban, Bidgoszcz-ban, Kielce-ben és más lengyel nagyvárosokban. Eközben a munkások és a diákok közös találkozókat tartottak Lengyelországszerte. A megmozdulások október 24-én érték el csúcspontjukat, amikor Varsóban félmillió ember vett részt egy nagygyűlésen. Ezeket a gyűléseket elsősorban azért szervezték, hogy felsorakoztassák a nemzet egészét az új nemzeti-kommunista lengyel vezetés mögé. Néhány szónok azonban, különösen Wroczlavban, október 23-án nyílt szovjetellenes nézeteket is hangoztatott.

1956. október 20-án és 21-én szovjet részről több gazdasági szankciót és katonai ellenlépést is mérlegeltek, de egyik sem bizonyult hatásosnak. Az SZKP Elnökségének az október 21-én ülésén döntöttek úgy, hogy tartózkodnak a katonai beavatkozástól, és egyelőre mérsékletet tanúsítanak. Hruscsov ezt azzal indokolta kollégáinak és a kelet-európai vezetőknek október 24-én este, hogy igen könnyű lenne okot találni egy fegyveres konfliktusra, de nagyon nehéz lenne véget vetni neki, és kiutat találni a konfliktusból. Hruscsov attól is tartott, hogy a lengyel vezetők készek felfegyverezni a munkásmilícia egységeit, akik segíthetnek megvédeni a lengyel fővárost. Gomulka később megerősítette, hogy valóban megkezdték a fegyverek szétosztását.

Hruscsov tehát jobbnak találta, ha megtalálja a modus vivendit, vagyis a különböző érdekeket áthidaló kompromisszumos megoldást Gomulkával. Lengyelország így nagyobb mozgásszabadságot nyer, hogy saját lengyel útján haladva építhesse a szocializmust. Gomulka viszont szövetségi hűségéről biztosította Moszkvát és kötelezte magát, hogy tagja marad a Varsói Szerződésnek. A szovjetvezetőket azonban továbbra is bosszantotta, hogy Gomulka ragaszkodott Rokosszowszkij elmozdításához, mind a lengyel fegyveres erők éléről, mind a politikai bizottságból. Ha nem jön közbe a magyar forradalom kitörése Budapesten október 23-án, akkor a szovjetvezetők feltehetően keményebb ellenlépésekre szánták volna el magukat, hogy megtorolják Rokosszowszkij leváltását. Gomulka október 26-án egyre erőteljesebben követelte Rokosszowszkij leváltását. A súlyos helyzet Magyarországon arra ösztönözte Hruscsovot, hogy kerülje az újabb konfrontációt Lengyelországgal. Ezért a szovjetvezető vonakodva ugyan, de végül is beleegyezett a marsall leváltásába. November közepén Rokosszowszkijt visszahívták Moszkvába, s a szovjet védelmi miniszter helyettese lett.

Molotov és Vorosilov ellenezte a Lengyelországnak nyújtott nagyobb mozgásszabadságot, abban azonban az SZKP Elnökségének minden tagja egyetértett, hogy a jelen körülmények között célszerű mellőzni a katonai intervenciót. Abban sem volt nézetkülönbség az Elnökség október 23-i ülésén, hogy "alapvető különbség" van a lengyelországi helyzet és a Magyarországon kibontakozó válság között. Gomulkának az a döntése, hogy fenntartja a kommunista rendszert Lengyelországban, és hogy országát benn tartja a Varsói Szövetségben, nagy hatást gyakorolt a magyarországi forradalommal kapcsolatos szovjet döntéshozatalra. A lengyel válság kimenetele azt bizonyította, hogy Moszkva továbbra is tanúsít bizonyos rugalmasságot, és az ortodox sztálinizmus nem tér vissza. De arra is példát statuált, hogy hol vannak a határok, amelyeket nem enged átlépni. Ha Gomulka nem lett volna hajlandó arra, hogy Lengyelországot benntartja a Szovjet- birodalomban, akkor az valószínűleg katonai konfrontációt vont volna maga után. Ebben a vonatkozásban szembeötlő a különbség a magyarországi helyzettel. A magyar forradalom kezdetén a szovjetvezetők abban reménykedtek, hogy Nagy Imre ugyanazt fogja tenni Magyarországon, mind Gomulka Lengyelországban. Az SZKP Elnöksége azonban hamarosan úgy látta, hogy a helyzet jelentősen eltér Magyarországon, mert Nagy Imre valóban szembefordul Moszkvával, és szakítani akar a Szovjetunióval.

A magyar válság kiéleződése

Magyarországon 1955. tavaszától egyre nőtt a feszültség azt követően, hogy a reformista és a nemzeti kommunizmus felé irányt vevő Nagy Imrét az ortodox sztálinista Rákosi Mátyásnak sikerült elmozdítania. Rákosi szovjet nyomásra adta át a kormányfői tisztséget 1953. nyarán Nagy Imrének. Rákosinak ez a kényszerű engedménye, majd pedig Nagy Imre elmozdítása is Moszkva hozzájárulásával történt. 1953. júniusában Malenkov és Beríja magához rendelte Rákosit és néhány más magyar vezetőt Moszkvába egy titkos tanácskozásra. A háromnapos találkozó során Malenkov megfedte Rákosit önkényeskedő és diktátori vezetési módszerei miatt, amely számos súlyos hibához és bűnhöz vezetett, Magyarországot pedig a katasztrófa szélére sodorta. Ezzel indokolták, hogy Rákosi adja át a kormány vezetését Nagy Imrének. Mindez azonban csak félintézkedésnek bizonyult, mert Rákosinak szovjet főnökei megengedték, hogy továbbra is a Magyar Dolgozók Pártjának az első titkára maradjon. Malenkov idején a kormányfői tisztség fontosabbnak számított, mint a párt élén állni.

1955. elejére azonban lényegesen megváltoztak a politikai szempontok mind Moszkvában, mind Budapesten. Az SZKP élén álló Hruscsovnak fokozatosan sikerült a miniszterelnöki tisztséget betöltő Malenkov fölé kerülnie, és így újból a párt élén álló személy lett az első számú hatalmi tényező a szovjet politikában. Hruscsov győzelmét azzal is megtámogatta, hogy arra ösztönözte a kelet-európai országokat, hagyják abba azt az új politikai kurzust, amelyet Malenkov kezdeményezett, amikor ő volt az első ember Moszkvában. Ez azt is jelentette, hogy ismét a kommunista párt feltétlen irányító szerepét kell hangsúlyozni.

Ez az új hatalmi elrendeződés egybeesett azzal, hogy a szovjetvezetők, legalább is állításaik szerint, egyre inkább aggódtak amiatt, hogy Nagy Imre politikája teret enged a jobboldali elhajlóknak és opportunistáknak Magyarországon, akik szövetségre akarnak lépni a Szovjetuniótól elszakadt Jugoszláviával, illetve a Nyugattal. Mindezek eredményeként az SZKP Elnöksége 1955. márciusában ismételten magához rendelte a magyar vezetőket, köztük Nagy Imrét és Rákosi Mátyást is, egy titkos megbeszélésre. Ennek lett az eredménye, hogy Rákosi protezsáltját, Hegedűs Andrást helyezték a kormány élére. Ez a "testvéri beavatkozás Magyarország belügyeibe példát mutatott arra, ahogyan a szovjetvezetés foglalkozik a népi demokráciákkal."

Ezek a politikai cikkcakkok és változások társadalmi nyugtalanságot váltottak ki Magyarországon. Nagy Imre kinevezése miniszterelnökké 1953-ban hozzájárult ahhoz, hogy elejét vegyék további olyan zavargásoknak, amilyenek előfordultak Csepelen, Ózdon és Diósgyőrött 1953. tavaszán. Rákosi visszakerülése a legfontosabb hatalmi pozícióba 1955-ben és 1956-ban újra felszínre hozta a korábbi feszültségeket. Ismét emlékeztetünk rá, hogy a malenkovi időszakban a miniszterelnök számított a legfontosabb pozíciónak és nem a párt első titkára. Ez változott meg azzal, hogy Malenkovot 1955-ben leváltották a Szovjetunió minisztertanácsának az elnöki tisztségéből. (Malenkov, aki Sztálin személyi titkáraként lett az SZKP fontos személyisége, és Sztálin halála után 1953-tól 1955-ig a szovjet kormány élén állott, 1957. júniusában minden tisztségét elveszítette és a párt valamennyi vezető szervezetéből kizárták.) A sztálini korszakban Rákosi tömegterrorral el tudta fojtani a társadalmi elégedetlenséget. 1956-ban azonban a Sztálin halála után kibontakozó "olvadás" és a sztálintalanítási kampány, amelyet maga Hruscsov indított el a XX. pártkongresszuson, sokkal kevesebb mozgásteret biztosított a számára. Az új helyzetben a magyar lakosság számára több lehetőség nyílott a felgyülemlett sérelmek kifejezésére. Ezt Rákosi is tudta, ezért döntött úgy, hogy létrehozza a Petőfi Kört 1956. márciusában. Ezt szelepként működő vitafórumnak szánta a kommunista párt (MDP), valamint a párthoz tartozó ifjúsági szövetség (DISZ) számára, ahol ellenőrzött körülmények között levezethető a társadalmi feszültség.

1956. április 30-án a budapesti szovjet nagykövet, Jurij Andropov arról tájékoztatta az SZKP Elnökségét, és Titkárságát, hogy az SZKP XX. Kongresszusa igen nagy hatást gyakorolt a magyar közhangulatra, de a magyar vezetők csak élettelenül és kényszeredetten reagáltak. Szó szerint ezt írta szigorúan titkos táviratában: "Demagógiával és provokációkkal a jobboldali opportunistáknak és ellenséges elemeknek azt a benyomást sikerült kelteniük (az egyszerű magyar emberek körében), hogy a Magyar Dolgozók Pártjának a vezetése jelenlegi formájában nem teszi meg azt, ami szükséges lenne az SZKP XX. Kongresszusa döntéseinek a végrehajtásához, mert a magyar Politikai Bizottság néhány régebbi tagja ellenáll ezeknek a döntéseknek, a fiatalabb elvtársak pedig túlságosan tapasztalatlanok ahhoz, hogy elvégezzék a szükséges munkát. Ez a benyomás nagy kárt okoz a magyar Politikai Bizottság tekintélyének a pártaktíva és a munkások nagy része szemében." Andropov sürgette az SZKP Elnökségét, adjon nagyobb támogatást Rákosinak, hogy a vele szembeni erők ne kényszerítsenek ki további engedményeket a jobboldali és demagóg elemek számára.

Ez a távirat nyugtalanságot keltett Moszkvában. Az SZKP Elnöksége májusban úgy döntött, Mihail Szuszlovot elküldi Budapestre, hogy mérje fel a helyzetet Andropovval és az MDP vezetőivel. Szuszlov azonban csak néhány hét múlva, június 7-én érkezett a magyar fővárosba. Egyhetes tartózkodása során nem sokat tudott változtatni a helyzeten. Visszatérve Moszkvába, Szuszlov biztosította az SZKP Elnökségét, hogy nincs igazi elégedetlenség Magyarországon az MDP vezetőségével. Rákosi ellenzéke az MDP Központi Bizottságára szorítkozik, ahol is a Nagy Imrét támogató csoport szövetségre lépett "politikailag éretlen és elvtelen tisztségviselőkkel". Szuszlov szerint a problémát meg lehetne oldani, ha "igazi magyar káderek" kerülnének előléptetésre, hogy csökkentsék a zsidó származású elvtársak túlsúlyát az MDP Központi Vezetőségében. Szuszlov több intézkedést is tett Rákosi helyzetének a megszilárdítására azért, hogy megelőzzön bármely komoly kihívást Rákosival szemben az MDP Központi Vezetőségének július közepére kitűzött döntő fontosságú plénumára.

Szuszlov Rákosinak nyújtott erőteljes támogatása megfelelt az SZKP Elnöksége akkori hivatalos vonalának. Később Hruscsov elismerte, hogy súlyos hiba volt "az idióta Rákosira támaszkodni", de 1956. első hat hónapjában senki nem vonta kétségbe komolyan a szovjet párt elnökségében a Rákosi által követett politikát. A Kreml-től és Andropovtól kapott erőteljes és látványos támogatás lehetővé tette Rákosi számára, hogy szembeszálljon riválisaival az MDP-n belül, és bírálataikat úgy állítsa be, mint ami nem csak ő ellene, de "a szovjet elvtársak ellen is irányul". Normális körülmények között ez elég lett volna ahhoz, hogy Rákosit és csoportját több éven át hatalmon tartsa. 1956. júniusában azonban két váratlan esemény is befolyásolta a kialakult politikai erőviszonyokat. 1956. június 27-én a Petőfi Körben a sajtó által is részletesen ismertetett bírálatok érték a rendszer politikáját, és személy szerint Rákosit tették felelőssé az 1940-es évek végén és az 1950-es évek elején alkalmazott sztálinista elnyomó intézkedésekért. Teljes hangerővel követelték a sajtószabadságot. Válaszként Rákosi elérte, hogy az MDP Központi Vezetősége 1956. június 30-án határozatot hozzon a Petőfi Kör betiltásáról. A határozat elítélte "a pártellenes elemeket" és bizonyos Nagy Imre körül tömörülő csoportok "pártellenes nézeteit".

Az MDP Központi Vezetősége megrótta azokat a párttagokat, akik nem tanúsítottak megfelelő éberséget a rosszindulatú és demagóg támadásokkal szemben. Déry Tibort és Tardos Tibort kizárták a pártból, mivel burzsoá és ellenforradalmi nézeteket hangoztattak. Bírálatban részesült a Szabad Nép is, amiért elvtelenül és félrevezető módon tájékoztatott a Petőfi Kör tanácskozásáról. A párthatározat betiltotta az ellenzéki erők további gyűléseit. A párthatározat elfogadására szinte órákkal az után került sor, hogy lezajlottak a már korábban ismertetett véres események Poznanban június 28-án és 29-én. Sok magyar, különösen az egyetemi hallgatók, az értelmiségiek, de számos párttag is, a Petőfi Kör tanácskozásait és a poznani felkelést a neosztálinista rendszer gyengeségeként és sebezhetőségeként értékelte. Rákosi a szocialista ellenes erők elleni szigorú intézkedésekkel próbálta elhárítani a gyengeség benyomását. Korábban, kényszeredetten ugyan, de a Rákosi-klikk is próbálkozott valamiféle korlátozott enyhüléssel az SZKP XX. Kongresszusa nyomán.

A budapesti pártaktíva tanácskozásán 1956. május 18-án Rákosi még önkritikát is gyakorolt, elismerve, hogy neki is szerepe volt a sztálini korszak igazságtalan elnyomó intézkedéseiben. Ezek a rendkívül korlátolt engedmények is reményt ébresztettek a magyar társadalomban. A Petőfi Kör növekvő kihívása, nyílt szembeszegülése, valamint a poznani lázadás arra késztette Rákosit, hogy visszatérjen a "vaskéz" politikájához. Az MDP-n belül számos tisztségviselő, különösen a központi vezetőségben ellenezte ezt a fordulatot és úgy látta, hogy az igazi probléma nem a Petőfi Kör reformtörekvéseivel, hanem Rákosival és csoportjával van. Nem kerülte el Andropov figyelmét, hogy egyre növekszik az elégedetlenség Rákosival szemben és július 9-i táviratában arról tájékoztatta a moszkvai vezetőket, hogy "ellenséges elemek és a párton belüli ellenzék nyílt és erőteljes harcot indított Rákosi ellen". Andropov szerint több jelentős ellenzéki személyiség független nemzeti politikát sürget, és olyan nemzeti kommunista mozgalmat akar, amely lehetővé tenné a magyarok számára, hogy saját ügyeiket függetlenül intézzék a szovjet beavatkozástól mentesen. Andropov ebben az SZKP Elnökségéhez intézett táviratában arra is kitért, hogy Gerő Ernő nem sok lehetőséget lát a kialakult helyzet kézbentartására. Gerő szerint az MDP Központi Vezetőségének a július 18-i tanácskozása helyreállíthatja az egységet a párt legfelsőbb szintjén, de számol váratlan nehézségekkel is.

Andropov beszámolt az ÁVH korábbi főnökének, Péter Gábornak, a börtönből írott leveléről, amelyben Rákosit a Rajk-perben közvetlen bűnrészességgel vádolta. Ha ezt a levelet felolvassák a plénumon, akkor Rákosi még szorongatottabb helyzetbe kerülhet. Gerő Ernő konkrét tanácsokat várt az SZKP vezetőitől. Andropov Gerő aggodalmait megalapozottnak találta. Azt ajánlotta az SZKP Elnökségének, hogy egyértelműen támogassa az MDP június 30-i határozatát és azt, hogy a magyar párt egységesen lépjen fel az ellenséges erőkkel szemben. Az SZKP Elnökségének július 12-i ülésén vitatták meg a legutóbbi magyarországi és lengyelországi eseményeket. Ekkor Hruscsov és kollégái még nem kívántak mélyebben beavatkozni a politikai feszültséghez vezető folyamatokba Magyarországon. A poznani utcai harcok azonban riasztották Moszkvát Magyarországgal kapcsolatosan is, hiszen "Poznan leckéi után nem akarhatjuk, hogy valami hasonló történjen Magyarországon is", hangzott el a tanácskozáson. Egyes szovjet vezetők a Petőfi Kör június 27-i ülését "ideológiai Poznannak" nevezték, azaz fegyveres felkelés nélküli lázadásnak.

A mélyebb okokat feltáró elemzés azonban hiányzik. Hruscsov például a magyarországi (és a lengyel) válságot kizárólag "az imperialisták felforgató tevékenységének" tulajdonítja, akik szítják az egyenetlenséget a szocialista táboron belül, és egymás után próbálják lerombolni a szocialista országokat. Az SZKP Elnöksége utasítására a Pravda hosszú vezércikkben erősítette meg a kommunista nemzetközi szolidaritást, és adta tudtul, hogy Moszkva elhárítja az ellenség akcióit. Ezt a vezércikket figyelmeztetésnek szánták azoknak, akik a nemzeti sajátosságok és a demokrácia kibővítése ürügyén akarják aláásni a szocialista tábor egységét. Ugyanezen a tanácskozáson megbízták Anasztáz Mikojant, hogy a helyszínen mérje fel a magyar párt helyzetét és a társadalmi válság okait. Mikojan július 13-án találkozott Rákosival, valamint Gerő Ernővel, Hegedűs Andrással és Végh Bélával. Mikojan ezeken az előzetes megbeszéléseken meggyőződött arról, hogy lényeges javulás csak akkor várható, ha Rákosi félreáll. Mivel teljes felhatalmazást kapott, Mikojan azt is közölhette Rákosival, hogy a legjobb lenne, ha valaki más venné át az MDP első titkári tisztségét. Rákosi arra számított, hogy elnyeri Moszkva támogatását a "Nagy Imre összeesküvés szétzúzásához" egyszer s mindenkorra. E szerint a javaslat szerint Nagy Imrét és több száz "összeesküvő" társát letartóztatták volna, amit szélesebb körű rendcsinálás követett volna. Rákosit tehát nagyon meglepte Mikojan döntése, de sok választása nem volt, és így el kellett fogadnia Moszkva küldöttének "a tanácsát".

Mikojan Gerő Ernőt javasolta Rákosi utódjául, de Gerő kezdetben vonakodott, és úgy vélte, hogy célszerűbb lenne, ha "magyar tisztségviselő" lépne Rákosi helyébe. Ez a szerénykedő ellenvetés nem volt teljesen őszinte, amit Mikojan világosan látott, és az utódlás kérdését gyorsan rendezték az MDP Politikai Bizottságának két rendkívüli ülésén. Mikojan a július 13-i első tanácskozáson maga is részt vett, és a július 16-i következő tanácskozásról is részletekbe menően tájékoztatták. Az MDP Politikai Bizottsága Mikojan javaslatának megfelelően Gerő Ernőt választotta meg első titkárnak. A hatalom átadását formálisan is jóváhagyta az MDP Központi Vezetőségének a július 18-i ülése, amelyen Mikojan döntő szerepet játszott.

Miközben Mikojan komoly erőfeszítéseket tett a politikai stabilitás helyreállítására, magas rangú szovjet katonai vezetők látogattak Magyarországra, hogy ellenőrizzék az ott állomásozó speciális hadtestek készültségi állapotát. A küldöttség élén Mihail Malinyin tábornok állott, a szovjet vezérkari főnök első helyettese. Malinyin rájött, hogy a speciális hadtestek parancsnoksága még nem dolgozott ki tervet nagyobb méretű belső zavargás elfojtására Magyarországon. Az 1953-as kelet-német felkelés után a Kelet-Európában állomásozó szovjet csapatok parancsnokai kötelesek voltak terveket kidolgozni a belső lázadások elfojtására. Amikor Zsukov marsall, szovjet védelmi miniszter megtudta, hogy Magyarország vonatkozásában nincsen ilyen terv, azonnal elrendelte annak a kidolgozását. A szovjet tábornokok segítették a Magyarországon állomásozó szovjet erők parancsnokát, Lascsenkó tábornokot, hogy készítse el "a speciális hadtestek hadműveleti terve a közrend helyreállítására Magyarország területén" elnevezésű dokumentumot, amelyet 1956. július 20-án írtak alá. A "Volna" (hullám) elnevezésű haditerv értelmében több tízezer főnyi szovjet haderő volt mozgósítható néhány óra alatt a közrend fenntartására és helyreállítására. A terv szerint egy speciális jel ("Kompasz" - iránytű, tájoló) alkalmazására is szükség volt. A "Volna" tervből azonban az derül ki, hogy a szovjetvezetők számításba vettek egy megbízható visszavonulási lehetőséget is arra az esetre, ha nem végződne sikerrel a politikai stabilitás helyreállítása Magyarországon.

A Magyarországgal kapcsolatos moszkvai aggodalmak megalapozottak voltak a szovjet birodalmi érdekek szempontjából. Rákosi menesztése ugyan elhárította a legközvetlenebb problémát, de csak arra volt elég, hogy átmenetileg lefékezze a társadalmi elégedetlenség növekedését. Gerő Ernőt a magyarok többsége ugyanoda sorolta, ahova Rákosi is tartozott. Gerő Ernőnek nem segítettek a Kremltől kapott "jó tanácsok" sem. E tanácsok szerint a nemzetközi feszültség enyhülése és a békés egymás mellett élés jelszava nem feltételezi, ellenkezőleg kizárja az ideológiai engedményeket és az ellenségesnek tekintett nézetek megtűrését. Ebből az következett, hogy az új vezetőknek fel kellett számolniuk azokat a tényezőket, amelyek felelősek voltak a párt irányító szerepének a megbénulásáért. Helyre kellett állítani a fegyelmet a Központi Vezetőség soraiban, a párttagság körében, és egyidejűleg kemény küzdelmet kellett folytatni az ideológiai fronton. Ezek a moszkvai ajánlások alkalmatlanok voltak arra, hogy stabilizálják a helyzetet az egyre viharosabbá váló magyar belpolitikában.

Gerő Ernő 1956. szeptemberében elismerte, hogy rendkívül nehéznek találja az egység helyreállítását az MDP vezetésében, és nem képes megteremteni az összhangot számos alapvető kérdésben. Mindez érthetetlenné teszi, hogy Gerő miért volt hajlandó ilyen válságos helyzetben többször is elhagyni Magyarországot? Szeptemberben és október első hetében a Krímben üdült. Amikor visszatért Budapestre, Andropovnak elismerte, hogy a helyzet sokkal rosszabb, mint mielőtt távozott. Gerő erőfeszítései a feszültség enyhítésére inkább a gyengeség beismerését jelentették. 1956. októberében, miközben Gerő Moszkvában volt, újratemették Rajk László és három másik magas rangú személy földi maradványait. Valamennyien a sztálinista tisztogatásnak estek áldozatul. A nemzeti kommunistákhoz sorolható (azaz nem a Szovjetunióból hazatért moszkovitákhoz tartozó) Rajk Lászlót koholt vádak alapján 1949-ben koncepciós per keretében halálra ítélték és kivégezték, majd 1956. márciusában rehabilitálták. Rákosi ezt a lépést kezdetben ellenezte, és amikor március 28-án bejelentette a rehabilitációt, a saját bűnrészességéről nem tett említést. Gerő Ernő azonban nem volt közvetlenül felelőssé tehető a Rajk-perért, és ezért hajlandó volt hozzájárulni az újratemetéséhez. Gerő ezt arra is alkalmasnak találta, hogy közeledjen Titóhoz, akivel a Krím félszigeten is találkozott október elején. Amit Gerő nem vett számításba az a rendkívüli hatás volt, amit az újratemetés a magyar társadalom egészére tett. Ezt csak akkor értette meg, amikor visszatért Budapestre. Október 12-én elismerte Andropovnak, hogy Rajk újratemetése nagy csapást mért a pártvezetés tekintélyére, amely korábban sem volt túlságosan nagy. Ehhez hozzátette, hogy a temetés valószínűleg még szemtelenebbé teszi az ellenzéket, amely most már nyíltan követelni fogja Nagy Imre visszatérését a Politikai Bizottságba.

Gerő rossz előérzete megalapozottnak bizonyult, mert október harmadik hetére általános válság bontakozott ki a magyar párt és állami gépezet egészében, és a társadalom minden rétegében. Az MDP Politikai Bizottsága Nagy Imrét október 13-án ismét felvette a pártba, ez azonban nem leszerelte, hanem inkább felbátorította az ellenzéket. Mit tesz ilyenkor egy felelős vezető? Gerő Ernő úgy látta, az a helyes, ha megint külföldre utazik. Október 15-től 22-ig Jugoszláviában tárgyalt Titóval, és a hivatalos programját még megtoldotta egy kis vakációval is a jugoszláv tengerparton. Ez alatt az idő alatt a feszültség - részben a lengyelországi események hatására - még jobban kiéleződött Magyarországon. Az elégedetlenség a csúcspontját október 23-án érte el, amikor a budapesti Műszaki Egyetem diákjai támogatásukról akarták biztosítani a forrongó lengyel társadalmat, és hasonló reformokat és változásokat akartak Magyarországon is.

Az MDP felső irányító szerveiben is nagy volt a zavarodottság. Kezdetben be akarták tiltani a tüntetést, majd amikor ez hiábavalónak bizonyult, akkor kényszerűségből engedélyezték. Többszázezer tüntető vonult Budapesten keresztül a lengyel és a magyar nép közös hősének számító Bem József tábornok szobrához. A tüntetők különböző csoportjai a magyar főváros kulcsfontosságú helyeire vonultak, és egyre keményebbé váló követeléseket hangoztattak. Köztük elhangzott: "Nagy Imrét a kormányba, Rákosit a Dunába", valamint az, hogy "Minden ország katonája menjen saját hazájába". Hatalmas tömeg gyülekezett az ország parlamentje előtt, a Rádió épületénél, valamint azon a téren, ahol Sztálin bálványszerű szobra állott. A szobrot hamarosan ledöntötték, a Rádiónál pedig sor került az első fegyveres összecsapásra az államvédelmi erők és a tüntetők között. Magyarország más városaiban is tízezrek tüntettek és követelték a kormány lemondását. Az Országház előtt Nagy Imre erősítők nélkül próbált szólni a tömeghez, de hangja nem jutott messzire. Moszkva magyarországi helytartója, Gerő Ernő, nem volt képes úrrá lenni a helyzeten. Este állítólag felhatalmazás nélkül dördültek el az első sortüzek a Rádiónál.

Az első lövéseket újabb összetűzések követték, amelyeken már nem tudtak úrrá lenni az Államvédelmi Hatóság kommunista párthoz hű erői. A szovjet tanácsadók és katonai parancsnokok állítólag már október eleje óta arra próbálták rábeszélni a magyar párt és állami vezetést, elsősorban a biztonsági erőket, és a hadsereget, hogy szigorú korlátozó intézkedéseket vezessenek be a növekvő nyugtalanság megfékezésére. Az egyik magas rangú szovjet katonai vezető szerint a magyar pártvezetők és a kormány nem foganatosított megfelelő intézkedéseket. Állítólag ezen vonakodás volt az egyik oka annak, hogy október 23-án a magyar rendőrség és biztonsági erők nem voltak képesek úrrá lenni a kaotikus helyzeten.

Ma már ismeretes, többek között Malin feljegyzéseiből, hogy Gerő nem tájékoztatta pontosan Hruscsovot a budapesti helyzetről, amikor október 23-án este telefonon beszélt vele. Nehéz megmagyarázni, hogy mi volt Gerő hallgatásának az oka. Ekkorra már sürgős katonai segítségért fordult a szovjet katonai attaséhoz. Érthetetlen, hogy miért nem beszélt a kialakult helyzetről közvetlenül Hruscsovval is. Gerő már akkor is furcsán viselkedett, amikor kritikus helyzetekben elhagyta Magyarországot, de az a magatartás, amit október 23-án tanúsított, még különösebbnek tűnik. A magyar helyzet válságosra fordulásáról szóló hírek természetesen Moszkvába is eljutottak, mert a katonai attasé Gerő Ernő kérését nyomban továbbította Andropovnak, aki azonnal felhívta Lascsenkó tábornokot. Lascsenkó állítólag azt válaszolta, hogy a Kreml legfelsőbb politikai vezetőitől kapott felhatalmazás nélkül nem teljesítheti ezt a kérést. Andropov ezután táviratot küldött Moszkvába, ennek nyomán Hruscsov ismét beszélt 23-án este - immáron másodszor - Gerő Ernővel. Hruscsov sürgette Gerőt, hogy küldjön írásos kérést az SZKP Elnökségéhez. A szovjet pártvezető azonban hamarosan rájött, hogy Budapesten annyira felgyorsultak az események, hogy nem várhat a formális segélykérésre.

Az SZKP Elnöksége az időközben kutathatóvá vált dokumentumok szerint 1956. október 23-án nem tudott egyhangú döntést hozni abban a kérdésben, hogy vajon küldjön-e csapatokat, vagy sem? Hruscsov és egy kivételével az Elnökség többi tagja erősen támogatta a szovjet erők bevetését. Aki ezzel nem értett egyet, Anasztáz Mikojan, azzal érvelt, hogy a magyarok maguk is képesek helyreállítani a rendet. Azt ajánlotta, hogy előbb politikai eszközöket kell igénybe venni és csak azután parancsot adni a csapatoknak. Mikojan szilárdan kitartott külön álláspontja mellett, és így az elnökség nem egyhangúlag hozott döntést, ami példa nélkül állott az ilyen fontos ügyek esetében. Az SZKP Elnöksége ezért úgy határozott, hogy Mikojant és Szuszlovot azonnal Budapestre meneszti a KGB főnökének, Iván Szerov tábornoknak a kíséretében, hogy helyszínen mérjék fel a helyzetet és készítsenek jelentést arról, amit korábban végeztek Magyarországon. Hruscsov egyidejűleg felhatalmazta Zsukov védelmi minisztert is: csoportosítson át szovjet egységeket, hogy azok segítsék a magyar csapatokat és állambiztonsági erőket a közrend helyreállításában. Hruscsov utasítását azonnal továbbította Lascsenkó tábornoknak a szovjet vezérkar főnöke, Vaszilij Szokolovszkij marsall. Az utasítás szerint a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok döntő részét igénybe kell venni a főváros rendjének a helyreállítására, és egyidejűleg le kell zárni az osztrák-magyar határt.

Ezt követően Lascsenkó azonnal elrendelte a parancsnoksága alatt álló csapatok mozgósítását a már kidolgozott haditerv szerint. A "Volna" tervvel összhangban a Magyarországon állomásozó szovjet haderő már fokozott készültségbe volt helyezve október közepétől, majd pedig teljes harci készültségre állt át október 19-én és 20-án. Amikor Moszkvából megérkezett a mozgósítási parancs október 23-án éjjel, a szovjet haderő nyomban megindult az erős köd ellenére, amely akadályozta a csapatok mozgását. 1956. október 24-én a kora reggeli órákban két gépesített szovjet hadosztály több ezer katonája megérkezett Budapestre, ahol létrehozták a parancsnoki központot a magyar Nemzetvédelmi Minisztérium főépületében. Ezekhez a szovjet erőkhöz hamarosan csatlakoztak a Romániában állomásozó gépesített hadosztály egységei, és két további hadosztály, egy gépesített és egy lövész, mindkettő Ukrajnából, a Kárpáton túli katonai körzetből.

A Magyarországon állomásozó szovjet haderőt Malinyin tábornok parancsnoksága alá helyezték, aki folyamatos kapcsolatban állt a szovjet tábornoki kar 80 magas rangú tisztjéből álló "rendkívüli műveleti csoporttal". A mozgósított szovjet haderő 31.500 katonából, 1.130 páncélosból és önjáró tüzérségi fegyverből, 380 páncélozott személyi szállító járműből, 185 légelhárító ágyúból, jelentős mennyiségű más fegyverzetből állott. Ezt a fegyveres erőt a legrövidebb idő alatt be lehetett vetni Budapesten és más magyar városokban, továbbá fel lehetett sorakoztatni az osztrák-magyar határon. Két szovjet hadosztály 159 repülőgépe parancsot kapott, hogy szoros légi támogatást nyújtson a szárazföldi erőknek. Két szovjet bombázó hadosztály 122 repülőgéppel teljes készültségben várta a bevetést Magyarország és a Kárpáton túli katonai körzet repülőterein.

A megoldandó feladat szempontjából azonban erre a hatalmas erejű katonai mozgósításra nem volt szükség. Ez be is bizonyosodott, amikor a magyar fővárosba érkező szovjet erők célszerűtlennek, eredménytelennek, az elérni kívánt hatással éppen ellentétesnek bizonyultak. Ezt Gerő Ernő is elismerte, amikor október 24-én telefonon beszélt a szovjetvezetőkkel. Közölte velük, hogy a szovjet csapatok megérkezése Budapestre igen rossz hatással volt a főváros lakóira. Az orosz páncélozott járművek és tüzérség megfelelő gyalogsági támogatás nélkül érkezett Budapestre, és így az ellenálló fiatalok gránátjainak és benzines palackjainak - a "Molotov-koktéloknak" - könnyű célpontjaivá váltak. A magyar fegyveres erőknek elvileg együtt kellett volna működniük a szovjet egységekkel, különösen az állambiztonsági csapatoknak, és a rendőri erőknek. A magyar reguláris hadsereg képtelen volt hatékony segítséget nyújtani és egyes egységei átálltak a felkelők oldalára. Mindezek együttes hatásaként a harcok fokozódtak. 24-én a délutáni órákban legalább 25 tüntető meghalt és több mint 200 megsebesült. A Budapesten tartózkodó Mikojan és Szuszlov növekvő erőszakról számolt be. Eszerint számos magyar vezetőbeosztású személy földalatti óvóhelyekre menekült, és együttműködésükre, munkájukra már nem lehet számítani.

A Bessenyei Kör és a Petőfi Kör

Az 1956-os forradalom előzményeihez tartozik, hogy 1954-ben megalakult a Bessenyei Kör, amely az értelmiségiek vitafóruma volt. Ebből jött létre 1955. tavaszán Tánczos Gábor vezetésével a Petőfi Kör, amelynek az egyre nyíltabb vitái, különösen az SZKP XX. Kongresszusa után erőteljesen befolyásolták a közvéleményt. Az Irodalmi Újság is egyre kritikusabb hangot ütött meg. 1955-ben hatvan író tiltakozott a kulturális életben alkalmazott cenzúra és erőszakos irányítás ellen.

Minőségi változást eredményezett, amikor már a Sztálin által elkövetett bűnökről is beszéltek. Ez már közvetlenül érintette a szovjet diktátor magyar epigonjának - a moszkovita internacionalista Rákosi Mátyásnak - a sorsát is, és hozzájárult a menesztéséhez. A Petőfi Kör június 27-i rendezvényén, a Közgazdaságtudományi Egyetemen már több ezren vettek részt és forradalmi hangulat uralkodott. Az MDP központi vezetősége június 30-án pártellenesnek minősítette az ellenzék tevékenységét. Májusban Szuszlov, júniusban pedig Mikojan látogatott Budapestre. A Magyarországon tartózkodó szovjet különleges hadtest 1956. júliusában utasítást kapott, hogy készítsen tervet egy esetleges felkelés leverésére. Augusztusban országos készültségi állapotot, októberben már riadókészültséget hirdettek ki az itt állomásozó szovjet alakulatoknak. Új szovjet csapatok is érkeztek Magyarországra. 1956. júliusában Mikojan meneszti Rákosit, és Gerő Ernő kerül a helyére. A párt második embere Kádár János, a miniszterelnök, pedig Hegedűs András lett.

Tovább mélyítette a válságot, hogy megkezdődött a kivégzett kommunista vezetők rehabilitálása. Október 6-án, az 1849-ben kivégzett magyar tábornokok emléknapján, újra temették Rajk Lászlót. A szertartáson százezrek vettek részt.

Október 13-án Nagy Imrét visszavették a kommunista pártba. Október 15-én, majd 17-én összehívták a magyar értelmiség egyik szervezkedési központjának, az Írószövetségnek a rendkívüli kongresszusát. Október 16-án Szegeden, a vidéki egyetemi városban megalakult a Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége, a MEFESZ. Ezzel egyidőben az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészkarán, továbbá a Műszaki Egyetemen is megindult a szervezkedés. Az egyetemi ifjúság követelései a 14, a 16 és a 17 pontban váltak ismertté. 1956. október 22-én a Műszaki Egyetemen éjszakába nyúló tanácskozás folyt, amelyen Rajk Lászlóné is részt vett. Estére forradalmivá fokozódott a hangulat, és a követelések közé már bekerül az is, hogy vonják ki a szovjet csapatokat Magyarországról. A műszaki egyetemisták határozták el, hogy október 23-án szimpátiatüntetést szerveznek a lengyelek mellett. Az állambiztonsági csapatok készenlétben álltak a Műszaki Egyetemen, bevetésre várva. A hatalom legfelsőbb szintjén zavarodottság és bénultság uralkodott.

A forradalom rövid naplója

A belügyminiszter (Piros László) október 23-án délután 1 órakor először betiltotta, majd 1/2 3-kor engedélyezte a tüntetést.

A forradalom kitörésének napján a párt hivatalos lapja, a Szabad Nép vezércikkben üdvözölte az ifjúság követeléseit. A pártlap közli a lengyel nemzeti reformkommunista pártvezető, Gomulka beszédét, valamint a Magyar Írószövetség felhívását, amely üdvözli a lengyel változásokat, de nem támogatja a tüntetést.

Hazaérkezik Jugoszláviából a magyar párt- és kormányküldöttség. Nagy Imre és barátai Losonczi Géza lakásán tanácskoztak a válságról, és új kormányt tartottak szükségesnek Nagy Imrével az élén. Nagy Imre ekkor még ellenzi a tüntetést, amely azonban 15 órakor minden zavaró közbelépés ellenére megkezdődik.

Az egyetemi diákság és oktatóik Pesten Petőfi Sándor szobránál, a budaiak a Műszaki Egyetemnél gyülekeztek. A két menet innen indult el Bem tábornok szobrához. Bem József a lengyel és a magyar nép közös hőse, kiemelkedő szerepet játszott a XIX. századi lengyel függetlenségi küzdelmekben, valamint az 1848-49-es magyar szabadságharcban. A Petőfi szobornál a rendkívül népszerű fiatal színész, Sinkovits Imre sokezres hallgatóság előtt szavalta el a Nemzeti dalt, az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc zseniális költőjének a mozgósító erejű versét. Egy diák felolvasta a 16 pontos követelést, és innen a tömeg a Kossuth Lajos utcán, a Tanács körúton (ma Károly körút), Bajcsy Zsilinszky úton és a Szent István körúton keresztül jutott a Margit hídhoz és onnan Bem József tábornok szobrához. Itt egyesültek a budai diáksággal. Az egyetemisták kezdetben rendezett sorokban, kart-karba fűzve vonultak. Minthogy e sorok írója is a Petőfi szobortól induló csoport első sorában haladt, jól emlékszik, hogy jobbról is és balról is egy tanársegéd karolt belé. Az volt a magyarázat, hogy így kell védekezni a provokátorokkal szemben.

A tüntetők nemzeti zászlókat vittek és hazafias dalokat énekeltek. A Bem szobornál Veress Péter író felolvasta az írók kiáltványát, Bessenyei Ferenc, egy másik népszerű fiatal színész pedig elszavalta a Szózatot, Vörösmarty Mihály XIX. századi nagy magyar költő nemzeti imádsággá vált versét. Végül Z. Herbert, lengyel író is szólt a tüntetőkhöz. Az a tömeg, amely a Bem szobortól elindult a Kossuth térre az akkor még a Batthyány teret a Kossuth térrel összekötő Kossuth hídon át, már elkezdte bicskákkal kivágni a kommunista címert a magyar nemzeti zászlókból. Délután 5 és 6 óra között mintegy kétszázezres tömeg akarta hallani Nagy Imrét az Országháznál. A tüntetők egy része a Rádióhoz ment a Bródy Sándor utcába, hogy beolvassák követeléseiket, míg egy harmadik csoport a Városliget mellett lévő Felvonulási térre indult, ahol a szovjet diktátor bálványszerű szobra állott.

Sztálin szobrának a felállítását megelőzően ezen a helyen állt a Regnum Marianum templom, a Magyarok Nagyboldogasszonyának a temploma.

(A "Mária országa" (Regnum Marianum) állameszme a XVIII. században kristályosodott ki. Alapja az a történelmi tény, hogy Magyarország első királya, Szent István, miután fia Imre herceg 1031. szeptember 2-án vadászat közben meghalt, és az ország trónörökös nélkül maradt, Szűz Máriának - a Magyarok Nagyboldogasszonyának - ajánlotta fel országát, aki így Magyarország védnöke, közjogilag pedig az uralkodója lett. Minthogy a magyar királyi hatalom természetfelettiségét fejezte ki a Regnum Marianum eszméje, és ennek a természetfeletti királyi hatalomnak volt a tárgyiasult jelképe a magyar szent korona, így valójában a magyar nép történelmi örökségével, Európában egyedülállónak tekinthető történelmi alkotmányával függött össze ez a templom. A Regnum Marianum eszméje hatékonyan járult ahhoz hozzá, hogy a magyar szent korona közjogi fogalommá vált, és a magyar koronaeszme pedig közjogi tanná. Ez a magyar állam közjogi fejlődésében az egyik legeredetibb vonás. A magyar történelemben és közjogi felfogásban egyedülállónak tekintendő az, hogy a király rangban és hatáskörben nem az első, hanem a második személy. A királynak a felettese a szent korona, amely jogi személyként a magyar államhatalom igazi hordozója. Európában kötelező erejű közjogi tanná csak a magyar korona eszme vált. A Regnum Marianum templom valójában a magyar királyok felett is álló közjogi hatalomnak a tiszteletére épült. Ez az állam felett álló és történelmi alkotmánynak is nevezett sajátos közhatalom a magyar nép nemzedékei által kifejlesztett legsajátosabb közösségi szükségleteket, érdekeket és értékeket foglalta magába, és helyezte minden magyar törvény és a királyi hatalom fölé. Ezért a Regnum Marianum templom annak volt a szimbóluma, ami a magyar nép fennmaradása szempontjából a legfontosabb. A korai keresztények Máriát Isten anyjaként tisztelték, és ide vezethető vissza Szűz Mária megkülönböztetett vallásos kultusza. Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe Mária Isten-anyaságára emlékezik. Még a II. Vatikáni Zsinat is hivatalosan az egyház anyjának (mater ecclesiae-nek) nyilvánította. Magyarország számára tehát Szűz Mária az állam felett álló Isteni eredetű törvényeket, egy megszentelt közjogi rendszert szimbolizált. Ez volt az oka annak, hogy amikor Magyarország 1919-ben megszabadult a kommunista rémuralomtól, akkor ennek emlékére felépítették a Regnum Marianum templomot.)

Amikor a kommunisták teljes mértékben átvették az uralmat 1948-ban, úgy döntöttek, hogy a Regnum Marianum templomot eltörlik a föld színéről. Miután lebontották a templomot, helyére a Szovjet-birodalom teljhatalmú urának a bálványát állították. Sztálin hatalmas méretű szobrába sok értékes magyar köztéri szobrot beolvasztottak azzal a nem is titkolt szándékkal, hogy elpusztítsák a magyar nemzet örökségét képező nemzeti és keresztény értékeket, azok tárgyi szimbólumait. A monumentális szobortalapzaton rövid kabátban, egyik kezét magasra tartva állt az a kaukázusi gengszter, aki a történelem sajátos fordulatai következtében egy világbirodalom diktátorává tudta felküzdeni magát.

A Sztálin szobornál 1956. október 23-án a Bem téri tüntetők egy része, de főleg a környéken lakók és a külterületekről beérkező munkások gyülekeztek. A tömeggé nőtt tüntetők követelték a szovjet csapatok távozását, és a bolsevik zsarnokság szimbólumának az eltávolítását. Így született meg a szobor ledöntésének a szándéka, amely hamar tettekben is megnyilvánult. Sztálin szobrának a ledöntése azonban igen nehéz feladatnak bizonyult, mivel a hatalmas csizmákat vasbeton tartotta. Több sikertelen próbálkozás után végül lángvágókkal oldották meg a dolgot. A szobrot vassodrony kötelekkel és teherautókkal húzták a Gorkij fasor (Városligeti fasor) irányába. A szobor végül este 9 óra 35 perckor földet ért. Ezt követően az egybegyűlt hatalmas tömeg elszavalta Petőfi Sándor Nemzeti dalát és együtt mondta annak esküszövegét: "Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!" Ezután elénekelték a magyar nemzet imáját, a Himnuszt. A csizmába pedig kitűztek egy olyan nemzeti lobogót, amelyből a kommunista állami címer már ki volt vágva. Ekkor érkezett a hír, hogy a Budapest VIII. kerületében lévő Bródy Sándor utcában a Rádiónál az állambiztonsági erők egységei tüzet nyitottak a tüntetőkre, és már áldozatok is vannak. A Dózsa György útról a tüntetők egy része teherautókon és gyalog elindult a Rádióhoz. Sztálin ledöntött szobrát a körút és a Rákóczi út kereszteződéséhez vonszolták, ahol október 24-én kalapácsokkal apró darabokra verték szét. Egy-egy darabját történelmi emléknek vitték magukkal haza a budapestiek.

A Magyar Állami Rádió védelmének a megerősítéséről már a kora délutáni óráktól kezdve könnyfakasztó gránátokkal is ellátott államvédelmi fegyveresek gondoskodtak. Háromnegyed 4-kor megérkezik az első, 5 óra után pedig a második ÁVH-s század is a Rádió védelmére, tehát még akkor, mielőtt a tüntetők odaértek volna. Mintegy 280 ÁVÓ-s védte a Rádió épületkomplexumát. Október 23-án délután hat órától kezdve a belügyi egységek gondoskodtak a középületek védelméről és az egész országban riadókészültségbe helyezték az államvédelmi alakulatokat, de a néphadsereg egységeit is. A Piliscsabán és Aszódon állomásozó gépesített ezredet pedig elindították Budapestre.

Este nyolc órakor az MDP főtitkára, Gerő Ernő, beszédet mondott a rádióban azt követően, hogy tárgyalt Hruscsovval telefonon. Az internacionalista-kommunista vezetés prominens képviselőjének számító Gerő Ernő sovinisztának, reakciósnak, antiszemita csőcseléknek bélyegezte a tüntetőket. Arrogáns beszéde csak fokozta a feszültséget. Gerő ezután Andropov szovjet nagykövet révén katonai beavatkozást kért Moszkvától. A Bem térről is érkeztek tüntetők a Rádió elé. A diákok be akarták olvasni követeléseiket, hogy azt az egész ország hallhassa. Benke Valéria, a Rádió akkori elnöke, ellenállt. Kemény alkudozások után a diákküldöttséget végül is beengedték, de csak néhány pont felolvasását engedélyezték. Ezt az elégedetlen diákok a Rádió erkélyéről tudatták a tüntetőkkel, akik ragaszkodtak összes követelésük felolvasásához. Az időközben több ezresre duzzadt tömegből egy újabb 80 fős csoport megpróbált behatolni a Rádió épületébe. Az ÁVH-s őrség közülük egyet még az előcsarnokban lelőtt és ezért a többiek visszavonultak. A gyilkosság miatt felháborodott tömeg megpróbált benyomulni az épületbe. Azokat, akik az ablakon akartak bemászni, az ÁVÓ-sok elfogták. Az ÁVÓ-sok először könnygázzal próbálták eloszlatni a tömeget, később azonban tüzet nyitottak rájuk. A rádió adásait ekkor már nem a Bródy Sándor utcai épületből sugározták, hanem az Országházban lévő rádiósközpontból.

E sorok írója, miután eltöltött bizonyos időt az Országháznál, a riasztó hírek hatására elindult a Bródy Sándor utca felé gyalog. Amúgy is ebbe az irányba kellett volna mennie, mert ekkor a IX. kerület Ráday utca 43-45. szám alatt lévő Eötvös Kollégiumnak nevezett diákszállón lakott, mint első éves joghallgató. A Nemzeti Múzeum előtt már több villamos fel volt forgatva, és igen sokan igyekeztek a Bródy Sándor utca és a Nemzeti Múzeum felé. A Múzeum utcán keresztül a Puskin utcába érve egyszer csak azon vette észre magát, hogy a háta mögött felsorakozott ÁVH-s egységek fegyverüket előre szegezve kioldják könnygázgránátjaikat, és rátámadnak a tüntetőkre, miközben ő maga egyedül volt a tömeg felé menetelő ÁVH-sok és a tömeg között lévő területen. Az egyetlen menekülési útvonalnak a Nemzeti Múzeum kertjébe való átmászás jöhetett számításba. Ezért átjutva a kerítésen és áthaladva a Nemzeti Múzeum kertjén ismét a Kálvin térre került, ahol több magyar katonai teherautó állt magyar katonákkal. Egy Csepelről érkezett teherautóra felkapaszkodva elindult a Dózsa György útra, ahol már le volt döntve Sztálin szobra. A teherautón tartózkodók közölték vele, hogy aki akar, annak tudnak fegyvert adni valamelyik csepeli fegyverraktárból, amely akkor már a tüntetők kezén volt. A teherautó ezután visszaindult a Kálvin tér irányába és útközben több olyan helyen is elhaladt, ahol már osztogatták a fegyvereket a tüntetőknek.

Ezek az események körülbelül este 3/4 9-kor történtek. Azóta már a történészek megerősítették, hogy a Rádiót védő őrség erősítésére valóban 20 és 21 óra között újabb 96 katonát és 200 ÁVÓ-st rendeltek ki, akiknek átmenetileg sikerült a tüntetőktől a Rádió környékét megtisztítani, és az épületbe bejutni. Még 21 óra előtt megérkezett a Bródy Sándor utcába a Petőfi Akadémiáról 150 tiszt, a 20. Hiradóezred 100 katonája, és Pilicsabáról egy lövész-, és egy harckocsi-zászlóalj. Este 9 órakor a Szentkirályi és Bródy Sándor utca sarkánál az ÁVÓS katonák láncba fejlődve, a civilekre lövöldözve tisztították meg a Bródy Sándor utcát. A tüntetők ekkor még nem használtak fegyvert. A piliscsabai katonák is a Rádióhoz mentek. A tisztek bementek a Rádió épületébe és fegyvertelenül kijőve próbáltak szót érteni a tömeggel. A Rádióból azonban tüzet nyitottak rájuk. Solymosi János, a piliscsabai egységek parancsnoka a Rádió épületének erkélyéhez támasztott létra tetején akart szólni a tömeghez, hogy rábírja őket a távozásra. A Rádió őrségének egyik ÁVÓS századosa ezt úgy értelmezte, hogy a piliscsabaiak átállnak a felkelőkhöz. Ezért parancsot adott Solymosi ezredes lelövésére. A Rádió ablakából beosztottjai célba vették, de nem Solymosit, hanem Szabó századost találták el, aki belehalt a sérülésekbe. A piliscsabaiak elvegyültek a tömegben, nem lőttek a tüntetőkre, egyesek fegyvereiket is átadták. Amikor kigyulladt a Nemzeti Múzeum, Solymosiéknak sikerült a tüzet eloltani.

Az 1956. október 23-i tüntetés, amellyel a magyar diákok a lengyel nép iránti szolidaritásukat akarták kifejezni, néhány óra alatt spontán népfelkeléssé alakult át. Budapesten a lakosság elfoglalta a telefonközpontokat, nyomdákat, behatolt a fegyvergyártással foglalkozó üzemekbe és fegyverraktárakba, és fegyvert szerzett magának. Kísérletet tett a hatalom első számú újságja, a Szabad Nép székházának az elfoglalására.

A forradalmi megmozdulássá átalakult tüntetés futótűzként terjedt az országban. A magyar kálvinizmus fellegvárában, a tekintélyes egyetemmel is rendelkező Debrecenben a bölcsészhallgatók és tanáraik, valamint középiskolások már délelőtt 11 órakor tüntettek. Sok munkás csatlakozott hozzájuk, és délután már mintegy 30.000 emberből álló tömeg gyűlt össze a belügyminisztérium megyei főosztálya - az ÁVH helyi szervezete - előtt. A debreceni ÁVÓ-sok sortüzet zúdítottak a tüntetőkre, és három személy meghalt, 30 pedig megsebesült. Az első puskalövések tehát nem Budapesten a Bródy Sándor utcában, hanem Debrecenben este 6 és 7 óra között dördültek el.

1956. október 24-én a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok akcióba léptek. Ezek még olyan egységekből álltak, amelyeknek a katonái tudták, hogy Magyarországon vannak. A később bejövő szovjet katonák ugyanis azt hitték, hogy a Szuezi csatornánál vetették be őket és a Duna a Szuezi csatorna. A Magyar Dolgozók Pártja nevet viselő kommunista párt vezetése október 24-én egyre több magyar katonai alakulatot próbált meg bevetni a tüntetők és a felkelők ellen. Október 24-re virradóra a Kossuth Rádió, amely a Lakihegyről sugárzott, ismételten beolvasta a kormány közleményét. Ez akkor Nagy Imre hivatalos álláspontját is kifejezte:

"Fasiszta reakciós elemek fegyveres támadást intéztek középületeink ellen, megtámadták karhatalmi alakulatainkat. A rend helyreállítása érdekében további intézkedésig tilos minden gyülekezés, csoportosulás, felvonulás. A karhatalmi szervek utasítást kaptak arra, hogy a rendelet megszegőivel szemben a törvény teljes szigorával lépjenek fel."

Budapesten létrejöttek a fegyveres ellenálló csoportok a Móricz Zsigmond körtérnél, a Széna téren, az Astóriánál, a Baross téren, a Corvin közben, a Kilián laktanyában, a Tompa utcában, a Tűzoltó utcában, a Ferenc téren, a Bakáts téren és a Boráros téren, valamint Soroksáron, Erzsébeten, a Juta dombnál, Kőbányán, Kispesten, Újpesten, Csepelen. Fegyveres harc bontakozott ki a beözönlő szovjet erőkkel, valamint a vidékről felrendelt katonai egységekkel. A harcok célja a stratégiailag fontos útszakaszok, hidak elfoglalása, a középületek megszállása, a Rádió és a telefonközpont visszafoglalása. A szovjet egységeket kőzáporral fogadó lakosságnak gépfegyverekkel és ágyúkkal válaszoltak a szovjet katonák. Október 24-én a Honvédelmi Minisztérium előtt volt az első fővárosi sortűz, amelynek számos halálos áldozata volt. Sokan meghaltak a Roosevelt téren is, akikre a BM-ből nyitottak tüzet az ÁVH-sok.

Október 24-re virradóra egy szovjet lövészhadosztályt, valamint a Romániából idevezényelt gépesített gárdahadosztályt vetették be. A magyar fővárosban 20.000 szovjet katona volt. Ugyanebben az időben Magyarországot megszállta egy gépesített gárdahadosztály, egy légvédelmi tüzérhadosztály, és megkezdte bevonulását az összfegyvernemi hadsereg is. Az október 24-én harckészültségbe helyezett öt szovjet hadosztály létszáma 31.500 főre rúgott. Hatalmas tűzerővel rendelkezett. Kötelékébe tartozott 1130 harckocsi, és önjáró löveg, 615 tüzérségi és 180 légvédelmi löveg, továbbá 380 páncélozott jármű és 3930 gépkocsi. Ezen túlmenően riadókészültségbe helyezték a különleges hadtest vadászrepülő és bombázó hadosztályt, és a kárpáti katonai körzet vadász és bombázó hadosztályát. Mindent összevetve 159 vadászrepülő és 122 bombázó állt bevetésre készen.

E sorok írója október 24-én a kora reggeli órákban több diáktársával együtt a Kinizsi utcán keresztül megközelítette az Üllői út és a Körút kereszteződését és az Iparművészeti Múzeum árkádjai alól figyelte, miként közelednek a szovjet páncélosok a Kálvin tér felől. Amikor a páncélosok az Úttörő térhez (most Markusovszky tér) értek, akkor a Kilián és a Corvin köz felől tüzet zúdítottak rájuk, amelyet némi megtorpanás után a szovjet páncélosok viszonoztak. Hatalmas tűzpárbaj alakult ki és a kíváncsiskodók közül többen életüket vesztették, illetve megsebesültek. A heves tüzelés menekülésre kényszerítette a kíváncsiskodókat. E sorok írója is kúszva igyekezett a Kinizsi utca irányába, majd onnan futva haza a Ráday utcába. Egyelőre felfoghatatlannak tűnt, hogy miként alakulhatott át egy békés szolidaritási tüntetés páncélos egységekkel vívott valóságos háborúvá.

Október 25-ét véres csütörtöknek nevezik. Ezen a napon kemény harcok folytak az Illatos úton, ahol a szovjet rohamlövegekre nyitottak tüzet a felkelők. Harcok voltak a Jászai Mari téren, ahol szovjet és esztergomi erők csaptak össze a felkelőkkel. Kemény ellenállás fogadta a szovjet támadókat a Déli vasúti-összekötőhídnál, a Corvin köznél, a Tompa utcában, az Üllői úton, Soroksáron, Csepelen, és az újpesti rendőrségnél. Tüntetésekre került sor a budai Zalka Máté laktanya előtt, a Deák téren a BM épülete előtt. A politikai foglyok szabadon bocsátását követelték. Ezen a napon kapott parancsot Maléter Pál arra, hogy öt harckocsival és 100 tisztiiskolással foglalja el a Kilián laktanyát és számolja fel a Corvin közi, a Tompa, a Tűzoltó és a Páter utcai felkelők ellenállását. Malétert a tisztiiskolások cserbenhagyták. A szovjetek a segítségére siettek, de a Tűzoltó utcai csoport visszaverte őket. Maléter két tankkal érkezett a Kilián laktanyához, rövid tűzharc bontakozik ki, és ekkor értesül arról, hogy tűzszünetet hirdettek. Elrendelték a címer nélküli nemzeti zászló kitűzését is. Maléter ezt a zászlót is kitűzi. Ezt a felkelők úgy értelmezik, hogy Maléter ezredes átállt a felkelőkhöz. Maléter délután tűzszünetet köt a Corvin közi ellenállókkal.

A legtragikusabb eseményre azonban az Országház épülete előtt került sor, ahol a budapestiek fegyvertelen tüntetést szerveztek nemzeti követeléseik érdekében.

Orbán Éva történész "Iránytűnk '56" című 2001-ben megjelent történelmi olvasókönyvében a 24. oldalon így foglalja össze szemtanúk elmondása alapján azt, hogy mi történt a Parlament előtt:

"Reggel félnyolc tájban a pesti rakparton déli irányból mintegy ötven szovjet páncélos haladt a Parlament felé. Egyikükön-másikukon magyar zászló lengett. Elfoglalták állásaikat a Parlamentnél. Féltíz-tíz óra tájban jöttek a tüntetők, az Astoriánál hozzájuk csatlakozó két szovjet tankkal és két páncélkocsival a Kossuth térre. Itt barátkozni kezdtek a téren felsorakozó tankokban lévő katonákkal, ennivalóval és cigarettával kínálva őket, miközben próbálták oroszul megértetni velük, hogy ők nem fasiszták, hanem a magyar szabadságért harcoló egyszerű, becsületes emberek. Folyt a barátkozás. Küldöttséget szerettek volna bejuttatni a Parlamentbe. A Parlamentből kijött egy asszony, aki az egyik tankhoz ment, mondott valamit.

Egyszerre, mint derült égből a villámcsapás, a Földművelésügyi Minisztérium (FM) tetejéről lőni kezdték a fegyvertelen tömeget. A szovjet tankok tetői becsapódtak és a csövek az FM-re és a tüntetők felé fordultak. A Kossuth tér két oldalán lévő épület tetejéről is lőtték a téren összegyűlteket, de máig sem tisztázott, hogy kik. Az Akadémia és a Nádor utca felől egy-egy szovjet páncélos érkezett, az egyik a házasságkötő terem előtt megállt, és géppuskával lőtte a tömeget, majd megfordult, és elment. Eszméletlen, őrült menekülés kezdődött, halottak, sebesültek voltak mindenütt. A menekülőket nem akarták beengedni a Minisztériumba. A szó igazi értelmében patakokban folyt a vér, amit másnap a tűzoltóságnak kellett eltakarítani. Ott nem volt segítség. A menekülőkre is lőttek. Az ott lévők szerint legalább 220 halott maradt a téren, és több száz volt a sebesültek száma. A térről kiszorult tüntetők a Minisztérium és a Nemzeti Bank közötti részen is szembe kerültek az ÁVÓ-s sorkatonákkal, majd az Amerikai Nagykövetség elé vonultak és segítséget kértek. Ma már tudjuk, hogy hiába. Az FM tetejéről a zöld ÁVÓ-s katonák kezükben fegyverrel az FM hátsó kijáratán át a mai Honvéd utcán futottak a Szabadság tér felé, ahol IFA teherautók várták őket, amelyeken elhajtottak. A sebesülteket teherautókon, autóbuszokon vitték el. A halottakat katonák szedték össze, a Parlament Duna parti oldalán a fal mellett oszlopsorokban egymásra rakták a tetemeket, majd késő délután teherautókkal elvitték."

Ez a mészárlás mélységes felháborodást váltott ki és országszerte ott is szervezett ellenállás kezdett kialakulni, ahol még nem volt. Ekkor vált szervezett erővé a Széna téri csoport és több más felkelői közösség is ekkor szilárdult komoly ellenálló erővé, mivel sokan csatlakoztak hozzájuk. A magyar fővárosban kitűzték a fekete zászlókat és még aznap véres-zászlós tüntetést szerveztek a szovjet beavatkozás ellen. A kaotikus viszonyokra jellemző, hogy a Parlament közelében lévő Akadémia utcai Pártközpont körül is volt összecsapás. Tévedésből tűzharcba keveredtek egymással a Pártközpontot védő kormányőrök és az erősítésükre érkezett pécsi karhatalmi zászlóalj egyik százada. Az érkezők járművein nemzeti színű zászló volt kitűzve és ezért az ÁVÓ-sok támadóknak vélték őket.

Október 26-án a Kilián laktanya környékének rendbetételére felrendelt kiskunhalasi lövészezred katonái a Népligetnél lévő laktanyákhoz tartottak. Az úgynevezett Juta-dombhoz érve Hodosán Imre őrnagy felszólította a Kálmán Béla vezette szabadságharcos csoportot, hogy az tegye le a fegyvert. Kálmán Béla elmondása szerint Hodosán őrnagyot a politikai tisztje megpróbálta lebeszélni az erőszak alkalmazásáról. Erre Hodosán kirángatta a gépkocsiból politikai tisztjét és agyonlőtte. A szabadságharcosok közül tizenkilencen meghaltak, akiket aztán később katonai tiszteletadással temettek el. A kiskunhalasiak visszavonulásra kényszerültek, de a Határ útnál délután ismét összetűzésbe kerültek a felkelőkkel. A Juta-dombnál, a téglagyárnál és a Soroksári úti vasúti töltésnél elfogott felkelőket Hodosán a helyszínen agyonlövette. Az őrnagy nem tartotta magára nézve kötelezőnek a foglyokra érvényes nemzetközi megállapodásokat. Ezen a napon Kőbányán, Budán a Széna téren, valamint az Üllői út környékén is támadások érték a felkelőket. A Corvin köznél október 26-án hajnalban támadást indítottak a szovjet erők és ezek többszöri hullámban megismétlődtek a nap folyamán. A harcok végül is a corvinisták győzelmével fejeződtek be.

Ezen a napon a Csepel félszigeten a Királyerdőben is voltak összecsapások. Elfogják a munkáskerület rettegett tanácselnökét és lelövik. A XV. kerületben a tüntetők elfoglalják a rendőrkapitányságot. Több új felkelő csoport is megszerveződik, többek között a Thököly út és a Dózsa György út térségében, a Vajdahunyad utcában és a Széna téren. Erzsébeten a felkelők elfoglalják a tanácsházát, a pártbizottságot, valamint a Danubia Fegyvergyárat. Kiáltványt tesznek közzé az októberi események előkészítésében fontos szerepet játszó írók és művészek is.

Október 27-én harcok folynak Újpesten a hadihajós laktanyánál, a Honvédelmi Minisztérium épületénél. A felkelők megtámadják az erzsébeti és a csepeli pártbizottságot. Csepelen a katonák és az ÁVÓ-sok visszafoglalják a Vasművet és a rendőrséget. Budapest XIII. kerületében a Hajógyárnál van tűzharc. Maléter Pál ezredes támogatására a Kilián laktanyához szovjet segítséget és 100 tisztiiskolást küldenek. Ez utóbbiak megtagadják a parancsot. A déli órákban a Népligetben állomásozó harckocsizó egység és a tüzértiszti iskolások egyik százada a Kilián laktanyához indul, hogy a Körút közelében lévő három szovjet harckocsit kimentse. A tüzértiszti iskola parancsnoka, Koltai Vilmos ezredes ötven tisztiiskolást küldött a biztos halálba azzal, hogy a szovjet harckocsikra parancsolta fel őket. A Nagyvárad térnél az Üllői út felől a felkelők tüzet nyitottak a szovjet járművekre. A többi tisztiiskolás megtagadta a parancs további végrehajtását és visszavonult.

Összecsapásra került sor a szovjet csapatokkal a Széna téren, a VIII. és a IX. kerületben több helyen is. Pesterzsébeten elfoglalták a felkelők a rendőrséget, a tanácsházát, a pártbizottságot és a vásárcsarnokot. Csepelen is a felkelők kezére kerül újból a rendőrkapitányság, a pártbizottság és a Vasmű is. Ugyanezen a napon indult el 380 bányász Tatabányáról, hogy segítsen a budapesti forradalmároknak. A Bányász mozinál kapcsolódtak be a fegyveres ellenállásba. A Corvin köznél lévő felkelők felveszik a kapcsolatot a szovjet parancsnoksággal és közlik, hogy készek letenni a fegyvert, ha a szovjet csapatok kivonulnak az országból. Az egyetemi zászlóaljak felállítása is elkezdődik Budapesten, elsősorban az Orvostudományi Egyetemen, de Debrecenben és Miskolcon is megindul a szerveződés. Ezen a napon érkeznek meg az első nyugati segélyszállítmányok repülőgépen. A Vöröskereszt és a Kertészeti Főiskola diákjai biztosítják, hogy a segélyszállítmányok a Ferihegyről bejussanak a városba.

Október 28-án Hodosán Imre őrnagy kiskunhalasi lövészezrede Csepelen a Kvassay zsilipnél és a Gubacsi hídnál szétoszlatja a tüntetőket. Az ezred ez után elfoglalta a csepeli szabadkikötőt, átfésülte a Királyerdőt és agyonlőtt két felkelőt. A IX. kerületi Tüzoltó, Bokréta és Liliom utcában a kiskunhalasiak is támadták a felkelőket. Ezen a napon együttes szovjet-magyar támadás készült a Corvin-köziek felszámolására. A magyar hadsereg vezérkara is részt vállalt ebben az akcióban egy hadosztállyal szovjet irányítás mellett. Erre az akcióra már 27-én este megkezdődtek az előkészületek. Nagy Imre amikor erről tudomást szerzett, nem járult hozzá és lemondással fenyegetőzött. Nagy Imre tiltakozását elhallgatták a katonák elől. A Corvin-köziek visszaverték a szovjet páncélosokat és a fegyverletételt újabb feltételhez kötötték. A rendkívül heves harcoknak fél 2 körül Nagy Imre vetett véget az azonnali tűzszünet elrendelésével. Délután fél 6-kor hangzik el Nagy Imre beszéde, amelyben elismeri a forradalom győzelmét, és kilátásba helyezi a szovjet katonaság kivonását, valamint az ÁVH feloszlatását. Budapest lakói ezt a forradalom győzelmeként ünnepli.

A Corvin köz és a Kilián laktanya az Üllői út két oldalán van, s ezért a lakosság ezt a környéket egynek tekintette. A laktanya kőrúti szárnya a felkelők kezén volt és ez tápot adott annak a hírnek, hogy Maléter ezredes állítólag átállt a felkelők oldalára. A felkelő csoportok vezetői nem tudták, hogy a Kilián laktanya korábbi telefonszáma megváltozott, és amikor telefonon hívták a laktanyát, valójában a kiegészítő parancsnokság jelentkezett, ahol Maléter ezredes nevében két elhárító tiszt fogadta hívásaikat. Kikérdezték a felkelőket, majd ártalmatlanná tették őket. A tájékozatlan tömeg Maléter Pál ezredest éltette, aki pedig a kormány parancsait követte és harckocsiját virággal borítják be. A csatát a Corvin köziek nyerték meg, de a zavaros helyzetben ez nem volt nyilvánvaló. A Budapesten tartózkodó újságírók a forradalom győzelméről tudósítottak.

Az október 28-i eseményekhez tartozik még, hogy Maléter Pálnak ekkor sikerül ellenőrzése alá vonnia a Kilián laktanya nagykőrúti részét, amely addig a felkelők kezén volt. Pesthidegkúton és a VII. kerületben újabb fegyveres csoportok alakultak. Ekkor alakult meg a Budai Forradalmi Bizottság, amely Marián Istvánt választotta vezetőjének. Megkezdődött a Petőfi Sándor Egyetemi Nemzetőr Hadosztály szervezése, és megalakult a Magyar Értelmiségiek Forradalmi Bizottsága is.

Fontos esemény még, hogy a Katonai Bizottság szembefordult Nagy Imrével és katonai diktatúra tervét dolgozta ki. A Katonai Bizottság segítségével a budapesti Pártbizottságon fegyveres csoportokat szerveznek a forradalom leverésére.

Október 23-án és 24-én a vidéki központok még kaptak Budapestről központi párt és belügyminisztériumi utasításokat. Október 24-én hajnalban riasztották a BM megyei főosztályait (akkor így hívták az Államvédelmi Hatóságot). Október 25-től kezdve már a vidékiekre bízták, hogy mit tegyenek, azaz nekik kellett a saját belátásuk szerint a helyi körülményeknek megfelelően dönteniük. A katonaság sok alakulata a semlegességet választotta. A szovjet haderő Kecskeméten és Székesfehérváron is beavatkozott. A magyar államvédelmisták és pártfunkcionáriusok részben a szovjet alakulatoknál kerestek menedéket, részben külföldre, Csehszlovákiába, a Szovjetunióhoz tartozó Kárpátaljára és Romániába menekültek. Szolgálataikat felajánlották az ottani szovjet erőknek.

A kommunista hatalmi struktúra sajátossága, hogy a pártbizottságok első titkárai rendkívüli helyzetben a fegyveres erőknek is parancsolhattak. Ezért több vidéki városban is bevezethették a rendkívüli állapotot. Hirdetményeken a lakosság tudomására hozták, hogy statáriumot vezettek be. A fővárosi forradalmat pedig már ekkor fasiszta ellenforradalmi megmozdulásnak minősítették.

A kommunista párt vezetése alatt álló Rádió megtévesztette a közvéleményt, hamisított táviratokat olvastak be, melyekben a lakosság üdvözölte Nagy Imre miniszterelnökké történő kinevezését, de elítélték és ellenforradalomnak minősítették a felkelést.

Október 25. és 29. között országszerte tízezrek vonultak ki az utcákra, munkások, bányászok, de sok földműves is. Követelték a gyűlölt helyi vezetők leváltását, demokratikus forradalmi szervezetek létrehozását, az ÁVÓ-sok lefegyverzését, a diktatúra emlékműveinek és szimbólumainak az eltávolítását. De azt is követelték, hogy a magyar katonaság álljon a forradalom mellé, és engedjék szabadon a politikai foglyokat. Számos helyen fegyvereket is követeltek. A helyi vezetők közül egyesek parancsot adtak a tüntetők szétverésére és ennek következtében számos ember meghalt, többek között Kecskeméten, Esztergomban, Tiszakécskén, Cegléden és Mosonmagyaróváron. Összesen 61 sortűzre adtak parancsot. Az október 23. és 29. között kiadott sortüzeknek 24 halálos áldozata volt.

Az is előfordult, hogy a helyi vezetők maguk kezdeményezték a forradalmi szervezetek létrejöttét, és ebben vezető szerepet is vállaltak. A forradalmi megmozdulásoknak hazafias jellege volt. Beszédeket mondtak, felolvasták a követeléseket, elénekelték a Himnuszt és elszavalták a Nemzeti dalt. A tömeg gyakran fegyvertelenül rohamozta meg a rendőrségi épületeket, laktanyákat, pártszékházakat és börtönöket. Ezzel egyidejűleg a fővárosban a Nagy Imre kormány, valamint a szakszervezetek felszólították a dolgozókat, hogy az üzemekben alakítsanak munkástanácsokat. Ily módon egyre több demokratikusan választott szervezet jött létre. Írásba foglalták a követeléseket és azt a helyi módon nyilvánosságra hozták.

A vidék önzetlenségére jellemző, hogy spontán módon, ellenszolgáltatás nélkül teherautó számra küldte a falusi lakosság az élelmiszert a felkelő csoportoknak. Olyan időben, amikor az élelmiszer normális körülmények között is rendkívüli érték volt, a vidéki magyarság nem pénzért, hanem ajándékba adta azt a szabadságharcosoknak.

Pécs és a "Mecseki Láthatatlanok"

Az előzőekben ismertetet tényekből láthatjuk, hogy a magyar vidék is a kommunistaellenes felkelés fontos tényezője volt. Pécsett ill. Baranyában, is a budapesti eseményekkel szinkronban bontakozott ki a forradalom. Október 11-én Örsi Ferenc író javaslatára a "Petőfi Kör" nevet vette fel egy egyetemistákból, oktatókból és írókból alakuló új egyesület. A szegedi egyetemisták hoztak hírt pécsi társaiknak a DISZ ellenlábasaként létrehozott MEFESZ-ről, és személyesen bátorították baranyai diáktársaikat, hogy lépjenek akcióba a kommunista párturalom ellen.

Október 22-én, hétfőn délelőtt már a helyi párttitkárnak kellett találkozóra hívnia az orvostanhallgatókat, s nem menekülhetett az egyre nyíltabb, sőt számára egyre provokatívabb kérdések elől. Egyidejűleg az egyetemi pártbizottság is tanácskozott. Úgy döntöttek: elébe mennek a diákok követeléseinek, és utasítást adtak arra, hogy még aznap délutánra hívják össze a "Diákparlamentet" az egyetem udvarára. (Ezt a nyílt és irányított - népítélet számba menő - gyűlést akkor szokták összehívni, ha kijelölt hozzászólók segítségével magával a diáksággal akarták elvégeztetni a piszkos munkát, például egy nemkívánatos hallgató eltávolítását). A megbízott szereplők felszólalásai voltak hivatottak a diákság elégedetlenségét ígéretekkel lecsitítani, a forrongó hangulatot lehűteni... Ez úttal azonban éppen fordítva történt. Több elszánt joghallgató összeállította az ifjúság 12 pontos követelését. Az orvoskariak is megfogalmazták délutánig saját pontjaikat. A vezérszónok a harmadéves medikus, Péter Károly lett, aki barátai segítségével jól felkészült az eseményre és gyújtó hangú beszédet mondott ezen a gyűlésen. Nyíltan követelte az MDP és a DISZ hitelüket vesztett vezetőinek az eltávolítását. A Debreczeni László orvostanhallgató elnökletével lefolyt gyűlésen nyomban megalakult a pécsi MEFESZ. A marxista tanszék - többnyire faluról származó - oktatói is egyöntetűen támogatták az orvosi és a jogi kar, valamint a Pedagógiai Főiskola lelkes forradalmárait. A pártbizottság, amely egész délelőtt tanácskozott, megbízható gyári dolgozókat akart beszervezni a diákparlament délutáni tanácskozására, hogy ott titkos karhatalmat alkossanak. Ez az akció azonban nem sikerült, mert a munkások lélekben ekkor már átálltak a diákok oldalára.

Október 23-án a Dunántúli Napló c. lap nemcsak közölte az előző napi eseményeket, de lelkesen támogatta is a diákság megmozdulását. Ugyanez mondható el a Pécsi Rádióról is. A fellázadt MEFESZ-tagok elfoglalták a DISZ irodáját. A helyzet gyors változását jelzi, hogy most már a megyei és a városi pártbizottságról kértek engedélyt a diákok tanácskozásain való részvételre. A hatalom azonban még a kommunista rendszer képviselői kezében volt. Több éjszakán keresztül kijárási tilalmat rendeltek el a megmozdulások elkerülésére. Október 25-én mégis megalakultak a komlói Béke-aknán és a pécsi Sopiana Gépgyárban az első munkástanácsok. Tagjaik hamarosan felvették a kapcsolatot a diákokkal, és elkezdték a Nemzetőrség megszervezését is.

Október 28-án vasárnap megalakult a Baranya Megyei Munkások Nemzeti Tanácsa, amelyen az ÁVH megyei parancsnoka nemcsak részt vett, de fel is szólalt. Arról panaszkodott, hogy őket, ávéhásokat, mindmáig megtévesztették és a népszolgálat helyett népelnyomó szervként kellett működniük... Kérte a Baranya Megyei Munkások Nemzeti Tanácsát, hogy minél előbb küldjenek karszalagos egyetemistákat és munkásjárőröket az ÁVH-s járőrök mellé, mert azok - félve a népharagtól - már nem mernek egyedül kimenni az utcára. Az egyetemisták elutasították ezt az ajánlatot és a pécsi ÁVÓ megsegítéséből nem lett semmi. Nagy Imre rádióbeszéde után megindult a nagyszabású pécsi tüntetés, eltávolították az önkényuralom jelképét: a vörös csillagot, és megjelentek az első lyukas zászlók. A megyei munkástanács vezetőjévé a volt kisgazdapárti politikust, Baranya megye egykori főispánját, dr. Kertész Endrét választották meg. A gyűlés kinevezte az ellenőrző bizottságokat a katonasághoz, a rendőrséghez, a pártbizottsághoz, a helyi rádióállomáshoz, a postához és a sajtóhoz. A katonai csoportok másutt gyűléseztek, s megalakították a Forradalmi Katonatanácsot a helyőrségből, a munkaszolgálatos bányászzászlóaljból, a nagyatádi lövészezredből, a rendőrségből és az Egyetem Katonai Tanszékből. Hamarosan csatlakozott hozzájuk az orvostanhallgatók zászlóalja, a főiskolás-jogász zászlóalj, a munkások nemzetőrsége. Jellemző a pécsiek jóindulatú magatartására, hogy az ÁVH vezetője még ekkor is jelentkezett és együttműködéséről biztosította a Katonatanács választott vezetőjét, a köztiszteletben álló Csikor Kálmán ezredest. Másnap pécsi küldöttség utazott Győrbe és vett részt az akkor megalakult Dunántúli Nemzeti Tanács gyűlésén.

Október 31-én nemcsak a helyi kisgazdapárt szerveződött ujjá, de Szentágothai orvosprofesszor vezetésével az Értelmiségi Tanács is létrejött. A rendőrség közben szervezett keretek között megkezdte a fegyverek szétosztását. Később az ávós laktanya ellenőrzését is átvették Pécs forradalmi szervezetei.

November 3-án optimista hangulatban vették fel a munkát a bányászok, beindult a vasúti közlekedés is. Másnap hajnalban azonban a 38. szovjet hadsereg és a 33. gépesített hadosztály megtámadta Pécset és környékét. A túlerőt látva a zászlóaljak letették a fegyvert, de nem a Pártbizottság és az ÁVH előtt, hanem ismét az oroszok előtt, ahogyan 1849-ben. Ám hiába nem vette fel a harcot Csikor ezredes, nem kapott Görgeyként amnesztiát. Életfogytiglanira ítélték a kommunista hatóságok a megtorlás idején.

A "Mecseki Láthatatlanok" ellenállása külön történet, melyet több könyv is feldolgozott már. A nagyatádiak, a pedagógiai főiskolások és a munkások egy csoportja csatlakozott a partizánharcra készülő bányászokhoz a Mecsek hegységben. Utakat aknásítottak el, orosz fegyvereket, tankokat semmisítettek meg. Az 1956 november 7-i szovjet ünnepségen lerészegedett és tankjából kiszálló Kornyusin őrnagyot, a pécsi városparancsnokot, lelőtték a magyar ellenállók, a megszégyenítve a szovjet megszállókat. A pécsi egyetemisták és munkások tehát nemcsak követték a budapesti társaikat, de többször még meg is előzték őket. A "Mecseki Láthatatlanok" hősi és véres ellenállása pedig a Corvin-köziek és a Széna-tériek bátorbátorelszánt küzdelméhez hasonlítható. Csak akkor adták fel bátor ellenállásukat, amikor megtudták, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete nem fog segíteni a felkelt magyar népnek. Ők tartottak ki a legtovább a hatalmas túlerővel támadó szovjet hadsereggel szemben: egészen november 20-ig hősiesen védelmezték állásaikat.

A forradalomnak húsz hősi halottja volt Baranyában. 206 személyt internáltak, és 1382 személyt pedig őrizetbe vettek. Tízezreket mozdítottak el állásukból, tettek megbélyegzetté, másodrendű állampolgárrá egész életükre, vagy kényszerítettek menekülésre. Mintegy kétszázan kerültek börtönbe. Három baranyai forradalmárt halálra ítéltek és ki is végeztek a megtorlás során.

(A forradalom baranyai eseményeiről Dr. Búzády Tíbor orvos, a Münchenben működő Széchenyi Kör alapitóelnöke számolt be. Búzády doktor ötödéves orvostanhallgatóként a pécsi események aktív részese volt, akit csak menekülése mentett meg attól, hogy maga is a megtorlás áldozata legyen.)

A Nemzetőrség létrejötte és működése

Fontossága miatt külön ki kell térni a Nemzetőrség létrejöttére, amelynek a megszerveződése gyorsan haladt országszerte. Erről dr. Kiss István nyugalmazott rendőr vezérőrnagy tájékoztatása alapján számolunk be. (Dr. Kiss István volt 1956. október 23-án Budapest rendőrfőkapitánya. Kopácsi Sándor, aki számos 56-ról szóló könyvben úgy szerepel, mint Budapest rendőrfőkapitánya, valójában a Belügyminisztérium Budapesti Főosztályának volt a vezetője, és mint ilyen felettese volt a főváros rendőrségét irányító dr. Kiss István rendőr vezérőrnagynak, Budapest rendőrfőkapitányának.) Kiss István a Nemzetőrségnek nevezett karhatalmi egységek megszervezéséről a közrend és a közbiztonságért felelős rendőri vezető szemszögéből számol be. A budapesti rendőrség vezetőit 1956. október 23-án az órák alatt fegyveres harccá fejlődött események nehéz helyzetbe hozták. A rendőrség volt az egyetlen fegyveres testület, amely a forradalom mellé állt, noha az előírás szerinti rendőri tevékenység megszakadt. A rendőrség nem volt felkészülve a drámai fejleményekre, a közrend és a közbiztonság összeomlására.

A Belügyminisztérium Budapesti Főosztályának vezetője, Kopácsi Sándor és közvetlen munkatársai már 1956. nyarán kapcsolatban álltak Nagy Imrével és csoportjával. Kopácsi Sándor október 23-án és az azt követő napokban körültekintően reagált a folyamatosan változó helyzetre. Parancsot adott az államvédelmi és rendőri helyettesének, hogy a békésen tüntetőkkel szemben ne alkalmazzanak fegyvert. A kerületi kapitányságok egyre több fegyveres összetűzésről adtak jelentést. Különösen az éjszakai órákban volt nehéz megkülönböztetni a demokratikus átalakulásért harcolókat a szórványosan megjelenő, és garázdálkodó fegyveresektől.

Néhány felkelő csoport vezetője október 27-én megkereste a BM Budapesti Főosztályát. Angyal István, a Tűzoltó utcai fegyveres csoport parancsnoka és Iván Kovács László, a Corvin-közi csoport parancsnoka vett részt a megbeszélésen. A tárgyaláson jelen voltak a HM képviselői is. Megállapodás született, hogy az Angyal István és az Iván Kovács László vezetése alatt lévő felkelő csoportok és a rendőrök nem lépnek fel egymás ellen. Együttműködnek a rend helyreállításában, és más fegyveres csoportokkal való hasonló célú kapcsolat felvételében. A megegyezés nyomán csökkentek a fegyveres összetűzések és fokozódtak a rend helyreállítását célzó együttes fellépések.

A BM és a HM vezetőivel egyetértésben a budapesti rendőrség irányítói úgy látták, hogy a vállalatoknál alakult csoportokból, üzemőrségekből, az egyetemeken, főiskolákon és kollégiumokban szerveződött fiatalokból, valamint a honvédség kiegészítő parancsnokságainál lévő fegyveres karhatalmi szolgálatot teljesítő honvédekből egységes fegyveres szervezetet kell kialakítani a rendőrség megerősítésére. Ennek feladata a főváros rendjének és közbiztonságának a helyreállítása. Október 28-án jelentek meg a forradalmi szervezetek, az egyetemi ifjúság felhívásai, amelyek keresték a kibontakozás, és a demokratikus átalakulás módját. A szervezés alatt álló karhatalmi egységeket "Nemzetőrség"-nek nevezték el. A szakszervezetek, az ifjúság és az írók "Egységfront" című nyilatkozatának a 4. pontja szerint "a rend biztosítása végett a rendőrséget és a honvédséget munkás- és ifjúsági fegyveres Nemzetőrséggel kell kiegészíteni". Ez egybeesett Nagy Imre október 28-i rádiónyilatkozatával, amelyben bejelentette: "a rend védelmére és a közbiztonság helyreállítására haladéktalanul megalakul az új karhatalom a honvédség és a rendőrség alakulataiból, valamint a munkások és az ifjúság felfegyverzett osztagaiból..." Természetes volt, hogy e feladat végrehajtásának előkészítése és gyakorlatba történő átültetése Budapesten a rendőrség feladata.

Kopácsi Sándor BM főosztályvezető Kiss István budapesti rendőrfőkapitányt bízta meg a feladat végrehajtásának a megszervezésével. Ki kellett választani rövid idő alatt a szakterületek képzett munkatársait, és ki kellett dolgozni a szervezési és ügyviteli szabályzatot, valamint a gyakorlati végrehajtás módszereit. Így jött létre ideiglenes jelleggel az a szervezet, amely a kényszerhelyzetben megfelelőnek bizonyult a közrend helyreállítását célzó fegyveres karhatalmi egységek létrehozására. Három fő munkaterület különült el. Az első a szervezési és ügyviteli részleg volt. Ennek keretében kialakították az egyetemeken, üzemekben, intézményekben alakult fegyveres csoportoknak a Nemzetőrség szervezeti nyilvántartásába történő besorolását. Döntés született arról, hogy az egységek milyen módon legyenek ellátva Nemzetőr igazolvánnyal, jussanak fegyverhez, és erről vezessék a nyilvántartásokat, amelyeket a kerületi kapitányságok is megkaptak.

A második munkaterület a karhatalmi részleg volt. A közrendvédelmi terület vezetőjének és munkatársainak volt a feladata a kerületi kapitányságokon és őrsökön szolgálatot teljesítők kiválogatása. A kapitányságok közrendvédelmi vezetői utasítást kaptak, hogy vegyék fel a kapcsolatot a Honvédelmi Minisztérium kerületi parancsnokaival, hogy azok irányítsák át a náluk jelentkező katonákat a rendőrőrsökre karhatalmi beosztásra. A karhatalmi tisztek feladata volt a szolgálatra önként jelentkező rendőrök, katonák és civilek megfelelő kioktatása. Ennek megfelelően a szervezési részlegnél nyilvántartásba vett és önként jelentkező rendőrökből, honvédekből és civilekből megkezdődött a fegyverhasználatra jogosító Nemzetőr igazolvánnyal ellátott közös összetételű közbiztonsági járőr és akciócsoport szervezése.

A harmadik elkülönült részleg volt az anyagellátási. A HM feladata volt a nyilvántartásba vett és Nemzetőr igazolvánnyal ellátott egységeknél a jelentkezők felszerelésének a biztosítása. Ebbe beletartozott a fegyverekkel való ellátás és az erre vonatkozó nyilvántartás vezetése.

Ennek megfelelően október 28-án a rendőrség megkezdte a Nemzetőrségnek elnevezett vegyes összetételű karhatalmi csoportok szolgálatba állítását és ezt a feladatot november 3-ig megszakítás nélkül végezték. Az idő rövidsége miatt Budapest egész területén nem sikerült végrehajtani a szervezést, de a folyamat megkezdődött és napról napra több karhatalmi csoport látta el a közbiztonság és a közrend helyreállítását. Ezt a szervezést a november 4-én kezdődő szovjet intervenció végleg meghiusította.

Amikor beindult a szervezés, akkor Kopácsi Sándor rendőr ezredes, BM főosztályvezető aláírásával több ezer fegyverhasználatra jogosító Nemzetőr igazolvány is elkészült. Október 28-án rendőrtisztek megkezdték a kollégiumokban és az egyetemeken a fegyveres karhatalmi szolgálatra jelentkező egyetemisták felfegyverzését. (E sorok írója is ezen a napon jelentkezett az ELTE jogi karán szerveződő Nemzetőr egységbe és kapott fegyvert, valamint egy őrzést végző egységbe besorolást.) Az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság képviselőinek jelenlétében három rendőrségi tehergépkocsit raktak meg fegyverekkel egyetemi hallgatók. Ezeket hat kollégiumban osztották ki a jelentkezőknek megfelelő bizonylatokkal és nemzetőr igazolvánnyal. Ezek közül az egyetemi hallgatók közül kerültek ki a közintézmények őrzését ellátó fegyveres egységek, majd a hozzájuk csatlakozó üzemi és honvéd fiatalokból az első fegyveres rendőr-, honvéd-, nemzetőr összetételű fegyveres karhatalmi szolgálatot végző járőrök és akciócsoportok.

Ezek a vegyes összetételű közbiztonsági feladatokat ellátó járőrök és akciócsoportok voltak 1956. október 28. után a tulajdonképpeni nemzetőrök. Október 30-án már nemzeti színű szalaggal a karjukon jelentek meg szolgálatteljesítésre Budapest utcáin. Ez volt tehát Budapesten a ténylegesen működő Nemzetőrség. A Nemzetőrségnek nem volt meghatározó szerepe a forradalmi események alakulásában, de kezdettől fogva igyekezett segíteni a forradalmi szervezetek munkáját és a nemzeti ellenállás győzelmét. Október 29-én Király Béla kijött a kórházból és részt vett a BM Budapesti Főosztálya dolgozóinak azon az ülésén, amelyen megválasztották a Forradalmi Tanácsot. A Rákosi börtönéből szabadult Király Bélát lelkesen üdvözölték. Megválasztották tiszteletbeli elnöknek. Király Béla javasolta, hogy küldöttséggel menjenek fel Nagy Imréhez, és kérjék, hogy bízza meg őt egy forradalmi szervezet vezetésével.

Nagy Imre Vas Zoltán jelenlétében fogadta a bizottságot. Ezen a találkozón érdemi döntés nem született. Kopácsi Sándor október 30-án rövid értekezleten bemutatta Király Bélát a BM Főosztály rendőri vezetőinek. Ezen az értekezleten dr. Kiss István tájékoztatta a jelenlévőket a karhatalmi egységek szervezéséről és az addig elért eredményekről. Király Béla is felszólalt, és egy meglepő bejelentést tett. Kiss István tanulmánya szerint: "Kopácsi Sándor az ő felkérésére vállalta, hogy helyetteseként támogatja őt elképzeléseinek megvalósításában. Azt nem közölte, hogy milyen szervezetben, mi lesz az Ő tisztsége, de olyan magabiztosan viselkedett, mintha már ő lenne a Deák téren dolgozó rendőrök parancsnoka, miután rendelkezett is, hogy vegyük a Nemzetőrség nyilvántartásába a fegyveres felkelő csoportokat. Kopácsi Sándor helyettesi tisztségéből egyébként is logikusan következett számunkra, hogy Király Béla magasabb tisztség várományosának tekinti magát."

Király Béla megjelenése és ez a bejelentése új helyzetet teremtett a BM Deák téren lévő Főosztályán. Kopácsi Sándor nem tájékoztatta munkatársait arról, hogy egy honvéd tábornok milyen előzmények után, milyen okból, kinek a kezdeményezésére jelenti be, hogy a fővárosi rendőrséget felügyelő Kopácsi Sándor ezredes lesz az ő helyettese. Kopácsi elzárkózott minden magyarázattól. Az Országos Rendőr Főkapitányságon sem ismerték, hogy milyen előzmények után alakult így a helyzet.

Király Béla erről a megbeszélésről Nagy Imréhez ment. Ez volt az első írásba foglalt döntéssel végződő találkozása a miniszterelnökkel. Király Béla széleskörű hatáskörrel bíró "Forradalmi Karhatalmi Bizottság" megalakítását javasolta a miniszterelnöknek. Nagy Imre a bizonytalan helyzet miatt nem tartotta időszerűnek egy ilyen parancsnokság azonnali megszervezését, ezért október 30-án csak egy előkészítő bizottság létrehozását hagyta jóvá. Ezt szóban közölte, de írásban is megerősítette és a kormánynyilatkozatban is rögzítette. Ez azt jelentette, hogy a kormány magának tartotta fenn a jogot egy később létrehozandó, magas szintű parancsnokság megszervezésére.

Az Országházból való visszatérése után Király Béla munkatársaiból egy rögtönzött "Előkészítő Bizottság"-ot hozott létre. Ennek a Bizottságnak a jegyzőkönyveiből már érzékelhető, hogy tevékenységét nem Nagy Imre álláspontjával összhangban kívánja végezni. Érdemes idézni néhány részletet az október 31-i Kilián laktanyai értekezletet előkészítő jegyzőkönyv tervezett forgatókönyvéből:

"Az ülés megkezdésekor az Előkészítő Bizottság vezetője bejelenti, hogy a gyűlés elnökéül Maléter Pál ezredes bajtársat kéri fel. Az ünnepi beszédet és az esetleges Nagy Imre üzenet felolvasását az előkészítő bizottság Kopácsi Sándor ezredes bajtársra bízza. Az Előkészítő Bizottság beszámolóját és a határozati javaslatot Király Béla ismerteti... A vitát Király Béla vezeti... A szünet leteltével Király Béla ismerteti a felszólalások alapján megváltoztatott határozati javaslatot, amelyet nyomban szavazás követ..."

Az Előkészítő Bizottság jegyzőkönyve alapján Király Béla négy fő feladat megoldására kívánt javaslatot tenni. Az első a Forradalmi Karhatalmi Bizottság szervezeti felépítése, működése, feladatai. A második a Forradalmi Karhatalmi Bizottság operatív bizottságának a feladatai, szervezeti és működési rendje. Harmadikként a Nemzetőrség megszervezése, negyedikként pedig a határozati javaslat szövegét kívánta előterjeszteni.

A Forradalmi Karhatalmi Bizottság fő feladatának a győzedelmes nemzeti demokratikus forradalom minden vívmányának megvédését jelölte meg a restaurációs és reakciós kísérletekkel szemben. A Nemzetőrséget érintő részlet szerint "a Nemzetőrség a győzelmes nemzeti demokratikus forradalom vívmányainak restaurációs és reakciós kísérletek ellen való védésére alakult önkéntes fegyveres szolgálat, illetve fegyveres alakulat, amely a forradalmi karhatalmi bizottság irányításával, a honvédséggel és a rendőrséggel karöltve az ország belső békéjének a helyreállítása, illetve fenntartása érdekében katonai szolgálatot lát el. A Nemzetőrség tagjai a fegyveres szolgálatra ünnepélyes esküt tesznek... A nemzetőri szolgálati szabályzatot a rendőrségi szabályzat szellemében kell kidolgozni..."

Az előkészítő bizottság azért nem dolgozta ki a fenti elképzelés végrehajtására vonatkozó javaslatait, mert azokat Király Béla szóban akarta ismertetni. Ezt a jegyzőkönyvet a Forradalmi Karhatalmi Bizottság előkészítő bizottsága nevében Király Béla írta alá.

A vezető szerepre törő Király Bélának fontos volt, hogy Nagy Imre október 30-i elutasító döntése után demokratikus választás látszatát keltő szavazással szülessen egy határozat, amely megalapozza hatalmi törekvéseit. A Kilián laktanyában október 31-én délelőtt 10 órakor tartott értekezleten jelen voltak a honvédség, a rendőrség, és túlnyomó többségében a Kilián laktanyához közeli területeken elhelyezkedő fegyveres csoportok tagjai. Az események nem a tervezett forgatókönyv szerint alakultak. Király Béla beszámolójában elhallgatta a Nagy Imrével történt előző napi találkozását, és a miniszterelnök döntését a Forradalmi Karhatalmi Bizottság létrehozásának az elhalasztásáról.

Király beszédét azzal kezdte, hogy a nemzeti demokratikus forradalom győzött anélkül, hogy egységes központi vezetése lett volna. Nagy Imre álláspontját megváltoztatva közölte:

"A minisztertanács nevében Nagy Imre 1956. október 30-án megbízta a Forradalmi Karhatalmi Bizottságot, hogy lássa el az új karhatalom egységes központi vezetését..."

"Arról van tehát szó, meg kell alakítanunk a karhatalomnak a központi vezető szervét, a Forradalmi Karhatalmi Bizottságot, és létre kell hoznunk az egységes Nemzetőrséget. A lényeg tehát az, hogy minden fegyveres egység, amely nem tartozik a honvédséghez, vagy rendőrséghez, a mai napon a Nemzetőrség egységes fegyveres testületévé válik..."

Az idézetekből kitűnik, hogy Király Béla Nagy Imre álláspontjával szemben az értekezletet nem előkészítő, hanem saját önálló fegyveres szervezetet jóváhagyó döntéshozó testületnek tekintette. Maléter Pál a beszámoló megkezdése után elhagyta a helyiséget. Távolléte alatt Pongrácz Gergely súlyos kijelentéseket tett Maléter Pálra. Ennek nyomán éles vita keletkezett, és a jelenlévők követelték, hogy Pongrácz Maléter előtt is ismételje meg vádjait. Maléter visszautasította Pongrácz megismételt állításait. Király Béla folytatta ugyan beszédét, de azt félbeszakították ismételten a fegyveres csoportok tagjai. A vitatkozók nem a Király Béla által vázolt témához szóltak hozzá, ezért Király még szóbeli határozati javaslatot sem tudott előterjeszteni. A jelenlévő fegyveres csoportok tagjait nem Király Béla tervei, hanem saját helyzetükből fakadó problémák érdekelték. Az értekezleten sem zárszó nem hangzott el, sem szavazás nem volt. A Nemzetőrségnek nevezett fegyveres testület felállításáról nem hoztak határozatot.

A kudarc az volt, hogy Király Béla nem volt kellően tájékozott a forradalmi harcok során kialakult tényleges helyzetről. A fegyveres csoportok spontán alakultak, tagjai nem ismerték egymást, és a forradalmi harc lendülete sodorta össze őket.

A kudarcba fulladt értekezlettel egyidejűleg Maléter Pált vezérőrnaggyá léptették elő, és kinevezték a honvédelmi miniszter első helyettesévé. Kovács István vezérőrnagy lett a vezérkari főnök, Király Béla pedig Budapest városparancsnoka. Ezzel Maléter Pál és Kovács István Király Béla szolgálati felettese lett. Ez fokozta Király Béla sértettségét.

A forradalmi erők megbízottainak és a Néphadsereg Forradalmi Tanácsa megbízottainak az értekezlete október 31-én éjjel új magyar fegyveres erő létrehozásáról tanácskozott. A vitában kialakult álláspontot nyilatkozatban rögzítették. Megválasztották a magyar honvédség Forradalmi Bizottmányát, amelynek tagja lett Király Béla, Kopácsi Sándor, és Marian István is. A nyilatkozatot és a Bizottmány névsorát a sajtóban is közzétették.

Király Béla, aki nem tudott beletörődni a Kilián laktanyai kudarcba, november 2-án sajtónyilatkozatot tett közzé, amelyben tényként jelentette be, hogy "Forradalmi Karhatalmi Bizottság alakult győztes forradalmunk vívmányainak védelmében." Ez nem igaz, mint ahogy az sem, hogy 1956. október 31-én a nem honvédségi és nem rendőrségi fegyveres erők képviselői elhatározták, hogy a honvédséggel és a rendőrséggel egyenjogú Nemzetőrséggé egyesülnek.

Kiss István szerint ezzel kezdődött a Nemzetőrség elnevezéssel visszaélő önkényes történelemhamisítás. A sajtónyilatkozatot a "Forradalmi Karhatalmi Bizottság" és a "Budapesti Karhatalmi Parancsnokság" nevében Király Béla írta alá. Ilyen tisztsége nem volt neki. Az aláírásban foglalt cím is hamis. A Kilián laktanyai kudarc után Király Béla intézkedett, hogy november 2-án a Budapesti Főosztályon újabb értekezletet hívjanak össze "megfelelő határozatok meghozatalára". Erre az értekezletre nem küldtek meghívót a fegyveres csoportoknak. Csupán néhányan jelentek meg rajta, amit a felvett jegyzőkönyv is tanúsít. Újabb értekezletet hívnak össze november 3-án délelőtt 10 órára. Király Béla ezen a tanácskozáson csak a szovjet csapatmozdulatokról számolt be, és közölte, hogy "a holnapi közgyűlésen végleges döntést fognak hozni..."

A budapesti rendőrség irányításával megbízott Kiss István tájékoztatást kért Király Bélától, hogy mi a rendőrség feladata a vegyes összetételű karhatalmi szolgálatot ellátó Nemzetőr egységek szervezésében, és szolgálatba állításában a főváros területén. A Budapest különböző pontjain működő fegyveres csoportok teljeskörű összevonására és egységes fegyveres szervezetté való kialakítására ebben az időben nem volt reális lehetőség. Kiss István részt vett a november 3-ra kitűzött értekezlet előtt tartott operatív bizottsági ülésen, amelynek a feladata volt a közgyűlés határozattervezetének a kidolgozása. Marian István fogalmazta meg a tervezet szövegét, amely szerint: "a bizottság javasolja, hogy Nagy Imre hazánk súlyos helyzetére való tekintettel vegye kezébe a Honvédelmi Minisztériumot és a belügyi tárcát, egyben nevezze ki Király Bélát a magyarországi összes fegyveres erő főparancsnokává és helyettesének Kopácsi Sándor ezredest és Marian István honvéd alezredest..." Ez a javaslat tükrözte Király Bélának és környezetének a hatalomra törő szándékát. A javaslat fogalmazásakor Király Béla és Kopácsi Sándor visszaérkezett az Országházból. Király közölte, hogy a kormány átalakult, megszűnt a rákosista kormány, Nagy Imre miniszterelnök és külügyminiszter, a honvédelmi miniszter pedig Maléter Pál. Kiderült, hogy Király Béla kormányszintű tisztséget nem kapott.

Az operatív bizottsági ülés ekkor kiegészült néhány odarendelt személlyel és most már a 10 órára tervezett értekezletként folytatódott.

Az értekezlet megnyitása után azonnal észlelték, hogy nemzetőrök nincsenek jelen, tehát nemzetőri értekezletet nem tarthattak. A felvett jegyzőkönyv szerint Kopácsi megnyitója után Király Béla közölte: ennek az értekezletnek az a célja, hogy véglegesen megválassza a Forradalmi Karhatalmi Bizottságnak az elnökét, a Nemzetőrség főparancsnokát, és a Forradalmi Karhatalmi Bizottság operatív szervezetét. Az új feladat a Nemzetőrség fegyelmezett, szervezett karhatalmi egységgé tétele, amelyet a nemzetőri alakulatok bizalmából jelen lévő képviselők által megválasztott Forradalmi Karhatalmi Bizottság vezet.

Király Béla elnökké történő megválasztása esetén a hőn áhított magasabb tisztséget, a forradalom vezetőjének szerepét kapta volta meg. Ma már nehéz kideríteni, hogy kik voltak az odarendelt képviselők. Kiss István szerint az azonban biztos, hogy a jelenlévők nem képviselték a közbiztonsági szolgálatot ellátó nemzetőröket, és a Nemzetőrség nyilvántartásba vett fegyveres felkelők csoportjait. A nemlétező "Forradalmi Karhatalmi Bizottság" elnökét és operatív szervezetét ezen a szűkkörű értekezleten sem tudták megválasztani. A jegyzőkönyv ennek ellenére rögzíti: "A Forradalmi Karhatalmi Bizottság november 3-án tartott közgyűlése egyhangúan megválasztja a Nemzetőrök főparancsnokává Király Bélát, és helyettesének Kopácsi Sándor rendőrezredest." Kiss István tényként állapítja meg, hogy Király Bélát nem a nemzetőr szervezetek, hanem odarendelt személyek szűk csoportja "választotta" meg a Nemzetőrség főparancsnokának, és Kopácsi Sándort a helyettesének. Ennek az értekezletnek és a nemlétező Forradalmi Karhatalmi Bizottságnak nem volt joga megválasztani a "Nemzetőrség főparancsnokát". Ezt a címet Király Béla önkényesen adományozta önmagának.

Mivel 1956-ban a Nemzetőrségnek soha nem volt főparancsnoka, ebből következik, hogy Király Bélának nincs erkölcsi alapja arra, hogy ezt a címet használja. Ezzel a jogtalan címhasználattal és a hozzáragasztott legendával alapozta meg külföldön a hírnevét és a karrierjét. Kiss István szerint Király Béla és a körülötte csoportosuló személyek komolyan tervezték a szovjet csapatok elleni harc felvételét. Király Béla a Mozgó Világ című lapban 1989-ben megjelent nyilatkozatában elmondja, hogy "november 4-én hajnalban a szovjet támadást elemezte, és arra a következtetésre jutott, 'háborúban állunk'. Ezt a következtetést Nagy Imrével is el akarta fogadtatni.

Ezért közölte a forradalom miniszterelnökével "kétségtelenül háborúban állunk. Eddig azt a parancsot adtuk a csapatoknak, hogy nem lőhetnek vissza, nehogy bármi is provokációnak legyen vélhető. De most kénytelenek vagyunk kijelenteni, hogy háborúban állunk, így minden korábbi korlátozás értelmetlen." Nagy Imre visszautasította Király Béla nyilatkozat-kiadására vonatkozó javaslatát: "Erről szó sem lehet." Amikor pedig Király azt kérte, hogy akkor hatalmazza fel őt ennek a megtételére, akkor Nagy Imre azt is elutasította. Kiss István elgondolkodtatónak tartja, hogy Király Béla, a képzett vezérkari tiszt, miért akarta Nagy Imrét a súlyos következményekkel járó bejelentésre rábeszélni. A fegyveres csoportok fiatal tagjai közül többen érthetően harcolni akartak a várható szovjet támadás esetén. Ők azonban nem tudták felmérni a szovjet haderő erejét. November 4-én hajnalban is csak az október 23-án megkezdett harcot akarták folytatni. A tények utólagos ismeretében szinte biztos, hogy ha Király Béla javaslatait hajtják végre, akkor napok alatt lényegesen több magyar halt volna meg, több fiatalt deportáltak volna a Szovjetunióba, és sokkal több lakóházat lőttek volna rommá.

November 4-én hajnalban Kiss István Kopácsi Sándort kereste. Közölték vele, hogy Király Bélával együtt távozott a Deák téri épületből. November 4-i távozásukkal egyben elfelejtették az azt megelőző öt nap eseményeit. Többé nem beszéltek róla. Kopácsi Sándor újból a Budapest rendőrfőkapitánya címet kezdte használni. Kiss István a hivatalban lévőket felszólította menjenek haza, és ne várják meg az épület elfoglalását. Kiss István az ügyiratok kezelőjével magához vette a felkelő csoportok parancsnokainak a névjegyzékét, a fegyverkiadások bizonylatait és más veszélyes dokumentumokat, és azt budai lakására vitte, és a cserépkályhában elégette. Ennek eredményeként Budapesten egyetlen rendőri vezető és nemzetőr sem vált a forradalmat követően a megtorlások áldozatává.

Király Béla néhány nap múlva Bécsben, mint "a Nemzetőrség főparancsnoka" kezdte el építgetni nyugati karrierjét. Ehhez azonban szükség volt néhány fontos esemény elhallgatására is. Így kezdődött meg a történelemhamisítás külföldön. Király Béla és Kopácsi Sándor többé nem tettek említést öt napos tevékenységük fontos eseményeiről:

- Király Béla Nagy Imrével történt október 30-i találkozásáról,
- a miniszterelnök álláspontját tartalmazó kormánynyilatkozat kiadásáról,
- a Forradalmi Karhatalmi Bizottság megszervezésének elhalasztásáról,
- az Előkészítő Bizottság megszervezésének a jóváhagyásáról,
- a kudarcba fulladt Kilián laktanyai értekezlet lefolyásáról,
- a határozathozatal elmaradásáról,
- a kormánynyilatkozattal szemben álló sajtóbejelentésről,
- a "főparancsnok" választásról,
- az odarendelt személyek hovatartozásáról.

Ehelyett olyan legenda született, amely külföldön hihetővé tette a "Nemzetőrség főparancsnoka" cím használatát, és alkalmas volt a valóság leplezésére, a tények meghamisítására. Király Béla Nyugaton bekapcsolódott a Kádár kormányt a megtorló intézkedései miatt erősen bíráló politikai akciókba. Ezzel nőtt tekintélye a közvéleményben és még az ENSZ-ben is. Király Béla jogosan bírálta a szovjet quislingnek tekinthető Kádár Jánost, és bábkormányát, de kritikájának értékét gyengítette, hogy nem a forradalom védelme motiválta elsősorban, hanem személyes karrierérdek. Így történhetett, hogy 1989-ben már a saját maga által kialakított legenda hőseként érkezhetett haza. A történelmi tényeket elhallgatásokkal, csúsztatásokkal megváltoztató Király Béla a saját maga köré kiépített legendát egy kötetben is összefoglalta, amely "Forradalomtól forradalomig" címmel 1990-ben látott napvilágot. Ebben a kötetben olvasható az "1956-ról a teljes igazságot" című írás, amely 1989. márciusában Bécsben jelent meg. Ez is a "Nemzetőrség főparancsnoka" elnevezésű legendának megfelelően azt sugallja, hogy "az összes fegyveres erők legfelsőbb ellenőrző szervének" Király Béla volt a fő irányítója és szervezője.

Király Béla valóban azt szerette volna, ha a Karhatalmi Forradalmi Bizottság az összes fegyveres erő legfelsőbb ellenőrző szerve lett volna. Azt is szerette volna, ha a Nemzetőrség főparancsnoksága válik az új karhatalom operációs központjává. A történelmi tények szerint azonban nem alakult meg egymással összhangban működő központi forradalmi szervezet, és így nem is vehette kezébe a karhatalom vezetését és irányítását. Ugyancsak nem alakult meg sem választás, sem kinevezés útján a Forradalmi Karhatalmi Bizottság, és így az nem lehetett az összes fegyveres erők legfelsőbb ellenőrző szerve. De nem alakult meg a Nemzetőrség Főparancsnoksága sem és ilyen szervezet nem működött. A Nemzetőrséget nem honvéd, hanem rendőrtisztek szervezték. Ami viszont valóban megalakult, az a Köztársaság Honvédelmi Bizottmánya volt.

Király Béla felhasználva az 1956-os magyar forradalom negyvenedik évfordulóját, újabb adatokkal gazdagította legendáját. Kezdeményezésére egy New Yorkban készített domborművet avattak fel a Deák téri főkapitányság épületének falán ezzel a szöveggel: "Ebben az épületben alakult meg 1956. október 30-án a Forradalmi Karhatalmi Bizottság és november 3-án a Nemzetőrség főparancsnoksága".

Ezzel a szöveggel csak az a probléma, állapította meg Kiss István, hogy egy szó sem igaz belőle. Az emléktábla nem a valóságot, hanem Király Béla saját legendáját foglalja össze. Egy ilyen emléktábla már tudatos történelemhamisításként is felfogható.

2004. november 1.-én a Magyar Televízió "Mindentudás Egyeteme" c, műsorában Király Béla tartott előadást, akit a közönségnek akadémikusként, továbbá az 1956-os forradalom idején megalakult Nemzetőrség főparancsnokaként mutattak be. A műsorral kapcsolatosan észrevételeket tett az illetékes szerkesztőségnek Dr. Bokor Imre nyugállományú mérnök ezredes, a hadtudományok akadémiai doktora. Ennek szövegét azért ismertetjük teljes terjedelemben, mert tartalma lényegében megegyezik Dr. Kiss Istvánnak - Budapest 1956-os rendőrfőkapitányának - az állításaival:

"TISZTELT SZERKESZTŐSÉG!

A dokumentumokkal és tanúkkal bizonyítható (igazolható) tények alapján, sajnálattal kell közölnöm Önökkel, hogy Király Béla félrevezette (megtévesztette) a három tévés csatorna által sugárzott előadását megtekintő nagyszámú (több milliós nagyságrendű) nézőket, valamint az egyetemen összegyűlt hallgatóságot.

KIRÁLY BÉLA:

(1)nem akadémikus,
(2)nem volt a Nemzetőrség főparancsnoka,
(3)nem volt négy "kulcspozícióban" Nagy Imre miniszterelnöksége alatt (egyetlenegy "kulcsponti" beosztása volt: a főváros katonai parancsnoka, négy napig),
(4)nem volt Budapesten nemzetőr ezred,
(5)nem vonult a Dunántúlra ilyen ("fantom") ezred,
(6)nem vett részt a Nagykovácsi környékén lezajlott összecsapásban,
(7)nem volt légvédelmi tüzérosztály Nagykovácsiban,
(8)nem volt atomrobbantásra emlékeztető detonáció Nagykovácsinál,
(9)nem győzött a szovjetek ellen Nagykovácsinál,
(10)nem kaphatott olyan utasítást '56 november 4-én (hajnalban), hogy ne lőjenek a szovjetekre,
(11)pongyola módon definiálta a háború fogalmát, nagyvonalúan átsiklott olyan kérdéseken, miszerint:

(a)hogyan és milyen eszközökkel vonult el Budapestről egy ezrednyi nemzetőr alakulat,
(b)hol helyezkedett el az ezred, hogyan lett értesítve az elvonulásra,
(c)milyen utasításokat adott ki a nemzetőrség "főparancsnoka" a Budapesten visszamaradt nemzetőröknek,
(d)milyen utasításokat adott Király Béla, mint a főváros katonai parancsnoka (kinevezve a NET által, 1956. október 31-én, bejelentve a Szabad Kossuth Rádión aznap 17.00-kor FONTOS közleményben) a Budapesten lévő fegyveres erőknek, valamint az alárendeltségében lévő Márton András ezredesnek, Budapest külső védelmi parancsnokának (Minisztertanácsi kinevezés, 1956. november 1. Rádióközlemény 11.15-kor)

RÖVID ÖSSZEGZÉS:

Király Béla hazugságokkal és valótlanságokkal traktálta a közvéleményt. Kitalált beosztásaira és tevékenységére hivatkozott. Nem érdemelne figyelmet egy akut amnéziában és krónikus nagyzási hóbortban szenvedő szélhámos kijelentése, ha nem a történelem meghamisításáról lenne szó, és nem azokról a névtelen forradalmár hősökről, akiket Király Béla ugyanúgy cserbenhagyott, mint a Kőszeg városát védő dandárját 1945-ben. Budapestről '56 november 4-én egy puskalövés nélkül elmenekült, alárendeltjei felé semmilyen utasítást nem adott.

Évtizedek óta egy kreált csatával dicsekszik (Nagykovácsi), ahonnan szintén eligazítás nélkül távozott attól a néhány tíz forradalmártól, akik a kíséretében voltak. Pályafutása során mindenkit elárult vagy becsapott!

Kitüntetés kapott Horthytól, Mussolinitől, Hitlertől, Szálasitól, Farkas Mihálytól, Göncz Árpádtól, Mádl Ferenctől, Medgyessy Pétertől.

Elárulta Horthy Miklóst, Szálasi Ferencet, Beregfy Károlyt, Kozma Istvánt, Berkó Istvánt, Sólyom Lászlót, Pálfy Györgyöt, Czebe Jenőt és végül cserbenhagyta Nagy Imrét, de elfogadta folyó év október 23-án a Nagy Imre emlékérmet Mádl Ferenctől! Művészetté fejlesztette a "magyarázkodást", bizonyítékok nélkül is képes volt meggyőzni beszélgető partnerét vagy hallgatóságát, hogy Háry János-féle meséit igaznak fogadják el.

Orbán Viktor katonai főtanácsadójaként semmit sem tett, de a kormányváltást követően azt nyilatkozta, hogy nem vették figyelembe a javaslatait.

Katonai ismeretei rendkívül hézagosak, a jelenlegi tisztiiskolások szintjét sem "ütik" meg, amely csak akkor nem képezhetné kritika tárgyát (figyelembe véve életkorát és eddigi másirányú tevékenységét), ha nem tetszelegne permanensen a csalhatatlan hadügyi szakember szerepkörében.

A "Király meztelen"! Nyomatékosan hangsúlyozni kell, hogy nem vádaskodásról, hanem az igazság feltárásáról van szó! '56-os forradalmunkat és szabadságharcunkat nem deformálhatják el kétes múltú karrierlovagok, de nem ronthatják a Mindentudás Egyeteme renoméját sem!

Tisztelettel:

Prof. Dr. Bokor Imre nyugállományú mérnök ezredes,

az MTA hadtudományi doktora"

Nagy Imre és kormánya tevékenysége október 29-ig

Nagy Imre, aki az események sodrában a magyar forradalom élére került, valójában csapdahelyzetben volt október 23-t követően. A tüntetéssel szinte egyidőben megindultak vidékről a szovjet egységek. Éjfélt követően már a 128. lövészgárda hadosztály Kárpátalján és csaknem azonos időpontban a 33. gépesített gárdahadosztály Románián keresztül átlépte a magyar határt. Az ország sorsáról nem az Országházban, hanem az Akadémia utcai pártközpontban folynak a tárgyalások. Ez érthető, minthogy a kommunista pártállamban az igazi hatalom a kommunista párt központi vezetőségénél és annak irányító szerveinél volt. A pártközpontban összegyűlt kommunista vezetők tudták, hogy számíthatnak az ÁVÓ-sokra, a szovjet csapatokra, és bizonyos fenntartásokkal a honvédség egyes alakulataira is.

Október 24-én hajnalban jött létre a Katonai Bizottság, amelynek Czinege Lajos, Fehér Lajos, Földes Ferenc, Kovács István, Mező Imre, Piros László és Bata István volt a tagja. A felkelés elfojtásában a szovjet haderőre és az államvédelmi hatóságra kívántak támaszkodni. A szovjet csapatok feladata az erőfölény demonstrálása és a megfélemlítés lett volna. De rájuk várt Budapest stratégiailag fontos pontjain szerveződő fegyveres csoportok felszámolása is a magyar ÁVÓ-sokkal együtt. Az október 24-én létrejött katonai bizottságKatonai Bizottság azonban magyar honvédségi alakulatokat is számba vett a rend helyreállításánál. Ezeket meg akarta erősíteni felfegyverzett munkásokkal. A pártközpontban folyó megbeszéléseken részt vett Malinyin és Tyihonov tábornok, valamint Szerov tábornok, a KGB akkori főnöke. Ők irányítottak és küldték a jelentéseket Moszkvába. Szerov egyik jelentéséből derül ki, döntés született arról, hogy a gyűlölt ÁVÓ-sokat szervezett formában átöltöztetik rendőregyenruhába és rendőrigazolvánnyal is ellátják őket.

A sortüzek csak siettetik a forradalmat

Október 24-én Budapesten, a Honvédelmi Minisztérium előtt és Székesfehérvárott nyitottak tüzet a tüntetőkre. Ezen a napon reggel statáriumot és kijárási tilalmat rendeltek el. A katonai bizottságKatonai Bizottság átmeneti időre katonai diktatúrát akart bevezetni, hogy fegyveres erővel fojtsa el a felkelést. Tyihonov tábornok szovjet tanácsadó is ezt javasolta. Amint már ismertettük, október 25-én az Országház előtt a Kossuth Lajos téren dördültek el a fegyverek. Ezen a napon délután Kádár János és Nagy Imre mondott beszédet a rádióban. Kádár arról beszélt, hogy "a népköztársaságunk ellen irányuló fegyveres támadást minden eszközzel vissza kell verni". Nagy Imre viszont azt hangoztatta, hogy az új vezetőség alatt álló kormány el van szánva arra, hogy a tragikus események tanulságait a legmesszebbmenően levonja. Az Országgyűlésben mindenre kiterjedő és megalapozott reformprogramot fog benyújtani, amely felöleli nemzeti életünk fontos kérdéseit... Bejelentette azt is, hogy "a magyar kormány tárgyalásokat kezdeményez... többek között a Magyarországon állomásozó szovjet erők visszavonásáról."

Az október 25-i értelmetlen vérengzést követően Gerő Ernőt és néhány más, a Gerő csoporthoz tartozó politikust leváltották. Ekkor lesz a Magyar Dolgozók Pártja első titkára Kádár János. A forradalmat azonban továbbra is "ellenforradalomnak" minősítik. Nagy Imre bizonytalan és nem mer, vagy nem tud határozottan az egyik vagy a másik oldalra állni. Az is elterjedt róla, hogy azért ingadozik, mert fegyveres szovjet, illetve ÁVÓ-s őrök veszik körül. A forradalom eseményeiből és dokumentumaiból azonban kiolvasható, hogy Nagy Imre október 23-tól 28-ig folyamatosan közeledik a felkelőkhöz. Ezt a belső átalakulását felgyorsította a Kossuth téri sortűz, amely rendkívül megrázta. Nagy Imre már október 25-én ellentétbe került a szovjetvezetőkkel, mert a velük való egyeztetés nélkül tesz említést a szovjet csapatok visszavonásáról.

Az MDP központi vezetősége október 26-án nyilatkozatot ad ki, amely szerint új kormányt kell választani, tárgyalásokat kezdenek a Szovjetunióval, helyeslik a Munkástanácsok megalakulását az üzemekben, amnesztiában részesítik azokat, akik este 10 óráig leteszik a fegyvert, és egyidejűleg harcba szólítják a kommunistákat, munkásokat és volt partizánokat, hogy semmisítsék meg azokat, akik nem teszik le a fegyvert. Ezen túlmenően kilátásba helyezték egy demokratikus, nemzeti, független és szocialista program meghirdetését. Ez után a nyilatkozat után Nagy Imre felismerte, hogy választania kell, vagy vérbe fojtja a felkelést a Katonai Bizottság javaslata szerint a szovjet hadseregre támaszkodva, vagy saját meggyőződésére hallgatva átértékeli az eseményeket. Ennek alapján elfogadja a felkelők követeléseit és az élükre áll.

Nagy Imre ez utóbbit választja.választotta. Ezt fejezi ki az a tény, hogy október 27-én kormányában már helyet kapnak a történelmi kisgazda párt egyes vezetői is, így a Szovjetunióból hazaengedett Kovács Béla, valamint Tildy Zoltán. Nagy Imre ekkor akadályozza meg a Corvin köz ellen indított támadás befejezését. Október 28-án hajnalban a Katonai Bizottság a kommunista párt központi vezetősége elé terjeszti a katonai diktatúra bevezetésére vonatkozó tervét, ez magában foglalja Nagy Imre leváltását, és egészen addig, amíg nem áll helyre az állam normális működése, katonai diktatúra keretében kormányoznák az országot. A terv szerint az Elnöki Tanács bízná meg az új kormányt. Döntés nem születik, mivel Nagy Imrével nem tudják egyeztetni a tervet. A döntés elmaradása azonban nem azt jelenti, hogy a Katonai Bizottság és a terv készítői elálltak volna szándékuktól.

A Katonai Bizottság nyíltan szembefordult Nagy Imrével és a köré csoportosuló személyekkel, és megkezdte fegyveres félkatonai csoportok szervezését a Budapesti Pártbizottság Köztársaság téri székházában. A Katonai Bizottság tagjai Nagy Imre kivételével a szovjet birodalmi érdekeket képviselték. Mindvégig szemben álltak a felkelőkkel és a magyar forradalommal. A Katonai Bizottság készítette elő a Corvin köz és más fővárosi fegyveres csoportok felszámolásának a tervét is.

Október 28-án az események rákényszerítették a kommunista párt központi vezetőségét is arra, hogy módosítsa korábbi álláspontját és többé ne ellenforradalomról beszéljen, hanem nemzeti demokratikus mozgalomról. Ezen a napon délután 1 órakor Nagy Imre azonnali tűzszünetet rendel el. Délután fél 6-kor pedig rádióbeszédben ismeri el a forradalom győzelmét. Ebben említést tesz arról, hogy a szovjet csapatok kivonulnak a fővárosból és tárgyalások kezdődnek a Magyarországról történő visszavonásukról is. Ebben a beszédben Nagy Imre kijelenti: "A kormány elítéli azokat a nézeteket, amelyek szerint a jelenlegi hatalmas népmozgalom ellenforradalom volna. Ez a mozgalom célul tűzte ki, hogy biztosítsa nemzeti függetlenségünket, önállóságunkat és szuverenitásunkat, kibontakoztassa társadalmi, gazdasági, politikai életünk demokratizmusát..." Nagy Imre azonnali tűzszünetet és teljes amnesztiát rendel el és bejelenti, hogy a rend védelmére új karhatalom alakult, a Nemzetőrség, a honvédség és a rendőrség, továbbá a felkelő csoportok tagjaiból. A szovjet csapatok kivonulnak Budapestről, megszüntetik az ÁVH-t, és az ország címere a Kossuth címer lesz. Ezzel együtt március 15. pedig ismét nemzeti ünnep. Szól még Nagy Imre arról, hogy az új kormány felkarolja a népi kezdeményezéseket, leállítja a bér- és normarendezést, és megszünteti az erőszakos kollektivizálást.

Mindez azt jelzi, hogy az események hatására Nagy Imre azonosul a felkelők követeléseivel, egyidejűleg pedig szembe kerül a Katonai Bizottsággal és a szovjet tanácsadókkal. Az ország felső vezetésében tehát két szembenálló csoport jött létre. Az egyik volt Nagy Imre és a körülötte lévő nemzeti törekvésű csoport, a másik a legfelsőbb pártvezetés és a Katonai Bizottság. Ez utóbbi csoport az idegen megszállók érdekeit képviselte. E jelentős változás eredményeként nőtt a Nagy Imrével szembeni bizalom, és október 28-át követően a felkelők vezetői rendszeresen felkeresik. Az ország különböző részeiből érkező küldöttségek tájékoztatják, és bizalmukról biztosítják.

Mi történt október 29-től november 3-ig?

Nagy Imre a nép mellé állt, és ezzel átrendeződtek az erőviszonyok. A forradalom miniszterelnöke az elért eredmények megszilárdítására törekedett, de megkezdte Magyarországnak a Varsói Szerződésből történő kilépésének az előkészítését is. Ennek részeként kihirdette az ország semlegességét, és a Szovjetunió nagykövetét, Andropovot is magához rendelte. Nagy Imre mögött ekkorra már felsorakozott csaknem az egész ország egy kis létszámú csoport kivételével. Ez a tény is közrejátszott abban, hogy október 30-án Mikojan és Szuszlov arról adott jelentést, hogy nem bíznak a magyar katonai erőkben és megromlott velük a kapcsolatuk.

Akik résztvevőként, vagy szemtanúként élték át a magyar forradalomnak ezeket a napjait, azok jól tudják, hogy a harcok során betört kirakatokból és üzletekből nem vitték el az értékeket, az árukat. Kis kartondobozok jelentek meg a kirakatokban, vagy melléjük téve, amelyekbe a hozzátartozók számára gyűjtöttek. Az ott elhelyezett pénzhez nem nyúlnyúlt senki. Mindenki annyit adott, amennyit tud.ott. A magyar forradalomnak ez az egyedülálló tisztasága meglepte a külföldi tudósítókat. Ez azt is jelzi, hogy mindaz a rágalom, amit utólagosan rákentek, és az a történelemhamisítás célját szolgálta.

Október 29-én, hétfőn a hitelüket vesztett kommunista vezetők családtagjaikkal külön repülőgépen Moszkvába menekültek. A Budapesten tartózkodó Mikojan és Szuszlov Kádár Jánossal, Münnich Ferenccel, Kiss Károllyal és Szántó Zoltánnal tárgyalt a pártközpontban. Ekkor határozták el, hogy az Államvédelmi Hatóság személyi állományát más intézményi keretek között újjászervezik. Noha a kormány a forradalom mellé állt, a szovjet csapatok mégis megtámadták a felkelőket a Széna téren, valamint a VIII. és a IX. kerületben. A Széna térnél sikeresen, a VIII. és IX. kerületben pedig sikertelenül. Nagy Imre ezen a napon költözött át az Országház épületébe, és hozta létre a miniszterelnök munkáját segítő titkárságot. Ezzel megtette az első lépést az állami kormányzás erősítéséhez, szemben a pártirányítással. A Kossuth rádióban bejelentik, hogy október 30-án délben megkezdődik a szovjet csapatok kivonása, és a középületeket nem szovjet katonák, hanem magyar katonák fogják őrizni.

A főváros II. kerületének a közigazgatási központjában, a Tanácsházán, Dudás József, az egyik felkelő-csoport irányítója ismerteti 25 pontos követelését, majd megalakul a II. kerületi Nemzeti Bizottság. A Corvin köznél és környékén nagy létszámú felkelői csoport szerveződött. A mintegy 1200 főnyi csoport parancsnoka Iván-Kovács László. Sikeres ellenállásuk következtében nagy a tekintélyük. Még saját parancsnoki bélyegzővel is rendelkeznek. A központilag kiadott Nemzetőri igazolványokat is felülbélyegzik. Ezen a napon kezdték meg a környék felkelőinek az egyesítését. Tanácskozást tartanak a VIII. kerületi Rákóczi téren, és ezen megvitatják a Corvin közi parancsnokválasztást. Itt tudják meg a felkelők a Baross téri csoportoktól, hogy több járőrüknek nyoma veszett, és ennek a végére kell járni. Nagy Imre intézkedései nyomán megkezdődnek a felkelők fegyverletételével kapcsolatos tárgyalások is. Janza Károly honvédelmi miniszter tárgyal a felkelő csoportok vezetőivel, akik ragaszkodnak a szovjet csapatok kivonulásához. Ezen a napon este 8 óra körül a Corvin -közi vezetők és Váradi Gyula vezérőrnagy is fegyverszüneti tárgyalásokba kezd. A felkelő forradalmárok a fegyverletételt ahhoz kötik, hogy a kormány oszlassa fel az Államvédelmi Hatóságot, mondja fel a Varsói Szerződést, szavatolja a többpárti választások megtartását, és biztosítson amnesztiát. Késő este újabb fegyverszüneti tárgyalásra kerül sor a Belügyminisztérium Budapesti Főosztályának épületében a rendőrség, a katonaság, és a felkelők képviselői között.

Október 30-án, kedden a Minisztertanács keretében megalakult egy szűkebb testület, a Kormány Kabinet. Mint már részleteztük, ekkor alakult meg a Forradalmi Karhatalmi Bizottság Előkészítő Bizottsága, amely a Nemzetőrség megszervezésével akarta megteremteni a konszolidáció feltételeit. A szovjet csapatok Budapestről történő kivonulása is elkezdődik. Ezt két ütemben október 30-án és 31-én akarták végrehajtani. Zólyomy ezredes megállapodott a budapesti szovjet parancsnoksággal, hogy a kivonás első üteme 30-án 15 órától 24 óráig tart. Ez alatt az egész fővárosból kivonulnak, kivéve az V. kerületből. A második menetben október 31-én öt óráig az V. kerületből is távoznak. Ezzel egyidejűleg a 26. magyar lövészezred átveszi a Honvédelmi Minisztérium, az Országház, a Pártközpont, és a Nemzeti Bank őrzését. Janza Károly honvédelmi miniszter ezt a megállapodást jóváhagyta. A szovjet csapatok kivonása október 31-én 12 óráig fejeződött be. A szovjet különleges hadtest a tököli repülőtérhez vonult. A távozó szovjet egységek azonban 15-20 kilométeres távolságból körülkerítik Budapestet. Magyarországról pedig nem kifelé tart a szovjet haderő, hanem ismét nagy létszámú szovjet katonaság lépi át a magyar határt.

Október 30-án választják meg Pongrácz Gergelyt a Corvin köz parancsnokává. A Széna tériek ekkor szállják meg a Maros utcai ÁVÓ-s laktanyát. Újpesten megalakul a Nemzeti Bizottság. A VIII. kerületi rendőrkapitányságon létrejön a Nemzetőr-egység. A IX. kerületi pártbizottság épületét az orvostanhallgatók lefoglalják kollégium céljára. Kőbányán is ellenőrzésük alá veszik a felkelők a X. kerületi pártszékházat. Zuglóban Forradalmi Nemzeti Bizottmány jött létre. Darvas Ivánék pedig kiszabadították a politikai foglyokat a Kozma utcai börtönből. A Kőbányai Gyógyszergyárban megalakul a Munkástanács. Elkezdődik a Nemzetőrség szervezése. Az Országházban a kommunista párt vezetői tárgyalnak a IX. kerületi felkelők vezetőivel. A Magyar Rádió bejelenti, hogy ezután Szabad Magyar Rádió néven sugározza a híreket. Igen fontos eseménye még a napnak, hogy 22 óra körül magyar katonák egy csoportja kiszabadítja házi őrizetéből Mindszenthy József esztergomi érseket, Magyarország egyik közjogi méltóságát. A szovjet hadvezetés távozik a Honvédelmi Minisztérium épületéből, és a tököli szovjet katonai támaszpontra települ át.

Kiemelt fontosságú a Köztársaság téri pártház ostroma, amely a magyar forradalom egyik legtragikusabb eseménye. Ez is október 30-án zajlott. A Budapesti Pártbizottság köztársaság téri székháza a forradalom elleni szervezkedés egyik központja volt. Már október 23. estétől a kerületi pártbizottságokkal együtt beindult a szervezkedés a felkelés leverésére. A Budapesti Pártbizottság épületében nem csak az ottani munkatársak, de a kommunista párt központi vezetőségének a munkatársai is tevékenykedtek, kilenc magas rangú katonatiszttel. Október 29-én az esti órákban Kádár János is felkereste Mező Imrét, a Budapesti Pártbizottság vezetőjét a Köztársaság téren. A veszélyessé vált helyzetben október 30-ra virradóra rendőrruhába öltöztették át az őrséget. Mivel a felkelők Rákóczi téri tanácskozásán téma volt, hogy a Köztársaság tér környékén eltűntek járőrszolgálatot teljesítő felkelők, ezért akció indult az eltűnt járőrök felkutatására. Amikor a fegyveres nemzetőr felkelők be akartak menni a Pártbizottság épületébe, lövöldözésre került sor. A különböző felkelő csoportok ekkor segítséget küldtek társaiknak a Köztársaság térre. A pártházból tűz alá vették a teret, sok volt a halálos és sebesült áldozat. Mivel a Parlament környékéről a pártháziak megsegítésére érkező három páncélost is lőtték a Pártházból, ezért azok a felkelők mellé álltak és addig lőtték a Pártházat, amíg a bent lévők meg nem adták magukat. Ezután elmentek. Ezt követően jött ki feltartott kézzel néhány rendőrruhába öltöztetett ÁVÓ-s és ekkor szabadult el a népharag. Néhányat agyonvertek közülük. Vezetőjüket felakasztották. Olyan nagy volt a felháborodás, hogy még PongrácPongrácz Gergely sem tudta jobb belátásra bírni a felkelőket. A szovjet-quisling Kádár-kormány csúsztatásokkal és elferdítésekkel a Köztársaság téren történteket arra használta fel később, hogy az egyébként példa nélkül állóan tiszta magyar forradalmat a világ közvéleménye előtt befeketítse.

Mindszenty József a mártír főpap színre lép

Mindszenty Józsefet, a magyar katolikus egyház vezetőjét a Rákosi diktatúra 1948-ban letartóztatta. A diktatúra rendőrsége már korábban hozzáfogott a magyar bíboros és esztergomi érsek elleni eljárás és a koncepciós kirakatper előkészítéséhez. Az internacionalista-kommunista magyarországi vezetés úgy látta, hogy amíg ez a sziklaszilárd jellemű katolikus főpap a helyén van, addig Magyarország legalább is lelkileg és szellemileg nincs teljesen meghódítva. A Moszkvából érkezett internacionalista-kommunisták szavakban elismerték a vallásszabadságot. A kommunista párt többször is kinyilvánította, hogy tiszteletben tartja a lakosság túlnyomó többségének keresztényi meggyőződését. De már kezdetektől fogva hozzátette ehhez, hogy a feudalizmus és fasizmus maradványaitól azonban meg kell tisztítani az egyházat. Mindszenty József még veszprémi püspökként szembeszállt a német nácizmussal, és hazai kiszolgálóikkal, és jelentős érdeme volt abban, hogy a háború végén a magyar kolostorok az üldözött zsidóság menedékhelyéül szolgáltak. 1945-ben ezek a kolostorok hasonló szerepet töltöttek be az erőszakosságokat és rablásokat elkövető orosz katonákkal szembeni védekezésnél. Az ostromlott és kibombázott Budapest megsegítésére Mindszenty országos és nemzetközi segélyakciókat szervezett.

Tevékenysége eredményeként a vidéki lakosság élelmet szállított és Ausztriából pedig segélyszállítmányokkal megrakott amerikai vonatok érkeztek Magyarországra. A kommunista pártnak nem tetszett, hogy a szovjeturalom alá került magyar népet az amerikai imperialisták segítsék. A kommunista párt közölte, hogy ő kívánja szétosztani a nyugati segélyeket, és kérdésessé tette az egyház jogát az egyházi adományok kiosztására. Mindszenty ekkor már, mint esztergomi érsek és bíboros, nem csak a jótékonykodás terén mutatott fel jelentős eredményeket, de erőfeszítéseket tett a közélet integrációjára és a társadalmi béke előmozdítására. Tiltakozott a német ajkú lakosság deportálása, valamint a Csehszlovákiához csatolt egykori magyar országrész magyar ajkú lakóinak elüldözése ellen. Követelte, hogy a kormány oszlassa fel az internáló táborokat. A kommunisták válasza az volt, hogy Mindszenty "védi a háborús bűnösöket és a fasisztákat".

A kommunista párt önkénye és Mindszentyre gyakorolt hatása azt eredményezte, hogy egyre több magyar zárkózott fel mögötte és nem csak katolikusok. A katolikus egyháznak ez az erőteljes és határozott kiállása egy ideig meghátrálásra késztette a kommunistákat. Az egyházi iskolák védelmében megmozdult az egész társadalom. Az egyházi iskolák védelmében felsorakoztak Mindszenty mellé a református és az evangélikus egyház vezetői is. Kampány indult a népszerű katolikus ifjúsági szervezet, a KALOT ellen. Ez a szervezet hatékonyan védte az egyházat. Ezért a kommunista párt, amely már kézben tartotta a legfontosabb kormányzati pozíciókat, úgy döntött, hogy döntő csapást mér a katolikus egyesületekre. Rajk László kommunista belügyminiszter lefoglaltatta a katolikus egyesületek helyiségeit, épületeit, vagyontárgyait és többségüket átadta a kommunista vezetésű ifjúsági szervezeteknek. Hatalmas politikai küzdelem zajlott le a fakultatív hitoktatás körül is. A püspöki kar és a Vatikán egyaránt támogatta Mindszenty hitvédő politikáját. A Rákosi diktatúrának erőszakos jogsértéseivel sikerült egységbe kovácsolnia a magyar társadalom keresztény-nemzeti táborát.

Mindszenty bíboros távol tartotta magát a pártpolitikától, de nem térhetett ki a magyar nemzet egészét érintő közösségi érdekek védelme elől. A bíborost Magyarország nem katolikus társadalma is erkölcsi tekintélyként tisztelte. Ezért a kommunista párt lecsapott a protestáns egyházakra is. A protestáns konventekbe a kommunisták a saját embereiket juttatták be és ezek a kisebbségi csoportok azután terrorizálni kezdték a többséget. Ordass Lajos evangélikus püspököt börtönbe vetették. Puccsal eltávolították hivatalából Ravasz László református püspököt is. Eme elnyomó intézkedések hatására a legtöbb református lelkész szentbeszédét állami cenzorok írták elő, és a templomokban politikai rendőrök ügyeltek arra, hogy az előírt beszéd hangozzék el. A református egyházra olyan kompromisszumot kényszerítettek, amely látszólag biztosította, lényegében azonban megfosztotta a kálvinista egyházat a függetlenségétől.

A katolikus és a protestáns ellenállást megosztották, és ez már lehetővé tette az egyházi iskolák államosítását. Ilyen előzmények után került sor 1948. június 3-án a megrendezett véres drámára Pócspetriben. A falu egész népe az egyházi iskola mellett volt, és a lakosság hallani akarta a községi tanács határozatát. A rendőrség körülzárta a tömeget, de az emberek nem távoztak. Az egyik rendőr puskatussal támadt a körülötte állókra, közben elesett, fegyvere elsült és magát a rendőrt ölte meg.

A kommunisták bizalmi embere, Ortutay Gyula közoktatási miniszterként be sem várta az ügy vizsgálatát és nyomban durva hangú levelet írt Mindszentynek, és a pócspetri tragédiáért az egyházat tette felelőssé. A prímás utasítására az egri érsekség vizsgálóbizottságot küldött a községbe. A rendőrség azonban nem engedte be a faluba. Letartóztattak viszont 48 személyt és elkezdődött a kínvallatás. Ennek eredményeként a községi írnok "beismerte", hogy ő lőtte agyon a rendőrt. Ortutay közleménye már azt hangoztatta, hogy a "gyilkost" a község papja bújtatta fel. A kínzással kicsikart beismerés nyomán az írnokot halálra ítélték és kivégezték. A község papja pedig életfogytiglani börtönbüntetést kapott. A vádlottak padjára azonban valójában a katolikus egyházat ültették, hogy így jogcímet teremthessenek a kívánt cél elérésére, az egyházi iskolák államosítására. Mivel a szociáldemokrata pártra már rákényszerítették az egyesülést a kommunista párttal, a többi pártot pedig "leszalámizták", így azok már csak árnyékpártok voltak. Rendületlenül helyén volt még azonban Mindszenty bíboros, és útjában volt annak, hogy Rákosi Mátyás átvehesse a teljes hatalmat a magyar társadalom felett. Az elmozdított Rajk László belügyminiszter helyére került Kádár János megbízást kapott Rákositól, hogy Mindszenty Józsefet távolítsa el a katolikus egyház éléről.

Szervezett rendőri akciók indultak be Mindszenty bekerítésére és társadalmi cselekvőképességének a korlátozására. Rákosi ezzel párhuzamosan Barankovics Istvánt, a Demokrata Néppárt vezetőjét is fel kívánta használni Mindszenty elszigetelésére. Rákosi sikertelenül próbálkozott azzal is, hogy a püspöki kart Mindszenty ellen fordítsa. 1948. november 18-án Mindszenty bíboros pásztorlevélben cáfolta az ellene hangoztatott kommunista vádakat, majd bátran kiállt azok mellett, akiket magatartásuk miatt üldöznek. Másnap, november 19-én Esztergomban politikai rendőrök elrabolták az esztergomi érsek titkárát, majd négy nap múlva emberi roncsként visszaszállították. Mindszenty ekkor már tudta, hogy rajta a sor. Nyomban rövid nyilatkozatot fogalmazott és azt elküldte a rangidős püspöknek, Grősz József kalocsai érseknek. Egy másolatát Bécsbe is kijuttatta. Ebben csak annyi állt, hogy "nem vettem részt semmiféle összeesküvésben, nem mondok le érseki tisztemről, nincs vallani valóm és semmit sem írok alá. Ha mégis megtenném, az csak az emberi test gyengeségének következménye és ezt eleve semmisnek nyilvánítom." 1948. karácsonyának másnapján Bécsi Gyula rendőrezredes Esztergomban, a prímási palotában letartóztatta az esztergomi érseket. A kommunista sajtó másnap erről már azt írta, hogy "Mindszenty József esztergomi érseket, hűtlenség, a köztársaság megdöntésére irányuló bűncselekmény, kémkedés és valutaüzérkedés gyanúja alapján a rendőrhatóság őrizetbe vette. Néhány napra rá a kormány kiadta az úgynevezett "Sárga Könyvet", "a Mindszenty bűnügy okmányait". Mindszentyt nem csak durván bántalmazták, de igénybe vették a szovjet politikai rendőrség által kifejlesztett tudatbefolyásoló drogokat is. Ezen kívül alkalmazták az alvástól való megfosztás, és más, az akaratot megtörő módszereket.

Az 1949. február 3-8-ig tartó kirakatperben egy testileg, lelkileg agyongyötört embert állítottak a bíróság elé, akinek az akaratát annyira megtörték, hogy minden nyilvánvalóan képtelen vádat is beismert. A drogokkal teletömött főpap elismerte, hogy "hazaáruló, összeesküvő és valutacsempész". A világ ekkor szembesült azzal, hogy a tudatmódosításnak már milyen hatékony technikái állnak a kommunista diktatúra urainak a rendelkezésére. A bíboros kirakatpere és életfogytiglani börtönre ítélése sokkolta a világ közvéleményét. Amikor Mindszenty már nyugati száműzetésben élt, így emlékezett vissza a koncepciós per előkészítésére: "Hosszú nappalokon és éjszakákon át három orvos bevonásával fizikailag és pszichikailag oly intenzíven preparáltak, hogy kijelentéseim és úgynevezett beismeréseim akkor akaratom teljes ellenőrzése nélkül történtek. Csak az ítélet után, amikor már ismét börtönben voltam tudtam meg, hogy mi mindent vallottam be."

A Mindszenty-ügy kapcsán a világ közvéleménye megértette a kommunista diktatúra lényegét. A világ tudta, hogy a bíboros letartóztatásának nem volt törvényes alapja, hogy kegyetlen kínvallatás vetették alá, hogy tudatmódosító technikákat alkalmaztak, hogy a vád hamis, a per jogi cirkusz, és az ítélet abszurd. XII. Pius pápa erélyesen tiltakozott, de ezt tette a korszak csaknem minden jelentős államférfia is. A világuralomra törő kommunizmus tekintélyének sokat ártott a magyar főpap üldözése, kegyetlen megkínzása és elítélése. Ez a keresztény világot szolidaritásra ösztönözte. Rákosi nem mérte fel, hogy a prímás kikapcsolása olyan hibás lépés, amely majd bumerángként üt vissza a kommunista rendszerre és irányítóira.

Mindszenty Józsefet egy kis községben, Petényben, az Almásy kastélyban tartották fogva. Innen 1956. október 30-án szabadult ki. A rab főpapot először rabtartó őrei, Petényben, nyilvánították szabadnak. Október 30-án a börtönéhez közeli Rétság honvédtiszti egysége először átszállítja Rétságra, majd másnap, október 31-én Budára. Szinte diadalmenetnek minősíthető Mindszenty útja a városokban és falvakban, ahol harangzúgás és éljenzés fogadja. Útközben értesül arról, hogy a Nagy Imre kormány rehabilitálta. A pápa, XII. Pius távirattal köszöntötte: "Ami 8 évvel ezelőtt mélyen lesújtotta atyai szívünket érseki székedből való jogtalan eltávolításod, amely ellen több alkalommal is erélyesen tiltakoztunk, úgy most a bensőséges vigasztalás érzésével tölt el kiszabadulásod híre.

Mindszenty először tájékozódott, majd november 3-án este 8 órakor rádiószózatában békére, és munkára szólította fel az ország lakóit. Kijelentette: "Minden néppel és nemzettel barátságban akarunk élni. A nemzeti érzés ne legyen többé harcok forrása a nemzetek között, hanem az igazság fundamentumain a békés együttélés záloga... Új, visszaéléstől mentes választás szükséges... Én párton kívül és állásomnál fogva felül vagyok és maradok. A magánbosszúkat el kell kerülni, ki kell küszöbölni.

XII. Pius pápa és a magyarok

XII. Pius pápa ismerte a magyar történelmet és a magyarokat. Budapesten is járt, és ő nevezte ki Mindszenty Józsefet esztergomi érsekké, bíborossá és végül hercegprímássá. A pápa mint elődje XI. Pius pápai legátusa - mint Pacelli bíboros - 1938-ban részt vett a Budapesten tartott Eucharisztikus Világkongresszuson. Pacelli bíboros, amikor 1938 május utolsó napján távozott Magyarországról, tudta, hogy ez a keletről jött keresztény nép és országa Európa védőbástyája volt. Azt is tudta, hogy a közelgő európai és világkonfliktusban szükség van Magyarország és a pápaság szoros együttműködésére.

Amikor 1956. októberében kitört a magyar forradalom, az akkor már pápa Pacelli nyomatékosan emlékeztetett a nemzetközi együttműködés jogelveire, az elidegeníthetetlen emberi jogokra és politikai szabadságjogokra, és ahhoz, hogy ezek a sérthetetlen személyiségi jogok közvetlenül Istenhez kapcsolódnak. Pacelli pápa 1949 és 1956 között minden követ megmozgatott Mindszenty megmentéséért, és a többi bebörtönzött kelet-európai egyházi vezetőért, de a jogaiktól megfosztott többi emberért is. Kiállt a személyhez és teljesítményhez kapcsolt magántulajdonért, mint amely a családi létezés egyik biztosítéka. Támogatta a családi gazdálkodást a mezőgazdaságban, és síkra szállt az üzemi munkások megfelelő bérezése mellett. 1956. október 28-án apostoli levélben, november 1-én pedig enciklikában, november 5-én egy újabb apostoli levélben és november 10-én rádióbeszédben veszi védelmébe a magyar forradalmat és szabadságharcot. A világ aggasztó állapotában is a fő problémának a Szuezi-válság ellenére a magyar helyzetet tartja. Kijelenti, hogy "szükségszerű és sürgető a szabadság helyreállítása a népek számára..." "A keresztény lelkiismeret nem feledkezhet meg arról az erkölcsi kötelességről, hogy minden lehetséges megengedett eszközt igénybe vegyen az emberi méltóság megvédésére és a szabadság visszaállítására.

A pápa úgy látta, hogy minden áldozatot meg kell hozni a szolgaságba vetett emberek megmentéséért. Azokat a magyar várakozásokat támasztotta alá, amelyek bíztak a Nyugat a kézzel fogható segítségében 1956-ban. XII. Pius síkra szállt azért, hogy a béke és a szabadság fogalma nyerje vissza eredeti világos tartalmát és egyértelműségét, mert a béke és a szabadság a "természet alapelveiből, a teremtő kifejezett akaratából származnak".

Mit mondott Mindszenty rádiószózatában?

A Szabad Kossuth Rádió 1956. november 3-án este 8 órakor közvetítette a szabadságát visszanyert főpap beszédét. Mindszenty utalt rá, hogy nem kell szakítania a múltjával, és azt se kell mondani, hogy őszintén beszél, mivel Isten irgalmából ugyanaz, aki volt bebörtönzése előtt és korábban is mindig azt mondta kertelés nélkül, amit igaznak és helyesnek tartott. Mindszenty mindenek előtt köszönetet mondott a pápának és azoknak az államfőknek, közéleti személyiségeknek, akik börtönben töltött évei alatt Magyarország és az ő személyes sorsa iránt is segítő szándékkal viseltettek.

Ez után rátért arra, hogy az egész kultúrvilág osztatlanul a felkelt magyar nép mellé állt. Mivel a magyar kis nemzet, ezért ez a segítő erő nagyon fontos. "Nincs egy nemzet - mondotta - amely ezeréves történelme során nálunk többet szenvedett volna. Első királyunk, Szent István uralkodása után nagy nemzetté fejlődtünk. A nándorfehérvári győzelem után, amelynek 500. évfordulóját üljük, nemzeti létszámunk egyezett az akkori Angliáéval. Ám folyton szabadságharcokat kellett vívnunk. Legtöbbször a nyugati országok védelmében. Ez megakasztotta a nemzetet, s mindig újra saját erőnkből kellett a felemelkedést keresni." A magyar főpap ez után hangsúlyozta, hogy a magyar minden néppel és országgal barátságban kívánnak élni. A régi nacionalizmusokat mindenütt át kell értékelni. A nemzeti érzés ne legyen többé harcok forrása az országok között. Életfeltételeik miatt is a népek egyre inkább egymásra vannak utalva. Majd így folytatta: "Mi magyarok az európai népek családi, bensőséges békéjének zászlóvivőjeként akarunk élni és cselekedni. Nem mesterségesen hirdetett, de valódi barátsággal, mindegyikkel, sőt még további tájakra is emelve szemünket, mi, a kis nemzet barátságban, zavartalan, békés, kölcsönös megbecsülésben kívánunk lenni a nagy Amerikai Egyesült Államokkal, és a hatalmas orosz birodalommal egyaránt. Jószomszédi viszonyban Prágával, Bukaresttel, Varsóval és Belgráddal. Ausztriát pedig ebben a tekintetben úgy kell megemlítenem, hogy mostani vajúdásunk kapcsán tanúsított testvéri magatartását már is minden magyar a szívébe zárta."

Mindszenty ez után rátért arra, hogy a jelenben minden azon dől el, hogy mihez kezd a kétszázmilliós orosz birodalom magyarországi fegyveres erejével. Magyarország semleges akar lenni, és nem kíván okot adni a vérontásra. Felteszi a kérdést az orosz birodalom vezetőjének, hogy mérlegelték-e már mennyivel jobban tudnák becsülni a magyarok az orosz népet, ha az nem igázná le őket. Magyarország nem támadta meg Oroszországot, ezért őszinte az a remény, hogy az orosz fegyveres erők távoznak.

A magyar belső viszonyokra rátérve hangsúlyozta, hogy egy elszegényedett ország vívja szabadságharcát, amely ha el akarja kerülni az éhínséget, akkor azonnal helyre kell állítania a termelést, és fel kell vennie a munkát. 1945-től egy magyarok számára céltalan háború után erőszakkal épült ki az itteni rendszer. Ezt a rendszert a magyar népre rákényszerítették, és most a nép elsöpörte. A küzdelem azért folyt, mert a magyar nemzet szabadon akart dönteni arról, hogy miképpen éljen. Szabadon akart határozni sorsa, államának igazgatása, és munkájának értékesítése felől.

Mindszenty hangoztatta, hogy szükség van új, visszaéléstől mentes választásra, amelyen minden párt indulhat. A választásnak nemzetközi ellenőrzés alatt kell megtörténnie. Pártok felett álló személyként a főpap óvott a pártviszályoktól, ma a nemzet léte és a mindennapi kenyér biztosítása a fő gond. Mindszenty szerint a bukott rendszer felelőseit független és pártatlan bíróság útján kell elbírálniuk. A magánbosszúkat el kell kerülni. A bukott rendszer részesei és örökösei viselik a felelősséget saját tevékenységükért, mulasztásaikért, hibáikért.

Mindszenty hangsúlyozta, hogy jogállamot kell létrehozni, osztály nélküli társadalommal, a demokratikus vívmányokat fejlesztő és a szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátozott magántulajdon alapján. "Kizárólag kultúrnacionalista nemzet és ország akarunk lenni. Ez akar lenni az egész magyar nemzet." A magyar katolikus egyház fejeként kijelentette: "Nem helyezkedünk szembe a történelmi haladás irányával, sőt az egészséges fejlődést mindenben előmozdítjuk. Azt a magyar nép természetesnek találja, hogy nagy múltú és nagy értékű intézményeinkről gondoskodni kell". A főpap ehhez még hozzátette, hogy a bukott rendszer erőszakának és csalárdságának minden nyomát felszámolja a katolikus egyházban.

Végül feltesz egy rendkívül fontos etikai kérdést: "Mit gondolnak a bukott rendszer örökösei, ha az általuk megbélyegzett elődeik valláserkölcsi alapon álltak volna, elkövették volna-e mindazt, aminek következményei elől menekülni kényszerülnek? A keresztény hitoktatás szabadságának azonnali rendezését, a katolikus egyház intézményeinek és társulatainak, köztük sajtójának visszaadását joggal elvárjuk".

A bíboros most ismertetett november 3-i rádiószózata után alig pihent le budai otthonában, amikor Tildy Zoltán, aki akkor Nagy Imre helyettese volt, titkára útján visszahívta az Országházba. A titkár telefonon azt is közölte, hogy a szovjet csapatok megindították a támadást és tüzet nyitottak a fővárosban. Mindszenty eleget tett a kérdésnek és sofőrjével a Parlamentbe hajtatott. Ekkor tudja meg, hogy Maléter honvédelmi minisztert, és Erdei Ferenc államminisztert, továbbá Kovács István vezérkari főnököt és Szűcs Miklós ezredest, akik Tökölön az orosz vezérkar főhadiszállásán tárgyaltak, csalárd módon letartóztatták. Mindezt Szerov tábornok személyesen irányította.

Az Országházban Mindszenty találkozott Tildy Zoltánnal, B. Szabó és Bibó István miniszterekkel. Később Vas Zoltánnal is váltott néhány szót. Ő közölte vele, hogy továbbra is a magyar nép oldalán marad. Tildy Zoltán Nagy Imrét kereste, de mivel nem találta, helyette már ő intézkedett. A katonai egységek parancsokat kértek, de már nem volt vezérkari főnök, vagy honvédelmi miniszter, akiktől megkaphatták volna azokat. Tildy elküldte őket, majd kitűzette a fehér zászlót a Parlamentre. Látva a fejetlenséget, a főpap időleges titkárával, dr.Turchányi Egonnal visszaindult budai lakhelyére. Kiderült azonban, hogy autója idő közben eltűnt. Ekkor gyalog kívánta útját folytatni, de a hidakat lezárták, és már a Parlament területét és körülvették az orosz egységek. Ekkor kérdezte meg Mindszenty titkárától, hogy melyik követség van a legközelebb. Kiderült, hogy ez az amerikai. Ezért úgy döntöttek, hogy odamennek.

Orosz páncélosok között haladtak, télikabátjuk alatt a reverendával a Szabadság térre, ahol az Egyesült Államok követségének az épülete található. A követ, Edward Thompson Wailes barátságosan fogadta, és a szabadság jelképeként üdvözölte a magyar főpapot. Mindszenty "Emlékirataim" című könyvének a 443. oldalán erről így ír: "Így hát nyolc évi rabság után az USA követség hajófedélzetére léptem... Az elkerülhetetlen lefogás és a Szovjetunióba hurcolás helyett így reméltem még tartalékolni magamat hazám és egyházam további szolgálatára... Rövid fél óra alatt már itt is volt Eisenhower elnök engedélye, amely teljes menedékjogot adott személyemnek. Csodálkoztam a gyors válaszon, de fájt, hogy két nappal előbb küldött segélykérésemre, amelyet szegény országunk érdekében küldtem én is, semmiféle válasz nem jött. Röviddel az után, hogy átléptem a követség küszöbét, orosz ágyukat vontattak a Szabadság térre és azokat mind a követség épületére irányították... Napok múltán azt olvasom a külföldi sajtóban, hogy előző nap, amikor a helyzet már végzetesnek kezdett látszani, Nagy Imre maga kérte volna nekem ezt a menedékjogot. Hetek múltán értesülök arról a követségen, hogy valaki - egy kideríthetetlen valaki Budapestről - november 3-án számomra Washingtontól menedékjogot kért. Hogy ki volt az, később se tudtam kideríteni, de ha Nagy Imre tette, nemes lelkületét mutatja."

Minthogy Mindszenty titkára, dr. Turchányi is menedékjogért folyamodott, a követség földszintjén várakoztak, majd amikor a légoltalmi pincébe mentek, ott Mindszenty Kovács Bélával, a Kisgazdapárt volt főtitkárával találkozott, aki hét évi szibériai fogság után és súlyos betegen is vállalta a miniszterséget Nagy Imre kormányában. Mindszenty Kovács Bélát jellemes és áldozatokat vállaló politikusnak tartotta. Amikor másnap kereste, kiderült, hogy bár ő is kért menedékjogot, azt nem kapta meg, ezért visszaindult baranyai szülőfalujába. A magyar főpap az amerikai követ hivatali íróasztala mellett mondta el szentmiséjét. Az amerikai diplomata saját hivatalát ajánlotta fel a bíborosnak. A követségen éjszakáztak a női alkalmazottak is, mert attól tartottak, hogy ha távoznak, az orosz katonák elfoghatják őket. Megkezdődött a bizalmas akták elégetése is. Mindszenty külön kiemeli, hogy mennyire jól esett neki, hogy hosszú követségi tartózkodása alatt egyetlen amerikai polgár sem tiltakozott az ellen, hogy a kormány menedéket biztosított a számára.

Mindszenty nem ellenezte azt, hogy dr. Turchányi egy másik magyar származású amerikaival megpróbáljon kijutni az Egyesült Államokba.

Mindszenty bíboros az amerikai követségre érkezése másnapján sajtókonferenciát tartott, amelyen jelen volt az összes Budapesten tartózkodó külföldi tudósító. Ekkor még meglepődött azon, hogy ilyen nagy szabadságot élvezhet menedékhelyén. A követség csak később kapta meg a menedékjogi szabályzatot Washingtonból. Attól kezdve már szigorú szabályok voltak érvényesek a menedékjogot kapott főpapra. Az említett sajtókonferencián először a magyarul tudók, majd a németek, végül az amerikaiak, angolok tették fel kérdéseiket. Első kérdésük így szólt:

"Mit szólok az orosz agresszióhoz?

- A legteljesebb mértékben elítélem.

Melyik kormányt ismeri el Magyarország törvényes kormányának, Nagy Imre kormányát, vagy a Kádárét?

- Nagy Imre kormányát ismerem el Magyarország kormányának. Kádár Jánost idegen katonai hatalom erőszakolta az országra. Abszolút törvénytelennek tartom és elutasítom."

A Kádár-kormány erről a sajtókonferenciáról mélyen hallgatott. Mindszenty az amerikai követségről figyelhette meg, hogyan áll ellen hősiesen a főváros lakossága a rájuk támadt tanktömegekkel szemben. Nyolcnapi harc után halottak és sebesültek borítják az utcákat. Ötezerre becsülik a magyar halottak, és húszezerre a sebesültek létszámát. Elindultak a deportáló vonatok is a Szovjetunióba, magyar fiatalokkal. Emlékiratainak 447. oldalán így ír a szabadság néhány napjáról Mindszenty:

"Milyen felemelő volt a kis magyar nép erkölcsi ereje, hihetetlen bátorsága, összetartása, embersége, szívóssága. És vigasztaló volt a nagyvilág millió tisztességes lelkének együttérzése velünk. Mi lett azokból az ígéretekből, amelyeket a demokratikus hatalmak ígértek a II. világháború alatt és után? Szabadságot, egyenlőséget, jólétet ígértek a boldogtalan világ népeinek. S mi valósult meg a világ nagy részében? Bolsevik diktatúrák, deportációk, terror, nyomor, és vérözön. A nagyvilág együttérzése szabadságharcos népem iránt felemelő volt. De a hatalmak szófecsérlése és mozdulatlan tehetetlensége szégyene és szomorúsága marad a történelemnek.

A nagyvilág nagyhatalmai attól a szovjet hatalomtól féltek, amely a kis Magyarország fiatal iskolásai oly csúffá tettek egy egész héten keresztül a pesti utcákon. S aztán a kétségbeesett kiáltásokra már semmi visszhang nem érkezett a nagyhatalmaktól... Így a magyar szabadságharc két vesztese: az erkölcsileg lezüllött világkommunizmus, és a tétlen, megbénult, erejét vesztett Nyugat lett, az Egyesült Nemzetek Szövetségével az élen.

A Nyugat roppant vak is volt. A bolsevista betyárok - népek kiirtói - nemsokára királyi udvarokban kezdtek szalonképesek lenni. Nyugat miniszterelnökei és miniszterei tülekedve vívtak közelharcot, hogy ki jusson előbb Moszkvába. 1955-56 nagy ténye az, hogy amilyen mértékben megutálták a vasfüggöny népei az orosz kommunista világot, oly fokban növekedett az elgyengült, lelkét lassan elvesztő Nyugat államaiban a Szovjet befolyása. Tengernyi magyar vér is folyt azért, hogy a Nyugat vakhályoga leváljon. De minden áldozat hiába volt."

Mindszenty ezután kiemeli, hogy XII. Pius pápa példát mutatott, amikor minden rendelkezésére álló eszközzel küzdött, és egyetlen napon háromszor is kiállt a világ elé a magyar ügy érdekében. 1956. november 10-én a magyar szabadságharc vérbefojtását brutális, törvénytelen elnyomásnak bélyegzi. Nyíltan kimondja, hogy a védelmi háború az ilyen embertelen támadással szemben jogos. A pápa azt is kérdezi: "közömbössé válhat-e a világ, amikor ennyi ártatlan vért ontanak igazságtalanul"? Montini bíboros, milánói érsek körmeneten a vállán vitte ekkor az újra leigázott Magyarország keresztjét, Olaszország egyik legnagyobb városának utcáin. A milánóiak százezrei éjjeli fáklyás körmeneten fejezték ki az egész olasz nemzet együttérzését a leigázott magyar néppel.

Mindszenty kiemeli, hogy hasonló együttérző és bátor magatartást tanúsított Spellman New York-i bíboros is. Több mint 200.000 New York-i az utcán térdepelve imádkozott egy éjjeli fáklyásmeneten a távoli szenvedő Magyarországért.

A budapesti amerikai követségen Mindszenty folyamatosan kapta a híreket a hősi halottakról, sebesültekről, deportáltakról, az éhezőkről, a hajléktalanokról és a menekülők áradatáról. Tud az akasztófákra került fiatalokról. Megrendítik a rétsági honvédekkel kapcsolatos szomorú hírek. Ezeknek az volt a bűne, hogy kiszabadították őt felsőpetényi fogságából. Parancsnokuknak, Pálinkás őrnagynak (Pallavicini őrgróf változtatta így meg a nevét) a kivégzése ezért rendkívül megrendítette. Mindszenty úgy érezte, hogy érte halt meg, bár az is lehet, hogy a bosszúállók mindenképpen végeztek volna vele.

Mindszenty Emlékirataiban (455. oldal) két jelentős tömegtüntetésről is, mint szemtanú számol be: a magyar nők tüntetéséről a követség előtt, és egy Amerika ellenes tüntetésről:

"1956. november 4. után vagy 8-10 napon át a munkások felvonulásukkal tüntettek az ellen, hogy az ifjúságot a Szovjetbe hurcolják. Az ÁVÓ azonban szétverte a férfiak tüntetését. Ekkor a tiltakozó munkásság elhatározta, hogy az asszonyok és a leányok fognak felvonulni. A munkásasszonyok tömegei november 23-án érkeztek meg különböző irányokból felvonulva. A Szabadság téren a követség előtt folyt le az impozáns tiltakozás, amelynek során elénekelték - egy a helyszínen és váratlanul kibontott nemzeti lobogó alatt - a magyar Himnuszt is. Újból és újból felzúgott az ENSZ-hez (a világ Sóhivatalához) intézett harsány követelés: segítsen az ENSZ! Segítsen az ENSZ! Küldöttségük azután bement az amerikai követségre, és ott újból kérte az őket fogadó követtől: segítsenek, tegyenek valamit! Szobámban lehúzott függöny mögött gyötrődtem. Később odakint újra és újra kezdték a kiáltást, de akkor már felvonult a rendőrség. Elvette zászlóikat és szétzavarták a tömeget. Kiáltásaik elhaló foszlányait még sokáig hallottam, ahogyan mind messzibbről és messzibbről, a különböző irányokból szobámig elértek. És az ENSZ nem segített. Az ENSZ beérte semmit nem jelentő klisék elismétlésével, üres retorikai műveletekkel. Szegény magyar asszonyok és lányok! Szegény Magyarország!"

Mindszenty Emlékiratában kitér arra, hogy a Kádár rendszer miként próbálta ismét teljes ellenőrzése alá vonni a katolikus egyházat. A trójai faló a békemozgalom volt. Létrehozták az Országos Béketanács Katolikus Bizottságát, az Opus Pacis-t, amelynek a vezetőségébe bekerültek a régi békepapok. Az egyik katolikus pap országgyűlési képviselő, Beresztóczy a Parlamentben azt állította, hogy a magyar püspöki kar elismeri a Kádár kormányt, annak munkáját helyesli és támogatja. A Vatikán válaszként kiközösítés terhe mellett megtiltotta, hogy Magyarországon a papok országgyűlési képviselők legyenek.

A magyar ügy kivizsgálásával megbízott öttagú ENSZ bizottság 1957 nyarán hozta nyilvánosságra jelentését. A Kádár-kormány elrendelte, hogy az Országos Béketanács tiltakozzék az ENSZ Bizottság tevékenysége ellen. Az Opus Pacis a nyomásnak eleget téve aggodalmát fejezte ki az ENSZ Ötös Bizottságának a jelenése miatt, mert az egyoldalúságával fokozza a nemzetközi feszültséget. A magyar püspöki kar élén Grősz József kalocsai érsek állott, aki maga is megjárta a kommunista diktatúra börtöneit. Engedékenységének azonban az volt az oka, hogy így remélte biztosítani az iskolai hitoktatás folytonosságát, s így próbálta elhárítani a békepapok visszatérését régi állásaikba. A Kádár rendszer azonban felújította a régi kommunista rendeleteket és a püspök csak az állam hozzájárulásával nevezhette ki a hitoktatót, akitől viszont az állam bármikor visszavonhatta a működési engedélyt. A hittankönyveket is az állam hagyta jóvá és a hitoktató az iskolán kívül semmilyen formában sem érintkezhetett a diákokkal. A Kádár rendszer szigorúan alkalmazta az egyházi kinevezésekről szóló rendeletet is. A művelődési miniszter hozzájárulásával lehetett csak a megyés püspökök kinevezésétől függő állásokat betölteni. A püspököknek tehát attól kellett tartaniuk, hogy a forradalom után állásaikba visszatérő papokat újra el kell bocsátaniuk, hogy helyükbe visszatérhessenek a kommunista kollaboráns békepapok. E fenyegetés elhárítására vállalták az ENSZ Ötös-Bizottsága jelentésének a bírálatát. Ilyen engedményekkel is a kommunista rendszer csak 1958. nyaráig tűrte, hogy a püspöki kar a Szent Szék akaratának megfelelően mellőzze a régi békepapokat a vezető egyházi állások betöltésénél.

A katolikus egyház térdre kényszerítését lépésről-lépésre hajtották végre, a Rákosi által bevezetett "szalámi-taktikának" megfelelően. Ennek eredményeként - állapítja meg Mindszenty - az Egyházak sokkal rosszabb helyzetbe kerültek, mint az 1956-os forradalom előtti időkben voltak.

A nemzetközi politikában pedig a békés egymás mellett élés (koegzisztencia) és az enyhülés (detente) lépett előtérbe. A világ közvéleménye által megbélyegzett kommunista diktatúráknak tekintélyük helyreállítására volt szükségük. E nélkül a nyugati közvélemény nem járult volna hozzá a gazdasági és a kereskedelmi kapcsolatok fejlesztéséhez. A Kádár rendszer megítélése ekkor még mélyponton volt, és az ENSZ ismételten megbélyegezte. Feltehető, hogy ezért tanácsolták a Kádár kormánynak, hogy javítsa kapcsolatát a Vatikánnal. Ennek nyomán 1962-ben Agostino Casaroli a Vatikán részéről tárgyalásokat kezdett a Kádár kormányzattal. Tárgyaló partnerei az Állami Egyházi Hivatal, és a békepapok voltak. Így a magas rangú vatikáni diplomata fülébe már nem juthatott el a magyar katolicizmus hiteles szava. Így születhettek olyan megállapodások, amelyek a kommunistáknak előnyöket, a magyar egyháznak pedig súlyos hátrányokat jelentettek.

Előkészületek a magyar forradalom leverésére

Amikor megszületett a döntés a Kremlben a magyar forradalom elfojtásáról, Hruscsov Bresztben tájékoztatta Lengyelország és az NDK vezetőit, november 2-án pedig Bukarestben a román és a csehszlovák vezetőkkel tárgyalt. Délután már Szófiában volt, azt követően pedig Brioni szigetére utazott Titóhoz. Hruscsov szerint a magyarországi beavatkozás elkerülhetetlen, mert kommunistaellenes terror alakult ki. Elmondotta tárgyalópartnereinek azt is, hogy a kínaiak is egyetértenek a katonai megoldással. A szovjet beavatkozást legerőteljesebben az NDK támogatta, de Románia és Csehszlovákia is helyeselte. Egyedül a lengyel vezetés hangoztatott különvéleményt.

Hruscsov és Malenkov november 2-án repülőgépen érkezett a jugoszláviai Pulába, és onnan hajóval mentek tovább Brioniba. Az egyébként fáradt szovjetvezetők nyomban tárgyalóasztalhoz ültek. A megbeszélések november 2-án este hét órától másnap hajnali öt óráig tartottak. A jugoszlávok szinte mindenben egyetértettek. Titón kívül Kardelj, Rankovics és Veliko Micsunovics, Jugoszlávia moszkvai nagykövete vett részt a tárgyaláson. Hruscsov ismertette a szovjet vezetés álláspontját a magyarországi eseményekről és a jugoszláv vezetők véleményét kérte. Titó egyetértett a beavatkozással, de szükségesnek tartott valamiféle politikai előkészítést. Javasolta magyarokból álló forradalmi kormány létrehozását. Hruscsov erre azt válaszolta, hogy ez már meg is történt: Münnich és Kádár már útban vannak Moszkva felé. Micsunovics, aki részletesen beszámolt erről a tárgyalásról azt állítja, hogy a szovjetvezetők Münnich-et részesítették előnyben. A jugoszlávok győzték meg arról, hogy Kádár előnyösebb lenne, mivel Münnich a bukott Rákosi moszkvai nagykövete volt, Kádár pedig ebben az időben Rákosi börtönének a foglya.

Az is lehetséges, hogy a Kádár melletti szovjet döntés már előzőleg megszületett. 1956. október 28-án, amikor Mikojan és Szuszlov leváltotta Gerő Ernőt, akkor Kádárt javasolták az első titkári tisztségre. Javasolhatták volna Münnich Ferencet is. Hruscsov tájékoztatta Titót, hogy a románok készek csapatokat küldeni Magyarországra. Titó azonban ezt szükségtelennek tartotta, és igyekezett lebeszélni róla Hruscsovot. A jugoszláv vezetők tájékozottak voltak Hruscsov magyarországi terveiről. Micsunovics már 1956. július 15-i naplójegyzetében leírja, hogy beszélgetésük során Hruscsov megemlítette: Magyarországon erőhöz fognak folyamodni, ha zavargásokra kerülne sor. Ez arra utal, hogy a magyarországi forradalmi helyzet, és annak kezelése már korábban is foglalkoztatta a szovjetvezetést. Tervek készültek a válság kezelésére már 1956. nyarán, esetleg még korábban. Micsunovics például 1956. július 15-én ezt jegyzi fel: "Szuszlov a jelek szerint mindent megtett azért, hogy mérséklés és megoldás helyett csak jobban elmélyítse és fokozza a válságot. Most minket is a szovjet hadsereg magyarországi bevetésével fenyegetnek; felszólítják Jugoszláviát, hogy 'jól értse' őket - és fogja be a száját."

Szuszlov és Mikojan a magyar forradalom napjaiban többször is járt Budapesten. A Magyarországon folytatott tanácskozásaikból egyértelműen kiderül, hogy meg akarták védeni a Szovjet-birodalom érdekeit. Ha viszont a Kreml urai már korábban megtervezték a magyarországi októbert, akkor fel kell oldani azt az ellentmondást, ami aközött van, hogy ugyanazok készítették elő a tüzet, akik kétségbe esve mindent elkövettek később az eloltására. Erre az egyik válasz lehet az, amit Hernádi Tibor is elfogad "1956 igaz története" című könyvében, amely szerint a szovjetvezetés elrettentő példát akart statuálni a vazallus államok számára. Meg akarta mutatni, hogy ha fellázadnak a Birodalom ellen, akkor könyörtelen megtorlás lesz a válasz. (id. mű 181. old.)

Brioniban Hruscsov és Titó arról is megegyeztek, hogy Nagy Imrének a jugoszláv nagykövetségen adnak menedéket. A magyarországi szovjet katonai vezetők ezzel egyidejűleg a szovjet csapatok kivonulásáról tárgyaltak az Országházban. A tárgyalások folytatására november 3-án este 22 órára a tököli főhadiszállásra hívták meg a magyar küldöttséget, ahol már csak a csapatok búcsúztatásáról és más jelentéktelen kérdésekről kellett volna megállapodni. Még ma sem teljesen érthető, hogy ilyen másodrangú kérdések rendezésére miért küldött a magyar kormány olyan küldöttséget, amelynek tagja volt Maléter Pál honvédelmi miniszter, Erdei Ferenc államminiszter, Kovács István vezérkari főnök és Szűcs Miklós ezredes.

Ezt a magas rangú küldöttséget tartóztatta le a KGB parancsnoka Szerov tábornok és a Moszkvából hazahozott Piros László volt belügyminiszter, valamint több ÁVH-s tiszt. Malinyin hadseregtábornok, a szovjet tárgyalóküldöttség vezetője - állítólag előre megbeszélt módon - még tiltakozott is a magyar küldöttség letartóztatása miatt.

November 4-én hajnalban megindult a nagyerejű szovjet támadás a forradalom elfojtására. Nagy Imre és szűkebb környezete valóban a jugoszláv nagykövetségre távozott, ahogyan Hruscsov és Titó megállapodott, és ahogyan arról Micsunovics beszámol. Nagy Imre a Moszkvával összejátszó Jugoszlávia nagykövetsége helyett egy közelebbi követségre is menekülhetett volna. Ezt tette Mindszenty József esztergomi érsek, aki az Országház közelében lévő amerikai nagykövetségre menekült. Ide mások is menekültek, de Mindszentyn kívül csaknem mindenkit elutasítottak. Ez is jelezte, hogy az akkori nemzetközi helyzetben a Nyugat és annak vezető állama, az Egyesült Államok, a status quo fenntartásában és így a magyar forradalom elfojtásában volt érdekelt. Kérdés, hogy Nagy Imre milyen védelmet remélt a jugoszláv nagykövetségen? Nehéz azt feltételezni, hogy nem vette számításba Titó és Moszkva esetleges együttműködését.

Micsunovicstól tudjuk azt is, hogy Hruscsov már november 6-án követelte a jugoszláv kormánytól Nagy Imre és társai kiadatását. Egyesek szerint Nagy Imre igyekezett a szovjet birodalmi igényeknek is eleget tenni, ugyanakkor végleg kegyvesztett lett, amikor utólag nem írta alá - visszadátumozva október 23-ra - a szovjet csapatok behívását Budapestre. Erre október 26-án Andropov kérte. Helyette Hegedűs András, korábbi miniszterelnök végezte el ezt a kényelmetlen aktust. Elképzelhető, hogy ez valóban olyan árulásnak tűnhetett, amely megpecsételte Nagy Imre későbbi sorsát.

Hatalmi küzdelem a szovjetvezetésben

A Malin-feljegyzések alátámasztják, hogy a Sztálin halálát követő utódlási küzdelem, amely csak 1957. júniusában dőlt el, nagy hatást gyakorolt a Magyarország irányában folytatott szovjet politikára. A válság elmélyülésével együtt az SZKP Elnökségében is kiéleződtek az ellentétek, amelyek végül is szakadáshoz vezettek. A Hruscsovhoz közel álló Mikojan és Szuszlov jelentések egész sorozatát küldték a Kremlbe attól kezdve, hogy megérkeztek Budapestre október 24-én. Ezeket hosszan megvitatták az SZKP Elnökségének a tagjai. Az október 26-án este megtartott ülésen több elnökségi tag bírálta Mikojant, mert úgy látta, hogy nem jár el megfelelően és a kapituláció felé tereli a Szovjetuniót. Hruscsov kemény vonalat képviselő ellenfelei, nevezetesen Vjacseszláv Molotov, Kliment Vorosilov és Lázár Kaganovics kritikájuk élét egyenesen Hruscsov ellen fordították. Hruscsov arra hivatkozott, hogy "Mikojan azt teszi, amit elvállalt. Mikojan elvtárs a be nem avatkozás álláspontját támogatta október 23-án". Noha az első titkár személy szerint nem értett egyet Mikojan be nem avatkozási álláspontjával, nem engedhette meg, hogy ne válaszoljon a támadásokra.

Az 1956. október 28-i elnökségi ülésen Molotov és Vorosilov fokozta kampányát. Utóbbi azzal vádolta Mikojant és Szuszlovot, hogy nincsenek megfelelően informálva, és nem képesek megbízatásukat teljesíteni. Molotov azt állította, hogy Mikojan és Szuszlov "megnyugtatóan biztatgatnak", miközben a helyzet egyre rosszabbodik, és a kapituláció irányába halad. Más vezetők, köztük Zsukov marsall és Georgij Malenkov, védelmébe vették Mikojant és Szuszlovot: "nem tehetjük felelőssé elvtársainkat a helyzetért, és nem lenne helyénvaló most elítélni Mikojant". Ezek az érvek azonban nem akadályozták meg abban Vorosilovot, hogy még keményebb szavakat használjon: "Az amerikai titkosszolgálatok aktívabbak Magyarországon, mint Szuszlov és Mikojan elvtársak. Hiába küldtük őket oda". Bulganyin, aki kezdetben maga is bírálta Mikojant, Hruscsov mellé állt és szemrehányást tett Vorosilovnak a megjegyzéséért. Bulganyin sürgette kollégáit, hogy Szuszlov és Mikojan hibáztatása helyett inkább arra koncentráljanak, hogy mi most a tennivaló. Átmeneti feszült csend állott be, és amikor késő este Szuszlov visszatért Budapestről és beszámolt a helyzetről, Vorosilov és Molotov tartózkodott a nyílt bírálattól.

Az SZKP Elnökségében kibontakozó nyilvánvaló szakadás egy olyan időszakban, amikor rendkívül lényeges volt az egységes álláspont kialakítása, korlátozta Moszkva cselekvési szabadságát és akadályozta a krízis gyors megoldását. Az is nehezítette a döntések meghozatalát, hogy október 30-án és 31-én mélyen aggasztotta őket, milyen politikai ellenhatást váltanak ki Magyarországon a Szovjetunió politikai és katonai intézkedései. Malin feljegyzéseiből tudjuk, hogy az SZKP elnöksége mennyire határozatlan volt, és mennyire nem tudott válaszolni az egyre válságosabb magyarországi helyzetre. Október 28-án valamennyi magasrangú magyar vezető követelni kezdte, hogy a szovjet csapatokat vonják ki Magyarországról. Ez riadalmat okozott Moszkvában. Október 28-án az Elnökség hosszúra nyúlt ülésén minden résztvevő egyetértett abban, hogy nem kell kivonni a csapatokat Magyarországról, hanem e helyett döntő csapást kell mérni az ellenállási központokra. Döbbenetet és rémületet váltott ki, hogy "Nagy Imre is ellenünk beszél". Attól tartottak, hogy Nagy Imre hamarosan nemcsak a szovjet csapatok visszavonását fogja követelni, hanem a Szovjetunió teljes kapitulációját és Magyarország kiszakadását a szovjet birodalomból.

A magyar kormány október 28-i közleménye, amely szerint a jelen események sokkal inkább nemzeti demokratikus felkelésnek tekinthetők, semmint ellenforradalomnak, megdöbbenést váltottak ki az SZKP Elnökségének tagjaiból. Egyöntetűen megerősítették, hogy "nem vonulhatunk vissza és nem is fogunk visszavonulni". Ezzel egyidőben Hruscsov és munkatársai felismerték, hogy az események előrehaladtával egyre szűkebbé vált a lehetséges válaszok köre. Sok magyar polgári személy és szovjet katona is életét vesztette. Az ország élére került Nagy Imrének és Kádár Jánosnak még radikálisabb erőkkel kell szembenézniük, amelyek már a kommunista rendszer egészét akarják megváltoztatni. A szovjetvezetők szívesen követtek volna kemény vonalat, és Nagy Imre és Kádár János elhajlásainak is véget vetettek volna, de be kellett látniuk, hogy egyelőre a jelenlegi kormányzatot kell támogatniuk, s Budapestről ki kell vonni a szovjet csapatokat. A Magyarországról való teljes távozást azonban ekkor sem mérlegelték.

1956. október 30-án azonban éles fordulat következett be az SZKP elnökségében. Az elnökség valamennyi tagja, köztük Molotov és Vorosilov is átmenetileg konszenzusra jutott abban, hogy a Szovjetuniónak meg kell előznie egy nagyméretű katonai intervenciót Magyarországon. Zsukov marsall úgy látta: a Szovjetuniónak szükség esetén készen kell állnia arra, hogy kivonja csapatait Magyarországról, és ezt úgy kell tekintenie, mint a katonai-politikai szférában ráháruló feladatot. Más elnökségi tagok vonakodva ugyan, de egyetértettek. Hruscsov és kollégái tisztában voltak azzal, hogy a helyzet Magyarországon tovább rosszabbodott, s erősödtek a szovjetellenes felhangok. Ezért egyhangúlag elfogadták, hogy választaniuk kell "a békés út - a csapatvisszavonások és a tárgyalások útja", valamint "a katonai út - a megszállás útja" között.

Ez a döntés azon az elképzelésen alapult, hogy a szovjet kormány október 30-i deklarációja "a Szovjetunió és a többi szocialista ország közti barátság és együttműködés fejlesztésének és további erősítésének az elveiről" megteszi a maga kedvező hatását. A nyilatkozatot az SZKP Központi Bizottságának magas beosztású tagjai készítették, és az SZKP Elnöksége pontosítás után jóváhagyta. A nyilatkozat elismerte, hogy a Szovjetunió és a kelet-európai országok viszonyát rendkívül súlyos hibák terhelték a múltban, és hogy Moszkva durván megszegte a szocialista országok viszonyában az egyenjogúság alapelvét. A Szovjetunió elkötelezte magát, hogy a jövőben szigorúan tiszteletben tartja valamennyi szocialista állam teljes szuverenitását, és felülvizsgálja csapatainak állomásoztatását a Varsói Szerződés országaiban, s Kelet-Németország kivételével megfontolja csapatainak részleges, vagy teljes visszavonását is. Az Elnökség tagjainak a többsége úgy gondolta, hogy a nyilatkozat megszabadítja őket egy súlyos helyzettől, és véget vet a vérontásnak. Ezek a remények azonban hamarosan szertefoszlottak. Ha ezt a nyilatkozatot néhány hónappal korábban adták volna ki, esetleg megelőzhették volna a zavargások kirobbanását.

Amikor október 30-án a Magyar Rádió sugározta ezt a nyilatkozatot, az események Magyarországon már kicsúsztak a szovjet ellenőrzés alól. A Kreml szóbeli ígéretei már nem voltak képesek befolyásolni az országos nyugtalanságot, vagy hatást gyakorolni a Nagy Imre kormány döntéseire. A szovjet nyilatkozat izgalmat és érdeklődést keltett a kelet-európai országokban, de Magyarországon csak nagyon korlátozott hatása volt. A felkelők ragaszkodtak céljaik azonnali eléréséhez, és már nem elégedtek meg az elhúzódó tárgyalásokkal. A nyilatkozathoz fűzött szovjet remények tehát nem váltak be, de mégis figyelemre méltó, hogy a Kreml az eseményeknek ebben a szakaszában erőfeszítéseket tett az intervenció megelőzésére. Úgy tűnik, hogy egy rövid ideig az SZKP Elnöksége tényleg hajlandó lett volna elfogadni a kommunista rendszer megváltozását Magyarországon. A katonai erők alkalmazásáról való lemondás kérdésében a rövid egyetértés azon a törékeny feltételezésen nyugodott, hogy az október 30-i nyilatkozat kedvező hatást vált ki. A Mikojantól és Szuszlovtól érkező táviratok és titkos telefonüzenetek azonban sokkal pesszimistábbak voltak, mint előző üzeneteik. Korábban a két magas rangú szovjet pártvezető abban bízott, hogy rá tudják venni Nagy Imrét a rend helyreállítására és kielégítő politikai megoldás elérésére. Október végére azonban Mikojan és Szuszlov már sokkal pesszimistábban ítélte meg a helyzetet. Október 30-i üzenetükben figyelmeztetnek, hogy a felkelésnek csak fegyveres erővel lehet véget vetni, és hogy erre a feladatra a magyar hadsereg feltehetően nem alkalmas. Mikojan és Szuszlov ezt táviratozta:

"A politikai helyzet az országban ahelyett, hogy javulna, egyre rosszabbá válik... A fennmaradó ellenállási központok békés felszámolása gyakorlatilag kizárható. Megpróbáljuk likvidálni őket a magyar fegyveres erők igénybevételével. Ennek azonban nagy a veszélye: a magyar hadsereg ugyanis várakozó álláspontra helyezkedett. Katonai tanácsadóink szerint a magyar tisztek és tábornokok magatartása a szovjet tisztek irányába megromlott az elmúlt napokban, és már nincs meg köztük az a bizalom, ami korábban létezett. Lehetséges, hogy ha magyar egységeket vetnek be a felkelés leverésére, akkor azok átállnak a lázadók oldalára, és ebben az esetben szükségessé válik, hogy a szovjet fegyveres erők katonai műveletekbe kezdjenek".

Mikojan és Szuszlov ezt követő üzenetei még sötétebbek voltak, és azt tükrözték, hogy legrosszabb előérzeteik és félelmeik váltak valóra. Az 1956. október 30-án érkezett első üzenetet követően tudomásukra jutott, hogy a feldühödött tömeg véres támadást intézett a budapesti Pártbizottság Köztársaság téri központja ellen. A felkelők egy része rátámadt a fegyvertelen ÁVH-s őrségre. Ez nemcsak Mikojanra és Szuszlovra hatott, de számos magyar, köztük a felkelést irányító több személy is, erősen bírálta ezt az akciót és nyugalomra szólított fel. Ami a Köztársaság téren történt Moszkvában is riadalmat keltett. A filmhíradók éppen akkor számoltak be részletesen az erőszakosságokról, amikor az SZKP Elnöksége október 31-én ismét összeült. Önmagában az a tény is meghökkentő volt, hogy az ekkor már csőcseléknek titulált felkelők el tudták foglalni a Budapesti Pártbizottság épületét. Az a három magyar páncélos, amelyet az épület védelmére küldtek, végül is átállt a felkelők oldalára, vagyis pontosan az történt, amitől Mikojan és Szuszlov tartott.

Orbán Éva történész "Iránytűnk '56" című könyvében, amely az Összmagyar Testület Gloria Victis kiadásában Budapesten 2001-ben jelent meg, a következőképpen számol be a Köztársaság téri Pártház ostromáról, amelyet a forradalom egyik legtragikusabb eseményének nevez:

"A Budapesti Pártbizottság Köztársaság téri székháza az 56-os forradalom elleni szervezkedés egyik központja volt. A Budapesti Pártbizottság október 23. estétől már a kerületi pártbizottsággal összehangoltan szervezkedett a felkelés leverésével kapcsolatos teendőkben. A PB épületében a munkatársakon kívül mások is tartózkodtak, így a KV vezetőség munkatársai és a HM kilenc magas rangú tisztje. Az egykori görög partizán hadsereg itt tartózkodó vezetői is felajánlották segítségüket, és fegyvert kértek 800-1000 görög partizánnak. A pártház védelmét az e célra felrendelt szombathelyi ÁVH alakulat és három szovjet tank, valamint ávósok látták el. (Október 24-től a szovjet hadsereg kötelékébe tartozó páncélosok és más erők részt vettek a magyar főváros legfontosabb középületeinek a védelmében. A Budapesti Pártbizottság védelmét is szovjet páncélosok segítették egészen addig, amíg a szovjet erők nem vonultak ki Budapest belterületéről. D. J.)

A PB titkára, Mező Imre egyben a KB-nak is tagja, így kiemelt segítséget kapott az itt folyó - a forradalom leverésére szövetkezett - fegyveres szervezkedéshez. A K-telefonvonal lehetővé tette a Rendőr-főkapitányság telefonjainak lehallgatását is. Miután Nagy Imre megszüntette az ÁVH-t, felgyorsult az itt folyó úgynevezett munkásmilíciák felfegyverzése a 23. előtti állapot visszaállítása érdekében. Az egyes fővárosi kerületekben 100-400 fős fegyveres egységekkel rendelkeztek.

29-én az esti órákban Kádár János is felkereste Mező Imrét a Köztársaság téren.

A veszélyessé vált helyzetben 30-án hajnalra az őrséget rendőrruhába öltöztették át. 30-án egy élelmiszereket szállító teherautóval külön is felhívták magukra a lakosság figyelmét. 29-én a Rákóczi téren este felkelők tanácskoztak, ahol a Baross tériek elmondták: a Köztársaság tér környékén eltűntek járőrbe küldött társaik, valamint, hogy felderítésre váró ellenséges mozgások vannak a székházban, aminek utána kellene járni.

Másnap (30-án) az eltűnt járőrök keresésével kezdődtek az események. A téren a hosszú sorokban élelmiszerért álltak sorban a közért előtt az emberek, akiknek feltűnt, hogy egy teherautó élelmiszerszállítmányt, köztük félsertést vittek be a pártháziaknak.

Fegyveres nemzetőr-felkelők 9 óra tájt be akartak menni az épületbe, de a portánál nem jutottak tovább. Lövöldözés kezdődött, aminek gyorsan híre ment, és a főváros legfőbb csoportjától segítség érkezett. A pártháziak megsegítésére három T-34-es páncélost küldtek a Parlament környékéről. A tatai páncélosok a térre érve azt látták, hogy az épületből lövik a téren lévőket, sőt őket is. Mire az épületre lőttek. Erre a bent lévők fehér zászlót tettek ki az emeleti ablakba, amit a tér környékén lévők úgy értelmeztek, hogy megadják magukat, és a tömeg boldogan betódult a térre. (A tatai páncélosok kötelékébe tartozó tankok magyar páncélosok voltak, feladatuk az lett volna, hogy az eltávozott szovjet tankok helyett védjék a Budapesti Pártbizottságot. De, mint tudjuk, átálltak a felkelők oldalára. D. J.)

Ezek után a pártházból tűz alá vették a teret. Lőttek mindenkire: nőkre, gyerekekre, mentősökre. Nagyon sokan maradtak ott holtan és sebesülten. A páncélosok - látva a becstelen öldöklést - addig lőtték a pártházat, amíg azok meg nem adták magukat, majd elmentek. Ezt követően feltartott kézzel kijött néhány rendőr ruhába beöltöztetett ÁVÓ-s és akkor elszabadult a népharag. Puszta kézzel vertek agyon néhányat.

Vezetőjüket felakasztották. Száját a zsebeiben lévő pénzzel tömték tele. Pongrácz Gergely megpróbálta jobb belátásra bírni őket, de azt kérdezték tőle: 'akkor is az lenne a véleményed, ha valamelyik öcséd, vagy bátyád ott feküdne a téren holtan?' A téren becslések szerint minimum 70 halott és rengeteg sebesült maradt, akiket a pártházból lőttek le. A székházban lévők nagy része 'felszívódott'. Mai napig feltáratlan, hogy hogyan. Mező Imre is áldozat lett, az épületen belül hátulról érte a halálos golyó akkor, amikor még a felkelők nem hatoltak be a székházba, de ennek hátterét a mai napig nem fedték fel. Az épületbe bemenő fegyveresek társaikat próbálták megkeresni. A bent lévő nyilvántartásokat kidobálták a térre. A corvinisták közreműködésével a sebesülteket, köztük az ÁVÓ-sokat is, a Péterffy Sándor utcai kórházba szállították.

Az emberek meg voltak győződve arról, hogy a pártház alatt börtöncellák vannak, ahol sokakat tartanak fogságban, valamint egy alagútrendszer, amely menekülésre is szolgál. Délután már nagy erőkkel megkezdték az ásatásokat, de eredménytelenül. Ezt a kérdést a mai napig homály fedi". (Az id.mű 48-49. old.)

Orbán Éva ezt követően idézi Pongrácz Gergelyt, a Corvin-köz parancsnokát:

"Amikor a földalatti börtönök lejáratát kerestük a pártházban, a pincében voltam, ahol csőtörés következtében térdig érő víz volt. A Lenin-Sztálin Művekből összehozott járdán közlekedtünk. Ernő bátyám az udvarról kiabált: gyere fel Gergely, azt hiszem megtaláltuk a lejáratot. Felmentem. Lehetett ott olyan 40 négyzetméteres kis kert, vagy még kisebb. Mondja Ernő, hogy amikor rálépnek, besüpped a talaj. Én is ráléptem, és ezt tapasztaltam. Szemmel láthatóan most temették be. Gondoltuk, ez lehet a lejárat, mert amikor az ÁVÓ-sok látták, hogy vesztettek, hamar elföldelték.

Ásókat, lapátokat kerestünk, hogy szabaddá tegyük a keresett lejáratot. Akkor találtuk meg ott a pártházba beszipkázott, meggyilkolt felkelőket.

Ameddig én ott voltam, 14-15 fiatal srác tetemét találták meg. Kezük hátul összekötözve, mint a ...Tarkólövéssel, 2-3 napos, egészen frissen kivégzett személyek voltak, akiket elkaptak és kivégeztek. Sírógörcsöt kaptam a látványtól. Ernő bátyám és egy utász őrnagy fogott közre és kivittek a térre".

(Mindehhez e sorok írója azt tudja személyes élményként hozzáfűzni, hogy amikor nemzetőrnek jelentkezett az ELTE Jogi Karának a nemzetőrségébe, annak parancsnoka először őrségbe küldte, majd pedig rábízta a nemzetőrök, valamint a Jogi Kar épületében tartózkodó személyek élelmezését. Erre a célra hozzá irányított négy bölcsészhallgató leányt. Napokon át az élelmezés úgy történt, hogy a Jogi Karra érkező élelmet át kellett hordani a Bölcsészkarra, mert ott nagy menza működött, megfelelő méretű konyhával, ezzel szemben a Jogi Karon csak teakonyha volt. Az élelem áthordására később ez a kis csapat kapott egy furgon szállítókocsit is. 1956. október 30-án érkezett Dunántúlról egy traktor három utánfutóval, és mindhárom levágott disznóval, szárnyasokkal, valamint más élelmiszerrel volt tele. Mivel a Jogi Karnak nem volt hűthető tárolója, csak azt az élelmet lehetett átvenni, ami nem romlandó. Tehát például a szalonnát, vagy a kenyeret. Ezért telefonon megpróbáltam olyan más egyetemet találni, ahová ezt az élelmet átszállíthattam. A Jogi Kar mellett lévő Teológia konyhája átvett 100 levágott libát, amelynek a felét visszaadta a nemzetőrségnek, de már megsütve.

A többi élelmet pedig - a nemzetőrség parancsnokának jóváhagyásával - elszállítottuk a Péterfy Sándor utcai kórház konyhája részére október 30-án délután. Én magam ültem fel a traktorvezető mellé az ülésre és mutattam neki az utat. Amikor elhaladtunk a Köztársaság tér közelében, ott nagy tömeget láttunk, és egy kiásott gödröt. Ekkor mondták el nekünk, hogy kazamatákat keresnek, mert azt feltételezik, hogy ott felkelőket tartanak fogva. Minthogy sietni kellett, sokáig nem maradhattunk a téren, és folytattuk az utunkat a Péterfy Sándor utcai kórházba, ahol az élelmet átadtuk. Visszafelé jövet már nem ejtettük útba a Köztársaság teret, tehát személyes élményeim nincsenek, hogy mit történt ott.)

Október 31-én, szerdán, amikor az SZKP Elnöksége újból összeült Moszkvában, Budapesten hajnalban a HM-ben megalakult a Forradalmi Honvédelmi Bizottmány. Nagy Imre Király Bélát állítólag a Nemzetőrség főparancsnokává és a főváros katonai parancsnokává nevezte ki. Maléter Pál ezredes ekkor lett a honvédelmi miniszter első helyettese. Nagy Imre ezen a napon délután a Kossuth téren bejelentette, hogy tárgyalások kezdődnek a szovjet erők kivonásáról, és a Varsói Szerződésből való kilépésről.

A nyugat-magyarországi iparvárosban, Győrben, előző nap 30-án alakult meg a Dunántúli Nemzeti Tanács, amelynek elnöke Szigethy Attila küldöttség élén felkereste Nagy Imrét és tájékoztatta a dunántúliak követeléseiről október 31-én. Ezen a napon dél körül az utolsó szovjet páncélosok is elhagyták Budapest belvárosát. Ugyancsak ezen a napon délelőtt a Kilián laktanyában katonák, rendőrök, egyetemi nemzetőrségek és szabadságharcos felkelők küldöttei értekezletet tartottak. Ekkor jött létre a Forradalmi Karhatalmi Bizottság. A budapesti Karhatalmi Parancsnokság a fővárosban három körzetet alakít ki, ezek élére Bakonyi Károly és Csémi Károly alezredes, valamint Mecséri János alezredes kerül. A tanácskozáson Pongrácz Gergely bírálta a távollévő Maléter ezredest, majd amikor ezt Maléter jelenlétében is megismétli, akkor Maléter felajánlja együttműködését, mert az egységet tartja a legfontosabbnak. Ezen a napon a Műszaki Egyetemen zászlóaljat hoznak létre. A Széna téri felkelők elfoglalják a II. kerületi pártházat. A budai üzemek munkástanácsai is tanácskoznak és megindul a kommunista diktatúra előtti politikai pártok újjáalakulása. A politikai foglyok szabadon bocsátása is folytatódik. A rákosista MDP feloszlik, és megalakul utódja, a Magyar Szocialista Munkáspárt, az MSZMP. A nap legvésztjóslóbb híre az, hogy az éjszakai órákban újabb szovjet csapatok érkeztek Magyarországra.

Mark Kramer szerint ("New Evidence on Soviet Decision-Making and the 1956 Polish and Hungarian Crises - Új bizonyítékok a szovjet döntéshozatalról és az 1956-os lengyel-magyar válság, (www.gwu.edu/~nsarchiv/CWIHP/Bulletins/b8-9a36.htm) a Budapesti Pártbizottság ostroma egyrészt egyszeri elkülönült kilengésnek bizonyult, másrészt ténylegesen segítette stabilizálódni a helyzetet arra ösztönözve mind a kormányt, mind a felkelőket, hogy keressék a békés kibontakozást. Az általános felfordulás idején a Köztársaság téri események - legalább is Moszkvából szemlélve - vészjósló hatást tettek, és úgy tűnt, hogy Mikojan és Szuszlov legrosszabb előrejelzései válnak valóra. Fokozták a moszkvai aggodalmakat a Közel-Keleten kibontakozó hadműveletek, amelyek keretében Párizs és London - Izraellel együttműködve - vissza akarta szerezni a Szuezi-csatorna ellenőrzését az azt korábban államosító Egyiptomtól. Egyre több jele volt annak is, hogy a magyarországi nyugtalanság átterjed a többi Varsói Szerződéshez tartozó országra is.

A szuezi válság és a magyar forradalom továbbterjedése megnövelte Magyarország helyzetének a fontosságát a Varsói Szövetségben. Egy esetleges "imperialista" győzelem a Szuezi csatornánál, valamint a fokozódó belső erjedés a szovjet tömbön belül még lényegesebbé tette Moszkva számára, hogy Magyarország a szovjet táboron belül maradjon. Amikor tehát nőtt Magyarország szovjet tömbhöz való tartozásának a fontossága, ugyanakkor vált világossá, hogy Magyarország ténylegesen ki akar lépni a Varsói Szerződésből. A Nagy Imre kormány belső kabinetjéhez tartozó Kovács Béla sürgette Magyarország semlegességének a deklarálását és 1956. október 30-i beszédében síkra szállt amellett, hogy Magyarország egyik katonai tömbhöz se tartozzon. Ugyanezen a napon maga Nagy Imre is jóváhagyta a Varsói Szerződésből való kilépés célkitűzését. Ennek érdekében megkezdte a tárgyalásokat az összes szovjet katona Magyarországról történő kivonásáról Mikojannal és Szuszlovval. A két szovjet vezető erről haladéktalanul tájékoztatta moszkvai kollégáit.

A moszkvai dokumentumok 1956-ról, amelyek a "Jelcin-dosszié" címen váltak ismertté (Századvég Kiadó, 56-os Intézet, Budapest, 1993.) azt erősítik meg, hogy Nagy Imrének az a határozott kívánsága, hogy Magyarországot kilépteti a Varsói Szerződésből, döntően hozzájárult ahhoz, hogy október 31-én az SZKP Elnöksége megváltoztatta előző nap hozott döntését. Kétségtelen, hogy Nagy Imre már évekkel korábban is, különösen, amikor hirtelen leváltották a kormány éléről 1955-ben, gyakran beszélt arról, hogy kívánatos lenne Magyarország semlegessége. Az a döntése, hogy ezt az akkori kényes helyzetben felvetette Mikojannak és Szuszlovnak, sokkhatást váltott ki Moszkvában. Amikor szembe kellett nézniük azzal, hogy Magyarország kiléphet a Varsói Szerződésből, felismerték, hogy milyen vészes mértékben csökkent a befolyásuk Magyarországra. A felsorolt körülmények egymást erősítő hatása arra késztette az SZKP Elnökségét, hogy átértékelje az intervenciót ellenző korábbi álláspontját. Hruscsov később azt állította, hogy ő már akkor sajnálta az október 30-i döntés elfogadását, amikor az Elnökség az áldását adta rá. Október 31-én rendkívüli tanácskozást hívott össze, hogy az Elnökség újabb döntést hozzon. A tanácskozásról készült jegyzőkönyvek szerint nemcsak Hruscsov volt elégedetlen az előző napi döntéssel. Egy elnökségi tag kivételével valamennyi résztvevő támogatta, hogy felülvizsgálják a Budapestről és Magyarországról történő csapatkivonást. Most már a rend helyreállítását részesítették előnyben. Az egyetlen eltérő véleményt Maxim Szaburov hangoztatta. Szerinte az előző ülés után már nincs értelme a vitának, mert egy nagyarányú katonai intervenció csak a NATO-t igazolná. Ezzel vitába szállt Molotov, és több más elnökségi tag. Arra hivatkoztak, hogy az előző napi döntés csak kompromisszum volt. A rábeszélés hatására végül Szaburov is beadta a derekát és támogatta a katonai beavatkozást. Az SZKP Elnöksége egyhangúlag úgy döntött, hogy "segíteni kell a munkásosztályt Magyarországon az ellenforradalom leverésében". Ezzel véget ért a sokáig elhúzódó határozatlanság és habozás a Kremlben.

Vladimir Nikiforovics Malin, az SZKP Központi Bizottsága Általános Osztályának a vezetője hivatalból volt jelen az SZKP Elnökségének az ülésein. Feladata az volt, hogy segítsen a határozatok megfogalmazásában. Egyidejűleg feljegyezte azt is, hogy ki volt jelen és ki mit mondott. Az 1950-es és 1960-as években még nem készültek a teljes szöveget tartalmazó jegyzőkönyvek az SZKP Elnökségének a tanácskozásairól. Malin minden Magyarországgal kapcsolatos elnökségi tanácskozáson részt vett 1956. október 23. és november 4. között. Ezek a ceruzával készült feljegyzések töredékesek, mégis nagyon fontos adatokat tartalmaznak, amelyek utólag megvilágítják a döntéshozók gondolkodásmódját.

Az egyik legfontosabb tanulság, amit Malin feljegyzéseiből kiolvashatunk, hogy igen közel volt a Szovjet Birodalom ahhoz a helyzethez, ami végül is 33 évvel később, 1989-ben következett be. Ha ugyanis az SZKP Elnöksége kitart október 30-i álláspontja mellett, akkor a szovjet hadseregnek meg kellett volna szüntetnie Magyarország megszállását. Ezt minden bizonnyal követte volna a többi kelet-európai csatlós országból történő kivonulás is. Ezek összhatásaként pedig beindulhattak volna olyan politikai változások, amelyekre csak 1989-ben és az azt követő években volt lehetőség.

A szuezi válság hatása

1956. július 26-án Gamal Abdel Nasszer egyiptomi elnök bejelentette, hogy Egyiptom államosítani kívánja a Szuezi-csatorna Társaságot. A világ egyik legfontosabb viziútja a 171 km hosszú, 100-150 m széles és 11-12 m mély Szuezi-csatorna 1869-ben nyílt meg. A Földközi-tengert a Vörös-tengeren át az Indiai-óceánnal összekötő csatorna egy angol-francia tőkével működő nemzetközi társaság tulajdonában volt. Az 1952. évi egyiptomi forradalom győzelme után továbbra is angol csapatok állomásoztak a Szuezi-csatorna övezetében. A brit csapatok a kairói kormány erőteljes követelésére csak 1956. júniusában távoztak az országból. A viziút államosításához az vezetett, hogy Egyiptom az Egyesült Államok és Nagy-Britannia támogatásával fel akart venni a Világbanktól 270 millió dollár hitelt. Ez lehetővé tette volna a Nílus vizét hasznosító Asszuáni gát építésének az elkezdését. Egyiptom lakossága a XX. század első felében megnégyszereződött. Emiatt létfontosságúvá vált a megművelhető termőterület növelése, és az iparosításhoz szükséges energia biztosítása. Mindezt az Asszuáni gát és erőmű megépítésétől remélték.

A hitelnyújtást azonban a nyugati hatalmak és a Világbank olyan feltételekhez kötötték, amelyek révén Egyiptomot politikai, gazdasági és katonai ellenőrzésük alá vonhatták. Az Egyesült Államok 1956. július 26-án formálisan is elállt korábbi hitelnyújtási ajánlatától. Nasszer egyiptomi elnök erre válaszképpen 1956. július 26-án bejelentette a Szuezi-csatorna Társaság államosítását. Nasszer elképzelése az volt, hogy a csatorna használati díjából, ami akkor mintegy 200 millió dollárra rúgott, fedezni tudja az Asszuáni gát építési költségeit. Ez a gát és az erőmű végül is a Szovjetunió segítségével épült fel.

Párizs és London nem nyugodott bele Nasszer döntésébe. Angol-francia-izraeli közös terv készült a Nasszer kormány megdöntésére és a Szuezi csatorna visszaszerzésére. A három hatalom által kidolgozott közös terv alapján Izrael 1956. október 29-én megtámadta Egyiptomot. 1956. október 31-én angol és francia repülőgépek bombázták az egyiptomi légitámaszpontokat és a Szuezi csatorna övezetét. Bevetettek angol légi deszant alakulatokat is. Izrael a katonai támogatás segítségével elfoglalta a Sinai-félszigetet. November 5-én angol-francia katonai egységek szálltak partra Port Szaid térségében, és hadműveleteket kezdtek az egyiptomi városok ellen. Az Egyesült Államok későbbi közel-keleti terveit szem előtt tartva, nem támogatta a három ország katonai akcióját, a nemzetközi közvélemény pedig élesen elítélte. A saját birodalmában szorongatott Kreml azonban kemény hangú jegyzékben szólította fel a támadó országokat a hadműveletek azonnali beszüntetésére. A Szovjetunió kemény katonai ellenlépéseket helyezett kilátásba a béke helyreállítása érdekében. Eisenhower és Hruscsov nyomására a szembenálló felek 1956. november 6-án fegyverszünetet kötöttek, és december 22-én az utolsó angol és francia katona is távozott Egyiptomból. Ebben az időben csaknem 60.000 négyzetkilométernyi egyiptomi terület volt izraeli megszállás alatt. A Tel Aviv-i kormány vonakodva tett eleget az e területek kiürítését követelő ENSZ határozatoknak. Csak 1956. december 25-én vonta ki csapatait a Sinai-félszigetről. Az utolsó izraeli csapatok pedig 1957. március 8-án hagyták el a Gázai-övezetet. Izrael ugyan kivonult a megszállt egyiptomi területekről, mégis jelentős hadászati pozíciókhoz jutott. Az aqabai öböl egyiptomi partvidékén ENSZ katonák helyezkedtek el. Izrael hallgatólagosan használhatta az öblöt és hajói a Tirán-szoroson keresztül kijuthattak a Vörös-tengerre.

Nyugati szakértők hosszú időn át mérlegelték, hogy milyen szerepet játszhatott a szuezi válság a Magyarországgal kapcsolatos szovjet álláspont kialakításában. Egészen a Szovjet Birodalom felbomlásáig erről csak találgatni lehetett, hogy mi történt. A Malin-jegyzőkönyvek ugyan nem adnak választ számos kérdésre, mégis közelebb visznek a valóság megismeréséhez. Malin feljegyzései és más dokumentumok is arra utalnak, hogy a szuezi válság arra ösztönözte a szovjetvezetőket, hogy gyorsan és döntő módon oldják meg a Magyarországon kialakult kritikus helyzetet. A Szuez körüli diplomáciai civakodás arra késztette az SZKP Elnökségét, hogy kerülje el a hosszadalmas politikai vitákba való bonyolódást, amibe a franciák és az angolok belesodródtak. Hruscsov az Elnökség október 28-i tanácskozásán - egy nappal a közel-keleti katonai akciók előtt - kijelentette: "Az angolok és a franciák nyakig benne vannak a pácban Egyiptomban. Nem kell bekerülnünk ugyanebbe a társaságba." Valószínűleg arra gondolt, hogy ha az SZKP Elnöksége sokáig leragad a magyar válságnál, akkor a dolgok rosszabbra fordulnak, és a Szovjetuniónak ugyanolyan kínos helyzettel - megoldhatatlan dilemmával - kell majd szembenéznie, mint a franciáknak és az angoloknak.

A harcok beindulása a Közel-Keleten október 29-30-31-én rendkívül veszélyes helyzetbe sodorta Moszkva politikai szövetségesét, Egyiptomot. Ezt tovább bonyolította a szovjet vezetők helyzetét. Attól tartottak, hogy ha nem cselekednek határozottan Magyarországon, akkor az súlyos károkat okoz a szovjet külpolitikának. Ez irányú félelmeiket csak fokozta, amikor a franciák és az angolok is bekapcsolódtak a katonai műveletekbe október 31-én a reggeli órákban. Amikor az SZKP Elnöksége később tanácskozásra ült össze, hogy meghozza végső döntését Magyarországgal kapcsolatosan, a Kremlt valósággal elárasztották a franciák és az angolok, valamint az izraeli csapatok látványos sikereiről szóló jelentések. Hamarosan kiderült azonban, hogy a három ország katonai műveletei elakadtak, mivel az Egyesült Államok nem támogatta, és ez patt-helyzetet eredményezett. Hruscsov és kollégái október 31-én azonban még a beléjük idegződött ideológiai reflexek következtében úgy gondolták, hogy az Egyesült Államok támogatni fogja szövetségesei katonai fellépését. Hruscsov a következőket mondotta:

"Ha kivonulunk Magyarországról, az nagy támogatást nyújtana az amerikaiaknak, az angoloknak, és a franciáknak, egyszóval az imperialistáknak. Gyengeségként fognák fel a részünkről, és offenzívába mennének át. Mi úgy tűnnénk, mint akik feltárják a saját gyenge helyzetüket. Pártunk nem fogja jóváhagyni, ha ezt tesszük. (Az imperialisták) Egyiptomhoz majd hozzáadják Magyarországot is".

Hruscsov további Szuezre vonatkozó megjegyzései, különösen azok, amelyeket november 4-én tett, arra utalnak: meg volt arról győződve, hogy a magyarországi beavatkozásra vonatkozó döntés inkább erősíti, mint gyengíti Moszkva Szuezzel kapcsolatos politikáját. Magyarország elvonta a figyelmet és ez megakadályozta a Szovjetuniót abban, hogy hatékony válaszlépéseket foganatosítson a Közel-Keleten. Most, hogy a Szovjetunió szilárdan eltökélte a magyar felkelés elfojtását, így most már Moszkvának módjában áll aktívabb szerepet vállalni a Közel-Keleten, és segítséget nyújtani Egyiptomnak.

Más vonatkozásban is kapcsolatban állt a Magyarországgal szemben folytatott szovjet politika a szuezi válsággal. A közel-keleti hadműveletek elterelték a nemzetközi közvélemény figyelmét Lengyelországról és Magyarországról. Mivel a választások előtt álló Eisenhower elnök és az amerikai kormány nem volt hajlandó támogatni az izraeli-francia-brit hármas agressziót, így a szuezi válság mély hasadást okozott - hacsak átmeneti időre is - a nyugati hatalmak körében. Erre pontosan olyan időpontban került sor, amikor a leginkább szükség lett volna arra, hogy egységes választ adjanak a magyarországi eseményekre. A NATO-n belüli repedés, amit a szuezi válság okozott, nem játszott döntő szerepet Moszkva elhatározása szempontjából. Amikor az SZKP Elnöksége október 31-én megtartotta sorsdöntő tanácskozását, a NATO-n belüli nézeteltérés mégis kedvező alkalmat nyújtott arra, hogy a Szovjetunió nagyszabású katonai műveletbe kezdjen Magyarországon. A francia és a brit kormány le van kötve Szueznél, jegyezte meg Hruscsov november 2-án, a Szovjetunió pedig leragadt Magyarországon. Utólag szemlélve a Magyarország elleni inváziót, csaknem biztos, hogy akkor is jóváhagyták volna, ha a szuezi válság nem éleződik ki. A Kreml félelmei, hogy "az imperialisták" sikereket érhetnek el a Közel-Keleten, továbbá az a megosztottság, ami nyilvánvalóvá vált a NATO-n belül, előmozdították Moszkva katonai intervencióra vonatkozó döntését.

Félelem a zavargások terjedésétől

A Szovjetunió felbomlását követően napvilágra került újabb dokumentumok megerősítik, hogy a szovjetvezetők tartottak attól, hogy a magyar forradalom átterjedhet a többi kelet-európai országra, és esetleg magára a Szovjetunióra is. Ez alapjaiban rázkódtatta volna meg az egész kommunista tömböt. Sok figyelmeztető jelzés érkezett a budapesti szovjet nagykövetségről és a KGB magyarországi kirendeltségétől, továbbá három magyar kommunista vezetőtől, Rákosi Mátyástól, Hegedűs Andrástól és Bata Istvántól, akik miután leváltották őket, Moszkvába menekültek. A Varsói Szerződéshez tartozó többi országból, így a Magyarországgal szomszédos Romániából és Csehszlovákiából érkező hírszerzői jelentések a nyugtalanság továbbterjedéséről számoltak be. Hruscsov később elmondotta: KGB forrásokból szerzett tudomást arról, hogy a Magyarország határvidékein élők kapcsolatot kerestek a csehszlovák és román határ mentén élő lakosokkal azért, hogy támogatást kapjanak tőlük.

A Romániából érkezett jelentések szerint a diákok Bukarestben és nagy számban az erdélyi Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Temesváron, Nagybányán, és Nagyváradon tüntetéseket tartottak a magyar forradalom támogatására. A nyugtalanság egész Romániában érezhető volt. Már október 24-én a Román Dolgozók Pártjának a Politikai Bizottsága bevezette a rendkívüli állapotot és megszigorította a vízum szabályokat a magyar határon. Ténylegesen leállították a teljes közlekedést a két ország között. A román hatóságok szigorúan ellenőrizték a postát, és valamennyi Magyarországról érkező nyomdaterméket. A Román Kommunista Párt Politikai Bizottsága elrendelte, hogy a Securitate fokozottan őrizze a kormányzati épületeket, a közlekedési csomópontokat, a tájékoztatási rendszert, az egyetemi épületeket, valamint a kommunista párt és a kormányzat helyi hivatalait. A hadseregnél és a biztonsági erőknél megtiltották a szabadságolásokat. A román vezetők ezzel párhuzamosan lépéseket tettek a lakosság gazdasági helyzetének a javítása és az életszínvonal növekedése érdekében. A román kommunista hatalom erőfeszítései azonban túlnyomóan arra irányultak, hogy előkészítsék a nagyszabású leszámolást minden lehetséges ellenzéki erővel és törekvéssel.

E megelőző intézkedések ellenére kiújultak, sőt erősödtek a különböző diákcsoportok és "ellenséges elemek" tüntetései az ország számos részén, különösen Erdélyben és a fővárosban, Bukarestben. Az egykor a történelmi Magyarországhoz tartozó Erdély fővárosába, Kolozsvárra kiküldött bukaresti megbízottak "tömegméretű nyugtalanságról és zavarodottságról" számoltak be. Egy hivatalos jóváhagyás nélküli diákmozgalom, amely a kolozsvári Bólyai János Egyetemen 1956. október 25-én jött létre, sok tagot vonzott, és az egyetem számos diákjának, sőt oktatójának a támogatását elnyerte, köztük a Román Munkáspárthoz tartozó személyekét is. A román helyi és központi pártmegbízottak hangsúlyozták, hogy különösen a "magyar származású párttagok" hagyták magukat befolyásolni az "ellenséges elemektől" és állítólag a magyar etnikumhoz tartozó diákok Erdély-szerte "horthysta és soviniszta dalokat énekeltek". A legnagyobb aggodalmat azok a jelentések keltették, amelyek szerint nagybányai és szatmári fiatalok "csatlakozni óhajtottak a magyar hadsereghez", és különösen a határ térségeken állomásozó román csapatok és biztonsági erők kerültek a tüntetők "tendenciózus" és "ellenséges" propagandájának a hatása alá.

A növekvő nyugtalanság megfékezése érdekében a Román Kommunista Párt Politikai Bizottsága október 30-án létrehozta a "legfelső irányító vezérkart", amely a Politikai Bizottság négy tekintélyes tagjából, Emil Bodnaras-ból, Nicolae Ceausescu-ból, Alexandru Draghici-ból, és Leontin Salajan-ból állott. Ez a vezérkar rendkívüli felhatalmazást kapott, beleértve a tűzparancs kiadását és a rendkívüli állapot kihirdetését is. A "legfelső irányító vezérkar" sikeresen oldotta meg feladatát, de önmagában az a tény, hogy ilyen rendkívüli intézkedésre volt szükség, arra emlékeztette a szovjetvezetőket, hogy ha kicsúsznak az ellenőrzésük alól a magyarországi események, akkor azok "járványként fertőzhetik meg" a többi csatlós országot.

Hasonlóan aggodalomra okot adó jelentések érkeztek Moszkvába Csehszlovákiából is, ahol diákmegmozdulásokra került sor Pozsonyban és más nagyvárosokban. Valamennyi a Szovjetunió iránti "bizalmatlanságnak és ellenséges érzületnek" adott hangot. A prágai hatóságok ugyan cáfolták ezeket a jelentéseket, de elismerték, hogy a magyarországi események káros lélektani hatást gyakorolnak, és szocialistaellenes hangulatot váltanak ki azon csehszlovák csapatok körében, amelyeket felsorakoztattak az 560 km hosszúságú csehszlovák-magyar határon. Néhány magas beosztású csehszlovák katonatiszt figyelmeztetett, hogy az előállott zavar arra csábíthat egyes ellenforradalmi csoportokat Magyarországon, hogy behatoljanak Csehszlovákiába, és lázadást robbantsanak ki az ország szlovákiai részében, különösen annak déli, főleg magyarok által lakott területein. Azt is veszélyesnek tartották, ha a szovjet és a magyar katonai egységeket visszavonják Észak-Magyarországból, mivel Csehszlovákia bevethető egységei nem elégségesek ahhoz, hogy eredményesen elhárítsák az ellenforradalmi csoportok esetleges behatolását.

A Csehszlovákiára való továbbterjedés kockázatát az SZKP Elnökségének tagjai kifejezetten is megemlítették, amikor jóváhagyták a nagyarányú katonai inváziót: "Ha nem hozunk döntő lépést, akkor Csehszlovákiában a rendszer összeomlik". Még ma sem világos, hogy a tényleges veszély valóban ilyen nagy lett volna. Ami fontos az az, hogy ebben az időpontban így értékelték ki a helyzetet mind Moszkvában, mind Prágában. A csehszlovák és a szovjetvezetők ekkor úgy érezték, hogy rendkívül súlyos következményekkel járna, ha most nem cselekednek határozottan. De a magyarországi válság átterjedésétől más kelet-európai országokban is, így Kelet-Németországban is komolyan tartottak. Az NDK kommunista pártjának vezetője, Walter Ulbricht attól tartott, hogy Nagy Imrének a visszatérése a hatalomba hasonló eseményekhez vezethet Kelet-Németországban is. Amikor a magyar forradalom kitört, rossz előérzet és nyugtalanság volt érezhető egész Kelet-Németországban, de különösen Kelet-Berlinben. Az egyik kelet-német kommunista vezető, Otto Grotewohl szerint "a magyar és a lengyel események mutatják, hogy az ellenség megkeresi a szocialista tábor gyenge pontjait azért, hogy felbomlassza". Grotewohl és a többi kelet-német kommunista vezető jól tudta, hogy maga az NDK is egy ilyen "gyenge pont". A Kreml urai is aggódtak azért, hogy a magyarországi fejlemények alááshatják helyzetüket Kelet-Németországban, amelyet ebben az időpontban Walter Ulbricht már szilárdan az ellenőrzése alatt tartott. Dimitrij Sepilov szovjet külügyminiszter is aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy bizonyos erők Kelet-Németországban arra használhatják ki a magyar válságot, hogy kampányt indítsanak az Ulbricht-csoport ellen.

Eddig csak arról tettünk említést, hogy milyen fenyegetést jelentett a kelet-európai országok számára a magyar forradalom továbbterjedése. A szovjetvezetők azonban azzal is tisztában voltak, hogy magában a Szovjetunióban is fennáll ez a veszély. A sztálintalanítási folyamat beindulása számos helyen nyugtalansághoz és zavargásokhoz vezetett. 1956. márciusában nagyszabású megmozdulásokra került sor Tbilisziben és más grúz városokban. Diákok, munkások és értelmiségiek együttesen tiltakoztak amiatt, hogy növekvő bírálatok érik "az ö nagy vezérüket, Sztálint". (Joszif Viszarionovics Dzsugasvili, azaz Sztálin grúz származású volt. Noha a diktátor saját népét is elnyomta, de azért kedvezett is nekik, például kevesebb adót fizettek, és több juttatásban részesültek, mint a Szovjetunióhoz tartozó más tagköztársaságok népei. A tüntetők Sztálin bűneinek az elítélésében azt a veszélyt is látták, hogy a grúzok ezeket az előjogaikat elveszíthetik.)

Grúzia kommunista uralom alá kerülése óta először fordult elő olyan "szovjetellenes aktivitás", amelyre Moszkva a rendkívüli állapot bevezetésével válaszolt. A Szovjetunió más részein az értelmiségiek és más elégedetlen csoportok hosszú idő óta először fejezték ki nyíltan sérelmeiket. Sztálin és a személyéhez kötődő kultusz bírálata megnyitotta az utat olyan panaszok számára is, amelyek már a szovjetrendszer lényegét kérdőjelezték meg. A meglepődött pártvezetők megpróbáltak úrrá lenni a sztálintalanítási kampányon és rendeletet bocsátottak ki, amely részletesen meghatározta, mi az ami meg van engedve és mi az ami nincs. De ez a párthatározat nem volt alkalmas arra, hogy véget vessen a hivatalos pártvonaltól eltérő nézetek hirdetésének és társadalmi mozgolódásoknak. Amikor a forradalom elkezdődött Magyarországon, Hruscsov és kollégái attól féltek, hogy az értelmiségiek a Szovjetunióban is hasonló akciókat szervezhetnek. A kommunista hatóságokat rendkívül aggasztották azok a disszidens (másként gondolkodó) mozgalmak a Szovjetunióban, amelyek nagyon hasonlítottak a budapesti Petőfi Kör tevékenységéhez. Attól tartottak, hogy az elnyomó intézkedések nem lesznek elégségesek a szigorú fegyelem fenntartására, pontosan ahhoz hasonlóan, ahogyan Rákosi Mátyás és Gerő Ernő erőfeszítései is kudarcot vallottak Magyarországon.

Ezeket az aggodalmakat alátámasztották azok a tiltakozások, amelyekre 1956. november 4. után került sor a Szovjetunió felsőoktatási intézményeiben, köztük a moszkvai Állami Egyetemen. Az állambiztonsági csapatok megszállták az egyetemet, és letartóztatták azokat a diákokat és oktatókat, akik tüntetéseken elítélték a szovjet katonai intervenciót, szovjetellenes jelszavakat írtak a falakra és plakátokat raktak ki. A KGB keményen lecsapott a tüntetőkre Jaroszlávl-ban és más városokban, ahol a diákok tüntettek, és transzparenseken követelték a szovjet csapatok kivonását Magyarországról. Ezek az incidensek arra késztették az SZKP Elnökségét, hogy határozatot hozzon a felsőfokú oktatási intézmények nem kívánatos elemektől való megtisztításáról. Azért, hogy elrettentsék a további tiltakozásokat, a szovjethatóságok elrendelték más feltételezett "másként gondolkodónak" is az őrizetbe vételét 1956. végén és 1957. elején. Néhány idősebb pártvezető sokkal drasztikusabb intézkedéseket akart. Olyan típusú leszámolást tartottak szükségesnek, amely a sztálini korszak idején volt szokásos. Az ő javaslataikat formálisan soha nem fogadták el, de az 1956-os zavargások meggyőzték az SZKP felső vezetőit arról, hogy Magyarország katonai inváziója az utolsó pillanatban mentette meg őket attól, hogy a válság a Szovjet Birodalmat elérje.

Számos nyugati elemző, köztük Charles Gáti, már hosszabb ideje hangoztatta azt a feltételezést, hogy a magyar válság továbbterjedésének a megakadályozása volt az egyik fő tényezője annak, hogy a szovjet legfelső vezetés végül is a magyar forradalom katonai elfojtása mellett döntött. Azok az új információk, amelyekre a Szovjetunió felbomlása után derült fény, megerősítik ezt a feltételezést.

Mikojan egyedül ellenzi a katonai beavatkozást

1956. október 31-én kialakult az SZKP Elnökségében az intervenció tekintetében a konszenzus. Ebben a döntéshozatalban Mikojan és Szuszlov nem vett részt, mert még mindig Budapesten tartózkodott. Amikor mindketten visszatértek Moszkvába és előterjesztették helyzetelemzésüket a helyszínen levont konklúzióikkal, rá kellett jönniük, hogy az ügyben már megszületett a döntés, nélkülük. Szuszlov nyilvánvalóan egyetértett annak tartalmával, Mikojannak viszont nagy csalódást okozott. Továbbra is határozottan ellenezte a katonai beavatkozást, amint azt október 23-án is tette. Megpróbálta Hruscsovot rábeszélni, hogy hívja össze az SZKP Elnökségének egy újabb tanácskozását a döntés felülvizsgálatára. Hruscsov azonban ezt a javaslatot elutasította. Emlékirataiban, amely ebben a vonatkozásban hitelesnek tűnik, megemlíti: Mikojan azzal is fenyegetőzött, hogy tiltakozásból öngyilkos lesz, ha Hruscsov nem hívja össze újból az Elnökséget. Hruscsov a butaság csimborasszójának nevezte, ha valaki ilyen irracionálisan viselkedik, és ő maga vette kézbe az invázió végső politikai és katonai előkészítését.

Ha nem lett volna a Magyarországra vonatkozó végső döntés olyan időigényes és politikailag költséges, akkor Hruscsov talán hajlandó lett volna teljesíteni Mikojan követelését. Azt magyarázta Mikojannak, hogy ellenzi a hasztalan vitatkozások újrafelvételét most, amikor már mindenről megszületett az egyetértés, és végre a menetrendet is kitűzhették. Mindezen magyarázatok ellenére Mikojant mélyen nyugtalanította a döntés, amint azt ki is fejezte az SZKP Elnökségének november 1-i ülésén. Hruscsov ezen nem vett részt, mert már Breszt-be utazott, hogy tájékoztassa a lengyel vezetőket. Mikojan ragaszkodott ahhoz az álláspontjához, hogy az erő alkalmazása nem fog megoldani semmit, és sokkal helyesebbnek tartotta, ha a Szovjetunió e helyett komoly tárgyalásokba kezd. Azzal Mikojan is egyetértett, hogy nem szabad megengedni Magyarország kilépését a Moszkva által vezetett táborból. Ő azonban meg volt arról győződve, hogy 10-15 nap múlva a helyzet tisztázódik, és amennyiben a körülmények stabilizálódnak, akkor meg lehet fontolni, hogy vajon kivonják-e az országból a szovjet csapatokat, vagy se?

Az elnökségi ülés más résztvevői nem értettek egyet Mikojannal, de ő kitartott az álláspontja mellett azzal érvelve, hogy a katonai invázió nem a megfelelő válaszlépés a jelenlegi körülmények között. A nyilvánosság előtt azonban Mikojan nem tárta fel aggályait. Egyéni lázadása és kitartó ellenzése először Hruscsov emlékirataiban volt olvasható. Később mindezt megerősítették Malin feljegyzései, mert azok teljes összhangban voltak a Hruscsov által elmondott verzióval. Jellemző a szovjet politikai rendszerre, hogy a későbbi évek során Mikojan megpróbálta elkendőzni beavatkozást ellenző álláspontját. Csupán annyit mondogatott, hogy 1956. októberében a szovjet invázióra vonatkozó döntés egyhangúan született. Technikai értelemben ez a kijelentés helyesnek mondható, mivel az Elnökség október 31-i ülésen valóban egyhangúlag hagyták jóvá a határozatot. De ez az egyhangú döntés pontosan azért jöhetett létre, mert Mikojan nem volt jelen. Ha ugyanis jelen van, akkor ő ugyanúgy ellenezte volna a katonai megoldást, ahogyan azt ellenezte október 23-ról 24-re virradó éjszaka. Mindez azonban nem von le semmit Mikojan bátorságából, következetességéből és ma már azt is hozzátehetjük, hogy messzire tekintő realitásérzékéből. A történelem nem néhány év, de néhány évtized múlva őt igazolta.

Kádár János és Münnich Ferenc Moszkvában

Már volt róla szó, hogy miként vitte magával Münnich Ferenc a vonakodó Kádár Jánost Moszkvába 1956. november 1-én. Az is ismert tény, hogy Kádárt és Münnichet november 4-én visszaszállították Moszkvából Magyarországra. Az elsőt azért, hogy ő legyen a Kreml szolgálatában álló ideiglenes forradalmi és munkás- és parasztkormány miniszterelnöke, és a másodikat, hogy ő legyen a miniszterelnök helyettes. Sokáig azonban nem volt ismert, hogy mit tett a két magyar politikus november 2-án és 3-án Moszkvában. Csaknem minden nyugati értékelés szerint Kádár kétszínű magatartást tanúsított és valójában kezdettől fogva támogatta a szovjet katonai beavatkozást. A már hivatkozott Malin feljegyzések azonban sokkal árnyaltabb és összetettebb képet tárnak elénk, és az első megbízható bizonyítékot nyújtják arról, hogy milyen szerepet is játszott Kádár és Münnich az invázió utáni rendszer létrehozásában.

Mind Kádár, mint Münnich részt vett az SZKP Elnökségének november 2-i és 3-i tanácskozásán, de elsősorban Kádár beszélt. A második napi tanácskozáson Kádárhoz csatlakozott Bata István, aki egyike volt annak a négy magasrangú magyar politikusnak, akiket már október 28-án a szovjet fővárosba szállítottak. Később csatlakozott hozzájuk Horváth Imre, aki részletes feljegyzéseket készített az ülésről. November 2-án Hruscsov és Malenkov a Varsói Szerződés többi vezetőivel tárgyalt, majd Titóhoz utazott Brioniba. Az SZKP Elnökségének a többi tagja azonban hosszasan tanácskoztak Kádárral és Münnich-el. Ezekbe a tanácskozásokba Hruscsov és Malenkov november 3-án kapcsolódott be.

A tanácskozásról készült feljegyzésekből az derül ki, hogy noha Kádár vonakodva ugyan, de hozzájárult, hogy titokban Moszkvába szállítsák egy kritikus időpontban. Egy nagyarányú szovjet katonai intervenciót Magyarországon azonban nem támogatott. Elutazásakor az sem állt szándékában, hogy ő kerüljön az új kormányzat élére. A november 2-i tanácskozáson Kádár kifejtette, hogy "a katonai erő alkalmazása romboló hatású és vérontáshoz vezet". Egy ilyen kimenetel - tette hozzá "aláásná a szocialista országok tekintélyét és a magyarországi kommunisták morálját a nullára csökkentené". A következő nap Kádár hangneme némiképp enyhült, de nem lényegesen. Megvilágította, hogy a jelenlegi kormány miért nem volt képes megakadályozni egyes kommunisták megölését, és egyetértett a szovjetvezetőkkel abban, hogy "nem megengedhető egy szocialista ország kiszolgáltatása az ellenforradalomnak".

Kádár azt is kifejtette, hogy "Magyarországon a cselekvés helyes menete egy forradalmi kormány megalakítása". De ekkor is jelezte, hogy egy szovjet katonai invázió csak rosszabbá tenné a dolgokat, és nagyjelentőségű lenne a szovjet csapatok kivonása Magyarországról. Óvott attól is, hogy a forradalmi kormány ne bábkormány legyen. Szükség van arra, hogy legyen népi támogatása és a dolgozók mellé álljanak. Ebben a vonatkozásban Kádár nézetei élesen eltérnek Bata Istvánétól, aki ragaszkodott ahhoz, hogy a szovjet hadsereg által bevezetett "katonai diktatúrának kell helyreállítani a rendet".

Kádár János még november 3-án sem beszélt egyértelműen negatív formában a magyarországi eseményekről. Megfogalmazása szerint Nagy Imre politikájának voltak ellenforradalmi vonatkozásai és Magyarországon a helyzet óráról-órára jobbra tolódott. Figyelmeztette Kádár a szovjetvezetőket arra, hogy a felkelés valódi népi elégedetlenségből származott és a Magyar Dolgozók Pártja kompromittálódott a tömegek túlnyomó részének a szemében. Azt is hangsúlyozta, hogy a megmozdulásokban az egész nemzet részt vett, hogy megszabaduljon a Rákosi-klikktől. Kádár szemléletmódja ekkor sokkal árnyaltabb és mélyebbre hatoló volt, mint a később általa hangoztatott merev formulák. 1956. decemberében már az egész felkelést ellenforradalomnak minősítette, amelyet a Nyugat szított és támogatott.

Az is figyelemre méltó, hogy Kádár nem kívánta elkendőzni a saját szerepét, vagy elhallgatni a szovjet politika negatív befolyását. Részletesen beszámolt a Nagy Imre kormány belső kabinetjének a november 1-i tanácskozásáról, megjegyezve, hogy ő azt az álláspontot támogatta: nem szabad intézkedéseket foganatosítani anélkül, hogy azt előzőleg megbeszélnék Andropovval. Ez az álláspont azonban nem sokkal különbözött Nagy Imre álláspontjától, aki maga is bekérette a szovjet nagykövetet aznap este, hogy sürgős konzultációkat folytasson vele a szovjet csapatok mozgásairól. Kádár elismerte, hogy amikor ezek a megbeszélések véget értek, ő csatlakozott a Nagy Imre kormány többi tagjához és megszavazta a semlegességre vonatkozó kormánynyilatkozatot. Ebben a Nagy Imre kormány felkérte az Egyesült Nemzetek Szervezetét Magyarország semlegességének a támogatására és egyben követelte a szovjet csapatok azonnali kivonását Magyarországról. November 2-án és 3-án is Kádár kemény szavakkal ítélte el a szovjet politika hibáit Magyarországgal kapcsolatban, és lényegesen kritikusabb hangon szólt Rákosiról, mint Nagy Imréről. Ebben a témában Münnich Ferenc is visszhangozta Kádár János nézeteit. Münnich azzal magyarázta a magyarok szovjetellenes érzelmeit, hogy meg vannak győződve: a kommunista rendszer csak a Szovjetunió akaratából, és támogatásával létezik Magyarországon.

Ha azonban mélyebben elemezzük Kádár magatartását a moszkvai tárgyalásokon, akkor azt is megállapíthatjuk, hogy különösebb haszonnal nem jártak Magyarország számára. Kádár meglehetősen naivnak tűnt, és az, hogy mégis csak hajlandó volt eljönni Moszkvába, azt sugalmazza: még erőteljesebb szovjet beavatkozást tartott ajánlatosnak. Malin feljegyzéseiből az derült ki, hogy Kádár nem minősíthető egyértelműen quisling-nek, legalább is nem tekinthető kezdettől fogva mindent felvállaló, szervilis csatlósnak. Kádár ezt a szerepkört csak november 4. után vállalta fel, de ez nem az a szerep volt, amit ő akart és elképzelt magának, amikor Moszkvába érkezett egy olyan "tárgyalásra" amely sokkal inkább kihallgatás volt.

Az SZKP Elnökségének az az október 31-i döntése, hogy a kemény intervenciót részesíti előnyben, fordulatot hozott a több mint egy hétig tartó habozó, bizonytalan helyzetben. Rendkívül sok politikai és katonai feladatot kellett igen rövid idő alatt elvégezni. Az Elnökség találkozóját megelőzően Hruscsov telefonon beszélt Gomulkával, és megegyeztek abban, hogy november 1-én Breszt-ben, a szovjet-lengyel határnál találkoznak. Hruscsovot Malenkov és Molotov is elkísérte. Az SZKP Elnöksége felhatalmazta Hruscsovot és Malenkovot, hogy tárgyaljon Titó marsallal is, hogy legalább hallgatólagos beleegyezését és passzív támogatását megszerezzék. Azt is elhatározták, hogy tájékoztatják a kínai, a cseh, a román és a bolgár vezetőket az eldöntött katonai invázióról.

Az elnökségi ülés elnapolásakor Hruscsov felhívta Liu Sao-csi-t, valamint több magasrangú kínai vezetőt, akik október 23. óta már Moszkvában tartózkodtak. A kínai delegáció szoros kapcsolatot tartott látogatása egész ideje alatt Mao Ce-tung-gal, és már vissza akart térni Pekingbe október 31-én. Hruscsov azonban tájékoztatni akarta őket nyomban az elfogadott új döntésről, mert helyesebbnek találta, ha első kézből kapnak tájékoztatást, s ha így jut információhoz Kína első embere is, Mao Ce-tung. Az elutazó kínai delegációt a vnukovói repülőtéren az SZKP Elnökségének valamennyi tagja búcsúztatta. Hruscsov aggódott azért, hogy Liu Sao-csi-t esetleg kellemetlenül érintette az SZKP Elnökségének hirtelen megváltozott álláspontja. Moszkvai tárgyalásai során Liu Sao-csi következetesen képviselte Mao Ce-tung nézeteit, amely szerint Magyarország munkásosztályának meg kell engedni, hogy visszanyerje az ellenőrzést, és hogy saját maga vessen véget a felkelésnek, minden további szovjet beavatkozás nélkül.

Október 30-án a kínai küldöttek felszólították a szovjetvezetőket, hogy helyezzék a Szovjetuniónak a többi szocialista országhoz - köztük Magyarországhoz is - fűződő viszonyát a Pancsa Síla öt alapelvére. (A Pancsa Síla öt elve először a Kína és India között 1954. április 29-én Tibettel kapcsolatban kötött megállapodásban szerepelt. Ezek a békés egymás mellett élésnek az elvei, amelyeket Csou En-laj kínai és Nehru indiai miniszterelnök 1954. július 28-i közös nyilatkozata megerősített. Ez az öt elv a következő: 1. A területi épség és a szuverenitás kölcsönös tiszteletben tartása. 2. Egymás meg nem támadása. 3. Az egymás belügyeibe való be nem avatkozás. 4. Egyenlőség és kölcsönös előnyök. 5. Békés egymás mellett élés. E nyilatkozat azt is javasolta, hogy ezt az öt elvet terjesszék ki általában a nemzetközi kapcsolatokra. A Pancsa Síla elvei később nagy szerepet játszottak az 1955. évi bandungi értekezleten is. Ezen 29 független ázsiai és afrikai ország vezetői találkoztak, akik akkor másfél milliárd embert képviseltek. Ezen az indonéziai tanácskozáson kimondták, hogy meg kell teremteni az ázsiai és afrikai országok gazdasági együttműködését, fel kell újítani a kulturális kapcsolatokat, véget kell vetni a gyarmati kizsákmányolásnak, s meg kell adni a népeknek a függetlenséget. A Pancsa Síla pontjait alapul véve, itt már tíz elvet fogadtak el. Ezek a következők: 1. Az alapvető emberi jogok tiszteletben tartása. 2. Valamennyi nemzet szuverenitásának és területi sérthetetlenségének tiszteletben tartása. 3. Valamennyi emberfajta és nemzet egyenjogúsága. 4. A más nemzetek belügyeibe való be nem avatkozás. 5. Minden nemzet joga - összhangban az ENSZ alapokmányával - az egyéni, vagy kollektív védelemre. 6. Tartózkodás az olyan kollektív politikai-katonai szervezetekbe való belépéstől, amelyek egyes nagyhatalmak különleges érdekeit szolgálják. 7. Tartózkodás az agressziótól, az agresszióval való fenyegetéstől és az erőszaktól. 8. A nemzetközi viszályok békés rendezése. 9. A kölcsönös érdekek és az együttműködés elősegítése. 10. A nemzetközi jog és a nemzetközi kötelezettségek tiszteletben tartása. A Pancsa Síla öt és a bandungi értekezlet tíz alapelvét ugyan nem a Szovjetunió dolgozta ki, de nyilvánvaló volt, hogy ezekkel az elvekkel, legalább is hivatalosan, egyet kellett értenie.)

Miután Mao Ce-tung és képviselői Moszkvában ragaszkodtak a Pancsa Síla öt elvéhez, így az SZKP elnökségének október 31-i döntése azzal teljesen összhangban állott, és kínai részről kedvező fogadtatásban részesült. Ezért okozott Hruscsovnak aggodalmat, hogy az október 31-i hirtelen fordulat, amely felért egy pálfordulással, majd kétségeket ébreszt Pekingben és kínai részről nem részesül kellő megértésben. Ugyanis nem kevesebbről volt szó, minthogy a békés egymás mellett élés hirtelen átalakul "békés egymás mellett féléssé", azaz változatlanul érvényes az, hogy a katonailag erősebb államok továbbra is "egyenlőbbek" a többinél.

A Liu Sao-csi-val történt beszélgetés során kiderült, hogy a kínai magatartás kevésbé problematikus, mint ahogy arra számítottak. Miután Hruscsov megmagyarázta, miért változtatta meg a szovjet vezetés az álláspontját, a kínai delegáció ezt a változtatást jóváhagyta, és megígérte, hogy ennek a szellemében gondosan megtárgyalják a kérdést a kínai párt legfőbb vezetőjével, Mao Ce-tung-gal. Még a kínai delegáció Kínába való visszatérését megelőzően Mao Ce-tung nézete a magyarországi helyzetről fokozatosan változott annak az eredményeként, hogy egy sor újabb jelentés és diplomáciai távirat érkezett hozzá. Egyelőre nem lehet pontosan tudni, hogy Mao Ce-tung mikor változtatott egyértelműen az álláspontján és kezdte előnyben részesíteni az inváziót. A vnukovói repülőtéren az utolsó percekben tartott konzultációk döntőek voltak, és lehetővé tették a Szovjetunió számára, hogy szilárd kínai támogatást tudjon a háta mögött.

Hruscsov és Malenkov néhány órával később már gyors egymásutánban a legszigorúbb titoktartás mellett találkozott a Varsói Szerződéshez tartozó többi ország legfelsőbb vezetőivel. Mint már említettük, az első ilyen találkozó Breszt-ben volt, ahol Hruscsov, Malenkov és Molotov Gomulkával, Jozef Cyrankiewicz-el és Edward Ochab-bal találkozott. Ezt a tanácskozást azért tekintették rendkívül kényesnek és bizonytalan kimenetelűnek, mert Lengyelországban még feszült és ingatag volt a politikai helyzet. A három szovjet vezető úgy gondolta, hogy el tudják hárítani Gomulka ellenvetéseit, de ez irányú erőfeszítéseik lényegében sikertelenek maradtak. Noha a lengyel vezető egyetértett abban, hogy az ellenforradalmat el kell fojtani Magyarországon, keményen ellenezte a szovjet katonai erő felhasználását erre a célra. Hruscsov hamar felismerte, hogy ő nem lesz képes meggyőzni Gomulkát a katonai intervenció szükségességéről. Még abban sem volt biztos, hogy a tanácskozás után Gomulka tartózkodni fog-e attól, hogy nagy nyilvánosság előtt bírálja a tervezett szovjet akciót.

Hruscsov aggodalmai nem voltak teljesen alaptalanok. Röviddel az után, hogy Gomulka és a többi lengyel vezető visszatért Varsóba, összehívták a LEMP Politikai Bizottságának soron kívüli ülését, amely nyilatkozatban ellenezte, hogy a Szovjetunió fegyveresen avatkozzon be Magyarországon. A lengyel Politikai Bizottság jóváhagyta egy olyan nyilatkozatnak a közzétételét, amely megerősítette, hogy a válságot egyedül a magyar népnek kell megoldania külföldi beavatkozás nélkül. Ezt a közleményt a varsói pártlap, a Trybuna Ludu másnap leközölte. Ezen túlmenően november 2-án Gomulka nyilvánosan is ajánlotta, hogy kezdjenek szovjet-magyar tárgyalásokat Varsóban, amelytől ő és Nagy Imre azt remélte, hogy elvezet a kétoldalú kapcsolatokban mutatkozó problémák rendezéséhez. Gomulka szinte "az utolsó leheletéig" harcolt azért, hogy megakadályozza a szovjet beavatkozást. Amikor erőfeszítései hiábavalónak bizonyultak és az invázió november 4-én megkezdődött, akkor a lengyel pártvezető a legkomolyabb formában mérlegelte, hogy nyíltan tiltakozik ellene. Némi habozás után végül is úgy döntött, hogy a nyilvánosság előtt diszkrét magatartást tanúsít, hogy elkerülje az ellentétek túlságos kiéleződését Moszkvával. Az ő nyomatékos kérésére a LEPM Politikai Bizottsága azt az utasítást adta Lengyelország ENSZ-nagykövetének, hogy az Egyesült Államok által benyújtott és a szovjet inváziót elítélő határozat ellen szavazzon. Gomulka továbbra is rendkívül kényelmetlenül érezte magát, de fenntartásait eltitkolta a közvélemény elől.

Az ismertetett tények azt mutatják, hogy a Breszt-ben lefolytatott szovjet-lengyel tárgyalások november 1-én Moszkva szempontjából sikeresek voltak. Ha nem tájékoztatták volna minderről előre a lengyel vezetőket, akkor azok minden bizonnyal keményebben ellenállnak és kevésbé alkalmazkodó álláspontot fogadnak el. Breszt után a többi tanácskozás már sokkal simábbnak bizonyult. Molotov november 1-én visszatért Moszkvába, és tájékoztatta az SZKP Elnökségét Gomulka válaszáról. Ezzel egyidejűleg Hruscsov és Malenkov Bukarestbe utazott, ahol nemcsak a román, de az odautazott csehszlovák és bolgár vezetőkkel is találkozott. Mindhárom kelet-európai kommunista csatlós állam vehemensen támogatta a szovjet döntést. Antonin Novotny csehszlovák pártvezető és Gheorghe Gheorghiu-Dej román első titkár megerősítette azokat az aggodalmait, amelyeket már korábban hangoztattak a forradalom továbbterjedésének a veszélyéről. Todor Zsivkov bolgár pártvezér csatlakozva hozzájuk hangoztatta, hogy "szükség van minden megfelelő eszköz mielőbbi igénybe vételére, beleértve a fegyveres beavatkozást is az imperialista intrikák elleni harc és a népi demokratikus rend megőrzése céljából Magyarországon".

November 2-án Hruscsov és Malenkov Jugoszláviába utazott és Joszip Broz Titóval tárgyalt annak a Brioni szigetén lévő villájában este 7 órától november 3. reggeléig. A szovjetvezetők útban Brioni felé attól tartottak, hogy Titó Gomulkához hasonlóan erőteljesen ellenezni fogja a szovjet döntést. Ez az aggodalmuk azonban alaptalannak bizonyult. A mintegy tíz órán át tartó tárgyalás során Hruscsov nem közölte Titóval az invázió pontos időrendjét, de egyértelművé tette, hogy a szovjet csapatok a legrövidebb időn belül beavatkoznak Magyarországon a "szocializmus védelme" érdekében, és "meg fogják akadályozni a becsületes kommunisták megölését".

Amikor felmerült az a kérdés, hogy ki lépjen Nagy Imre helyébe - mint már korábban utaltunk rá - Hruscsov Kádár János és Münnich Ferenc nevét említette, mint akik számba jöhetnek. Hruscsov elsősorban Münnich Ferencben bízott. Titó és a tárgyaláson részt vevő Edvard Kardelj, Alekszander Rankovics, és Jugoszlávia moszkvai nagykövete Veljko Micsunovics viszont Kádár Jánost részesítette előnyben. Azzal érveltek, hogy Kádár maga is a sztálini tisztogatások áldozata és így inkább számíthat népszerűségre. A szovjetvezetők ezt az érvet elfogadták. Titó azt is kérte Hruscsovtól és Malenkovtól: gondoskodjanak róla, hogy az új ideiglenes munkás-paraszt kormány ítélje el a Rákosi-korszakot, és vezessen be olyan reformokat, amelyek tömegtámogatást biztosíthatnak az új kormánynak. Hruscsov ezeket a javaslatokat is elfogadta, de elutasította, hogy az újonnan létesült munkástanácsok Magyarországon továbbra is működhessenek. Titó a maga részéről arra kötelezte magát, hogy különleges kapcsolatát Losonczy Gézával felhasználja arra, hogy Nagy Imre önként mondjon le még mielőtt a szovjet csapatok megérkeznek Magyarországra.

Losonczy Géza

Losonczy Géza Érsekcsanádon született 1917. május 5-én és Budapesten a börtönben halt meg 1957. december 21-én. 1935-től 1936-ig Debrecenben a Márciusi Front egyetemi csoportját vezeti. 1939-ben belép a Kommunisták Magyarországi Pártjába. 1940-től a Népszava munkatársa. 1945. után a Szabad Nép szerkesztőségébe kerül. 1947-ben pedig miniszterelnökségi, 1949-ben pedig népművelésügyi államtitkár. 1946-tól 1951-ig a Magyar Kommunista Párt, majd pedig a Magyar Dolgozók Pártja központi vezetőségének a póttagja. 1951-ben koholt vádak alapján letartóztatták és elítélték. 1954-ben Nagy Imre miniszterelnöksége alatt rehabilitálták. 1956-ban a Magyar Nemzet munkatársa, majd pedig főszerkesztője lett. Jelentős szerepet játszott a magyar forradalom előkészítésében. 1956. október 30-án Nagy Imre kormányának a tagja lett államminiszterként. A Nagy Imre perben akarták elítélni, de a börtönben meghalt. Éhségsztrájkot folytatott, ezért mesterségesen táplálták. Hírek szerint egyik alkalommal tudatosan a tüdejébe irányították a mesterséges tápláláshoz használt csövet. Így fulladt meg.

Titó tehát Losonczy Gézát akarta felhasználni Nagy Imre gyors és önkéntes eltávolításához. Azt remélte ettől, hogy a Brioni tárgyalások idején hivatalban lévő magyar kormány Nagy Imre távozásával magától összeomlik. A szovjet beavatkozás így nem a forradalom által hatalomra került miniszterelnök és kormánya elleni akciónak fog tűnni. Még ma sem teljesen világos, hogy Titó képtelen volt-e ígérete teljesítésére, vagy csak nem volt erre hajlandó? Tény az, hogy Titónak ez a be nem tartott ígérete később Moszkvában nagy méltatlankodást váltott ki. Brioniban persze Hruscsov még nem láthatta előre, hogy Titó nem tudja teljesíteni a Nagy Imre lemondatására tett ígéretét. De ha esetleg gondolt is erre, az a tény, hogy a jugoszláv kommunista vezető is szilárdan támogatta a tervezett szovjet katonai beavatkozást, már elég volt ahhoz, hogy Hruscsov a Brioni tárgyalásokat "kellemes meglepetésnek" minősítse.

1956. november 3-án reggel Hruscsov és Malenkov visszatért Moszkvába. Feladatukat nagyrészt sikerrel teljesítették, mert elhárították a szövetséges kommunista államok esetleges fenntartásait - Lengyelország kivételével - a tervezett katonai beavatkozással kapcsolatban. Hruscsovnak tehát volt oka arra, hogy elégedetten számoljon be az SZKP Elnökségének tárgyalásai eredményéről.

A szovjet invázó katonai előkészületei

Az invázió előkészítése katonai vonatkozásban is gyors léptekkel haladt előre. November 1-én Konyev marsallt nevezték ki a Magyarországon állomásozó szovjet erők főparancsnokává. Ugyanezen a napon több tízezer főnyi szovjet katona, akinek állítólag ki kellett volna vonulnia Magyarországról, arra kapott parancsot, hogy térjen vissza Budapestre és fojtsa el a felkelést. Ezen túlmenően sok ezer főnyi megerősítést is kaptak a Romániában és a Kárpáton-túli katonai körzetben felsorakozott szovjet csapatoktól Magyarország déli és keleti határainál. Mérlegelték azt is, hogy esetleg román és bolgár katonák is csatlakozzanak a szovjet erőkhöz. Szóba került csehszlovák csapatok felvonultatása is Magyarország északi határaihoz. A román és a bolgár kommunista vezetők közölték Hruscsovval, hogy készek rendelkezésre bocsátani katonai egységeiket a magyar ellenforradalom elleni küzdelemben. A csehszlovák kommunista párt politikai bizottsága is kijelentette, hogy nemcsak támogatja az intervenciót, hanem kész abban részt is venni. Az SZKP Elnöksége és személy szerint Hruscsov jobbnak látta, hogy az inváziót kizárólag szovjet egységek hajtsák végre. Konyev marsall, mint a Varsói Szerződés egyesített erőinek a főparancsnoka, esetleg előnyben részesíthette volna a kelet-európai hadseregek közös fellépését. De ő is inkább amellett volt, hogy a magyar forradalom leverését egyedül a Szovjetunió hajtsa végre.

Konyev arra törekedett, hogy az október végi első szovjet katonai beavatkozás során elkövetett hibákat ne ismételjék meg. A marsall haladéktalanul találkozott Lascsenkó tábornokkal, aki kezdettől fogva Magyarországon tartózkodott. A második intervenció során a Szovjetuniónak nagyobb esélye volt a katonai sikerre több okból is, legalább is így látta Lascsenkó, és a többi szovjet magas rangú katonai vezető. Novemberben a hadműveletek sokkal jobban ellenőrzött körülmények között zajlottak, mint október végén. A magyar fővárosban már rendkívüli állapot volt érvényben. A fegyveres csoportoknak kevésbé volt lehetőségük hirtelen támadások végrehajtására. A szovjet csapatok ellenőrizték a helyzetet Budapest utcáin. Ezt lehetővé tette, hogy az inváziós erőknek sokkal több ember és felszerelés álljon a rendelkezésére, mint októberben. Segítette az eredményességet az is, hogy a katonai műveleteket már nem akadályozták az ellentmondó parancsok, amelyeket korábban a magyar kormány adott. Így például arról, hogy tüzeljenek, vagy se? Ha igen, akkor mikor, milyen feltételek mellett, stb. Ezek a bizonytalanságok komoly mértékben akadályozták a szovjet csapatokat október végén és mindez súlyos veszteségekhez vezetett. Természetesen az is fokozta a szovjet hadsereg inváziójának eredményességét, hogy vezetői tanultak az október végi hibák tapasztalataiból.

Az invázió végső terveit rendkívül gyorsan készítették el és Lascsenkó is fontos parancsnoki szerepet kapott Budapesten. Az ország többi részén végrehajtott katonai műveletekért Mihail Kazakov tábornok és Mihail Malinyin tábornok felelt.

Kazakov feladata volt gondoskodni arról, hogy elegendő szovjet csapat állomásozzon az osztrák-magyar határon, és így elejét vegye bármely esetleges nyugati katonai segítségnyújtásnak. Erre az óvatosságra az késztette a szovjet vezetőket, hogy a Nagy Imre kormány november 1-én ismét kísérletet tett arra, hogy megszerezze az ENSZ, vagy a NATO támogatását és ezt az erőfeszítését kiegészítette azzal, hogy deklarálta hivatalosan is kilépését a Varsói Szerződésből, és kérte Magyarország semlegességének az elismerését az ENSZ Közgyűlésétől. A nyugati segítséghez fűzött remények azonban hamarosan szertefoszlottak. Az Egyesült Államok a leghatározottabban megtiltotta a NATO erőknek, hogy olyan magatartást tanúsítsanak, amelyet provokációnak lehet tekinteni. Amikor világossá vált, hogy az "imperialista" hadseregek nem avatkoznak be, Konyev marsall és alárendeltjei erőiket Budapestre és azokra a vidéki nagyvárosokra koncentrálhatták, amelyekben szintén forradalmi helyzet volt.

A Nyugat vonakodása a Nagy Imre kormány megsegítését illetően reménytelen helyzetet teremtett a forradalmi Magyarország számára. A magyar hadsereg egységei október 28-tól kezdve túlnyomórészt a lázadók oldalán harcoltak. Amikor bejelentették a tűzszünetet, létrejött a nemzetőrség is, mégis a magyar haderő egészében véve már nem funkcionált egy központból irányított hadseregként. November első napjaiban Maléter Pál, a Nagy Imre kormány védelmi minisztere megkezdte a felkészülést egy szovjet támadás elleni védelemre, de a nyugati katonai támogatás elmaradása miatt Nagy Imre tartózkodott attól, hogy elrendelje a nagyarányú fegyveres ellenállást. Attól tartott, úgy kerül sor tömeges vérontásra, hogy semmi remény sincs a katonai győzelemre. Nagy Imre azzal is tisztában volt, hogy a Szovjetunió szisztematikusan behatolt a magyar tisztikarba és katonai vezetésbe már az 1940-es évek végétől kezdve. Tudta, hogy szovjet ügynökök tucatjai működnek a magyar tisztikarban, a nemzetvédelmi minisztériumban és segítik a szovjet csapatok helyi parancsnokait is Budapesten. Ezért Nagy Imre meg volt arról győződve, hogy ezek a szovjet ügynökök meg fogják akadályozni a magyar hadsereg döntő részét abban, hogy a forradalmi kormányt védelmezzék. Mindeme megfontolások és bizonytalanságok eredményeként a magyar csapatok túlnyomó része novembert 4-én a kaszárnyáiban maradt, és hamarosan le lett fegyverezve a Budapestet elfoglaló szovjet csapatok által. Noha néhány közép és alacsonyabb beosztású magyar tiszt, besorozott katonák és tartalékosok Király Béla tábornok irányításával tettek egy utolsó erőfeszítést a felkelés védelmére, ezek az erőfeszítések nem pótolhatták a magyar hadsereg nagy részének a távolmaradását a küzdelemből.

November 4-én a hajnali órákban beindult a "Forgószél" nevű hadművelet. A harcok november 4-én, 5-én és 6-án intenzíven folytak Budapesten. Még olyan kisvárosban is, mint Dunapentele, a védőknek sikerült négy napon át kitartaniuk, noha hatalmas túlerővel kellett szembeszállniuk. A rendkívül nagy erőket bevető szovjet hadseregnek viszonylag gyorsan sikerült megtörnie az ellenállást és hatalomra segítenie a szovjetbarát bábkormányt, Kádár János és Münnich Ferenc irányításával. A moszkvai vezetés Leonyid Brezsnyeven és Anasztáz Mikojanon keresztül tartotta fenn a közvetlen kapcsolatot az új magyar kormánnyal. Brezsnyev és Mikojan kifejezetten ebből a célból érkezett november 3-án a magyar fővárosba. Budapesten és az ország más részein november 11-ig tartottak a harcok, de Pécsett mintegy kétszáz szabadságharcosnak egészen november 14-ig sikerült tartania magát. A forradalom fő erőinek a leverésére azonban már november 8.-ra sor került. Október 31-én Konyev marsall azt közölte Hruscsovval, hogy a mozgósított szovjet erőknek négy napra van szükségük ahhoz, hogy szétzúzzák az ellenforradalmi erőket és helyreállítsák a rendet Magyarországon. Konyevnek többé-kevésbé sikerült ezt az ígéretét teljesítenie.

Újabb ellentétek a szovjet vezetésen belül

Az SZKP Elnökségében az október 31-i végső döntés után is folytatódtak a belső viták Magyarországról. Már említettük, hogy november 1-én Mikojan kísérletet tett az invázióra vonatkozó döntés megváltoztatására, de ezt megismételte november 4-én és 6-án is, amikor már az invázió elkezdődött. Molotov és Kaganovics nem értett egyet azokkal az elképzelésekkel, amelyek az invázió utáni magyar rendszerre vonatkoztak. Molotov azt akarta, hogy a korábbi miniszterelnök, Hegedűs András, aki október 28-án Moszkvába menekült, legyen az ideiglenes munkás-paraszt kormány feje. Ez a lépés, érvelt Molotov azt fejezné ki, hogy visszakerül hivatalába a Hegedűs kormány, mint Magyarország legitim irányítója. A fiatal Hegedűs András lényegében Rákosi Mátyás káderének számított és ő volt a forradalmi Nagy Imre kormányt megelőző minisztertanács elnöke. Molotov szerint Kádár János Nagy Imre titkos támogatója és ezért nem kaphat semmilyen magas pozíciót. Molotov ugyan változtatott ezen a hajthatatlan álláspontján, de továbbra is állította: helytelen, hogy Kádár új kormánya elítéli a "Rákosi-Gerő klikket", és hogy új nevet ad az újjáélesztett Magyar Kommunista Pártnak. Ezek a nézeteltérések keserű szóváltásokhoz vezettek Hruscsovval és az elnökség többi tagjával. November 4-én Hruscsov kijelentette: "Egyszerűen nem érti Molotov elvtársat. Mindig a legkártékonyabb ötletekkel áll elő". Molotov erre azt válaszolta Hruscsovnak, hogy "higgadjon le és hagyja abba a basáskodást".

Még elkeseredettebb szóváltásokra került sor november 6.-án, amikor Molotov keményen bírálta Hruscsovnak azokat az elképzeléseit, amelyek Kádár János új rendszerére vonatkoztak. Makszim Szaburov azt vetette Molotovnak és Kaganovicsnak a szemére, hogy túlságosan merevek és dogmatikusok. Mikojan finomabban fejezte ki magát: "Molotov elvtárs teljesen mellőzi a konkrét helyzetet és hátrahúz minket". Egy másik elnökségi tag, Averki Arisztov ehhez hozzátette: "Molotov és Kaganovics elvtársak mindig is a Sztálin-kultusz rabjai voltak és még ma is azok". A legszigorúbb bírálat azonban magától Hruscsovtól hangzott el, amikor azzal vádolta Molotovot és Kaganovicsot, hogy "rikácsolásban és az arculcsapásban" élik ki magukat. Különösen megvetően kérdezte Kaganovicstól, hogy "mikor óhajtasz megváltozni és abbahagyni a hízelgést Molotovnak?"

1957. júniusában, amikor újból kiújult a hatalmi harc az SZKP Elnökségében, ismét előkerült a magyar válság kérdése. Molotov és az úgynevezett "pártellenes csoport" többi tagja azzal a váddal illette Hruscsovot, hogy rosszul kezelte a kommunista tömbön belüli ügyeket. Molotov szerint Hruscsov veszélyes cikk-cakkokat követett el Kelet-Európával szemben, és figyelmen kívül hagyta, hogy a Szovjetunió akciói milyen hatást gyakorolnak a többi szocialista országra. Molotovnak ezek a vádaskodásai alaptalanok voltak. Hruscsovnak sikerült elhárítania ezeket a vádakat és eltávolítania ellenfeleit az SZKP Elnökségéből. Az 1956-os események Magyarországon és Lengyelországban felhívták a Szovjet Birodalom irányítóinak a figyelmét arra, hogy milyen kockázatokkal jár a sztálini diktatúra túlságosan gyors lebontása. Hruscsovnak sikerült a saját helyzetét megszilárdítania 1957-ben, de ettől kezdve ő maga is sokkal óvatosabb politikát folytatott a kelet-európai országok vonatkozásában.

A Nyugat üres ígéretei

A forradalom leverése és a szovjet katonai ellenőrzés megszilárdítása Magyarországon még az 1953-as berlini eseményeknél is drámaiabban bizonyította be, hogy mennyire üres szavakból állnak a Nyugat ígéretei. A nyugati propaganda retorikájában a "visszaszorítás" és a "felszabadítás" olyan üres szavaknak bizonyultak, amelyek leleplezték a Nyugatot a világ közvéleménye előtt. A szovjet invázió lefékezte a szovjethatalom további csökkenését Kelet-Európában. Az inváziót követően Hruscsov elismerte, hogy valószínűleg feszültebbé válnak az amerikai-szovjet kapcsolatok egy bizonyos ideig, de azt is jelezte, hogy kész ezt az árat megfizetni. A Szovjetunió bebizonyította a Nyugatnak, hogy erős és határozott, miközben a Nyugat gyenge és megosztott. Az amerikai politika irányítói még világosabban látták, mint 1953-ban, hogy milyen kicsi a mozgásterük Kelet-Európában. Az Eisenhower kormányzat magasrangú képviselői elismerték, hogy a legtöbb, amit a jövőben tehetnek, "a békés, nem forradalmi változások bátorítása" a térségben. Figyelmeztettek: el kell kerülnie Amerikának, hogy olyan benyomást keltsen, miszerint akár közvetve, akár közvetlenül katonai segítséget nyújt a kommunistaellenes erőknek.

Ezzel minden még megmaradó remény arra vonatkozóan, hogy az Egyesült Államok esetleg változtat Moszkva befolyásán Kelet-Európában, gyakorlatilag véget ért. Ezek kétségtelenül a szovjet politika hasznára voltak. A lengyelországi és magyarországi felkelések azonban bebizonyították, hogy számos olyan feszültség van a Szovjet Birodalom kelet-európai térségében, amelyek komoly fenyegetést jelentenek Moszkva uralma számára. A magyar forradalom véres leverése, amelyben 22.000 magyar állampolgár és 2.300 szovjet katona vesztette az életét, vagy sebesült meg, megmutatta az elégedetlenség mélységét és méreteit. A lázadások egyaránt kétségbe vonták a kommunista uralmi rendszer és a szovjet hatalom legitimitását Kelet-Európában. Kétévi intenzív "normalizációra" volt szükség a helyzet stabilizálására. Ez alatt az idő alatt nagyarányú tisztogatásokra, letartóztatásokra, deportálásokra és kivégzésekre került sor. A megtorlás Nagy Imre miniszterelnök és Maléter Pál honvédelmi miniszter felakasztásával érte el a csúcspontját 1958. júniusában. A nyilvánvaló cél az ellenzék teljes megsemmisítése volt. A megtorlás teljes kibontakozása idején több, mint 100.000 ember volt letartóztatva és 35.000-et állítottak bíróság elé "ellenforradalmi cselekmények" vádjával. Közel 26.000-et börtönbüntetésre ítéltek és 600-ra növekedett a kivégzettek száma.

A lengyelországi Poznanban kitört lázadás és a sorozatos tömegtiltakozások, amelyek követték, elérték ugyan Gomulka visszatérését a hatalomba, de egyben azt is jelezték, hogy milyen széleskörű az elégedetlenség a politikai berendezkedéssel szemben. Ez az elégedetlenség tovább növekedett az 1956. utáni években és a rendszer valóságos elkorhadásához vezetett azzal párhuzamosan, hogy Gomulka fokozatosan felhagyott a reformista törekvésekkel és visszatért az ortodox kommunista álláspontra. A helyzet iróniája az, hogy a magyar Kádár János és nem Gomulka volt az, aki végül is egy lényegesen enyhébb változatú kommunista diktatúrát vezetett be és olyan gazdasági politikát kezdett folytatni, amely nyitottabb volt a külvilág felé és fogékonyabb a különböző kísérletezésekre, reformokra. Magyarországon részben e kádárista "gulyás-kommunizmus" eredményeként további erőszakos megmozdulásokra és tömegzavargásokra nem került sor. Ezzel szemben Gomulka nem hajtott végre alapvető reformokat Lengyelországban. Ennek eredményeként Kelet-Európának ebben a legnagyobb államában ismét kiújult a társadalmi feszültség és a politikai bizonytalanság. Mindennek eredményeként Gomulkának bukott emberként kellett távoznia a hatalomból 1970. decemberében.

Az 1956-os események meggyőzték a Szovjet Birodalom vezetőit arról, hogy sürgősen javítani kell a gazdasági helyzeten Kelet-Európában. A társadalmi és politikai nyugtalanságot Lengyelországban, Magyarországon és három évvel korábban Kelet-Németországban kezdetben gazdasági okok váltották ki. Az alapvető gazdasági és társadalmi problémák megoldatlansága volt az egyik fő veszély, amit Hruscsov kezdettől fogva hangsúlyozott kollégáinak: "Az ideológiai munka egyedül nem elégséges, ha nem biztosítjuk az életszínvonal növekedését. Nem véletlen, hogy Magyarországon és Lengyelországban került sor a nyugtalanságra". Hruscsov azt is szükségesnek tartotta, hogy "a testvéri országok gazdasági viszonyaiban bizonyos egyenlőtlenségeket ki kell igazítani", mert ez a normalizálódási folyamat kulcskérdése mind Lengyelországban, mint Magyarországon.

A kádári konszolidáció

A magyarországi kommunisták megmaradtak internacionalistának. Kádár János orvosolt néhány súlyos gazdasági sérelmet, és nekifogott 1968-ban az új gazdasági mechanizmus kísérletének. Mindez azonban nem változtatott az állammonopolista tulajdonviszonyokon és a túlcentralizált gazdaságirányításon. Ez akadályozta a valódi gazdasági felemelkedést, mert annak elsősorban a túlcentralizált állammonopolista rendszerben és a tervgazdálkodásban voltak az alapvető rendszerbeli okai. Sem a magyar kutatók, sem külföldi elemzők nem mutatnak rá a kádári "enyhülés" és "életszínvonal növekedés", az úgynevezett kádári "kiegyezés" rendkívül káros hatásaira. A reformerként és nemzeti kommunistaként induló Kádár nemcsak a Szovjet Birodalom könyörtelen bennszülött helytartójának bizonyult, véres kezű bosszúálló zsarnoknak, hanem a legaljasabb módon hajtotta végre a magyar nép pacifikálását. Minden bizonnyal az internacionalista kommunisták jól megszerveződött csoportjának a befolyására is hozzájárult ahhoz, hogy olyan állami politikát folytassanak, amely lehetővé teszi orvosi segédlettel mintegy nyolc és félmillió magyar legyilkolását abortusz útján. Ennek egyik hatása a magyar nép kivéreztetése révén annak elgyengítése, és a családi struktúra, minden egyes ember közvetlen támogató csoportjának a szétzúzása. Az így ellenállásában meggyöngített népnek pontosan a gyermekei lemészárlása útján magasabb életszínvonalat tudtak viszonylag rövid idő alatt biztosítani.

Minden egyes gyermek felnevelésének a költsége akkori forintértéken számolva (1 dollár = 17 forint) kétmillió forintjába került a társadalomnak, ami többé-kevésbé fele-fele arányban terhelte a családot és a társadalmat. Hivatalos statisztikai adatok szerint az elkapart gyermekek száma 7,5 millió, amihez azonban hozzá kell számolni a szakértők szerint további 1 milliót, akikről nem készült nyilvántartás. Ha ezt a 8,5 milliót megszorozzuk kétmillióval, akkor hatalmas összeghez jutunk. Ebből lehetett nyomban növelni az életszínvonalat Magyarországon és egyben a kivéreztetett, elnyomott, eltiport magyarsággal elfogadtatni a kommunista diktatúrát. Természetesen az uralom stabilizálásához további eszközökhöz is nyúltak, így a történelmi tudat teljes meghamisításához, illetve megsemmisítéséhez. Ebben odáig mentek, hogy a Kádár-korszak egy bizonyos szakaszában még az érettségi tárgyak közül is törölték a történelmet.

A magyar tragédia XX. századi drámájának harmadik felvonása tehát azt eredményezte, hogy a Trianonban feldarabolt ország és a II. világháború után történelmi vezető osztályától megfosztott társadalom az 1956-os forradalom leverésével ki lett véreztetve, és egy demográfiai szakadékba zuhant. Ez a szakadék olyan mély, hogy nyomában feltartóztathatatlanul fogy a maradék Magyarország lakossága, amely 11 millióról újból 10 millióra, illetve 10 millió alá csökkent. (Az elszakított országrészek magyarjainak az áttelepülése, és a más országokból történő bevándorlás, valamint a cigánylakosság nagyobb fertilitása miatt éri el mégis a népességlétszám egyelőre még a tíz milliót.) Felmerül a kérdés, hogy mire fordították ezzel az állami népírtással "megtakarított" hatalmas összeget? Magyarország internacionalista kommunista vezetői, akikből 1989. után az új komprádor-milliárdos osztály lett, gondoskodtak arról, hogy az ország eladósításával ennek a "megtakarításnak" a jelentős részét le tudja szívni magának a nemzetközi pénzügyi közösség.

Mire ment el az abortusz-pénz?

Itt érdemes megint idézni a Magyar Nemzeti Bank "Külső eladósodás és adósságkezelés Magyarországon" című kiadványát (MNB Műhelytanulmányok 2., amely 1993. februárjában jelent meg és amelyet a Nemzeti Bank szakértői, Baárné Nyitrai Ilona, Garbainé dr. Kovács Katalin, Láng György, dr. Nyers Rezső, Bíróné Szegő Márta, a Közgazdasági főosztály munkatársai készítettek, és amelyhez az alapanyagot dr. Balassa Ákos ügyvezető igazgató, Fehér Tibor osztályvezető és dr. Nagy Sándor ügyvezető igazgató szolgáltatta, és amelyhez a számításokat és az adatok összeállítását Facsády Júlia, Romhányi Balázs, Zsákai Imréné és Katonáné Mozsár Ilona készítette el). Ennek az 56. oldalán olvasható, hogy

"Az időszak egészét tekintve (az 1973-tól 1989-ig terjedő időszakról van szó. D.J.) mintegy 1 milliárd dollár erőforrásbevonás, viszont az ezt többszörösen meghaladó, összesen 11 milliárd dollár halmozott kamatkiadással járt".

Ehhez még hozzá kell tenni, hogy 1989-ben a kamat formájában tízszeresen visszafizetett kölcsön dacára 21 milliárd dollár külső adósság terhelte a magyar gazdaságot. Azóta a magyar állampolgárok tulajdonát képező nemzeti vagyont a magyar kormányok a tulajdonos magyar állampolgárok hozzájárulása nélkül eladták és a befolyt ellenérték 100 %-át adósságtörlesztésre fordították. 2004. novemberében a magyar nemzetgazdaság egészét (termelőszektort, pénzügyi szektort, államháztartást, azaz valamennyi rezidens magyar gazdasági szereplőt) terhelő adósság meghaladja a 75 milliárd dollárt. Egyedül az államháztartás eladósodása 26,5 milliárd dollár.

Ebből látható, hogy nem a magyarok fogyasztották el az utódaik legyilkolásából származó többletjövedelmet. Pontosabban ennek egy részét felélték, mert a kádári "gulyás-kommunizmus" keretében kicsit magasabb volt az életszínvonaluk, mint a szomszédos kommunista országokban: többet utazhattak, és jobban étkezhettek. Egyeseknek jutott kisebb hétvégi házra és autóra is. De a gyermekeik élete árán megtakarított pénz zömét az internacionalista kommunista uralkodó réteg pénzügyi politikája következtében a nemzetközi pénzügyi közösség tette zsebre adósságszolgálat és kamatfizetés formájában.

A lengyelek, kommunistaként is lengyelek

Lengyelországban másképp alakultak a viszonyok. Bizonyos könnyítéseket hoztak a magánvállalkozás elősegítésére, különösen a mezőgazdaságban, a kiskereskedelemben és a könnyű- és kisiparban. Gomulkának és utódainak a gazdaságpolitikája azonban időről időre széleskörű elégedetlenséghez vezetett. Az egymást követő lengyel vezetők mind ígéretet tettek arra, hogy alapvető gazdasági változtatásokkal jelentős javulást fognak biztosítani, de ígéreteiket nem tudták betartani. Ennek alapvető oka az volt, hogy nem voltak hajlandóak megfizetni a gazdasági reformok politikai árát, azaz végrehajtani a szükséges változtatásokat magában a politikai rendszerben. A lengyel elemzők, valamint a nyugati kutatók nem hangsúlyozzák eléggé azonban, hogy Lengyelországban töretlenül nagy volt a népszaporulat és ott nem állott elő a magyarhoz hasonló demográfiai katasztrófa. A II. világháború során kivérzett lengyel nép 16 millióról elérte népességnövekedésben a csaknem 40 milliós lélekszámot. Ez a lengyel nép nagy demográfiai újjászületésének és a kommunista rendszer összes nehézségei dacára hatalmas történelmi reneszánszának tekinthető. Ezt még ki kell egészíteni azzal, hogy Lengyelország is hatalmas kölcsönöket vett fel, elsősorban nyugati kormányok részéről és csak kisebb részben magánpénzügyi szervezetektől. Mivel Lengyelországnak mindvégig - kommunista színekben is - nemzeti elkötelezettségű vezetői voltak, ezért e nemzeti érdekeket védő lengyel elit azt is elérte, hogy a rendkívül eladósodott Lengyelországnak a hitelezők az adósság túlnyomó részét leírják, elengedjék, illetve átütemezzék.

Ezzel kapcsolatban érdemes kitérni arra, hogy Nagy Pongrác nemzetközi pénzügyi szakértő mit állít erről "Mindenkinek: a rendszerváltás gazdaságpolitikája" című 2001-ben, a CET Belvárosi Könyvkiadónál megjelent könyvében. Ezt írja a lengyel példával kapcsolatosan:

"A lengyel adósság egy részének 1991-es kormányhitelezők általi, majd egy újabb részletének bankok általi 1994-es elengedése meglehetősen nagy hullámokat vert fel Magyarországon. Még az óvatosabb megfigyelők is felvetették a kérdést, kockáztatva a "nemzetietlenség" és "népellenesség" vádját: 'hát akkor Magyarország miért nem kér adósságkönnyítést?' A kérdés annál is indokoltabb volt, mert éppen a rendszerváltás legnehezebb éveiben, 1990-ben, 1991-ben és 1992-ben gazdasági erőforrások beáramlása helyett évi másfél milliárd dollár erőforrás áramlott ki az országból. Beindult tehát a propaganda gépezet, hogy megmagyarázza a magyar népnek, hogy az adósság elengedés Lengyelország számára káros, vagy legalább is közömbös, mert semmiféle megkönnyebbülést sem eredményezett.

Azzal, hogy az adósság elengedés Lengyelország részére káros volt, nem érdemes hosszan foglalkozni. Ha feltételezzük, hogy dr. Hárshegyi (dr. Hárshegyi Frigyes, a Magyar Nemzeti Bank akkori alelnöke) nem akarta tudatosan félrevezetni a Kisalföld (egy fontos magyar vidéki lap) olvasóit, akkor az MNB-nek a külföldi adósság kezelésével megbízott alelnöke hihetetlen mértékű tájékozatlanságot árult el.

A vágtató infláció Lengyelországban az adósság elengedést megelőzte, nem pedig követte. 1989-ben 248 % volt, 1990-ben 554 %, 1991-ben, az első adósság elengedés évében 77 %-ra csökkent, 1992-ben 45 %-ra, 1993-ban pedig 37 %-ra. Ezek az adatok dr. Hárshegyi rendelkezésére álltak, amikor megtette nyilatkozatát a Kisalföldnek. 1997-ben Lengyelországban az infláció 16 % volt, Magyarországon 18 %. (Az említett Hárshegyi nyilatkozat, amely a Kisalföld 1994. évi március 7-i számában jelent meg a következő: 'Nézzük csak meg, mi is lett azután azokkal az országokkal, amelyeknek így módon, úgymond "elengedték" az adósságát. Például Lengyelországban micsoda infláció lett úrrá, micsoda belpolitikai nehézségek támadtak és ez mily mértékű forráskieséssel járt.')

Meglehetősen erőltetettnek látszik az akkori lengyelországi belpolitikai viszonyokat az adósságelengedésre visszavezetni. Az ilyesminek a politikára gyakorolt hatása inkább csillapító, mint felkavaró.

Ami a forrásáramlást illeti, 1990-ben 3,4 milliárd dollárra rúgott a kiáramlás Lengyelországból. Ez 1991-ben, az adósság elengedés évében 1,5 milliárdos nettó beáramlássá változott. A nettó forrásbeáramlás 1992-ben 2,1 milliárd, 1993-ban kb. 4,8 milliárd dollár volt. Úgy látszik ezeket a számokat dr. Hárshegyi Frigyes nem ismerte 1994. márciusában, de a leghatározottabb hangon 'tájékoztatta' homlokegyenest ellenkező értelemben a Kisalföld olvasóit."

Nagy Pongrác pénzügyi szakértő Baján érettségizett. Franciaországban is először munkásként dolgozott. Pécsett és Párizsban szerzett államtudományi, illetve jogi doktorátust, majd a London School of Ecenomics-on közgazdasági diplomát. Az OECD, a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet párizsi hivatalában dolgozott közgazdászként, majd észak-amerikai nemzetközi bankoknál, továbbá Nemzetközi Valutaalap megbízásából gazdasági tanácsadóként Zairé-ban, Libériában pedig az ENSZ megbízásából. Öt könyve jelent meg, továbbá számos tanulmánya magyar, francia, angol, amerikai és kanadai folyóiratokban.

Nagy Pongrác idézett könyvének 175. oldalán a lengyel példa elemzésekor azt is megállapítja, hogy Hárshegyi félrevezető kijelentései megtétele idején az MNB közgazdászai köröztek a Nemzeti Bankon belül egy tanulmányt, amelyből kiderült, hogy a lengyel gazdaság jelentősen fellendült az adósság elengedés után.

A nemzetközi pénzügyi szakértő ezután kitér a másik érvre, miszerint az adósság elengedés nem hozott semmiféle könnyítést Lengyelországnak. Ezzel kapcsolatban megállapítja, hogy a készpénzáramlás szempontjából az 1991-es adósság elengedés valóban nem hozott jelentős könnyítést, hiszen korábban Lengyelország csak kevés adósságszolgálatot fizetett (és jelentős hátralékot halmozott fel), utána pedig csak a leszállított adósságszolgálatot fizette, amely mértékében megegyezett azzal, amit korábban fizetett. Az igazi könnyítést a lengyel társadalom következő generációi kapták, amelyek jövedelmét kevesebb adósságszolgálat fogja terhelni, mint amennyi ezen elengedés nélkül terhelte volna.

Magyarország pontosan fizette az adósságszolgálatot, amely nem csak a bruttó hazai termékhez viszonyítva, de abszolút értékben is a többszöröse volt annak, amit a háromszor akkora Lengyelország fizetett. Magyarország vonatkozásában jelentős javulást hozott volna az adósságkönnyítés a készpénzáramlás szempontjából. Az adósságkönnyítésnek éppen az lett volna a célja, hogy csökkentse a rendkívül nagymértékű készpénz kiáramlást.

Dr. Hárshegyi 1992. március 22-én üzenetet intézett "A nemzetközi adósságválság" című nemzetközi értekezlethez. Ebben a következőket állítja: "A részletes adósság elengedés paradox módon az adósságszolgálat terhének megnövekedését eredményezné, hiszen a csökkentett adósságszolgálatot nem lehetne új hitelekkel finanszírozni. Így forrásbeáramlás helyett forráskiáramlás terhelné a gazdaságot". Az akkori pénzügyminiszter, Kupa Mihály ezt a téves álláspontot elfogadta. Valójában azonban az volt a helyzet, folytatja Nagy Pongrác az elemzést, hogy az adósság elengedés után ugyan megnőtt a nettó forráskiáramlás, de egyidejűleg megindult a működő tőke nagyarányú beáramlása, s így a gazdaságra nehezedő teher valójában csökkent.

Még mindig a lengyel példát elemezve Nagy Pongrác megállapítja, hamis volt az az érv, hogy "a Lengyel példa nem követhető". Ezt a hamis érvet azzal támasztották alá, hogy Lengyelország adósságának egy részét a kormányok engedték el. Ez ott lehetséges volt, hisz Lengyelországnak túlnyomóan kormányok hiteleztek. Magyarországnak azonban kormányokkal szemben úgyszólván nincs adóssága. Így a lengyel út Magyarország számára járhatatlan. Nagy Pongrác megállapítja, hogy Lengyelország hosszúlejáratú adóssága 1990. végén tényleg 70 %-ban kormányokkal szemben állt fenn. Magyarországé ugyanakkor csupán 0,9 %-ban. A budapesti kormány adósságának a zöme, közel 60 %-a ekkor még bankokkal és egyéb magánhitelezőkkel szemben állt fenn, akik a kormányoknál nehezebben ugyan, de szintén hajlandóak adósságkönnyítést adni. Az az érv tehát, hogy a lengyel példa nem követhető, 1994-ig tartotta magát. Ezután már ejteni kellett, mert Lengyelország a bankoktól is nagymértékű adósság elengedést kapott. Ekkor újabb érvet vett elő Magyarország magyar állampolgárságú, magyar anyanyelvű, de nem a magyar érdekeket, hanem a nemzetközi pénzügyi közösség érdekét érvényesítő uralkodó elitjének pénzügyi területen működő csoportja.

A pénzügyi lobby újabb érve az volt, hogy "nem lehet több ezer hitelezővel tárgyalni". Ez alatt lényegében azt értették, hogy Magyarország külső adósságának a túlnyomó része kötvényadósság. A kötvények több ezer kisbefektető kezében vannak. Több ezer emberrel pedig nem lehet tárgyalni. Nem is volt még példa arra, hogy egy adósnak kötvényadósság esetében sikerült volna adósságkönnyítést kieszközölnie. Nagy Pongrác szerint ebben az érvelésben van némi igazság, de jó nagy adag tévedés is. Amikor ezt az érvet hangoztatták, a magyar adósság 65-70 %-a nemzetközi intézményekkel és kötvényhitelezőkkel szemben állt fenn. Ez utóbbiak részesedése meghaladta az 55 százalékot. Ez a körülmény megnehezítette ugyan, de nem tette lehetetlenné az adósságkönnyítést. Ennek lehetősége fennállott, csak élni kellett volna vele.

A magyar érdeket eláruló és a nemzetközi pénzügyi közösség érdekeit érvényesítő magyarországi pénzügyi lobby további érve az volt, hogy "túl kicsiny ország vagyunk". Ezt az internacionalista "szakértők" a Horn kormány idején, 1995-ben kezdték hangoztatni, azt követően, hogy a bankok is elengedték Lengyelországgal szemben fennálló követelésük egy részét. Mexikó pedig már másodszor részesült nagyarányú segélyakcióban egy 50 milliárd dolláros csomag formájában. A magyar társadalom érdekeit eláruló kozmopolita "szakértők" érve az volt, hogy a nagyhatalmak, a nemzetközi nagybankok számára csak a nagy országok, mint Lengyelország, vagy Mexikó a fontosak és nem foglalkoznak olyan kis országgal, mint Magyarország. Az sem zavarta őket, hogy ebben az időpontban már több tucat, Magyarországnál kisebb ország is részesült adósságkönnyítésben, köztük többen is teljes adósság elengedésben, mint például Costa Rica, Dominika, Jordánia és Uruguay. Alig hogy a hajánál fogva előráncigálták ezt az "érvet", értesülhetett a magyar lakosság arról, hogy bankhitelezőivel kötött megegyezés alapján Albánia külső adósságának egy részét visszavásárolhatja a névérték 20 százalékáért, egy másik részét pedig elengedték neki a Brady-terv alapján. Ezért a kozmopolita pénzügyi lobby újabb hazugság után nézett.

Ez a hazugság az volt, hogy "elveszítjük a Nemzetközi Valutaalap támogatását". A fenyegetés nem az, hogy az ország nem kap hitelt a Nemzetközi Valutaalaptól, hanem az, hogy a Valutaalap valójában katalizátorként, közvetítőként működik. Kormányok és bankok csak olyan országnak nyújtanak hitelt, amelyeknek a Valutaalap is nyújt, jelezve ezzel, hogy támogatja az adott ország gazdaságpolitikáját, azaz, hogy a kölcsönt igénylő ország hűen követi a Valutaalap által előírt gazdaságpolitikát. A Valutaalap támogatásának a hiánya tehát a hitelképesség gyöngülését, illetve elvesztését jelentené. Itt az a kérdés - hangsúlyozza Nagy Pongrác - hogy "miért kell óriási áldozatok útján megőrizni a hitelképességét az olyan országnak, amelynek erre csupán azért van szüksége, hogy kölcsönöket vegyen fel korábbi hitelek törlesztésére?"

Egy másik ellenérv az, hogy ez az állítás egyszerűen nem igaz. Magyarország ugyanis nem veszítené el a Valutaalap támogatását, ha adósságkönnyítésért folyamodna. Nem veszítette el az a 73 ország sem, amelyik 1998-ig kért és kapott adósságkönnyítést, sőt még az a 33 sem, amelyiknek a bankok leírás, vagy kedvezményes visszavásárlás útján csökkentették az adósságát.

A magyar társadalom érdekeit eláruló kozmopolita pénzügyi elit további hamis érvelése az volt, hogy állítólag csökken már az adósságteher. Amikor Magyarország 1991-ben az egykori szocialista országokkal folytatott kereskedelmében áttért a korábbi rubelelszámolásról a dollárelszámolásra, ennek következtében a konvertibilis devizákban elszámolt kivitel növekedett. Ebből a pusztán számítási változásból az MNB akkori elnöke, Bod Péter Ákos azt a következtetést vonta le, hogy csökken a magyar gazdaságra nehezedő adósságteher. Tehát nincs szükség adósságkönnyítésre, mert abból több baj származnék, mint jó, hiszen az adósságprobléma idővel önmagától megoldódik.

Ennek a velejéig erkölcstelen magatartást folytató politikai elitnek elég vastag volt a bőr a képén, hogy még az erkölccsel is védelmezze velejéig immorális álláspontját. Eszerint csak a világ legszegényebb országai tarthatnak igényt adósság elengedésre. Magyarország lakossága ma a világ népességének legjobban élő 20 %-a közé tartozik. Ahelyett, hogy adósság elengedés formájában támogatást kérne, még Magyarországnak az erkölcsi kötelessége támogatást nyújtani a nálánál sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben lévő országoknak. Ezt az álnok és képmutató okfejtést dr. Surányi György, a Horn kormány által ismét az MNB élére állított bankár mondotta el 1995. szeptember 24-én a Magyar Televízióban. Nagy Pongrác megállapítja, hogy a szemforgató és álnok nyilatkozat elhangzása idején az akkor rendelkezésre álló adatok szerint 1994. szeptemberéig 12 ország részesült adósság elengedésben. Ebből három, Argentína, Uruguay és Mexikó lakossága jobban élt, mint a magyarok, a másik kettő, Brazília és Costa Rica pedig hasonló életszínvonallal rendelkezett.

A félrevezetést szolgálta az az ugyancsak szemforgatóan hangoztatott elv, hogy a nemzetközi szerződésben vállalt kötelezettségeket teljesíteni kell. (Pacta sund servanda elve.) Nagy Pongrác joggal mutat rá, hogy van egy másik alapvető jogi elv is. Eszerint a szerződésben vállalt kötelezettséget csak addig kell teljesíteni, amíg a körülmények lényegesen meg nem változtak. (Ez a "rebus sic stantibus" elve) Amikor dr. Kádár Béla közgazdász, egyetemi tanár, az Antall kormány nemzetközi kapcsolatok minisztere 1992. márciusában hangsúlyozta a nemzetközi szerződések betartásának a fontosságát, már tudott dolog volt, hogy a megelőző két év során az adósságszolgálat miatt 3 milliárd 150 millió dollár áramlott ki az országból. Ennek következtében a bruttó hazai termék reálértéke 15 %-kal csökkent és megszűnt 693 ezer munkahely. Mindez a körülmények lényeges megváltozásának tekinthető és ezen az alapon már lehet változtatni a nemzetközi szerződésben vállalt kötelezettségek feltételein.

További szemforgató érvelés volt az, hogy az adósságkönnyítés méltánytalan a hitelező, illetve a kötvényeket forgalmazó bankokkal szemben és nem volna más, mint az országba vetett bizalom elárulása. Arról nem akartak a magyar érdekeket eláruló pénzügyi vezetők tudni, hogy a túladósodásért nemcsak az adós felelős, hanem a hitelező bank is, amely nem mérte fel szakszerűen a kölcsönt kérő ország fizetőképességét.

Ha nem lenne olyan tragikus, akkor csak mosolyogni lehetne azon a gondolatmeneten, amit Fekete János, az MNB egykori alelnöke, aki személyében is felelős Magyarország túlzott eladósodásáért, nyilatkozott 1998. első felében a televízióban. Eszerint van úgynevezett magyar virtus, amely abból áll, hogy Magyarország mindig pontosan és hiánytalanul megfizeti adósságát. Kifizette utolsó fillérig az I. és II. világháború utáni jóvátételt. Kártalanította a II. világháború utáni államosítások külföldi kárvallottjait. Nem fordult elő soha, hogy akár egy nappal, akár egy dollárral is hátralékban legyen az adósságszolgálat fizetésével. Ezt a nemzetközi tőkepiac tudja és értékeli. Fekete János az 1970-es és 1980-as években irányította Magyarország külföldi adósságának a kezelését. Ő volt az, aki a pártvezetés és a kormány meggyőzésével felvette azokat a hiteleket, amelyek Magyarország túladósodásához vezetett. Nagy Pongrác megállapítja, hogy Magyarországon Fekete Jánosnál jobban senki nem ismeri a nemzetközi tőkepiacot. Ezért különös, hogy nem veszi észre azt a tényt, hogy ez a tőkepiac egyáltalán nem értékeli ezt az úgynevezett magyar virtust.

1998. novemberében a világ két legtekintélyesebb hitelintézete közül az egyik csak egy fokkal értékelte kevésbé kedvezőnek Lengyelország hitelképességét, mint Magyarországét, a másik pedig egyforma minősítést adott. Tehát valójában nincs különbség az adósságszolgálatot pontosan fizető Magyarország és ama Lengyelország értékelése között, amely 1981. óta nem fizeti pontosan az adósságszolgálatot. A varsói kormányzat 1990. decemberéig 14 milliárd dollárnyi hátralékot halmozott fel, és ebből a hitelezők 13,5 milliárd dollárt elengedtek. A Nagy Pongrác idézett könyve által eddig felsorolt "érveket" főként vezető pozíciót betöltő személyek hangoztatták. Az országot irányító uralkodó elitnek nem gazdasági, vagy pénzügyi szakértői ehhez még további álságos magyarázatokat fűztek. Az egyik ilyen az, hogy Magyarország kényszerpályán van és létkérdés a számára a nettó erőforrás beáramlás. Valójában az a létkérdés Magyarország számára, hogy csökkenjen a külföldi hitelfelvétellel és adósságszolgálattal kapcsolatos nettó forráskiáramlás. Ez egyedül 1989-től 1997-ig terjedő időszakban 11,1 milliárd dollár forráskiáramlással járt.

A nem gazdasági, vagy pénzügyi szakértőnek számító, de hozzájuk hasonlóan a külföldi érdekeket érvényesítő magyar politikusok további érve az volt, hogy "a hitelezőknek kell az adósságkönnyítést felajánlaniuk". Ezt 1992-ben egy olyan személy mondta, akiből később miniszterelnök lett. Kérdés, hogy miért nem tudta, hogy a kormányokkal szemben fennálló adósság esetében szinte kivétel nélkül az adós kéri a könnyítést. Előfordul időnként, hogy a hitelező kormányok ezt felajánlják, de csak a nem fizető adósnak. A bankok pedig sosem ajánlják fel. Arra pedig talán nem is volt példa, hogy a hitelező megkereste volna a pontosan fizető adóst, hogy fizessen kevesebbet, mert adósságtörlesztése túl nagy terhet jelent a számára.

Ismételten elhangzott az az érv is, hogy "elmulasztottuk a soha vissza nem térő alkalmat". 1990-ben a rendszerváltáskor kellett volna az Antall kormánynak adósságkönnyítést kérnie. De mivel ezt elmulasztotta, hát most már késő... Ezzel kapcsolatban Nagy Pongrác megjegyzi, hogy az a 73 ország, amelyik korábban adósságkönnyítést kapott, nem a gazdasági rendszerváltással indokolta több száz adósságkönnyítési igényét. Ilyen adósságkönnyítési kérelmet bármely ország bármikor előterjeszthet. Nincsenek úgynevezett "soha vissza nem térő alkalmak".

A nemzeti vagyon kiárusítása és a befolyt ellenérték adósságtörlesztésre fordítása ellenértékeként 1997-re javultak 1995-höz képest az adósságmutatók. Így a nemzetközi pénzügyi közösség szolgálatába szegődött és eredetileg a kommunista pártállami nomenklatúrához tartozó vezető rétegnek az lett az álláspontja, hogy a külföldi adósság kérdését le kell venni a napirendről, mert az eladósodás problémája jó úton halad a megoldás felé. Ez a "jó út" az, hogy a magyar nemzetgazdaság eladósodása 2004. őszére soha nem látott mértéket ért el. A nemzetgazdaság egészére nehezedő adósság 75 milliárd dollár (2004. augusztusában), az államháztartás adóssága pedig elérte a 26,5 milliárd dollárt. Mindkettő történelmi rekord.

Magyarország internacionalista kötődésű kozmopolita-globalista beállitodású érdekcsoportjai - eltérően a nemzeti elkötelezettségű lengyel hatalmi elittől - 1989. után is ugyanazt a nemzetidegen, magyarellenes politikát folytatták, mint 1956. előtt és után. Ez az internacionalista csoport kritikátlanul átvett olyan érveket, mint "a katasztrofális következmények", "elveszítjük hitelképességünket", "elapad a működő tőke beáramlása", és az ehhez hasonlók. Ezt az általuk tulajdonolt és irányított tömegtájékoztatás útján belesulykolják a lakosságba anélkül, hogy komolyan megvizsgálták volna, hogy megfelelnek-e a valóságnak ezek az érvek.

Magyarország régi-új integrált hatalmi elitje, amely zömében az elmúlt kommunista diktatúra nomenklatúrájából, annak is a pénzügyi technokrata rétegéből származik, a kommunista dogmatizmusról áttért a szélsőségesen liberális új dogmatizmusra. Nyílt szakmai viták nem folynak, de hallgatólagosan átvették az uralmat a kétségbevonhatatlan szélsőségesen liberális neokonzervativ tételek. Ha ezekről a tételekről kiderül, hogy tévesek, akkor arról a szigorúan kézben tartott elektronikus és nyomtatott tömegtájékoztatás nem ad hírt. A nyugati demokráciákban felháborodást, de legalább is lekezelő megmosolygást váltana ki, ha valaki a hitelezőkkel szembeni méltányosságról, az adott szó szentségéről tenne említést, nem is beszélve az olyan álnok kijelentésekről, hogy a lakosság viszonylag kedvező anyagi helyzete miatt "erkölcstelenség" adósság elengedést kérni.

A nemzetek feletti háttérhatalom hálózatához tartozó egyik fontos pénzügyi intézmény, a Nemzetközi Valutaalap szorgalmazta, hogy Magyarország minden áron fizesse adósságszolgálati terheit. A Valutaalap szándéklevélnek nevezett diktátumai titkosak, de az mégis kiszivárgott, hogy valamennyiben szerepel az a pont, hogy Magyarország vállalja "nemzetközi fizetési kötelezettségének pontos teljesítését". Ha mindehhez hozzávesszük azt, hogy az 1970-es évek második fele óta bevett nemzetközi gyakorlat az átütemezés, majd 1989. óta a leírás, vagy visszavásárlás útján való adósságkönnyítés, akkor világos képet kapunk arról, hogy a Magyarországot irányító régi-új integrált hatalmi elit a korábbi kommunista-internacionalista uralkodó osztály magyarellenes gyakorlatát folytatja most már kozmopolita-globalistaként.

Moszkva nagy árat fizetett

Visszatérve az 1956-os eseményekre, Magyarország szovjet katonai inváziója 1956. novemberében rövidtávon eredményesnek bizonyult. Hosszú távon azonban a Kreml-nek nagy árat kellett érte fizetnie és az egész Szovjet Birodalom sorsát meghatározó következményekkel járt. Ami a fegyveres harcot illeti, a hatalmas túlerővel támadó szovjet erők viszonylag rövid idő alatt leverték a forradalmat, mivel a magyar hadsereg egységei különböző okokból nem kapcsolódtak be a küzdelembe és a fegyveres felkelők magukra maradtak. A forradalom napjai alatt szervezetileg érintetlenül maradt magyar katonai egységeket a szovjet parancsnokok, de Kádár János is politikailag és katonailag is megbízhatatlannak tekintette. Amikor a kommunista diktatúra konszolidálódott, több mint 8.000 katonatisztet, köztük azokat is, akiket szovjet katonai akadémiákon képeztek ki, eltávolítottak a magyar fegyveres erőktől 1956. végén és 1957-ben. A magyar hadsereget lényegében az alapoktól kellett újra felépíteni. Ez azt jelentette, hogy a Varsói Szerződés katonai tervezőinek meg kellett oldaniuk annak a résnek a betömését, amely a magyar haderő kiesésével a Varsói Szerződés katonai rendszerében keletkezett.

Diplomáciai szempontból is a katonai intervenció komoly nehézségeket okozott. A katonai erő nagyarányú bevetése Magyarországon elidegenítette a Szovjetuniótól a Harmadik Világ számos országát, amelyeket a Szovjetunió korábban a legkülönfélébb eszközökkel igyekezett megnyerni magának. A Szovjetunió külügyminisztériumának az egyik magas beosztású diplomatája, Igor Tugarinov, egy 1956. decemberében készült szigorúan titkos emlékeztetőjében megállapította, hogy jelentős mértékben növekedtek a Szovjetunióra vonatkozó ellenséges kijelentések olyan kulcsfontosságú délkelet-ázsiai országokban, mint India, Pakisztán, Burma, Ceylon (jelenleg Sri Lanka), és Indonézia. Még a baloldali kommentátorok is párhuzamot vontak az Egyiptom ellen végrehajtott angol-francia-izraeli hármas agresszió, valamint Magyarország szovjet csapatok általi lerohanása között. Az említett memorandum idéz az indiai kormány 1956. december közepén tett tiltakozó nyilatkozatából, amely szerint "a magyarországi események megsemmisítették azon millióknak a reményeit, akik úgy tekintettek a Szovjetunióra, mint a béke, és a gyengébb népek jogainak a védelmezőjére".

Tugarinov szerint még zavaróbb volt az, hogy "az Egyesült Államok presztizse jelentősen növekedett a magyarországi és a közel-keleti események következtében", mert kedvezően tudta beállítani álláspontját mind Magyarország, mind Szuez vonatkozásában. Tugarinov arra is felhívta a figyelmet, hogy az indiai vezetők szerint hasznos lenne országuk számára, ha külpolitikájában közeledne az Egyesült Államokhoz. Egy nagyobb arányú indiai-amerikai közeledés pedig kihatna India és a Szovjetunió kapcsolatára. Az 1956-os katonai intervenció negatív hatásai a harmadik világban csak átmeneti jellegűnek bizonyultak. Az viszont történelmi tény, hogy egy ideig megbénították Hruscsovnak az el nem kötelezett országok mozgalmával szemben kidolgozott stratégiáját. Hruscsov tisztában volt személyes felelősségével is. Moszkvában ugyanis nem mérték fel kellően, milyen hatással lehet a kelet-európai országokra az SZKP sztálintalanítási irányvonala, s ez sebezhetővé tette a szovjet pártvezetőt. Ezt támasztja alá az is, amit a Brioni szigetén folytatott tanácskozások során Titónak mondott:

"Ha elmulasztjuk a cselekvést, vannak olyanok a Szovjetunióban, akik azt fogják mondani, hogy amíg Sztálin parancsnokolt, mindenki engedelmeskedett, nem voltak nagy megrázkódtatások, de amióta ezek az új "elfajzott alakok" kerültek hatalomra, Oroszország vereséget szenvedett és elveszítette Magyarországot".

Ehhez hasonló érvek valóban elhangzottak az SZKP Elnökségében folytatott keserű vitákban 1956. novemberében, majd pedig azokban a vádakban, amelyekkel az úgynevezett Pártellenes Csoport illette Hruscsovot 1957. júniusában. Hruscsov és csoportja úrrá tudott lenni a lengyel és a magyar válságon, de mindkettő súlyos következményekkel járt a Kelet-Európában beindult sztálintalanítási folyamatra. Az SZKP vezetőinek be kellett látniuk, hogy a Varsói Szerződés országai továbbra is ki lesznek téve a kiújuló válságoknak, s ezért elviselhetőbb kapcsolatra van szükség a Szovjetunió és a kelet-európai országok között, amelyek valamivel igazságosabbak, jobban figyelembe veszik a kölcsönös érdekeket. Hruscsov elhatározta, hogy a sztálintalanítási folyamatot sokkal óvatosabban fogja folytatni. Így azok a kelet-európai kommunista diktátorok, akik valójában szemben álltak a hruscsovi sztálintalanítással és "olvadással" - Walter Ulbricht Kelet-Németországban, Gheorghe Gheorghiu-Dej Romániában, Todor Zsivkov Bulgáriában, és Anton Novotny Csehszlovákiában - ezen túl több támogatásra számíthattak a szovjet vezér részéről, mivel meggyőzték: az ő hatalmon maradásuk teszi lehetővé, hogy ne kerüljön sor a magyarországihoz és a lengyelországihoz hasonló váratlan eseményekre. Amikor Hruscsovnak választania kellett a kelet-európai rezsimek "áramvonalasítása" és a Birodalom egységének megőrzése között, akkor Hruscsov - legalább is 1956. után - következetesen a kommunista tömb egysége megőrzésének adott elsőbbséget. Ez elodázta azoknak a reformoknak a bevezetését, amelyek eredményeként megszülethetett volna egy tartósabb politikai és gazdasági uralmi-rendszer Kelet-Európában. Hosszú távon tehát az 1956-os események, különösen a magyar forradalom véres elfojtása, olyan csapást mértek a Szovjet Birodalomra, amelyet többé nem tudott kiheverni.

A Nyugat és 1956

Kelet-Közép-Európa sorsát a II. világháború utáni szerződések és hatalmi viszonyok határozták meg. A befolyási övezetek kérdésében 1945-ben kialakult európai status quo a kommunista rendszerek 1989. és 1990-ben bekövetkezett összeomlásáig tartott. A II. világháborút követően kétpólusú világrendszer jött létre, amelyet az Egyesült Államok és a Szovjetunió vezetett. A két szuperhatalom elismerte és kölcsönösen tiszteletben tartotta a befolyási övezetek határainak a sérthetetlenségét. Ennek a szigorúan betartott kötelezettségvállalásnak az eredményeként egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy egy ország kiszakadhatott volna az adott nagyhatalom érdekszférájából. Az 1956-ot közvetlenül megelőző három évben - elsősorban Sztálin halála nyomán - enyhült a nemzetközi légkör, ugyanakkor sem az Egyesült Államok, sem a többi nyugati ország nem vette komolyan számításba egyetlen egy kommunista uralom alá került országnak sem a felszabadítását. Propagandájukban ugyan igyekeztek ébren tartani a demokratikus értékek, az emberi jogok és a politikai szabadságjogok iránti elkötelezettséget, a nyugati értékek és a szabadság ígéretét, a valóságban azonban semmilyen alapvető változásra nem gondoltak. Ennek megfelelően a magyarországi felkelés váratlanul és felkészületlenül érte Amerikát és szövetségeseit. Kifejezetten kellemetlen volt számukra, hogy színt kellett vallaniuk: csak retorikájukban akarták a változásokat, ténylegesen nem. A nagy nyugati hatalmak elsősorban a Sztálin halálával megkezdődött enyhülési folyamat továbbvitelét szorgalmazták, és ezt megzavarták a lengyelországi, de különösen a magyarországi események.

A nyugati demokráciák közvéleménye egyértelműen kedvezően és a legnagyobb rokonszenvvel fogadta a lengyelországi, és még inkább a magyarországi eseményekről szóló híreket. Európában és Észak-Amerikában, továbbá a világ szinte valamennyi országában, kivéve a szovjet tömbbe tartozó államokat, szimpátia tüntetések voltak a magyar felkelés támogatására. Először fordult elő a történelemben, hogy nyugati tudósítók, fotóriporterek és operatőrök számolhattak be arról, mi történik Budapesten és Magyarország többi városában. A világ közvéleménye először hallott közvetlen sajtó és rádiótudósításokat egy fegyveres lázadásról, amely a Szovjet Birodalomban tört ki. A nyugati emberek félelemmel vegyes csodálattal figyelték, ahogyan a magyar szabadságharcosok kézifegyvereikkel és házilag gyártott benzines palackjaikkal felveszik a harcot a világ egyik legnagyobb hadseregének a páncélosaival szemben.

Figyelemre méltó, hogy a hivatalos nyugati álláspont egészen 1956. október 28-ig negatívan értékelte a Nagy Imre kormány tevékenységét. A hivatalos Nyugat arra számított, hogy megegyezés jön létre a kormány, a felkelők és a Szovjetunió képviselői között. Valami olyasmiben reménykedtek, amit igen sokan lehetetlennek tartottak korábban, azaz hogy egy megszállt csatlós állam - külső katonai segítség nélkül - kiszakadhat a Szovjet Birodalomból. A nyugati kormányok, eltérően a közvéleménytől, világosan látták, hogy az 1945. után kialakult status quo milyen kevés mozgási lehetőséget biztosít a változások számára. Ez volt óvatosságuk egyik alapvető oka. Abból a feltételezésből indultak ki, hogy az adott nemzetközi erőviszonyok között a nyugati katonai beavatkozás nyílt konfliktushoz vezethet a Szovjetunióval, az pedig atomvilágháborúba torkollhat.

Ebben a kritikus helyzetben az Egyesült Államok vezetése nem adta fel kettős stratégiáját. Egyrészt megtett mindent azért, hogy ne rontsa el kapcsolatát Moszkvával a beavatkozás túl kemény elítélésével, másrészt meg akarta győzni az amerikai társadalmat, hogy az Egyesült Államok nem közömbös a kelet-európai országok szabadságküzdelmével szemben. Ez a két - egymásnak ellentmondó - politikai törekvés vezetett az Eisenhower kormányzat számos rögtönzéséhez. A leglátványosabb közülük az a diplomáciai lépés volt, amikor az Egyesült Államok 1956. október 28-án az ENSZ Biztonsági Tanácsához fordult. Valódi döntések meghozatalára nem került sor, mivel a Biztonsági Tanács ülésén elhangzottakat elsősorban a nemzetközi közvéleménynek szánták. A színfalak mögött azonban az amerikai, az angol és a francia képviselők titkos megbeszéléseket tartottak. Az együttes fellépés valódi akadálya az volt, hogy a nyugati nagyhatalmak kapcsolatát megterhelte a szuezi válság, és az ellentétek tovább éleződtek a fegyveres konfliktus kirobbanásával október végén. Ma már bizonyított tény, hogy Nagy-Britannia, Franciaország és az Egyesült Államok egyaránt arra tett kísérletet, hogy a magyar eseményeket a saját érdekei szempontjából kihasználja.

Ennek ellenére 1956. november 4-én az amerikai diplomácia minden rendelkezésére álló eszközt felhasznált az ENSZ-ben és más nemzetközi fórumokon, hogy elítélje a Szovjetunió katonai beavatkozását Magyarországon. Eisenhower elnök személyes üzenetet intézett Nyikolaj Bulganyin szovjet miniszterelnökhöz, amelyben keményen tiltakozott Moszkva intervenciója ellen. Ugyanakkor az Egyesült Államok nem csak, hogy semmilyen konkrét segítséget nem nyújtott, de három különböző alkalommal is biztosította Moszkvát: nem kíván Magyarország segítségére lenni. Az első ilyen megnyugtató üzenet egy nappal az ENSZ Biztonsági Tanácsának az ülése után hangzott el, amikor John Foster Dulles amerikai külügyminiszter kijelentette: "Nem tekintjük ezeket a nemzeteket (Lengyelországot és Magyarországot) potenciális katonai szövetségeseknek".

1956. október 28-án Henry Cabot Lodge amerikai ENSZ nagykövet külön felhívta a Biztonsági Tanács figyelmét Dulles Texasban elhangzott kijelentéseire. Október 29-én pedig Charles Bohlen, az Egyesült Államok moszkvai nagykövete tudatta a Kreml-el, hogy Eisenhower megerősítette Dulles álláspontját. Az amerikai elnök, aki választás előtt állt, 1956. október 25-én a következő nyilatkozatot tette:

"Az Egyesült Államok a magyarországi fejleményeket a magyar nép szabadság iránti vágya újabb kifejeződésének tekinti. A diákok és a dolgozó emberek követelései egyértelműen az emberi jogok körébe esnek, amelyekre valamennyien fel vagyunk jogosítva, és amelyeket az Egyesült Nemzetek alapokmánya megerősít, és nevesítve garantálnak a magyar népnek azok a békeszerződések, amelyeket a magyar kormányok, a szövetséges és társult hatalmak, köztük a Szovjetunió és az Egyesült Államok aláírtak. Az Egyesült Államok elítéli a szovjet katonai erők beavatkozását, amelyeknek a békeszerződés értelmében ki kellett volna vonulniuk, és amelyeknek a jelenléte Magyarországon, ahogyan az most be is bizonyosodott, nem Magyarország védelmét szolgálja kívülről jövő fegyveres támadással szemben, hanem Magyarország folyamatos fegyveres megszállásának tekinthető egy idegen kormányzat erői által a saját célja érdekében. Amerika szíve a magyar néppel érez együtt."

Eisenhower nyilatkozatát a New Yorkban működő Council on Foreign Relations (Külkapcsolatok Tanácsa) 1956-os évkönyvének a 257. oldaláról idéztük. Egy másik dokumentum, amit a hivatkozott kötet tartalmaz, az ENSZ Biztonsági Tanácsának a határozata a szovjet csapatok Magyarországról történő kivonásáról. A BT-nek ez a határozata azért nem lépett érvénybe, mert Moszkva 1956. november 4-én megvétózta. A Biztonsági Tanács ebben a megvétózott határozatában egyrészt felszólítja a Szovjetuniót, hogy tartózkodjon a Magyarország belügyeibe való minden további beavatkozástól, különösen a fegyveres intervenciótól. Másrészt felszólítja Moszkvát, hogy további fegyveres erőket ne küldjön Magyarországra és a már ott lévő erőit vonja ki. Harmadszor megerősíti a magyar nép jogát saját kormányzathoz, amely képviseli nemzeti érdekeit, az ország függetlenségét és jólétét. A BT végül felkéri az ENSZ főtitkárát, hogy mérje fel, milyen segélyszállítmányokra van a magyar népnek szüksége, és erről készítsen jelentést.

Érdekes az a dokumentum is, amely a CFR 1956-os évkönyvének a 250. oldalán olvasható. Ez Eisenhower 1956. november 4-i üzenete Bulganyin szovjet miniszterelnökhöz. Az amerikai elnök többek között a következőket írja:

"Mély aggodalommal vettem tudomásul azokat a jelentéseket, amelyek ma érkeztek hozzám Magyarországról. A szovjet kormány 1956. október 30-i deklarációját, amely megerősíti a más államok belügyeibe való be nem avatkozás politikáját, úgy értelmeztük, mint ígéretet a szovjet erők mielőbbi visszavonására Magyarországról. Közleményében a Szovjetunió ténylegesen kijelenti, hogy 'a szovjet hadsereg egységeinek a további jelenlétét Magyarországon úgy tekinti, mint ami okot szolgáltathat a helyzet további romlására'. Az Egyesült Államok kormánya és én magam is ezt a kijelentést államférfiúi magatartás megnyilvánulásának tekintettük. Ezt követte a magyar kormánynak az a kérése, hogy vonják ki a szovjet erőket. Következésképp kimondhatatlanul megrázott minket ennek a politikának a nyilvánvaló megváltoztatása. Különösen sokkoló, hogy az erőnek ezen újabb alkalmazására a magyar kormánnyal és néppel szemben akkor kerül sor, amikor tárgyalások folynak Önök és a magyar kormány képviselői között a szovjet fegyveres erők kivonásáról.

Mint tudja, az ENSZ Biztonsági Tanácsa rendkívüli vizsgálatot rendelt el ebben az ügyben. Tegnap délutánig a Biztonsági Tanácsot úgy tájékoztatta az Önök képviselője, hogy a tárgyalások folyamatban vannak Budapesten, és olyan megállapodással végződnek, amely a szovjet erők Magyarországról történő kivonását eredményezik, a magyar kormány kívánságának megfelelően. A Biztonsági Tanács ezen az alapon rekesztette be az ügy vizsgálatát. Felszólítom az emberiség és a béke ügye nevében, hogy a Szovjetunió hozzon intézkedéseket fegyveres erőinek azonnali kivonása érdekében Magyarországról, és tegye lehetővé, hogy a magyar nép is részesüljön az emberi jogokban, valamint az alapvető szabadságjogokban, amelyeket minden nép számára biztosít az ENSZ alapokmánya."

Eisenhower elnök végül reményét fejezte ki Bulganyin-nak, hogy a Szovjetunió megteszi az előkészületeket katonái kivonására azért, hogy a magyar nép érvényesíthesse jogát a saját választása szerinti kormányhoz. Bulganyin 1956. november 7-én válaszolt Eisenhowernek. Ebben leszögezi, hogy a szovjet csapatok Magyarországról történő kivonása kizárólag a magyar és a szovjet kormány hatáskörébe tartozó kérdés. Utal arra, hogy az amerikai elnöknek nyilván volt már alkalma megismerkedni a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak a magyar néphez intézett Felhívásában közölt programjával. Ez a program magában foglalja az amerikai elnököt foglalkoztató kérdéssel kapcsolatos információkat.

Bulganyin ezután rátér az 1956. október 30-i, a Szovjetunió és a többi szocialista ország közötti barátság és együttműködés további fejlesztésének alapjairól szóló nyilatkozatra. Bulganyin szerint semmi ok sincs kételkedni abban, hogy a szovjet kormány az ebben foglalt elveket követi és a jövőben is ezt fogja tenni.

A szovjet kormányfő levelet intézett Anthony Eden brit és Guy Mollet francia miniszterelnökhöz is. Mindkettőt 1956. november 7-én adták át Moszkvában az Eisenhowernek címzett levéllel együtt a három nyugati nagyhatalom moszkvai nagyköveteinek. Az Eden-nek szóló levélben Bulganyin kemény hangon bírálja Anglia, Franciaország és Izrael Egyiptom elleni támadását:

"Angliának a Szuez-i csatornához és a csatorna akadálytalan működéséhez fűződő érdekeire való hivatkozással sem igazolhatóak az egyiptomi nép és az egyiptomi állam ellen irányuló területrabló cselekmények." Bulganyin szerint nem meggyőző az az álláspont, hogy Anglia és Franciaország lépései az Izrael és Egyiptom közötti harci cselekmények megszüntetését, és a szemben álló felek szétválasztását célozzák. A három ország kormánya ki nem provokált agressziót követett el Egyiptom ellen. Nyilvánvaló tény az is, hogy az izraeli akciók csak az Egyiptom elleni tervek egy részét képezik. A Szovjetunió teljes mértékben Egyiptom oldalán áll, és a nemzetközi közvéleményhez hasonlóan elítéli az Egyiptom függetlensége, területi épsége elleni támadást. Ezután Bulganyin rátér a magyarországi helyzetre:

"Levelében Ön a magyarországi helyzetet is érinti. Szerintünk ez csak egy fogás, amellyel el akarják terelni a világközvélemény figyelmét Anglia és Franciaország Egyiptom elleni kalandor-akciójáról. Ha egyáltalán van kapcsolat az Egyiptom elleni agresszió és a magyarországi események között, akkor csak az, hogy mindkettő ugyannak a tervnek az eredménye - nevezetesen annak, hogy visszaállítsák Egyiptomban a gyarmati berendezkedést, Magyarországon pedig a Horthy-fasiszta rendszert. Mi azonban határozottan állíthatjuk, hogy - bár a reakció összes sötét erőit mozgósították a magyar népidemokratikus államrend megdöntésére - ez a tervük csúfosan megbukott, jóllehet a reakciós összeesküvők tevékenysége folytán a magyar népnek súlyos áldozatokat kellett hoznia és a vérét ontania. A magyar munkásosztály, a dolgozó parasztság, minden magyar hazafi keményen leszámolt a reakcióval és becsülettel megvédte a népidemokratikus rend vívmányait.

Az pedig természetes, hogy amikor a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány az országot fenyegető veszély láttán a szovjet kormányhoz fordult segítségért, mi kötelességünknek tartottuk megadni ezt a segítséget, s erre büszkék is vagyunk.

Az Önök - és bárki más - kísérleteit arra, hogy beavatkozzanak Magyarország belügyeibe és a Szovjetunióval kialakított kapcsolataiba, a leghatározottabban vissza kell utasítanunk. Nem kételkedünk abban, hogy amiképpen elbukott a reakciós imperialista összeesküvés Magyarországon, ugyanúgy elbukik majd a békeszerető egyiptomi nép elleni agresszió is."

Bulganyin végül kemény hangon követeli, hogy a brit kormány azonnal szüntesse be az Egyiptom elleni agressziót, és a francia és az izraeli csapatokkal együtt a brit haderő is vonuljon ki Egyiptomból.

Guy Mollet-hoz írott levelét Bulganyin az Egyiptom elleni agresszió elítélésével kezdi. A Szovjetunió érdeke a többi ENSZ-tagállaméhoz hasonlóan az agresszió azonnali beszüntetése. Nincs újabb tanácskozásokra szükség, hanem parancsot kell adni a három ország fegyveres erőinek a harcok beszüntetésére, és ki kell őket vonni Egyiptomból. Ugyanilyen okból nincs szükség újabb fegyveres erő létrehozására. Egyiptomnak saját magának kell rendelkeznie a területe felett, és lehetővé kell tenni a Szuezi-csatornán a normális hajóközlekedést.

Magyarország vonatkozásában megismétli, amit Eden brit miniszterelnöknek írt, miszerint a nemzetközi reakció sötét terve a Horthy-rendszer restaurálására Magyarországon meghiúsult:

"A magyar munkásosztály, a magyar hazafiak nem hagyták magukat becsapni és határozott intézkedéseket tettek azoknak a reakciós bandáknak a szétzúzására, amelyek terrorakciókat kezdtek Magyarországon a szocializmus és a demokrácia erői ellen. A Szovjetunió természetesen kedvező választ adott a magyar demokratikus erők felhívására, amelyben megfelelő fegyveres segítséget kértek ahhoz, hogy megvédhessék a népi demokratikus rend vívmányait a belső és a nemzetközi reakció támadásával szemben.

Meg vagyunk győződve arról, hogy a nemzeti függetlenségért harcoló egyiptomi nép elleni agresszió támogatása épp úgy, mint a feudál-kapitalista restauráció álmait szövögető magyar és nemzetközi reakció támogatása ellentétes a béke és a szocializmus érdekeivel, márpedig a béke és a szocializmus eszméit Ön is magáévá teszi.".

Bulganyin reményét fejezi ki, hogy Franciaország kormánya végül is fel fogja ismerni, milyen súlyos következményekkel járhat a béke ügyére és a népek biztonságára nézve a kialakult helyzet, és ezért haladéktalanul intézkedik az Egyiptom elleni agresszió beszüntetésére, csapatainak Egyiptomból történő kivonására és a közel-keleti béke helyreállítására.

Eisenhower amerikai elnök 1956. november 14-én sajtóértekezletet tartott. Ezen többek között kijelentette:

"Semmi sem háborította úgy fel az amerikai népet, mint a magyarországi események. Megszakadt a szívünk a magyarokért, és minden lehetségest megtettünk, hogy enyhítsük szenvedéseiket.

Egy dolgot azonban világossá kell tennem: Az Egyesült Államok sem most, sem korábban nem támogatta egyetlen védtelen nép nyílt lázadását olyan erő ellen, amely felett várhatóan nem győzedelmeskedhet. Ugyanakkor mindig azt akartuk, hogy a szabadság szelleme fennmaradjon; hogy az emberekben éljen a remény. De soha nem sürgettük, vagy javasoltuk az elmúlt években, amióta ilyen problémákkal küszködünk, olyan fegyveres felkelés kirobbantását, amely csak katasztrófát hozhat barátainkra."

A magyar eseményekre történő nyugati reagálás hátterét jól megvilágítja Nixon alelnöknek az a beszéde, amelyet New Yorkban az Autógyárosok Szövetségének a tanácskozásán 1956. december 6-án mondott, amelyből ugyancsak részleteket közölt a már hivatkozott CFR-dokumentumkötet. Ennek idézünk az 50-64. oldalig terjedő részekből:

"Vegyük most azokat az eseményeket szemügyre, amelyek Magyarországon történtek. Mivel szilárdan elleneztük az erő alkalmazását Egyiptomban, erkölcsileg abban a helyzetben voltunk, hogy elítélhettük ennek a bátor országnak (Magyarországnak) a durva és barbár szovjet meghódítását. Habozás vagy cinizmus nélkül mozgósíthattuk a világ erkölcsi erejét ez ellen az égbekiáltó igazságtalanság ellen. Az Egyesült Nemzeteknek nincs olyan hadserege, amelyet kiküldhetne Magyarország hős szabadságharcosainak a megmentésére. Nem voltak olyan nemzetközi szerződések, amelyek következtében a szabad nemzeteknek fegyveres segítséget kellett volna nyújtaniuk. Egyetlen fegyverünk az erkölcsi elítélés volt, minthogy másik cselekvési lehetőségünk olyan lépés lett volna, amely kirobbanthatja III. és utolsó világháborút."

Az amerikai alelnök emlékeztet arra, hogy az erkölcsi erő katonai támogatás nélkül gyakran nem sokat ér. Ennek ellenére nem szabad alulértékelni a világ erkölcsi elítélésének a súlyát. Még a Szovjetunió is rákényszerült ennek elismerésére. Nixon alelnök ez után feltette a kérdést new yorki hallgatóságának, hogy milyen hatással lesznek a magyar események a világon folyó küzdelemre. Így válaszolt a saját maga által feltett kérdésre:

"Sok rövidlátó megfigyelő kapásból mondott véleménye szerint a kommunisták nagy győzelmet arattak. A józanabbul, reálisabban értékelők azonban úgy látják, a kommunisták megnyerhették a Magyarország ellenőrzéséért vívott csatát, de elveszítették a világuralomért vívott küzdelmet, amelyet fanatikusan meg akarnak nyerni. Meg vagyok győződve arról, hogy a magyar események fordulópontot jelentenek abban a küzdelemben, amelynek célja a kommunizmus legyőzése háború nélkül."

Nixon olyan fontosnak tartja ezt a célt, hogy többször is megismétli. A kommunizmust háború nélkül kell legyőzni. Beszédét a new yorki üzletemberek előtt így folytatta:

"A magyarok által adott lecke bevésődik az egész emberiség tudatába és lelkébe. Eredményeként megindult a bomlás a kommunista pártok körében. A Szovjetunió többé nem számíthat egyetlen csatlósának, sőt még a saját csapatainak a lojalitására sem. A semleges országok megnyeréséért folytatott kampánya kudarcba fulladt. Feltételezhető-e komolyan, hogy bármely nemzet megbízna Budapest lemészárlóiban? Ami Magyarországon történt az nyomatékosan figyelmeztet minden vezetőt, hogy akik behívják a kommunistákat, olyan durva mészárlást kockáztatnak, amilyen a magyar szabadságharcosok sorsa lett. Most már tudják, hogy a kommunizmus nem függetlenséget, szabadságot, gazdasági felemelkedést és békét jelent, hanem kommunista gyarmatosítást, szolgaságot, gazdasági függést, és háborút."

Az amerikai alelnök ez után kitér arra, hogy a magyarországi és a közel-keleti események lehetővé teszik egy olyan új világrend kialakítását, amely a jog uralmán és nem az erőszakon alapszik, s amely új világrend lehetővé teszi a kommunizmus legyőzését atomháború nélkül. Nixon idézi végül Eisenhower elnök szavait, amelyek az amerikai nemzethez intézett 1956. október 31-i üzenetében hangzottak el:

"A magyarországi események megmutatták el nem kötelezett barátainknak, hogy miért hisz oly erősen az Egyesült Államok a kollektív biztonságban. Azért vagyunk katonailag erősek, mert tudjuk: erre van szükség ma a béke fenntartásához. Miközben ellenezzük a viták erőszak alkalmazásával történő rendezését, elismerjük az önvédelemhez szükséges erőt, amíg a kommunista világ el van szánva a világ feletti uralom megszerzésére az erő és az erőszak alkalmazásával.

Szövetségbe tömörülünk azért, hogy megvédjük a gyengébb nemzeteket attól, hogy Magyarországhoz hasonló sorsuk legyen. Senki nem állíthatja ma komolyan, hogy Magyarország, Románia, Csehszlovákia, vagy más szovjet csatlós állam szabad és független. Ezzel szemben azok a nemzetek, amelyek csatlakoztak az Egyesült Államokkal együtt a kollektív biztonsági egyezményekhez, megtapasztalhatták, hogy függetlenségük semmilyen tekintetben sem csökkent e szövetség által.

Ha megvizsgáljuk az elmúlt negyven nap eseményeit a Közel-Keleten és Magyarországon, akkor csak egyetlen kikerülhetetlen következtetéshez juthatunk: nem kell, nem szabad egyetlen pillanatig sem alábecsülnünk Magyarország tragédiáját, azt a törékeny helyzetet, amely még ma is létezik a Közel-Keleten, vagy azt a nagy feszültséget, amely európai barátainkkal való szövetségünket megterhelte. Miközben elszenvedtünk bizonyos veszteségeket, lefektettük egy olyan világrend felépítésének a szilárd alapjait, amely a jogon és nem az erő alkalmazásán nyugszik, és lefektettük az alapjait a kommunizmus háború nélküli legyőzésének is."

Nixon amerikai alelnök ez után részletesen taglalta, hogy ezeket a célokat csak úgy lehet elérni, ha szilárd a vezetés és kézben tartja az események irányítását. Ezután így folytatta előadását:

"Szilárdan hiszem, hogy politikánkat azokra az elvekre kell alapoznunk, amelyeket az elnök október 31-én fejtett ki a nemzethez szóló üzenetében: 'Az a béke, amire törekszünk, és amire szükségünk van, sokkal többet jelent, mint a háború hiányát. A jog elfogadását az igazságosság érvényesítését jelenti az egész világon. Nem lehet béke jog nélkül. És a jog sem érvényesülhet, ha nem várunk egyforma nemzetközi magatartást azoktól, akikkel szemben állunk, és azoktól is, akik a barátaink'."

Eisenhower elnök 1956. november 1.-én ehhez a gondolatmenethez még a következőket tette hozzá Philadelphiában:

"Az elmúlt néhány éven belül elfordultunk az elszigetelődéstől a kollektív biztonság, az Egyesült Nemzetek szilárd támogatása irányába, a többi nemzettől való elhatárolódástól, és önelégültségtől, legfontosabb célunk - az igazságos és tartós béke világos felismerése, s ezt a békét csak az összes többi néppel együtt érhetjük el."

Érdemes idézni a továbbiakat Eisenhower elnök 1956. október 31-én tartott beszédéből, amelyben még a következő fontos megállapításokat tette:

"Úgy tűnik, hogy új korszak hajnalodik Európában. Ez nem rövid idő alatt és nem könnyedén virradt ránk. A II. világháború után a Szovjetunió katonai erővel kényszerítette a kelet-európai népek kormányaira a szovjet döntést, hogy Moszkva szolgái legyenek.

Az Egyesült Államoknak következetesen az volt a politikája, pártokra tekintet nélkül, hogy erőfeszítéseket tegyen ennek a helyzetnek a megváltoztatására, és érvényt szerezzen az Egyesült Nemzetek háború idején tett kötelezettségvállalásának azért, hogy ezek a háborús hadseregek által lerohant országok ismét megismerhessék a szuverenitást és az önrendelkezést.

Nem érvényesíthettük természetesen az erő alkalmazásával ezt a politikánkat. Az erő nem szolgálta volna a kelet-európai népek legfontosabb érdekeit, és ellenkezett volna az Egyesült Nemzetek alapelveivel. De igenis segítettük ébren tartani ezeknek a népeknek a szabadság iránti reményét. Arra vonatkozóan, hogy mi az értéke a nemzeti függetlenségnek és a személyes szabadságnak, nem volt szükségük felvilágosításra. Az amerikai forradalom idején sokan jöttek e térségből országunkba, hogy segítsék a mi ügyünket. Az utóbbi időben a népek nemzeti függetlenség iránti vágya egyre inkább növekedett. Néhány nappal ezelőtt a lengyel nép büszkén és a szabadság iránti bátor elkötelezettséggel harcolta ki az átmenetet egy új kormányhoz. Ez a kormány úgy tűnik, valóban a lengyel nép szolgálatára törekszik.

Az egész világ tanúja lehetett Magyarország drámai eseményeinek. Ezen ország bátor népe, mint oly sokszor a múltban is, életét áldozta azért, hogy visszaszerezze függetlenségét külföldi uraitól. Ma úgy tűnik, egy új Magyarország emelkedik ki ebből a küzdelemből. Szívünkből reméljük, hogy egy olyan Magyarország, amely sajátjának mondhatja majd a teljes és szabad nemzeti létet. Ezek a történelmi események igaz örömet okoztak nekünk. A tegnapi napon a Szovjetunió fontos nyilatkozatot tett közzé a kelet-európai országokhoz fűződő kapcsolatáról. Ez a nyilatkozat elismeri a szovjet politika felülvizsgálatának a szükségességét, és e politikának oly módon való kiegészítését, amely eleget tesz a népek nagyobb nemzeti függetlensége és a személyek nagyobb szabadsága iránti követeléseknek. A Szovjetunió kinyilvánította készségét a szovjet "tanácsadók" visszavonására, akik az uralom hatékony eszközét képezték a szovjet megszállás alatt lévő országokban. Ugyancsak mérlegelés tárgyává tette a szovjet csapatok kivonását olyan országokból, mint Lengyelország és Magyarország. Nem tudhatjuk még, hogy vajon ezek a kinyilvánított célok valóban meg is valósulnak-e. Két dolog azonban világos: először: Ezen országok népeinek a szabadság iránt megnyilvánuló szenvedélyes és áldozatkész fellépése önmagában ígéretet jelent arra, hogy a szabadság fénye hamarosan ismét felragyog ebben a sötétségben. Másodszor: ha a Szovjetunió valóban szótartóan végrehajtja bejelentett szándékát, akkor a világ tanúja lehet az igazságosság, a bizalom és a népek közötti megértés terén a legjelentősebb előremutató lépésnek nemzedékünk életében."

Eisenhower ezután felteszi a kérdést, hogyan reagál az Egyesült Államok kormánya mindezekre. Válasza a következő volt:

"Az Egyesült Államok kinyilvánította: kész gazdaságilag segíteni ezen országok új és független kormányait. Néhány nap óta már kapcsolatban állunk Lengyelország új kormányával e kérdésben. Egyértelműen kinyilvánítottuk, hogy gazdasági támogatásunknak nem feltétele, hogy ezek a kormányok egy meghatározott társadalmi formát tegyenek magukévá. Egyetlen feltételünk, hogy szabadok legyenek, mégpedig saját maguk érdekében, a szabadság érdekében.

A Szovjetunió iránti tiszteletből arra törekedtünk, hogy elhárítsunk minden hamis félelmet azzal kapcsolatban, hogy a kelet-európai országok új kormányaira, mint lehetséges katonai szövetségesekre tekintünk. Nincsen ilyen hátsó szándékunk, barátokként tekintünk ezekre a népekre, és egyszerűen azt kívánjuk, hogy olyan barátaink legyenek, akik szabadok."

Az amerikai elnök beszédéhez két személyes élményt szeretnék hozzáfűzni. Először 1974 végén és 1975 elején jártam az Egyesült Államokban, amikor még nem tudtam, hogy ennek a nagy országnak egyszer még az állampolgára leszek. Nyugat-Európán keresztülutazva nem repülőgépen, hanem vonaton tértem haza Budapestre. München és Bécs között egy amerikai katonatiszttel utaztam együtt. A fülkében, mindössze ketten voltunk. Amikor megtudta, hogy az Egyesült Államokból térek haza, barátságos beszélgetésbe kezdett velem. Ennek során elmondotta, hogy mennyire tiszteli a magyarokat azért, amit 1956-ban tettek. Ő a magyar forradalom idején Münchenben szolgált, mint páncélos tiszt, és a forradalom kitörésekor a Münchenben állomásozó amerikai egységeket is riadóztatták. Az ő egysége is riadókészültségben elindult a nyugatnémet-osztrák határ irányába, de rövid idő múlva megálltak. Több mint hat órán keresztül várakoztak, majd pedig megérkezett a parancs Washingtonból, a Fehér Házból, személyesen az amerikai hadsereg legfőbb parancsnokától, az elnöktől, hogy térjenek vissza állomáshelyeikre. A parancsot természetesen azonnal végrehajtották, de érezhető volt a csalódás a katonák körében.

Egy másik élményem ugyancsak egy beszélgetés, amelyet a Szabad Európa Rádió tudósítójaként a washingtoni törvényhozás, a Capitólium épületében folytattam Robert Dornan köztársasági párti kaliforniai képviselővel. Az ír származású Robert Dornan a magyarok őszinte barátja, és éveken át önzetlenül lobbyzott a washingtoni kongresszusban az erdélyi magyarok emberi és közösen gyakorolható kollektív jogai érdekében. Robert Dornan világosan elmondta: az erdélyi magyar közösség autonómiájával kapcsolatban a nyugati álláspont legfőbb hibája, hogy kettős mércét alkalmaz. Elismeri a nemzeti önrendelkezés maximumát, sőt még ennél is többet, azaz a nemzeti-etnikai határokon való túlterjeszkedés jogát a magyarral szomszédos népek javára, de megtagadja a nemzeti önrendelkezés minimumát, az autonómiát az erőszakkal leszakított magyar nemzetrészektől. Ez a kettős mérce ássa alá a Nyugat hitelét, mert ellentmond mind a történelmi, mind az etnikai és az önrendelkezési elvnek. Ezért a Nyugat autonómia-elítélő álláspontja, illetve az autonómiát nem kellően támogató álláspontja elvtelen és téves álláspont.

Mint az interjú készítője, és mint a Szabad Európa Rádió tudósítója természetesen egyetértettem Dornan tényekre alapozott álláspontjával. Magyarként azonban tudni akartam, hogyan lett ez az ír származású amerikai politikus a magyar történelem kiváló ismerőjévé és a magyar nép őszinte barátjává. Kérdésemre Dornan elmondotta, hogy 1956 októberében az amerikai légierőnél szolgált és ő volt az egyik ügyeletes tiszt, aki vette a magyar kormány segélykérő üzenetét. Nem szégyellte bevallani, hogy katonatiszt létére elsírta magát, amikor ezt a segélykérő nyilatkozatot hallotta, és azonnal jelentkezett önkéntesként harcolni a magyar szabadságharc oldalán. Rendkívül nagy csalódást okozott neki, hogy erre ténylegesen nem kerülhetett sor, de ettől a pillanattól kezdve eljegyezte magát a magyar nép sorsának a tanulmányozásával. Kaliforniában, a választókörzetében számos 1956-os magyar él, akikből pontosan azért lettek jó amerikaiak, mert hűségesek maradtak magyar gyökereikhez is.

A Nyugat felkészületlen volt

A Nyugatot a Szovjet-birodalmon belül kibontakozó politikai erjedés és az azok által kiváltott kelet-európai események felkészületlenül érték. A magyar forradalom és szabadságharc váratlan kitörése arra kényszerítette a Nyugat vezető hatalmát, az Egyesült Államokat, hogy állást foglaljon. Eisenhower elnök külügyminiszterét, Dulles-t bízta meg álláspontjának a megfogalmazásával. Az amerikai elnök üzenete úgy szólt, hogy a kelet-európai országok nem jelentenek veszélyt a Szovjetunió biztonsága számára akkor sem, ha visszanyerik önrendelkezésüket, mert az Egyesült Államok nem tekinti őket katonai szövetségeseinek. Függetlenedésük a Szovjet-birodalomtól nem borítaná fel a kényes katonai egyensúlyt. Ezt az üzenetet a Szovjetunió diplomáciai csatornáin keresztül juttatták el a Kremlbe. Ez a nyilatkozat jelentősen eltért az Eisenhower kormány korábban tett nyilatkozataitól Kelet-Európával kapcsolatosan. Ezekben egyértelműen az volt benne, hogy ha ezek az elnyomott országok egy napon ismét függetlenek és szabadok lesznek, akkor az egyben azt is jelenti, hogy csatlakozhatnak a nyugati világhoz, és annak katonai-biztonsági szervezetéhez, a NATO-hoz. A Moszkvába eljuttatott üzenet világosan mutatta, hogy az amerikai vezetés változtatott ezen a korábbi álláspontján.

A történelmi szempontból korán jött lengyelországi lázadás és magyarországi forradalom megzavarta az 1953 óta beindult enyhülési folyamatot, de azt nem tudta teljesen leállítani. A Nyugat elsősorban a saját közvéleményére való tekintettel kénytelen volt szavakban keményen elítélni a Szovjetunió intervencióját, de ez a szembenállás elsősorban a propagandában és a retorikában mutatkozott meg. A propaganda harc egyik legfontosabb világszínpadának az ENSZ bizonyult, ahol látszólag kemény küzdelem volt a demokratikus országok és a kommunista diktatúrák között. A felszín alatt azonban továbbra is megmaradt mindkét oldalon a hajlandóság az enyhülés továbbvitelére és a tárgyalások folytatására. Ezért 1957 tavaszától kezdve újból beindult a két szembenálló tábor között a párbeszéd, és komoly előkészületek folytak egy újabb kelet-nyugati csúcstalálkozó tető alá hozására.

A Szovjetunió brutális katonai beavatkozása Magyarországon sokkhatásként érte azokat, akik illúziókat tápláltak a Szovjetunióval szemben. Ezek az emberek baloldali beállítottságúak voltak - köztük számos tekintélyes értelmiségi is - akik a Szovjetuniót a szocialista társadalom életképes modelljének tekintették. Számukra a magyar forradalom történelmi fontosságú kísérletet jelentett. A gyakorlatban figyelhették meg, hogy lehetséges-e egy olyan alternatív szocializmus, amely ötvözi a nyugati típusú demokráciát az egyéni közösségi - teljesítményhez kötött - tulajdonnal, valamint a szociális igazságon alapuló társadalmi egyenlőséggel. A Magyarországon alkalmazott brutális katonai elnyomás rendkívül negatív hatást gyakorolt a nyugat-európai kommunista pártokra is, de elsősorban a baloldali szocialista és szociáldemokrata pártokra. Az 1956-os eseményeknek - különösen a magyar forradalom hatásának - is tekinthető, hogy megszülettek az új baloldali törekvések és később létrejött az eurokommunizmus az 1960-as években. Ezek a demokráciát és a szocializmust kombinálni akaró irányzatok éles határvonalat húztak a létező kommunizmus szovjet modellje és a saját törekvéseik közé azért, hogy megtalálják a demokratikus szocializmusnak egy életképes formáját.

Ami a magyar forradalomnak a nemzetközi életre és a világpolitikára tett hatását illeti, az jól megmutatkozik abban, ami az Egyesült Nemzetek szervezetében lejátszódott. Amerikai kezdeményezésre 1956. november 4-re hívták össze az ENSZ közgyűlés II. rendkívüli ülését a magyar kérdés megvitatására. Ez a rendkívüli ülés, valamint az ENSZ közgyűlés XI. ülésszaka 1956. novemberében és decemberében számos határozatot hozott, amelyek felszólították a Szovjetuniót, hogy vonja ki csapatait Magyarországról, továbbá sürgették, hogy a Kádár-kormány fogadja az ENSZ főtitkárát és a nemzetközi szervezet megfigyelőjét. A Kádár-kormány azonban a legmerevebben elutasította a helyzet helyszíni felmérését. Ezért az ENSZ 1957. januárjában létrehozott egy különleges bizottságot azért, hogy készítsen jelentést a magyarországi forradalom kronológiájáról, valamint az események jellegéről. A jelentést azoknak a beszámolóira kellett alapozni, akik személyesen részt vettek a forradalomban, majd pedig nyugatra menekültek, de más elérhető forrásokat is igénybe kellett venni. Ez a jelentés 1957. júniusában készült el. A dokumentum a magyar forradalmat olyan elemi erejű, spontán megnyilvánulásnak tekintette, amelyben a magyar nép szabadság iránti vágya fejeződött ki. Az 1957. szeptemberében összeült rendkívüli közgyűlés nagy többséggel jóváhagyta a Magyarországgal kapcsolatos határozatokat. Ettől kezdve a magyar kérdés minden ENSZ közgyűlés napirendjén szerepelt, egészen 1962-ig.

A Nyugat vezető hatalma, az Egyesült Államok - mint ahogy az már az ismertetett idézetekből is kiderül - levonta a maga számára a megfelelő tanúságokat a magyar forradalom brutális elfojtásából. A nyugati sajtó gyakran vádolta az Egyesült Államokat azzal, hogy elősegítette a magyar forradalmat, bátorította a felkelőket, és a végén pedig nem tett semmit, és magukra hagyta őket. Az első hivatalos amerikai válasz erre a bírálatra már 1956. november közepén kész volt, és lényegében Eisenhower fogalmazta meg: az amerikai politika mindig is szívén viselte a rab népek sorsát, de soha sem bátorította a fegyveres felkelést diktátoraik ellen, mivel ez öngyilkossággal lett volna egyenlő. Ez a magyarázat természetesen keveseket győzött meg. Az igazi válasz az volt, hogy beindult a fellazítás politikája, amely növekvő intenzitással egészen az 1980-as évek végéig tartott, és amelynek célja a Szovjet Birodalom kelet-európai részében a diktatúra felpuhítása és a legdurvább elnyomó módszerek enyhébbekkel való felváltása volt. A Nyugat, elsősorban az Egyesült Államok, gazdasági eszközökkel gyakorolt politikai nyomást ezekre a kelet-európai kommunista diktatúrákra. Gazdasági, kereskedelmi könnyítésekben, kölcsönökben és kulturális jellegű támogatásban, valamint az államközi kapcsolatok javításában csak az a kelet-európai állam részesülhetett, amely hajlandó volt liberálisabb belpolitikát folytatni, külpolitikájában pedig a korábbinál nagyobb önállóságot tanúsított a Szovjetunióval szemben.

Az amerikai vezetés az ENSZ-el szemben is ezt az irányvonalat követte a magyar kérdéssel kapcsolatban. Az ENSZ Közgyűlésein évről-évre keményen elítélték a szovjet intervenciót minden különösebb eredmény nélkül. Végül 1960-ban titkos tárgyalások kezdődtek az Egyesült Államok és a Kádár-kormány között. Ennek eredményeként a magyar kérdés lekerült az ENSZ Közgyűlés napirendjéről 1962. decemberében. Ellenszolgáltatásként a Kádár-kormány általános amnesztiát hirdetett 1963-ban azok számára, akiket az 1956-os forradalomban való részvételük miatt ítéltek el. Az 1956. miatt bebörtönzöttek többsége ekkor szabadlábra került. A magyar forradalom véres elfojtása nyomán közel 200.000 menekült hagyta el Magyarországot. Többségük hosszabb-rövidebb időt töltött el a szomszédos Ausztria és Jugoszlávia menekülttáboraiban, mielőtt továbbutazhattak azokba a nyugati országokba, amelyek befogadták őket, és ahol letelepedhettek.

Már 1956. november 4. előtt a nyugati kormányok és civil szervezetek jelentős mennyiségű élelmiszer- és gyógyszertámogatást indítottak el Magyarországra. E segélyszállítmányoknak azonban csak egy része érkezett meg Magyarországra és jutott el a címzettekhez, mivel a második szovjet beavatkozás során lezárták az osztrák-magyar határt. 1956. novemberében az ENSZ Közgyűlése felszólította a világ országait, hogy támogassák a magyar menekülteket és segítsék letelepedésüket a nyugati országokban. Az Egyesült Államok irányította ezt a kampányt és már 1956. november 2-án felajánlott 20 millió dollár gyorssegélyt Magyarországnak. Ezen túlmenően igen nagyvonalúan bánt a magyar menekültekkel, akiket nagy számban befogadott és már megérkezésükkor megkapták a végleges letelepedési engedélyt jelentő úgynevezett zöldkártyát. Az Ausztriában lévő menekülttáborok költségeinek a jelentős részét is magára vállalta az Egyesült Államok. A menekültek közül nyolcvanezren Amerikában telepedhettek le. Nagybrittannia 22.000, a Német Szövetségi Köztársaság 12.000, Svájc 14.000, Franciaország pedig 13.000 magyar menekültet fogadott be.

Megtorlás a forradalom résztvevőivel szemben

1956. november 4-én a szolnoki rádióban Kádár János azt állította, hogy kormányának célja "a testvérharc megszüntetése, a rend és a belső béke helyreállítása. A kormány nem tűri, hogy a dolgozókat bármi ürügy alapján üldözzék azért, mert a legutóbbi idők cselekményeiben részt vettek." Moszkva új budapesti helytartója november 11-én és 26-án, majd pedig decemberi rádióbeszédeiben a "félelem nélküli életről" beszélt. Megerősítette, hogy egyetlen dolgozónak sem lehet bántódása amiatt, hogy részt vett az október 23-án kezdődött tömegmegmozdulásokban. Ígéretet tett arra is, hogy nem lesz semmilyen bosszúállás.

Kádár János ígéreteiben a társadalom nagy része kételkedett, de voltak olyanok is, akik bíztak benne. Pontos hírek nem láttak napvilágot arról, hogy a karhatalmisták hány embert vertek agyon, kínoztak meg, mennyi volt a sortüzek hátba lőtt halottainak a száma, hány gyereket állítottak falhoz. 1956. december 1-én a megszerveződött kádárista hatalom létszáma Budapesten elérte a 3949, vidéken pedig az 5907 főt. Ez az immáron jelentékeny rendőri erő Münnich Ferenc vezetése alatt állt. Helyettese a belügyi vonalat kézben tartó Tömpe István volt. Tömpe irányította a budapesti és a megyei rendőr főkapitányságokat, valamint a határőrséget. A honvédség a másik helyettes, Uszta Gyula vezérőrnagy parancsnoksága alatt állott.

Ez a fegyveres erő december elejére már bevethető állapotba került, és megkezdhette a forradalom utóvédharcának a leverését, a kettős hatalom felszámolását, és egyidejűleg a megtorlást a forradalmárokkal szemben. A fegyveres erő alkalmazásának egyik formája volt a sortüzekkel történő megfélemlítés. A decemberi sortüzek szembetűnő sajátossága - szemben az október 28. előtti sortüzekkel - hogy kifejezett céljuk a tömeggyilkosság és ennek révén a megfélemlítés volt.

1956. december 6-án a konszolidálásra törekvő kommunista diktatúra megszervezte a vörös zászlós tüntetést. Ennek célja a magyarok provokálása volt. A provokáló felvonulók védelmére aztán a lesben álló karhatalom megkezdte a válaszmegmozdulások véres szétverését. Így rettegést ültetett be a magyarokba. Fontos cél volt a lakosság viselkedésének a tesztelése és megfigyelése is. A BM Országos Rendőr Főkapitányság e provokációk megfigyelésére külön csoportokat rendelt ki. Az egyik ilyen megfigyelő csoport jelentette, hogy a Nyugati pályaudvarnál tüntetők 200-300 főnyi csoportját szovjet páncélautók és tankok, valamint a karhatalmi ezred fedezte. A tüntetők röplapokat szórtak az MSZMP IX. kerületi Intéző Bizottságának az aláírásával. A menet a Nemzeti Színházig zavartalanul haladt, innentől a felháborodott járókelők szidalmazták a felvonulókat, és el akarták venni a vörös zászlókat. A tömeggé duzzadt járókelők összetűztek a vörös zászlós tüntetőkkel. A Nyugati pályaudvaron összevont magyar karhatalom és a szovjet páncélosok tüzet nyitottak, mire a tömeg szétoszlott. A karhatalmi ezredben szolgálatot teljesítők elfogtak öt személyt, és azzal gyanúsították őket, hogy kettőjük meg akarta támadni a rendőrt, hárman pedig kézigránátokat akartak ledobni a Nyugati pályaudvar tetejéről. Az öt személyt minden vizsgálat nélkül a helyszínen tarkón lőtték.

Ezzel az ötös gyilkossággal kezdődött az a vérengzéssorozat, amelyet Marosán György jelentett be. December 5.-ről 6.-ra virradóra letartóztattak mintegy 200 értelmiségit és munkástanács-tagot Budapesten. Marosán György ekkor közölte Rácz Sándorral, a Nagy-budapesti Munkástanács fiatal, de bátor elnökével: "máig tárgyaltunk veletek, de Ti nem vagytok forradalmárok, Ti ellenforradalmárok vagytok, mától lövünk."

Marosán György államminiszterként a forradalom leverésének és a megtorlásnak az operatív irányítója volt. Őhozzá futnak be a karhatalom jelentései, valamint a bíróságok és az ügyészségek jelentései.

December 7-én Tatabányán a pártbizottság épületénél lépett akcióba a karhatalom. Beer János pártfunkcionárius szervezett egy pufajkás egységet Havasi Ferenc megyei párttitkár fennhatósága alatt. December 7-én mintegy kétezer fő tüntető követelte a Beér-csoport feloszlatását, mert kegyetlenkedtek. A Beer-csoport a pártbizottságon tartózkodott. A pártbizottságot őrző fegyveresek tárgyaltak a tüntetőkkel, de azok nem távoztak. A sötétedés után a benn tartózkodó fegyveresek az ablakokból tüzet nyitottak. A helyszínen hat ember halt meg. Sokan megsebesültek, akiket a környékbeli kórházakba szállítottak. Azt ma sem lehet tudni, hogy közülük hányan vesztették még életüket.

1956. december 8-án Salgótarjánban hajtották végre az új kommunista hatalom legtöbb véráldozatot követelő tömegmészárlását. Erről így számol be az Igazságügyi Minisztérium "Sortüzek - 1956" című dokumentum gyűjteményének I. kötete, amely 1993-ban jelent meg:

"A kirobbant forradalom október 24-én Nógrádban is összeroppantotta a pártállam hatalmát, s ezt az ÁVH sem tudta megakadályozni. Itt is igaz, hogy a régi hatalom nem szűnt meg, hanem illegalitásba vonult az ellentámadás megszervezése érdekében. Hajdú József megyei párttitkár október 28-án még megtartotta az MDP vezetőségi ülését, majd családjával és néhány munkatársával Besztercebányára távozott... Az ÁVH-s beosztottak nagy része illegalitásba vonult közvetlenül a határ közelébe, ahonnan rendszeresen átjártak a csehszlovák oldalra... A Karancslapujtői egységet Darázs István százados vezette, amely november 5-én hajnalban megtámadta a megyei tanács salgótarjáni épületében székelő Megyei Forradalmi Nemzeti Bizottságot, és a Nemzetőrséget lefegyverezték. November 6-án Mrázik János elnökletével létrehozták a Megyei Munkás-Paraszt Forradalmi Tanácsot. Ugyanezen a napon Seljupin alezredes szovjet egységei bevonultak a városba, de rövidesen továbbhaladtak. A forradalom erői azonban nem tették le a fegyvert, Hadady Rudolf és Hargitay Lajos nemzetőr parancsnokok vezetésével sikeresen visszafoglalták a tanácsház épületét és szétzilálták a Karancslapujtőn állomásozó pufajkás egységet is. Ennek hatására Mrázik János és társai visszahívták Seljupin katonáit, akik november 14-én este megérkeztek Salgótarjánba. E napon a cseh határnál összetűzés volt a nemzetőrök és a karhatalom között. Takács Andor nemzetőr lelőtte Albert Pál Gyula karhatalmistát.

November 17-től az akkor megalakult MSZMP új Megyei Intéző Bizottsága kapott fontos szerepet Jakab Sándor vezetésével. Salgótarjánba a Belügyminisztérium két megbízottat küldött a rendteremtés parancsával. Ladvánszki Károly alezredest és Koltai őrnagyot. Ladvánszki nyomban leváltotta a forradalommal szimpatizáló tiszteket. A munkásság a nógrádi Munkástanács mögé zárkózott fel. November 25-én újabb személy érkezett a kormány képviseletében, Cser Gyula. Ladvánszki a rendőrséget 47 karhatalmistával erősítette meg. Ezt követően kezdődött egy sajátos hatalmi erőpróba a kormány és a Munkástanács között, amelybe Ladvánszki emberei esetenként erőszakkal avatkoztak be.

A nógrádi Munkástanács december 3-ra és 4-re 48 órás figyelmeztető sztrájkot hirdetett, míg a pufajkások a falvakban provokálták a lakosságot. December 6-án Nógrádmegyer községben Mákos százados egysége szétvert egy gyűlést. A december 7-re virradó éjszaka a karhatalom letartóztatta Gaál Lajos és Viczián István Munkástanács tagokat, akiket a BM Megyei Főosztály fogdájába zártak. Ezzel elindult a folyamat, amelynek végkifejlete a sortűz lett. December 6-án a hatalom már nem hajlandó szóba állni a Munkástanács küldöttségével, mert elszánta magát az erőszakos fellépésre. Ladvánszki Károly mellett Salgótarjánban megjelent Házi Sándor honvéd vezérőrnagy, aki ekkor ugyancsak a megyei főkapitányság épületében tartózkodott. A tömeg - amelyet a Munkástanács-vezetők letartóztatásával a főkapitányság előtti térre csaltak - a fegyveresek gyűrűjébe került. Az egyik oldalon a helybeli, Darázs István vezette karhatalmista szakasz, a másik oldalon a Ladvánszki-Házi vezette erők, illetve Sucin József egységei álltak fel. A tűzcsapásba bekapcsolódtak Seljupin szovjet egységei is, amelyek egy kiásott közműárokban foglaltak tüzelőállást.

A kétezer főre becsült tömeg elé Ladvánszki, illetve Házi lépett ki a főkapitányság épületéből, és beszélt Seljupin alezredessel, valamint az első sorokban álló emberekkel. Házi Sándor ötfős delegáció beküldését javasolta, amelyet a tömeg nem fogadott el. Ekkor az említett parancsnokok visszatértek az épületbe, majd egy karhatalmista nyomban sorozatot lőtt a levegőbe, amit a tűz megnyitása követett. A 11 órakor kezdődő tűzcsapás percekig tartott. A hatalom katonái kíméletlenül lőtték a menekülő embereket, s így számos halálos lövés és sebesülés hátulról érte a fegyvertelen tüntetőket, köztük kisgyermekeket is.

A tűzcsapás halálos áldozatainak száma vitatott. A. Varga László a megyében anyakönyvezett halottak közül 49 főt azonosított, ugyanakkor az anyakönyvvezető (Faragóné) 131 halottra emlékszik. A sebesültek becsült száma 150 fő.

A hatalom képviselői nyomban a sortűz után a sajtóban, valamint a későbbi propaganda nyomtatványokban azt a hamis állítás terjesztették, hogy a karhatalmistákat tűzcsapás érte, amire választ adtak. Ez a híresztelés Ladvánszkitól származik, aki a BM Országos Rendőr Főkapitányság részére küldött jelentésében állította mindezt.

Ladvánszki 10-12 halottról és 30 súlyos sebesültről írt. Később 'helyesbített' 56 halottra és száz sebesültre. A jelentés ugyanakkor tartalmazta azt is, hogy 'a karhatalmi egységek tagjai közül halott, súlyos sebesült nincs, egy bajtárs szenvedett kisebb sérülést' (lövedéktől, horzsolástól).

A támadásból egyedül egy úgynevezett puffancs "csupán dörrenést előidéző gyakorló gránát eldobása" igaz. A BM jelentés ugyanakkor egy lényeges megállapítást tartalmaz: 'A lezajlott véres eseményekkel kapcsolatban a megyei Munkástanácsot feloszlatták, és mint aktív kezdeményezőket és résztvevőket, egyes tagjait őrizetbe vették'. Hargitay Lajos és Hadady Rudolf agyonkínzott, majd szitává lőtt tetemét december 10-én fogták ki az Ipolyból."

(Salgótarjánban ma is hallani a magyar nép szellemiségét jól kifejező fekete humort, amely így idézi fel az ismertetett szörnyű tragédiát: "Miközben Salgótarján központjában a helyi biztonsági erők éppen békésen lövöldöztek élesre töltött fegyvereikkel, a fasiszta bányászok aljas módon kenyérvekniket és cipókat dobálva támadtak rájuk.")

Miskolcon, az ország második legnagyobb városában, 1956. novemberében és decemberében még gyakoriak voltak az összecsapások a forradalom és a kommunista diktatúra erői között. Így november 17-én, 21-én és 29-én került sor tűzharcra. December 9-én 14 óra után a Petőfi téren nő-tüntetés kezdődött. Ezt Lőrincz Lóránt és emberei megpróbálták feloszlatni, de a tömeggel együtt haladó rendőrök és kisegítő munkás rendőrök a karhatalommal szemben léptek fel. Így a délutáni nő-tüntetést a kádárista karhatalom nem tudta megakadályozni. 18 óra után a tüntetők a megyei és a városi tanács előtt tiltakoztak a Kádár-kormány és a szovjet megszállás ellen. Reményi József ezredes, a megyei karhatalom parancsnoka egy szovjet egységgel megkísérelte a tömeg távoltartását. A tüntetők azonban itt is a rendőrök védelmét élvezték. Ekkor megjelent Lőrincz Lóránt százados egy szovjet harckocsival. A szovjet parancsnok Reményi ezredes kívánságára azonban nem lövetett.

December 10-én a nyomdánál volt tüntetés, amelyet a karhatalmisták és a szovjet tankok oszlattak szét. 16 órakor a tömeg benyomult a nyomdába. A kisegítő munkásrendőrök ezúttal is mellettük álltak. Itt Lőrincz Lóránt tűzparancsot adott az általa vezényelt karhatalmi egységnek. Nyolc tüntető meghalt, negyven megsebesült. A tömeget védelmező kisegítő munkásrendőrök visszalőttek a szovjet erőkre. Két szovjet katona meghalt, több megsebesült. A véres események után a tömeg újra összegyűlt a villanyrendőrnél, majd a Himnuszt énekelve megindult a karhatalmi laktanyához. Innen a szovjet harckocsi megjelenésére távoztak. Ennek az összetűzésnek egy halálos áldozata volt, egy őrnagy, akit a felkelők lőttek le.

Egy másik nagymultú magyar város, Eger, amely érsekségi székhely, hagyományos keresztény beállítódása miatt került a kommunista diktatúra feketelistájára. A tüntetések december 10-én délután kezdődtek, 11-én folytatódtak. A nyomdába behatolókra rálőtt a karhatalom egyik tisztje, többen megsebesültek, az egyik közülük, egy 15 éves tanuló később belehalt sérüléseibe. A december 12-i események a Dobó laktanyánál kezdődtek, ahol Gyurkó Lajos vezérőrnagy tartott eligazítást. Egerben december 12-én 48 órás sztrájk volt. Sokan gyűltek össze a sortűz színhelyén az előző napi lövöldözésről beszélve. Késő délután Lintallér László, amikor a Csiki Sándor utcához ért, a harci alakzatba állított karhatalmistáknak tüzet vezényelt. Azok folyamatosan lőtték a menekülőket. Nyolc tüntető meghalt, köztük kettő fiatalkorú. A halottakat éppúgy hátulról érték a lövések, mint a sebesülteket, számuk 24 fő volt, Póka doktor visszaemlékezése szerint.

A karhatalom részéről senki nem sérült meg. Az egri kórház orvosai határozottan cáfolták a karhatalmisták sebesüléséről szóló híreket.

Pécsett 1956. december 5.-én és 6.-án került sor a karhatalom bevetésére. Ebben az időszakban "a mecseki láthatatlanok" még fegyveres nyomást tudtak gyakorolni a kádárista karhatalomra. A pécsi december 6-i nő-tüntetésen, amelyen megsérült egy asszony és a karján lévő kisgyerek, a karhatalmi egység nem volt olyan agresszív, mint ahogy azt elvárták tőle. A karhatalmi akciókról szóló jelentésekben a tűzkeresztség nem tűzharcot jelent, hanem a tiltakozó tüntetések szétlövését.

A karhatalmi egységek tüntetést vertek szét Gyomán december 12-én, Kevermesen ugyancsak december 12-én, Gyulán december 17-én, Zalaegerszegen december 13-án, Gyülevészen december 29-én, Hódmezővásárhelyen december 10-én, és Csepelen 1957. január 11-én. Ez utóbbi helyen a munkásság ellen a gyárkapukon belül intéztek támadást. Marosán György ekkor mondotta: "Lövünk Csepelen, hogy holnap ne sokkal többre kelljen lőni." A Munkástanács 1957. január 11-én már nem működött. A sztrájkoló csepeli munkások az ellen tiltakoztak, hogy a Kádár-kormány kiküldöttje Papp Károly és más korábbi vezetők újra átvegyék a gyár irányítását. A gyár épületébe behatoló karhatalmistákat a tömeg távozásra szólította fel. A karhatalmisták lövöldöztek, és az egyik munkás meghalt. Ezután egy nagyobb karhatalmi egység érkezett és géppuskatűz alá vette a gyár területét. Sokan megsebesültek. A szovjet páncélosok a gyár kapujánál megálltak. A karhatalmisták 16 óra körül abbahagyták a tüzelést. A Csepel Művek I. II. és III. kapuja el volt torlaszolva. A IV. kapun kijövő munkásokat a karhatalmisták válogatás nélkül ütlegelték. Ennek során egy karhatalmista is meghalt.

A Munkásőrség felállításáról 1957. január 29-én döntött az MSZMP legfelsőbb vezetése. A döntés nyomán kiadták azt a törvényerejű rendeletet, amelynek alapján a Munkásőrség a szovjet erőkkel egyetértésben került megszervezésre. Ezzel létrejött az a párthadsereg, amely egészen 1989. novemberéig működött. A rendőrségen is alapos tisztogatás kezdődött. A belső hírszerzés "hálózati munkája" megbénult, mert az ügynökhálózat szétesett. A hálózat újraszervezése azonban megkezdődött, és a rendőrség 1957. márciusában már olyan állapotba került, hogy elkezdődhetett a Politikai Nyomozó Főosztály vezetésével a tömeges bosszú végrehajtása. Ennek a Főosztálynak a vezető beosztásait régi ÁVH-sok töltötték be, valamint megbízhatónak bizonyult pártmunkások. Az új testület tagjainak többsége elemi, illetve általános iskolai képzettséggel rendelkezett.

A pártállam viszonyai között összemosódtak a hatalmat gyakorló politikai párt és az állam feladatai. Így a hadsereggel is közvetlenül a kommunista párt felső vezetői rendelkeztek. Az 1956-os forradalom idején is a helyőrségi parancsnokok utasítást kaptak arra, hogy első előljárójuknak a megyei pártbizottságokat, illetve annak vezetőjét tekintsék. Ennek a rendelkezésnek az alapján adott ki Komócsin Zoltán hajdú-bihari, és Németh Károly Csongrád megyei titkár olyan tűzparancsot, amelyet a fegyveres erők végre is hajtottak.

A kommunista restauráció és a legitimitás

A rendszerváltás után napvilágra került adatok szerint 21.668 embert ítéltek el a polgári és katonai bíróságok azon bírái, akik vállalták "az osztály igazságszolgáltatást". A 4.961 szerencsésebb felfüggesztett szabadságvesztés büntetést kapott. 16.443-at végrehajtható börtönbüntetésre ítéltek. Ezek között olyan is akadt, aki 1941-ben született. A koránt sem pontos hivatalos statisztikák szerint 367 személy ítéltek halálra, közülük 152-t a katonai bíróságok. 1963-ig a kivégzettek száma megközelíti a 400-at.

Úgynevezett közbiztonsági őrizetbe vettek mintegy 18.000 embert. Az elbocsátások és a büntetés jellegű hátrányos megkülönböztető intézkedések következtében életsorsok ezrei jutottak zsákutcába, és életpályák törtek ketté. Értelmiségiek, gyári munkások és mezőgazdasági dolgozók együtt szenvedtek. Túlnyomó többségük szerint a kommunista küldetéstudattal és fegyveres erőszakkal uralkodó hatalom se nem népi, se nem demokrata, se nem munkás, se nem paraszt, hanem kommunista despotizmus, méghozzá idegen érdekek szolgálatában álló zsarnokság.

Mennyire tekinthető legitimnek az a Kádár-rendszer, amely ilyen véres erőszakkal kényszerítette rá magát a magyar népre? A kommunista diktatúra november 4-i restaurációja komoly legitimációs deficittel küszködött. Nincs a világon olyan ország, ahol a kommunista diktatúra - bármilyen változatában - szabad választásokon a lakosság akaratából került volna hatalomra. Ugyanakkor ezek a diktatúrák a népakaratból származtatták uralmukat, mondván csak abban az államban valósulhat meg a népszuverenitás, amelyben valódi demokrácia van, vagyis ahol az államhatalom a nép kezében van.

Ma már bizonyítható történelmi tény, hogy az 1917-es bolsevik hatalomátvételt a Wall Street-en, a City of London-ban működő angolszász szuperbankárok, valamint a Németországban legfőbb pénzügyi hatalomnak számító Warburg-bankházhoz tartozó pénzemberek, vagyis a leggazdagabb finánctőkések finanszírozták. Ennyiben a bolsevik hatalomátvétel, vagy "forradalom" külföldi pénzből finanszírozott és az orosz népre kívülről rákényszerített akció volt, és nem az orosz munkások és parasztok érdekeit szolgálta. A bankár-internacionalisták segítették hatalomra a proletár-internacionalistákat, minthogy a finánctőkések Kapitalista Internacionáléjának közösek voltak az érdekeik a monopolhatalomra törő Kommunista Internacionáléval. A proletárdiktatúra a bankárdiktatúra egyik lépcsőfokának tekinthető, minthogy lehetővé teszi egy szűk érdekcsoport gazdasági, pénzügyi és politikai monopóliumát, azaz egy szuperhatalmi monopólium létrejöttét.

A magát proletárdiktatúrának nevező rendszer pontosan eme valódi természete miatt soha nem volt képes megszerezni magának a munkások és parasztok túlnyomó többségének a támogatását. Ez nem csak Oroszországban (utódjában Szovjet-Oroszországban illetve a Szovjetunióban) volt így, de a Szovjet-birodalom hegemóniája alá került kelet- és közép-európai csatlós államokban is.

Az előzőekben már láthattuk, hogy a magyar munkások 1956. november 4. után szinte egyöntetűen a Munkástanácsok mögött sorakoztak fel és egységesen és fegyelmezetten léptek sztrájkba. Ezért érthető, hogy Kádár először a munkásokat akarta megnyerni és velük akarta kormányát politikailag elfogadtatni. Ennek volt az egyik kísérlete az, hogy a Munkástanácsokat a saját szolgálatába állítsa. Noha kezdetben Kádár azt hangoztatta (például a pesterzsébeti munkások küldötteinek), hogy a Munkástanács alapvető intézmény lesz a népi demokráciában, de mivel nem sikerült a munkásokat a kormányzatnak megnyernie, ezért azokat feloszlatták, és a gyárakban, üzemekben visszaállították a párt apparátusának alárendelt gazdasági és szakszervezeti irányítást.

A Kádár-kormányzat szavakban elhatárolta magát a bűnös Rákosi-klikk politikájától, amely "a népi demokrácia rendszerét a zsarnokság és nemzeti rabság eszközévé züllesztette". A gyakorlatban azonban mégis a Rákosi rendszer lett az a rend, amelyet az új hatalom is törvényesnek ismer el, s amelyet véres erőszakkal helyreállít, s amelynek korábbi intézkedéseire is támaszkodik. Folytatódik az úgynevezett osztálybíráskodás, beleértve a titkos utasítások rendszerét is. Kádár János rendjét tehát a Rákosi-klikk "törvényes rendjének" jogfolytonossága legitimálta. A magát Rákosi rendszerének jogfolytonosságával és személy szerint az ÁVH-saival legitimáló Kádár-kormány ténylegesen a kommunista diktatúra restaurálójának bizonyult, s mint minden restauráció, szükségszerűen a diktatúra legkeményebb eszközeit használta.

A megtorláshoz megtorlók is kellettek. Már november 4-én megindult a karhatalom létrehozása. Az úgynevezett karhatalmista ezredek pártmunkásokból, ÁVH-sokból, és katonatisztekből álltak. Vidéken a pártbizottságok közül szerveződött a karhatalom. Ezt a kádárista karhatalmat a kettőshatalom megszűnése után a megtorlás - magát jogon felül helyező - eszközeként is használták 1957. elejétől. A decemberi sortüzek elsősorban a kettőshatalom felszámolását, a lakosság megfélemlítését és mindennemű, a forradalommal való rokonszenvező magatartás megtorlását célozták. A balatonkenesei Honvéd üdülőben működő halálbrigád, a tatabányai Beer János csoport, vagy a szolnoki kegyetlenkedések a megtorlás részét képezték ugyanúgy, mint a TSz-ből kilépni akaró parasztok megverése, esetenként agyonverése.

A katonai bíróság csak abban az esetben marasztalta el a halállal végződő ütlegelések tetteseit, ha azok nyilvánosságra kerültek és nem lehetett őket eltitkolni. A rendőrség, az ügyészség és a bíróság állományában végrehajtott tisztogatások alkalmassá tették ezeket az intézményeket a diktatúra által elvárt megtorlás végrehajtására. Münnich Ferenc és Marosán György meghirdette, hogy "körmenetben kell bíróság elé állítani, halálra ítélni és kivégezni" elképzelést. Erről azonban végül is lemondtak, de ez nem változtatott a megtorlás súlyosságán.

Marosán György, aki a megtorlás egyik legfőbb irányítója volt, a Legfőbb Ügyészségen ezt mondotta: "a kínai elvtársak azt mondták, hogy itt nem volt proletárdiktatúra. Annak az a feladata, hogy az ellenforradalmat fizikailag semmisítse meg... Ha 1945-ben nem volt mód, akkor 1957-ben ezt meg kell csinálni." Münnich Ferenc, aki a KGB aktív tábornokaként kulcsszerepet játszott Kádár János hatalomra segítésében, ehhez még hozzátette: "a karhatalom ellen sok panasz fut be, szeretnénk az Ügyészségről is ilyen híreket hallani... Nem vagyunk hívei a karhatalmi szervek kilengéseinek, de jobb, ha ilyen kemény, mintha lelkesedik érte az ellenforradalom, mert semmit sem csinált." Az MSZMP felső vezetése részéről Biszku Béla játszott még fontos irányító és ellenőrző szerepet.

1956. decemberében eltávolították azokat a bírákat, akik nem akartak részt venni a statáriális ítélkezésben. A Legfelsőbb Bíróságról 26 bíró, a Bírói Karból pedig 136 fő távozott. Az Ügyészség megtisztítását Szénási Géza hajtotta végre. A megtorlásban a büntetőeljárást használták fontos eszközként. Hogy ezt a feladatát betölthesse, bevezették a rögtönbíráskodást, a gyorsított eljárást, létrehozták a Legfelsőbb Bíróságon a Népbírósági Tanácsot és bevezették a Népbírósági Tanácsokat alacsonyabb szinten is. Első fokon a Népbírósági Tanács statáriális bíróságként járt el. A szótöbbséggel kegyelemre nem ajánlott elítéltet két órán belül kivégezték. Eljárási határidőt nem kötöttek ki. E rendelkezés szövegét Őrsi Gyula és Nagy Miklós készítette el.

A Népbíróságokról szóló tvr. már olyan embertelen rendelkezést is magában foglalt, mint a cselekmény elkövetése idején 16 életévüket betöltött fiatalkorúak halálra ítélésének a lehetőségét, amelyet Manszfeld Péter esetében alkalmaztak is. Noha a fentiekből nyilvánvaló, hogy a forradalom után nem volt Magyarországon olyan független bíróság, amely előtt a súlyos vádak a törvények keretei között mérlegelésre kerülhettek volna. Kádár János mégis 1957. április 5-én bírálta a Legfelsőbb Bíróságot, amiért egy kiszabott halálbüntetést életfogytiglanra változtatott: "a bírósági munka most a népköztársaság létét jelenti. Aki ellenforradalmár volt, meg kell büntetni. A Népbíróság szervezetét fel kell állítani úgy, hogy mód legyen bármilyen ügyet tárgyalnia."

A bírói függetlenségről alkotott felfogást jól kifejezi az, ami a Legfelsőbb Bíróság és a Legfőbb Ügyészség közös pártalapszervezeti ülésén hangzott el ebben az időben: "az igazi bírói függetlenség egyet jelent azzal, hogy a bírák semmilyen körülmények között sem befolyásolhatók a munkásosztály érdekei ellen, és mindig a proletár hatalmat szolgálják. (Idézi Káhler Frigyes: Joghalál Magyarországon című munkájában, 24. oldal) A kommunista diktatúra nyíltan elutasította a törvény előtti egyenlőséget és visszatért az osztálybíráskodás sztálinista álláspontjához.

A megtorlás koncepciós pereiben elég volt a bűnösség kimondásához a forradalom szerveiben való bármilyen részvétel. Katonák esetében pedig főbenjáró bűnnek számított a szovjet fegyveres erőkkel történő szembenállás, és ezért rendszerint ki is szabták és végrehajtották a halálbüntetést. A kivégzettek számát úgy tűnik egy Kádár Jánosnak tulajdonított kijelentés határozta meg. Valerij Muszatov egyik írásában arról számol be, hogy 1985. szeptemberében Kádár Gorbacsovnak kifejtette, hogy a párt nem avatkozott be közvetlenül a büntető eljárásokba, "de amikor a halálos ítéletek száma elérte az ellenforradalmi eseményekben ártatlanul elhurcoltak számát, arra kértem az elvtársakat, hogy álljanak le." Kádárnak ezt az álláspontját egyes ítéletek, így például a Mecséri és társai perben hozott első fokú ítélet alátámasztják. A szovjet és magyar államvédelmi erők ellen végrehajtott támadásért ugyanis pont 11 főt ítéltek halálra, annyit, mint az ütközet szovjet halottainak a száma.

A joggal való visszaélést jelentette a közbiztonsági őrizetnek elnevezett internálás bevezetése. Ezzel bárkinek elvonhatták a szabadságát meghatározatlan időig, minden érdemi indoklás nélkül. Több tízezer embert internáltak. Emberi sorsok ezreit tették tönkre a munkahelyről történő elbocsátások. A fizikai munkások körében elsősorban a gépkocsivezetők és a vasutasok ellen indult hajsza. A pedagógusok esetében mintegy háromezer személyt ért súlyos munkajogi hátrány. Azok a honvédtisztek, akik nem írták alá a hűségnyilatkozatokat, távozni kényszerültek a katonai pályáról. Büntették a forradalomban részt vettek gyermekeit is. Ennek egyik következményeként ezek a gyermekek nem tanulhattak tovább, és társadalmi előmenetelük szinte az élet minden területén korlátozva volt.

A kommunista diktatúra, mint ideológiai hatalom, a vallásosságban ideológiai riválist látott, akivel versengenie kellett az emberek tudatáért. A vallásos életszemlélet fenntartói az egyházak, ezért a restaurált kommunista diktatúra idején ismét beindult az egyházak zaklatása. Ennek egyes részleteit már ennek az üldözésnek az egyik áldozata, Mindszenty József is feldolgozta, de a katolikus és a református egyházat érintő megtorlás részletei még feldolgozásra várnak.

A nyugati közvélemény nyomására a nyugati hatalmak és az ENSZ 1963-ban ki tudta kényszeríteni a közkegyelmet. De ez az általános amnesztia nem engedte szabadon a forradalom barikád-harcosait. Számuk hatszáz körülire tehető, és nem járt a hatalom őszinte megbocsátásával és végképp nem járt ezen egyének törvényes rehabilitálásával.

A magyar nép ellenállása folytatódik

A forradalomban és az ellenállásban több író is kiemelkedő szerepet játszott. Közülük néhány menedéket kapott a budapesti Lengyel Nagykövetségen november 10-én. Három napra rá az egykori pártellenzék néhány tagja megalakította a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalmat. A XX. kerületi Nemzeti Bizottság azt követelte, hogy küldjenek ENSZ megfigyelőket Magyarországra, vegyék be az új kormányba is Nagy Imrét és Maléter Pált, továbbá mondják ki Magyarország semlegességét. Tiltakoztak a tömeges letartóztatások ellen is. Az Írószövetség november 21-én nyilatkozatban kötelezi el magát a magyar forradalom mellett.

A legnagyobb tiltakozásra december 23-án, az úgynevezett "Néma tüntetéssel" került sor. A Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa a Központi Munkástanáccsal együtt néma sztrájkot hirdetett. 12 órakor megszólaltak a harangok, üres és néma volt az egész Körút. Az orosz tankok megindultak a Kőrúton, mert a csendből azt hitték, hogy valami készül. A hatás döbbenetes volt, amikor harangszó mellett a kihalt város utcáin a megszálló páncélosok dübörögtek. Ez a "fülsiketítő csend" egy órán át tartó tragikus kiáltás volt azért, hogy felrázzák a világ közvéleményét.

A kommunista quislingeket zavarta a forradalom szó. Ha ők a Munkás-Paraszt Forradalmi Kormány, akkor akiket eltipornak, nem lehetnek forradalmárok. Ezért az MSZMP ideiglenes Központi Bizottsága december 4-én a magyar történelem legtisztább forradalmát ellenforradalomnak minősíti, és közzéteszik azt a négy okot, amely szerintük kiváltotta az októberi eseményeket. Első okként a Rákosi-Gerő klikk súlyos hibáit jelölik meg. A második ok Nagy Imre-Losonczy Géza-féle pártellenzéki csoport tevékenysége már csúsztatás. A harmadik ok Horthy fasizmusra és a magyar kapitalista-földesúri ellenforradalomra való hivatkozás pedig üres mellébeszélés. A nemzetközi imperializmus megjelölése negyedik okként pedig szintén alaptalan.

Az októberi forradalom napjaiban önmagára talált magyar nép nem tudott beletörődni abba, hogy a forradalom minden eredménye odaveszett. Az emberek nem tudták és nem is akarták elfelejteni, ami a szabadság néhány napja alatt történt. December 4-én a nők szerveztek tüntetést a Hősök terére. Anyák, feleségek, leányok virággal a kezükben, karjukon gyermekeikkel az ismeretlen katona sírjához mentek, ahol kitűzték a forradalom nemzeti színű lyukas zászlaját. A nők néma tüntetését szovjet katonák oszlatták fel. Ugyancsak tüntetés volt az Egyesült Államok nagykövetségénél a Szabadság téren. Ennek a karhatalmisták beavatkozása vetett véget.

December 4-én több száz asszony a Március 15. térre igyekezett, hogy virágokat helyezzenek el a Petőfi szobornál. Ezt a szovjet páncélosok és gyalogsági egységek megakadályozták. Ugyanezen nap délután a Szabadság téren mintegy háromezer ember tüntetett. Közülük 39-et letartóztattak.

Ezen a napon kormányhatározattal elrendelték a Forradalmi Bizottságok feloszlatását. kétszáz értelmiségit és munkástanács tagot őrizetbe vettek. December 6-án már a quisling kormány ellentámadásba ment át. A Baross téren, a Kálvin téren, a Nyugati pályaudvarnál és a Móricz Zsigmond körtérnél kommunista tüntetéseket szervezett. A mai Andrássy úton (az Andrássy utat a Rákosi diktatúra idején Sztálin útnak nevezték, az 56-os forradalom után 'Magyar Ifjúság útja' nevet kapta, majd pedig a 'Népköztársaság útja' névre keresztelték.) és a Nagykörúton vörös zászlós tüntetésre került sor, amelyet szovjet katonák és magyar karhatalmisták biztosítottak. A felbérelt felvonulók Kádárt és az MSZMP-t éltették. A gyárakból hazafelé tartók összetűztek velük a Lenin kőrúton a Dob utca körül. A tiltakozókat szovjet páncélautók és gyalogos karhatalmisták oszlatták szét. Az Oktogonnál, amit akkor November 7 térnek neveztek, tűzharc alakult ki. A Nyugatinál pedig a karhatalmisták az ellentüntetőkre lőttek, illetve kivégezték az általuk gyanúsnak vélt személyeket. Hatan meghaltak, egy személy pedig megsebesült.

A hatalom ellentámadását a Katonai Tanács ülésén készítették elő. Ennek tagjai tudták, hogy azok a tisztek, akik hűségnyilatkozatot tettek a Kádár kormány felé, hajlandók a fegyvertelen tömegre lövetni. A Kádárhoz csatlakozó Marosán György ekkor jelentette ki: "mától kezdve lövetünk". Ezért a december 6. és 12. között eldördülő gyilkos sortüzeket szándékosnak kell tekintenünk. A cél a lakosság megfélemlítése, és a Munkástanácsok felszámolása volt. Tatabányán, Salgótarjánban, Miskolcon és Egerben számos munkás élt, illetve a lakosság zöme keresztény nemzeti beállítottságú volt.

A miskolciak a rendőrök mellett tüntettek. Erre a szovjet egységek és a karhatalmisták sortüzet zúdítottak rájuk, 8-an meghaltak, 40-en megsebesültek. Eger a magyar katolikus egyház egyik központja. Az itteni lakosság keresztény szellemiségéről is híres. Ezért ebben a városban ez volt a fő célpont. Egerben december 10-én mintegy négyezren imádkoztak az áldozatokért, majd elszavalták a Nemzeti dalt. A karhatalmisták letartóztattak néhány tüntetőt. A tömeg a börtönhöz ment, hogy kiszabadítsa őket. December 11-én pedig az egriek a szovjet parancsnokság előtt elégették a vörös zászlót. Ekkor a tömegbe lőttek, és meghalt egy 15 éves fiú. December 12-én az Eger belvárosában tüntetőket tőrbe csalták. Elzárták előlük a menekülési útvonalakat. Kilenc halott és harminc sebesült maradt a helyszínen. A jelenlévő szovjet páncélos nem avatkozott be a vérengzésbe.

Pest megyében lévő Tinnye községben a szovjet kolhozokhoz hasonló ottani termelőszövetkezetből a többség ki akart lépni. A kilépni akarók közül mintegy százat a karhatalmisták jobb belátásra akartak bírni, és ezért fogva tartották őket. A családtagok követelték a szabadon bocsátásukat. A szót emelő fiatalasszonyt a karhatalmisták fejbe lőtték és az illető meg is halt. Békés megyében is három sortűz dördült el. Kettőnél - Gyomán és Gyulán - célzott lövésekkel leterítették a hangadókat. Csepelen a magyar nehézipar egyik központjában január 11-én géppuskával akartak rendet teremteni a karhatalmisták. A szovjet tankok felvonultak a gyár bejáratához. Sok volt a sebesült. A karhatalmisták a kijövő munkásokat válogatás nélkül ütlegelték.

A sortüzek a megfélemlítést szolgálták. Előre megtervezték a menekülési utak lezárását, és ekkor zúdítottak tüzet a civil tüntetőkre. Az áldozatokat a lövések hátulról érték. A magyar népnek ezek a mészárosai első alkalommal 1957. augusztus 20-án kapták meg 'a Munkás-Paraszt Hatalomért érdemérmet', amely számos privilégiummal járt, így például a magyar nép ezen gyilkosainak a gyerekeit automatikusan felvették az ország egyetemeire.

Felállították az internálótáborokat és december 12-én jogszabályt adtak ki a politikailag veszélyes személyek őrizetbe vételéről. Az internálásokat a rendőrhatóság rendelte el 6 hónapi időtartamra. Ezt az ügyészség utólag jóváhagyta. Az ügyészségi felügyelet ellenére számos internáltat hat hónapon túl is fogva tartottak ítélet nélkül, mivel mód volt a hat hónapos időtartam többszöri meghosszabbítására, minden indoklás nélkül.

Az idegen érdekek szolgálatába szegődött magyar kormányzat december 11-é n hozzá fogott a bosszú és megtorlás jogszabályi kereteinek a megteremtéséhez. Az Elnöki Tanács hatályba lépteti a rögtönbíráskodásról szóló törvényerejű rendeletét. 1956. december 15-től 1957. november 3-ig ennek megfelelően járnak el a katonai bíróságok. Később bevezetik a gyorsított eljárást, amely lehetővé teszi a 16 év feletti fiatalokra is a halálbüntetés kiszabását. Ezt Manszfeld Péterrel szemben alkalmazták is.

1957-ben létrehozzák a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsát, majd ezt a Népbírósági Tanácsok országos hálózatává bővítik. Az öttagú tanácsokban egy bíró és négy ülnöknek nevezett politikai megbízott ítélkezett a kommunista párt elvárásainak megfelelően. Ítéleteiket gyakran két órán belül végrehajtották halálra ítélt áldozataikon.

Az 56-os áldozatok között volt tinédzser korú fiatal, egyetemista, fizikai munkás értelmiségi, művész és katona, de volt kommunista miniszterelnök, a történelmi osztályhoz tartozó arisztokrata, polgár, és földműves. A mártírok ezen színes koszorúját az a közös törekvésük kapcsolta össze, ami már jelen volt a magyar nép legjobbjaiban, az 1948-as 49-es forradalomban és szabadságharcban is. Akkor is a nemzeti önrendelkezést és a társadalmi igazságosságot akarták, most is.

A szabadságvesztésre ítéltek összetétele is ehhez hasonló. Voltak köztük vezető értelmiségiek, gyári munkások, és a magyar földhöz kötődő parasztok. Valamennyien tudták és a zsigereikben érezték, hogy ez az internacionalista-kommunista hatalom, amely önmagát fegyveres erőszakkal "legitimálja" se nem népi, se nem demokrata, se nem munkás, nem is paraszt, hanem csak önkényuralom, amely a magyar nép alapvető szükségleteit, érdekeit és értékeit megtagadva idegen hatalom szolgálatában áll. A magyar nép vérveszteségéhez kell sorolni azokat is, akik elhagyták az országot. Számuk kétszázezer körül van.

A szovjet csapatok által kivégzettekről nem rendelkezünk adatokkal. Az orosz katonák részben az utcákon, tereken is lőttek agyon embereket, de a főváros VIII. kerületében lévő Ludovika Katonai Akadémia épületében volt egy úgynevezett hadbíróságuk is, ahol tolmács, és védő nélkül szabták ki és hajtották végre a halálos ítéleteket.

Ma már rendelkezésünkre állnak olyan szovjet dokumentumok, amelyekből tudjuk, hogy Kárpátaljára is hurcoltak internáltakat. E dokumentumokból kiderül, hogy mintegy 4-5 ezer főt deportáltak a Szovjetunióba. Egyedül az ungvári börtönben november 15-én 846 magyart tartották fogva, köztük volt 23 nő, 68 kiskorú és 9 kislány. Szerov tábornok a KGB akkori főnöke Hruscsovnak küldött november 19-i jelentésében közli, hogy a hadműveletek során 4700 főt vettek őrizetbe, 1400-at letartóztattak, és 860 főt Ungvárra (Uzsgorodra) és Sztijre szállítottak. Szerov jelentése szerint az őrizetbe vettek és letartóztatottak útnak indítása során kezdetben előfordultak olyan esetek, amikor a katonai egységek parancsnokai önállóan szállítottak őrizetbe vetteket Csapra, és a Belügyminisztérium táborai átvették őket. Ebből megállapítható, hogy a 860 főn túlmenően további deportálások is voltak, amelyekről azonban a létszám megjelölése nélkül történik csak említés. Amikor erről a nyugati közvélemény tudomás szerzett, rendkívül erőteljesen tiltakozott ellene. Ez is közrehathatott abban, hogy a deportálások abbamaradtak.

Az a mintegy kétszázezer magyar, aki elmenekült hazájából, nyugaton még szervezkedett, és megpróbálta ébren tartani a forradalom és az ellenállás szellemét. Szervezeteiknek köszönhető, hogy elevenen őrizték 1956 emlékét évtizedeken át, és emlékeztették a világ szabadabb részét a magyar forradalomra.

Magyarországon, elsősorban Budapesten 1957 elejétől már egyre többször hangzott el a MUK, azaz hogy Márciusban Újra Kezdjük. Ez azonban csak óhaj, és a quisling hatalom számára fenyegetés maradt. A hatalom annyira félt az ifjúság 1848-at idéző szellemétől, hogy eleve meg akarta akadályozni: bármiféle megemlékezésre sor kerüljön 1957. március 15-én. Ezért a nagy nemzeti ünnepet megelőzően tömeges letartóztatásokat hajtottak végre.

A MUK jelszava 1957. január-februárban tűnt fel, elsősorban Budapesten, de az ország más településein, sőt még a nyugati emigrációban is. A fegyveres ellenállásban részt vett fiatalok több kisebb csoportja nem tudott beletörődni a forradalom leverésébe. Ezért legalábbis szűkkörű megbeszéléseken azt tervezték, hogy 1957. március 15-én fegyveres felkelést robbantanak ki az elnyomó szovjet quisling kormányzat ellen. Egyes helyeken a korábbi fegyveres csoportok tagjai felvették a kapcsolatot egymással, elrejtett fegyvereiket is készenlétben tartották, továbbá mozgósító, harcba hívó röpcédulákat is írtak és terjesztettek.

Az időközben jól megszerveződött államvédelmi elnyomó gépezet, amelyet ekkor belügyi erőknek neveztek, természetesen tudott a MUK jelszaváról és tagjai tudatosan eltúlozták annak a jelentőségét, így is alátámasztva saját fontosságukat. Tény az, hogy a MUK-ra hivatkozva 1957. márciusában nagyarányú letartóztatásokat hajtottak végre, és ennek során mintegy hatezer személyt, főleg fiatalokat vettek őrizetbe. A kádárista karhatalmi és rendvédelmi szervek erőfitogtató mozgósítása ellenére számos helyen tiltakozó akciókra került sor. Ezek nagyrészt röpcédulák elkészítésében és terjesztésében, falfeliratok mázolásában és sztrájkokban nyilvánultak meg. A MUK-ban való részvétel vádjában sajnos több halálos ítéletet is hoztak és hajtottak végre. Mint már utaltunk rá, elsősorban a belügyi-rendvédelmi szerveknek jött jól, mert ezek önbizalmát erősítette és dicsekedhettek azzal, hogy sikeresen likvidáltak egy "veszedelmes, államellenes akciót".

E sorok írójának fájdalmas kötelessége, hogy itt megemlékezzen arról a két személyről, akik az ELTE Jogi Kara első éves hallgatóiként a MUK áldozataivá váltak. Két tehetséges és szép 18 éves leányról van szó, név szerint: Komáromi Nelliről és Jekkel Kláráról. Tudomásom szerint mindketten az ELTE Leánykollégiumában laktak, amely ekkor a Múzeum körút és a Rákóczi út sarkán volt, az Astoria szállóval szemben. Hírek jártak arról, hogy egyes diákok élelmiszercsomagjait megdézsmálták. Egyik ilyen alkalommal a károsult a rendőrséghez fordult, amit házkutatás követett. Az eltűnt élelmiszer-csomag nem került elő, viszont találtak számos MUK-ra és ellenállásra felszólító röplapot, amelyet Komáromi Nelli fogalmazott, és Jekkel Klári, valamint több más egyetemi hallgató társa másolt és terjesztett. A két joghallgató leányt letartóztatták, és hosszú börtönbüntetésre ítélték. Jekkel Klárát, aki menyasszony volt, majd férjhez ment, a börtönben végzett súlyos fizikai munkától az sem mentette meg, hogy gyermeket várt. Komáromi Nelli egy ideig a halálra ítélt Wittner Máriával volt egy cellában. Tőle tudom személyesen, hogy rendkívül bátran viselkedett, és elítélttársai körében nagy tiszteletnek örvendett. Az eset e sorok íróját különösen azért rázta meg, mert egyrészt Jekkel Klára a csoporttársa volt, másrészt Komáromi Nellivel volt alkalma együtt vizsgázni és csak bámulni tudta évfolyamtársa vizsgán tanúsított kiváló teljesítményét.

Az ELTE Jogi Karán számos fegyelmi eljárás folyt, amelynek keretében súlyos büntetéseket szabtak ki. Ezek az eljárások azonban elsősorban a magasabb évfolyamra járó hallgatókat sújtották. De az első évfolyamon is dermedt félelem lett úrrá Jekkel Klára és Komáromi Nelli letartóztatása után. Jekkel Kláriról 1989-ben hallottam újból, amikor is a Szabad Európa Rádió munkatársa, Láng Júlia, egy hosszabb interjút készített vele. Ekkor tudtam meg, hogy évfolyam- és csoporttársam milyen erős akarattal viselte el a börtönélet megpróbáltatásait. Komáromi Nelliről csak annyit sikerült megtudnom, hogy már nem él. Mindkét évfolyamtársam 1956. névtelen hősei közé tartozik, akikre a legnagyobb tisztelettel gondolok a mai napig.

A MUK tehát nem sikerült és néhány helyen 1957-ben feltűnt a JUK jelszava, ami azt jelentette, hogy Júniusban Újra Kezdjük. A JUK-nak azonban már annyi hatása sem volt, mint márciusban a MUK-nak, és nem is járt annyi megtorlással.

Nagy Imre sorsának alakulása

Az alatt a 22 nap alatt, amíg Nagy Imre munkatársaival a jugoszláv nagykövetség épületében tartózkodott, a szovjet hadsereg vérbe fojtotta a magyar forradalmat. Ekkor már csak az ország hegyes vidékein, a Mecsekben, a Mátrában és a Bükkben volt szórványos ellenállás. A Kreml által Magyarországra kényszerített quisling kormány kezdetben a magyar történelem legnépszerűtlenebb és leggyűlöltebb vezetése volt. A lakosság többsége joggal érezte úgy, hogy ez a kormány se nem magyar, se nem forradalmi, se nem munkás, se nem paraszt. Minden jelzője hazugság. Kezdetben ugyan megígérte, hogy biztosítja az ország önrendelkezését, de legfőbb ígéreteit, többek között azt, hogy tárgyal a szovjet csapatok kivonásáról, megszegte. Mivel a magyar nép a fegyveres harc leverésével az ellenállás új formáit választotta, és ebben a munkásság járt az élen, ezekben a hónapokban Magyarországon lényegében kettőshatalom volt. Az egyik a szovjet csatlós kommunista kormányzat, a másik pedig a munkástanácsok vezette, alulról szerveződött népi hatalom volt. Kádárék érezvén politikai gyengeségüket, szerepüket ideiglenesnek tüntették fel, és hajlandónak mutatkoztak tárgyalni Nagy Imrével. Ezért a Kádár kormány először csak a Nagy Imre kormány gyengeségéről beszélt. November 11-én pedig Nagy Imrét, mint a kormány egyetlen kommunistáját említi. Kádár ekkor még kijelenti, hogy:

"Nekem, aki miniszter voltam Nagy Imre kormányában, teljes nyíltsággal meg kell mondanom, hogy személyes meggyőződésem szerint sem Nagy Imre maga, sem politikai csoportja nem akarta az ellenforradalmi rendszert tudatosan segíteni."

Már utaltunk rá, hogy november 13-án munkásküldöttségek keresték fel Kádár Jánost az Országházban és Nagy Imre felől érdeklődtek. Kádár közölte velük, hogy Nagy Imrét az események magukkal ragadták. Nem tartóztatták le, hanem önszántából hagyta el a Parlament épületét. Mozgásszabadságát sem a szovjet kormány, sem a szovjet parancsnokság nem korlátozza, és egyedül tőle függ, hogy részt kíván-e venni a politikai életben.

November 14-én Kádár a Budapesti Központi Munkástanács küldöttségét fogadta. Itt arról beszélt, hogy a magyarországi események nem tekinthetők ellenforradalomnak, de a munkásoknak a múlt bűnei miatti elégedetlensége mellett ellenforradalmi jelenségek is mutatkoztak. Megerősítette azt is, hogy az utóbbi hetek népi mozgalmában való részvétel miatt senkit nem érhet bántalom. Kitért a semlegességre is. Ezt érthető kívánságnak nevezte, de hangsúlyozta, hogy a hatalmi egyensúlytól függ, és olyan nemzetközi helyzetre van szükség, amely reálissá teszi ezt a követelést. Hozzátette:"többpárt rendszert akarunk és szabad, becsületes választásokat. Tudjuk, hogy ez nem lesz könnyű dolog, mert a munkáshatalmat nem csak golyókkal, de szavazó cédulákkal is meg lehet semmisíteni. Számításba kell vennünk, hogy a választásokon teljes vereséget szenvedünk, de ha felvesszük a választási harcot, a kommunista pártnak meg lehet a megfelelő ereje ahhoz, hogy megszerezze a dolgozó tömegek bizalmát."

Nagy Imrével kapcsolatban utalt arra, hogy egy idegen állam követségén tartózkodik, ahol politikai menedékjogot kért. Ilyen körülmények között nem tárgyalhatnak vele, és nem is lehet miniszterelnök. Ha azonban Nagy Imre lemond a területen kívüliségről és ismét magyar területre lép, akkor lehetőség nyílik a tárgyalásokra.

A Kádár kormányzat valóban tárgyalásokat kezdett Jugoszláviával Nagy Imréék további sorsáról. A magyar miniszterelnökkel együtt a jugoszláv nagykövetségen volt a felesége, a lánya és a veje, Jánosi Ferenc, két unokája, valamint több barátja és politikai híve. Köztük volt Szántó Zoltán, a volt varsói nagykövet, Vas Zoltán, aki a forradalom alatt a közellátás ügyeit intézte, Lukács György, a neves esztéta, aki népművelésügyi miniszter volt Nagy Imre kormányában, továbbá Losonczy Géza, a politikai megújulási mozgalom egyik vezetője, Donáth Ferenc, a mezőgazdasági kérdések szakembere, Tánczos Gábor a Petőfi Kör főtitkára és a kivégzett Rajk László özvegye. Ott volt még Haraszti Sándor az Újságíró Szövetség elnöke, Szilágyi József, aki a forradalom alatt Nagy Imre titkára volt, Vásárhelyi Miklós, a sajtóügyek vezetője, Újhelyi Szilárd, Fazekas György és Erdős Péter újságírók, valamint Nádor Ferenc ezredes, a légierők parancsnoka. Családtagokkal együtt a csoportban 15 asszony és 17 gyermek is volt.

A Rajk-ügy és a Kádár-ügy kapcsán hosszú éveket töltött Rákosi börtönében Losonczy Géza, Donáth Ferenc, Rajk Júlia, Haraszti Sándor, Erdős Péter és Újhelyi Szilárd. A forradalom ideje alatt újjáalakult kommunista párt, a Magyar Szocialista Munkáspárt előkészítő bizottságának hét tagja közül öt menedékjogot kért. A hatodikat, Kopácsi Sándort az utcán elfogták, és a szovjet nagykövetségre, majd Sashalomra, egy szovjet laktanyába vitték, és a KGB főnöke, Szerov tábornok személyesen tartóztatta le. Az MSZMP egész vezetéséből tehát csak Kádár János volt szabadlábon.

A tárgyalásokon a Kádár kormány részéről felvetették, hogy Nagy Imre néhány személlyel együtt Romániában kérjen menedékjogot és maradjon ott addig, amíg Magyarországon stabilizálódik a helyzet. A jugoszláv válasz erre az volt, hogy ha Nagy Imre és a többi személy erre önként hajlandó, akkor nem ellenzik. Nagy Imréék a legszívesebben Magyarországon maradtak volna a helyzet mielőbbi rendeződése érdekében, továbbá azért is, hogy részt vegyenek az ország normális életében. Személyes biztonságukra nézve azonban biztosítékot akartak kapni. Ha nem kapnak garanciát, akkor Jugoszláviába kívánnak távozni. A Kádár csoport ragaszkodott Romániához. November 16-án viszont azt közölték, hogy hajlandók írásos biztosítékot adni Nagy Imrének, és így a Nagy-csoport november 17-én már el is hagyhatja a jugoszláv követséget. Amikor Szoldatics jugoszláv nagykövet elment Kádár Jánoshoz, hogy aláírassa vele a biztosítékot, az aláírás helyett új követelésekkel állt elő. Azt kívánta, hogy Nagy Imre és Losonczy Géza mondjon le miniszteri tisztségéről, ismerje el a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányt, gyakoroljon önbírálatot, és adjon biztosítékot arra, hogy nem tesz semmit az új kormány ellen. Ehhez még azt is hozzátette, hogy amíg a helyzet Magyarországon nem normalizálódik, addig Nagy és társai valamelyik kelet-európai szocialista országban és ne Jugoszláviában kérjenek menedéket.

Nagy Imréék ezt természetesen visszautasították. Belgrád ekkor Budapestre küldte Dobrivoje Vidics külügyminiszter helyettest, aki átadta a jugoszláv kormány levelét. Eszerint vagy elismeri a Kádár kormány Nagy Imréék személyi biztonságát, és szabadon hazatérhetnek, vagy lehetővé teszik számukra, hogy Jugoszláviába távozzanak. A Kádár kormány november 21-én az első változatot fogadta el. Írásban is megismételte, hogy Nagy Imre és csoportjának a tagjai ellen nem kíván büntető eljárást alkalmazni korábbi ténykedésük miatt. Eszerint megszűnik a Nagy Imre csoportnak nyújtott menedékjog, önként távozhatnak a jugoszláv nagykövetségről, és szabadon hazatérhetnek.

Az írásos biztosíték alapján Nagy Imréék úgy döntöttek, hogy hazamennek. Feltehetően jobb híján hittek Kádár ígéreteinek. A fegyveres harc véget ért, segítségre nem lehetett számítani. Az ENSZ ugyan felhívta egy sor határozatban a Szovjetuniót, hogy vonja ki csapatait Magyarországról, megbélyegezte a fegyveres beavatkozást, de gyakorlatilag nem ért el semmit. Csupán a deportálást elítélő határozata volt eredményes, mert ezt a szovjet kormány leállította. Moszkva ignorálta az ENSZ határozatait és azokat Magyarország belügyeibe való beavatkozásnak minősítette. A magyar kérdésben az ENSZ egyértelműen kudarcot vallott.

Amerikában idő közben lezajlott az elnökválasztás, és az újraválasztott Eisenhower szavakban elismeréssel adózott a magyar népnek, de azt is megismételte, hogy Amerika soha sem bíztatta a rabságban lévő népeket arra, hogy fegyveresen fellázadjanak. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy mindenki magára hagyta a magyarokat, a lakosság számára hosszú távon nem maradt más, mint a beletörődés, a passzív ellenállás és a túlélés, vagy otthon, vagy elmenekülve az országból.

A Kádár csoport egyrészt őrizetbe akarta venni Nagy Imrét, és meg akart szabadulni tőle. Másrészt valamiféle megegyezést akart vele. A harmadik elképzelés az volt, hogy megkaparintják, és úgy egyeznek meg vele. Az ország lakossága követelte Nagy Imre visszatérését, és tőle remélte a kibontakozást. A Kádár csoport ekkor még rendkívül elszigetelt volt, és Nagy Imréék azt hitték, hogy emiatt kénytelen lesz hozzájuk közeledni. Valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy Kádárék megadták a kért írásos nyilatkozatot, Nagy Imréék pedig azt elfogadták.

Azt is figyelembe kell venni, hogy a jugoszláv nagykövetségen rendkívül nagy volt a zsúfoltság, szűkös az ellátás, és a kisgyermekek helyzete egyre elviselhetetlenebbé vált. Csalódást okozott a belgrádi kormány politikai magatartása is. November 11-én Tito marsall Pulában beszédet mondott, amelyben kitért a magyar eseményekre is. Keményen bírálta Rákosit, Gerőt, a magyar sztálinisták bűneit, vezetőik alkalmatlanságát és becstelenségét. A forradalmi eseményekről viszont ezt mondotta:

"Ha Nagy Imre kormánya erélyesebb lett volna, ha nem ingadozik folytonosan, hanem határozottan fellép a zűrzavar ellen, az ellen, hogy a reakciósok kommunistákat gyilkolnak, ha erélyesen szembeszegül a reakcióval, talán helyes vágányra terelődtek volna a dolgok és talán nem került volna sor a szovjet hadsereg beavatkozására. De mit tett Nagy Imre? Fegyverbe szólította a népet a szovjet hadsereg ellen és a nyugati országokhoz fordult segítségért. Nyugaton hatalmas mértékben kihasználták ezt a beavatkozást. Kihasználták az imperialisták, hogy megtámadhassák Egyiptomot. Éppen ezt a pillanatot, a magyar tragédiának ezt a szakaszát választották a támadás megindítására, mert azt remélték, hogy a Szovjetunió erősen el lesz foglalva és nem lesz módjában fellépni az agresszió ellen. Magyarországon akkor újabb harcokra került sor. A szovjet csapatokat megerősítették. Nagy megszökött és új kormány alakult..."

Tito ebben a beszédében említést tesz a szovjet beavatkozás előzményeiről is. Elvben ellenezte, de szükségszerűnek tartotta a "kommunista üldözés" miatt. Tito szerint Nagy Imre kormánya nem tett semmit ennek a megakadályozására, ehelyett arról tett közzé nyilatkozatot, hogy szakít a Varsói Szerződéssel a kinyilvánítja semlegességét.

A Kádár kormánnyal kapcsolatban azt mondotta Titó, hogy meg kell védeni, mert Magyarország legbecsületesebb törekvéseit képviseli. Titónak ezek a megnyilvánulásai megdöbbentették Nagy Imrét, hiszen a jugoszláv államfő hívta meg őt és barátait a követségre, és mos ingadozónak, siránkozónak és szökevénynek nevezi. Ha Nagy Imre november 4-re virradóra tudta volna, hogy Hruscsov már informálta Titót a magyarországi beavatkozásról, és ha azt is tudta volna, hogy az úgynevezett "munkás-paraszt kormány" és annak vezetőjére a javaslat Tito ötlete volt, akkor valószínűleg Nagy Imre nem a jugoszláv nagykövetségen keresett volna menedéket. A pulai beszéd szövegét ismerte és minden bizonnyal ez is arra ösztökélte, hogy távozzon a jugoszláv nagykövetségről. Döntését befolyásolta az is, hogy Kádár János sajátkezű aláírásával garantálta az ő és társai biztonságát. Úgy vélte - tévesen - hogy a Kádár kormány nincs abban a helyzetben, hogy nyíltan megszegjen egy ilyen kötelezettségvállalást. Mivel a Kádár kormány nyilatkozata a jugoszláv kormányhoz volt címezve, az ügyet nemzetközi jogi összefüggésekbe helyezte.

Így történt meg, hogy Nagy Imréék november 22-én 18 óra után elhagyták a jugoszláv nagykövetség épületét. Előzőleg levelet intéztek a belgrádi kormányhoz, és ebben megköszönték a nekik nyújtott segítséget. Münnich Ferenc, aki ekkor a Kádár kormány belügyminisztere volt, autóbuszt küldött értük azért, hogy hazaszállítsa őket. A követség közelében szovjet katonai gépkocsik várakoztak. Ez azért nem volt különösebben feltűnő, mert már november 4. óta jelen voltak. Meglepetést az okozott, hogy az autóbuszba szovjet tisztek szálltak fel. Nagy Imre emiatt azonnal leszállt az autóbuszról és társai is követték. Az utcán Nagy Imre közölte, hogy csak akkor hajlandó távozni, ha a szovjet tisztek elhagyják az autóbuszt. Erre azok leszálltak. A jugoszláv nagykövet, aki elkísérte Nagy Imrét az autóbuszig, tiltakozott a szovjet államvédelmi tisztek jelenléte ellen, és felküldte az autóbuszra a jugoszláv katonai attasét és egy másik diplomatát. Nagy Imre és társai újra felszálltak. A mozgásban lévő buszra azonban felugrott egy szovjet tiszt. Az autó a Gorkij fasor felé haladt, mert Haraszti Sándorék erre laktak. A busz azonban nem az ő házuk előtt, hanem a szovjet városi parancsnokságnál állt meg. Egy szovjet alezredes felszólította Nagy Imrééket, hogy szálljanak le és jöjjenek be a parancsnokságra. A két tiltakozó jugoszláv diplomatát egyszerűen lerángatták a gépkocsiról.

A belgrádi kormány tiltakozott a diplomatával szemben tanúsított bánásmód, valamint Nagy Imréék elhurcolása miatt. Micsunovics moszkvai nagykövet emlékirataiban beszámol arról, hogy Hruscsov már november 6-án követelte Nagy Imre kiadatását. Hruscsov Nagy Imrét ellenforradalmárnak, Losonczy Gézát pedig gengszternek nevezte és közölte, hogy a szovjet-jugoszláv kapcsolatok alakulása a Nagy-ügy kezelésétől függ. November 11-én pedig azt mondotta Micsunovicsnak, hogy Nagy Imre és társai nem maradhatnak Magyarországon és a románok hajlandóak segíteni.

November 23-án a budapesti Rádióban este 8 órakor beolvastak egy közleményt, amely szerint a november 4. óta a jugoszláv nagykövetségen tartózkodó Nagy Imre és társai engedélyt kértek a magyar kormánytól, hogy egy másik szocialista országba távozhassanak. Így a román kormány beleegyezésével Nagy Imre és társai november 23-án a Román Népköztársaság területére távoztak. A belgrádi kormány tiltakozott. Ebből világossá vált, hogy Nagy Imréék nem önként távoztak, és amíg a jugoszláv követségen tartózkodtak, visszautasították azt a javaslatot, hogy Romániába menjenek. A hír megdöbbentette a magyar közvéleményt, és ezért Kádár úgy érezte, hogy meg kell nyugtatnia az embereket. November 25-én egy munkásküldöttség fogadásakor azt mondotta, hogy az autóbusz utasait az ő biztonságuk érdekében nem szállították otthonaikba. Joggal lehetett feltételezni, hogy az országban rejtőzködő ellenforradalmi elemek provokációhoz folyamodnak, megölik Nagy Imrét, hogy aztán a magyar kormányt tegyék felelőssé. November 26-án Kádár a Rádióban is megszólalt: "Megígértük, hogy Nagy Imre és barátai irányában nem szándékozunk bírói úton fellépni a múltban elkövetett bűneik miatt még akkor sem, ha utóbb azokat ők maguk is elismerik. Mi megtartjuk ezt az ígéretünket, nem tartjuk a távozásukat véglegesnek. De a jelenlegi helyzetben úgy véljük, hogy Nagy Imre és az övéi számára előnyös, ha egy időre elhagyják Magyarország területét."

New Yorkban ekkor már tanácskozott az ENSZ Közgyűlése és egy sor delegátus felháborodottan tiltakozott a Nagy Imrével szemben tanúsított eljárás miatt. December 3-án Preoteosa román külügyminiszter elmondotta, hogy a magyar kormány kérésére nyújtott kormánya menedékjogot. Nagy Imréék romániai tartózkodása összhangban fog állni a vendéglátás minden szabályával, és garantálni fogják személyi biztonságukat.

A magyar sajtó ekkor még csak gyengeséget és puhaságot vetett Nagy Imréék szemére. 1957. januárjától azonban már árulónak nevezték. 1957. január 1. és 4. között Budapesten találkoztak a magyar, a román, a cseh, a bolgár, és a szovjet kommunista párt vezetői. Január 6-án pedig a Kádár kormány olyan nyilatkozatot tett közzé, amely szerint "Nagy Imre és kormánya árulása révén megnyitotta az utat a fasiszta ellenforradalomnak."

1957. január közepén Mao Ce-tung Csou En-lajt küldte a kelet-európai kommunista országokba, hogy a szovjet vezetés tekintélyét Kína támogatásával megerősítse. Csou En-laj már arról beszélt, hogy "Nagy Imre klikkje az árulás mocsarába süllyedt". A Magyar Kommunista Párt Központi Vezetősége decemberben még Nagy Imréék forradalmat megelőző magatartását pozitívnak értékelte. Február 26-án azonban már az volt az álláspont, hogy Nagy Imre és társai már október 23. előtt is az ellenforradalom előfutárai voltak, november 4. után pedig az utóvéd szerepét töltötték be.

1957. elejétől már az is felmerült, hogy Nagy Imrééket perbe fogják. Elsőnek Kiss Károly, Kádár egyik támogatója beszélt 1957. február 15-én arról egy gyűlésen, hogy "egyszerű emberek egyre inkább azon a véleményen vannak", miszerint Nagy Imrét bíróságnak kell átadni. A kommunista manipuláció szokásos fogása "az egyszerű emberekre" történő hivatkozás. Annak idején ők követelték Rajkék kivégzését, az életszínvonaluk leszállítását, a normák állandó emelését, és hogy Dunapentelét Sztálinról nevezzék el. Kiss Károly véleményéhez február 20-án csatlakozott a sztálinista Apró Antal is. Révai József, aki október 23-án lövetni akart a tüntetőkre, 1957. március 7-én elítélte a pártvezetést, amiért túlzott türelmet tanúsít az áruló Nagy Imre irányában. Kádár János 1957. április 4-én újságírók előtt kijelentette, hogy "nem lesz Nagy Imre per, mert a helyzete kényes".

1956 hatása a nemzetközi kommunista mozgalomra

Az 1957-es év és 1958-as év első hat hónapja a kommunista mozgalom látszólagos fellendülését mutatta. Az októberi forradalom 40. évfordulóján a világ kommunista pártjai találkozót tartottak, amelyen Mao Ce-tung is részt vett, de még a jugoszláv kommunisták szövetsége is képviseltette magát. Hruscsov is hatalma csúcsára jutott azáltal, hogy ki tudta kapcsolni a vezetésből Malenkovot, Molotovot, és Kaganovicsot. Mao Ce-tung ugyan szavakban elismerte, hogy a Szovjetunió a szocialista tábor vezető ereje, de nyilvánvalóvá vált, hogy az igazi vezető Mao Ce-tung akar lenni. Hruscsov és Mao között azonban eltérés volt Sztálin megítélésében, és Hruscsov XX. Kongresszusi bírálatát a kínaiak elhibázottnak tartották. Mao igényt tartott arra, hogy Moszkva adja át az atomfegyver technológiát Kínának. A III. világháborút ugyanis Mao nemcsak elkerülhetetlennek, hanem szinte kívánatosnak vélte. Gondoljunk csak arra a kijelentésére, hogy "az emberiség egyharmada, vagy akár csak a fele elpusztul is, az imperializmus megsemmisül és a világot a szocialista tábor fogja uralni."

Hruscsovot és az SZKP új vezetését meghökkentette ez stratégia, mert ők a békés egymás mellett élés hosszabb időszakára kívántak berendezkedni. Kételyeik támadtak azt illetően is, hogy adhatnak-e atomfegyvert egy ilyen stratégia meghirdetőjének a kezébe. Később, mint látjuk úgy döntöttek, hogy nem adhatnak. 1957-ben azonban még nyíltan nem fordulhattak szembe Mao Ce-tunggal, hiszen Hruscsov is Mao-ra támaszkodott, amikor Malenkovot félreállította. Ugyancsak Mao küldte Csou En-lajt 1957. januárjába Kelet-Európába azért, hogy megerősítse Moszkva és Hruscsov tekintélyét.

Nagy Imréék sorsa kapcsolódik az elmélyülő szovjet-kínai konfliktushoz. Peking az 1953. október 23-át követő első héten rokonszenvvel figyelte a magyar forradalmat, és Nagy Imre személyét is. A lengyel és a magyar események kapcsán először bírálták Kínában nyilvánosan az oroszok nagyhatalmi sovinizmusát. 1956. október 31-én azonban Mao Ce-tung igen gyorsan megváltoztatta álláspontját, és Lengyelországtól eltérően Magyarországon kemény közbelépést követelt. Kína álláspontjának a megváltozása döntően hozzájárult ahhoz a moszkvai döntéshez, amely végül is a forradalom katonai leveréséhez vezetett.

Hruscsovnak látnia kellett, hogy Mao-ék nem tartják elég erőskezű vezetőnek. A kommunista világmozgalom egysége szempontjából a legegyszerűbb az lett volna, ha Moszkva együtt menetel Pekinggel egy III. világháború felé. Hruscsovnak azonban kockázatmentesebbnek tűnt egy olyan "keménykezű és igazi kommunistához méltó" tett, mint például Nagy Imréék kivégeztetése.

Itt azonban már Jugoszláviával is számolni kellett, mert Hruscsov nagy fontosságot tanúsított annak, hogy a Sztálin által a Kominternből kiűzött Titóval jó kapcsolatot tartson fenn. 1955-ös belgrádi látogatása óta a szovjet-jugoszláv kapcsolatok kedvezően alakultak. A jugoszláv delegátusok megjelentek az 1957. novemberi nagy kommunista találkozón Moszkvában, de a záró nyilatkozat aláírását megtagadták. Ez visszavágásra ösztönözte Hruscsovot. Nagy Imre ügye tehát egyrészt jelezhette a kínaiak felé, hogy Hruscsov is kemény kommunista, ugyanakkor Belgrád irányába is jó eszköz a neheztelés kifejezésére. 1958. január 28-án - tehát két hónapra a moszkvai kommunista világtalálkozó után - a budapesti ügyészség már vádat emelt Nagy Imre és csoportja ellen. A bírósági tárgyalás is megkezdődött február 6-án. A bíróság elnöke, dr. Radó Zoltán a második tárgyalási napon több szünetet is elrendelt. Az egyik után az ügyész a tárgyalás felfüggesztését javasolta, és bizonyítás kiegészítést indítványozott. Radó Zoltán a kérésnek eleget tett, és a tárgyalást bizonytalan időre elnapolta.

Utóbb ezt a döntést Radó megbetegedésével indokolták. Hogy többről volt szó, arra Kádár azon kijelentése is utal, amit az MSZMP központi vezetőségének az ülésén tett. Amikor megkérdezték tőle, hogy mi lesz Nagy Imréékkel, lesz-e per vagy sem, Kádár azt válaszolta, hogy nem lesz és még hozzátette, "amikor aktuális volt, nem volt elég erőnk hozzá, most megvan hozzá az erőnk, de nem aktuális." Ez Méray Tibor véleménye szerint arra utal, hogy a per megszakításában olyan meggondolások játszhattak közre, amelyek nem csak a bírósági elnök személyén, de a magyar pártvezetésen is túlmutattak. A legvalószínűbb magyarázat az, hogy Hruscsov, aki végső soron nehezen törődött bele jugoszláviai politikájának kudarcába, hirtelen meggondolta magát és nem akarta tovább élezni a helyzetet Titóval. A helyzet elmérgesítése helyezett - ezt jelentette volna egy Nagy Imre elleni ítélet - inkább a közeledés tervével foglalkozott. Méray Tibor "Nagy Imre élete és halála" című könyvének a 356. oldalán arról ír, hogy úgy tűnik, mintha Hruscsov egyik napról a másikra arra az álláspontra helyezkedett volna, hogy a magyar-jugoszláv viszonyt nem az általános helyzet súlyosbítására, hanem a megjavítására kell felhasználnia. Ebben szerepe lehet Kádárnak, aki iránt a jugoszlávok tagadhatatlan rokonszenvvel viseltettek.

Kádár 1958. márciusában felkereste Titót. A találkozás során Kádár ismételten megígérte, hogy Nagy Imrééknek nem lesz bántódásuk, de elutasította Titónak azt a javaslatát, hogy a lengyel pártvezetőkhöz hasonlóan folytasson ő is önállóbb politikát, és időnként álljon a sarkára Moszkvával szemben. E találkozó után néhány napra, Hruscsov Budapestre látogatott. Végigjárta Magyarországot, "elvegyült a nép közé", meg akarta mutatni a világnak, hogy a legyőzött Magyarországon minden rendben van. Nemcsak meghunyászkodott a nép, de már szereti is leigázóit. A konok csenddel fogadott látogató gyűléseiről úgy számolt be a budapesti rádió, hogy utólag keverték hozzá a stúdióban a viharos tapsokat és éljenzéseket.

Kádár részletesen beszámolt a Titóval folytatott megbeszéléseiről. Hruscsovnak be kellett látnia, hogy nem sikerült Jugoszláviát visszaterelnie a Moszkva vezette államok tömbjébe. Moszkvába hazatérve keményen bírálta a jugoszlávokat, és megdicsérte Kádárékat. A magyar vezetők nem próbálnak "két lovon ülni". Egyszerre kiszolgálni a nyugati imperialistákat, és barátságba lenni a Szovjetunióval. Méray Tibor úgy látja, hogy ekkor pecsételődött meg Nagy Imréék sorsa. Tovább rontotta a helyzetet, hogy a jugoszláv kommunisták új programjukban a nyugati politika mellett a szovjet politikát is bírálták, és a véleményüket a pártkongresszusukon is hangoztatták. A Hruscsov-i vezetés erre úgy reagált, hogy a jugoszláv kommunisták nem is kommunisták, hanem a nyugati imperializmus támogatói, annak a munkásmozgalmon belüli megbízottai. A régi kominformista bírálatot ismételgették, mindössze az volt az új, hogy az ellenforradalmár Nagy Imre csoport a budapesti jugoszláv követségre menekült.

1958. júniusának az elején Hruscsov Szófiában többször is bírálta Jugoszláviát. Mao Ce-tung-ot ismételve kijelentette, hogy a Tito csoport eléggé el nem ítélhető szerepének egyik bizonyítéka, hogy "a budapesti ellenforradalmi puccs idején a jugoszláv nagykövetség a központja lett azoknak, akik elkezdték a harcot a magyar népi demokrácia ellen, a nagykövetség a menedéke lett a kapituláns és áruló Nagy Imre-Losonczy csoportnak".

Nagy Imre halála

1958. június 17-re virradóra a Kossuth rádió, majd a moszkvai rádió is hírül adta, az 56-os forradalom miniszterelnökének a kivégzését. A közleményből nem derül ki, hogy milyen törvények milyen rendelkezései alapján született meg az ítélet. Nem derült ki a közleményből, hogy kik voltak a vádlók, a védők és a tanúk. Azt sem lehetett tudni, hogy a vádakra mit válaszoltak a vádlottak. Az sem derül ki, hogy hol és mikor volt a tárgyalás. Dr. Szénási Géza legfőbb ügyész annyit közölt az újságírókkal, hogy a tárgyalás 12 napig tartott. Egy hónappal később a budapesti kormány válaszolt a jugoszláv kormány tiltakozására és ekkor azt közölte, hogy a tárgyalásra június 9. és 15. között került sor és az ítéletet 15-én hirdették ki. Még ma sem teljesen feltárt, hogy mitől lett olyan sürgős ez a per, amelyre csaknem kétévi fogvatartás után került sor.

A hivatalos közlemény szerint Nagy Imrét Donáth Ferenccel, Gyimes Miklóssal, Tildy Zoltánnal, Maléter Pállal, Kopácsi Sándorral, Szilágyi Józseffel, Jánosi Ferenccel és Vásárhelyi Miklóssal együtt állították bíróság elé. Közülük Donáth, Szilágyi, Vásárhelyi és Jánosi Nagy Imrével a jugoszláv nagykövetségen kapott menedéket. Később Románia biztosított számukra menedékjogot. A nemzetközi gyakorlat szerint nem szabad kiadni azokat, akik menedékjogban részesülnek. Arról, hogy nevezettek hogyan kerültek vissza Romániából Magyarországra, még ma sem tudjuk a pontos adatokat. Maléter Pált a KGB főnöke, Szerov tábornok akkor tartóztatta le, amikor a szovjet katonai küldöttséggel tárgyalt. Egy ilyen letartóztatás, valamint egy parlamenteri minőségben tárgyaló magyar miniszter kiadása és bíróság elé állítása megszegi a nemzetközi jogi előírásokat. Kopácsi Sándort 1956. novemberében szovjet katonák fogták el. Gimes Miklóst pedig egy szovjet és magyar karhatalmista vegyes alakulat. Tildy Zoltán letartóztatására pedig csak az elítéléséről szóló közleményből szerezhetett tudomást a nyilvánosság.

Ekkor vált ismertté az is, hogy Losonczy Géza, aki a Rákosi rendszerben már több évet töltött ártatlanul börtönben, s aki a Nagy Imre kormányban államminiszter volt, s akit ugyancsak a jugoszláv nagykövetségről vittek el, a börtönben "betegség következtében" meghalt. Az Igazságügy Minisztérium által megfogalmazott közlemény szerint Nagy Imre és társai a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés bűntettét követték el. Nagy Imrét azonban még hazaárulással, Kopácsi Sándort és Maléter Pált pedig katonai zendüléssel is vádolja. Nagy Imre és társai állítólag már 1955. decemberében államellenes szervezkedést hoztak létre a hatalom erőszakos megragadására és a Magyar Népköztársaság megdöntésére. Nagy Imrét elmarasztalja azokért a tanulmányokért, amelyet annak idején tíz példányban juttatott el az MDP központi vezetőségéhez és egy példányban a szovjet nagykövetségre. A közlemény ezeket "titkos okmányoknak" minősíti, amelyekben Nagy Imre kidolgozta a népi demokrácia-ellenes mozgalom politikai programját, feladatait, módszereit és távolabbi célkitűzéseit. Az Igazságügy Minisztérium fogalmazványa Nagy Imrét teszi felelőssé a Petőfi Kör működéséért, amelyről korábban Kádár János is lelkes szavakkal, dicsérőleg emlékezett meg. Kádár azt mondotta, hogy "mindig büszke lesz a Petőfi Kör fiataljaira". A közlemény Nagy Imrét teszi felelőssé az 1956. október 23-án "az imperialisták aktív közreműködésével kirobbantott ellenforradalmi fegyveres lázadásért". Kádár János húsz hónappal korábban még ugyanezt "népünk dicsőséges felkelésének" nevezte. A közlemény a Varsói Szerződésből való kilépést is Nagy Imre bűnéül rója fel. Egyetlen szóval sem említi, hogy Mikojan és Szuszlov a forradalom ideje alatt kétszer is járt Magyarországon és a szovjet kormány 1956. október 30-án hivatalosan is beleegyezett a Varsói Szerződéssel kapcsolatos tárgyalásokba. 234 védtelen állampolgár haláláért is Nagy Imrét teszi felelőssé. Arról viszont nem tesz említést, hogy hány ezer valóban védtelen állampolgárt öltek meg a forradalom leverése során a szovjet fegyveres erők, és a hozzájuk csatlakozott magyar kommunista karhatalmisták.

Még Mindszenty József bíboros érsek rehabilitálásáért is Nagy Imrét teszi felelőssé. Nem veszi figyelembe azt a tényt, hogy Mindszenty József esztergomi érsek 1956. november 3-i beszéde nem a Nagy Imrével való egyetértésről tanúskodik. Nagy Imrét azért is felelőssé teszi, hogy együttműködött "bizonyos imperialista körökkel, élükön az amerikai imperialistákkal". A közlemény nem törődik azzal, hogy a müncheni Szabad Európa Rádió adásai a forradalom alatt sorozatosan támadták Nagy Imrét. Felrója a forradalom miniszterelnökének, hogy november 4-i segélykérő szózatában "a nyugati imperialistákat nyílt fegyveres beavatkozásra hívta fel". Aki ismeri Nagy Imrének ezt a segélykérését, ebben egyetlen olyan szó sem volt, amelyik nyugati, vagy bármilyen más fegyveres segítséget kért volna.

Az Igazságügyi Minisztérium vádközleménye a tényekkel ellentétesen azt állítja, hogy 1956. október 23-án délelőtt titkos megbeszélés volt Losonczy Géza lakásán, amelyen Nagy Imre vezetésével részt vett Gimes Miklós, Vásárhelyi Miklós, Jánosi Ferenc, és Haraszti Sándor, és hogy ezen a tanácskozáson kormánylistát állítottak össze. Ezt a kormányt a törvényes magyar kormány erőszakos eltávolításával akarták hatalomra juttatni. Ez az állítás már csak azért is abszurd, mivel ebben az időpontban Nagy Imre nem is tartózkodott Budapesten. Még Lőwenstein hercegnek a kétnapos magyarországi útjáért is, amelynek során vöröskeresztes segélycsomagokat hozott, Nagy Imrét tette felelőssé.

Ilyen felvezetés után állapítja meg a vádközlemény:

"A bírósági eljárás peranyaga is megmutatta és bebizonyította, hogy Nagy Imre és társai korábbi revizionista, burzsoá-nacionalista politikai beállítottságuknak megfelelően törvényszerűen jutottak el a burzsoázia legreakciósabb imperialista erőivel való szövetséghez, a munkáshatalom, a népidemokratikus rendszer, a dolgozó magyar nép és a szocialista haza elárulásához... A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa mérlegelve a bűncselekmények súlyát, a súlyosbító és enyhítő körülményeket, a lefolytatott tárgyalás alapján a vád tárgyává tett cselekményekben a vádlottakat bűnösnek mondta ki és ezért Nagy Imrét halálra, Donáth Ferencet 12 évi börtönre, Gimes Miklóst halálra, Tildy Zoltánt 6 évi börtönre, Maléter Pált halálra, Kopácsi Sándort életfogytiglani börtönre, dr. Szilágyi Józsefet halálra, Jánosi Ferencet 8 évi börtönre, Vásárhelyi Miklóst 5 évi börtönre ítélte."

"Sorsomat a nemzet kezébe teszem."

A fennmaradt dokumentumok és filmfelvételek tanúsága szerint Nagy Imre nyugodtan és bátran viselkedett a per során. Nyilvánvalóvá vált, hogy mérlegre téve életét, valamint az internacionalista kommunizmushoz és ideológiájához való viszonyát, egyértelműen a magyar nemzet önrendelkezése, és a szociális igazságosságra vonatkozó elvei mellett foglalt állást. Nem volt hajlandó többé a meghunyászkodó és elvtelen megalkuvásra, a szervilis "forradalmiságra". A somogyi magyar földműves hazaszeretete és önérzete kerekedett felül az idegen érdekek szolgálatában álló szolgalelkű internacionalista kommunistán. E sorok írója azonban teljes megértést tanúsít azok iránt is, akik megalázkodva bánták "bűneiket", és sírva könyörögtek, hogy életben maradhassanak. Nagy Imre azonban ezt a szolgai szerepet már nem vállalta. Az utolsó szó jogán ezeket mondotta:

"Igen Tisztelt Legfelsőbb Népbíróság Tanácsa, Elnök Úr!

Bűnperemben sajnálatosan elmaradt a bizonyítás-kiegészítés és csak a vád tanúit hallgatták meg, a vád bizonyítékait vizsgálták. Szerény véleményem szerint a bűnpernek a bűnösség megállapítása mellett, az igazság felderítése is fontos feladata. A bizonyítás-kiegészítés elmaradása tükröződik a vádiratban épp úgy, mint a vádbeszédben, amelyek nem az objektív tények és nem a történelmi igazság szellemében világítják meg tevékenységemet és felelősségemet.

Ezen az általános megállapításomon túl, részletekbe én nem kívánok bocsátkozni, bízom abban, hogy a Tisztelt Bíróság az ügy és az anyag ismeretében vizsgálja meg az ellenem emelt vádakat és a felelősségemet, és ezt a legjobb lelkiismerete szerint teszi.

Igen Tisztelt Népbíróság, igen Tisztelt Elnök Úr! Az ügyész úr vádbeszédében reám a legsúlyosabb, tehát a halálbüntetés kiszabását javasolta. Többek között azzal indokolta, hogy a nemzet nem tud elfogadni olyan ítéletet, amely könyörületes lenne. Sorsomat tehát a nemzet kezébe teszem. A védő felszólalása után, az utolsó szó jogával elhangzott megjegyzéseimen túl, nem kívánok élni, védelmemre semmit felhozni nem kívánok. Várom a Tisztelt Népbírósági Tanács igazságtételét."

(A Kossuth Rádióban elhangzott 1999. április 18-án, a "Vasárnapi Újság" című műsorban)

A Nagy Imre elleni per befejeződéséről szóló hírt a Kossuth rádió akkor közölte a magyar lakossággal, amikor a forradalmi kormány miniszterelnöke és honvédelmi minisztere már nem élt, s kivégezték a rendkívül jellemes módon viselkedő Gimes Miklós újságírót is. Ezt onnan lehetett tudni, hogy az Igazságügyi Minisztérium által készített hivatalos szöveg ezzel a két mondattal végződött: "Az ítélet jogerős. A halálos ítéleteket végrehajtották."

A magyar forradalom másik kiemelkedő alakja, akit Tito a szovjetvezetőkkel folytatott brioni szigeti tárgyalásakor különösen Hruscsov figyelmébe ajánlott - Losonczy Géza - sem élt már akkor, amikor ezt a hivatalos szöveget beolvasták a budapesti rádióban. Losonczy Gézáról, a Nagy Imre kormány államminiszteréről utólag kiderült, hogy nem betegség következtében halt meg. A börtönben politikai okokból éhségsztrájkba kezdett és fogvatartói "mesterséges táplálással" gyilkolták meg. Losonczy ugyanis nem volt hajlandó a pert előkészítő kádárista hatóságoknak beismerő vallomást tenni. A sztálinizmus és a Sztálin-epigon Rákosi Mátyás következetes ellenfelének vallotta magát. Hangsúlyozta, hogy a Rákosi klikkel való szembenállása nyílt volt és erről a pártvezetés tájékoztatva volt. Elutasította a frakciózás és az ellenforradalmiság vádját. Méray Tibor már idézett könyvében beszámol róla, hogy a mesterséges táplálást általában Bencze doktor, a Fő utcai börtön orvosa végezte. Egyik este azonban nem ő jött be az éhségsztrájkot folytató Losonczy Géza cellájába, hanem a börtön borbélya, aki a mesterséges tápláláshoz használt gumicsövet a nyelőcső helyett a légcsőbe dugta. Az egyik közeli cellában raboskodó Kopácsi Sándor még hallotta Losonczy Géza utolsó, hörgésbe fulladó kiáltását: "Gyilkosok!"

A hivatalos közlemény Szilágyi Józseffel kapcsolatban sem a valóságot hozta a magyarok tudomására. Ugyanis Szilágyi József nem volt ott a júniusi tárgyaláson 1958-ban, és nem Nagy Imrével együtt lett halálra ítélve. Szilágyi József Nagy Imre személyi titkáraként nem játszott döntő szerepet az 1956-os forradalom sorsdöntő napjaiban. Ha meghúzza magát és csak a szokásos magatartást tanúsítja, valószínűleg elkerülhette volna a halált. Szilágyi József azonban ezúttal is ugyanúgy ellenállt, mint annak idején Rákosival szemben. Az ismertté vált tények szerint kihallgatásakor ököllel támadt vallatóira, és azt mondotta kínzóinak: "A forradalom alatt helytelenítettem a lincseléseket, de most már látom, hogy ebben is a népemnek volt igaza."

Amikor 1958. februárjában elkezdődött a Nagy Imre per tárgyalása, Szilágyi keményen, vádlóként lépett fel. Így például, amikor az eljáró bírósági tanács elnöke a személyi adatokat vette fel, ezt kérdezte tőle: "A vizsgálat során Önök állandóan Nagy Imre-Losonczy csoportról beszéltek. Nem látom a vádlottak között barátomat és elvtársamat, Losonczy Gézát. Az a kérdésem: Hol van, és mi van vele?" Ugyanezen a tárgyaláson jelentette ki azt is, hogy Kádár Jánost a magyar függetlenség árulójának tartja, aki idegen tankok segítségével döntötte meg a törvényes magyar kormányt. Szilágyi leszögezte, nem Nagy Imre, hanem Kádár követett el hazaárulást. Majd amikor az elnök azt kérdezte tőle: "Ön tehát gyűlöli az oroszokat?" Szilágyi szó szerint ezt mondotta: "Nem! A Szovjetunió egyszerű orosz, ukrán, vagy más egyszerű polgárait szeretem. De gyűlölöm azt az imperialista hatalmat és vezetést, amely marxista álarcban a rabszolgaságot és a gyarmatosítást valósítja meg."

A Nagy Imre-per elnevezésű színjáték rendezői Szilágyi kemény magatartása miatt úgy találták jobbnak, ha ezt a szilárd jellemű embert nem engedik többé még saját vádlott-társai nyilvánossága elé sem. Kopácsi Sándortól tudjuk, hogy ügyét 1958. március 23-án a többi vádlottól elkülönítve tárgyalták le, és az ítélethirdetés után nyomban felakasztották. Vannak olyan források is, amelyek szerint minden per és ítélet nélkül egyszerűen agyonverték.

A szovjet sajtó szerint az ítélet szigorú volt, de igazságos. Lengyelországban azonban még a párttaggyűléseken is felállással fejezték ki tiszteletüket Nagy Imréék iránt. Gomulka csak hetek múlva foglalt állást az ítélet "helyessége" mellett. Pekingben viszont lelkesen üdvözölték a Budapestről érkezett "jó hírt".

Hruscsov azonban csak látszólag érte el célját, mert a magyar forradalommal szembeni kemény fellépése nem javított a szovjet-kínai kapcsolatokon és azok a szembenállás és a szakítás irányába sodródtak. Ami Jugoszláviát illeti, a belgrádi kormány ugyan tiltakozott a Nagy Imre ügyben adott ígéretek megszegése miatt, de Tito politikai realizmusból szemet hunyt az ígéretek megszegése fölött.

1956 világvisszhangja

Már az 1956-os forradalom és szabadságharc idején is érezte a világ közvéleménye, hogy világtörténelmi esemény zajlik. A nagyhatalmak és a mögöttük álló háttérhatalom által kiárusított és mellőzött, egykor nagy nemzet tízmilliós maradéka fellázadt a kommunista diktatúra ellen. A társadalmi igazságosság és az egyenlő elbánás elvei alapján kinyilvánította szabadságvágyát, és példa nélkül álló bátorsággal felvette a harcot a világ egyik legerősebb hadseregével rendelkező birodalmával. A világ közvéleménye azonnal a magyar nép mellé állt. A politikusok, és a diplomaták is arra kényszerültek, hogy dicsőítsék ezt a hősi ellenállást, mert leplezniük kellett, hogy ilyen-olyan politikai megfontolásokból ők nem merték vállalni a tényleges segítségnyújtást.

A többi szovjet elnyomás alatt szenvedő nép abban reménykedett, hogy a magyaroknak hátha sikerül ez a merész vállalkozás, és ebben az esetben náluk is véget érhet a kommunista diktatúra. A magyar forradalom többet akart elérni, mint a berlini felkelés és a véres poznani tüntetések követelései. A szocializmus humanizálásán túlmenően, amely később 1968-ban a Prágai Tavasz idején az emberarcú szocializmus követelésében fogalmazódik meg, a magyarok az általános szabadságjogokat követelték: az emberi jogokat, és a politikai szabadságjogokat, valamint a függetlenséget, a semlegességet, és az önrendelkezést a nemzetállam szintjén.

A magyar forradalom leverésében érdekközösség alakult ki a főhatalmat gyakorló nyugati és keleti vezetőkörök között. Ez mindenekelőtt abban nyilvánult meg, hogy elmaradt a valódi segítség. A nyugati politikusoknak és diplomatáknak ezért a magyar szabadságharcosok dicsőítésével és önmaguk szinte szabadsághőssé magasztalásával kellett valahogy elfedniük, hogy a tényleges támogatást megtagadták.

A világ felett a főhatalmat gyakorló háttérhatalom a status quo fenntartásában volt érdekelt. Az őt kiszolgáló politikusoknál és diplomatáknál azonban erősebbnek bizonyult a világközvélemény együttérzése, és a népek szolidaritása. Nemcsak felkarolták, és anyagilag támogatták a magyar nép elmenekült fiait és lányait, de legjobbjaik a művészetek eszközeivel, remekművű irodalmi alkotásokkal fejezték ki együttérzésüket a szégyenletesen cserbenhagyott hagyott magyar néppel. Ezek közül idézzük a Nobel díjas Albert Camus "A magyarok vére" című drámai írását:

"Nem tartozom azok közé, akik azt kívánják, hogy a magyar nép újra fegyvert fogjon, bevesse magát egy eltiprásra ítélt felkelésbe, a nyugati világ szemeláttára, amely nem takarékoskodnék sem tapssal, sem keresztényi könnyel, hanem hazamenne, felvenné házi papucsát, mint a futballszurkolók a vasárnapi kupamérkőzés után.

Túl sokat hallott már a stadionban, s az ember csak saját vérével gavalléroskodhat. A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét.

Azok közé sem tartozom, akik úgy hiszik, alkalmazkodni kell, ha átmenetileg is, bele kell törődni a rémuralomba. Ez a rémuralom szocialistának nevezi magát, nem több jogon, mint ahogyan az inkvizíció hóhérai keresztényeknek mondták magukat.

A szabadság mai évfordulóján szívemből kívánom, hogy a magyar nép néma ellenállása megmaradjon, erősödjön, és a mindenünnen támadó kiáltások visszhangjával elérje a nemzetközi közvélemény egyhangú bojkottját az elnyomókkal szemben.

És ha ez a közvélemény nagyon is erőtlen és önző ahhoz, hogy igazságot szolgáltasson egy vértanú népnek, ha a mi hangunk túlságosan gyenge, kívánom, hogy a magyar ellenállás megmaradjon addig a pillanatig, amíg Keleten az ellenforradalmi állam mindenütt összeomlik, ellentmondásainak és hazugságainak súlya alatt.

A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett kiomlania, s ez a vérfolyam most már alvadt az emlékezetben.

A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha sehol - még közvetve sem - igazoljuk a gyilkosokat.

Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra. De meg kell kísérelnünk, feledve vitáinkat, revideálva tévedéseinket, megsokszorozva erőfeszítéseinket, szolidaritásunkat, egy végre egyesülő Európában. Hisszük, hogy valami bontakozik a világban, párhuzamosan az ellentmondás és halál erőivel, amelyek elhomályosítják a történelmet, bontakozik az élet és meggyőzés ereje, az emberi felemelkedés hatalmas mozgalma, amelyet kultúrának nevezünk, s amely a szabad alkotás és szabad munka terméke.

A magyar munkások és értelmiségiek, akik mellett annyi tehetetlen bánattal állunk ma, tudják mindezt és ők azok, akik mindennek mélyebb értelmét velünk megértették. Ezért a szerencsétlenségükben osztoztunk, miénk a reményük is. Nyomorúságuk, láncaik és a száműzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, amelyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot, amelyet ők nem nyertek el, de egyetlen nap alatt visszaadtak nekünk."

Az 1956-os magyar forradalomnak állítottak emléket azok a költők is, akik megváltoztatták a római hódítók "Vae Victis" ("Jaj a legyőzötteknek") jelmondatát "Glória Victis"-re, vagyis hogy "Dicsőség a legyőzötteknek"! Ez a magyar forradalomnak emléket állító kötet 1966-ban jelent meg, amikor az internacionalista-kommunista hatalom Magyarországon azt hitte, hogy akasztófával és megtorlással kitörölhette 1956 örökségét a magyar nemzet emlékezetéből.

Nyugaton újabb tiltakozási hullámot váltott ki a Nagy Imre perben hozott ítélet. A felháborodás talán még nagyobb volt, mint 1956. november 4-én, amikor a szovjet csapatok lerohanták Magyarországot. Akkor még lehetett mentegetni ezt a durva beavatkozást politikai meggondolásokkal és a világpolitikai erőegyensúly megtartásának a szükségességével. Nagy Imre és társai kivégzésére azonban nehéz volt mentséget találni. Az olasz szocialista párt főtitkára, Pietro Nenni elmondotta, hogy tizennyolc hónappal a magyar forradalom után nem megtorlást, hanem amnesztiát vártak. Tiltakoztak Franciaországban a Szakszervezeti Szövetség és az Emberi Jogok Ligájának a vezetői is. Angliában mind a konzervatívok, mind a munkáspártiak, az Egyesült Államokban pedig a demokraták együtt a republikánusokkal. A felháborodás nem kerülte el a nyugati kommunista pártok tagjait sem. Nem csak a dániai Koppenhágában verték be a szovjet nagykövetség ablakait, de a távoli Argentína fővárosában, Buenos Aires-ben is többszáz tüntető máglyát gyújtott a szovjet kereskedelmi kirendeltség épületében és elégette a Hruscsovot, Szerovot és Kádárt ábrázoló bábukat.

Nehru, India nagytekintélyű miniszterelnöke is tragikusnak nevezte a Nagy Imre kivégzéséről szóló hírt.

A Nagy Imre per befejeződését követően a magyar kormány Tájékoztatási Hivatala úgynevezett Fehér Könyvet adott ki "Nagy Imre és bűntársai ellenforradalmi összeesküvése" címmel. A Mindszenthy perről korábban kiadott Kék Könyvtől és a Rajk-perről publikált Fekete Könyvtől eltérően ezúttal nem hozták nyilvánosságra a per teljes anyagát. A tárgyalási jegyzőkönyvből csak kiragadott részleteket közöltek. Ebből a manipulatív válogatásból is kiderül, hogy Nagy Imre következetesen kiállt a forradalom ügye mellett. Kétévi fogság után is cáfolt, bizonyított és visszavágott.

Ha a Nagy Imre per vádiratát és a Fehér Könyv részleteit a sztálinista kirakatperek hasonló okmányaival vetjük össze, azonnal láthatóvá válik az a különbség: míg a sztálini idők vádiratai elejétől végéig koholmányok voltak, addig a Nagy Imre pernek csak egy része követte a sztálini hagyományokat. Az egymásra épülő hazugságokon túlmenően volt olyan ténybeli része, amely megfelelt a valóságnak. Magyarországon tényleg volt fegyveres forradalom, amelynek az ország függetlenségének és belső demokratikus rendjének a kivívása volt a célja. Ennek a forradalomnak valóban Nagy Imre állt az élén, aki valóban kinyilvánította Magyarország semlegességét, és kormányának azt a szándékát, hogy kilépjen a Varsói Szerződésből. A szovjet birodalmi érdekek szempontjából mindez bűnös magatartásnak minősíthető. A szovjet birodalmi érdekekkel nem volt összeegyeztethető a nemzeti szuverenitás, az önrendelkezési jog, a választási szabadság, és a munkástanácsok önigazgatási hatásköre, de a közösségi tulajdonlás számos hatékony formája sem. Csak a pártállam tulajdonmonopóliumát fogadta el, és a valódi földreformot is megtagadta a kolhozrendszer erőszakolásával.

Hruscsov az SZKP XX. Kongresszusán meghirdette a sztálini önkény felszámolását. A Nagy Imre perrel viszont az ő nevéhez kötődik az az utolsó politikai kirakatper, amelyik halálos ítélettel végződött. A sztálinista koncepciós perektől eltérően Nagy Imre azonban keményen visszautasította a hazug vádakat, és tetteit emelt fővel vállalta. Ha hajlandó lett volna "önkritikát" gyakorolni, és egy miniszterelnökségről való lemondást aláírni, akkor nem csak szabadságát nyerhette volna vissza, de még állami funkciókat is kaphatott volna. Kumar Menon, aki 1952. és 1961. között India moszkvai és budapesti nagykövete volt, 1963-ban megjelent könyvében leírja, hogy búcsúlátogatása alkalmával Kádár János elmondta neki, hogy "Nagy Imrét megkérték, írjon alá egy dokumentumot, miszerint nem tekinti többé magát a kormány fejének. Ha ezt aláírta volna, életben maradhatott volna. Azzal, hogy az aláírást visszautasította, világossá váltak Nagy Imre sötét szándékai. Magatartása megőrizte annak a lehetőségét, hogy később külföldre szökjék és az emigrációban ellenkormányt alakítson. Kádár, írja Menon a "The Flying Troika" című könyvében, úgy érezte, el kell fojtania személyes érzelmeit, és csak a nép érdekeivel kell törődnie. Menon maga is megjegyzi, hogy "Az volt a benyomásom, hogy tulajdonképpen egy önigazolási kísérletnek vagyok a tanúja Kádár úr részéről, a saját lelkiismerete előtt is és én előttem is, aki közvetlen tanúja voltam az 1956-os eseményeknek. Olyan erőfeszítésnek vagyok a tanúja, amely érvet szeretne szolgáltatni amellett, miért is küldte halálba az egykori barátot, annak a kormánynak a fejét, amelynek a forradalom alatt maga Kádár úr is tagja volt. Kádár úrnak az a közlése, miszerint Nagy Imrének egy dokumentumot kellett volna aláírnia és ő ezt az aláírást visszautasította, új volt a számomra. Ezeket a tényeket nem hozták a közvélemény tudomására, kétségkívül azért nem, mert a tartalmuk különösen kedvező fényt vetett Nagy Imre személyiségére, aki visszautasította a kompromisszumot és inkább vállalta a hősi halált, semhogy a legkisebb engedményt is tegye elveiből." (Menont Méray Tibor idézi "Nagy Imre élete és halála" című munkájának 380. és 381. oldalán.)

Povl Bang-Jensen a magyar forradalom dán hőse

1959. november 24-én az Egyesült Államokban a Hálaadás Napját (Thanksgiving) ünnepelték. New York Queens városnegyedében, az Alley Pond Park-ban két sétáló rátalált egy halott férfira, akinek a feje át volt lőve. A rendőrség öngyilkosságnak minősítette az esetet, és nem vett tudomást azokról a bizonyítékokról, amelyek gyilkosságra utaltak. A halott férfi, Povl Bang-Jensen dán diplomata volt. Az 50 éves Bang-Jensen halála előtt rendkívül értékes segítséget nyújtott az Egyesült Államoknak és a Nyugatnak, mielőtt magára vonta Moszkvának és az ENSZ-ben lévő barátainak és szövetségeseinek a haragját.

Az 1909-ben született Povl Bang-Jensen akkor vált felnőtté, amikor a nemzeti szocializmus egyre nagyobb befolyásra tett szert Európában. Már egyetemista éveiben meggyőződéses anti-náci lett. 1939-ben az Egyesült Államokban folytatta tanulmányait. Nemzetközi jogot tanult. Amikor kitört a II. világháború, akkor csatlakozott a washingtoni dán nagykövetséghez. Innen segítette a dán ellenállást, és a szövetségesek szolgálatában dán zászló alatt működtette a dán hajókat. Kulcsszerepe volt annak a megállapodásnak a létrehozásában, amely lehetővé tette, hogy az Egyesült Államok legyen az akkor Dániához tartozó Grönland protektora, amíg sikerül Dániát felszabadítani a német megszállás alól. Ez a megállapodás megakadályozta azt, hogy a náci Németországnak támaszpontjai legyenek az Észak-atlanti térségben. A háború után közreműködött abban, hogy Dánia a NATO tagja legyen.

Bang-Jensen a szabadságjogokat komolyan vevő liberális volt, és ellenezte a kommunizmust. Meggyőződéssel támogatta az ENSZ-t, amelyhez 1949-ben csatlakozott, és amelynek a helyettes főtitkára lett. Rendkívül hatékonyan tevékenykedett, de nem sokat szerepelt a nyilvánosság előtt. Ez gyökeresen megváltozott, amikor a magyar forradalom kitört 1956-ban. Az Egyesült Nemzetek Szövetsége elsősorban a szuezi válsággal volt elfoglalva és érdemben nem sietett a magyarok segítségére. Nagy Imre ez irányú kérését is ignorálta. A világ közvéleményének a nyomására azonban az ENSZ létrehozott egy különleges bizottságot, és Bang-Jensen ennek tagjaként Ausztriába utazott, hogy meghallgassa az oda menekült magyar emigránsokat. 81 magyar menekült nyilatkozott Bang-Jensennek és munkatársainak azzal a feltétellel, hogy személyazonosságuk szigorúan titokban lesz tartva. A magyar menekültek attól tartottak, hogy vallomásaikért a kommunista hatóságok Magyarországon élő rokonaikon hajtanak végre bosszút.

Az ESZ akkori főtitkára, a svéd Dag Hammarksjöld (akiről halála után kiderült, hogy mélyen hívő misztikus) azt követelte Bang-Jensen-től, hogy hozza nyilvánosságra a tanúvallomást tévő magyarok neveit. Ha ezt megteszi, akkor megszegi adott szavát, és ezért a dán diplomata ezt elutasította. Hamarosan álnok és rosszindulatú befeketítő rágalomhadjárat célpontja lett. Ezt érdekes módon Andrew Cordier, Hammarksjöld amerikai asszisztense irányította. Kezdeményezésére az ENSZ egyes alkalmazottai Bang-Jensen-t alkoholistaként, homoszexuálisként és mckartistaként tüntették fel. Egy ENSZ jelentés túlérzékeny, rendkívül indulatos emberként jellemezte, aki hajlamos hitelt adni a túlzásoknak és hamisításoknak. Egyensúlyából ugyanis a durva tények és a túlhajszolt munka kibillentették. Ezért - állítja ez az ENSZ jelentés - Bang-Jensen magatartása jelentősen eltér a normálisnak és racionálisnak nevezhető magatartástól.

Még az amerikai Nobel díjas Ralph Bunche és Franklin Delano Roosevelt néhai elnök felesége, Eleanor Roosevelt is támadta a dán diplomatát. De a legdurvább nyomás ellenére sem szegte meg adott szavát Bang-Jensen, és nem árulta el magyar informátorainak a nevét. Sőt olyan lépésre szánta el magát, hogy ezt véglegesen lehetetlenné teszi. 1958. január 24-én a Manhattan-ben lévő ENSZ központ tetején elégette a magyar tanúvallomást tévők névsorát. A Szovjetunió kelet-európai csatlós államaiból érkező politikai emigránsok ezután bizalommal fordultak Bang-Jensen-hez, mert tudták róla, hogy jellemes ember és megbízhatnak benne. Számos olyan adatot közöltek vele, amely arra vonatkozott, hogy a szovjet titkosszolgálatok hogyan hálózták be az ENSZ intézményeit. Bang-Jensen-re hatalmas nyomás nehezedett, ennek ellenére azt közölte feleségével, hogy semmilyen körülmények között nem fog öngyilkosságot elkövetni, mert ez ellenkezne vallásos meggyőződésével. Ha megölnék, és egy feljegyzést találnának nála, akkor az hamisítvány lesz.

A miszticizmusban mélyen hívő ENSZ főtitkár, Dag Hammarksjöld 1958. július 3-án elbocsátotta állásából Bang-Jensent. Ekkor a kirúgott főtitkárhelyettes kapott egy nagyvonalú ajánlatot arra vonatkozóan, hogy írjon egy leleplező könyvet az ENSZ-ről. Jensen ezt az ajánlatot elutasította, mert abban bízott, hogy a vele szemben hozott igazságtalan döntést visszavonják és folytathatja munkáját korábbi munkakörében. Ez a várakozása azonban nem teljesült. Arra kényszerült, hogy egy másik munkát vállaljon, korábbi fizetésének kevesebb, mint feléért az Európába Történő Amerikai Átutalások Szövetkezeténél, a CARE-nél (Cooperative for American Remittenses for Europe). Utoljára munkahelyén látták Bang-Jensen-t és három nappal később már halva találták. Teste arccal lefelé fordítva feküdt, kezei ki voltak nyújtva és egy pisztoly volt a jobb kezében. Akik megtalálták, elmondották, hogy úgy nézett ki, mintha a kezébe helyezték volna a fegyvert. Egy öngyilkosságra utaló feljegyzést találtak a zsebében, Bang-Jensen-nek a kézírásával.

Azok a magyar szabadságharcosok, akiknek a védelmét felvállalta Bang-Jensen, nem kételkedtek abban, hogy védelmezőjüket elrabolták, kihallgatták, majd arra kényszerítették, hogy írjon sajátkezűleg egy feljegyzést, végül pedig meggyilkolták. A magyarok meg voltak róla győződve, hogy ezt a szovjet hírszerzés hajtotta végre, mivel ennek volt kellő oka rá, és célja végrehajtásához rendelkezett a megfelelő eszközökkel is. Azok a politikai menekültek, akik a szovjet birodalomból disszidáltak, megerősítették, hogy a színlelt öngyilkosság a KGB egyik szokásos gyilkolási módszere volt.

Az ENSZ Magyar Jelentése

Az ENSZ Különbizottságot hozott létre a magyar kérdés kivizsgálására. Ennek Ausztrália, Ceylon, Dánia, Tunézia, és Uruguay képviselői voltak a tagjai. Első titkára B. M Jordan, másodtitkára pedig P. Bang-Jensen volt. Első ülését már 1957. január 17-én megtartotta az ENSZ székházában, ahol is a dán Alsing Andersent választotta meg elnökül. Az ENSZ Közgyűlése azzal bízta meg a Különbizottságot, hogy a lehető legteljesebb és leghitelesebb tájékoztatással lássa el. A rendelkezésre álló írásbeli értesülések nyomán a Különbizottság 35 tanút hallgatott ki az ENSZ New York-i székházában. A Különbizottság ezután Európába utazott, ahol 1957. március 11-től április 16-ig tanúkihallgatásokat eszközölt Genfben, majd Rómában, Bécsben, Londonban és ismét Genfben. Ezek jelentősen elősegítették, hogy a Különbizottság jobban megértse a magyarországi eseményeket. Az előzetes jelentés már 1957. április 8-án elkészült. További tanúkihallgatások után a különbizottság visszatért New Yorkba, és 1957. június 7-én egyhangúlag elfogadta azt a jelentést, amelyet az ENSZ illetékes szervei elé tárt.

Az ENSZ jelentésből, amely áttekinti a magyar felkelés történetét, ismerteti az eseményeket a Szovjetunió és Kádár János szemszögéből, számba veszi az első és a második szovjet katonai beavatkozás tényeit, ezek politikai hátterét. A továbbiakban a politikai jogok érvényesítésével, a deportálásokkal, az emberi jogokkal és politikai szabadságjogokkal foglalkozó részt ismertetjük.

"A Politikai pártok újjászületése" című fejezetben megállapítja a jelentés, hogy a többpártrendszer bevezetése, amellyel együtt járt a pártok felélesztése, a felkelők egyik legnépszerűbb követelése volt. A műegyetem diákjainak határozati javaslatában is szerepelt. Így szinte természetesnek tekinthető, hogy amikor Nagy Imre október 30-án a rádióban bejelentette, hogy eltörlik az egypártrendszert, több politikai párt is megkezdte működését. Tildy Zoltán és Erdei Ferenc, akik Nagy Imre után beszéltek, felhívták a Független Kisgazdapártot és a Nemzeti Parasztpártot, hogy országosan élesszék újra szervezeteiket. Ez a két párt, valamint a Szociáldemokrata Párt formálisan is újjáalakult és országos központjaik megkezdték működésüket. A Független Kisgazdapárt és a Szociáldemokrata Párt régi párthelyiségüket is megkapták. November 1-től a pártok napilapjai is újra megjelentek. November 3-ra ez a három párt már beindította szervezeteit Budapest 22 kerületének a többségében, valamint a nagyobb vidéki városokban, de több kisebb párt is megalakult.

A múltban a három nagy párt közül a Kisgazdapárt volt a legnagyobb. 1956. október 30-án a B. Szabó Istvánból és Kővágó Józsefből álló ideiglenes végrehajtó bizottság intézte a párt ügyeit, és Kovács Bélát választották meg főtitkárnak. A kihallgatott tanúk elmagyarázták az ENSZ Különbizottságának, hogy a Kisgazdapárt tagjai ellenezték a munkakényszer alkalmazását, illetve a mezőgazdasági dolgozók kényszerű beléptetését a termelőszövetkezetekbe. Hangoztatták, hogy a parasztoknak szabadon kell dönteniük arról, hogy saját földtulajdonukon akarnak-e gazdálkodni, vagy kollektív gazdasághoz csatlakozni. Kovács Béla a párt október 30-án Pécsen tartott gyűlésén kijelentette, hogy a Kisgazdapártnak egy új, szabad, független Magyarország megteremtésén kell alapulnia. Kovács Béla azt is elmondotta: "Amikor a magyar szabadságharcosok az orosz harckocsik ellen küzdöttek, az ország függetlenségéért harcoltak. Ez azonban nem jelent annyit, mintha az orosz népet tekintenék ellenségnek, de nem lehet egyoldalú politikát folytatni... Egyenjogúságon alapuló kapcsolatokat kell létesíteni valamennyi nemzettel, és nem lehet az ország sorsát sem az egyik, sem a másik katonai tömbhöz kötni. A magyar nép semleges Magyarországot akar.

A Magyar Szociáldemokrata Párt, amelyet 1880-ban marxista programmal alapítottak, az 1945-ös választásokon 69 mandátumot szerzett. Három évvel később a kommunisták rákényszerítették a kényszeregyesülést. Ezután több vezető tagját bebörtönözték, internálták, megkínozták.

1956. október 30-án Kéthly Anna, aki a Rákosi korszak alatt több évet töltött börtönben, az újraszervezett párt alelnöke lett. Főtitkárnak Kelemen Gyulát, helyettesének pedig dr. Révész Andrást tették meg. A párt végrehajtó bizottsága kijelentette, hogy nem fogadja vissza azokat a régi szociáldemokrata vezetőket, mint például Szakasits Árpádot, akik 1948-ban támogatták a szociáldemokraták kényszeregyesítését a kommunistákkal. Kelemen Gyula főtitkár november 1-én a következőkkel fordult a magyar szociáldemokratákhoz: "Magyarok, munkás testvéreim! Szervezett munkások százezrei, akik elszenvedték az elnyomás keserűségét, ma újjáépítik a Magyar Szociáldemokrata Pártot. A legkegyetlenebb tőkés rendszer sem zsákmányolta ki őket úgy, mint akik az elmúlt nyolc év során hazánk urai voltak. Hazudtak, amikor azt állították, hogy a dolgozók nevében kormányoztak." Kelemen Gyula kérte, hogy támogassák a forradalmi tanácsokat és a nemzeti bizottságokat feladataik teljesítésében. Hangsúlyozta az ifjúsági csoportok és a paraszttagozatok szervezésének a fontosságát.

1956. október 30-án Nagy Imre felkérte a Szociáldemokrata Pártot, csatlakozzék az akkor létrehozott szűkebb kabinethez. A szocialista vezetők akkoriban még vonakodtak a kormányba való belépéstől, mivel a szovjet csapatok még magyar területen tartózkodtak. November 3-án három szociáldemokrata vezető belépett a kormányba, köztük Kéthly Anna is. Ő Bécsben tartózkodott november 1. óta, és részt vett a Szocialista Internacionálé végrehajtó bizottságának az ülésén. Amikor november 2-án vissza akart térni Magyarországra, azt szovjet katonák akadályozták meg az osztrák határon.

A Népszava című lap, amely 76 éven át volt a Szociáldemokrata Párt lapja, a kommunista korszakban a szakszervezetek szócsöve lett. November 1-én újból, mint szociáldemokrata újság jelent meg. Az első számban olvasható Kéthly Anna tollából, hogy a Szociáldemokrata Párt az elmúlt nyolc év alatt "törpék által gúzsba kötött óriás volt", míg vissza nem szerezte szabadságát egy rendszertől, amely népi demokráciának nevezte magát, amely azonban sem megjelenésében, sem lényegében nem volt se népi, sem demokratikus. A lap további számaiban mind Kéthly Anna, mind Kelemen Gyula hangsúlyozták, hogy Magyarországnak szocialista, demokrata és semleges országgá kell válnia.

A Nemzeti Parasztpártot 1939. júliusában alapította Kovács Imre, Erdei Ferenc, és Veres Péter, a mezőgazdasági munkások érdekeinek a képviseletére. Az 1945-ös Nemzetgyűlésben 23 képviselője volt. 1948 után számos tagja, köztük a volt elnök, Veres Péter is együttműködtek a kommunistákkal és 1955-től fogva néhányan az Irószövetségben és a Petőfi Körben tevékenykedtek. A Nemzeti Parasztpárt 1956. október 30-án alakult újjá, november 2-án megjelent a párt hivatalos lapja, az Új Magyarország. A párt gyorsan növekedett Budapesten, valamint Magyarország északi és észak-keleti részén. Október 31-én tartott első nyilvános gyűlésükön elhatározták, hogy a párt nevét megváltoztatják Petőfi Párttá és 11 tagú ideiglenes végrehajtó bizottságot választottak. Ebben részt vett Bibó István jogakadémiai tanár, Szigethy Attila, a Győr-Sopron megyei Nemzeti Forradalmi Tanács elnöke. Főtitkárnak Farkas Ferencet választották. Elnöki funkciót egy tizenegy tagú felügyelő bizottság látta el, tagjai közt olyan neves írókkal, mint Németh László és Illyés Gyula. A párt újjászervezését Erdei Ferenc kezdeményezte, de a magyar dolgozók pártjával, azaz a Kommunista Párttal való szoros együttműködése miatt a Nemzeti Parasztpárt tagjai körében nem volt népszerű. Farkas Ferenc a Petőfi Párt főtitkára a párt lapjában kifejtette, hogy pártja a parasztság ügyét kívánja szolgálni és a magyarságét általában. Farkas hozzátette: "Amíg szovjet csapatok vannak Magyarországon, pártjának nincs módjában részt venni a kormányban." Azt is állította, hogy a felkelés ért el katonai sikereket, politikailag azonban nem ért el eredményt. Nagy Imre bejelentésére, hogy felmondja a Varsói Szerződést, népszavazást javasolt a szerződés azonnali érvénytelenítéséről, a semlegesség kinyilvánításáról, és arról, hogy Magyarország tartózkodik mindenfajta érdekcsoporthoz való csatlakozástól. Farkas Ferenc kezdeményezte olyan Legfelsőbb Tanács létrehozását a felkelők, demokratikus pártok és az Irószövetség képviselőiből, (Kodály Zoltán világhírű zeneszerző elnöksége alatt) amely a forradalmi időszak alatt legfőbb kormányhatalmat és államfői tevékenységet gyakorolna.

A Petőfi Párt Borsod megyei vezetője a megyei rádióban így fogalmazta meg pártja programját: "A Petőfi Parasztpárt hisz a magántulajdonban, és a szabad, termelő és piaci gazdálkodás híve. Vallási téren a teljes lelkiismereti és vallásszabadság, és az egyházi tevékenységek intézményes védelmének hívei vagyunk." A Petőfi Párt több oktatást igényelt a paraszt gyermekek számára. Síkra szállt az 1945-ös földreform törvény mellett, amely szerint a parasztok nem adják vissza azt a földet, amely jelenleg a birtokukban van. A párt közölte, hogy harcolni fog minden olyan kísérlet ellen, amely kétségbe akarná vonni ennek a nagy nemzeti vívmánynak az érvényességét. Szükségesnek tartotta viszont felülvizsgálni azokat a törvénytelenségeket, amelyeket 1948 és 1956 között elkövettek.

Mind a Független Kisgazdapárt, mind a Petőfi Párt támogatta a Magyar Parasztszövetség helyreállítását. A politikai szabadság gyors kibontakozását jelezte, hogy egyre több szervezet jött létre október 31. után. Megkezdte működését a Keresztény Ifjúsági Szövetség, amely a keresztény ifjúságot kívánta tömöríteni a keresztény eszmeiség alapján. Október 31. és november 3. között jött létre a Kereszténydemokrata Párt, amelyet 1947 nyarán oszlattak fel. A többi újjá alakult párt között ott volt a Demokrata Néppárt, amely ugyancsak támogatásáról biztosította Nagy Imre új kormányát, a rend fenntartását, valamint az élet és a tulajdonjog oltalmát illetően.

Mind a Független Kisgazdapárt, mind a Petőfi Párt támogatta a Magyar Parasztszövetség helyreállításának gondolatát. Ennek lett volna hivatása a parasztság kulturális és gazdasági érdekeinek a képviselete és védelme. A politikai szabadság feléledésének jele volt olyan szervezetek megalakulása október 31. után, mint például a Keresztény Ifjúsági Szövetség, amelynek célja volt a magyar keresztény ifjúságot egyesíteni, és az ifjúság eszményét keresztényi alapon képviselni.

Az ENSZ Különbizottságának a jelentése "A politikai jogok érvényesítése" című fejezetében külön foglalkozik az átalakított koalíciós kormánnyal. A szűkebb kabinet létesítése október 30-án azt eredményezte, hogy a kormány végrehajtó hatalma a szabadságharcosok által elfogadhatónak ítélt egyének kis csoportjára összpontosult. A többi miniszter jogállása nem volt tisztázva. Névlegesen hivatalban maradtak, ténylegesen azonban többen ellentétbe kerültek minisztériumaik alkalmazottaival, akik forradalmi bizottságokat alakítottak. Ezek a forradalmi bizottságok több esetben nem voltak hajlandóak elismerni a minisztert, vagy beengedni a hivatalába. Megoldásra várt a Szociáldemokrata Párt részvétele a kormányban.

November 3-án a Népköztársaság Elnöki Tanácsa bejelentette, hogy három elnökhelyettest, Apró Antalt, Bognár Józsefet, Erdei Ferencet és húsz minisztert, köztük a belügyminisztert (Münnich Ferencet), a honvédelmi minisztert (Janza Károlyt), a külügyminisztert (Horváth Imrét) és az igazságügyi minisztert (Molnár Eriket) saját kérelmükre felmentették hivatali állásukból. Ugyanakkor a nemzeti kormány kiegészítése és megszilárdítása érdekében néhány kinevezést foganatosítottak, így Maléter Pál tábornok honvédelmi miniszter lett. Nagy Imre a Minisztertanács elnöke maradt és átvette a külügyi tárcát is. Más tárcákat nem töltöttek be a kormányban, amely ekkor főleg államminiszterekből állt. Négyen közülük már államminiszterek voltak az október 30-án alakult kabinetben is, nevezetesen két kommunista, Kádár János és Losonczy Géza, valamint két Kisgazdapárti, Kovács Géza és Tildy Zoltán. További hat államminiszter kinevezésére is sor került: a független kisgazda B. Szabó Istvánéra, a szociálidemokrata Kéthly Annára, Kelemen Gyulára, és Fischer Józsefre, valamint a Petőfi Párt két tagjára, Farkas Ferencre és Bibó Istvánra. Így a november 3-án alakult magyar kormány négy kommunistából, három kisgazdából, három szociáldemokratából és két Petőfi Párthoz tartozó politikusból állt.

Az elnökség úgy döntött, hogy két tárca kivételével, amelyeket ideiglenesen Nagy Imre és Maléter tábornok látott el, a többit betöltetlenül hagyják, és élükre miniszterhelyetteseket neveznek ki, akik azonban nem tagjai a kormánynak. A miniszterhelyettesek feladata lett volna az elgondolás alapján minisztériumaik működtetése, kormányzati és gazdasági tevékenységük irányítása, a nemzeti kormány által foganatosított határozatok és intézkedések alapján. A nemzeti kormány később kívánta kijelölni azokat az államminisztereket, akik minisztériumaik felelős irányítói lettek volna.

Az ENSZ Különbizottsága meghallgatása során a Független Kisgazdapárt egyik vezetője tanúvallomásában rámutatott, hogy pártja abszolút többséget kapott 1945-ben az utolsó szabad választáson. Az a döntés, hogy a november 3-i kormányban egyenlő arányban vegyen részt a kommunistákkal és a szociáldemokratákkal azt bizonyította, hogy a Kisgazda Pártnak nem állt szándékában változtatni az olyan szocialista vívmányokon, mint az 1945 utáni földreform.

A Kisgazda Párt részéről Kovács Béla Pécsett október 31-én kijelentette: "Ne álmodjon senki arról, hogy visszamehet a mágnások, bankárok és tőkések világába. Annak a világnak egyszer s mindenkorra vége! Aki igaz tagja a Független Kisgazdapártnak az nem gondolkodhat 1939, vagy 1945 fogalmaiban."

Ezek a vélemények egybecsengtek a másik két párt vezetői részéről hangoztatott nézetekkel. November 1-én Kéthly Anna a Szociáldemokrata Párt elnöke ezt mondotta: "A gyáraknak, bányáknak és a földeknek a nép kezében kell maradniuk." Németh László író ugyanazon a napon a Petőfi Párt napilapjában azt indítványozta, hogy mind a négy párt közös nyilatkozatban erősítse meg a szocializmus néhány fontos alapelvét, mint például azt, hogy a gyárak maradjanak meg az állam kezében. 25-40 hektárnál nagyobb földtulajdont senki se kaphasson vissza. A munkások vegyenek részt a gyárüzemek vezetésében. Kisebb szövetkezetek részesüljenek állami, társadalmi, közösségi támogatásban. Németh László olyan politikai rendszert javasolt, amelyben többpártrendszer működne közös elvi alapon, és amely egyesítené a szocializmus ideológiai erejét a parlamenti rendszer rugalmasságával.

Farkas Ferenc államminiszter a Petőfi Párt főtitkára kijelentette: a koalíció valamennyi pártja kifejezte, hogy "azonosítja magát a nemzeti kormány semlegességre törekvő tevékenységével." Azt is elmondotta, hogy az új kormányt nem osztják meg azok a nézeteltérések, amelyek az 1945-ös koalíciót jellemezték. Ezúttal teljesen azonos az állásfoglalásuk a következő pontokban:

1. A szocialista vívmányokból és eredményekből meg fognak őrizni mindent, amit egy szabad, demokratikus és szocialista országban használni lehet és kell a nép óhajának megfelelően.
2. A lehető legőszintébb és legbarátibb gazdasági és kulturális kapcsolatokat akarjuk fenntartani minden szocialista országgal semlegességünk megvalósítása után is. Gazdasági és kulturális kapcsolatokat akarunk teremteni a világ többi békeszerető országával is.
3. Mi, a nemzeti kormányban résztvevő pártok úgy érezzük, hogy pártérdekeinket alá kell rendelni a nemzet érdekeinek.
4. Folytatnunk kell igyekezetünket és tárgyalásainkat, amelyeket a Szovjetunióval indítottunk semlegességünk és függetlenségünk elismertetése és a szovjet csapatok visszavonása érdekében.
5. Feltétlenül lényegesnek véljük, hogy felhívás intéztessék a nagy baráti szocialista birodalomhoz, a Kínai Népköztársasághoz, a baráti Jugoszláviához és a szomszédos baráti Lengyelországhoz, támogatásukat kérve igaz ügyünk békés rendezéséhez.
6. A nemzeti kormány teljesen egyetért a munka és a termelés újrafelvételének szükségességét illetően, mert ez a lényeges kelléke függetlenségünk békés eszközökkel való megvalósításának.
7. A kormány ugyancsak egységesen fog eljárni minden fajta anarchista, vagy ellenforradalmi tevékenységgel szemben, és ha ilyesfajta tüntetések előfordulnak, meg fogja büntetni az elkövetőiket."

Az ENSZ Különbizottsága jelentésében megállapítja, a november 3-án bevezetett változtatások révén Magyarország kormánya megszerezte magának a magyar lakosság minden rétegének a támogatását.

Deportálások 1956-ban

Az ENSZ Különbizottságának a jelentése megállapítja, hogy az 1956-os magyar népfelkelés és forradalom kevés vonatkozásáról szólt annyi ellentmondó híradás, mint a magyarok elhurcolásáról a Szovjetunióba. A Kádár kormány magatartása kétértelmű ebben a vonatkozásban. November 18-án a Kádár kormány hivatalos közleményt bocsátott ki, amelyet a budapesti rádió is közreadott. Eszerint ellenséges és ellenforradalmi elemek terjesztik azokat a hamis és provokatív híreket, amelyek szerint letartóztatások lennének folyamatban Magyarországon, s állítólag fiatalokat és másokat deportálnának a Szovjetunióba. A kormányközlemény megmagyarázta, hogy a dolgozó nép érdekében a hatóságok kénytelenek voltak ellenforradalmárokat, terroristákat, antiszociális felbujtókat, fegyveres banditákat, tolvajokat és másfajta köztörvényi bűnözőket ártalmatlanná tenni. Letartóztatásra sor került, de egyetlen letartóztatottat sem deportáltak Magyarországról.

1956. november 19-én az ENSZ Közgyűlésének az ülésén a magyar delegátus felolvasta kormánya közleményét és azt ki is osztotta a delegáció között, hangoztatva, hogy deportálások nem fordultak elő. A Népszabadságban Münnich Ferenc, a fegyveres erők minisztere cikket jelentetett meg, amely szerint a magyar kormány felkérte a szovjet katonai parancsnokságot, adjon át minden letartóztatott személyt a magyar hatóságoknak.

1956. december 3-án nyugati tudósítók jelentették, hogy egy Budapesten elhangzott interjúban Szirmai István, a magyar kormány sajtóosztályának főnöke bevallotta, "hogy a november 4. utáni első zavaros napokban voltak elszigetelt esetek, amelyekben az orosz hatóságok letartóztattak és deportáltak fiatalokat. Mihelyt azonban a kormányzat megszilárdult, közbenjárt és erre valamennyi elhurcolt személyt visszaküldték." Ez a tudósítás másnap megjelent több nyugati lapban, így a londoni The Times-ban, a New York Times-ban, a Le Monde-ban és más lapokban.

Az ellenálló csoportok röplapjai, valamint a Magyarországon megjelent újságcikkek továbbra is utaltak a folyamatban lévő deportálásokra. November 16-án a Napló című debreceni lap cikket közölt, amely szerint a közvéleményt felkavarták a hírek, hogy embereket szállítottak zárt vasúti kocsikban Debrecenen át Záhonyba. A cikk hozzátette, hogy hivatalos részről közölték, hogy ilyen esetek a jövőben nem fordulnak elő és intézkedés történt a szóban forgó vagonok azonnali visszaszállítására. November 18-án a "Szabolcs-Szatmár megye népe" című újság írta, hogy a megyei pártbizottság által a deportálások kivizsgálására létesített különbizottság megállapította, hogy "november 14-én délután 3 órakor hat vagonból álló vasúti szerelvény magyar foglyokat szállított a magyar határon túlra." Azt is megírta a lap, hogy a bizottság érintkezésbe lépett Kádár Jánossal, és megmondta neki: magyar embert ne deportáljanak Magyarországról akkor sem, ha részt vett a felkelésben.

Budapesti röplapok is beszámoltak deportálásokról. Az egyik szerint, amely Magyar Október címmel november 15-ről volt keltezve megtudható volt, hogy olyan személyek, akik közel laktak a budapesti Nyugati pályaudvarhoz, kopácsolást hallottak a tehervagonokból. Megszökött szabadságharcosok szerint az elfogottak százait gyömöszölték be ilyen vasúti teherkocsikba. A szovjet határ közelében egy tárcát találtak, amelyet a Szovjetunió felé haladó vonatból dobtak ki. Ebben névsor volt a Szovjetunióba hurcolt budapesti fiatalok neveivel.

Az ENSZ Különbizottsága az ellentmondásokkal teli bizonyító anyag nyomán úgy döntött, hogy tárgyilagosan és minden szenvedélytől mentesen tanulmányozza a deportálásokra vonatkozó tényeket. 1957. január 14-én a Koncentrációs Táborok Elleni Nemzetközi Bizottság huszonkét deportálásokról szóló, névvel aláírt tanúvallomást adott át. A tanúvallomásokat aláíró menekültek egyikét sem vitték a Szovjetunióba, de többen vallották, hogy olyan vonatokból szabadították ki őket, amelyek keleti irányba, feltevésük szerint a Szovjetunió felé haladtak. Sem ezek a kijelentések, sem másfajta írásos bizonyíték nem tette lehetővé a bizottság számára, hogy végérvényesen állást tudjon foglalni a deportálások megtörténtével kapcsolatosan.

A vizsgálat előrehaladtával a Különbizottság úgy találta, hogy a tanúk szilárdan meg voltak győződve arról, hogy voltak deportálások. Egyesek rokonokról, barátokról beszéltek, akiket állítólag elhurcoltak. Szó esett név- és címjegyzékekről, segélykérésekről, amelyeket kelet felé haladó szerelvényekről dobtak ki és szedtek fel. Diákokról állították, hogy felkeresték a kérdéses címeket, ahol megerősítették, hogy a család valamelyik tagja eltűnt. Más tanúk határozottan állították: első kézből származó tudomásuk van a deportálásokról és lezárt vasúti szerelvényeket láttak útban a határ felé.

Az ENSZ Különbizottságának később alkalma nyílott hét férfit, illetve fiút és egy fiatal lányt meghallgatnia, akiket az 1956. november 4-i események után ténylegesen a Szovjetunióba deportáltak. A tanúk egyikének sikerült megszöknie egy orosz börtönből. A többieket különböző okokból visszaküldték Magyarországra. Több más menekült is felajánlotta, hogy tanúskodik a különbizottság előtt a Szovjetunióba történt deportálásról. A különbizottságnak azonban nem volt módjában őket meghallgatnia. A bizottság kihallgatott továbbá több tanút, akiket már felraktak deportáló vonatokra és tehergépkocsira, útban a magyar-szovjet határ felé, de aztán magyar vasutasok, vagy szabadságharcosok kiszabadították őket. Más tanúk, akik részt vettek ilyen kiszabadító akcióban elmondották, miként állították meg ezeket a vonatokat, illetve teherautókat és szabadították ki a foglyokat.

A tanúkat alapos keresztkérdéseknek vetették alá és vallomásaikat összevetve a többi bizonyító anyaggal, az ENSZ Különbizottsága arra a következtetésre jutott, hogy a Szovjetunióba kétségtelenül történtek deportálások, mégpedig jelentős számban. Arról is meggyőződött a bizottság, hogy a deportálások körülményei megfeleltek a tanúk által tett vallomásoknak. Azok a hivatalos nyilatkozatok, amelyek tagadják, hogy Magyarországon deportálások történtek, nem felelnek meg a tényeknek.

Bizonyított tény, hogy a magyar állampolgárok elszállítására a szovjet fegyveres erők második beavatkozását követően került sor. Különösen nagy számban az 1956. november 4-ét követő három hétben. November közepe táján egyes napokon több deportáltakkal teli szerelvény hagyta el Budapestet. Deportáltakat szállító vonatok azonban még december közepén is érkeztek a Szovjetunióba és állítólag még 1957. januárjában is sor került deportálásra. A Magyarország keleti részéről érkezett tanúk láttak deportáltakat szovjet börtönökben Karcagról, Szombathelyről, Győrből, Kecskemétről, Miskolcról, Debrecenből, Nyíregyházáról és Veszprémből.

Budapesten kezdetben találomra került sor a letartóztatásokra. Az embereket az utcán terelték össze. Néha öregek és gyerekek is voltak közöttük. A tanúk elmondása szerint az volt a gyakorlat, hogy egy-egy utcaszakaszt elrekesztettek úgy, hogy mindkét végébe egy harckocsit állítottak. Akiket a kettő közé eső utcarészben találtak, azokat elvitték. Jelentettek az ENSZ bizottságnak olyan esetet is, amelyben ötven embert kiszabadítottak néhány tehergépkocsiból, mire az orosz katonák lefogtak helyettük ötven másikat. Voltak olyanok is, akiket ellenállási központokban fogtak el például akkor, amikor a felkelők által használt forradalmi laktanyákat orosz csapatok foglalták el. Másokat orosz katonákból és magyar karhatalmistákból álló házkutató különítmények fogtak el. Vidéken nagyobb csoportokban fogtak el diákokat, munkásokat, vagy ellenállókat. Egyes esetekben egy-egy település egész forradalmi tanácsát, vagy egy gyárüzem teljes munkácstanácsát elhurcolták.

Az elfogottakat szovjet tehergépkocsikba, vagy páncélkocsikba terelték, és onnan politikai börtönökbe, vagy más gyűjtőhelyekre szállították. Több tanú beszámolt arról, miként tereltek össze négyszáz-ötszáz főből álló csoportokban embereket Budapesten a Nyugati és a Keleti pályaudvarok földalatti csarnokaiba. Egyik tanú szerint november 6-án kilencven férfit és nyolc nőt három napon át tartottak fogva egy budapesti templomban, mielőtt átszállították őket a kitelepítő vasúti szerelvényre.

Egyeseket a budapesti Kilián és a Petőfi laktanyában tartottak fogva, majd a fővárostól délkeletre fekvő Vecsés vasúti állomására szállították őket. Mindenkit megmotoztak, és kihallgattak. Irataikat és náluk lévő holmijaikat pedig elkobozták. Volt olyan, akinek elvették a felső ruháját és a cipőjét is. Több fogoly a letartóztatása helyén maradt négy napig, esetleg még tovább is. Ezután őrzött vasúti szerelvényekhez vagy tehergépkocsikhoz vezették őket. A legtöbb vonat, amelyeken a deportáltakat vitték a Szovjetunióba, Záhonyon a Magyarország és a Szovjetunió közti határállomáson haladt keresztül. Az ENSZ Különbizottsághoz eljutottak olyan hírek is, hogy volt olyan deportáló vonat, amely Románián haladt keresztül. A különbizottság azonban nem rendelkezett olyan meggyőző bizonyítékokkal, amelyek alátámasztották volna, hogy a magyarokat magába Romániába hurcoltak volna. Ez alól kivételt képeznek azok, akik Nagy Imre kíséretében voltak.

A Szovjetunióba irányított szerelvények vagy a Cegléd-Szolnok-Debrecen-Nyíregyházi, vagy a Gödöllő-Hatvan-Miskolci vonalon haladtak. A tanúvallomások szerint ezek a vonatok lelakatolt teher-, illetve marhavagonokból álltak. Egy-egy ilyen szerelvény rendszerint 20-35 kocsiból állt, néha kevesebből. Ezek a vonatok kizárólag deportáltakat szállítottak. Egy-egy tehervagonba 30-70 főig gyömöszöltek be embereket. Az úton a foglyok kevés élelmet és vizet kaptak és testi szükségleteik elvégzésére sem volt kielégítő lehetőség. Férfiak és nők együtt utaztak. Az egyes vasúti kocsikat szovjet katonák őrizték és a mozdonyvezetők is oroszok voltak.

Az elhurcoltak közül többen cédulákat dobtak le a vonatról segítséget kérve, megadván nevüket és címüket, hogy családjaikat értesíteni lehessen. Ezeket az írott üzeneteket vasutasok és más magyarok szedték fel. A többségük mindent megtett, hogy az üzeneteket eljuttassák a címzettekhez. Az egyik tanú elmondta az ENSZ Különbizottságának, hogy abból a tizenhét üzenetből, amit ő dobott ki a vonatból, nyolc jutott el családjához.

Az idők múlásával a szovjet hatóságok nehézségekbe ütköztek a deportáló szerelvények eljuttatásában a határig, mivel a magyar vasutasok időnként sztrájkoltak, néha pedig a szabadságharcosok állították meg a vonatokat és szabadították ki a foglyokat. Záhony állomás közelében november 15-én felszedték a vasúti síneket. Ezért az oroszok inkább tehergépkocsikat használtak. Az egyik tanú vallomása szerint százötvened magával Veszprémből hét teherautóban szállították el Oroszországba. Mindegyik teherautót négy szovjet katona őrzött. Egy másik magyar azt jelentette, hogy nyolcadmagával két orosz vöröskeresztes kocsiban szállították Nyíregyháza városi börtönéből a Szovjetunióba. Olyan esetről is tud az ENSZ Különbizottság, hogy deportáltakat erős hidegben felsőkabát nélkül utaztattak nyitott tehergépkocsikon a Szovjetunióba.

Amikor a szabadságharcosok a síneket felszedve, vagy a szemaforokat tilosra állítva megállítottak egy deportáló vonatot, rendszerint harcokra került sor, mielőtt a foglyokat kiszabadították. Volt olyan eset is, amikor a szovjet őrök ellenállás nélkül elmenekültek. Ilyen kiszabadítási vállalkozást rendszerint akkor hajtottak végre, amikor a szerelvény még valamelyik budapesti pályaudvaron vesztegelt. Az ENSZ Különbizottság hallott az orosz és a román határ közelében lezajlott kiszabadításról is. A deportáltak zömét szovjet csapatok fogták el, de sokat közülük a karhatalmista egykori ÁVH-sok tartóztattak le. Egyes tanúk elmondották, hogy orosz katonák néhányszor testileg bántalmazták őket, de gyötrésüket elsősorban a karhatalmisták végezték. Ezek az egykori ÁVH-sok hosszas kihallgatásokat tartottak, mialatt embertelenül bántak velük. Az egyik tanú elmondotta, hogy mielőtt elvitték a Szovjetunióba, egy ÁVH tiszt addig verte, amíg nem írt alá egy vallomást, amelyben ellenforradalmárnak mondta magát.

Akiknél fegyvert találtak, azokat megverték. Gyakran nem kaptak enni, és kivégzéssel fenyegették őket, úgy tettek, mintha kivégzésük már a küszöbön állna. Vannak tanúvallomások arról is, hogy asszonyokat meggyaláztak. Figyelemre méltó, amit több tanú is állított, hogy a Szovjetunióban kevés kivétellel jobban bántak velük az orosz tisztek és a katonák.

Az ENSZ Különbizottság jelentése ezután összefoglalja annak a nyolc tanúnak a vallomását, akiket ténylegesen deportáltak. Ez a nyolc magyar először a kárpátaljai Ungvárra került, 25 kilométerre Záhonytól. Más deportáltakat Munkácsott és Kolomeában börtönöztek be. Az ungvári börtön akkor épült, amikor Kárpátalja még Csehszlovákiához tartozott. A börtön előző lakóit eltávolították, hogy helyet készítsenek a deportáltaknak, akik közül az elsők november 7-én érkeztek oda. Az egyik tanú vallomása szerint az ungvári börtön november 10-én már zsúfolva volt. Egy másik elmondotta, hogy negyvenketten voltak egy helyiségben, amelyben 14 személyre volt férőhely. Volt olyan cella is, ahol helyszűke miatt le sem lehetett feküdni. Ungvár gyűjtőállomás volt, ahonnan a deportáltakat szállító vonatok kelet felé továbbhaladtak, az elszállítottak helyére újabb deportáltak érkeztek Magyarországról. A rendelkezésre álló adatok szerint a börtönben kétezer ember volt, feltehetően valamennyien magyarok.

Az ENSZ Különbizottság jelentése szerint a deportáltakkal általában jobban bántak a szovjet fogházakban, mint a magyar börtönökben. Az ungvári fegyintézetben az élelmezés és az általános viszonyok idővel javultak. A deportáltakat nem kínozták és kényszermunkára sem fogták őket. Néhány foglyot elkülönítve egyes cellákba zártak. Ezek többnyire diákok és értelmiségiek voltak, akiknek a befolyását veszélyesnek tekintették. Másokat csoportokba osztottak be és közös cellákban helyeztek el. A férfiakat és a nőket elkülönítették. Ezekből a cellákból csak kihallgatásra, illetve a börtönudvarra a sétára vezették ki őket. A szovjet börtönőrök közül többen beszéltek magyarul, rokonszenvvel és barátsággal viseltettek a foglyok iránt. A Különbizottságnak azt is elmondták, hogy az ungvári és a stryji börtönökben alkalmazott oroszok üzeneteket csempésztek be a foglyoknak és bátorító hírekkel látták el őket a Magyarországon és a Szovjetunióban történtekről.

Több őr továbbította a foglyok leveleit rokonaikhoz és barátaikhoz. E kapcsolat révén tudták meg, hogy Leningrádban és Kijevben diáktüntetések voltak. Egyes deportáltaknak Stryjben az őrök elmondták, hogy előttük lengyelek voltak ott. Az egyik tanú elmondta, hogy egy cellapadba vésve ezt találta: "Poznan 1956."

A foglyokat szovjet tisztek és az NKVD tagjai hallgatták ki. Egyes kihallgatásokat csak a titkosrendőrség tagjai végeztek. A foglyokat a felkelés alatti tevékenységükről faggatták. Az ENSZ Különbizottságnak beszámoló tanúk véleménye szerint a kihallgatások fő célja az volt, hogy értesüléseket szerezzenek a felkelés okairól, szervezetéről, valamint a külföldi támogatásról. Meg voltak arról győződve, hogy a magyarok kaptak ilyen támogatást. Az is érdekelte a kihallgatókat, hogy milyenek voltak a viszonyok Magyarországon a felkelés előtt. A tanúk benyomása szerint a kihallgatásokon nem annyira a foglyok egyéni bűnösségét, vagy ártatlanságát kívánták megállapítani, hanem azt akarták tudni, hogy a magyarok miért lázadtak fel fegyveresen és hogy miként sikerült ez nekik.

A fogoly magyarok azt kívánták kihallgatóiktól megtudni, hogy miért deportálták őket és milyen törvény alapján vitték őket a Szovjetunióba. A válasz mindig az volt, hogy a Kádár- kormány kérte a szovjet hatóságokat ennek az intézkedésnek a megtételére.

A foglyok között nők is voltak, de a deportáltak többsége fiatal volt, jelentős részük alig több mint 16 éves, vagy még ennél is fiatalabb. De voltak köztük idős emberek is. Így például egy 62 éves mezőgazdasági gazdálkodó, akinek fogalma sem volt arról, miért hurcolták el.

Megtorlás az erdélyi magyarok ellen

Az 1956-os események romániai hatásának kutatója, Tófalvi Zoltán marosvásárhelyi történész "Az 1956 erdélyi mártírjai" című írásában megállapítja, hogy a magyar forradalom kitörése váratlanul érte a román párt és államvezetést. Először semmilyen tájékoztatást nem adtak róla. Bukarest joggal tartott attól, hogy a forradalmi események átterjednek Romániába is, elsősorban Erdélybe. Ezt meg akarták előzni, és ezért 1956. október 24-én rendkívüli ülésre hívták össze a Román Kommunista Párt Politikai Bizottságát. Ezen 18 pontból álló határozatot fogadtak el. A határozat kimondta, hogy teljes cenzúrát kell bevezetni, és meg kell erősíteni a belügyi egységeket, a román-magyar határ szigorúbb őrzésére. Visszahívták a szabadságon lévő katonákat, szigorúan ellenőrizték a légierő felkészültségét, a hadsereg gépparkját és fegyverzetét. Kezdeményezték azt is, hogy a magyar kormány állítsa le a határforgalmat. Utasították a Securitate és a Milicia egységeit a tartományi, járási és pártbizottságok védelmére. Bevezették a sajtó és rádióadások szigorú ellenőrzését és a magyar nyelvű Előre és Utunk című lap élére megbízható pártaktivistákat neveztek ki. A magyar lakosság megnyugtatására pedig különleges intézkedések egész sorát foganatosították.

Bukarest 1956. október 24-én a legmegbízhatóbb funkcionáriusait helyezte az úgynevezett veszélyeztetett tartományok élére. Új vezetőt kapott Kolozs, Nagyvárad, Nagybánya, Temesvár, és Konstanca tartomány, valamint a magyar autonóm terület. Romániában forradalmi megmozdulásokra nem került sor. A bukaresti kommunista vezetés azonban már csírájában el akart fojtani minden esetleges rendszerellenes megnyilvánulást. Kolozsvárott 1956. október 24-én még volt olyan elképzelés, hogy a Babes-Bólyai Tudományegyetem diákjai közösen vonulnak ki az utcára, hogy szolidaritásukat fejezzék ki a magyar forradalommal. Október 26-án azonban az egyetem rektora Raluca Ripan azzal fenyegette meg a román fiatalokat: akkor számolniuk kell azzal is, hogy az egyik követelés az lesz, hogy csatolják vissza Erdélyt Magyarországhoz.

A világ sorsát irányító Nemzetközi Pénzügyi Közösség és a szolgálatában álló Grand Orient szabadkőművesség, amely magát mindig a demokratikus elvek, a szociális igazságosság, és a szabadság-egyenlőség-testvériség hívének tüntette fel, 1919-ben és 1920-ban saját valamennyi hirdetett elvét megtagadva darabolta fel a történelmi Magyarországot. A határokat átszabdaló "demokratikus" politikusok félretolták a történelmi elvet, az önrendelkezési elvet, és az etnikai elvet is. Ez utóbbit csak a Magyarország leamputált országrészeit ajándékba megkapó kisantant államoknál vették figyelembe. Ez a nemzetközi jogból és minden egyéb szempontból is destruktív békediktátum a magyar népet egész történelme során sújtó legnagyobb sorscsapás volt. Ennek ellenére az 1956-os magyar forradalmárok követelései között nem szerepelt a határok megváltoztatása. Egyedült csak a debreceni egyetemi hallgatók és gimnazisták követelései között 16. pontként volt olvasható, hogy "Az illetékes nemzetközi fórumok foglalkozzanak a romániai és a más külföldi államokban élő magyarok ügyeivel."

A szomorú tény az, hogy a romániai koncepciós perekben 1956. után - ennek ellenére - az egyik fő vádpont éppen az volt az üldözöttekkel szemben, hogy "Erdély visszacsatolását követelték". A román kommunista párt vezetése szinte naponta kért jelentéseket a tartományi pártbizottságoktól. Fokozott éberséggel és fegyveres készenléttel is akarták megakadályozni, hogy Romániában is a magyarországihoz hasonló forradalmi megmozdulásokra kerüljön sor. A bukaresti pártközpontba befutó 1956. október 26-i jelentésből kiderül, hogy a lakosságot milyen kérdések foglalkoztatták. Így például: Milyen okok vezettek a felkelésekhez? Kik biztosították a fegyvert, miért csatlakoztak a munkások? Miért volt szükség a Szovjetunió beavatkozására? Igaz-e, hogy a magyar ellenforradalmárok azt szerették volna, ha az észak-erdélyi magyarok csatlakoznak hozzájuk? E témákból, kérdésfelvetésekből kiderül, hogy Románia lakói, különösen az erdélyiek, tudták mi történik Magyarországon. A román kommunista hatóságok ezzel tisztában voltak, ezért szoros ellenőrzés alá vonták a magyarok által nagy számban lakott tartományokat és rajonokat.

Bukarest utasítására a Magyar Autonóm Tartományban számos, a magyarországi "ellenforradalmat" elítélő gyűlést tartottak. Egyedül Marosvásárhelyen egyetlen nap délelőttjén tíz ilyen gyűlésre került sor. Mégis az egyik jelentésben ez olvasható: "A rendszer ellenségei azonban nyíltan dicsőítik a magyarországi eseményeket. Erőszakra buzdítanak." A jelentést készítők idézik az emberek megnyilvánulásait, miszerint "jobb, ha azonnal megdöglünk, mint ha éhenhalunk", "a kommunisták a bűnösök a Magyarországon történtekért", "nálunk is ugyanaz fog történni, mint magyarországi testvéreinknél"!

1956. október 26-án az egyik erdélyi hőerőmű udvarán (Gyulakút) szétverték Sztálin szobrát. A kolozsvári Babes-Bólyai Tudományegyetemen röpcédulákat találtak, amelyek szolidaritásra hívták fel az egyetemi diákságot. Bukarestben is találtak röpcédulákat, amelyek a betiltott Nemzeti Parasztpártot és a száműzetésben élő román királyt éltették. A román kommunista vezetés mindent elkövetett, hogy kézben tartsa a helyzetet. Naponta szinte valamennyi alapszervezetben ismertették a Központi Bizottság által kiadott körlevelet és az ahhoz fűzött magyarázatot. Ennek ellenére az elégedetlenség és a feszültség fokozódott. Az egyik 1956. október 28-án kelt titkos jelentés már arról számol be, hogy Kolozsvárott letartóztatták Balázs Imre, Tirnován Vid, és Walter Frigyes képzőművész hallgatókat. A Kolozs tartomány élére kinevezett Miron Constantinescu a diákság követelésére megígéri, hogy javítják az élelmiszer ellátást, megemelik az ösztöndíjakat. A jelentésekbe mindig becsempésztek tényekkel alá nem támasztott rémhíreket is, így például azt, hogy egy Des-ről származó személy arra bíztatta a környékbeli magyarokat, hogy "Erdélyt adják át Magyarországnak".

A tűzzel-vassal románosító és soviniszta beolvasztó politikát folytató kommunista diktatúra számára a magyar forradalom jó ürügyet szolgáltatott ahhoz, hogy leszámoljanak a beolvasztás ellen fellépő magyarokkal. Ezeket a magyarokat, akik csupán a nemzetközi szerződésekben is rögzített jogaikat kívánták érvényesíteni, amelyeket szavakban a román kommunista propaganda is hirdetett (pl. teljeskörű anyanyelv használat, magyar nyelvű oktatás egyetemi szinten is, önrendelkezés és autonómia) most ellenforradalmároknak minősítették és ezen a címen számoltak le velük. De börtönbe vetették az erdélyi szász, zsidó és ukrán értelmiség vezetőit is. Elítélték az '56-os magyar forradalom kapcsán például Schönfeld Miklós aradi főrabbit, és az ugyancsak zsidó származású Blumenthal Pált is. Lecsaptak a német származásúakra is. A magyarországi forradalommal való szolidaritás vádjával 1959-ben Brassóban rendeztek koncepciós pert az erdélyi német írók megbüntetésére.

A Moszkvát mindenben kiszolgáló internacionalista-kommunista vezetés Bukarestben 1955. december végén egy nemzeti irányvonalat követő román kommunistának adta át a vezetést Georghiu-Dej személyében. Az új nemzeti-kommunista pártfőtitkár az 1956. decemberében Marosvásárhelyen tartott párttanácskozáson a magyar forradalmat ellenforradalomnak nevezte és a Romániában élő magyarokat a román állammal szemben hűtlenséggel vádolta meg. Ezt a nyíltan magyarellenes vádat a román sajtó nem közölte, de a konferencia résztvevőit a kommunista színeket öltő román sovinizmusnak ez a durva megnyilvánulása megdöbbentette.

A nemzeti-kommunista Georghiu-Dej magyarellenes kirohanása jól mutatja, hogy Bukarest milyen idegesen és kapkodva reagált az 1956-os magyar forradalom nyomán megmutatkozó romániai elégedetlenségre. A román munkáspárt központi vezetőségének a megbízottai 1956. október elejétől járták Románia nyugati vidékeit, és ígérgetésekkel próbálták lecsillapítani az elégedetlenkedőket. Kilátásba helyezték, hogy korábban betiltott könyveket újra megjelentetnek és enyhítik a cenzúrát lehetővé téve az elhallgattatott írók újra megszólalását. Kolozsváron megígérték, hogy újra beindul a magyar-nyelvű Ifjúsági, szakszervezeti és sportlap, valamint a Korunk című folyóirat. Indult egy új lap is, Nyelv és Irodalomtudományi Közlemények címmel.

A romániai nyomtatott és elektronikus tömegtájékoztatás hallgatott arról, ami a magyar forradalom idején a szomszédos országban történt. Arról a kevés számú kilengésről, amire mégis sor került, viszont hosszú tudósítások jelentek meg. Jellemző a román kommunista pártállami vezetés körében uralkodó pánikra, hogy a politikai bizottság naponta elemezte a helyzetet. 1956. október 30-án ez a testület elhatározta, hogy megszigorítja a román-magyar határ őrzését, a pártszékházak védelmét és fokozzák az ideológiai felvilágosítást a lakosság körében. Amikor a politikai bizottság tudomást szerzett arról, hogy a temesvári egyetemi hallgatók tüntetést szerveztek, akkor kiadták az utasítást, hogy a tüntető műegyetemistákat le kell tartóztatni, és internáló táborokba kell hurcolni. A Securitate-t, a biztonsági szolgálatot megbízták azzal, hogy szűrje ki a "rendszerellenes elemeket" és börtönözze be a hangadó fiatalokat.

A romániai soviniszta-kommunisták tehát külön fejezetbe sorolták az erdélyi magyarságot. Ha nem volt ürügy a magyarokkal való különleges elnyomásra, akkor a titkosszolgálat kreált ilyen okokat. A gyanúsítás skálája felölelte a magyar nacionalizmus és sovinizmus, irredentizmus, a horthysta-hatóságokkal, az egykori magyar polgári pártokkal, a magyar cserkészmozgalommal való együttműködést. Az erdélyi magyarság keserű kudarcok árán megtapasztalta, hogy óriási ellentmondás feszül a soviniszta-kommunisták ígérgetései, és a valóság tényei között. 1956-ra a maradék illúzió is szertefoszlott. Az egykori olyan meggyőződéses marxisták, mint például Balog Edgár, sem hittek már abban, hogy a "szocialista demokrácia" majd megoldja a romániai magyar lakosság problémáit. A Georghiu-Dej vezette román kormány az 1950-es évek közepéig felszámolta a román-magyar-szász-sváb-szerb-ukrán ellenzéket. A gazdasági szellemi és politikai elit jelentős része a Duna-csatorna - a baragoni száműzetés - haláltáboraiban pusztult el. 1949-ben beindultak "az osztályellenség" fizikai megsemmisítését célzó sorozatgyilkosságok. Mindezek ellenére a bukaresti párt- és államvezetés rugalmasan reagált a Kelet-Európa egészét mozgásba hozó erjedési folyamatokra. Az 1956. februárjában tartott XX. Pártkongresszuson Románia küldöttségét Gheorghiu-Dej vezette. Tagjai között már ott volt Nicolae Ceausescu is. A románokat rémülettel töltötte el Hruscsov titkos beszéde, amelyben a sztálinizmus rémtetteit tárta fel. Georghiu-Dej 1956. március 23-án már azt próbálta elhitetni, hogy Románia az összes kelet-európai kommunista pártnál korábban megoldotta a sztálintalanítás problémáját. Romániában tehát az uralomra került nemzeti-kommunista vonal szavakban a desztálinizációról beszélt, gyakorlatában pedig kőkemény sztálinista maradt. Látszateredményekkel próbálták csökkenteni a feszültséget. A korábban szigorúan zárva tartott határon megindult a turista forgalom és a rokonok, barátok ellátogathattak Magyarországra.

Kolozsvári, marosvásárhelyi egyetemisták utaztak Debrecenbe és Budapestre. Szegedi egyetemi hallgatók látogattak Temesvárra. Erdélyi doktorandusok kutathattak Budapesten, és más egyetemi központokban. Többen közülük részt vettek a Petőfi Kör vitáin és a Magyar Írószövetség Kongresszusán. A magyar forradalom kitörése azonban olyan váratlanul érte a román kommunista vezetést, hogy a tömegtájékoztatás két napig semmilyen információt nem közölt.

A bukaresti vezetés felvette a kapcsolatot Nagy Imre kormányával is. A Budapestről visszatérő Aurel Málnálan külügyminiszter helyezettes és Valter Roman, a román párt politikai bizottsága előtt 1956. november 2-án drámai hangon számolt be magyarországi tapasztalatairól. Valter Roman ezeket mondotta:

"Távozáskor - mindez a legfelsőbb vezetés szintén is észlelhető románellenességet bizonyítja, és amely felett nekünk soha sem szabad szemet hunynunk - Erdély kérdésben érezhető volt az alulról jövő nyomás hatása, mivel ezzel kapcsolatosan a legfelsőbb vezetés soha nem mutatott világos álláspontot, ellenkezőleg, bátorította az ellenséges elemeket. Még ebben a tragikus helyzetben is Kádár - ahelyett, hogy azt mondta volna nekünk: legyetek erősek! (vagy valami hasonlót, úgy nyilatkozott, megjegyeztem néhány mondatát) - azt mondta: "Adjatok autonómiát Erdélynek!" Pontosan így mondta. Hogy mit értett az autonómián, nem tudtuk megtárgyalni. Tehát még abban a helyzetben is, amikor ott mostantól fogva ellenforradalom van ahelyett, hogy azt mondta volna: "vigyázzatok Erdélyre", azt mondta: "biztosítsatok autonómiát Erdélynek".

A román kommunista vezetésnek a legvadabb terrorral sikerült megakadályoznia, hogy fegyveres harcokra, forradalmi megmozdulásokra kerüljön sor. Egyetlen elfojtott katonai akciónál érezhető közvetlenül a magyar forradalom hatása. Dézs mellett egy harckocsi alegység hadnagya azt tervezte, hogy kiszabadítják a szamosújvári börtönből a politikai foglyokat. A páncélosok el is indultak, de a belügyminisztérium különleges alakulatai körbevették a laktanyát, a szervezőket letartóztatták és katonai bíróság elé állították. A kezdeményezőt, Teodor Margineanu hadnagyot 1957. június 26-án a szamosújvári börtönben kivégezték.

A magyar forradalom vérbefojtása után Romániában sorozatban szervezték a koncepciós pereket. Az értelmiségi elit egy része mellett bebörtönöztek munkásokat, és a falvak legjobb földműveseit is. 12-14 éves iskolásokat is börtönnel bűntettek, ha kifejezték együttérzésüket a magyar forradalommal. A megtorlás a magyar ajkú lakosságot számarányánál jóval nagyobb mértékben sújtotta. Két nagy magyarellenes koncepciós perre is sor került. Az elsőben Szoboszlay Aladár római katolikus pap ellen indítottak eljárást. Kétszáz személyt tartóztattak le, közülük ötvenhatot ítéltek el. Tizenegyen kaptak halálos ítéletet, s közülük tizet ki is végeztek. A magyar forradalommal való szimpátiájuk miatt elítélt ötvenhat személy összbüntetése meghaladta az 1300 évet.

A másik nagy koncepciós perben egy 31 tagú érmihályfalvi csoportot vontak felelősségre. Közülük hármat halálra ítéltek. Az egyik büntetését életfogytiglanira változtatták, de a másik kettőt kivégezték. Az 1956. miatt kivégzettek romániai tragédiájához az is hozzátartozik, hogy családjaik ma sem tudják, hol nyugszanak az áldozatok. Az utókor tiszteletadása jeleként álljon itt azoknak a neve, akik Romániában életüket áldozták az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc támogatásáért:

Szoboszlay Aladár római katolikus lelkész (Temesvár-Mehalán született 1925-ben, 1958. szeptember 1-én végezték ki az aradi börtönben.)
Ábrahám Árpád római katolikus lelkész (Sepsibükkszádon született 1914-ben, 1958. szeptember 1-én az aradi börtönben végezték ki.)
Báró Huszár József földbirtokos (Abafáján született 1912-ben, 1958. szeptember 1-én az aradi börtönben végezték ki.)
Orbán Károly földbirtokos (Született Mezőmadaras 1888. kivégezték 1958. szeptember 1. Temesvár)
Dr. Kónya István Béla ügyvéd (Gyergyószentmiklóson született 1915-ben, Aradon végezték ki 1958. szeptember 1-én)
Dr. Fintinaru Alexandru ügyvéd (1897-ban született Szemlakon, kivégezték 1958-ban.)
Tamás Imre tanító (Született Csiksomlyón 1907-ben, kivégezték 1958-ban Aradon)
Tamás Dezső tisztviselő (1901-ben született Csíksomlyón, Aradon végezték ki 1958. szeptember 1-én)
Lukács István-József kereskedő (Született Magyarpécskán 1920. Kivégezték Aradon 1958.)
Orbán István tisztviselő és földműves (Született 1907-ben Csikcsomotránban, kivégezték 1958. Arad)
Sass Kálmán református lelkész (1904-ban született Gálospetriben, kivégezték 1958. december 2-án Szamosújváron)
Dr. Hollós István hadbíró százados, tanár, (1907-ben Érmihályfalván született, kivégezték 1958. december 2-án Szamosújváron)
Szígyártó Domokos molnár (Született 1933-ban a Háromszék megyei Ozsdolán, kivégezték 1959-ben Szamosújváron)
Moyszesz Márton egyetemi hallgató (1941-ben született Sepsiszentgyörgyön, 1970. február 13-án a brassói pártbizottság előtt felgyújtotta magát, még három napig élt, borzalmas kínok között hunyt el.)
Bíró Károly földműves (Született Csíkszenttamáson 1941-ben. 1963-ban szökés közben agyonlőtték Luciu-Giurgeni-ben.)

Az 1956-os magyar forradalom ürügyén futószalagon gyártott romániai koncepciós perekben is akkor hozták a legsúlyosabb, gyakran halálbüntetéssel járó ítéleteket, amikor felmerült Erdély önrendelkezésének, autonóm státusának a kérdése. A románajkú román állampolgároknak a túlnyomó többsége 2004-ben sem tudja, hogy 1958-ban az autonómia kérdésének a puszta felvetéséért tizennégy személyt ítéltek halálra, és közülük tizenkettőt ki is végeztek. Az egyikük Fintinaru Alexandru aradi ügyvéd román nemzetiségű volt. A magyar forradalom leverése után Erdélyben rendezett öt úgynevezett "hazaárulási per" jelzi, hogy mekkora volt a félelem és a bosszúvágy. Ez az öt per a következő:

"A Szoboszlay" per, az "érmihályfali csoport" pere, az "ENSZ memorandum per", a "Fodor Pál és baráti köre" per, és a "Borgoprundi tüzérfőhadnagy, Theodor Margineanu" lázadási ügyének a pere.

Az első négy felsorolt per az "erdélyi kérdés" megoldását tűzte ki céljául. Mi is ez az "erdélyi kérdés"? Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc hatására különböző elgondolások születtek a történelmi Magyarországról - az önrendelkezési, az etnikai és a történelmi elv megszegésével - leamputált Erdély problémájának a rendezésére. Szoboszlay Aladár magyarpécskai és temessági plébános egyszerű baráti beszélgetés szintjén - naivul bízva a hirdetett demokratikus elvekben - felvetette a föderalizmus, a román-magyar konföderáció gondolatát. Erdély lett volna az összekötő kapocs Románia és Magyarország között. Ezért az elgondolásáért ötvenhat barátját és ismerősét ítélték el, és mint látjuk tizet ki is végeztek közülük.

Az első kezdeményezés azonban nem Szoboszlay plébánostól és baráti körétől származott. Az 1950-es évek közepén Temesváron már volt egy kezdeményezés a többpártrendszer visszaállítására. Ferencz Béla Ervin ferences szerzetes, aki a gyergyószárhegyi rendház főnöke volt, mondotta, hogy "az 1954-es enyhülés fölcsillantotta a kelet-európai országokban a többpártrendszer lehetőségét. Mi és mások is készülni akartunk egy ilyen lehetőségre. Akkor vetődött fel az a gondolat: ha változna itt a rendszer, helyreállna az úgynevezett demokrácia, a többpártrendszer, akkor jó volna, ha idejében rákészülnénk erre. Szoboszlay Aladár, akkori temessági plébános, volt az ügy mozgatója. Ő állt elő azzal a javaslattal, hogy készítsük el a keresztény szolidaritás pártjának a programját. Hallott róla, hogy én szociológiával foglalkozom. Megkértük a görög-katolikus egyház egyik képviselőjét, dr. Fintinaru Alexandru aradi ügyvédet, hogy ezt a programot jogi szempontból öntse formába. Meg is tette. Románul és magyarul is elkészült a program. Lényege az az elgondolás volt, hogy az erdélyi román-magyar kérdést meg kell oldani! Éspedig egy közös párt, a Keresztény-Szolidaritás Pártja segítségével." Ezt az interjút Ferencz Béla Ervin Tófalvi Zoltánnak adta, és őtőle idéztük az ő "A Memorandum vita és előzményei" című írásából, amelyet Adrian Nastase román miniszterelnök regionalizmust elutasító álláspontjával kapcsolatosan fogalmazott meg.

Ebben az írásában Tófalvi Zoltán kifejti, hogy a szervezkedési kísérlet felgöngyölítése könnyű volt, hiszen Szoboszlay Aladár amolyan természetgyógyászként járta az országot, és báró Huszár Józseffel kísérletet tett a rákbetegek gyógyítására. Az ügyükben csaknem kétszáz személyt tartóztattak le, a legtöbbjüket ártatlanul. Az ítélet szerint a vádlottak "a népi-demokratikus rendszer megdöntésére és az elnyomó tőkés-földesúri rendszer visszaállítására és egy román-magyar konföderáció létrehozására mind a Román Népköztársaságban, mind a Magyar Népköztársaságban fegyveres lázadást készítettek elő. A vád készítői szerint Szoboszlay beszervezte Huszár József volt bárót, Kuún Zsigmond volt grófot, valamint Bethlen Farkas volt bárót, Bánffy István volt bárót, továbbá egykori kapitalista gyárosokat, mint Reibnágel Istvánt és Pataki Istvánt, valamint a történelmi pártok olyan volt tagjait, mint Fintinaru Alexandrut, aki a Maniu-féle Nemzeti-parasztpárt egyik vezetőjét, továbbá Dénes Dávid római katolikus papot és másokat. A felsorolt személyek és társaik összeesküvéseket szerveztek Románia törvényes kormánya ellen. Az első államcsínyt - áll az összeeszkábált vádiratban - 1956. augusztus 28-ra tűzték ki, mégpedig este 23 órai kezdettel. A lázadás kirobbantása, vagyis az "államcsíny" azért nem következett be ebben az oly pontosan megjelölt időpontban, mert a szervezkedés vezetőinek nem sikerült közvetlen kapcsolatba lépniük Drágánita Constantin ezredessel, annak a tankezrednek a parancsnokával - aki állítólag - ígérete szerint bevonult volna Bukarestbe, hogy elfoglalja a kormánypalotát, a rádiót és a többi fontos közintézményt. A "lázadás kirobbantása" azért nem sikerült a magyarországi forradalmi események idején sem, mert hogy azt időközben leverték.

Az egyszerre soviniszta és kommunista román diktatúra ügyésze mind az ötvenhat vádlottra halálbüntetést kért, és a tárgyalás egész ideje alatt Moszkva budapesti bábkormánya által kiadott úgynevezett "Fehér Könyvet" idézte. 1958. májusában tizenegy vádlottat halálra ítéltek, és mint már jeleztük tizen végre is hajtották ezt a büntetést. Meg kell még emlékeznünk Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkészről, és dr. Hollós István volt hadbíró századosról, tanárról. Kettőjüket az érmihályfalvi csoport perében ítélték halálra, és mint már említettük, rajtuk is végrehajtották az ítéletet. Ebben a perben 31 partiumi vádlottat állítottak bíróság elé. Az úgynevezett ENSZ memorandum miatt pedig két szabadságvesztésre ítélt személyt a börtönben halálra kínoztak.

Draganita Constantin ezredes szerepe tisztázatlan és további kutatást igényel, hogy őt miért nem végezték ki, de még életfogytiglanra sem ítélték el. A többiekre kiszabott büntetéshez viszonyítva aránylag "enyhén" bántak vele: 10 év börtönbüntetést kapott. Még a kommunista román diktatúra történetében is egyedülálló, hogy egy politikai perben ilyen súlyos - tíz kivégzéssel járó - ítéletet hozzanak. Az egyszerre kommunista és soviniszta bukaresti vezetés magyarajkú állampolgáraitól kétszeresen is félt. Rájuk kétszeres elnyomás nehezedett: egyrészt a kommunista diktatúra, amely minden Romániában élő személyt sújtott, másrészt a nagyromán soviniszta diktatúra, amely a trianoni döntéssel Romániához csatolt Erdély magyarajkú lakóit sújtotta. Minthogy a román uralkodó elit tisztában volt, hogy példa nélkül álló bűnöket követett el Magyarországgal és a Magyarországtól Romániához csatolt Erdély magyar lakóival szemben, ezért rossz volt a lelkiismerete. A kegyetlen ítéletek jól kifejezik, hogy mennyire félt attól, hogy jogfosztott magyarajkú polgárai egyszer csak számon kérik azokat az ígéreteket, amelyeket egyrészt maguk a románok tettek ünnepélyesen a gyulafehérvári gyűlésükön, másrészt olyan nemzetközi szerződések írtak kötelezően elő a román állam számára, amelyeket a román kormány is aláírt, de soha be nem tartott.

A párizsi Grand Orient szabadkőművesség irányítása alatt álló román szabadkőművesek 1917-től kezdve már tudták, hogy az a háttérhatalom, amelynek a politikáját a Grand Orient szabadkőművesség képviselte, kedvezően fogja elbírálni Erdély megszerzésére bejelentett igényüket. Az I. világháború végén a Grand Orientes román vezetők már követelődzően léptek fel az ugyancsak Grand Orient vezetés alatt álló budapesti vezetéssel szemben. Erdély vonatkozásában a végleges döntést a román királyi hadseregtől és a béketárgyalásoktól várták. Ugyanakkor szükségesnek tartották egy olyan gyűlés összehívását, ahol az Erdélyben élő, de még csak csekély többséggel rendelkező románajkú magyar állampolgárok (mindössze hatszázezerrel több románajkú élt Erdélyben, mint nem- románajkú) kinyilvánítják, hogy csatlakozni kívánnak a Román Királysághoz, a jelenlegi dinasztia uralkodása alatt. A szabadkőművesek és a szociáldemokraták az új államot köztársaságnak képzelték el, és Erdélynek autonómiát kívántak biztosítani. Azzal minden román irányzat egyetértett, hogy Magyarország románok által lakott területe Romániához kerüljön. A polgári irányzatok azonban ragaszkodtak ahhoz, hogy a csatlakozó területek teljes autonómiát kapjanak egészen addig, amíg a Román Királyság régi területén a demokratikus átalakulás nem meg végbe.

1918. december 1-én került sor arra a nagygyűlésre az erdélyi Gyulafehérváron, amelyre a magyar kormány utasítására a MÁV külön vonatokon szállította a résztvevőket. Gyulafehérváron 1228 delegátus elfogadta Erdély román-lakta és a magyar-lakta területeinek az egyesülését Romániával azzal, hogy Erdély sajátos intézményeinek a működtetésére fenntartják az autonómiát. A tömeggyűlés színhelyét, a Vármezőt, román katonaság őrizte. A hagyomány szerint százezren gyűltek össze. A delegátusok által megválasztott Nagy Nemzeti Tanács pedig másnap már kijelölte azt a kormányzótanácsot, amely delegációt küldött Bukarestbe az uniót kimondó nyilatkozat átadására. Ki jogosította fel az akkor Magyarországhoz tartozó Erdély románajkú magyar állampolgárait, hogy a magyar- és németajkú erdélyi milliók nevében is nyilatkozzanak, és minden emberi jog, önrendelkezési jog, történelmi alapelv és etnikai alapelv felrúgásával több millió magyart akarata ellenére - szülőföldje elhagyása nélkül - egy másik állam kényszer-állampolgáraivá tegyenek?

A témáról a Bolognai Egyetem kutatója, Stefano Bottoni is tanulmányt jelentetett meg a Transindex nevű internetes újság honlapján 2004. január 6-án. Bottoni kifejti, hogy a több mint negyven évig tartó kommunista diktatúra alatt, nemcsak a romániai magyarság körében, hanem Románia egészét tekintve is a legkeményebben megtorolt államellenes ügy Szoboszlay Aladár és társai 1956. és 1957-ben kipattant összeesküvése volt. Szoboszlay és társai úgy gondolták, hogy képesek egyidőben kirobbantani forradalmat Magyarországon és Romániában, amelynek révén nemcsak megdöntenék a kommunista rendszert, de létrehoznának egy új közös román-magyar államalakulatot, amit ők konföderációnak neveztek.

A román állambiztonsági szervek több évi nyomozást követően Szoboszlay Aladárt, Huszár Józsefet és Lukács Istvánt 1957. szeptember 10-én őrizetbe vették - először közönséges bűncselekmények elkövetésének a gyanújával. A temesvári Városi Bíróság szeptember 14-én már el is ítélte őket. Két nappal később azonban újabb fordulat következett be. Mindhármukat átszállították a Securitate parancsnokságára, ahol is az általuk létrehozott szervezetről kezdték őket vallatni. Beismerésük alapján országos akció vette kezdetét és 1958. február 8-áig közel kétszáz személyt vettek őrizetbe. A később meghozott ítéletekből kiderül, hogy a román hatalom mennyire fontosnak tartotta ezt az ügyet. A közel kétszáz letartóztatottból 57 személy ellen emeltek vádat,, és mint már ismertettük, közülük tizet halálra ítéletek és kivégeztek. 47 személyt vagy életfogytiglani vagy több évtizedes szabadságvesztésre, illetve kényszermunkára ítéltek.

Az olasz kutató szerint Szoboszlay Aladár, aki ennek a lelkesnek és merésznek nevezhető - de egyáltalán nem reális - kísérletnek a szellemi atyja és fő mozgatója volt - 1925-ben született Temesváron. A periratból kiderül, hogy több hozzátartozója - így édesapja is Gyöngyösön élt. 1943-ban érettségizett Kolozsvárott, majd 1948-ban pappá szentelték Temesváron. 1952. novemberéig Magyarpécskán szolgált és ekkor még tagja a kommunista irányítás alatt létrehozott és működtetett békepapi mozgalomnak. Ettől a mozgalomtól és eszméitől temesvári káplánsága során távolodott el. Az állambiztonsági iratok szerint azonban már 1950-től kezdődően foglalkozott az államellenes összeesküvés megalapozásával. Stefano Bottoni is úgy látja, hogy Szoboszlay-ban az 1950. utáni 3-4 évben körvonalazódott forradalmi küldetése, amelynek célja az erdélyi kérdés megoldása. Olyan új politikai struktúrát kívánt létrehozni, amely megoldaná a magyar és a román nemzet békés együttélését.

Szoboszlay-val kapcsolatos kutatásikutatásikutatásai elvezették Bottoni-t Reusz Klára Erzsébethez is, aki matematika tanárnő volt. A két fiatal 1951-ben ismerkedett meg és igen eltérő kulturális-társadalmi háttérrel rendelkezett. Politikai nézeteik is erősen különböztek. Szoboszlay szerénynek mondható családi hátterével szemben az akkor 24 éves Klára apja, Reusz Miklós, Aradon korábban gyártulajdonos volt. Reusz Klára tagja volt pártnak, és a Szovjet-Román Baráti Társaságban is aktív volt. A két fiatal között ennek ellenére tartós barátság és mély szellemi kapcsolat alakult ki. Sokat olvastak és franciául társalogtak, valamint a politikai helyzetet is alaposan megvitatták. Az olasz kutató szerint Reusz Klára az, aki 1955-ben legépelte a Keresztény Dolgozók Pártja - a KDP - programját. Klára baloldali nézetei hatottak a fiatal pap beállítódására, amely ötvözte a katolikus gondolkodást az amerikai kapitalizmus pozitív értékelésével és a hagyományos baloldali jellegű társadalomképpel. Szoboszlay nézeteiben a "Rerum Novarum" és a "Quadrigesimo Anno" elnevezésű pápai enciklikák szelleméből indult ki.

Szoboszlay a "Confederatio" című dolgozatát 1956. májusában és júnisában készítette el. Ebben az időszakban reményt keltőnek ítélte a nemzetközi helyzetet, mert enyhült a két szemben álló nagyhatalom közötti feszültség. Szoboszlay látta, hogy az 1950-es évek terrorja nem járt a sztálinista rendszer megszilárdulásával, és mind Magyarországot, mind Romániát súlyos gazdasági és politikai válságba sodorta. Magyarországon több korrekcióra is sor került és már kibontakozóban volt az az erjedés, amely az 1956. októberi eseményekhez vezetetett. 1956. nyarán Szoboszlay úgy érezte, hogy eljött a forradalom pillanata. Rendhagyónak tekinthető szervezkedése is, mert a zsidó Reusz Klára mellett leghűségesebb társa Alexandru Fintinaru, a nálánál sokkal idősebb román ügyvéd lett, aki kiválóan beszélt magyarul, s akivel 1952-ben ismerkedett meg. Fintinaru, aki Maniu-féle Nemzeti Parasztpárt egyik aradi vezetője és görög katolikus vallású volt, nem ismerte el egyházának erőszakos beolvasztását az ortodox egyházba. Tiltakozásul inkább a magyar nyelvű római katolikus istentiszteletre járt.

A román állambiztonsági tisztek szerint Szoboszlay és Fintinaru épp egy istentisztelet alkalmával talált egymásra. Mivel politikai nézeteik szinte azonosak, ezért Fintinaru hamarosan nemcsak egyetértett, hanem részt is vállalt Szoboszlay azon kísérletében, hogy a KDP Magyarországon és Romániában egyidőben vegye át az irányítást. Fintinaru 1956. nyarán, a tervezett hatalomátvétel előtt románra fordította a Reusz Klára által legépelt KDP programot. Ebben a kapitalista rendszer visszaállítását, és egy Arad-központú Magyar-Román Konföderáció létrehozását tervezik.

Az olasz kutató szerint Fintinaru azt a feladatot kapta, hogy román támogatókat toborozzon. 1955-ben és 1956-ban többször felkereste Cornel Anca kolozsvári ügyvédet, az ugyancsak ügyvéd Georghe Rusut, és egy brassói mérnököt, Georghe Philipet. Közülük egyik sem vállalta a közreműködést a veszélyes vállalkozásban. Fintinaru ekkor a saját családtagjaihoz fordult és a Brassóban élő mérnök fiát szervezte be, akinek az lett volna a feladata, hogy a Fogaras környékén bujkáló román partizánokkal vegye fel a kapcsolatot. Fintinaru 1956. augusztusában, vagyis néhány héttel az augusztus 28-ára tervezett akció előtt, Bukaresetbe utazott és ott élő unokáját, Iris Mária Drágánitát avatta be a szervezkedésbe. A fiatal és csinos asszony Nagyszalontán született, Mogyorós Mária néven, és Mogyorós Sándornak, a Román Kommunista Párt Alexandru Moghioros néven ismert és magas beosztást betöltő politikusának a közvetlen rokonságához tartozott.

Mogyorós Mária férjének, Constantin-nak, Fintinaru még fontosabb szerepet szánt. A Caracalban szolgáló, egész tankegységet vezénylő katonatisztnek az lett volna a feladata, hogy alakulatával foglalja el Bukarestben a Belügyminisztériumot, a Rádiót, a Postát és más kulcsépületeket. Eközben a Szoboszlay által toborzott és a Székelyföldről vonattal érkező felfegyverzett magyarok a bukaresti "Gara de Nord"-nál (Északi Pályaudvarnál) csatlakoztak volna a román katonákhoz.

Még mai szemmel is ez az elgondolás igen naiv elképzelésnek tűnik. Constantint, annak ellenére, hogy ezt a tervet elutasította, mégis 10 év börtönre ítélték, mert nem jelentette fel feleségét és annak nagyapját. A temesvári tartományi állambiztonsági szervekhez már hosszabb ideje érkeztek feljelentések a Szoboszlay és társai által létrehozott szervezetről. A feljelentő a Iosif nevű pécskai magyar ügynök volt, akit 1953. június 17-én szervezett be a Securitate pszichológiai nyomásgyakorlás útján.

Részt vett Szoboszlay szervezkedésében Tamás Imre tanár, aki Csíkszeredáról származott, és akivel a mozgalom irányítója Temesváron ismerkedett meg 1954-ben. 1955-ben Szoboszlay megismertette Tamás Imrét a KDP-vel és megbízta a hozzá hasonló gondolkodású barátainak a beszervezésével. Így jött létre 1956-ra az a több tucat főből álló "székely-hálózat", amelynek irányítója a csíkszeredai Orbán-család volt. Orbánék lakásán tartották a szervezet gyűléseit.

Stefano Bottoni szerint Szoboszlay elsősorban a kommunista rendszer által kirekesztett és megalázott társadalmi rétegek körében talált pozitív visszhangra. Ügyvédek, papok, nemzeti érzelmű pedagógusok, kisemmizett földbirtokosok, egykori arisztokraták voltak fogékonyak programjára. Egyfajta kommunista ellenes forradalmat képzelt el, amely képes összefogni különböző nemzetiségű, de hasonló gondolkodású és társadalmi helyzetű egyéneket.

Ez a szervezkedés tehát nem mítosz, állampárti provokáció vagy diverzió, valamiféle transzilvániai legenda - hanem megtörtént valóság. Az olasz kutató felveti, hogy lehet-e ezt a kemény megtorlással végződő romániai konspirációt kizárólag magyar ügyként kezelni? A per másodrendű vádlottja a román Fintinaru volt és még további román vádlottakat is elítélnek - köztük Aurel Dan aradi ortodox papot. Bottoninak az a véleménye, hogy a Szoboszlay-ügy összromániai ügy, "nemzeti ügy", csak még nem lehet pontosan meghatározni, hogy melyik nemzetnek az ügye. Mi úgy látjuk, hogy mindkét nemzet legjobbjainak a közös ügye volt.

A bolognai kutató elemzésre méltónak tartja Szoboszlay írását, amely pontos és őszinte diagnózist készít a magyar és a román nemzet beteg és eltorzult kapcsolatáról. A XX. századot megterhelő feszültség "modern" szülemény - állítja Szoboszlay, a virulens nacionalizmusok csak a közelmúltban keletkeztek és a megkésett államépítésre, valamint a földrajzi-gazdasági periférikus helyzetből fakadó frusztrációkra vezethetők vissza. Ezt írja a kivégzett magyar pap:

"Románia független volt, csak a tenger nem volt az övé, az aranybányák nem voltak az övéi. A Nemzeti Bank, és minden nagyvállalat külföldé volt. Cserébe ennek szabad volt románul beszélni, írni és szidni a magyarokat. Vele szemben a trianoni Magyarország Horthy bukásáig független volt: mert nem volt semmije, határain belül még románjai sem, akikkel veszekedhetett volna."

Szoboszlay negatívan ítéli meg Horthy Magyarországának és a királyi Romániának a szerepét:

"Az 'Erdély-kérdést' nincs ember, aki nemzeti alapon megoldhatná. Ezért volt mindkét fél tudatában annak, hogy a másikat ki kell irtania, ha nemzeti Erdélyt akar. Hogy mire mentek ezzel a bölcsességgel, jól tudjuk. Egy alkalom volt, hogy a nagyhatalmak alázatos szolgákat neveljenek maguknak e két népből. Magyarország 20 éven át készült Erdély fegyveres elfoglalására; de fegyveres erőit Ukrajnában kellett bevesse, hogy fél Erdélyt Hitlertől megkaphassa. Romániának Transz-Isztriában és Sztálingrádnál kellett harcolnia szintén Hitler oldalán, hogy Dél-Erdélyt megtarthassa, majd Észak-Erdélyért Sztálin oldalán harcolt Csehországban."

Szoboszlay arra keresi a választ: Van-e alternatívája az állandó etnikai versengésnek, az állandó feszültségnek és bizonytalanságnak, amit mindkét nép érzett a történelem során, mikor arra gondolt, hogy Erdély még nem teljesen az övé. Szoboszlay jóval az 1956-os magyar forradalmat megelőzően már arra gondolt, hogy az egyetlen megoldás egy összehangolt felkelés mindkét országban, amelynek során egyrészt megszűnne a kommunista rendszer, másrészt lehetőség nyílna az erdélyi kérdés rendezésére.

Szoboszlay az Olaszországban meghalt Kossuth Lajos Dunai Szövetségre vonatkozó érveit használja, de az ő "Dunai Confederatio"-ja olyan többnemzetiségű alakulat, amely nemcsak Magyarországot és Romániát, hanem Ausztriát is magában foglalja. Szoboszlai felfigyel az 1950-es évek közepétől kibontakozó nyugat-európai gazdasági integrációra is és annak új, nemzetek fölötti politikai intézményeire. Ő így képzeli el Páneurópát:

"Páneurópát nem lehet megvalósítani oly feltételek mellett, hogy a már rég kialakult határok mögött élő népek részben lemondjanak nemzeti szuverenitásukról, de a 'Dunai Confederatio'-t sem. A Confederatioban nem lehetnek határkérdések és határigények. Mind a három nemzetnek egyszerre kell lemondania egyéni szuverenitásáról és a Confederatiora vonatkozó szuverenitásáról."

Érdekes az, amit Szoboszlay ír Franciaországnak a Magyarországot érintő béketárgyalásokon játszott szerepéről:

"Az 1946-os Párizsi Békeszerződésben (1947. február 10-én aláírt - DJ) Amerika Erdélyt Magyarországnak ítélte, Anglia tartózkodott a szavazástól, Oroszország (a Szovjetunió - DJ) Romániának ítélte, a kérdést Franciaország szavazata döntötte el annak a tudatában, hogy Bécstől keletre minden úgyis az oroszoké lesz."

Külön figyelmet igényel az, amit Szoboszlay a két világháború között felbukkant összeesküvési elméleteknek megfelelően a szabadkőművesség szerepéről ír. E sorok írója is meg van arról győződve, hogy Franklin Delano Rooseveltnek, az Egyesült Államok elnökének nagyon is igaza volt, amikor kijelentette:

"A politikában semmi sem történik véletlenül. Ha valami megtörténik, biztosak lehetünk abban, hogy az így lett eltervezve." Ezt erősíti meg Theodore Roosevelt, az Egyesült Államok 26. elnöke, aki szerint: "a látható kormány mögött trónol egy láthatatlan kormány, amely nem tartozik hűséggel a népnek, és nem ismeri a felelősséget. Az államférfi feladata ennek a láthatatlan kormánynak a megsemmisítése - a korrupt üzlet és a korrupt politika közötti szövetség széttörése."

Még utalni szeretnék a kiváló amerikai történész, Carroll Quigley véleményére, aki "Tragédia és remény" című művében bizonyítja, hogy létezik a nemzetközi pénzhatalom titkos hálózata. Ennek céljáról a Tragédia és a remény című művének a 324. oldalán írja:

"Ez nem kevesebb, mint létrehozni a pénzügyi ellenőrzés olyan magánkézben lévő világrendszerét, amely képes uralni valamennyi ország politikai rendszerét és a világgazdaság egészét. Ezt a rendszert a világ központi bankjai feudális módon kontrollálnák, összhangban azokkal a titkos megállapodásokkal, amelyeket a rendszeresen tartott magántalálkozókon és konferenciákon fogadnak el."

Azért tértünk ki minderre, mert mi ténynek tekintjük, hogy létezik egy háttérhatalom, amely pénzmonopóliumára támaszkodva befolyásolja a világtörténelem alakulását. Ez a nemzetközi főhatalom szövetségre lépett a szabadkőművességgel és annak különösen felsőbb szintű vezetőit bekapcsolta saját világstratégiájának a végrehajtásába. Nos ilyen bevezetés után idézzünk Szoboszlay Confederatio című írásából:

"Ne feledjük, hogy a viszály tűzcsóváját a két nép közé a szabadkőművesek vetették. Miután Kossuthék révén nem tudták Magyarországot a páholynak (szabadkőműveseknek D. J.) megnyerni, a román néppel próbálkoztak a Monarchiával szemben. Tüzelték a román sovinizmust, nem azért, hogy Nagy-Romániát létrehozzák, hanem hogy tönkretegyék a Német-Római Császárságban (Osztrák-Magyar Monarchiában D. J.) Nagy-Magyarországot. Nagy-Románia csak eszköz volt. A román sovinszta ténykedések az egyházi magyar intézmények ellen irányultak. E gyilkolásban a nagy tervek szerint elsősorban az Egyházat kellett ütni, és csak másodsorban a magyart."

A nemzetközi szabadkőművesség és a román páholy nagy tervét azonban a köznép nem értette. A köznép a magyart ütötte 1918-tól, revánsként az I. Világháború előtti magyar nemzeti politikáért, amely politika azonban már veszélyeztette a szabadkőművesség és a mögötte meghúzódó pénzhatalom titkos tevékenységét is, és akadályozta nemzetközi stratégiájának a megvalósítását. A Confederatio szerzője szerint valójában a szabadkőművesek szították a sovinizmust a Balkánon, a balkáni népek nem maguktól kezdtek ebbe a tragikus politikába.

Igen figyelemre méltóak azok a megállapítások, amelyeket Szoboszlay a román és a magyar nép lelki rokonságáról tesz. Úgy látja, hogy a két nép temperamentuma, életkörülményei, történelme és keresztényi lelkülete igen közel áll egymáshoz. Ezért van az, hogy kiemelkedő személyiségű románok táplálkoztak a magyar kultúrából, és kiváló magyar hazafiak pedig őszinte barátságokat kötöttek románokkal. Ady Endre, Goga Octavián és Szabó Dezső nem találtak lényeges különbséget a két nép között, pedig valamennyien nagy magyarok, illetve nagy románok voltak. Szoboszlay a két nép közelségével és egymásra utaltságával igazolja Confederatiora vonatkozó tervének a létjogosultságát. Ebben a rugalmas államalakulatban csak a pénzügyek, a gazdaságirányítás, a külpolitika, valamint a hadügy lett volna közös. A népcsoportok közti versengést a teljes önigazgatás segítségével kívánta feloldani. A nacionalizmus helyébe a következőt ajánlotta:

"Valósítsunk meg annyit a nemzeti gondolatból, amennyi pozitív. A nemzeti kultúra nem abból áll, hogy egy másik néppel veszekszem, hanem, hogy a saját kultúrámat tökéletesítem."

A román kommunista hatalom felismerte, hogy a magyarországi 1956-os forradalom leverése nyomán jó alkalom nyílott a számára, hogy további csapást mérjen magyar etnikumú közösségeire. Ezért is lépett fel a lehető legnagyobb brutalitással Szoboszlay inkább csak eszmeinek és naivnak nevezhető kísérlete ellen, amelynek a gyakorlatba való átültetésére semmilyen reális lehetőség nem volt. A kiszabott és végrehajtott halálos ítéletek, valamint a hosszú évekre szóló börtönbüntetések mind a megfélemlítést szolgálták. Az eddig elmondottak azt támasztják alá, hogy 1956 nemcsak a trianoni megcsonkítás után megmaradt Magyarország ügye volt, hanem az egész magyar nemzet ügye, és a bosszú is az egész magyar nemzetet sújtotta.

Hogyan alakult az amerikai-magyar viszony 1956 után?

Az előzőekben már kitértünk arra, hogy a magyar forradalom nehéz helyzetbe hozta az amerikai vezetést, felmerült az a vád is, hogy az amerikaiak által finanszírozott és irányított müncheni Szabad Európa Rádió bátorította a magyarokat a fegyveres harcra. Dulles külügyminiszter arra kényszerült, hogy kivizsgáltassa a nemzetközi sajtóban felmerült vádat. Ez a vizsgálat azzal zárult, hogy a SZER nem buzdított fegyveres felkelésre. E sorok írója a SZER munkatársaként részletesen ismeri a vizsgálat lefolyását és eredményeit. Az 1956-os forradalom eseményeit azonban Budapesten élte át. A kettőt egybe kapcsolva csak annyit mondhat, hogy az október 23-i tüntetésből azért lett elkerülhetetlenül fegyveres forradalom és szabadságharc, mert a békés tüntetőkre a diktatúra állama durván fegyverrel támadt. Nem csak saját fegyveres testületeit vette igénybe, de segítségül hívta a megszálló szovjet haderőt is. Ez a fegyveres erőszak váltotta ki a mélyen megsértett nép fegyveres ellenállását. E sorok írójának szilárd meggyőződése az, ha sem a kommunista állam, sem a Szovjetunió fegyveres erői nem alkalmazzák a fegyveres erőszakot, akkor Budapest csupán egy nagyszabású tüntetés - esetleg ismétlődő tüntetések - színhelye lett volna.

Az Egyesült Államok és nyugati szövetségesei ébren akarták tartani Kelet-Európa megszállás alá került népei körében is a szabadság szellemét és azt a reményt, hogy ők is demokratikus társadalomban, a társadalmi igazságosságot megvalósító szociális piacgazdaság körülményei között élhetnek majd valamikor. Arra azonban nem gondoltak, hogy a szabadság utáni vágy váratlanul a szabadság utáni fegyveres harccá alakulhat át, annak minden világpolitikai következményével együtt. Az Egyesült Államok által vezetett Nyugat természetesen már szeretett volna megszabadulni a vele szemben konfrontációs politikát folytató sztálinista szovjet-kommunizmustól, de nem világháború árán. Békés módszerekkel törekedett a sztálinista diktatúra lebontására.

A washingtoni vezetést a Szovjetunió fegyveres intervenciója és a magyarokkal szemben alkalmazott terrorja meggyőzte arról, hogy a kommunizmus lebontását nem a lakosság mozgósításával kell elérniük, azaz nem a Szovjetunió csatlós országainak lakosságát kell kormányaik és a Szovjet-birodalom ellen fordítaniuk, hanem maguknak a kommunista kormányzatoknak a természetét kell megváltoztatni. Az Egyesült Államok Teheránban, Jaltában és Potsdamban másfajta státust igényelt Kelet-Európa számára. Ezért a Sztálin által kialakított helyzetet Washington nem ismerte el. Eisenhower elnök erről így írt Titónak: "Legnagyobb nyugtalanságunkat az okozza, hogy a Szovjetunió uralma alá került a térség (Kelet-Európa) jelentős része, és ezzel a szabadság totalitárius jellegű elnyomása párosult. Az a tény, hogy a Szovjetunió Európa szívéig terjeszti ki hatalmát, súlyos fenyegetést jelent egész Európa biztonságára nézve. Az európai feszültség addig nem enyhülhet valóságosan és tartósan, ameddig a Szovjetunió vissza nem vonul saját határai mögé, és el nem engedi Kelet-Európát a szorításából. Washington úgy gondolta, hogy a helyzet békés eszközökkel történő megváltoztatásához kombinálni kell a politikai, gazdasági és lélektani nyomást. E cél érdekében kapcsolatot kellett teremteni az érintett országok lakosságával, a kommunista és a szovjetellenes érzelmek, az ellenállás szellemének az ébrentartására, és a demokratikus nyugati értékek iránti vonzalom felkeltése és ébrentartása céljából. Mivel a lakossághoz a kommunista kormányzatok útján lehetett közelebb kerülni, ezért Washington normalizálni kívánta viszonyát a szovjet tömb országaival.

1956-ot megelőzően a megszállt Kelet-Európát egységes tömbként kezelték. 1958-ban már arra törekedtek, hogy a Nyugat kiaknázza a kelet-európai országok történelmi és kulturális eltéréseit, a közöttük észlelhető eltéréseket. Már az 1956-os magyar és lengyel események után észlelni lehetett, hogy az Egyesült Államok kész különállóan kezelni a Szovjetunió által ellenőrzött országokat. 1957. júniusában írták alá az amerikai-lengyel gazdasági szerződést. 1956. és 1960. között a román-amerikai kereskedelmi forgalom is megháromszorozódott. Magyarország esetében a Kádár kormány hatalomra kerülése más eljárást igényelt. Biztosítani kívánták a magyar menekültek visszatérésének a lehetőségét, a magyarországi terror enyhítését és esetleg a szovjet erők távozását Magyarországról.

Az Egyesült Államok 1957. májusáig 32.000 magyar menekültet fogadott be. Ausztriának és más szövetségeseinek is támogatást nyújtott a fennmaradó menekültek letelepítésére. Az amerikai Külügyminisztérium már Nehru indiai elnök 1956. decemberi látogatásakor is kezdeményezte India közreműködését a szovjet katonai intervenció leállítására és a magyar semlegesség megvalósítására.

Nyugati ellenállás az ENSZ-ben

A nyomásgyakorlás fontos színhelye az ENSZ volt. A magyar kérdés napirenden tartásával tettek kísérletet a magyar belpolitika enyhülésének a kikényszerítésére. A Szovjetunió elnyomó szerepének a hangsúlyozásával Moszkvát le lehetett leplezni az ázsiai országok előtt. Ennek a politikának a keretében az ENSZ nem fogadta el a magyar delegáció megbízólevelét. A Kádár kormány ezért arra törekedett, hogy a magyar kérdést levétesse az ENSZ napirendjéről, és elfogadtassa delegációja megbízólevelét. Washington a normalizálásért cserébe azt kérte, hogy a Kádár kormányzat tegyen eleget az ENSZ követeléseinek. A változás első jelei 1957. novemberében mutatkoztak. Hruscsov "békeoffenzívát" indított el. Ennek részeként kivonta csapatait Romániából és egy hadosztályt Magyarországról. A magyar-amerikai viszony lassú javulásának Nagy Imre és forradalmár társainak kivégzése vetett véget. Ez a tény óriási és őszinte felháborodást váltott ki Washingtonban. Az amerikai diplomácia továbbra is napirenden tartotta az ENSZ-ben a magyar kérdést. Válaszként a Kádár kormányzat Amerika-ellenes kampányt indított be. Ennek keretében bizonyítani kívánták, hogy az Egyesült Államok ellenséges propagandát folytat Magyarországgal szemben. Ugyanakkor a magyar kormány javaslatot tett a kétoldalú viszony rendezésére. A washingtoni külügyminisztérium a magyar ENSZ küldöttség elutasítását kívánta, és ezzel akarta a világ figyelmét felhívni a folytatódó magyarországi megtorlásokra.

Bonyolította a két ország viszonyát az is, hogy 1958. októberében elhunyt XII. Pius pápa, és az Egyesült Államok római nagykövetsége lépéseket tett azért, hogy Mindszenty József bíborost hívják meg a pápaválasztási konklávéra. A magyar kormány elutasította Washingtonnak azt az ajánlatát, hogy Mindszenty bíboros kiutazásának az engedélyezése esetén garanciát ad arra, hogy a főpap nem vállal politikai szerepet. Washington és Budapest viszonya ezzel ismét feszültté vált és további négy évre volt szükség ahhoz, hogy meginduljon a javulás.

Az Egyesült Államok illetékesei világosan látták, hogy az 1956-os magyar forradalom azoknak az eseményeknek a sorába illeszkedik, amelyek Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála után megrendítették a szovjet politikai rendszert Kelet-Európában. A válsághoz vezető folyamat részét képezték a személyi kultuszt ért támadások, a pártnak a rendőri szervezet felett gyakorolt fennhatóságának a bírálata, a szocializmushoz vezető többféle út lehetőségének az elismerése, a gazdasági ösztönzők növekvő használata, valamint a rendőri önkény, s az adminisztratív erőszak csökkenése. Mindezek nyomán növekedett a bizonytalanság és a zavar a kommunista párton belül. Ez erősítette azokat a másként gondolkodókat, akik sikra szálltak a demokratizálásért és a nagyobb mértékű nemzeti önrendelkezésért. A kommunista párt válsága és a lakosság nyugtalansága Lengyelországban és Magyarországon érte el a csúcspontot.

Moszkva kemény fellépése nyomán a felszínen helyre állt a stabilitás, de folytatódott a sztálini korszakhoz képest gyorsabb ütemű változás és belső erjedés. A kelet-európai forrongás alkalmat nyújtott az Egyesült Államoknak, hogy aktívabban befolyásolja a helyzet alakulását. Az amerikai kapcsolatok bővítése csak úgy volt elérhető, ha az Egyesült Államok javítja viszonyát a kelet-európai kormányokkal. A Nyugat azzal érhette el a legnagyobb hatást Kelet-Európában, ha olyan kelet-nyugati egyezményeket köt, amelyek alapvetően hatnak az európai helyzetre. Önmagában már az is fontos, hogy tárgyalások folytak a német újraegyesítéséről és az európai status quo-ról. Ha ezek eredményeként a Nyugat megerősítené a kelet-európai szovjet hegemóniát, az kedvezőtlen hatást gyakorolna e térség népeire, és a kommunista pártokon belüli elhajlókra. Olyan tárgyalások, amelyek a szovjet csapatok kivonásával járhatnak, vagy amelyek meggátolják a szovjet haderő visszatérését, viszont pozitív hatással lennének. Egy olyan kelet-nyugati megegyezés, amely úgy lenne értelmezhető, hogy a Szovjetunió elhagyta Kelet-Németországot, szintén jó visszhangot váltana ki.

Az amerikai elemezők értékelése szerint a magyarországi kommunista rendszer megszilárdította ellenőrzését a terror és a megfélemlítés politikájával. A magyar nép azonban továbbra is gyűlölte a rendszert. A Kádár kormány gazdaságpolitikájában érvényesült bizonyos fokú mértékletesség, de a mezőgazdaság kollektivizálása továbbra is folytatódott. A kisiparosoknál megtűrték a magánvállalkozást. A magyar gazdaság a vártnál hamarabb kiheverte a forradalom hatásait, de ehhez jelentős segélyekre és kölcsönökre volt szüksége. A restaurált kommunista rezsim elszigeteltségének a leküzdése érdekében kereskedelmi tárgyalásokba kezdett a Nyugattal és hajlandónak mutatkozott bizonyos kulturális kapcsolatokra a magyarok és a Nyugat között.

Magyarország lélektani tényező a világpolitikában

Magyarország azonban az 1956-os forradalom nyomán fontos lélektani tényezővé vált abban a világméretű küzdelemben, amelyet a szabad nemzetek folytattak a terjeszkedő szovjet kommunizmus ellen. Az Egyesült Államok ezért az egyensúly fenntartására törekedett ebben a térségben: Ugyanazokat a fejleményeket akarta támogatnia Magyarországon is, mint a többi kelet-európai országban anélkül, hogy lejáratná azt a példamutató szerepet, amit a magyar nép hősi ellenállásával kivívott magának. Ezért a magyar kommunista vezetéssel visszafogottabban kellett tartania a kapcsolatokat, mint a térség más országai esetében.

A Nyugat tétlenségének 1956-ban talán az volt a leglényegesebb oka, hogy a magyar forradalom váratlanul érte Amerikát. Sem politikailag, sem katonailag nem volt egy ilyen helyzetre felkészülve. Az akkori amerikai elnök, Eisenhower céljaként jelölte meg Közép-Kelet-Európa népeinek a függetlenség biztosítását. Az Egyesült Államok a teheráni, a jaltai és a potsdami egyezmények alapján úgy érezte, hogy kötelessége segítenie e térség népei önrendelkezésének a visszaállítását.

A magyar forradalom kutatói közül többen úgy látják, hogy amerikai katonai beavatkozás nélkül is eredményesen lehetett volna segíteni Magyarországot, ha erre Amerika elszánta volna magát. Az Egyesült Államok katonai erejére támaszkodva keményebben léphetett volna fel diplomáciai téren is a magyar ügy védelmében. Még Henry Kissinger is úgy látja, hogy 1956-ban Amerika katonailag erősebb volt, mint a Szovjetunió, mégis a Szovjetunió félemlítette meg Amerikát és késztette arra, hogy ne avatkozzék be a magyar nép mellett. A Kreml-nek sikerült meggyőznie a Fehér Házat, hogy kész minden kockázatra magyarországi uralma fenntartásáért. Kissinger szerint az tartotta vissza Amerikát, hogy nem volt hajlandó megfizetni a győzelem árát. Az Egyesült Államok ekkor fölényben volt a Szovjetunióval szemben és még egy általános háborút is megnyerhetett volna elviselhető veszteségekkel. Sok múlott tehát azon, hogy Moszkva hatásosabban tudott fenyegetni és ijesztgetni, noha fenyegetését valójában nem is akarta beváltani. A szuezi válság idején Moszkva késznek mutatkozott arra, hogy rakétákkal támad a brit és a francia fővárosra, és ezt annak tudatában tette, hogy tisztában volt vele: egy nyomában kitörő világháborút elveszítene. A Nyugat, noha erősebb volt, ilyen kemény fellépésre nem tudta elszánni magát.

A Szovjetunióban megszerveződött ellenzékiek egyes tagjai úgy látták, hogy nem tört volna ki általános háború. Már az is visszatartotta volna Moszkvát, ha a Nyugat félreérthetetlenül tudtára adja a Kreml urainak, hogy nem tűri Magyarország eltiprását. A. D. Szinyavszkij orosz író szerint a szovjetvezetés nem kockáztatta volna meg a világháborút. Azért merte elfojtani a magyar forradalmat, mert biztos lehetett abban, hogy nem lesz belőle háború. Később, 1968-ban azért szállta meg Csehszlovákiát, mert tudta, hogy ezzel sem kockáztatja meg az általános háborút. Ezért kijelenthető, hogy ha 1956-ban a Nyugat aktívabban lép fel a magyar forradalom mellett, az végződhetett volna egészen másként is anélkül, hogy világháborúhoz vezetett volna. Az is tény, hogy a szovjet vezetőségnek kapóra jött a Nyugat által előidézett szuezi konfliktus, amely elterelte a figyelmet a magyarországi eseményekről.

Úgy látjuk, hogy a világháború veszélyére való hivatkozás azt a célt szolgálta, hogy ezzel igazolni lehessen a nyugati passzivitást, és a szovjet intervenciót. A világot irányító háttérhatalom szempontjából az adott helyzetben túl korán jött a magyarországi felkelés, mert még nem volt kész arra, hogy békés módszerekkel bomlassza fel a szovjet birodalmat. Ehhez még hosszú előkészítő munkára volt szükség. A háttérhatalomnak akkor a status quo fenntartása volt az érdeke. Azt a feltételezést, hogy a Nyugat határozottabb fellépése visszatarthatta volna a szovjet intervenciót, alátámasztja az is, hogy 1956-ig a Szovjetunió még nem heverte ki teljesen a II. világháború pusztításait. 1956-ban Moszkva nem mozgósíthatta volna a birodalom lakóit, elsősorban az oroszokat, hazafias jelszavakkal, hiszen a Szovjetunió volt a támadó. És mivel ő volt a támadó, aligha szánhatta el magát egy olyan világháború vállalására, amit ő maga provokált ki. Egy ilyen háború az egész szovjet rendszer összeomlásához vezethetett volna. A Kreml urai tehát blöfföltek. Ebben a helyzetben egy határozott amerikai fellépés eredményes lehetett volna. Amerikának azonban a katonai erőn kívül egy sor más diplomáciai-katonai eszköz is a rendelkezésére állott ahhoz, hogy a Szovjetunióra nyomást gyakoroljon. Gondolunk itt az ENSZ akciókon túlmenően nemzetközi konferencia összehívására Magyarország semlegességi törekvéseinek a támogatására, és mindezt egybe lehetett volna kötni flottafelvonulással és katonai mozgósítással.

A gyengélkedő, és egyidejűleg újraválasztás előtt álló Eisenhower elnök e helyett nyomatékosan Moszkva tudomására hozta, hogy nincs mitől tartania. Már idéztük azt az 1956. október 31-én elhangzott beszédét, melyet az amerikai néphez idézett, és amelyben hangsúlyozta, hogy "Lengyelország és Magyarország nem tekinthető az Egyesült Államok potenciális katonai szövetségesének." Az amerikai magatartás bírálói szerint az Egyesült Államoknak látványosan el kellett volna ismernie Nagy Imre kormányát, már az ENSZ-hez intézett első üzenet után. Ezt követően ENSZ megfigyelőket kellett volna küldeni Magyarországra, és amíg azok megérkeznek, az ottani Nyugati nagyköveteket kellett volna megbízni a megfigyelői feladatok ellátásával. Amikor pedig sor került az újabb szovjet csapatmozdulatokra, Amerikának nyomatékosan ki kellett volna jelentenie, hogy a magyarországi inváziót és a Nagy Imre kormány elmozdítását az Egyesült Államok rendkívül súlyos esetnek tekintené, és ebben az esetben Washington a legkeményebb gazdasági és diplomáciai szankciókat léptetné igénybe. Katonai rendszabályokat is kilátásba kellett volna helyezni. Ennek keretében az Európában állomásozó amerikai erőket riadókészültségbe helyezhették volna, és egyidejüleg a NATO is tarthatott volna rendkívüli ülést.

Thomas J. Dodd szenátor, aki bírálta a túlságosan óvatos és habozó amerikai magatartást, úgy látja, hogy az aktívabb és keményebb amerikai fellépés nem okozott volna háborút, mert a Szovjetunió tisztában volt azzal, hogy egy ilyen háború súlyos csapást jelentene számára. Már bemutattuk az 1991. után napvilágra került irattári anyagok alapján, hogy az SZKP elnökségében néhányan éppen azért ellenezték a szovjet haderő újabb bevetését Magyarországon, mert tartottak a nyugati válaszlépésektől, ugyanúgy, ahogyan a szovjet birodalmon belül várható következményektől. A Nyugat tényleges reakciója inkább felbátorította a szovjet haderő alkalmazásának a híveit, és a habozó Hruscsovot is a kemény lépések irányába tolta.

Dodd szenátor szerint "a magyar forradalom páratlan lehetőséget kínált a szabad világnak, hogy visszaállítsa a szabadság határait a háború előtti alapokon. Elmulasztottuk e kínálkozó alkalom kihasználását, és ezzel elkövettük a háború utáni legsúlyosabb politikai hibánkat."

Titónak is szerepe volt abban, hogy az Egyesült Államokat visszatartsa a Szovjetunióval szembeni erélyes fellépéstől, és attól, hogy a magyar forradalmat megvédelmezze. Tito kihasználva azt, hogy a Nyugat járatlan a kommunista világmozgalom belső ügyeiben, lényegében ijesztgette az amerikai Külügyminisztériumot. Jugoszlávia washingtoni nagykövete, Leo Mates, aggodalomtól verejtékezve kereste fel többször is a State Department-et, mindenütt hangoztatva, hogy "Riasztólag hatnak rá azok a hírek, hogy az Egyesült Államok ellenakcióra készül az oroszokkal szemben. Könyörgött amerikai partnereinek, hogy efféle provokációra ne kerüljön sor."

Már többször is említettük, hogy az amerikai bénultság egyik legfőbb oka az volt, hogy ezt a forradalmat nem is sejtették. Ebben az időszakban Robert D. Murphy volt Dulles külügyminiszter helyettese. Ő emlékeztet rá, hogy Tito beleszólt a magyar belügyekbe, követelte Rákosi leváltását. Ugyanakkor alábecsülte a magyar nép vágyakozását a szabadság visszaszerzésére. Amerikáról pedig ezt írja: "Az Egyesült Államok kormánya sajnos előzetesen nem rendelkezett információval a felkelésről, és nem volt semmilyen konkrét terve, hogy mit kellene tennie." Az Egyesült Államok arra szorítkozott, hogy segítse a magyar menekülteket. Érdemes ezzel kapcsolatban idézni Robert Murphy-nek a "Diplomat unter Kriegern" (Diplomata a harcosok között) című 1964-ben Berlinben megjelent könyvének a befejező sorait:

"Visszatekintve az eseményekre ma is csak azt mondhatjuk, hogy a Magyarország elleni szovjet agressziót a világ nem fogadja el, ez ma is elképzelhetetlen. Álnok hitszegés történt, s egy szabadságra vágyó nép könyörtelen elnyomása. Magyarország örökre a szabadságvágy klasszikus szimbóluma lesz. A történelem talán bebizonyítja, hogy a szabad világ igen is beavatkozhatott volna, s megszerezhette volna a magyaroknak a hőn áhított szabadságot. De itt nálunk a Külügyminisztériumban senkinek sem volt meg a tehetsége, vagy a fantáziája ahhoz, hogy utat mutasson."

A nyugati országok közvéleménye egyértelmű lelkesedéssel fogadta a magyar nép szabadságharcát, és az emberek, köztük vezető politikusok is, a rajongás, az együttérzés és az őszinte elismerés hangján nyilatkoztak a magyarokról. A nyugati kommunista pártokat viszont válságba sodorta a brutális szovjet akció. Az értelmiségiek tömegesen léptek ki mind az olasz, mint a francia kommunista pártból. Olaszországban a szocialista párt a magyar forradalom leverése miatt szakított addigi szövetségesével, a kommunista párttal. A magyar forradalom hatására a nyugati államok munkásai szintén elvesztették addigi hitüket a kommunizmusban. Ami az európai földrészt illeti, a magyar forradalom felgyorsította az európai egyesülés és összefogás folyamatát. 1956 egyik közvetlen ellenhatásaként hamarosan aláírták az akkor még tárgyalás alatt álló római szerződéseket. Létrejött a Hatok Európája. A magyar forradalom és szabadságharc tehát az európai integráció egyik kritikus időszakában nagy lökést adott az egyesülési folyamatnak.

1956 hatása a kelet-európai társadalmakra

A mai Németország keleti tartományai, az egykori NDK lakossága jól emlékezett arra, hogy 1953-ban hogyan verték le szovjet tankok a berlini munkásokat. Ezért a keletnémetek őszinte együttérzéssel fogadták a Budapestről érkező híreket. A kelet-berlini kommunista kormány pedig mindent elkövetett, hogy a budapesti forradalom hatását semlegesítse, és Moszkvát pedig sürgette a beavatkozásra és a forradalom kemény eszközökkel való eltiprására.

A lengyel és a magyar nép történelmi barátsága közismert. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy szinte fenntartás nélkül teljes rokonszenvvel fogadta a magyarok felkelését. A lengyelek tudták, hogy a budapesti megmozdulás a velük való szolidaritás jegyében kezdődött, és a két népet az évezredes közös sors nyomán bizonyos jellembeli közös vonások is egymáshoz kapcsolták és kapcsolják a mai napig. Varsóban és Krakkóban a magyar forradalom idején őszinte meggyőződéssel mondták egymásnak a lengyelek, hogy "a magyarok most úgy viselkednek, ahogy a lengyelek szoktak." Már a korábbiakban részleteztük, hogy Lengyelországban milyen eltérő körülmények vezettek ahhoz, hogy végül is Varsóban és más nagyvárosokban a lengyel nép nem nyúlt a fegyverhez. Tény azonban, hogy a lengyelek többsége 1956-ban személyes ügyének tekintette a magyar nép sorsát, és még ma is a magyar 1956-ot a lengyel történelem szerves részének tartja. Ez abban is megnyilvánult, hogy 1956. novemberében az 1956-os magyar harcok halottait ugyanúgy gyászolták, mintha lengyel halottak lettek volna.

A Csehek és a szlovákok reakciója

A francia Grand Orient szabadkőművesség, valamint a soraik közé tartozó Tomas Masaryk és Eduard Benes kulcsszerepet játszott abban, hogy az I. világháború során létrejöhetett az a mesterséges államalakulat, amelyet Csehszlovákiának neveztek, és amely azóta már felbomlott. Ehhez a Grand Orient által létrehozott államhoz ugyancsak minden nemzetközi elv megszegésével - akarata ellenére - hozzácsatoltak olyan színmagyar lakta területeket is az egykori történelmi Magyarországról, amelyen több mint egymillió magyar anyanyelvű ember élt. Ez az I. világháború után Magyarországtól elszakított egymilliónyi magyar természetesen szívvel-lélekkel támogatta a budapesti felkelőket. Igaz, hogy az erőszakos szlovákosítás és kényszer kitelepítés nyomán számuk ekkoriban már néhány százezerrel csökkent, de még így is jelentős számú közösséget képeztek. A magyar nemzeti tudaton kívül vonzólag hatott rájuk mindaz, amit a magyarok követeltek: a szólásszabadság, a vallásszabadság, a demokratikus önrendelkezés, a szabad választások, és a többpártrendszer.

A orosz társadalom magatartása

1956. magában a Szovjetunió központi államában, Oroszországban is a birodalom sorsát meghatározó erjedést indított be. Azt a XIX. századi jelszót, hogy "küzdelem eredményeként elnyerheted szabadságodat", fokozatosan felváltotta a bolsevik diktatúra idején az, hogy "az igazság érvényesítésével lehetsz szabad". 1956. után egyre több orosz értelmiségi és gondolkodó érezte úgy, hogy a kommunizmus hazugságaitól meg kell szabadulni és így eljutni a szabadságot hozó igazsághoz. A kommunista rendszer egésze hazugságra épült, és azért maradhatott fenn, mert képes volt igazságként elfogadtatni a lakossággal ezt a hazugságot. Olyan körülményeket teremtett, hogy a lakosságnak nem volt más lehetősége, mint elfogadnia ezt a hazugságot. Amikor azonban olyan helyzet áll elő, mint amilyen az 1956-os magyar forradalom volt, akkor a hazugság, és a hazugság terjedése hatástalanná vált, és ez felmorzsolódással fenyegette a párt hatalmát. A sztálinista elnyomást túlélő orosz forradalmi hagyományok lendületet kaptak a magyaroktól. A rendszer bírálói természetesen nem voltak sokan, de léteztek. Fegyveres ellenállás helyett azonban az igazság terjesztésével szálltak szemben az elnyomással.

1956. tizedik évfordulóján

1965-ben az Egyesült Államokban bizottság alakult a magyar forradalom és szabadságharc tizedik évfordulója méltó megünneplésének az előkészítésére. Ennek a bizottságnak az elnöke az Egyesült Államok akkori alelnöke, Richard M. Nixon lett. Az amerikai törvényhozás 1966. október 10-én emlékezett meg az évfordulóról. Több szenátor és kormányzó is méltatta a világtörténelmi eseményt és még szobrot is avattak. New York Államban pedig egyenesen hivatalos ünneppé nyilvánította 1966. október 23-át az állam akkori kormányzója, Nelson Rockefeller.

Az ünnepi megemlékezések egyértelműen képviselték a Nyugat álláspontját, miszerint 1956 - Moszkva és budapesti helytartói minden ellenkező állítása ellenére - nemzeti forradalom- és szabadságharc volt.

1956. világtörténelmi jelentősége már egy évtized múltán is nyilvánvaló volt. Nyomban az események után sok újságcikk, tudósítás jelent meg róla a világsajtóban. Ezekhez kell sorolni a fényképeket és filmeket is. Az újságírói tudósítások és beszámolók közül néhány már 1957-ben és 1958-ban könyv alakjában is megjelent. Megemlíthetjük Mikes, Scarlett, Fryer és Davidson műveit. Hamarosan a történetírói kutatás is elkezdődött és tíz év alatt számos tanulmány és könyv dolgozta fel az eseményeket. Itt megemlíthetjük Bain és Méray munkáját.

Az említett munkák nagyobb része angol, de német és magyar nyelvű is szép számmal akadt köztük. Az írások jelentős része az Egyesült Államokban és a Német Szövetségi Köztársaságban jelent meg és a szerzők csaknem fele magyar származású volt. Szinte valamennyi politikai, ideológiai irányzat követői megpróbálták kimutatni, hogy az 1956-os magyarországi események az ő politikai, ideológiai, vallási értékrendjük, irányzatuk helyességét igazolta. Így például a szociáldemokrata irányzat értékelése alig tér el attól, amit a konzervatív, polgári vagy polgári demokrata irányzat vallott. Azt próbálták bizonyítani, hogy a magyarországi forradalom lényeges eleme a demokratikus szocializmus volt, következésképp 1956 egyik tanulsága az, hogy a demokratikus szocializmus a XX. század második felében megoldást jelenthet a társadalmi problémák számára. Úgy vélték, hogy a magyar társadalom 56-ban elvetette ugyan a marxizmust, de a szociáldemokratizmust nem.

A katolikus, keresztény irányzat követői XII. Pius pápa 1956. október 31-i üdvözletében foglaltakhoz igazodtak. Eszerint a magyar forradalomban megnyilvánult az isteni szellem és a hit győzelme.

A kifejezetten jobboldali irányzatú írásokra az volt a jellemző, hogy hangsúlyozták a magyar forradalom szovjet-ellenes jellegét. Ezek a cikkek, tanulmányok a forradalom katonai eseményeit tartották szem előtt, és főleg ezeket dolgozták fel. Az 1960-as években még aktív trockista irányzat álláspontja szerint 1956 a munkásosztály szocialista forradalma volt, és mint ilyen, a trockista IV. Internacionálé programjának történelmi igazolása. A legkülönfélébb művek abban azonban megegyeztek, hogy a magyar nép elutasította a kommunista diktatúrát. A másik közös vonás pedig a szabadságeszmék, a polgári demokrácia szerepének kiemelése volt.

Az 1956-ot követő első évtizedben megjelenő művek közvetlenül érintették a politikai küzdelmeket a szovjet birodalom által uralt Keleten és a demokratikus Nyugaton. Elsősorban társadalmi szervezetek, tudományos és kutatóintézetek munkatársai készítették a magyar forradalomról szóló cikkeket, brossúrákat, filmeket és regényeket.

Az Egyesült Államokban ez a munka azokhoz a főként egyetemi intézetekhez kapcsolódott, amelyek a Szovjetunió és Kelet-Európa történetének kutatásával foglalkoztak. Ezeket a kutatásokat a Ford, a Carnegie és a Rockefeller Alapítvány finanszírozta, de jutott támogatás a kormányzati pénzekből is. Az Egyesült Államokban 1957-től kezdve több egyetemen is tudományos konferenciákat tartottak azokról a kérdésekről, amelyeket 1956 vetett fel. 1959-ben, pl. megvitatták a kelet-európai nacionalizmus és kommunizmus viszonyát.

A magyar forradalommal és szabadságharccal kapcsolatos kutatásokban vezető szerepet vállalt a New York-i Columbia Egyetem, ahol külön Magyarországgal foglalkozó kutatási program is folyt. Jelentős anyagi eszközök segítségével történészek, szociológusok, politológusok egész sora készített mélyinterjúkat Amerikába érkezett magyar menekültekkel, szabadságharcosokkal. Az Egyesült Államokban több olyan egyetem is volt, ahol a Kelet-Európa kutatás központjában Magyarország állt. Közéjük tartozott az Egyesült Államok egyik legpatinánsabb egyeteme, a Harvard.

A tekintélyes Rand Corporation is komoly figyelmet szentelt 1956-nak. Ez a kutatóintézet különösen a Szovjetunió és általában a kommunista világmozgalom kérdéseit elemezte. Természetesen az európai szocialista országokból elmenekült demokratikus politikusok is számos publikációt készítettek a magyar forradalomról, amelyből a Szabad Európa Bizottság több kötetet is megjelentetett.

A belga fővárosban, Brüsszelben Nagy Imre Intézet jött létre. Fennállása idején magyar és francia nyelven kiadta a "Szemle", illetve "Études" című folyóiratot. Az Intézet közreadott több könyvsorozatot, bibliográfiákat és dokumentumköteteket, továbbá tudományos ülésszakot is rendezett a magyar forradalomról. Értékes tudományos munkát végzett a magyar forradalom tárgykörében a Deutsche Gesellschaft für Osteruropakunde (Kelet-Európa Ismeretek Német Társasága), valamint a Südosteuropa Gesellschaft (Délkelet-Európai Társaság). Több tudományos ülésszakot is rendeztek, amelyeken vezető téma volt a magyar forradalom egy-egy kérdésköre. Az NSZK-ban számos, először csak angolul megjelent könyvet, németül is kiadtak.

Svájcban, a berni Ost-Institut-ban (Kelet Intézetben) és a Freiburgi Egyetemen folyt az a kutatómunka, amely az 1956-os magyar eseményekre is kiterjedt. A két svájci központ kutatóinak a többsége menekültekből tevődött össze. Sok magyar is dolgozott ezeknél az intézeteknél - köztük Gosztonyi Péter, Révész László és mások. Már tíz évvel a forradalom után megtalálhatóak voltak az Egyesült Államokban és több nyugati országban az 1956-os magyar eseményekkel foglalkozó rádiónyilatkozatok, újságcikkek, a Szabad Európa Rádió adásainak anyagai, visszaemlékezések, szemtanú-beszámolók.

Nyugaton tehát már a forradalmat követő első évtizedben több dokumentumkötet is megjelent. P. E. Zinner könyve (National Communism and Popular Revolt in Eastern Europe, New York, 1956.) a magyar és lengyel eseményekről elsősorban a hivatalos okmányokat és határozatokat, valamint beszédeket ismertette. Lasky amerikai szerző közel 400 oldalas összeállítását rádióadásokból, nyugati és keleti tudósításokból állította össze. 1956. tizedik évfordulójára több új könyv is napvilágot látott. A legtöbb Franciaországban Méray Tibor, Fejtő Ferenc, Brugere-Trélat tollából. A "Tanulmányok a magyar forradalomról" című müncheni kiadvány széles körképet adott a magyar forradalom eseményeiről és hatásáról. A Kanadában élő I. L. Halasz de Beky által készített bibliográfia 1956-ról 2136 könyv- és folyóirat címet, 88 rádióadást és 12 filmösszeállítást sorol fel, noha készítője gyűjtőmunkáját már 1960. decemberében befejezte. Mindez a magyar forradalom rendkívüli hatásáról tanúskodott.

1976., a magyar forradalom 20. évfordulóján

A magyar forradalom hatása két évtized után is elevenen élt. Magyarországon már egyre inkább kibontakozott annak az értelmiségi csoportnak a tevékenysége, amelyből később kifejlődött a demokratikus ellenzék. A kádári diktatúra puhulóban volt minden ellentmondásosságával együtt. Ekkoriban már egyre többen olvasták az osztrák Ernst Fischer, a francia Roger Garaudy revizionista elhajlókká minősített egykori kommunista vezetők könyveit. 1977-ben pedig sor került a Charta '77 kibocsátására. Ez 1956 és 1968 folytatásának tekinthető. Jelezte, hogy az a csapás, amelyet a magyar forradalom mért a világkommunizmusra, visszafordíthatatlan folyamatokat indított be. Húsz évvel a forradalom után még látszólag megingathatatlanok voltak a szovjet típusú társadalmi berendezkedés - "a fejlett szocialista társadalom", vagy a "reálisan létező szocializmus" - alapjai.

Az 1970-es évek közepe a felszínen a kommunizmus külpolitikai sikereit mutatta. A vietnami kommunisták győztesen fejezték be három évtizedes háborújúkat és hatalmunkat Indokina egészére kiterjesztették. Afrikában Moszkva megbízottjaként Kuba sikeresen tevékenykedett a portugál gyarmatokon, és képviselte katonai jelenlétével a szovjet érdekeket. Afrika keleti részén Szomália "lépett a haladás útjára". Etiópiába is ömlöttek a szovjet fegyverek. De Dél-Jemen is szövetségre lépett a Szovjetunióval. Közép-Amerikában a Kuba által támogatott sandinista gerillák harcoltak sikeresen Nicaragua meghódításáért. Növelték a kelet-európai kommunista országok, így az NDK tekintélyét, az állam által propaganda célokból kiemelten támogatott versenysportok sikerei. A gazdasági eredményekről is imponáló statisztikákat lehetett olvasni, de ezeket már világszerte kétkedéssel fogadták.

1968 után különösen a csehszlovákiai helyzet árasztott sivárságot és kilátástalanságot. Az 1956-hoz hasonlóan eltiport "Prágai tavasz" után Csehszlovákiában kíméletlen tisztogatásokra került sor, a reform beállítottságú embereket félreállították, a lakosságot pedig igyekeztek jóléti intézkedésekkel lekenyerezni. A magas műszaki tudás primitív társadalmi ideológiával és a tudatosan manipulált tömegek közömbös tompaságával párosult.

De a felszín alatt már növekedésnek indultak azok az erők, és beindultak azok a folyamatok, amelyekben lassan, de feltartóztathatatlanul kibontakozott 1956 és 1968 hatása. A Charta '77-ben 242 értelmiségi hozta a világ tudtára, hogy elítéli az emberi jogok megsértésének csehszlovákiai gyakorlatát, és követelték az 1975-ös Helsinki Európai Biztonsági és Együttműködési Konferencia nyilatkozatában foglalt elveknek a betartását. Óvatosan - a hatalommal konstruktív párbeszédet akaró állampolgári kezdeményezésként -határozták meg fellépésüket. A Charta más kelet-európai mozgalmakhoz hasonlóan a másként gondolkodók bírósági tárgyalásain kovácsolódott ki. A dokumentum kibocsátóinak jóindulatú párbeszédre való törekvése dacára a Gustav Husak által vezetett rendszer ideológiai, propaganda és rendészeti közegei félelmet éreztek. Rossz előérzetük nem volt teljesen alaptalan, hiszen a Charta aláírói között már ott voltak azok, akik az 1989-es úgynevezett "bársonyos forradalom" irányítói lesznek. De az aláírók között az 1968-as reformkommunisták is jelen voltak, így Jirzsi Hajek, és Frantisek Kriegel.

A meghatározó személyiségek azonban a cseh kultúra olyan kiválóságai voltak, mint a később Nobel díjas költő Jaroslav Seifert, az író Václav Cerny és szociológus Rudolf Battek. Ezek a nagy műveltségű emberek tisztában voltak azzal, hogy ha a társadalom működésének a normájává válik a tolerancia, a párbeszéd, az emberi és polgári szabadságjogok betartása, a jogállamiság és a jogbiztonság, akkor a kommunista diktatúra működésképtelenné válik. Ezért a Moszkva csehszlovákiai helytartójának számító Husak vezette rendszer irányítói megrágalmazták, megfélemlítették, és részben le is tartóztatták a Charta aláíróit. A kommunista diktatúra prágai szócsöve, a Rudé Právo a chartásokat a hidegháború szolgálatában álló idegenlégiónak nevezte. A gyalázkodást Hajek és Kriegel letartóztatása Ludvik Vaculik és Vaclav Havel hosszadalmas kihallgatásai követték. Az aláírókat elbocsátották állásukból, renoválás ürügyén rosszabb lakásokba költöztették, és mindenféle mondvacsinált ürüggyel zaklatták, így például a sárhányón talált rozsdafolt miatt bevonták autóvezetési jogosítványukat.

A sztálini kirakatperek időszakára emlékeztető propagandafogások sem maradtak el. Megjelentek az úgynevezett dolgozói kollektívák elítélő táviratai és a derék olvasók felháborodott levelei. Szinte mosolyt csikar ki, hogy egy cseh édesipari vállalat dolgozói még több kiváló minőségű csokoládé gyártásával kívántak méltó választ adni a Charta-t aláíró imperialista ügynökök áskálódásaira. Egyesek azonban Jaroslav Hasek hőséhez, Svejkhez hasonló fejezték ki véleményüket a Chartáról: "Én ugyanúgy gondolkodom a Charta '77-ről, mint minden tisztességes és őszinte ember ebben az országban."

Mint már említettük, a Charta '77 valójában 1956 folytatása volt. Ezért nem véletlen, hogy Budapesten nyomban megszületett egy szolidaritási nyilatkozat, amelyben a magyar értelmiségiek üdvözölték a prágai kezdeményezést. Ez már jelezte a politikai ellenzék aktivitását, amely végül is elvezetett 1989-hez. Lengyelországban a politikai harc már élesebb formában folyt a kommunizmus ellen. Romániából pedig egyetlen hang, Paul Goma író szólalt meg a Charta '77 mellett.

Húsz évvel a magyar forradalom után a búvópatakként tovább élő magyar forradalom már úgy is megfogalmazódott, hogy "kísértet járja be a kommunizmust, Európa kísértete." Ez a Kommunista Kiáltványnak azt a mondatát értelmezte át, amely szerint "kísértet járja be Európát, a kommunizmus kísértete. Ebben az időben még sok szó esik a kapitalista piacgazdaság és az állammonopolista tervgazdaság közeledéséről, azaz a konvergencia elméletről. Eszerint a szociális igazságosság követelményét is felvállaló piacgazdaság jóléti állama és a demokratikus módszerekkel kiegészített és gazdasági ésszerűséggel feljavított tervgazdaság közeledhet egymáshoz. Ez adott esetben szintézisükhöz is elvezethet. Ezt a megtévesztő utópiát az olasz kommunista párt főtitkára, Enrico Berlinguer hirdette. Az olasz kommunista vezető igyekezett pártját az európai politikai kultúra játékszabályait elfogadó, és Moszkva utasításaival szemben a saját önállóságát, autonómiáját féltve őrző politikai erővé átalakítani. Volt tehát már Európában egy olyan, a parlamenti demokrácia rendszerébe beilleszkedő kommunista párt, amely az olasz belpolitika meghatározó tényezőjévé vált, és amely felvállalta a nemzeti és demokratikus értékeket, valamint az ezzel járó felelősséget is.

A magyar 1956 és a Csehszlovák 1968 tehát vereségeik ellenére is fenntartották célként a szocializmus demokratizálását. Mind 1956, mind 1968 eltiprásuk dacára hozzájárultak az alternatív szocializmus lehetőségének a kereséséhez. Ilyen alternatívára törekedett részben Jugoszlávia is, amely noha diktatúra volt, mégis felmutatta egy élhető szocializmus és a különböző nemzetek együttélésének gyakorlati lehetőségeit. A szovjet típusú kommunizmustól eltérő euró-kommunizmus komoly figyelmet keltett nyugaton és keleten egyaránt. A Kreml urai a spanyol Carrilló 1977-ben megjelent "Euró-kommunizmus és állam" című könyvével szálltak vitába. A spanyol kommunista vezető demokráciát és pluralizmus ígért a szocializmus megvalósításának útján. Brezsnyev és társai nem kívántak szembesülni ezekkel a nézetekkel az 1917-es bolsevik hatalomátvétel 60. évfordulóján rendezett ünnepségen. Így Carrillo nem is kapott ezen szót. Berlinguer beszélhetett, de ő is arról az új szocialista társadalomról szólt, amely garantálja minden egyes ember személyes és kollektív jogait, beleértve a politikai szabadságjogokat és a vallásszabadságot is. Az olasz kommunista vezető állástfoglalt a többpártrendszer, valamint a társadalmi és kulturális életben érvényes pluralizmus mellett.

A szovjet rendszert keményen bírálta a kelet-német Rudolph Bahro is, aki a marxizmus fogalmait használva írta le a reálisan létező szocializmus anatómiáját. Kelet-Berlin a szokásos módján válaszolt, Bahro-t letartóztatta, majd kitoloncolta a Német Szövetségi Köztársaságba. A magyar forradalom 20. évfordulója egybeesik az olyan szélsőbalos terrorszervezetek aktivizálódásával is, mint a nyugat-német RAF, Rote Armee Fraktion, amelynek a tagjai 1977 szeptemberében elrabolták Hans-Martin Schleyert, a Német Munkaadói Szövetség elnökét. A RAF tagjai a szociális piacgazdaságra támaszkodó nyugat-német jóléti államot állammonopolista kapitalizmusnak tartották, erre akartak csapást mérni. Ma már számos ismert tény igazolja, hogy a RAF mögött ott állt a STASI, a kelet-német kommunista állam biztonsági szolgálata.

A nyugati polgári demokrácia rendszere ekkorra már bebizonyította, hogy gazdasági és szociális téren jóval többen tud nyújtani, mint a vele versenyre kelő és szembeszálló kommunista rendszer. Ebben az időben több sikeres akció is folyt a nemzetközileg működő terroristák megfékezésére. Köztük most csak a szomáliai fővárosban, Mogadishuban lezajlott sikeres túszszabadító akcióra utalunk. Bebizonyosodottnak tűnt, hogy a polgári demokrácia hatékonyan, a polgári szabadságjogok feláldozása nélkül képes úrrá lenni a terrorizmuson. A diktatúráknak, legyenek azok jobb, vagy baloldaliak, az volt az egyik legtöbbet hangoztatott érve, hogy a szabadságjogok korlátozása nélkül nem lehet hatékonyan fellépni a bűnözés és a terrorizmus ellen.

Két évtizeddel 1956 után ilyen volt a világ. Már Magyarországon is beindult a polgárjogi mozgalom. Kezdetben úgy tűnt, hogy sikerre nem számíthat, és a kommunizmus bukásáról kár álmodozni, legfeljebb a szocialista rendszerek és a szovjet típusú diktatúra belső reformjával érdemes foglalkozni. Ehhez a megfontoláshoz igazodott a polgárjogi mozgalmak taktikája is. Elkezdték számon kérni a fennálló nemzetközi egyezmények és a belső jogszabályok következetes betartását. Ez a taktika egyre nehezebb helyzetet teremtett azok számára, akik ragaszkodtak a diktatórikus módszerekhez. A szovjet típusú rendszer alapelve az önkény, az írott normák felrúgása, azaz a kettősmorál volt. A kommunista diktatúra a többi diktatúrához hasonlóan nem tűrt meg maga fölött semmilyen törvényi ellenőrzést, mert önmagát tartotta a legfőbb törvénynek.

Harminc évvel 1956 után

Richard Pipes és Urbán György a magyar forradalomról

A nyugati történészek eltérnek számos kérdésben az 1956-os magyar forradalom értékelésében, de abban a többségük egyetért, hogy világtörténelmi jelentőségű esemény zajlott le. Richard Pipes történész professzor, aki Reagen elnök idején az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Tanácsa kelet-európai és a szovjet ügyekben illetékes részlegének az igazgatója volt, az Egyesült Államok egyik legtekintélyesebb orosz szakértője.

Urbán György - Richard Pipes beszélgetőpartnere - Budapesten és Londonban végezte tanulmányait, és hosszabb időn át az angol BBC és a müncheni Szabad Európa Rádió kommentátora és 1983-tól kezdődően 3 évig ez utóbbi igazgatója is volt. Urbán és Pipes a magyar forradalom 30. évfordulója alkalmából számos maradandó gondolatot tartalmazó beszélgetés folytatott 1956 tanúságairól a Szabad Európa Rádióban. Urbán György azt kérdezte Pipes-tól, hogy orosz szakértőként meglepődött volna-e, hogy ha 1956 elején közlik vele: a látszólag nyugodt Magyarországon olyan forradalom törhet ki, amelynek során néhány nap alatt megdől a kommunista rendszer.

Pipes szerint a totalitárius rendszert szilárdnak tekintik, mivel irányítói monopolhatalommal rendelkeznek, és teljes ellenőrzésük alatt tartják a gazdasági erőforrásokat, és a tömegtájékoztatást. Ebből a szempontból tekintve meglepődött volna, ugyanakkor a totalitárius rendszerek rendkívül merevek, és sokkal sebezhetőbbek, ha belső eredetű sokkhatásnak vannak kitéve, mint a demokratikus társadalmak. Ezért a magyar rendszer - részben merevsége miatt - nem tudott megbirkózni az őt ért kihívással. Pipes tehát azt válaszolta, hogy a kommunista államokat nehéz megingatni, de ha bizonyos feszültségek felgyülemlése következtében sokkhatás éri őket, akkor kevésbé képesek megbirkózni azzal, mint a demokratikus társadalmak.

A legtöbb amerikai politológus és szociológus ebben az időben sokkal szilárdabbnak vélte a kelet-európai rendszereket, mint Pipes. A Harvard Egyetem Orosz Kutatási Központjában a történészek inkább a rendszerek ingatagságát, a szociológusok és politológusok viszont a stabilizáló tényezőket emelték ki. Urbán "Tizenkilenc nap" címmel könyvet jelentetett meg 1957-ben, amelyhez a neves tudós, Don Salvador de Madariaga írt előszót. Ebben kifejtette, hogy "a magyar ifjúság fellázadt szovjet elnyomói ellen, noha nem rendelkezett utánozható szabadság modellekkel. A kommunista tanok közepette nőttek fel, mégis úgy érezték, hogy a szabadság olyan alapvető feltétele az életnek, hogy érdemes érte meghalni. Vagyis Madariaga szerint a szabadság szellemét nem lehetett elfojtani.

Valóban nem lehet a szabadság szellemét elfojtani, válaszolta Pipes, mert ez az ember belső tulajdonságává vált. Az igazi probléma nem a szabadság utáni vágy, hanem az a képesség, hogy ezt az igényt érvényesíteni és intézményesíteni lehessen. Pipes szerint kétfajta szabadság van. Az anarchikus szabadság leegyszerűsítve annyi, hogy "azt teszem, amit akarok, és senki nem állhat az utamba." Ez rendkívül romboló, és rövid ideig tartó erőszakosságban fejeződik ki. A szabadság másik felfogása a jogban gyökerezik: "Ha szabad akarok lenni, ugyanezt akarja embertársam is. Az én szabadságom előfeltétele az övé elismerésének, vagyis mindent alá kell rendelni egy magasabb elvnek, a jog és az igazságosság elvének. Ez a felismerés nem természeti, biológiai tulajdonsága az élőlényeknek, hanem kulturális jelenség, ami földgolyónk csak egy kis részére korlátozódik. Általában a zsidó-keresztény vallási tradíciókon, a sztoikus filozófián és a római jogon nyugvó társadalmakban elfogadott.

A magyar forradalom túlságosan rövid ideig tartott és így nehéz megmondani, hogy milyen irányban fejlődött volna tovább. Pipes úgy vélte, hogy a kelet-európai országok - kivéve azokat, amelyek hosszú időn át török uralom alá kerültek - a nyugati szabadság hagyományait hordozzák, amely felöleli az önrendelkezést, az önkormányzást, és a kisebbségi érdekek védelmét.

Urbán György irónikusnak találta, hogy a bolsevizmus atyjának, Leninnek a meghatározása a forradalomról mennyire ráillett a magyar felkelésre. Eszerint az elnyomott és kizsákmányolt tömegek felismerik, hogy már nem élhetnek a régi módon, és ezért forradalmi változásokat akarnak. A kizsákmányolók pedig már nem képesek a korábbi módon élni és uralkodni. A dolgozóknak fel kell ismerniük, hogy a forradalom elkerülhetetlen, és készek legyenek érte életüket is feláldozni. Az uralkodó osztályoknak olyan válságos helyzetbe kell kerülniük, amely még a legelmaradottabb tömegeket is bevonja a politikába.

Lenin tehát az állítja, hogy akkor kerül sor forradalmakra, amikor az embereknek elegük van uraikból, és amikor a hatalmat gyakorlók már nem bíznak abban, hogy joguk van ehhez az uralomhoz. Urbán azt tudakolta, hogy mi Richard Pipes véleménye ebben az összefüggésben a magyar 1956-ról, a csehszlovák 1968-ról és a lengyel 1981-ről?

Pipes úgy vélte, hogy Lenin marxizáló formuláiban semmi új nincs. Lenin a feudális és burzsoá társadalmakban előforduló forradalmakat mindig haladónak nevezte. A kommunista rendszerben előforduló forradalmakat pedig eleve "ellenforradalmaknak". Ha tehát Lenin még élt volna 1956-ban, 1968-ban és 1981-ben, akkor a leghatározottabban elutasította volna, hogy ezekre az eseményekre is alkalmazzák az ő meghatározását a forradalomról. Lenin életében is volt több antikommunista lázadás, de ezt kivétel nélkül Lenin és kormánya ellenforradalomnak minősítette, és durván elfojtotta.

Pipes hangsúlyozta, hogy alapvető különbség van aközött, ami 1981-ben Lengyelországban, és ami 1956-ban Magyarországon, illetve 1968-ban Csehszlovákiában történt. Magyarországon és Csehszlovákiában a pártállami apparátus került válságba és lázadt fel. A tömegek - legalábbis kezdetben - alig vettek részt a megmozdulásokban. Magyarországon a kommunista párt bizonyos irányító csoportjai, elsősorban a kommunista értelmiség lázadt fel a szovjeturalom ellen. Ezzel szemben Lengyelországban a tömegek magával a kommunista rendszerrel kerültek szemben, amely kezdetben lojális volt a Szovjetunióhoz. A lengyel pártvezetésre hatalmas nyomás nehezedett alulról, amelynek engedni kényszerült, és így került konfliktusba Moszkvával. A lengyel elégedetlenségnek ez a tömegjellege az, ami 1956-ban és 1981-ben is rendkívül nehézzé tette a Szovjetunió számára a lengyel konfliktus kezelését.

Magyarországon és Csehszlovákiában viszonylag könnyű volt katonai intervencióval elfojtani az ellenállást. Lengyelországban a katonai intervenció rendkívül nehéz lett volna. A három forradalom elsősorban azért különbözik egymástól, mert Moszkva Lengyelország esetében belső megoldás mellett döntött.

Urbán György annyit tett ehhez hozzá, hogy Magyarországon a pártapparátus és az értelmiség készítette elő a forradalmat, de a munkások néhány nap alatt döntő erővé szerveződtek. Ők harcoltak az első sorokban, és a forradalom elfojtása után is ők folytattak sztrájkot, demonstrálva, hogy Magyarországot ugyan lerohanták, de nem győzték le.

Pipes is úgy vélte, hogy a magyar forradalom nem csupán az elit lázadása volt a szovjeturalom ellen, de Lengyelországban - Magyarországtól és Csehszlovákiától eltérően - fokozatosan szerveződött meg keresztény-nemzeti ideológia alapján a népi ellenállás, az uralkodó elittel szemben. Ebben részt vettek az értelmiségiek, a munkásosztály, és az egyház is. Ez az ellenzék a párton kívül jött létre és szemben állt a marxizmussal.

A két beszélgető történész természetesen nagyobb figyelmet szentelt 1986-ban a 1980-as évek lengyel eseményeinek, mint azoknak a lengyel megmozdulásoknak, amelyekre 1956-ban került sor. Pipes azt hangsúlyozta, hogy amikor 1980 nyarán a lengyel ellenállás kirobbant, már olyan szervezett infrastruktúrával rendelkezett, amellyel a kommunista pártállami vezetés nem volt képes megküzdeni. Elsősorban az ellenzékkel való kompromisszumokra törekedett, miközben a főhatalmat gyakorló Moszkva igényeit is ki akarta elégíteni. Ezért a lengyel ellenállás alakulása jelentősen különbözik attól, ami Budapesten és Prágában történt. A lengyel ellenállás sokkal mélyebb gyökerekkel bír és szervezettebb, mint a magyarországi és a csehszlovák. Nyilvánvaló, hogy a lengyel stratégák levonták Budapest és Prága tapasztalatait.

Urbán ehhez annyit fűzött, hogy a Prágai Tavasz vezetői is hangoztatták, hogy tanultak a budapesti eseményekből. Levonták a tanúságot, hogy a szovjet rendszert nem lehet frontálisan támadni. De az ő módszerük is kudarcot vallott 1968-ban.

Pipes megerősítette: a csehek megtanulták a magyaroktól, hogy nyíltan nem lehet szembeszegülni a szovjet kormánnyal. Ezért is hangsúlyozták, hogy bent akarnak maradni a Varsói Szerződésben, miközben Nagy Imre 1956. októberében ki akarta léptetni belőle Magyarországot. Az igazi különbség azonban az, hogy Magyarország és Csehszlovákia esetében a helybeli kommunista vezetés állt azoknak az erőfeszítéseknek az élére, amelyek enyhíteni kívánták a szovjeturalmat. Lengyelországban azonban nem a kommunista párt revizionistái harcoltak ezért, hanem a munkásosztály egésze, több mint tízmillió állampolgár. A varsói kormánynak Moszkvával együtt kellett megküzdenie az egész lengyel nemzet szervezett ellenállásával.

Urbán György emlékeztetett arra, hogy a XIX. században a lengyel hazafiak mindig az önrendelkezést, a keresztény önazonosságot és a felszabadulást hangoztatták. Most viszont élelmiszerárakról, a húsfejadagról és ehhez hasonlókról volt szó. Pipes elismerte, hogy valóban az ellátási kérdések kerültek előtérbe, de az ellenállást a KOR vezette, amely világos politikai célokkal és ideológiával rendelkezett. A közellátási kérdések lehetővé tették, hogy mindazokat egyesíteni lehessen a mozgalomban, akiket egyébként nem ösztönöznek sem politikai, sem ideológiai megfontolások.

A KOR (Komitet Obrony Robotnikow - Munkás-védelmi Bizottság) az 1976 júniusában lezajlott lengyelországi események nyomán szerveződött meg. A KOR legfontosabb feladata volt, hogy a kommunista elnyomó szervek által zaklatott munkásokat és családtagjaikat védelemben részesítse. Jacek Kuron egyike volt a KOR legtekintélyesebb vezetőinek. Kuront 1967-ben börtönözték be, mivel kemény kritikát gyakorolt a neosztálinista rendszer felett. A KOR jelentőségét az is növelte, hogy e tekintélyes ellenállási szervezet keretében szövetség jött létre a baloldali értelmiség és a lengyel katolikus egyház között. Ez a szövetség 1977. májusában jött létre, amikor Varsóban nagy éhségsztrájkra került sor. Ezt követően Adam Michnik közzétette azt a híres írását, amelyben kemény csapást mért az 1968 előtti ellenzékre. Kuron azt állította, hogy a katolikus egyháznak is szembe kell szállnia a rendszerrel, amely korlátozta az emberi jogokat és a politikai szabadságjogokat, amelyek a keresztény értékrendszernek is a szerves részét alkotják. Kuron leszámolt azzal a marxista dogmával, hogy a munkásosztálynak vezető szerepre kell törekednie és elutasította azt, hogy a neosztálinista rendszert egy forradalmi szocialista vagy demokratikus munkásállammal váltsák fel.

1976-tól kezdődően Lengyelországban folyamatosan munkásmegmozdulások zajlottak. A Lengyel Egyesült Munkáspárt is válságba került és tagsága egyre irányíthatatlanabbá vált. Tovább erősítette a népi ellenállást, amikor a lengyel főpap, Karol Woytila, II. János Pál pápaként 1979-ben látogatást tett szülőföldjén. Ezt a látogatást egy éven át tartó harcos tüntetések követték. A kor tehát a rossz élelmiszer-ellátás és az életszínvonal romlása miatti tűntetéseket minőségileg átalakította és társadalmi méretű ellenállássá mélyítette ki, amely végül előkészítette Lengyelországban is a rendszerváltást.

Urbán György ezután az orosz nép magatartására tért át. 1956. novemberében, röviddel a magyar forradalom elfojtása után Hugh Seton-Watson mondotta a BBC műsorában, hogy "A XIX. században Európa-szerte gyűlölték Oroszországot I. Miklós miatt, akit Európa csendőrének tartottak. A XIX. században a dekabristák és számos forradalmár szenvedett azért, hogy megvédje Oroszország jó hírnevét... Lesznek-e oroszok, akik bosszút állnak Budapest legyilkolt munkásaiért és diákjaiért?"

Pipes ezt a kérdést nem tartotta méltányosnak, mivel oroszok ezrei és más, a Szovjetunióhoz tartozó népek képviselői szó szerint életlehetőségüket és szabadságukat, gyakran az életüket áldozták azért, hogy tiltakozzanak a kommunista uralom ellen otthon és külföldön. Ami megváltozott a XIX. század óta, az a küzdelemnek a jellege. A XIX. században forradalmi hagyomány fejlődött ki. Sokan meg voltak arról győződve, hogy életfeltételeik megváltoztatásához forradalomra, vagyis a rendszer megdöntésére van szükség. Az ellenállás ezért gyakran erőszakos formát öltött. Ma már ez nincs így, mivel az 1917-es forradalom nagy csalódást okozott. Ma kevés orosz véli úgy, hogy a szovjet rendszer megdöntésével az ország valamennyi problémája egy csapásra megoldható. 1917. előtt egy igaz orosz még hitt ebben. Meg volt róla győződve, hogy minden rossz a cári rendszer természetéből származik, és ha ezt a rendszert sikerül megdönteni, akkor minden jóra fordul.

A politikai másként gondolkodók mindig kis csoportot alkottak Oroszországban. Ez igaz volt a XIX. században és igaz az 1980-as években. Most a tömegek részben tájékozatlanságból, részben sovinizmusból támogatják a rendszert. Tény, hogy sokan támogatták a Szovjetunióban a magyar forradalom és a cseh 1968, valamint a lengyel Szolidaritás elfojtását. Ezek azonban nem értelmiségiek voltak, hanem az orosz nép tájékozatlan és nacionalista beállítottságú tömegei.

Urbán György ekkor azt kérdezte beszélgetőpartnerétől, hogy hol vannak a szabadság nyugati támogatói. Ő is Albert Camus-re hivatkozott, akit már mi is idéztünk. Camus számon kérte a Nyugat elmaradt kiállását a magyar forradalmárok mellett. Pipes válaszában elismerte, hogy az önkényuralmat elítélő nyugat-európaiak hangja elgyöngült az elmúlt 30 évben, csak a kelet-európaiaké erősödött. Ennek okait Pipes abban látta, hogy az életszínvonal emelkedésével az alsó középosztály és a dolgozó osztályok körében is kialakult az a vágy, hogy megőrizzék ezeket a nehezen megszerzett gazdasági előnyöket. Mindez bizonyos közömbösséget alakított ki a politikai eszmékkel szemben. Az elmúlt 35 évben (1986-tól visszatekintve) az életszínvonal növekedése látványos és a tömegek nem készek arra, hogy veszélyeztessék új státusukat.

Richard Pipes megjegyezte, volt olyan idő Nyugaton is, amikor a lakosság nagy részének nem volt mit veszítenie. Az 1980-as években azonban már más volt a helyzet. A passzivitáshoz hozzájárult a nukleáris fegyverektől való félelem is. A szovjet politikai és katonai vezetés nagyméretű nukleáris fegyverkezésével rá tudta kényszeríteni Nyugat-Európára a kiegyezés és megalkuvás légkörét. A szovjet propagandának sikerült szembeállítania a békét és a szabadságot, elhitetve, hogy a béke felette áll a szabadságnak, és a szabadságért való küzdelem egyenlő a béke aláásásával.

(A "Better red, than dead" - azaz "Jobb vörösnek lenni, mint halottnak" - jelszó valóban sokszor elhangzott az 1970-es és 1980-as években nemcsak Nyugat-Európában, de az Egyesült Államokban is. Ez sikeres propagandafogásnak bizonyult, és jelentősen hozzájárult a Nyugat morális ellenállásának a meggyöngüléséhez. A szovjet propagandának sikerült meggyőznie sok nyugati polgárt arról, hogy a szembeszállás a Szovjetunióval esztelen, lényegében abnormális cselekedet. D. J.)

Urbán György, emlékeztetve Albert Camus szívszorongató szavaira, rámutatott: a francia Nobel-díjas író arra számított, hogy a nyugati író-társai és más értelmiségiek is 1956 után Magyarországot egyetemes jelképként fogják használni, s így küzdenek majd a kommunista elnyomás alatt szenvedők szabadságáért. Teszik ezt ahhoz hasonlóan, ahogyan a spanyolországi Franco-diktatúra ellen tiltakoztak. De Magyarországról és a magyar szabadságról lényegében elfelejtkeztek. A spanyol polgárháború 50. évfordulójáról nagyszabású megemlékezéseket tartottak 1986-ban, de a magyar szabadságtörekvések elfojtásának 30. évfordulója szinte eltűnt a kollektív emlékezetből.

Pipes ehhez hozzáfűzte, hogy Spanyolországban a fasizmus és az antifasizmus csapott össze, és ekkor még sok antifasiszta vélte úgy, hogy a kommunisták a szabadság barátai. Egész odáig elmentek, hogy fehérre mosták a példa nélkül álló sztálinista terrort. Választani azonban Hitler és a Hitler-ellenes erők között kellett. Ma a Nyugaton viszont úgy vélik, hogy egyrészt a nukleáris háború, másrészt egy kellemetlen, de idővel elviselhetőbbé váló rendszer között kell választaniuk.

Urbán úgy vélte, hogy 1956-ban Magyarországon és 1968-ban Csehszlovákiában a Nyugat csupán arra látott alkalmat, hogy felpuhítsa az egyetlen véleményt megtűrő, és egyetlen központból irányított monolitikus Szovjet-birodalmat. Ehhez kész volt erkölcsi támogatást nyújtani. Mivel Moszkvának a magyar forradalom és a Prágai Tavasz hatását sikerült feltartóztatni, kialakult az a nézet, hogy a szovjet tömb fellazulásának Oroszországból kell kiindulnia.

Pipes kétségbe vonta, hogy bárki is manipulálhatna ilyen nagyméretű liberalizációs folyamatokat. Ezek általában spontán módon alakulnak ki, és a liberalizálódásnak nagyobbak az esélyei Kelet-Európában, mint a Szovjetunióban. A szabadság hagyományai élnek Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon, de hiányoznak abban az Oroszországban, ahol évszázadokon át jobbágyrendszer volt. Kelet-Európában a kommunizmussal szembeni ellenállás mindig együtt járt a nemzeti érdekek érvényesítésével. Az ellenállás nemcsak egy bizonyos rendszer ellen irányult, de fellépett minden fajta külföldi uralom ellen. Az ellenzéket ez mindig erősítette. 1986 Lengyelországában, pl. nehéz eldönteni, hogy a kommunistaellenesség, vagy az orosz uralommal való szembenállás az erősebb-e? A Szovjetunióhoz tartozó nem orosz népeknél ugyanez megtalálható. Az antikommunista liberalizmus ötvöződik az orosz nacionalizmussal való szembenállással. Az így létrejött erő sokkal nagyobb, mint a politikai önkényuralommal szembeni ellenállás.

Urbán ekkor arra a kérdezett rá, hogy intézményesülhet-e a liberalizálódás egy csatlós országban, amíg magában a Szovjetunióban előzőleg nem került sor liberalizálódásra? Pípes Magyarország példájával válaszolt, amely kommunista rendszerű ország maradt, miközben liberalizálódott. Magyarország gazdasági viszonyai, "a gulyás-kommunizmus" már jelentős mértékben eltávolodott a merev tervgazdasági rendszertől, amely az 1980-években még érintetlenül működött a Szovjetunióban. Moszkva fenn akarja tartani az ellenőrzést birodalmának kelet-európai tartományaiban, de tisztában van azzal is, hogy erős ellenállással kell megküzdenie. Pípes úgy vélte, hogy Moszkva kész a magyarországihoz hasonló kompromisszumra másutt is, ha érvényesíteni tudja külpolitikai és katonai célkitűzéseit, és fenn tudja tartani a kommunista rendszer külső jegyeit, amelyek fontosak a Szovjetunió számára. Moszkva ilyen keretek között hajlandó megtűrni a nemzeti sajátosságokat mind Magyarországon, mind Lengyelországban.

Urbán Györgynek arra az ellenvetésére, hogy miért nem tette ezt Csehszlovákiával kapcsolatban, Pipes azt válaszolta, hogy az ottani reform folyamatokat főleg katonai megfontolásokból fojtotta el a Szovjetunió. A Csehszlovákiába történő bevonulásra a végső döntést a szovjet tábornokok kényszerítették ki, akik szerint a Varsói Szerződés egész védelmi rendszere összeomlik, ha Moszkva nem számíthat többé Csehszlovákiára. 1968. előtt nem voltak szovjet egységek ebben az országban és ezért az a Varsói Szerződés rendkívül bizonytalan részévé vált.

Ami az 1956. után Magyarországot illeti, Moszkva viszonylag messzire ment a gazdasági változások elfogadásában. A Kreml vezetőinek kedvező, hogy Magyarország politikailag szilárdnak tűnik. Íme itt van egy rendszer, amely a kommunista tömb aktív tagja, elfogadja külpolitikájában, katonapolitikájában a szovjetvezetést, egypárti uralom alatt áll, és lakói politikailag passzívak.

A magyar forradalom, majd pedig a Prágai Tavasz elfojtása leleplezte a Nyugat előtt a Szovjetunió valódi természetét, amelyről bebizonyosodott, hogy ellenforradalmi és nem tarthat igényt arra, hogy a Harmadik Világ és a Föld hátrányos helyzetű tömegei nevében lépjen fel. Ennek ellenére mégis a magyar forradalom leverését követően ért el nagy ideológiai sikereket Hruscsov a Harmadik Világban, jegyezte meg Urbán. Amikor pedig a szovjet hadsereg bevonult Csehszlovákiába, kezdetét vette az enyhülés, a detente, és beindult az Európai Biztonsági Értekezletek sorozata. Moszkva morális elítélése helyett a Nyugat vált egyre megfélemlítettebbé és engedékenyebbé. A készséges alkalmazkodás irányzata győzött.

Urbán ezután azt tudakolta, hogy 1968-tól kezdve a nyugat-európai országok vajon nem tekintik-e többé hátrányosnak a Szovjet-birodalom belső erózióját, s nem tekintik-e előnyösebbnek a stabilizálódását?

Pipes elismerte, hogy az emberek nemcsak Európában, de másutt is meghajolnak a hatalom előtt. Amikor Hitler az 1930-as évek végén hatalmának csúcsán állott, világszerte csodálták, és hódolatukat fejezték ki. A Vichy-rendszer engedékenysége nem szorítkozik Franciaországra. Egy szuperhatalom előtti meghajlás indokoltabbnak tűnik a nukleáris fegyverek miatt. A közvéleménykutatási adatok szerint azok, akik úgy vélik, hogy a Szovjetunió erősebb, mint az Egyesült Államok, ugyanazok, akik leginkább félnek Moszkvától. Ők helyeslik a NATO közeledését Moszkvához. Ezek az engedékeny emberek ugyanakkor nem szeretik a Szovjetuniót, és a kommunista rendszert. Egyidejűleg csökken azoknak a száma, akik úgy vélik, hogy a Szovjetunió megoldást jelent az emberiség legfontosabb társadalmi problémáira. A bolsevik rendszer politikai legitimációja azon nyugszik, hogy képviseli-e a történelem előrehaladásának a szükségszerű irányát. Ez viszont megköveteli a kommunista hatalom világszintű növelését. Ezt fogalmazza meg a Brezsnyev-doktrina: Egyetlen olyan ország sem térhet vissza a korábbi állapotába, amely kommunistává vált. Ha megengednék, hogy a Szovjet-birodalom olyan fontos része, mint Kelet-Európa visszatérjen más, mondjuk szociáldemokrata rendszerhez, amely szabad piacgazdaságon nyugszik, az hatalmas csapást mérne a szovjet rendszer legitimációjára és felmorzsolná hatalmát.

Ez nem azt jelenti, hogy ezek az országok nem kerülhetnek ki a szovjet uralom alól. Magyarországon az oroszok eltűrtek számos, a kommunista ortodoxiától eltérő fejleményt. Lengyelországban elfogadták egy független egyház létét, amely nem áll a kommunista párt ellenőrzése alatt. Elfogadták a családi gazdálkodáson alapuló mezőgazdaságot is. Mindezt már hosszú ideje akceptálták, mert az egyház és a parasztság nem keltett nagy zajt. Amíg az ilyen jelentős változások csendben mennek végbe, addig nem jelentenek kihívást a szovjet rendszer örökkévalóságának a mítoszára.

Urbán György ez után rátért arra, hogy bármi is volt Kádár János szerepe 1956-ban, úgy tűnik: a magyarok többsége kibékült vele. Sőt Kádáron keresztül valamiféle kiegyezésre is jutott magával a rendszerrel. Nem tették ezt lelkesen, de elfogadták az előző Rákosi diktatúrához képest a Kádár-rendszert, mint a kisebbik rosszat. A szomszédos Csehszlovákiában és Romániában, a Szovjetunióról már nem is szólva, még kemény kommunista diktatúra van 1986-ban. Ezért a kiegyezésért néhány magyar író és értelmiségi bírálja honfitársait. Szemükre vetik, hogy eladták örökségüket egy tál lencséért, az ellenálláshoz való jogukat egy kétévenkénti útlevélért, nemzeti büszkeségüket és becsületüket a valamicskével kényelmesebb életért. Ennek kapcsán Urbán azt kérdezi Pipes-tól, hogy miként vélekednek a nyugat-európaiak és az amerikaiak a magyaroknak, lengyeleknek, cseheknek és szlovákoknak a nemzeti büszkeségéről, integritásáról és európaiságáról?

Az amerikai történész azt válaszolta, hogy ő nem ismer olyan gondolkodó írót, vagy politikust a Nyugaton, aki a kelet-és közép-európaiaknak ezt a magatartását valamiféle szükségtelen engedékenységnek, vagy erkölcsi gyávaságnak minősítené. A felelősen gondolkodók tisztában vannak azzal, hogy milyen nehéz körülmények között élnek ezek a népek. Így például a Carta-77 mozgalom Csehszlovákiában nagyon fontos jelenség. Férfiak és nők készek vállalni hosszú börtönbüntetést, állásuk elvesztését egy kormányzatot keményen bíráló dokumentum aláírásáért.

Az 1956-os forradalom harmincadik évfordulóján már Mihail Gorbacsov állt az SZKP élén. Urbán György ebben a beszélgetésben, amely a Szabad Európa Rádió és a Szabadság Rádió hullámhosszain került sugárzásra, gondolati kísérletként ajánlotta, hogy a hallgatók képzeljék el, Gorbacsov is részt vesz ezen a beszélgetésen. Mind ő, mind Pipes felkérik: mondja el saját változatát az 1956-os magyarországi eseményekről! Előzőleg emlékeztetnék őt a szovjet kormány első rendeletére, az úgynevezett Béke-dekrétumra. Ebben Lenin az erőszakkal megszállt országokra és népekre vonatkozóan fejtette ki, hogy ha nem tartanak szabad választásokat, és nem teszik lehetővé a lakosság számára, hogy az a fegyveres erők távollétében szabadon döntsön, minden kényszertől és erőszaktól mentesen, akkor ezek a népek erőszakkal megszállt és meghódított népeknek tekintendőek. Ezért az első kérdés így hangzana: vajon Leninnek ezek a nézetei érvényesek-e az 1956-os budapesti és az 1968-as prágai eseményekre is, valamint mindarra, ami 1980. óta Lengyelországban történik?

Pipes újból emlékeztetett arra, hogy Lenin éles különbséget tett azok között az elvek között, amelyek a kommunista, illetve a nem kommunista társadalmakra érvényesek. Így például a nemzeti önrendelkezés joga csak a nem kommunista társadalmakban érvényes, ahol egyes nagyobb államok kisebb népeket akaratuk ellenére magukhoz csatolnak és elnyomnak. Amikor ezt a dekrétumot 1917-ben kiadták, az ukránok kikiáltották függetlenségüket, és megalakították kormányukat, Lenin azonnal katonai erővel fojtotta meg a független Ukrajnát. Amikor meg volt rá a katonai képessége, ugyanezt tette a többi Oroszországgal határos országgal. Ezért Gorbacsov Lenin szellemében csak annyit mondhatna, hogy aki ilyeneket kérdez, az kiforgatja Lenin szavainak a valódi jelentését.

A nacionalizmus, vagyis a nemzeti érdekek érvényesítése haladó törekvés a burzsoá társadalmakban, de ellenforradalmi a kommunista államokban. Lenin a következő formulát követte: "Amikor gyenge vagyok, akkor a te igazságérzetedre hivatkozom, mert ez a te alapelved. De amikor erős vagyok, akkor az én hatalmamra hivatkozom, mert ez az én alapelvem." A kommunisták mindvégig ehhez tartották magukat. (A kommunistákból reformkommunistává lett politikai erők a jelek szerint még mindig ezt az elvet követik. D. J.)

Urbán György ezután azt kérdezte, hogy mi az amerikai történész véleménye erről a kettős erkölcsi mércéről? Először is az az erkölcsiség, amely azt állítja, hogy az erkölcsös, amit én akarok, és az erkölcstelen, amit te akarsz, nem más, mint a dzsungel törvénye és alapjaiban elfogadhatatlan. Az erkölcsiség a viszonosságon nyugszik, és objektív ismérvei vannak. Valamennyi érdekelt félre egyformán kell vonatkoznia, és ha nincs egyetértés, akkor lehetővé kell tenni egy felsőbb elvhez való folyamodást. Másodszor: gyakorlati okokból is tarthatatlan a kettősmérce, mert csak egy nagyobb hatalommal kényszeríthető ki, azaz erőszak alkalmazásával, és ez hosszú távon nem járható. Rövid távon kikényszeríthető, de nagyon is kétséges, hogy erre a kényszerre alapozható-e egy életképes társadalmi rend. A szovjetrendszer alapvető fogyatékossága, hogy szemben áll az emberi természettel és ezzel ellenségesen viszonyul az erkölcsi alapelvekhez. A Lenin által tanított erkölcsöt és etikát képviseli, de ez olyan álerkölcs, amely ellentétes az emberi lény jóról és rosszról való természetes felfogásával. A szovjetrendszernek itt érhető tetten a legalapvetőbb gyengesége.

Így látta 1956-ot két történész a magyar forradalom harmincadik évfordulóján

Negyven évvel az 1956-os magyar forradalom után

1996. október 23-ra már egészen más viszonyok közepette emlékeztek a Kelet-közép-európai országokban, természetesen elsősorban Magyarországon. De alapvető változás következett be magában a szűkebb értelemben vett Szovjet-birodalomban is, mivel 1996-ra már felbomlott, s helyébe a Független Államok Közössége, a FÁK lépett, amely többek között létrehozta a független Ukrajnát, Fehéroroszországot, és a még mindig sok népet tömörítő, soknemzetiségű Orosz Föderációt. De elnyerték függetlenségüket a balti államok, Észtország, Lettország és Litvánia, valamint a közép-ázsiai térség államai, úgy, mint Kazahsztán, Üzbegisztán, Türkménia, Kirgízia, és Tadzsikisztán. Független lett a három kaukázusi ország is, Grúzia, Azerbajdzsán, és Örményország is. Az, hogy ez a folyamat bekövetkezhetett, ahhoz döntő módon járult hozzá a magyarok lázadása és szabadságharca az elnyomó Szovjet-birodalommal szemben. A magyar tömegek megmozdulása a csúcspontját jelentette annak az elégedetlenségnek, amely ekkor felgyülemlett a Szovjet-birodalom kelet-európai régiójában.

Kelet-Közép-Európa évszázadokon át hosszantartó társadalmi feszültségek és háborúk színtere volt. Ez alól a jelen korszak sem kivétel. A berlini fal 1989. november 9-i leomlását követően kísérlet történt a kapitalista rendszer helyreállítására ebben a térségben. Már 1996-ban milliók és milliók tették fel azt a kérdést, hogy a sztálinista nyomort miért a kapitalista nyomor váltotta fel. A sztálinizmust gyűlölték, mert korrupt és életképtelen elnyomó rendszernek bizonyult. Az a kapitalizmus azonban, amely ezt a sztálinista rendszert felváltotta, milliókat sújtott szegénységgel, munkanélküliséggel. Változatlanul az a kérdés Magyarországon is, hogy létezik-e olyan társadalmi, gazdasági és politikai rendszer, amely nemcsak egy szűk csoportnak, de a társadalom egészének tud munkát és jólétet biztosítani. A magyarok még ma is útmutatást keresve tekintenek vissza 1956-ra, amikor a nép soha nem látott egységben nemes eszméket követve próbálta kivívni magának az egyenlő esélyeket a gazdasági életben, a szabadságot a politikában, a társadalmi felelősséggel párosuló hatalmat, a szociális piacgazdaságot. A magyar szabadságot katonailag leverő Szovjetunió propagandája természetesen mindent elkövetett, hogy befeketítse 1956-ot és emlékét. Ezért mondhatta joggal Leslie Bain, aki jelenlévő szemtanúja volt az eseményeknek, hogy "nincs még olyan esemény a történelemben, amelyről oly sokat hazudtak volna, annyira eltorzították és bemocskolták volna, mint a magyar forradalom.

Célravezetőnek és előnyösnek látszott az igazság elhallgatása arról, hogy egy kis nemzet felkelt szabadságjogai védelmében, hősiesen harcolt és elbukott. A nyugati demokráciákban élő kommentátorok számára ez nem volt más, mint kísérlet az orosz elnyomástól és a kommunista diktatúrától való megszabadulásra. A sztálinista kommunisták számára pedig fasiszta ellenforradalom volt, amelyet a CIA elősegített és támogatott azért, hogy vereséget mérjenek a "szocializmusra". Kétségtelen, hogy a szovjet hadsereg egységeinek a kivonása Magyarországról a magyar ellenállók egyik fontos követelése volt és tény az is, hogy a sztálinista diktatúrától való megszabadulás a forradalom legfőbb mozgatóereje volt. Mindazonáltal a magyar felkelés nagyon gyorsan eljutott ezektől az alapvető követelésektől olyan nagy horderejű változások igényéig, amelyek radikálisan új társadalmi rendet akartak, amely egyrészt demokratikusabb lesz, mint a kapitalista Nyugat, másrészt társadalmilag igazságosabb, azaz szocialistább, mint a kommunista Kelet.

Bill Lomax brit történész "Magyarország 1956" című könyvének (Krassó György fordításában, 1989-ben jelent meg Magyarországon) az előszavában megállapítja: "a benne résztvevők számára, akiknek személyes élményeik vannak, 1956 sokkal több, mint a gyűlölt, elnyomó rendszer elleni felkelés. Az emberek sorsuk irányítását kezükbe vették, cselekvően beleszóltak alakításába, és történelmet csináltak. A forradalom fejezte ki törekvésüket egy jobb holnapért, és alkotó harcukat egy új világért, így képletesen azt mondhatjuk - az egeket ostromolták. Ugyanakkor ez olyan forradalom volt, amelynek hatása messze túljutott Magyarország határain, érdeklődést és csodálatot keltett az egész világon. Döntő lépés volt az emberiség szabaddá válásának történetében."

Lomax ehhez még hozzáfűzi 1989. áprilisában, hogy: "Az 1956-os forradalom céljaiban és törekvéseiben sokkal messzebbre ment, mint a kommunista párt akkori, vagy mostani reformszárnya. Az önfelszabadításért folyt népi harc, a forradalmi bizottságok és a Munkástanácsok autonóm mozgalmában fejeződött ki. A forradalom nem pusztán a jogállam megteremtését, és a többpártrendszer bevezetését követelte; ennél jóval többet kívánt megvalósítani. A társadalmi struktúra olyan intézményes, mély és radikális demokratizálását célozta meg, amely a nép kezébe helyezi a hatalmat. A forradalmak mindig a valóban szabad és emberséges társadalom megteremtésére törekedtek. Bár az 1956-os magyar forradalmat leverték, emléke mindazok számára ösztönző maradt, akik egy jobb világra vágynak és küzdenek is ezért."

Krassó György, aki a Szabad Európa Rádió külső munkatársaként 1988-tól szoros munkakapcsolatban is állt e sorok írójával, Lomax értékeléséhez hozzáfűzi - annak ellenére, hogy sokszor járt Magyarországon és magyarul is megtanult, továbbá szoros kapcsolatot tartott fenn a demokratikus ellenzékkel - nem tudta megfelelően ismertetni a forradalomban harcoló egységek és a forradalomban létrejött népképviseleti szervek tevékenységét. Ennek oka az volt, hogy az írók, újságírók, diákok kellően dokumentált mozgalmával ellentétben a felkelőkről, a Munkástanácsokról, a forradalmi bizottságokról, és a vidéki városokban, falvakban történtekről viszonylag kevés adat állt rendelkezésre.

Lomaxot saját marxista szemlélete is korlátozta, és gyakran tévútra vitte. Így hajlamos arra, hogy alábecsülje a forradalom demokratikus politikai vívmányait, és túlértékeljen egyes szocialista beállítottságú csoportokat. Mindszenty bíboros értékelése is egyoldalú. Ami Kádár Jánost illeti, Lomax túl sok mentséget talált a számára.

Francois Furet 1956-ról

A francia történész "Egy illúzió múltja" című munkájában, amely Párizsban 1995-ben és Budapesten pedig 2000-ben jelent meg, foglalkozik a levert magyar forradalom tanulságaival is. A magyar forradalom véres elfojtása a sztálinizmus legsötétebb napjaira emlékezteti. A forradalom leverését színtiszta Orwell-i nyelvbe burkolják: testvéri segítségnek nevezik. Furet szerint a látszólag nagyon is eltérő szovjet megoldás a lengyel válság esetében, és a nyílt erőszak alkalmazása a magyar válság esetében, megtévesztő. Ugyanis mindkét esetben a szovjet geopolitika sikeréről van szó. A szocialista tábor, vagyis a szovjet birodalom határai érintetlenek maradtak. Ennél lényegesebb azonban az, hogy a két kommunista rendszer, amely az 1956-os októberi eseményekből kinő, gyorsan hasonlóvá válik egymáshoz. Gomulka kevésbé liberálisnak bizonyul, Kádár pedig kevésbé sztálinistának, mint Hruscsov és köre, amely hatalomra juttatta őket. Gomulka is, Kádár is Sztálin halála után kommunista meggyőződésüket illetően változatlanul kerülnek ki a börtönből. Egy enyhébb proletárdiktatúrát akarnak, amely ugyan önkényes, rendőri, fenyegető, de elviselhető. A társadalom visszaszerzett valamicske mozgásteret a pártállamtól, és ha nyíltan nem lép fel annak hatalmával szemben, akkor nem kötelező elhinnie azt, amit e pártállam urai mondanak neki.

Magyarország szovjet lerohanását követően Hruscsov XX. kongresszuson elmondott beszédének tételeit nemcsak a Nyugaton, hanem a kommunista világban is nyíltan megkérdőjelezték. A magyar felkelés ugyanis az egész kommunista mozgalmat mind sztálinista, mind Sztálint bíráló változatában válaszút elé állította. A magyar forradalom túllépett azokon a kereteken, amelyeket a XX. kongresszus a megreformálandó kommunizmus számára kijelölt. Ezek a keretek nem engedhették meg egy kommunista rendszerű ország kilépését a Szovjet-birodalomból. Nagy Imre a semlegesség elfogadásával, valamint a politikai pluralizmussal, vagyis a többpártrendszer bevezetésével túllépett ezeken a kereteken. Budapesten jelent meg 1917. óta először az a veszély, hogy a kommunista rendszer nem irreverzibilis, vagyis egy kommunista országból ismét lehet kapitalista rendszerű polgári demokrácia. A jugoszláv Titó, akit Sztálin kizárt a Komminformból, soha sem mondott le például a kommunista vezető réteg hatalmi monopóliumáról. Nagy Imre viszont a jugoszláv típusú nemzeti kommunizmuson is túltett, megteremtette a kommunista rendszer önfelszámolásának a lehetőségét.

A kommunista világmozgalom számára az 1956-os események vízválasztót jelentenek. Az SZKP új vezetői, Hruscsov és társai képtelennek bizonyultak egy új politikának a megalapozására Sztálin bűneinek a leleplezésével. Kiderült, hogy a sztálintalanitásnak nincs társadalomfilozófiai alapja, nem nagyívű stratégia, nem is ideológiai eszme, de még csak politikai program sem. Hruscsov a XX. kongresszuson csak bomlást és zűrzavart okozott azzal, hogy a szovjet rendszer két alapvető támaszát, az ideológiát és a terroruralmat kétségbe vonta. Ezzel a Szovjet-birodalmat válságba sodorta, mert a leghűbb támogatóit, a helyi sztálinista-kommunista vezetőket kiszolgáltatta a közvélemény haragjának. Ugyanakkor áldozataiknak némi szabadságot engedélyezett. A korábbi áldozatok tehát ismét szóhoz juthattak, de csak akkor, ha hajlandóak voltak lepaktálni azzal a kommunista hatalommal, amelynek az áldozatai voltak. Sztálin bírálói tehát nem voltak képesek a kommunista mozgalom valódi megreformálására. A budapesti felkelés bebizonyította, hogy a szovjetrendszer kiúttalan zsákutca. Ezért 1956-ban kezdődik meg a monolitikus szovjet tömb szétesése, és ekkor ér véget a kommunista világrendszer egységének a mítosza.

Hruscsov elképzelésében a sztálinizmus elítélésének és a sztálintalanításnak a szovjet vezetés erkölcsi tekintélyét kellett volna megerősítenie. A meghirdetett békés egymás mellett élésnek pedig az volt a feladata, hogy a Szovjet-birodalom a világ fejlődését felgyorsító és az imperializmus uralma alatt lévő részét az önállósodásában segítő erőközpont legyen. Ez az elgondolás hibásnak bizonyult. Sztálin leleplezése a vádlottat sújtó gyanút a vádlókra is kiterjesztette. Másrészt a háborús fenyegetettség csökkenése a túlzott központosítást megfosztotta egyik legfontosabb indokától. Ezért a magyar 1956 egyik világtörténelmi következménye, hogy a kommunista világ kettészakadt, a sztálinizmus további híveire, és ellenfeleire. Ezzel a kommunista országokon belül is az egyközpontúság helyébe a sokközpontúság lép.

Moszkva abszolút tekintélyét tovább gyöngítette Kína és Mao Ce-tung előtérbe kerülése. Mao volt Titó mellett az a kommunista vezető Lenin óta, aki saját eszközeivel szerezte meg a hatalmat, állítja F. Furet. Ehhez csak annyit kívánunk hozzáfűzni, hogy a németek ellen harcoló kommunista partizán hadsereget - Titóval az élén - a II. világháború során az angolszász hatalmak nagyarányú fegyverszállításokkal és dollármilliókkal segítették. E nélkül Titó és kommunistái nem tudták volna a hatalmat megszerezni. A kínai kommunisták győzelmét is nagymértékben elősegítette az a körülmény, hogy a nyugati hatalmak - elsősorban az Egyesült Államok - megvonták támogatásuk nagy részét a Csang Kaj-sek által vezetett Kuomintang-tól és hadseregétől. Ennyiben nem egyedül magának köszönheti Titó illetve Mao Ce-tung, hogy saját országaikban a hatalom csúcsára kerülhettek. Lenin és Trockij sem lehet hivatkozási alap, hogy a saját képességeikre és szervezeteikre támaszkodva szerezték meg a hatalmat, mert ma már kellően bizonyítható, hogy a Wall Street és a City of London nemzetközi bankárai, valamint a német Warburgok - mai dollárértéken több milliárdos összegekkel - támogatták a bolsevik hatalomátvételt 1917-ben. A történelem tanúsága szerint a kommunisták sehol és semmikor nem tudtak külső erők támogatása nélkül hatalomra kerülni. Visszatérve Mao Ce-tung-ra, őneki sikerült Moszkvától viszonylag függetlenül irányítania a Kínai Kommunista Pártot.

A Mao Ce-tung vezetette kommunisták azonban jelentős támogatás kaptak Sztálintól a Kuomintanggal vívott polgárháborúban. Kína méretei alapozták meg ezt a nagyobb függetlenséget, és már rövid idő után előrevetítették az egység felbomlásának a lehetőségét. A Sztálin utáni szovjet vezetők nem akartak lemondani a Szovjet-birodalom és a nemzetközi kommunista birodalom irányításáról. Mao támogatta őket a magyar forradalom elfojtásában, de ezt feltételekhez kötötte. Kína geopolitikai helyzeténél, valamint népességénél fogva eltérő módion kívánt a kelet-európai kommunista országokhoz viszonyulni, mint a Szovjetunió. A kemény sztálini diktatúra megtagadása ehhez megteremtette az ideológiai mozgásteret Peking számára. Sztálin eltűnése csökkentette a terrort, másrészt nagyobb mozgásteret biztosított ideológiai téren. Az 1953-tól 1956-ig Kelet-Európában előforduló felkelések maradandó nyomot hagytak a kommunista birodalomnak ebben a részében, nem csak a lakosságban, de a rendszernek leginkább elkötelezett kommunista párttagokban is. A nemzeti összetartozás, a demokratikus szabadságjogok követelése, a magasabb életszínvonal utáni vágy olyan erőket hozott mozgásba, amelyeket a Kreml csak üggyel-bajjal tudott féken tartani, de elfojtani nem volt képes.

1960-ban Kína nyíltan is szakít a Szovjet-birodalommal, és Albánia révén Kelet-Európában is talál szövetségest magának. A Szovjetunió által képviselt kommunizmust a kínaiak balról, a jugoszlávok és az olaszok jobbról támadják. A Sztálin által felépített szovjet mitológia fokozatosan felőrlődik és a monolitikus uralom kommunista eszméje alulmarad a demokratikus pluralizmus eszméjével szemben. Sztálin halála után tehát létrejön a szovjetellenes kommunizmus is, amelyet Európában Titó, Ázsiában Mao testesít meg. A kommunista hitvallásnak ekkor már nem a Kreml a Vatikánja.

A Szovjet-birodalom egyik pillére a kommunizmus eszméjének szovjet változata volt. A revizionizmus elterjedése a kommunista világmozgalomban jelzi a szovjet mítosz végét. Hruscsov a leninizmushoz való visszatérést állítja szembe a revizionizmussal, vagyis a jelen problémáit a hagyomány felelevenítésével akarja megoldani. Azzal azonban, hogy megtámadta Sztálint, a revízióhoz vezető utat nyitotta meg. 1956-ban a lengyelországi és a magyarországi események megmutatták, hogy nem járható út a múltbeli hibák verbális kijavítására irányuló törekvés. A lengyelek és a magyarok tartalommal töltötték meg a kommunista frázisokat, amikor komolyan vették a terror megszüntetését, a munkások nyomorának az enyhítését.

Igényt tartottak a nemzeti önrendelkezésre, és az internacionalista alárendeltség megszüntetésére. Valamiféle demokratikus szocializmust akartak a sztálinista terroruralom helyébe. A magyar nép ez irányú követeléseiben eljutott a szovjet típusú rendszer megtagadásáig. 1956-ban a szovjet típusú kommunizmusnak ez a revíziója a szovjet birodalmi érdekek korlátaiba ütközött. Az az elképzelés azonban, hogy a társadalmi igazságosságot hirdető szocializmus összebékíthető a demokráciával, és a nemzeti önrendelkezéssel, tovább élt, mert mind Lengyelországban, mind Magyarországon komoly támogatást kapott a lakosság millióitól. 1956 után a közép- és kelet-európai országokat, de még a nyugati baloldali értelmiségieket is egyre jobban foglalkoztatta a szocializmus és a demokrácia valamilyen módon való társítása.

Az ellentétes irányban haladó kínai kommunisták 1956-ban, 1957-ben segítenek az SZKP vezetőinek elhárítani a közvetlen veszélyt, de ezt követően magukat tekintik a valódi kommunizmus hiteles képviselőinek. Az ő szemükben Hruscsov maga lett revizionista a XX. kongresszuson elmondott Sztálin-ellenes beszédével. Ezért őt tekintik a hiteles kommunizmus sírásójának. A kommunista eszme és állam sztálinista változata nem sokáig élte túl létrehozójának, Sztálinnak a halálát.

1956. megrendítette a nyugati kommunizmus két nagy pártját, az olasz és a francia kommunista pártot is. Mindkét párt élén komminternes veteránok álltak, Togliatti és Thores, akik Sztálin hűséges tanítványai voltak, de utódaikkal már egyenrangúnak tekintették magukat. Mindkét kommunista vezető még Moszkvában tudomást szerez az 1956. februári titkos beszámolóról. Nekik is gondot okozott az, hogy leválasszák személyüket arról a személyi kultuszról, amelynek Sztálin idején egyidejüleg voltak az eszközei és a haszonélvezői. Aggódva figyelték, hogy Hruscsov milyen nehéz helyzetbe hozza őket. 1956. júniusában a titkos beszéd széles körben ismertté vált. Togliatti ettől kezdve a Titó nevével fémjelzett revizionista kommunizmushoz közeledik. Az olasz kommunista vezető át is értelmezi a személyei kultusz kifejezést, és a szovjetrendszer bürokratikus torzulásait érti alatta. Ezt követően már a kommunista világmozgalom sokközpontúságát támogatja. A francia kommunista vezető minél előbb le akarja zárni a Sztálin körül kialakult vitát. Thores továbbra is kitart a Szovjetunió vezető szerepe mellett a kommunista világmozgalomban.

A két nagy kommunista párt támogatta a szovjet hadsereg magyarországi bevetését. A magyar forradalomban Thores imperialista összeesküvést lát, Togliatti viszont hangsúlyozza, hogy milyen súlyos hibákat követtek el az internacionalista-kommunisták Rákosival az élükön Magyarországon. De Togliatti is elutasítja az úgynevezett burzsoá szabadságjogokat, és Thores továbbra is kitart a demokratikus centralizmus mellett, amit még Rákosi Mátyás is fából vaskarikának nevezett. Togliatti azonban mégis csak elkezdi hangoztatni a "szocializmushoz vezető olasz út" jelszavát, ezt a francia kommunisták oppurtunista elhajlásnak minősítik. A kommunista világmozgalomban tehát 1956 következménye nem a sztálini módszerekkel való leszámolás, hanem a sorok újjárendeződése, az új erőviszonyok hatására. A kommunizmus nem a hazugságaitól szabadult meg, hanem annak a zsarnoknak a vasmarkától, aki kormányozta.

1956 és következményei bebizonyították, hogy a kommunista rendszer képtelen a lényegét illető reformra. A kommunista világmozgalom kettészakadt és megosztottsága egyre mélyült. De továbbra is összekötötte szemben álló részeit, hogy ugyanarra a hazugságra épült.

Ez a közös univerzális hazugság kapcsolta össze a kommunizmus orosz, kínai, kelet-német, jugoszláv, olasz és francia változatait.

1956 és 1989

Az 1956 évi magyar forradalom és szabadságharc világtörténelmi jelentőségű következményei fokozatosan bontakoztak ki. Az 1968-as "Prágai Tavaszt" követték 1981 lengyelországi eseményei, a Szolidaritás Mozgalom kibontakozása és a lengyel ellenállás megerősödése. Az 1980-as évek végén felgyorsultak az események, és 1989. november 9-én először sikerült áttörni a berlini falat, amely végül képletesen szólva le is omlik, jelezve egy új világtörténelmi korszak kezdetét.

A berlini fal lebontásában és a németországi változások kikényszerítésében a magyar népnek ismét kezdeményező szerep jutott. 1989 nyarán tömegesen érkeztek Magyarországra az egykori Német Demokratikus Köztársaságból olyan németek, akik nem akartak már visszamenni Németország keleti részébe, hanem a Német Szövetségi Köztársaságban akartak élni. A Szovjetunió által irányított kelet-európai országoknak elő volt írva az együttműködés, s így Magyarországnak is kiadatási megállapodása volt Kelet-Berlinnel. Az NDK kormánya ennek megfelelően követelte a magyar hatóságoktól, hogy tartsa be ezt a megállapodást. Ennek értelmében a Magyarországon tartózkodó NDK-s német menekülteket vissza kellett volna toloncolni az NDK-ba. Kelet-Berlin ígéreteket tett arra nézve is, hogy az így visszatérők - megfelelő eljárások után - akár hivatalosan is áttelepülhetnek az NSZK-ba. A menekültek azonban nem bíztak a kelet-berlini kormányban és nem tértek vissza az NDK-ba.

A magyar kormány élén ekkor Németh Miklós miniszterelnök állott, a külügyminiszter Horn Gyula, és a belügyminiszter dr. Horváth István volt. Ez volt az az esztendő, amikor Pozsgay Imrének, a magyarországi reformfolyamat egyik kezdeményezőjének és irányítójának különlegesen fontos szerep jutott. Mivel a rendszer legitimitása múlott azon, hogy 1956-ban ellenforradalom, vagy pedig népfelkelés zajlott, ezért ez a kérdés még 1988 végén és 1989 elején is tabu témának számított. 1988. májusában az állampárt központi bizottsága Pozsgay Imrét bízta meg a múltat feltáró és átértékelő elemző munka elvégzésével. A múltfeltárás az új pártprogram előkészítéséhez tartozott. A történelmi albizottság élére Berend T. Iván akadémikus került. A történelmi albizottság 1988 végére elkészült egy új szellemű dokumentummal, amelyben az is szerepelt, hogy szükséges felülvizsgálni az 1956-os események megítélését, mert 1956. október 23-án nem ellenforradalomra, hanem népfelkelésre került sor.

Pozsgay Imre a pártlevéltár titkos anyagainak az áttanulmányozása után megismerhette annak a titkos központi bizottsági ülésnek a jegyzőkönyvét, amelyen elhatározták, hogy megrendezik Nagy Imre perét. Pozsgay ekkor tudta meg, hogy valójában milyen is volt Kádár János és közvetlen munkatársainak a szerepe az 1957 és 1963 közötti véres megtorlásokban. Kádárra részben súlyos birodalmi nemzetközi kényszerek hatottak, részben pedig kicsúszott az ellenőrzése alól a megtorló gépezet, amely így egyéni bosszúk eszközévé is vált. A nemzetközi nyomás létezett, de a Kádár által is aláírt jegyzőkönyvek arról tanúskodnak, hogy mindvégig pontos információi voltak a megtorlásokról, és azok folytatásához konkrét útmutatásokat adott. A kétheteként ülésező politikai bizottság minden alkalommal megkapta a jelentést: hányan vannak internálótáborokban, politikai elítéltként börtönben, hány kivégzés történt, és milyen ügyek vannak előkészületben. Pozsgayt megdöbbentette az a politikai bizottsági jegyzőkönyv, amely a megtorlásokról szóló jelentést megtoldja azzal a megjegyzéssel, miszerint túlzsúfoltak a börtönök és már lehetetlen lesz elhelyezni az elítélteket. Kádár János erre cinikusan megjegyezte: "A továbbiakban minőségi munkát kell végezni, kevesebb börtönbüntetést kiosztani és több halálos büntetést kiszabni."

Kádár a dokumentumok tanúsága szerint olyan profi politikus, aki önmagán is uralkodni tudó, kérges szívű hatalomtechnikussá vált, s aki pontosan tudta: az 1956-os népfelkelés okait nem hagyhatja figyelmen kívül. Ezért a forradalom törekvéseiből sok mindent neki kell megvalósítania. Kádár a szovjet segítséggel levert forradalmat igyekezett eltéríteni a maga útjáról és egyik-másik követelését a saját maga szekerébe fogta. Kádár Rákositól eltérően, aki igyekezett óriási tömegeket hosszabb időn át félelemben tartani, rideg számítással pontosan kimérte a félelem határait. Az 1956 utáni megtorlás iszonyú volt, de Kádár félreérthetetlenné tette, hogy kinek kell rettegnie, s a büntetésre kijelölt csoportot, mint a társadalom leprásait mutatta be. Őket a törvényesség látszatával fosztották meg jogaiktól. A nagy többség biztonságban élhetett, ha politikailag passzív maradt.

Pozsgay úgy látta, hogy 1956 vonatkozásában lépnie kell, de előzőleg tájékozódnia kellett nemcsak a magyar politika köreiben, hanem a nemzetközi helyzetet is figyelembe véve. Találkozott Otto Schilli-vel, aki akkor a németországi Zöldek egyik vezetője volt, és aki a Schröder-kormány belügyminisztere lett. 1989. január 9-én már Pozsgay arról beszélt, hogy elkerülhetetlen a fordulat, valamint az azzal járó hatalmi átrendeződés: az alkotmányos jogállam és a parlamentáris demokrácia megteremtése. Az ezen a napon a Sportcsarnokban tartott nagygyűlésen hangzott el: "Elszámolás lesz, de leszámolás nem."

1989. január 27-én került sor a történelmi albizottság tanulmányának a vitájára. Ezen a többség jóváhagyta azt a megállapítást, hogy 1956. októberében Magyarországon nem ellenforradalom, hanem népfelkelés zajlott le. Pozsgay ekkor határozott úgy, hogy a tömegtájékoztatási eszközök útján nyíltan kimondja, amit a magyar nép mindig is gondolt. Az időzítésbe az is beleszámított, hogy Grósz Károly, az MSZMP akkori főtitkára, a Davosi Világgazdasági Fórumra utazott. Pozsgayt ekkor már csak Grósz Károly cenzúrázhatta. Németh Miklós kormányfő a bejelentés megtételében nem akadályozhatta meg Pozsgayt. Ilyen előzmények után hangzott el a Kossuth Rádióban 1989. január 28-án, majd a Televízióban a nagy horderejű nyilatkozat. Grósz Károlynak Davosban nem volt ideje a hazai történésekre figyelni, a nyugati sajtó pedig csak néhány nap múlva reagált a magyarországi eseményekre. Grósz első reagálása a dühös elutasítás volt, és a hozzá közelállók puccsot emlegettek.

Pozsgay azonban fordulatot akart elérni. Tudta, hogy aki kijelenti, hogy 1956-ban nem ellenforradalom, hanem népfelkelés volt, az ezzel nemcsak a Magyar Kommunista Párt identitását rombolja le, hanem vele kimondja azt is, hogy törvénytelen, igazságtalan és becstelen volt a szovjet beavatkozás. Ebben az időpontban még nem lehetett biztosan tudni, hogy érvényben van-e még a Jaltai Megállapodás, alkalmazzák-e még a Brezsnyev-doktrinát, és bizonytalan volt, hogy milyen lesz a szovjet reagálás. Pozsgay döntésébe legközelebbi munkatársait, sőt még a családtagjait sem avatta be.

Grósz Károly pártfőtitkár a párt központi irodájában eléje tárta a közben begyűjtött hangulatjelentéseket, amelyeket a pártbizottságok titkárai írtak alá. Azt is közölte, hogy a Politikai Bizottság másnap megvitatja ezt a kérdést. A Politikai Bizottságban nem azt vetették Pozsgay szemére, hogy nincs igazság abban, amit mondott, hanem hogy nem kellett volna megtennie. Egyes PB-tagok arról spekuláltak, milyen definíciót lehetne adni 1956-ról úgy, hogy az mindenki számára elfogadható legyen. Arra hivatkoztak, hogy bonyolult történelmi jelenségeket és eseményeket nem lehet egyszavas ítéletekkel elintézni.

Visszatérve az NDK-s menekültek kérdésére, a magyar kormányban többen azt az álláspontot vallották, hogy a kiadatási államközi megállapodásnál fontosabbnak tekintendő az Emberi Jogok Egyezségokmánya, valamint az 1975-ös Helsinki Megállapodás. Az államminiszteri funkciót is betöltő Pozsgay azon a véleményen volt, hogy tárgyalni kell az NDK hatóságaival, de a Helsinki Záróokmány értelmében arra kell törekedni, hogy változtassák meg az állampolgáraikkal szemben folytatott gyakorlatukat. Mondjanak le arról, hogy a Magyarországon tartózkodó menekülteket visszaszolgáltassák nekik.

Magyarországon ekkor mozgalom bontakozott ki a német menekültek támogatására. Pozsgay ebben a kérdésben is - a kormánnyal összhangban - a lakosság törekvéseit támogatta. Kapóra jött számára, hogy felmerült egy terv. Ennek keretében kiemelkedő személyek védnökségével - csak néhány órára - megteremtődne a lehetőség arra, hogy magyarok, osztrákok - a határőrség jóváhagyásával, de közreműködése nélkül - találkozhassanak egymással. A kezdeményezők Habsburg Ottót és Pozsgay Imrét kérték fel, hogy vállalják fel a védnökséget a tervezett esemény fölött. Pozsgay felismerve a rendezvényben lévő lehetőséget, igent mondott és ugyanezt tette Habsburg Ottó is. Mindketten bekapcsolódtak az előkészítésbe. Pozsgay felkereste a belügyminisztert, aki megfelelő utasításokkal látta el az állambiztonsági és határőr szerveket. A határmenti-pikniket (páneurópai találkozót) 1989. augusztus 19-re tűzték ki. Augusztus 20., amely a kommunista rendszerben az alkotmány napja volt, a magyar nép emlékezetében a magyar államalapító király, Szent István napjaként él, és így az ő emlékéhez kapcsolódott a határmenti-találkozó.

Az 1989-es év kulcsfontosságú magyar politikusának számító Pozsgay Imre úgy gondolta, hogy ezt az alkalmat kellene felhasználni ahhoz is, hogy megoldás szülessék a német menekültek ügyében. Pozsgay javaslatára a Belügyminisztérium, az Állambiztonsági Szolgálat és a Határőrség vállalta, hogy megnyitja a határt, és távol tartja magát az eseményektől. Pozsgay és munkatársai pedig megüzenték a Magyarországon tartózkodó NDK-soknak, hogy ha augusztus 19-én a magyar-osztrák határ közelében tartózkodnak Sopron környékén, akkor átléphetik a határt. Osztrák részről is felkészültek a fogadásukra.

Pozsgay tisztában volt az akció kockázatával, ezért úgy döntött, hogy mint fővédnök a háttérben marad. Nyilvánvaló volt, hogy Magyarországra nézve nem lenne előnyös, ha a kormány második emberét a kitörési pontnál látnák személyesen tevékenykedni. Pozsgay helyett helyettese, Vass László ment Sopronba, és ő olvasta fel az államminiszter üdvözlő levelét. Habsburg Ottó is megbízottjával képviseltette magát, és leányát, Walburgát küldte a helyszínre.

Ami történt, az a történelem része, és a nemzetközi sajtó is részletesen beszámolt róla. Több száz német menekült futva lépte át az őrizetlenül hagyott határszakaszt, és vette az irányt az NSZK felé. Bebizonyosodott, hogy Magyarországon keresztül átléphetik a kelet-német menekültek a vasfüggönyt. Később ezzel a ténnyel már számolni lehetett azokon a kormányüléseken, ahol sor került azon tárgyalások előkészítésére, amelyeket aztán Horn Gyula külügyminiszter folytatott NDK-s partnerével. Mivel ez a tárgyalás az NDK-s fél merevsége miatt kurdarcba fulladt, megszületett az a döntés, hogy Németh Miklós kormányfő és Horn Gyula külügyminiszter kezdeményezzenek titkos tárgyalásokat Helmuth Kohl nyugatnémet kancellárral és Hans Dietrich Genscher külügyminiszterrel. E tárgyalások titkosságát nem sikerült megóvni, ezért Bonn javaslatára azokat hivatalossá alakította át a két fél.

Magyarország morális okokból és nem ellenszolgáltatásért kereste a megoldást a német menekültek problémájára. A vasfüggöny fokozatos lebontása érdekében további lépésekre került sor a magyar-osztrák szakaszon. A szögesdrót jelképes átvágásánál jelen volt Horn Gyula magyar, és Alois Mock osztrák külügyminiszter. A 300 kilométer hosszú magyar-osztrák határon - 70 kilométer kivételével - eltávolításra került a műszaki határzár. Pozsgayt néhány évvel korábban még vizsgálattal fenyegették, amiért kezdeményezte a vasfüggöny lebontását, most azonban már nem volt akadálya a vasfüggöny eltávolítására vonatkozó eredményes tárgyalásnak. A kelet-német kommunista sajtó azzal rágalmazta Magyarországot, hogy nem az emberi jogoknak szerzett érvényt, hanem üzletet kötött Bonnal az NDK-s menekültek ügyében. Ez a rágalom még veszélyes volt, hiszen nem lehetett tudni, hogy az NDK napjai meg vannak számlálva és a berlini fal 1989. november 9.-én leomlik.

Pozsgay Imre és a magyarok harmadik útja

O. A. Platonov orosz egyetem tanár: "Oroszország a szabadkőművesek befolyása alatt" (Rosszija pod vlasztyju maszonov, Moszkva, Russzkij Vesztnyik, 2000, 110. old.) ezt írja a peresztrojka és a glasznoszty vezérképviselőjéről: "Alekszander Nyikolajevics Jakovlev 1923-ban született. 1944 és 1991 között a Szovjet Kommunista Párt tagja. Az ötvenes évek végétől amerikai ügynök. Továbbá párt-propagandista és tagja a Politbüro-nak (Központi Bizottság, SZKP). Az "Osztankino" Televízió- és Rádiótársaság elnöke. A "Magisztérium" szabadkőműves páholy tagja s egyik alapítója az "Oroszország választása" mozgalomnak. Mindemellett külső tanácsadója a Külkapcsolatok Tanácsának."

Viktor Bracsev "Szabadkőművesség és hatalom Oroszországban" (Maszoni i vlaszty v Rosszii, Moszkva, Algoritm Knyiga, Izdatyelsztvo Ekszmo, 2003) című könyvében pedig ezt olvashatjuk: "1992-ben, Moszkvában létrejött egy Nemzetközi Orosz Klub. Első tagjai között volt: M. Bocsarov, P. Vosanov, Sz. Fjodorov, Kobec tábornok - összesen negyven személy. 2001-re csak Moszkvában már négy ilyen szervezet volt. A hazai "rotarisok" keresztapjának szerepében megjelentek a finn testvérek, majd az amerikaiak vették át a kezdeményezést tőlük, méghozzá úgy, hogy minden orosz "rotaris" vezetőnek hat hónapos ingyenes amerikai tanulmányutat ajánlottak. Szintén 1992-ben jött létre a Bilderberg-csoport moszkvai fiókja - a Magisztérium, amelynek tagjai voltak: A. Jakovlev, Je. Jevtusenko és Sz. Satalin ... Ha a kommunista rendszer defektjeiről beszélünk, akkor olyanokat kell megemlítenünk, mint Gorbacsov, Jakovlev és mások, akik a párt közegében nőttek fel, karriert csináltak, elárulták és eladták a hazájukat és pártjukat."

Az idézeteket egészítsük ki azokkal a megállapításokkal, amelyeket Szemjon Reznyik ír "Oroszország fasizálódása" (1998-ban jelent meg Budapesten a Hajja és Fiai Kiadó gondozásában) c. munkájában: Alexander Jakovlev akkor került a figyelem központjába, amikor 1972. november 15-én a Lityeraturnaja Gazeta-ban közzétett hosszú cikkében elítélt több fiatal kritikust, amiért nem törődnek a történelem marxista megközelítésével, valamint a forradalom előtti Oroszországot virágzó, harmonikus társadalomként tűntetik fel. Ezt az írást Alexander Jakovlev úgy jegyezte, mint történész doktor. Sokakat elgondolkoztatott, hogy hogyan fordulhatott elő, hogy Alexander Jakovlev, aki a pártfunkcionáriusok között nőtt fel, ilyen cikket publikálhatott a felső körök jóváhagyása nélkül. Nem sokkal a cikk megjelenését követően Alexander Jakovlevet, aki 15 évvel később a Glasztnoszty és a Peresztrojka építőmestere lett, eltávolították az SZKP Központi Bizottságából és Kanadába küldték nagykövetnek.

Nem tekinthető véletlennek az sem, ahogyan élete a továbbiakban alakult. Jurij Andropov, Brezsnyev utóda a főtitkári tisztségben, visszahívta Jakovlevet 1982-ben Moszkvába. Gorbacsov hivatalba lépése után pedig visszakerült korábbi pozíciójába, a Központi Bizottságba, ahonnan 1972-ben, a már említett cikke után eltávolították. Jakovlev gyorsan lépett előre a ranglétrán és végül Gorbacsov egyik legfontosabb tanácsadójává vált. 1985-ben és 1986-ban, amikor már a "Pamjaty" nevű nacionalista mozgalom tevékenysége ismertté vált, e mozgalom egyes vezetői élesen bírálták a pártvezetőségen belüli úgynevezett "titkos cionistákat", többek között az akkor már a Politikai Bizottságba bekerült Alexander Jakovlevet. Jakovlev volt ugyanis, aki megpróbált szembeszállni az erősödő orosz sovinizmussal. A párt radikálisai ezért Jakovlevet veszélyes riválisuknak tekintették és mindent megpróbáltak, hogy közvetlenül vagy közvetve aláaknázzák pozícióját.

1988. márciusában a Szovjetszkaja Rosszija kemény támadást intézett a kozmopolita liberálisok, valamint a reakciós nemzetiek ellen. A cikket a párthierarchia akkori második embere, Jegor Ligacsov kezdeményezte, mégpedig akkor, amikor Gorbacsov és Jakovlev külföldön voltak. Ligacsov utasítására a helyi pártkiadványok újranyomták a cikket. A Pravda három hétre rá azonban vezércikkben ítélte el ezt az írást és a peresztrojka-ellenes erők kiáltványának minősítette. Ezt a vezércikket viszont Alexander Jakovlev kezdeményezte Moszkvába visszatérését követően. Ezután rábeszélte Gorbacsovot, hogy az az akkor mérvadónak számító központi lapban jelenjen meg. Jakovlev volt az, aki tudta, hogy mit kell tenni Oroszországban és ezért Gorbacsovnak nagy szüksége volt rá. Ugyanakkor Gorbacsov középutasként nem akarta magára haragítani a Jakovlevvel szemben álló csoportokat sem, ezért újra meg újra elhatárolta magát Jakovlevtől.

A berlini fal leomlását követően maga Gorbacsov is a radikális nemzetiek támadásainak a célpontjává vált, külügyminiszterével Eduard Sevardnadzéval együtt. Mindkettőjüknek azt vetették a szemére, hogy túlzottan egyoldalú engedményeket tettek a Nyugat számára.

A már idézett Platonov könyv ezeket az adatokat emeli ki Sevarnadzéval kapcsolatosan: "Eduard Amvroszijevics Sevardnadze 1928-ban született és 1948 - 1991 között volt tagja az SZKP-nek. Grúzia első titkára volt, majd a Politbüro tagja (Központi Bizottság, SZKP). Később Grúzia vezetője és a 'Magisztérium' szabadkőműves páholy tagja 1992-től"

Gorbacsov ezután ugyanúgy kezdte elhatárolni magát Sevardnadzétól, ahogyan azt korábban Jakovlevvel kapcsolatban tette. 1990-ben decemberében a Népi Küldöttek Kongresszusán Sevardnadze lemondott külügyminiszteri posztjáról. Ezután már csak Alexander Jakovlev maradt az Elnöki Tanács egyetlen liberális tagja. De befolyása csökkent. Amikor sor került 1991. június 17-én az emlékezetes kísérletre, hogy Gorbacsovot elmozdítsák, a Szovjetunió elnöke csak június 21-én jelent meg a Legfelsőbb Tanácsban, miután figyelmeztetést kapott az akkori amerikai elnöktől, idősebb George Bush-tól. Gorbacsov ugyanis meglepő közömbösséggel vette tudomásul a történteket, és ez azt a gyanút ébresztette, hogy az akcióban neki is része volt. Feltételezték, hogy egyet értett azokkal, akik szerint az egyetlen mód a Szovjetunió felbomlásának elkerülésére az erőszak alkalmazása. Gorbacsov azonban nem akart személyes felelősséget vállalni az akcióért. Így elképzelhető volt, hogy lehetőséget akart adni a radikális nacionalistáknak. Amennyiben azoknak sikerül meggyőzniük a Legfelsőbb Tanácsot, akkor tervük sikerül. A Bush elnöktől érkező figyelmeztetést követően azonban Gorbacsov valószínűleg arra a következtetésre jutott, hogy mivel a terv lelepleződött, ezért inkább meghátrál. Alexander Jakovlev ekkor három órán át beszélt Gorbacsovval. Arról akarta meggyőzni, hogy szabaduljon meg az őt körülvevő nacionalistáktól és tegyen valamit - ahogy ő nevezte - "ezzel a hitvány csapattal".

A háttérhatalom hálózatában és a még mindig fontos szerepet betöltő szabadkőműves páholyokban meglévő rivalizálások és konfliktusok valójában leképezik a politika látható szférájában, az egész profán világban lezajló konfliktusokat. Az úgynevezett világkormányt alkotó szervezetek - úgy mint a New York-i Council on Foreign Relation (Külkapcsolatok Tanácsa), a londoni Royal Institute of International Affairs (Királyi Külügyi Intézet), a Trilateral Commission (Háromoldalú Bizottság) és a Bilderberg Csoport - oroszországi kirendeltségeiben, továbbá a különböző zárt társaságok, titkos és féltitkos szervezetek, a szabadkőműves klánok, a különböző rituálék rendjei, valamint a háttérhatalom regionális központjai között, szüntelenül folyik a versengés.

Ezt a küzdelmet szemléltetik az elmúlt évtized történései Oroszországban, ahol elkeseredett összecsapásokban vívtak kemény küzdelmet a Máltai Lovagrend és az amerikai szabadkőművesség (Jelcin - Berezovszkij - Abramovics), a B'nai B'rith (Szövetség Fiai) és az illuminátus szabadkőművesség (Guzinszkij - Fridman - Hodorkovszkij - Javlinszkij), Franciaország Grand Orient-je és az európai szabadkőművesség (Luzskov - Primakov - Jakovlev). A háttérhatalom itt felsorolt hálózatának intézményei, a szabadkőművesség különböző irányzatai, mind érdekeltek voltak az orosz állam meggyöngítésében, az orosz nemzeti vagyon pénzügyi eszközökkel történő elvételében. Mindennek hatásaként olyan viszonyokat teremtettek Oroszországban, ahol évente egymillióval csökken a lakosság létszáma. Tervek készültek Oroszország felosztására és kontrollálására. E folyamatokat Vlagyimir Putyin orosz elnök az állam megerősítésével, többek között az adózási fegyelem kikényszerítésével, próbálta megfékezni, illetve leállítani, de eddig csak igen szerény eredménnyel.

Azért tértünk ki Alexander Jakovlevre vonatkozó ismereteink rövid összefoglalására, mert érzékeltetni kívántuk, hogy Jakovlev a Nemzetközi Pénzügyi Közösség, a világot kormányzó globalista főhatalom Szovjetunió-beli képviselője volt, akit erre a feladatra még New York-i tartózkodása idején, a Columbia Egyetemen, készítettek fel. Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy a Szovjetunióban magában is hatalmi küzdelem folyt az atlantista- irányzathoz és az eurázsista-irányzathoz tartozók között, akkor könnyebben érthetjük meg Jakovlev ellentmondásos magatartását, tényleges szerepét. Jakovlev ugyanis az internacionalista-kommunistából kozmopolita-globalistává átváltozó szovjet-, illetve kelet-európai politikus tipikus képviselője volt a Szovjet-birodalom legfontosabb idegközpontjában. Jakovlev annak a globalista háttérhatalomnak a stratégiáját, washingtoni konszenzusként ismert programját képviselte Moszkvában, amelynek a terveibe nem illett bele a nemzetállamok megerősödése. A Szovjet-birodalomnak és központi államának, a Szovjetuniónak úgy kellett felbomlania, hogy utódállamai ne nemzetállamok legyenek, hanem a Nemzetközi Pénzügyi Közösség által szorgalmazott kozmopolita "nyílt társadalomhoz" tartozzanak.

Itt két megjegyzést teszünk. Az egyik magára a Szovjetunióra vonatkozik. A Kreml-ből nemcsak a szűkebb értelemben vett Szovjetuniót irányították, hanem az érdekszférájába tartozó kelet-európai államokat is. Moszkvában dőltek el a kommunista birodalom legfontosabb külpolitikai, katonapolitikai és gazdasági kérdései. A másik megjegyzésünk a "nyílt társadalomra" ("open society"-ra) vonatkozik. A "nyílt társadalom" elmélete Karl Popper osztrák születésű filozófustól származik. Ez az elmélet arra a felismerésre épül, hogy az igazságot senki sem monopolizálhatja. A Nemzetközi Pénzügyi Közösség elsősorban azért karolta fel ezt az elméletet, mert a magánpénz-rendszer világszintű monopolizálásához, a világ vagyonának a centralizációjához, és ennek nyomán egy Globális Unió létrehozásához, olyan államokra van szükség, amelyek lemondanak nemzeti érdekeik hatékony védelméről és készek a Nemzetközi Pénzügyi Közösség irányítása alatt regionális, majd pedig globális rendszerekbe integrálódni, amelyek lehetővé teszik az egy központból irányított világrendszer létrehozását.

Pozsgay Imre, nagyformátumú államférfiúi képességei révén reformkommunistából hiteles patriótává és demokrata politikussá vált. Úgy képzelte az internacionalista-kommunista rendszerből való kiválást, hogy egyben érvényesíti a magyar nemzet alapvető szükségleteit, érdekeit és értékeit, kísérletet téve a magyar nép történelmi sérelmeinek az orvoslására is. Pozsgay Imre - a kozmopolita globalistává váló internacionalista kommunistáktól eltérően, velük konfliktusba kerülve - a gazdasági esélyegyenlőségen alapuló vállalkozói szabadságot, a szociális piacgazdaságot akarta. A társadalmi progresszióból nemcsak a szabadságot, de a társadalmi igazságosságot jelentő egyenlőséget, és a szolidaritásban megnyilvánuló testvériséget is szorgalmazta. Vagyis a felvilágosodás hármas jelszavából - hármas-követelményrendszeréből - mind a hármat érvényesíteni akarta. Ez a hármas-követelmény ugyanis egymást kölcsönösen feltételezi és kiegyensúlyozza. Így teszi lehetővé harmonikus társadalom megteremtését. Pozsgay megnyilatkozásaiból egyértelműen kiolvasható, hogy a szociális piacgazdaságot a nemzeti érdekek és a közjó érvényesítésével együtt kívánta a bukott diktatúra állammonopolista rendszere helyére bevezetni. Azaz Pozsgay Bibó Istvánhoz hasonlóan valójában egy harmadik útban gondolkodott: meg akart szabadulni a bukott internacionalista kommunizmustól, ám azt sem akarta, hogy helyébe a szélsőséges neoliberális tanokra alapozott pénzmonopolista rendszer lépjen. Pozsgay ezt így - ezekkel a szavakkal - nem fogalmazta meg, de valójában annak a pénzuralmi diktatúrának is ellenfele volt, amely a rendszerváltás nyomán ténylegesen berendezkedett Magyarországon, létrehozva a hárommillió koldus, továbbá a hárommilió szegény, és a kétmillió vagyontalan, azaz a nyolcmillió függőhelyzetű, kiszolgáltatott magyar Magyarországát.

Az a "nyílt társadalom", amelyet a magyarokra rákényszeritettek, nem tette lehetővé, hogy Magyarország nemzeti szuverenitására támaszkodva védekezhessen a Nemzetközi Pénzügyi Közösség pénzügyi- és gazdasági eszközökkel vívott hódító terjeszkedésével szemben. A "nyílt" jelző az akadálymentességet jelenti a tőke terjeszkedése számára. A tőke szabad mozgásának a biztosítása nem véletlenül lett az Európai Unió legfontosabb "vívmányává", minden mást érvénytelenítő legfőbb szabályává. "Nyílt társadalom" tehát az, ahol minden korlát nélkül garázdálkodhat a nemzetközi finánctőke, és pénzügyi eszközökkel folyamatosan elvonhatja az adott ország jövedelmét. Az az állam pedig, amely ez ellen különböző eszközökkel - pénzügyi szabályozással, vámokkal - védekezni kíván, az a pénztőke szabad garázdálkodása elől elzárkozó, azaz "nem nyílt társadalom", hanem nacionalista, zárt társadalom, s ezért nemcsak megbélyegzik, de ki is közösítik.

A kozmopolita Jakovlev - a globalista főhatalom Moszkvában működő első számú ügynökeként - abban volt érdekelt, hogy Magyarországon ne a nemzeti érdeket és a szabad vállalkozáson alapuló szociális piacgazdaságot ötvöző demokratikus rendszer jöjjön létre. Egy ilyen modellértékű fejlemény követőkre találhatott volna a többi transzformációs országban is. Jakovlev tapasztalt globalistaként jól látta ezeket a veszélyeket, s ezért Pozsgayt olyan ellenfélnek tekintette, akit időben le kell állítania, s lehetőleg háttérbe szorítania.

1989. március 17-én Pozsgay azért ment Olaszországba, hogy az MSZMP-t képviselje az Olasz Kommunista Párt kongresszusán. Tárgyalni akart a szovjet küldöttséget vezető Jakovlevvel is, aki akkor már a SZKP Politikai Bizottságának a tagja és Gorbacsov legfőbb bizalmasa volt. Ugyancsak eszmét kívánt cserélni Stipe Suvarral, a jugoszláv Kommunisták Szövetségének az elnökével. Találkozott Pozsgay Bettino Craxival is, az olasz Szocialista Párt főtitkárával. A legfontosabb találkozása azonban II. János Pál pápával történt. Pozsgay tájékoztatta a pápát Magyarország helyzetéről, a politikai átalakulás irányáról és külön is szólt az 1956-tal kapcsolatos álláspontról. A lengyel származású pápa szívesen beszélt 1956-ról. Mély átéléssel emlékezett vissza arra, hogy fiatal krakkói papként mit érzett és mit tett a magyarországi forradalom elfojtása után. Ebből és a pápa más megnyilvánulásaiból is egyértelmű volt, hogy mélységes rokonszenvet érez a magyar nép iránt.

A pápánál tett látogatás után Jakovlev négyszemközti beszélgetésre hívta meg Pozsgay-t, aki noha jól tud oroszul, Tabajdi Csabát vitte magával tolmácsként. Pozsgay Jakovlevnek elmondotta, ha a Kreml-ben nem egyetlen forrásból szereznék Magyarországra vonatkozó információikat, akkor nagyobb biztonsággal dönthetnének, mert nem az a sztalinista gépezet továbbítaná hozzájuk az értesüléseket, amely évtizedek óta elfogultan és tendeciózusan működik. Azt is kifejtette, hogy szívesen elutazna Moszkvába, ha Gorbacsovval is találkozhatna.

Pozsgay beszámolt Jakovlevnek a pápánál tett látogatásáról, kiemelve az 1956-ra és a koncepciós perekre vonatkozó eszmecserét. Jakovlev azonban minderre nem reagált. Pozsgay tisztában volt vele, hogy Jakovlev kiemelkedik a többi szovjetvezető közül, és úgy érezte, hogy hallgatása mögött valami titkos, mégis kimondandó szándék van. Csak a vacsora végén derült ki, hogy miért akart négyszemközt tárgyalni vele Jakovlev. Parancsoló hangon közölte: Moszkva, vagyis az SZKP vezetői szerint a magyar elvtársaknak kötelességük Grósz elvtársat támogatni. Ez a válasz elkeserítette Pozsgay-t, aki a következőket mondta Jakovlevnek: "Ti megint semmit sem tudtok. Nem tudjátok például azt, hogy Grósz Károly a magyar nép szemében már régen megbukott." Jakovlev nem nagyon hagyta befejezni Pozsgay-t. Udvariasan tudtára adta, hogy a találkozónak vége. Megígérte, hogy tájékoztatja Gorbacsovot. A kézfogásnál Pozsgay még ezeket fűzte hozzá korábbi szavaihoz: "Szomorú látni, hogy még ti is mennyire fogjai vagytok Bizáncnak, a sztálini birodalom tradíciójának, és szívesebben dolgoztok ügynökökkel, mint szövetségesekkel." Jakovlev ezekre már nem reagált. Csak onnan lehet tudni, hogy Pozsgay szavainak mégis volt foganatja, mert néhány hét múlva megjött Gorbacsovtól a meghívás. Erre a találkozóra azonban mégsem került sor.

Mielőtt összerakjuk a mozaikokból a képet és kiértékeljük annak tartalmát, folytassuk azzal, hogy hazatérve Pozsgay tájékoztatta a már szerveződő Ellenzéki Kerekasztal kulcs személyiségeit Jakovlev véleményéről, valamint arról, hogy mit mondott Grósszal kapcsolatosan. Az MSZMP-ben tovább fejlődött a reformköri mozgalom. Az Ellenzéki Kerekasztalba tömörült politikai pártok és szervezetek meghatározták egy leendő politikai egyeztető tárgyalás feltételeit. Az ellenzék abból indult ki, hogy a "tényleges hatalommal", tehát a párttal kell tárgyalni, s nem szükséges a párt fiókintézményének tekintett Kormánnyal ülni a tárgyalóasztalhoz.

Pozsgay túlhaladottnak és veszélyesnek tartotta az ellenzék által szorgalmazott tervet. Úgy látta, hogy az 1956-tal kapcsolatos identitászavar, a válság kezelésében tapasztalható eredménytelenség, és az 1988-as májusi pártértekezlet határozatainak nyilvánvaló alkalmatlansága megbénította a pártot. Ezért az MSZMP nem volt már az az erős meghatározó tényező, mint amilyennek az ellenzék feltételezte. De az ellenzéki koncepció azért is veszélyes volt, mert ha az ellenzék az MSZMP-t jelöli meg tárgyalópartnerként, akkor azzal megakaszthatja az állampárt felbomlási-folyamatát. Ezzel lényegében megerősíti a régi pártstruktúrát és megnehezíti, hogy a párton belüli reformerők önállósuljanak. Ezzel akadályozza azt, hogy az MSZMP reformerői egy új, hiteles baloldalt hozzanak létre, amely nem tekinthető az egykori állampárt utódjának.

Pozsgay maga is felveti, hogy az ellenzék tudatosan választotta ezt a taktikát. E sorok írója ezt a feltételezést azért tartja logikusnak, mert összhangban áll a későbbi fejleményekkel.

Pozsgay a másik veszélyt abban látta, hogy ha az ellenzék akarata szerint az MSZMP nem egyik pártként, hanem a közhatalom megtestesítőjeként vesz részt a tárgyalásokon, akkor ezzel lefékezheti a kormány függetlenedését. Ebben az időszakban a Németh Miklós vezette kormány már részben lerázta a pártirányítást.

Arra a hírre, hogy az ellenzék az MSZMP-vel kíván politikai egyeztető tárgyalásokat, Grósz Károly 1989. április 12-re összehívta a Központi Bizottság ülését. Elkezdődött a párt felkészítése a politikai egyeztető tárgyalásokra. Az ülésen lemondott a főtitkár és a politikai bizottság. Ezzel megnyílt az út Grósz előtt, hogy néhány személytől megszabaduljon. A főtitkár ismét Grósz Károly lett, de Németh Miklós, Nyers Rezső és Pozsgay jelenléte továbbra is reformeri arculatot adott a vezetésnek. Lehetővé vált az 1988-ban politikai okok miatt kizárt, illetőleg pártfegyelmivel sújtott személyek rehabilitációja. Ennek keretében Bihari Mihály, Bíró Zoltán, Király Zoltán és Lengyel László kizárását érvénytelenítették.

Az Ellenzéki Kerekasztal hamarosan viszonozta ezt a gesztust. Április 19-i ülésükön megállapodtak az MSZMP-vel folytatandó tárgyalások konkrét tervéről. Nyilatkozatot adtak ki arról, hogy készen állnak az MSZMP-vel az érdemi tárgyalásokra. Ezzel eldőlt, hogy a magyar politikai átalakulásban a veszélyesebb, kockázatosabb álláspont győzőtt. Pozsgay szerint ez a döntés fatálisan befolyásolta az MSZMP-n belül zajló változásokat.

Fontos eseményekre került sor Kecskeméten is, ahol a reformműhely április 15-re meghívta az ország minden részéből az MSZMP-reformkörök képviselőit. A kecskeméti találkozó előtt Pozsgay találkozott a lengyel vezetőkkel, köztük Rakovszki miniszterelnökkel is. A lengyel vezetőkkel folytatott találkozóból Pozsgay azt a tanulságot vonta le, hogy a lengyel kerekasztal tárgyalásoknak más volt a tétje, mint a készülődő magyar tárgyalásoké. Ott arról volt ugyanis szó, hogy legalizálják-e az 1981. december 13-án betiltott Szolidaritást. Úgy határoztak, hogy egy választási Konvent keretében eleve biztosítják a Lengyel Egyesült Munkáspárt helyét a törvényhozásban, a Szejm-ben. Ez azt jelentette, hogy legalábbis a rendszerváltás első szakaszában, Lengyelországban nem lesznek valódi szabad választások.

A másik tanulság, amely Pozsgay szemei előtt lebegett, az Jakovlev Rómában elhangzott, és Grósz Károly támogatására felszólító megjegyzéseivel kapcsolatos. Pozsgay úgy gondolta, hogy Jakovlev szavait halálosan komolyan kell venni. Moszkva szándékai kiismerhetetlenek, a Kreml urainak a reflexiói kiszámíthatatlanok. Varsóból visszatérve megbeszélést folytatott Bíró Zoltánnal, az MDF ügyvezető elnökével, aki úgy látta, hogy egy pártszakadás kezdeményezése Kecskeméten beláthatatlan következményekkel járna, mert veszélyeztetné a békés rendszerváltást. Pozsgay úgy érezte, hogy Bíró Zoltán ezzel akaratlanul is a római és varsói találkozók tanulságait erősítette meg.

1989. kiemelkedő magyar politikusa ekkor úgy érezte, hogy ismét csapdába került és ebből már nagyon drága áron szabadulhat csak ki. Ha Kecskeméten pártszakadást kezdeményez, elviheti a párt reformszárnyának egy részét, a reformköröket, amelyek akkor már képesek voltak a lázadásra, de a vezetésre, a politikai átalakulás irányítására nem. Az MSZMP maradi oldala megtartja magának a párt infrastruktúráját, vagyonát, nyilvánosságát és mozgósítja a hatalmi eszközeit. Pozsgay így fogalmaz erről "1989, Politikusi pálya a pártállamban és a rendszerváltásban" című munkájának 127. oldalán, amely 1993-ban jelent meg:

"A jó szándékú reformbirkákat pásztoraikkal, bojtárjaikkal és pulikutyáikkal együtt felfalják az MSZMP posztsztalinista, rendpárti farkasai. Új politikai helyzet keletkezik ezáltal, és ezzel minimálisra csökkennek a tárgyalásos megoldás, a kiegyezés esélyei."

Pozsgay attól tartott, hogy a szovjet kommunisták - esetleg Gorbacsov ellenére is -nyíltan Grósz Károly mellé állnak, és az események egészen más irányt vesznek. Utólag persze lehet azt mondani, hogy nem volt a rendszerváltásnak alternatívája. Pozsgay azonban az ismertetett előzmények hatására úgy látta, hogy létezik egy másfajta lehetőség is, és neki ezt is számításba kell vennie. Ilyen bénító gondolatokkal érkezett meg Kecskemétre április 15-én. Itt a pártszakadásra váró ötszáz ember fogadta.

Az ülés résztvevőinek a többsége azt várta Pozsgay-tól, hogy bejelenti a régi MSZMP-ből történő kilépést és egy olyan új, immáron demokratikus párt megalakítását, amely képes megszabadulni a kommunista hagyománytól. Beszéde azonban nagy csalódást okozott mivel a résztvevőkben az a benyomás alakult ki, hogy támadás helyett visszavonulót fújt. Nem beszélhetett magatartásának igazi okáról, Jakovlevvel folytatott tanácskozásáról, a Moszkvából kapott és ukáznak is felfogható üzenetről, Rakovszkij tanácsairól. Ezért az az átmeneti megoldás született, hogy az MSZMP reformszárnya alkossa meg saját programját, továbbá, hogy hozzák előbbre a párt kongresszusát.

Az MSZMP konzervatív része - élén Grósz Károllyal - szintén döntésre szánta el magát. Grósz elejét akarta venni a bomlásnak és ezért azt javasolta a Politikai Bizottságnak, hogy vezessen be egy gazdasági szükségállapotot. Egy ilyen helyzet a gazdaságban szükségszerűen magával vonta volna a szükségállapot bizonyos fokú kiterjesztését a politikai és a társadalmi életre is. Mivel ezt a Politikai Bizottság elutasította, Grósz a nyilvánosság útján kísérelt meg szövetségeseket szerezni magának. A nyilvánosság megszólítására a KISZ kongresszusát használta fel. Azt állította, hogy Németh Miklós kormányfő támogatta elképzelését, de a Politikai Bizottság többsége elutasította. Grósz azonban arra nem számított, hogy Németh Miklós majd felhívja a televízió Híradójának a szerkesztőségét és megcáfolja Grósz állítását. A kormányfő hangsúlyozva, hogy semmi köze sincs a gazdasági szükségállapotról szóló előterjesztéshez. Ő sem értett vele egyet és ellene szavazott. Ez a hang már jelezte, hogy a kormány elszánta magát az önálló cselekvésre.

Grósz Károly azonban még mindig nem tett le hatalommentési szándékáról, így az ésszerű megoldások hívei és a békés átmenet támogatói belátták, hogy a főtitkárt most már nem szabad teljesen felügyelet nélkül hagyni.

Időközben Pozsgay látogatást tett a brit miniszterelnöknél, akit részletesen tájékoztatott a magyarországi átalakulási folyamatról. Thatcher asszony azt tudakolta, hogy a magyar reformerek által kezdeményezett politikai lépések mennyire vannak összhangban a Szovjetunió-beli fejleményekkel. Thatcher jól ismerte Oroszország helyzetét és kifejtette, hogy ott jóval nehezebb lesz az átalakulás. Pozsgay a brit külügyminiszternek elmondotta, hogy Magyarországgal, mint alakulóban lévő alkotmányos jogállammal kell számolni a jövőben, amely intézményeit szabad választásokon fogja létrehozni. Ezért máris tekintsék baráti partnernek, mind a Közös Piacban, mind más fórumokon.

Pozsgay számára fogadást adott a Magyar Napok Előkészítő Bizottsága, s ezen Thatcher asszony a következőket mondotta: "Tisztelettel és a legnagyobb elismeréssel szólók a kelet-európai átalakulás két kiemelkedő személyiségéről Mihail Gorbacsovról és Pozsgay Imréről." Szavait azzal fejezte be, hogy "ami sikerülni fog Mihail Gorbacsovnak, az sikerülhet Pozsgay Imrének is; s ami sikerülhet Pozsgay Imrének, az sikerülni fog Mihail Gorbacsovnak is".

Fontos esemény történt 1989. április 28-án, amikor jelentősen átalakult a Kormány. Németh Miklós kezdeményezésére több kormánytagot felmentettek. Ekkor lett külügyminiszter Horn Gyula is. Május 8-án a Központi Bizottság felülvizsgálta az MSZMP személyi kérdésekben gyakorolt hatáskörét. Ez azt jelentette, hogy a Központi Bizottság és a pártbizottságok a jövőben állami- és gazdasági tisztségekről nem, csak a saját hatáskörükbe tartozó párttisztségek betöltéséről dönthettek. Ugyanekkor hatályon kívül helyezték a Munkásőrség pártirányításáról szóló korábbi döntéseket is. A kormányfő kapott arra megbízatást, hogy a Munkásőrségre vonatkozó új jogszabályokat készítse el. Folytatódott Kádár János háttérbe szorítása is. A Központi Bizottság érdemei elismerése mellett felmentette pártelnöki tisztségéből és központi bizottsági tagságából.

A Kormány és a Történelmi Igazságtételi Bizottság megállapodása alapján Nagy Imre és a többi mártír újratemetését kivégzésük 31. évfordulójára, 1989. június 16-ra tűzték ki. Ekkor Grósz Károly olyan sehol nem ellenőrzött "dokumentumokkal" állott elő, amelyeket a KGB-től kapott, és amelyek szerint Nagy Imrének a Szovjetunió-beli emigrációja idején kapcsolata volt a KGB-vel, és felelősség terheli egykori magyar emigránsok üldözéséért, sőt haláláért.

Pozsgay könyveiből az derül ki, hogy nem tudja még ma sem, miként jutott Grósz Károly ezekhez az állítólagos dokumentumokhoz. Az is elképzelhető, hogy Grósz maga kérte a KGB-től, de az is lehet, hogy provokációs szándékkal juttatták el hozzá azokat. Az ügy nagyon átlátszó volt és ezért semmiféleképpen nem volt alkalmas arra, hogy fordulatot idézzen elő a magyarországi átalakulás menetében. A Magyar Tudományos Akadémia is Közgyűlést tartott. Ezen tudományellenes és törvénysértő lépésnek ítélte, hogy 1973-ban politikai döntés nyomán megfosztották a tudományos munka lehetőségétől Heller Ágnest, Hegedűs Andrást, Márkus Máriát, Márkus Györgyöt, Kiss Jánost, Vajda Mihályt és Bencze Györgyöt. Egy másik döntés az volt, hogy a Közgyűlés kinyilvánította Nagy Imre akadémiai tagsága soha nem szűnt meg, s így Nagy Imre akadémikusként halt meg.

Május 23-án Szűrös Mátyás, az Országgyűlés akkori elnöke, bejelentette: Kész közreműködni az MSZMP és az ellenzék között folytatott tárgyalások lebonyolításában. Az Ellenzéki Kerekasztal ez után hivatalosan is közölte, hogy az ellenzék Pozsgay Imrét kettős minőségben is, egyrészt a Politikai Bizottság tagjaként, másrészt államminiszterként kész elfogadni tárgyalópartnernek. További lépés volt az, hogy május 30-án az Országgyűlés elfogadta a népszavazásról szóló törvényt. Ezt Pozsgay kezdeményezte. A történelem iróniája, hogy az ellenzék egy részének a kezdeményezésére pont vele szemben alkalmazták először 1989. november 26-án ezt a törvényt, hogy megakadályozzák a nemzeti érdekeket is felvállaló rendszerváltás megvalósulását. Ha ugyanis Pozsgay marad továbbra is a rendszerváltási folyamat meghatározó személyisége, akkor a budapesti neoliberálisoknak nehéz lett volna Magyarországot Kelet-Európa legliberalizáltabb, legderegularizáltabb, legprivatizáltabb és legglobalizáltabb országává átalakítaniuk bámulatosan rövid idő alatt. Az atlantista-kozmopolita ellenzék ekkor már szoros operatív kapcsolatot tartott a nyugati, elsősorban amerikai szervezetekkel, s tagjai a washingtoni konszenzusban foglalt program végrehajtására készültek fel. Ezt megnehezítette, esetleg meg is akadályozta volna, ha a nemzeti érdekeket is őszintén és következetesen érvényesíteni akaró Pozsgay Imre politikai befolyása továbbra is meghatározó marad.

1989. júniusában megkezdődtek a politikai egyeztető tárgyalások. Az MSZMP-t Grósz Károly, Fejti György KB titkár és Pozsgay Imre politikai bizottsági tag, államminiszter képviselte. Az Ellenzéki Kerekasztalban tömörülő kilenc szervezet mindegyikét három-három személy képviselte. A harmadik tárgyaló felet, a különböző társadalmi szervezetek és mozgalmak alkották. Itt ültek a szakszervezetek, a Hazafias Népfront képviselői. Ezt a harmadik oldalt az ellenzék az MSZMP vazallusának tekintette, és csak kompromisszumként fogadták el részvételüket a tárgyalásokon.

Pozsgay nehéz helyzetben volt, mert őszinte híve volt a rendszerváltásnak, a politikai intézményrendszer gyökeres átalakításának. Olyan törvényeket kellett előkészíteni, amelyek formailag is kifogástalanok. Ellentmondás feszült azonban aközött, hogy egy látszólag legális rendszer tárgyal önjelölt, nem legális szervezetekkel. Ez értetlenséget váltott ki az MSZMP-ben és az Országgyűlésben. Ez utóbbinak volt alkotmányos jogköre mindazokban a kérdésekben, amelyekről a Kerekasztalnál folytak a tárgyalások. Az ellenzéki résztvevőknek formális legitimációja nem volt, mert képviselői nem általános és titkos választásokon jutottak mandátumhoz. Feltételezhető volt, hogy van szavazóbázisuk, de hogy ez mekkora, az nem volt ismeretes. Az Ellenzéki Kerekasztal résztvevőit nem tagságuk, hanem az a küldetéstudat legitimálta, amelynek jegyében küzdöttek a parlamentáris jogállamért és a szabad választások megtartásáért. Pozsgay tehát a békés átmenet fenntartása érdekében azon munkálkodott, hogy azoknak a szervezeteknek a legitimitás-tudatát gyöngítse el, amelyeknek a képviseletében részt vett a tárgyalásokon. Az Országgyűlés számos tagja vélte úgy, és még egyes miniszterek is, hogy legitim testületek kényszerültek bizonytalan értékű felhatalmazással bíró, és egyesek szerint felforgató szándékú politikai csoportokkal együttműködni.

Az MSZMP-ben is tovább folytatódott az erjedés és nőtt az elégedetlenség a főtitkárral szemben. Grósz Károly szervezeti átalakítással akart a helyzeten változtatni. Pozsgay Imre a június 23-ára összehívott központi bizottsági ülés előtt felkereste Grószt, és lényegében arra kérte, hogy mondjon le. Ezt a főtitkár elutasította arra hivatkozva, hogy őt a Központi Bizottság választotta meg. Pozsgay mérlegelte, hogy esetleg a főtitkár a Központi Bizottságon kívül még másokat is maga mögött tudhat. Ismét Jakovlev szavai jutottak az eszébe. Ezért már a Központi Bizottság ülésén a kulisszák mögötti megbeszéléseken elfogadták azt, hogy jöjjön létre egy 21 tagú Intézőbizottság, amit Grósz akart, de a párt irányítását egy szűk körű vezetőségre kell bízni. Először egy háromtagú elnökség gondolata alakult ki. Aczél György és a vele rokonszenvezők Nyers Rezsőt támogatták. Nyers Rezső viszont Pozsgay-t javasolta a megalakítandó háromtagú elnökség további tagjának.

Ekkor került először hivatalos formában kimondásra az a felvetés, hogy Pozsgay Imrét tekintik a megalakulandó Magyar Köztársaság elnöki tisztségére a jelöltnek. Ezt nemcsak a pártban, de a széles közvéleményben is már régóta latolgatták. Ennek egyik megnyilvánulása volt, hogy a köztársasági elnöki modellt valamiképpen Pozsgay személyéhez kellene igazítani. Bihari Mihály tudományosan megalapozott tervet dolgozott ki a köztársasági elnök szerepkörére és funkciójára. Pozsgay ekkor már maga mögött tudhatta a hazai és nemzetközi közvélemény támogatását. A magyarországi közvéleménykutatási adatokban pedig már második éve a legjobb eredményt érte el ismertség és népszerűség tekintetében. Ezért őt tekintették annak a személynek, aki a legjobb eséllyel indulhatna több jelölt esetén is egy általános, titkos, vagyis nem parlamenti úton megválasztandó államelnök tisztségéért.

Ennek ellenére a Központi Bizottság ülésén Pozsgay úgy érezte, hogy a többiek ezt fizetségül szánják neki. Akik számára riválist jelentett, céltáblának szerették volna kitenni a figyelem elterelésére. Azt sem lehetett kihagyni a számításból - ami egyébként aztán be is következett -, hogy ezzel a tervvel, ha kudarcot vall, Pozsgay-t félre lehet állítani.

Pozsgay ezen túltette magát és mérlegelte, hogy a megnevezett három személy nem állítja helyre az igazi egyensúlyt. Nyers Rezső túlságosan hajlamos volt a kompromisszumokra, ezért Pozsgay negyedik személyként javasolta Németh Miklós miniszterelnök bevonását is a szűk körű pártelnökségbe. Vele már nemcsak egyetértett, de alapvető kérdésekben együtt is működött és szövetségesnek tekintette. Sem Pozsgay-nak, sem Németh Miklósnak nem vált előnyére a pártelnökségi tagság, hiszen az egyre függetlenebbül működő Kormányban e két politikusnak jobb pozíciója volt, mint bármelyik pártszervben. A döntés végül is megszületett és Grósz Károly megkönnyebbült.

A politikai megfigyelők tudták, hogy a négy személy három elkülönülő irányzatot képvisel. Grósz a poszt-sztálinista rendpárti irányt, amely látszólag elfogadja a pluralista berendezkedés normáit, szavakban már hivatkozik a jogállamra, de mindezt kényszerűségből és taktikából teszi, s az első adandó alkalommal visszatér a párt vezetőszerepéhez.

Nyers Rezső mérsékelt reformernek számított, aki ellentmondásos életútjának tapasztalatait hasznosítva elősegíthette a Szociáldemokrata Párt életre hívását, és a történelmi szociáldemokrácia hagyományainak megfelelően támogathatta az ellenőrzött piacgazdaság kialakítását.

Németh Miklós és Pozsgay voltak a radikális reformerek, akik alapvető rendszerváltást akartak, a hatalomátadás békés módját és a válságkezelés korszerű módszereit alkalmazták. Ezt az irányzatot támogatta Szűrös Mátyás, az Országgyűlés elnöke; Horn Gyula külügyminiszter; Horváth István belügyminiszter; Kulcsár Kálmán igazságügyi-miniszter; Glatz Ferenc művelődési miniszter és mások.

Ezt a megoldást megfigyelők úgy értékelték, hogy a reformereknek nem volt annyi erejük, hogy leváltsák Grósz Károlyt, ezért pótmegoldásként "fogságba ejtették". Ebből annyi igaz, hogy Grósz másodosztályú pártfunkcionáriussá vált. Kádár János sorsa is beteljesedett, mert élete utolsó heteiben elhatalmasodott rajta az elmebaj. Így már nem fogta fel, hogy a magyar nép ellen elkövetett bűneit a történelem miként orvosolja. 1989. július 6-án távozott az élők sorából. Temetését a poszt-sztálinista rendpárti erők politikai demonstrációra próbálták felhasználni. Az egykori pártközpontban felravatalozott koporsójához autóbuszok hozták azokat, akik benne azt az embert látták, akinek a neve elválaszthatatlanul összekapcsolódott egy korszakkal. A Kádár-korszaknak és Kádár János személyének a megítélése rendkívül ellentmondásos. E sorok írója nem talál mentséget arra a véres terrorra, amit a forradalom leverését követően teljesen értelmetlenül folytatott a megtorlás évei alatt. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a forradalom céljait részben megvalósította, és egy viszonylag elfogadható, szerény életszívonalat tudott a magyarok többsége számára biztosítani.

A magyarországi reformfolyamat nemzetközi felértékelődését jelzi, hogy idősebb George Bush elnök 1989. júliusában ellátogatott Budapestre. Pozsgay tájékoztatta az amerikai elnököt a belső helyzetről, a kiegyezéses megoldás lehetőségeiről, s arról, hogy az Egyesült Államok miben segíthetne Magyarországnak. Bush elismeréssel szólt a magyar reformerek szerepéről. és megígérte, hogy támogatni fogja a működő tőke bekapcsolódását Magyarország gazdasági életébe.

A nyár folyamán folytatódtak az egyeztető tárgyalások, és szeptember 18-ára kitűzték azt a felső szintű politikai találkozót, amelyen minden tárgyaló fél aláírja a közösen kialakított megállapodást. A megállapodás szövege szerint a tárgyalófeleknek sikerült egyetértésre jutniuk a békés átmenet lényegi kérdéseiben. Ez az egyetértés hat törvényjavaslatban fogalmazódott meg. Elkészült a tervezet az Alkotmány módosítására is, benne a Köztársasági Elnök intézményéről szóló rendelkezéssel, amely közepesen erős köztársasági elnöki hatáskört irányzott elő. Az alkotmánymódosítás záradéka mondta ki, hogy amennyiben a köztársasági elnök megválasztására a parlamenti választások előtt kerül sor, akkor az elnököt általános, titkos, közvetlen választáson a nép válassza meg. A továbbiakban azonban az Országgyűlés által választott személy tölti be a köztársasági elnöki tisztséget. Meghatározták a tárgyaló felek az ország államformáját, és a köztársaság kikiáltásának az időpontját október 23-ára tűzték ki.

Az alkotmánymódosítás ugyan az emberi jogokból és azok biztosítékaiból indult ki, de nem rögzítették azt, hogy az állampolgárok közös tulajdonát képező nemzeti vagyont a teljesítményhez kötve igazságosan osszák szét. Egy ilyen igazságos vagyonelosztás alapozhatta volna meg az állampolgárok személyi önrendelkezését, és a politikai közéletben való ténylegesen egyenjogú részvételük esélyeit.

A magyar közjogban hagyományosan létezett felsőház is. Ennek a funkcióit a felállítandó Alkotmánybíróságra bízták. Törvényjavaslat készült a pártok működéséről és gazdálkodásáról, valamint az országgyűlési képviselők választásáról, továbbá a Büntető Törvénykönyv, valamint a büntető-eljárási törvény szükséges módosításáról.

Az egyeztetések lezárása után mindhárom oldal kinyilvánította egyetértését. Ekkor jelentették be, hogy szeptember 18-án - a televízió és a rádió nyilvánossága előtt - ünnepélyesen aláírják az elfogadott megállapodást. Először az MSZMP küldöttsége fejezte ki teljes egyetértését. Hasonló nyilatkoztatott tett az ún. Harmadik oldal. Kiderült, hogy az Ellenzéki Kerekasztal résztvevői külön kívánnak nyilatkozni. A Szabad Demokraták képviselője, majd pedig a Fiatal Demokraták szószólója bejelentette, hogy bár nem vétózzák meg a megállapodást, de azt nem írják alá.

Erről így ír Pozsgay: "1989. Politikus-pálya a pártállamban és a rendszerváltásban" című könyvének a 164. oldalán:

"Magatartásukat inkorrektnek és tisztességtelennek tartottam, politikailag pedig veszedelmesnek, hogy a kezdődő demokrácia viszonyai között éppen a két liberális párt nyíltan machiavellisztikus és jakobinus típusú magatartást tanúsít. Szószegéssel és a partnerek iránti teljes megvetéssel fűszerezve, hiszen a tárgyalóasztalnál teljes egyetértésben és az ő jóváhagyásukkal zártuk le az alapokmányt. Az ünnepélyes pillanatokig semmiféle tanújelét nem adták annak, hogy megváltozott volna az álláspontjuk. Mint utólag megtudtuk, még az Ellenzéki Kerekasztalon belüli partnereiket is csak a záróülés előtt tájékoztatták megváltozott szándékukról."

A két liberális párt képviselői teljes haszonélvezői kívántak lenni a megállapodásnak, de nem akartak érte felelősséget vállalni. Az érvényes belőle, ami jó nekik - a többi vonatkozásában pedig szabad kezet akartak biztosítani maguknak. Ismét Pozsgay-t idézzük:

"Döntésük oka perceken belül nyilvánvalóvá vált abból is, hogy az aláírást megtagadók bejelentették a köztársasági elnök megválasztásának kérdésében és egyéb kérdésekben népszavazást kezdeményeznek. Vagyis ott helyben igazolták, amit mondtam, hogy a megállapodás előnyeit élvezni fogják, de mivel nem felelősek érte - azokon a pontokon, amelyek nekik nem jók - külön kezdeményezéseket tesznek. Ilyen volt például a köztársasági elnök megválasztásáról szóló megállapodás."

E sorok írójának nincs kétsége afelől, hogy ha a lakosság választhatott volna közvetlenül köztársasági elnököt, akkor Pozsgay Imrének lettek volna a legjobb esélyei. Ezt kívánták az immáron nyíltan kozmopolita-globalista útra térő liberálisok megakadályozni a nemzeti politikát felvállaló Pozsgay félreállításával. A közvetlen köztársasági elnök választás megakadályozásához egy trükköt alkalmaztak. A politikai egyeztető tárgyalásokon az alkotmánymódosítás záradékába bekerült, hogy amennyiben a köztársasági elnök választására a szabad parlamenti választások előtt kerül sor, akkor az elnökválasztást általános, közvetlen és titkos szavazással kell lebonyolítani. Más szavakkal kifejezve: a magyar nép közvetlenül választja meg a köztársasági elnököt. Az említett trükk abban állt, hogy az SZDSZ és az akkor vele még szorosan együttműködő FIDESZ négy kérdésre kértek döntést egyetlen szavazólapon a választóktól:

1. Csak az országgyűlési választások után kerüljön-e sor a köztársasági elnök megválasztására?
2. Kivonuljanak-e a pártszervezetek a munkahelyekről?
3. Elszámoljon-e az MSZMP a tulajdonában vagy kezelésében lévő vagyonról?
4. Feloszlassák-e a Munkásőrséget?

A szavazók többsége nem tudhatta, hogy ha igennel válaszol, akkor tulajdonképpen azt mondja ki, hogy nem akarja a köztársasági elnököt megválasztani, hanem inkább ezt a Parlamentre bízza. A másik három kérdés csak statisztált az igazi fontos kérdés mellett. Az Országgyűlés ugyanis már elfogadta azokat a törvényeket, amelyek kötelezték az MSZMP-t, hogy számoljon el a vagyonával (amellyel ténylegesen az óta sem számolt el!) és vonja ki a párszervezeteket a munkahelyekről. A Munkásőrség feloszlatását is már kimondták. A statiszta-kérdések funkciója az volt, hogy velük bírják rá a választókat a megfelelő arányú részvételre a népszavazáson. A lényeg az volt, hogy az első kérdésben elérjék azt, amit akartak, azaz ne kerülhessen egy nemzeti érdekeket markánsan képviselő politikus az egész rendszerváltási folyamat élére.

Az internacionalista kommunisták metamorfózisa jól nyomon volt követhető. Első lépésként el kellett szakadni a Szovjetuniótól, az internacionalista-kommunista birodalomtól. Ebben a szakaszban még a lakosság megnyerése érdekében hivatkoztak a nemzeti érdekek védelmére, a nemzeti politika fontosságára. A második lépésben azonban már háttérbe kellett szorítani a nemzeti érdekeket arra hivatkozással, hogy a nemzetállam történelmileg túlhaladott képződmény. A nemzeti korlátok, az etnikai nemzet, a provincializmus és partikularizmus helyébe a kozmopolita "nyílt társadalmat", az alkotmányos hazafiasságot, a politikai nemzetet, a technikai modernizációt, a neoliberális elvek szerinti progressziót és az euró-atlanti integrációt ajánlották. Ebben a szakaszban a nemzeti érdekeket ténylegesen képviselő politikusokat már kikapcsolták, de legalábbis háttérbe szorították.

A harmadik lépés, amikor már újra integrálódni kell egy birodalomba, de nem az internacionalista keletibe, hanem a kozmopolita nyugatiba. Ezért a hangsúlyt a maximális liberalizálásra, a reprivatizáció helyett a privatizálásra és a globalizálásra fektették. Gyorsan, szinte észrevétlenül, létrehozták a magánpénzmonopóliumot, a pénzrendszer és a bankrendszer egészének a privatizálását, felszámolva az állam monetáris szuverenitását. Ezzel lehetővé vált az áttérés a neokonzervatív pénzuralmi rendszerre, a termelői gazdaság elsőbbségén nyugvó közgazdaság lecserélésére krematisztikára, azaz pénzgazdaságra. Ez utóbbiban már nem a szükségletek kielégítését szolgáló termelőtevékenységen van a hangsúly, hanem a forgalmon, a fogyasztáson és a pénzzel való spekuláción. A pénzgazdaság egydimenziós célja a profit, pontosabban a pénzből még több pénz előállítása. Ezzel Magyarország szuverén nemzetállamból kozmopolita-globalista képződménnyé, egy nemzetek feletti, túlcentralizált és demokratikusan nem ellenőrizhető globalista főhatalom és birodalma tartományává lett átalakítva.

Amikor Rómában Jakovlev ráijesztett Pozsgay-ra, valójában a kozmopolita-globalista stratégiának megfelelően járt el. Az egyes orosz szerzők által "szabadkőműves pátriárkának" nevezett Jakovlev azért vezette félre a nemzeti irányvonalat követő Pozsgay-t, mert a magyar politikus össze akarta kapcsolni a szociális piacgazdaságot az önrendelkező demokráciával, s ezzel veszélyeztette az atlantista-globalista terveket. Ha Jakovlev ezt nem teszi meg, akkor Pozsgay, ez az egykori állampártból származó, de nemzetben gondolkodó nagyformátumú politikus, továbbra is meghatározó szerepet játszhatott volna az egész kelet-európai rendszerváltás menetében. Az ő befolyására győzhetett volna Magyarországon, esetleg másutt is, egy olyan irányvonal, amely ötvözi a parlamenti demokráciát, a nemzeti önrendelkezést és a szociális piacgazdaságot. Ha állt volna Pozsgay mögött egy erős reformpárt, méghozzá megfelelő infrastruktúrával, akkor talán ki lehetett volna kényszeríteni, hogy az állampolgárok közös tulajdonát képező nemzeti vagyont teljesítményhez kapcsolódóan, igazságosan osszák szét, s akkor a magyarok tovább haladhattak volna azon a harmadik úton, amelyről 1956-ban a szovjet páncélos hadosztályok letérítették őket, a Nyugat hallgatólagos beleegyezésével.

Nagy létszámú vagyonos réteg esetén jelentős számú magyar állampolgár őrizhette volna meg az önrendelkezését, politikai mozgásszabadságát. Egy teljesen vagyontalan, függő helyzetű egyén nem képes akaratának politikai érvényesítésére. Ha tehát Jakovlev nem akadályozza meg Pozsgay-t a megfélemlítéssel egy kellő infrastruktúrával is rendelkező utódpárt létrehozásában, akkor Pozsgay lehetett volna az a rendszerváltó politikus, akinek az irányításával a magyarok ismét rátérhettek volna az 1956-ban megtalált harmadik útjukra, s elkerülhették volna a pénzuralom és a vadkapitalizmus jelenlegi kozmopolita zsákutcáját. Elképzelhető az is, hogy e megtévesztő manőver megtételéhez a kezdő impulzusokat nem is a Kreml-ből, vagy a KGB-ből, hanem máshonnan, esetleg Magyarországról kapta Jakovlev. Az ehhez szükséges nemzetközi kapcsolati-háló ekkor már a helyén volt, és hatékonyan működött. A Budapestről érkező kérés egyelőre csak feltételezés, de ezt sem lehet kizárni, hiszen az atlantista szervezetek ekkor már Magyarországon is működtek, és újra szerveződtek az első szabadkőműves páholyok is.

A fentiekben ismertetett nézeteket részben alátámasztja az a feljegyzés is, amit a Szovjetunió Tudományos Akadémiája Szocialista Világrendszer Intézete készített 1988. februárjában Jakovlev részére. A "Kelet-Európában zajló változások és hatásuk a Szovjetunióra" c. dokumentumban ez olvasható Magyarországról:

"A politikai hatalom békés átadása ellenében meg kell szerezni a gazdasági hatalmat, ezt külföldi - elsősorban amerikai és nyugat-európai elvtársak pénzügyi bevonásával lehet elérni. Ez lehetővé teszi, hogy idővel a gazdasági potencián keresztül hassanak a közvéleményre. Ezt követően - ha elengedhetetlenül szükséges - engedélyezni kell a többpárt-rendszer bevezetését és az ezen alapuló választások kiírását. A Magyar Szocialista Munkáspártnak ajánlatos rétegekre tagozódni, létrehozni egy 'reformista szárnyat', és abban tömöríteni azokat az elvtársakat, akik nem kompromittálódtak. Létre kell hozni továbbá, illetve fel kell eleveníteni a Szociáldemokrata Pártot, valamint meg kell hagyni az eredeti MSZMP-t is. A magyar elvtársaknak jelen kell lenniük minden olyan pártban, amely meghatározó politikai erőként jelenik meg a palettán."

A Jakovlev részére készült feljegyzés ezután összegezi a várható következményeket: "A Magyar Szocialista Párt reformista szárnyának a helyzete jelentősen megerősödik a vezetésben és a párt egészében és ismételten magához ragadja a társadalmi, gazdasági és politikai struktúrák átalakításában a kezdményezést; fokozatosan koalícióra lép a szociáldemokrata és a hagyományosan kommunista mozgalmakkal, (ami nem zárja ki az ellenzéki pártokba beépült elvtársak további jelenlétét ezekben a mozgalmakban, mivel elsődleges törekvésük az ilyen jellegű pártok felbomlasztása, széttagolása). Ha más pártok befolyása növekszik is rövidtávon, az események nagy valószínűséggel e szerint a forgatókönyv szerint alakulnak, hiszen egyik mozgalom sem tehet szert akkora és olyan fegyelmezett erőre és befolyásra, mint az MSZMP reformkörei egyesülve a Szociáldemokratákkal."

Ezt a szigorúan titkos, 1988. II. / A - 9. jelű feljegyzést, amely lényegében programot tartalmazó forgatókönyvnek tekinthető, Moszkvában megtárgyalták, és ezen részt vett Németh Miklós, Horn Gyula, Szűrös Mátyás, Thürmer Gyula, Nyers Rezső, Pozsgay Imre, Tabajdi Csaba és Medgyessy Péter. A tárgyalásokat Major László, az MSZMP KB Politikai és Agitációs Osztályának a politikai munkatársa készítette elő. A rendszerváltás előkészületeihez tartozott az a főleg gazdasági és politikai forgatókönyv is, amely Washingtonban készült és a "Washingtoni Konszenzus" néven vált ismertté a szakirodalomban.

Timothy Garton Ash amerikai filozófus 1999-ben "10 év múltán" címmel jelentetett meg elemzést az 1989-es eseményekről a The New York Review of Books hasábjain. Írásából csak azt a néhány gondolatot idézzük, amely a történelem meglepően gyors átírására és a kommunista vezetők színe-változására vonatkozik. Nyugaton divatba jött a vezető politikusok részéről azt állítani, hogy ők szinte kivétel nélkül mind megjósolták a kommunizmus végét. Keleten viszont csaknem minden jelentős személy valamilyen formában ellenálló volt. Még hozzá hosszabb ideje. Egykori kommunista vezetők meghökkentő memoárokkal álltak elő. Eduárd Sevardnadze, volt szovjet külügyminiszter már grúz elnökként, továbbá Alexander Jakovlev Gorbacsov fő tanácsadója, azt mondták Timothy Garton Ash-nek: ők már a nyolcvanas évek közepén világosan látták, hogy mi fog történni. Dokumentum erről természetesen nincs, hiszen akkor ezt nem lehetett hangosan kimondani. Ash úgy gondolja, hogy komoly strukturális okok vezettek 1989-hez. A Kelet gazdasága lemaradt a nyugatihoz képest, az enyhülés pedig lehetővé tette, hogy az átlag kelet-európai észrevegye a mélyülő szakadékot. Tény, hogy 1989-ben Kelet-Európában nem volt olyan vérengzés, mint amilyenre Pekingben 1989. június 4-én sor került.

Timothy Garton Ash a rendszerváltás irányítóinak a szemére veti, hogy valójában semmilyen újnak nevezhető elgondolással sem gazdagították az 1990-es évek Európáját. A forradalmi változásokat értelmiségiek vezették, de nem hoztak alapvetően új eszméket, csak a valóságot rendezték át. Az ellenzéki mozgalmak vezetői előre elhatározták, hogy olyasmit csinálnak, ami eltér a forradalom klasszikus modelljétől, amelynek mintája lehetett az 1789-es francia, vagy az 1956-os magyar forradalom. 1989. rendszerváltói a végsőkig ragaszkodtak az erőszakmentesség elvéhez, miközben igen leleményesen tömegméretű polgári engedetlenségi mozgalmakat szerveztek, és ügyesen mozgósították a nyugati sajtót - maguk mögé állítva nemcsak a nyugati közvéleményt, de még a kormányokat is. Ez a rendszerváltó-értelmiség kész volt a döntő pillanatban a tárgyalóasztalhoz ülni és kompromisszumot kötni a hatalommal, miközben sikeresen elhárította a hatalom gyámkodási és beolvasztási kísérleteit. Az ellenzék vezetőinek sikerült a tömegtiltakozások nyomásával kikényszeríteni a párbeszédet, a kompromisszumokat, végül a hatalom békés átadását.

Timothy Garton Ash úgy véli: Mivel az átmenet békés volt és tárgyalásos úton ment végbe, az emberek nem érezték a forradalom katarzisát. Ash szerint a hatalmon lévőknek kellett adni valamit cserébe azért, hogy lelépjenek a színről. Ezért 1989 a korábbi uralkodó osztály, a nómenklatúra, számos tagja számára valójában az üzleti-kapitalista karrier kezdetét jelentette. Ő is úgy látja, hogy a magánosítás a védelem nélkül hagyott köztulajdonnak az eltulajdonítása, széthordása volt. A volt nómenklatúra végeredményben hagyta magát kivásárolni a hatalomból. A posztkommunista pártok, a régi és az újonnan szerzett vagyonukat felhasználva meglehetősen sikeresnek bizonyultak a demokrácia játékszabályai szerint folytatott politikai versenyben is. Az amerikai filozófusnak is feltűnt, hogy Közép-Európában utazgatva mennyiszer kellett hallania, hogy ugyanazok az emberek vannak ma is hatalmon és, hogy a kommunistákból lettek a legrosszabb kapitalisták. Timothy Garton Ash tíz évvel a rendszerváltás után úgy találta, hogy Németországban, Lengyelországban, Magyarországon és Csehországban még mindig kísért a múlt. Voltak ugyan perek, igazolási eljárások, tisztogatások, parlamenti vizsgálatok, mégis nyomasztó az egykori uralkodó réteg hatalmi túlsúlya. Csak annyiban mondhatják magukat szerencséseknek ezek az országok, hogy elkerülhették azokat a szörnyű konfliktusokat, amelyek a posztkommunista Európa más részein, mindenek előtt az egykori Jugoszláviában történtek.

Azért tértünk ki a háttérhatalom, a nemzetközi pénzügyi közösség egyik kiemelkedően fontos emberének, Jakovlevnek a bemutatására, mert így esetleg alátámasztható az a feltételezés, hogy az atlantista világstratégiát még Pozsgay-nál is jobban ismerő Jakovlev valójában azért vezette félre a magyar rendszerváltás akkor még első számúnak tekintett vezetőjét, mert nem akarta, hogy Magyarországon egy nemzeti szükségleteket, érdekeket és értékeket érvényesítő politikai rendszer jöjjön létre, amely a szociális piacgazdaság elvei szerint integrálódik a világgazdaságba.

Magyarországon ebben az időben Pozsgay-t már "az új Nagy Imrének" tekintették, ahogy erről e sorok íróját értelmiségiek - köztük egyetemi tanárok - tájékoztatták. Azaz az emberi jogok, a politikai szabadságjogok, a jogállamiság és a szociális piacgazdaság akkor tudott volna szervesen egybekapcsolódni Magyarországon, ha Pozsgay Imrét nem sikerül háttérbe szorítani. Jakovlev lényegében azzal fenyegette meg a magyar politikust, hogy ha új pártot hoz létre - és ebbe az irányba viszi a magyar átalakulást - akkor számolnia kell nemcsak Gorbacsov és az SZKP neheztelésével, de esetleg katonai nyomással is, pl. a Magyarországon állomásozó szovjet katonai alakulatok készültségbe helyezésével, vagy más ellenlépésekkel. Jakovlev ezt nem mondta ki, de sokat sejtető szavait és magatartását így is lehetett értelmezni. Az atlantista háttérhatalom Gorbacsov mellé helyezett elsőszámú ügynökeként Jakovlev tájékozódva volt arról, amiről még Pozsgay sem tudhatott: legfelsőbb szinten már létrejött a megegyezés a globális főhatalom és a Szovjetunió vezetői között arról, hogy Moszkva többé nem akadályozza meg katonai eszközökkel a Kelet-Közép-Európában élő népek önrendelkezését. Ezt a megállapodást pecsételte meg idősebb George Bush és Gorbacsov a Máltai Találkozón 1989. december 3-án. Ezért a Máltai Találkozót tekintik a hidegháború végének.

Több magyar kutató - köztük Bogár László - is úgy látja, hogy az igazi rendszerváltozás rejtett külső és belső alkukkal kezdődött. Ezek során a globális hatalom szerkezete fokozatosan beépült a magyar társadalmi-struktúra csúcsára. Az MSZMP-n belül kibontakozó erjedésben ekkor még nem lehetett világosan látni a globalo-komprádor liberális elitek teljes fölényét. Ennek az elitnek az MSZMP-n belül Aczél György és frakciója, az MSZMP-n kívül pedig az akkor magát még demokratikus ellenzéknek nevező későbbi SZDSZ együttműködése állott. A főhatalom további megtartására törekvő globalo-komprádor liberális elitek párton belüli és kívüli csoportjainak az együttműködése sikeresnek bizonyult.

Az így létrejött globalo-komprádor főpárt (ez Bogár László elnevezése) együttműködési paktumának a győzelméhez azonban még kettős árulásra is szükség volt. Erre 1989. októberében az MSZP-ben és az MDF-ben egyszerre került sor. Ennek az volt a célja, hogy a nemzeti szükségleteket, érdekeket előtérbe helyező rendszerváltás meghiúsuljon. Ekkor az MSZP-ben még meghatározó kádárista tagság a nép-nemzeti többséget kiszolgáltatta a pártot azóta is megszállva tartó kozmopolita-globalista csoportnak. Az MDF-ben ugyanakkor a vezetést a "történelmi úri társadalom" olyan MDF-hez irányított képviselői ragadták magukhoz, akik később nyiltan is csatlakoztak az Aczél György és az SZDSZ között létrjött globalo-komprádor paktumhoz. Ezzel a globális főhatalomnak elkötelezett MDF-es vezetők lényegében átvették a hatalmat az MDF-et létrehozó lakiteleki - hiteles - nép-nemzeti politikusoktól.

A rendszerváltást úgy is fel lehet fogni, hogy 1982-től 1989-ig egy rejtett alkusorozat játszódott le, amelyben a Magyarországon élő kollaboráns csoportok - elsősorban a pénzügyi lobbi - kiszolgáltatták a magyar társadalmat a globális főhatalom helyi szálláscsináló csoportjainak. Ezeket a szálláscsinálókat a globális főhatalom lokális elitjének is tekinthetjük. Bogár László "Új rendszerváltáshoz kell bizalmat szerezni" című tanulmányában közli azt az adatot, (amely a Magyar Nemzet 2004. december 4-i számában jelent meg), hogy ez a komprádor-elit csupán a magyar népesség 5-6%-kát alkotja, az anyagi erőforrásoknak azonban mintegy 40%-kát birtokolja. A nemzeti vagyon pénzügyi módszerekkel való elvétele és a magyar lakosság vagyontalanná tétele nyomán a másik póluson kialakult egy azóta is növekvő - roncs társadalomnak minősíthető - képződmény, amely a lakosság mintegy 35-40%-kát teszi ki, de az anyagi erőforrásokból csak 5-6%-kal részesedik.

A rendszerváltás romboló jellegét világítja meg az az adat, hogy az egy keresőre jutó reálbér 2004-ben érte el újra az 1978-as szintet. Ezt az adatot még negatívabbá teszi az, hogy az átlag mögött meghúzódó különbségek, a harmadik világbeli országokhoz hasonló méretűvé növekedtek. A szélsőséges vagyonmegoszlás tovább súlyosbította Magyarország amúgy is előnytelen demográfiai helyzetét, növelte a halálozási és a megbetegedési arányokat. Ennek következtében szinte tragikussá vált a magyarság általános fizikai, mentális, morális, intellektuális és spirituális helyzete.

A globális főhatalom a kelet-európai országok, átalakulásához kidolgozta az úgynevezett Washingtoni Konszenzus stratégiáját. E stratégia eszközei a privatizáció, a liberalizáció, a dereguláció és a flexibilizáció. Mindezek valójában annak az Európának a belső gyarmatosítását készítették elő, amely a felgyorsult globalizáció közepette is környezetbarát, szociálisan érzékeny társadalmi-gazdasági formációt képviselt az amerikai pénzgazdasággal szemben. Az Európában kibontakozó pénzuralmi rendszer máris növekvő szociális konfliktusokhoz, és demográfiai hanyatláshoz vezetett. Európában is megjelent az amerikai filozófus, Christopher Lasch által jellemzett "Minimál Én" (Minimal Self), amely a gyermekvállalásban már csak veszteséges piacgazdasági tranzakciót lát, és ennyiben ésszerűtlennek tekinti a természetes biológiai reprodukciót. Ha ez a globalizációs "Minimál Én" értékrendszer Európát is meghódítja, ezzel felboríthatja az európai ökoszociális rendszert, és végleg kiiktathatja az egyéni önrendelkezést és társadalmi gondoskodást biztosító szociális piacgazdaságot, amely a világot tájfunként letaroló pénzuralmi világrend alternatívája lehetne. A szociális piacgazdaság Európa népeinek a legnagyobb vívmánya, amely csak a görög-római hagyomány, a keresztény erkölcsi értékrendszer, valamint a felvilágosodás modern eszméi együttes megtermékenyítő hatására jöhetett létre. Ma már a modernitásból is csak technikai modernitás maradt, és nincs többé szó a társadalmi viszonyok folyamatos igazságosabbá tételéről, az emberi minőségről, a társadalmi modernitásról.

1956-ban a szocializmusnak nevezett rendszer megbukott. Magyarországon valójában már ekkor elkezdődött a globális főhatalom követelményrendszerét érvényesítő úgynevezett liberális-modernitás megalapozása. Ezt a folyamatot akkor Magyarországon új gazdasági mechanizmusnak, reformpolitikának nevezték. Valójában tudatosan adósságcsapdába hajszolták Magyarországot, és amikor a globalizmus szolgálatába szegődött pénzügyi lobbi 1982-ben beléptette Magyarországot a Nemzetközi Valutaalapba, attól kezdve lényegében kettős birodalmi függőségbe került a magyar társadalom. Egyrészt függött a keleti internacionalista, kommunista Szovjetuniótól, másrészt függött a nyugati, kozmopolita-globalista nemzetközi pénzügyi közösségtől, vagyis a globális főhatalom birodalomépítő döntéshozóitól.

Az 1980-as években az országot irányító és eklektikus halmazhoz hasonlító politikai képződmény, az MSZP, valójában három egymással össze nem egyeztethető politikai pártot próbált egy fedél alatt tartani. 1988-89-re már kikristályosodott, hogy az egyik ilyen párton belüli párt a Pozsgay Imre vezette nép-nemzeti politikai tömörülés, a másik az Aczél György örökségét felvállaló globalo-komprádor demokratikus ellenzék, és a harmadik a Kádár János kétfrontos harcára szocializálódott jellegtelen politikai-törmelék. Ez utóbbi, amelyet "Kádár János csapatának" is neveztek, vállalta azt a dicstelen szerepet, hogy 1989-ben - a már tárgyalt módon - kiszorítsa saját politikai otthonából azt a nemzeti elkötelezettségű és a szociális igazságot is képviselő politikai tömörülést, amely nemzetstratégiai szempontból a rendszerváltás legígéretesebb végrehajtója lehetett volna. Mint már kifejtettük, egyedül ez az erő lett volna képes olyan módon kiszakadni a keleti internacionalista függésből, hogy visszaszerzi a magyar társadalom önrendelkezését, és megteremti a személyhez és teljesítményhez kötött magántulajdon intézményesítésével az emberi jogok és a politikai szabadságjogok gazdasági alapjait is. Ez a Pozsgay vezette népnemzeti és szociálisan elkötelezett erő azért maradt alul, mert a globalo-komprádor főpárt nemzetközi és országon belüli hálózata megfélemlítette, és olyan megalkuvásokba szorította, amelyek elszakították tömegbázisától. Ily módon a rendszerváltás számos ígéretes politikai személyisége nem tudott megfelelni a vele szemben támasztott várakozásoknak.

A rendszerváltás a Nemzetközi Pénzügyi Közösség globális rendszerébe való átkerüléssel járt. Magyarország a kozmopolita-globalista-nemzetközi főhatalom provinciája lett. A formálisan irányító politikai osztály görcsösen ragaszkodik ahhoz a látszathoz, hogy Magyarországot jelenleg több párt irányítja, vagyis többpártrendszer van. A mai helyzet ebből a szempontból tükörképe a rendszerváltás előttinek. Akkor ténylegesen több párt létezett az egyetlen párton, az MSZMP-én belül. Most viszont a főhatalmat informálisan kézbentartó egyetlen főpárt állítja azt, hogy ő valójában több párt. A valódi döntéshozók főpártja létszámra kis-párt, de ő a globális háttérhatalom helyi képviselete. Ezért a rendszerváltás minden kormányában és minden pártjában informális vétójoga, "abszolút többsége" volt. A számára lényeges kérdésekben mindig érvényesíteni tudta az akaratát.

Többen úgy gondolják, hogy ez alól kivétel az a FIDESZ, amelyből 1993-ban már kivonult ez a bizonyos "egy párt". Ekkor átköltözött abba az MSZP-be, amelyben korábban is az otthona volt. Mi a magunk részéről úgy látjuk, hogy a bevezetett pénzuralmi-rendszer szempontjából fontos kérdésekben még a FIDESZ sem vállalhatja fel a nemzeti érdekek következetes védelmét. A globális főhatalom, pl. 2001-ben kényszerítette a FIDESZ-t: írja alá azt a magyar társadalom létét fenyegető megállapodást, hogy a magyar termőföld is alá van vetve közönséges áruként a tőke szabad mozgásának. A FIDESZ sem nyúlhat a globális főhatalom kizárólagos hatáskörébe tartozó monetáris kérdésekhez, és hozzá kellett járulnia ahhoz, hogy az egyenlő elbírálás és a viszonosság mellőzésével rendkívül hátrányos feltételek mellett kényszerüljön be az ország a centralizált birodalmi struktúraként működő Európai Unióba.

Itt most csak azt kívánjuk hangsúlyozni, hogy 1989.-ban és 1990-ben, legalábbis a felszínen, adódott egy olyan történelmi lehetőség, hogy a magyar társadalom ismét rátaláljon a kommunizmus és a pénzuralom zsákutcájából kivezető harmadik útra, a saját útjára. Ez a lehetőség elveszett és ennyiben a rendszerváltás nem tekinthető 1956. beteljesítőjének. A magyar népnek tovább kell küzdenie azért, hogy az új függőségi rendszerek szorításában, új alkut köthessen a globális főhatalommal. A magyar nép fennmaradásáért küzdő nemzeti-közösségi erőknek tudatosan vállalniuk kell azt, amit ma megvetően nemzeti és szociális populizmusnak neveznek. A szegénységbe és létbizonytalanságba szorított magyar társadalom jelentős rétegei ki vannak szolgáltatva a szociális demagógiának. A legfontosabb családi és nemzeti értékek is kufár módra, pénzben kifejezett anyagiakra redukálódtak. A természetes közösséget a család és a nagyobb család, a nemzet alkotja. A politikai nemzet csak jogi absztrakció. És csak akkor van létjogosultsága, ha a tényleges kötelékeken alapuló, az etnikai-vérségi kapcsolatokat is számításba vevő nemzetre támaszkodik. Van tehát létjogosultsága az alkotmányos és politikai nemzet fogalmának, de csak úgy, mint a valódi - vérségi, nyelvi és kulturális kötelékeken alapuló - nemzet jogi kifejeződésének. A kettőt nem lehet szembe állítani, hiszen kiegészítik egymást.

Az Európai Unió ezzel szemben mai formájában már természetellenes közösség, tulajdonképpen felesleges. Azokat a feladatokat, amelyeket ellát, sokkal jobban lehetne egy ilyen túlcentralizált, túlbürokratizált, nemzetek feletti intézményrendszer nélkül megvalósítani. A nemzetek Európája sokkal természetesebb képződmény lenne, mert lehetővé tenné, hogy szociális piacgazdasággal rendelkező, önrendelkezésüket megtartó népek és nemzetállamok önkéntesen társuljanak olyan feladatok elvégzésére, amelyet közösen optimálisabban, hatékonyabban tudnak ellátni. Mindehhez nincs szükség egy demokratikusnak látszó, üres formákba öltöztetett, kemény pénzügyi-gazdasági diktatúrára, amely a jelek szerint irányt vett a nyíltan antidemokratikus birodalmi-kormányzás irányába.

Éppen ezért szembe kell nézni azzal a nehéz feladattal, hogy a nemzet valódi érdekeit képviselő politikai csoportoknak ki kell harcolniuk egy új egyezség megkötését azokkal, akik ma már birtokolják a magyar társadalom, a magyar állam szuverenitását. A globális főhatalomnak és az általa működtetett hatalmi struktúráknak azonban nem fűződik semmilyen érdeke a már kikényszerített megállapodások újratárgyalásához, egy új, igazságosabb pénzügyi-gazdasági és társadalmi rendszer megalkotása érdekében.

(Minden megállapításért, ami ebben a fejezetben a Jakovlev és Pozsgay között történtekre vonatkozik, kizárólag a szerző felel. Elemzését, értékelését nem konzultálta meg Pozsgay Imrével, hogy ne lehessen őt ezekért a következtetésekért felelőssé tenni. Talán korai még a ma egyetemi tanárként működő államférfi történelmi szerepének a tudományos igényű méltatása. E sorok írója azonban meg van arról győződve, hogy 1956 örökségét - a kommunizmus és a pénzuralom zsákutcáját elkerülő harmadik úton való továbbhaladást - 1989 után olyan politika tudta volna megvalósítani, amelyet Pozsgay Imre és a vele egyetértők képviseltek a rendszerváltás idején.)

Moszkva is szembenéz 1956 következményeivel

1956-ban a Nyugat már szabadulni szeretett volna a szovjet-típusú kommunista diktatúrától, de még nem volt kész terve arról, hogy ezt hogyan teheti meg háború - nukleáris világháború - veszélye nélkül. A kommunista diktatúra lebontása a szovjet birodalom perifériáin nem járt eredménnyel. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy magában a Szovjetunióban kell ahhoz hasonló helyzetnek előállnia, mint amilyen a lengyelországi, a magyarországi, a csehszlovákiai válsághoz vezetett. Gorbacsov hatalomra kerülésével alapvető belső változások zajlottak le. Az euró-atlanti értékrendszerhez közelebb álló gorbacsovi vezetés a peresztrojkával és a glasznoszttyal olyan modernizációs folyamatot indított be, amely ablakot nyitott a Nyugat irányába. 1989 elejéig már mintegy öt millióan dolgoztak olyan vállalatoknál, amelyek nyugati cégekkel kooperáltak. 1989. április 1-vel pedig szabaddá tették a külkereskedelmi kapcsolatokat is a vállalatok számára. Megjelentek a szovjet gazdaságban olyan nyugati cégek, mint a Chevron, a PepsiCo, az Eastman Codak, a McDonalds, Time- Warner, és mások. Az 1986-ban tartott izlandi csúcstalálkozón Gorbacsov ajánlatot tett Reagan elnöknek, hogy nagyarányban csökkentsék a ballisztikus rakéták számát. 1987. decemberében Gorbacsov és a Reagan aláírta a washingtoni megállapodást a középhatótávolságú rakéták leszereléséről. 1988. januárjában Moszkvában bejelentik, hogy visszavonják a szovjet erőket Afganisztánból, és kilenc hónapra rá - miután Gromikó nyugdíjba vonult - Gorbacsov lett a Legfelsőbb Szovjet Elnökeként az utóda az állam élén.

1989. októberében finnországi látogatása során Gorbacsov kijelentette, hogy a Szovjetuniónak nincs erkölcsi vagy politikai joga arra, hogy beavatkozzon kelet-európai szomszédainak az ügyibe. Joguk van nekik, hogy döntsenek a saját sorsukról. Ezt a változást Gennagyij Geraszimov külügyi szóvivő úgy is megfogalmazta, hogy Moszkva elfogadta a "Sinatra-doktrínát". Ez az ún. doktrína a világhírű énekesnek az egyik dalára utalt, amely szerint sorsa alakulását a saját maga módján irányította ("I did it my way"). Ez Kelet-Európa és Magyarország szempontjából azt jelentette, hogy valamennyi ország megválaszthatja most már azt a társadalmi és gazdasági rendszert, amelyben élni óhajt. A vasfüggöny 1989. november 9-én, a berlini fal leomlásával foszladozni kezdett. Egy hónapra rá Gorbacsov ismét találkozott az amerikai elnökkel, Málta szigetén. Idősebb George Bush és Gorbacsov megállapodott a fegyverkezési verseny, valamint a lélektani és ideológiai hadviselés beszüntetésében. 1990. tavaszán ismét találkozott a két elnök.

A nevezetes 1989-es esztendő márciusában a Szovjetunióban is sor került az első általános parlamenti választásra és megválasztják a Népi Küldöttek Kongresszusát. 1917. óta ez volt az első alkalom, hogy a választópolgárok valódi választáson vehettek részt. 1500 küldöttet választottak, akikhez további 750 csatlakozott. Őket a társadalmi szervezetek választották. Ez a 2250 főből álló testület választotta meg az 542 tagú új, Legfelső Tanácsot.

Borisz Jelcin, akit egy évvel korábban kizártak a Politikai Bizottságból, a moszkvaiak szavazatával visszatért a közéletbe. Jelzi az idők megváltozását, hogy Andrej Szaharov is mandátumhoz jutott. 1990. elején sor került a helyi és kerületi vezetők megválasztására. Hét évtized óta először nyílott alkalom arra, hogy független jelöltek közül lehetett választani. Gorbacsov felszabadította a változás erőit és valódi reformok indultak be. A világ elismerését fejezte ki, hogy a TIME hetilap Mihail Gorbacsovot választotta meg az évtized emberének.

Az új törvényhozó testület értelmében a kommunista párt más pártokkal és társadalmi szervezetekkel együtt irányítja az államot. A Kommunista Párt XXVIII. Kongresszusa pedig úgy döntött, hogy a Politikai Bizottságban a Szovjetunió mind a 15 köztársasága képviselteti magát, a 12 politikai bizottsági tagon felül. Az egyes tagállamok pártvezetőit is ezentúl választják és nem a Központi Bizottság nevezi ki. Más alkotmány-kiegészítések engedélyezték a magántulajdont, amely lehetővé tette, hogy egyes személyek ingatlant és gyárakat birtokolhassanak, amíg azok nem zsákmányolják ki a szovjet polgárokat. Új gazdasági politika került a központi tervezés helyére. Árreformot vezettek be, és még egy tőzsde létrehozására is sor került. A mezőgazdasági gazdálkodók szabadon adhatták el termékeiket. A tömegtájékoztatási eszközök cenzúrázását betiltották és valamennyi politikai mozgalom számára elérhetővé tették a frekvenciákat. A Kommunista Párt hatalmi monopóliuma megszűnt a közszolgálati rádió és televízió szolgáltatás felett. Mindez előkészítette az átállást a többpártrendszerű demokráciára és a szabad piacgazdálkodásra.

Az egyik legfontosabb változás volt, hogy Mihail Gorbacsovot 1989. februárjában a törvényhozók megválasztották a Szovjetunió első, végrehajtó hatalommal is rendelkező elnökévé. Az új elnök széles körű alkotmányos jogokkal rendelkezett. Joga volt törvényeket kezdeményezni, megvétózni a Kongresszus által hozott törvényeket, és kinevezhette a miniszterelnököt, valamint a kormány tagjait. Joga volt rendkívüli állapotot bevezetni - a tagköztársaságok jóváhagyásával. Gorbacsov így jellemezte a változásokat: "... elindulva a radikális reformok útján, átléptük azt a határt, amely után már nincs visszatérés a múlthoz. Már soha többé nem mennek úgy a dolgok, mint a Szovjetunióban korábban..." A változásokat Gorbacsov második forradalmának nevezték. Ez a forradalom soha nem jelentett tényleges államcsínyt. Mégis 1991. augusztusát megelőzően számos hír jutott a brit és az amerikai hírszerző szervek tudomására arról, hogy sor kerülhet egy államcsínyre a Gorbacsov kormányzaton belül.

Utolsó hivatali évében Gorbacsov tevékenysége gyökeresen megváltozott. 1990. októberében elutasította azt az 500 napos tervet, amelynek a keretében a központi tervgazdaságot át akarták alakítani kevesebb, mint két év alatt piacgazdasággá. Korábban Gorbacsov erősen szorgalmazta a gyorsítást. Sok támogatója úgy érezte, hogy Gorbacsov irányt tévesztett és már nem tudták, hogy mit várhatnak tőle. 1990. decemberében lemondott az atlantista-irányvonalhoz csatlakozó Eduárd Sevardnadze a külügyminiszteri tisztségből, mert veszélyeztetve látta a reformfolyamatot.

Az öbölháború idején a szovjet védelmi minisztérium egyes vezetői úgy érezték, hogy az amerikai erők jelenléte a közel-keleti térségben, veszélyt jelent a Szovjetunió biztonságára. Vlagyimir Krjucskov, a KGB akkori elnöke, azt vetette a CIA szemére, hogy titokban gyengíteni akarja a Szovjetunió biztonságát. 1991. március 17-én sor került a KGB felügyelete alatt egy népszavazásra a Szovjetunió jövőjéről. Jelcin, aki ekkor már az Orosz Tagköztársaság elnöke volt, másképp közelítette meg az ország problémáit. Ő fel akarta gyorsítani a reformokat. Noha a szavazási eredmény csaknem döntetlen lett, az mégis Jelcin helyzetét és népszerűségét erősítette. Pugo belügyminiszter szerint néhány újbolsevik ismét ellenőrzése alá akarta venni a Kreml-t egy tüntetés alkalmával. Gorbacsov betiltotta ezt a felvonulást, és újra bevezette a nyomtatott és elektronikus tömegtájékoztatásban a cenzúrát. Csapatokat is kirendeltek a demonstráció ellenőrzésére. Az elégedetlenség növekedésével Gorbacsovnak közelednie kellett Jelcinhez, hogy megtarthassa a lakosság támogatását.

Június 20-án Valentyin Pavlov miniszterelnök kezdeményezte, hogy Gorbacsov néhány hatáskörét ruházzák rá. A fő téma azonban a tagköztársaságokkal kötendő uniós szerződés volt. Ez a megállapodás - aláírása esetén - több fontos hatáskört elvett volna Moszkvától. Az állásukat féltő központi kormányzat számos résztvevője ekkor már komolyan mérlegelte Gorbacsov hatalmának a csökkentését. Az elnök számos közeli tanácsadója óvta őt egy lehetséges puccstól. 1991-re Gorbacsov népszerűsége mélypontra süllyedt, ötévi ígérgetések után a reform semmilyen javulást nem hozott a szovjet polgárok életszínvonalában. A nemzeti össztermék 10%-kal csökkent 1991. első felében, miközben az árak 50%-kal emelkedtek. Egy nagyon elégedetlen lakossággal, szétzilálódott kormányzattal a háta mögött, és puccsal való fenyegetések ellenére Gorbacsov a Krímbe utazott rövid vakációra, hogy befejezze az új uniós szerződés munkálatait. Sokan úgy vélik, hogy Gorbacsov ebben az időpontban már annyira elveszítette a kapcsolatot a párt tagságával és apparátusával, hogy nem volt megfelelő képe a hatalmi viszonyokról. 1991. augusztus 18-án délután kopogtattak ajtaján éppen akkor, amikor az utolsó simításokat végezte az uniós szerződésen. Munkatársai voltak az ajtónál és közölték vele, hogy a KGB egyik magas rangú tisztje, Jurij Plehanov érkezett meg. Gorbacsov azonnal telefonálni próbált a rendelkezésére álló öt telefonról, de a vonalak ki voltak kapcsolva.

Gorbacsovot további meglepetés érte, amikor a saját hivatalának a főnöke: Valerij Boldin lépett be a szobába. Boldin elmondotta, hogy a Rendkívüli Helyzetek Állami Bizottsága küldte őt. Gorbacsov közölte, hogy ő sohasem hagyott jóvá ilyen bizottságot. Boldin követelte, hogy Gorbacsov írjon alá egy nyilatkozatot, amelyben bejelenti a rendkívüli állapotot. Ha ezt nem teszi meg, akkor a Rendkívüli Helyzetek Állami Bizottságának a vezetője Gennadgyij Janajev alelnök veszi át az irányítást. Gorbacsov közölte Boldinnal: "Akik önt küldték felelőtlenek, és önmagukat fogják elpusztítani." Gorbacsov visszautasította az együttműködést és csendben mérlegelte, hogy öngyilkosságot követ el.

Félelemre adott okot, hogy Boldin és társai az ún. "fekete dobozzal", vagyis Gorbacsovnak azzal a táskájával távoztak, amelyek a nukleáris fegyverek indításához szükséges kódokat tartalmazták. Minthogy Gorbacsov nem volt hajlandó együttműködni a puccsistákkal, az összeesküvők - akiket a nyolcak bandájának neveztek - úgy rendelkeztek, hogy több ezer főnyi katonaság induljon Moszkvába, Leningrádba és a Baltikumba. A nyolcak bandájának a többsége Gorbacsovnak köszönhette előléptetését. Ironikus módon a tervezés ellenére a KGB nem tartóztatta le Borisz Jelcint, aki a parlament épületéhez sietett a szokásostól eltérően 45 perccel korábban. Augusztus 19-én, reggel 6.30-kor az államcsíny vezetői a nyilvánosság elé léptek. A TASSZ Hírügynökség közölte, hogy Janajev átvette az irányítást, mert Gorbacsov komoly egészségügyi problémákkal küzd és többé nem képes ellátni feladatait. A nyolcak bandája azt is bejelentette, hogy betilt mindent sztrájkot és tüntetést és ellenőrzés alá veszi az össze tömegtájékoztatási intézményt.

Amikor a televízióban megjelentek a Rendkívüli Helyzet Állami Bizottságának tagjai, idegesnek és bizonytalannak látszottak. Janajev kijelentette: "Át kell vennünk az irányítást, mert a szétesés fenyeget bennünket..." De az általa javasolt megoldás ijesztő volt: diktatúra. Kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy az államcsínyt félszívvel vállalták és rosszul volt előkészítve. Az ellenzéki vezetők közül senkit sem vettek őrizetbe. Egyedül Gorbacsov vonalai lettek kikapcsolva. Jelcin megkapta a telefonhívásokat a világ minden tájáról és még pizzát is telefonon rendelt.

Jelcin telefonon figyelmeztette Janajevet, hogy "nem fogadjuk el az ön bandáját." Ekkor Jelcin felkapaszkodott a parlament előtt egy páncélosra és arra kérte a jelenlévő húszezernyi tiltakozót, hogy tanúsítson ellenállást. Alkotmányellenesnek minősítette az államcsínyt és általános sztrájkra szólított fel, magát pedig a demokrácia őrzőjének nevezte. A tömeg hamarosan százezer főre növekedett. Egy szervező a lépcsőháznál a hangosítón keresztül felszólítást intézett a tömeghez, hogy lépjenek elő, akik hajlandóak megvédeni a parlamentet. Ezt akkor már az orosz társadalom minden rétegét képviselők - diákoktól a szolgálatot megtagadó katonákon át a papokig, és nyugdíjasokig - gyűrűje vette körül. Egy idős asszony kijelentette: "Átéltem a forradalmat, két világháborút, Leningrád ostromát és Sztálint - többé nem tűrök el újabb hatalomátvételt, Hagyjátok békében az embereket!"

Ezt a véleményt sok jelenlévő moszkvai vallotta, hiszen akkor még nem lehetett előre látni, hogy Jelcin és a mögötte álló erők jóvoltából milyen rendszer szilárdul meg, hogyan fog szétesni a Szovjetunió, hogyan fogják maffiózó oligarchák a magántulajdonukká tenni a minden egyes polgárt megillető köztulajdont, miként adósítják el a végletekig az államot és a társadalmat, hogyan bénítják meg az államot, hogy az még a saját alkalmazottait és a hadsereg tisztjeit se tudja fizetni, a bányászokról már nem is szólva. És végül hogyan omlik össze az egész pénzügyi és gazdasági rendszer 1998. közepén. Mindezt nem lehetett ekkor még előre látni, mint ahogy azt sem, hogy mekkora vérveszteség éri az orosz lakosságot - az állam megbénulása, szétesése és az életszínvonal rendkívüli csökkenése következtében. Ugyanis az orosz lakosság mindezen sokkhatások következtében egyszerűen nem szaporodik.

Ma már tudjuk, hogy ügyetlenül kétbalkezes módra, de valójában a hadsereg védelmezte az orosz társadalom valódi érdekeit. Azt állítani, hogy a hadsereg ugyanolyan diktatúrát vezetett volna be, mint amilyen a sztálinista diktatúra volt, megtévesztő érvelés. Az orosz társadalom vagyonának az elrablására felkészült nemzetközi pénzügyi közösség és oroszországi ügynökei a demokráciáról, az emberi jogok védelméről beszéltek - de valójában az önrendelkezés alapját képező közvagyon kisajátítását hajtották végre egy szűk oligarcha csoport javára. Az egyetlen erő, amely szembeszállhatott volna velük csak a hadsereg volt, annak a vezetését kellett megtéveszteni. Ehhez pedig a nemzetközi háttérerők azt a KGB-t vették igénybe, amely a szovjet állam megalakulásától kezdve részben mindig atlantista befolyás alatt állott. A KGB ezúttal is jól oldotta meg a megbízóitól kapott feladatot, megtévesztette a hadsereg vezetését és félrevezette azt az orosz népet is, amelynek az érdekeit szolgálta állítólag a reformok felgyorsítása, értsd a magánpénz-monopólium gyors bevezetése, az állam eladósítása és a közvagyon idegen kézre juttatása.

Jelcin kétszínűségét ekkor még eltakarta az a néptribuni aura, amit sikerült körülötte kialakítani. 1991. augusztus 19-én estére a csapatok átálltak Jelcin oldalára és az elit hadosztályok most már a Fehér Háznak nevezett parlamenti épületet védelmezték. A Rendkívüli Helyzetek Bizottsága augusztus 20-án kijárási tilalmat rendelt el Moszkvában, ennek azonban már senki sem engedelmeskedett. Azok az egészségügyi problémák, amelyek állítólag Gorbacsovot sújtották, hirtelen az államcsíny-kísérlet vezetőit bénították meg. Sokan közülük "puccs-náthával" maradtak otthon. Az emberek kezdték elővenni a régi orosz zászlót (fehér-kék-vörös színeivel).

Rosztropovics, a világhírű csellista Párizsból direkt azért repült Moszkvába, hogy játszhasson a parlament épülete előtt. Később tankok érkeztek a parlament elé, bár a tüntetők megpróbálták útjukat állni. Kettőt közülük lelőttek, egyet pedig elgázoltak. Végül azonban a páncélosok távoztak. Három nappal a puccskísérlet után Jelcin bejelentette, hogy a vezetők megpróbálnak elmenekülni az országból. Ketten a Krímbe utaztak, hogy tárgyaljanak Gorbacsovval, aki végül is elutasította ezt az ajánlatot. Ehelyett Jelcint hívta fel, aki az Orosz Köztársaság megbízottait küldte Gorbacsovért. A megrendült elnök így tért vissza a recsegő-ropogó szovjet birodalom fővárosába. A Rendkívüli Helyzetek Állami Bizottsága hét tagját letartóztatták: így Gennagyij Janajev alelnököt, Vlagyimir Krjucskovot a KGB vezetőjét, Dimitrij Jazov védelmi minisztert, Valentyin Pavlov miniszterelnököt, Oleg Baklanovot a szovjet Védelmi Tanács tagját, Vaszilij Sztarodubcsevet a szovjet parlament tagját, valamint Alexander Csizjakovot az állami vállalatok és ipari építkezések irányítóját. A nyolcadik tagot: Borisz Pugo belügyminisztert azért nem tudták letartóztatni, mert főbe lőtte magát.

A tömegek örültek Gorbacsov visszatérésének, de az ország megmentőjének Borisz Jelcint tekintették. Ezzel a kommunista rendszer fennmaradásának, illetve visszatérésének a lehetősége megbukott. Legalábbis ekkor így látták külföldön és belföldön egyaránt. Csak később derült ki, hogy valójában a Szovjetunió és Oroszország utolsó védekezési lehetősége veszett el az ellen a pénzügyi eszközökkel történő kirablással szemben, amely az utolsó ellenállni képes erő semlegesítésével elveszett. A puccsisták célja ugyanis nem a kommunizmus visszahozása, hanem a szovjet állam, majd pedig az utódába lépő orosz állam kívülről irányított megbénításának, szétszedésének és kirablásának a megakadályozása volt. Ezt csak egyetlen erő tudta volna ekkor már megakadályozni: a hadsereg. Természetesen, amíg a szétesőben lévő államot újjászervezik, időt igényelt volna és bizonyos szigorítások életbeléptetését egy átmeneti időszakra. Az ilyen szétesést megakadályozó intézkedéseket lehet akár diktatúrának is nevezni, de ez semmiféleképpen nem azonos a sztálinista típusú bolsevik diktatúra helyreállításával. Az ekkorra már végleg megbukott.

Kívülről szemlélve a kommunista diktatúra egyik fő támasza: a KGB szenvedett vereséget, hiszen ezrek ünnepelték, amint Félix Dzserzsinszkijnek, a politikai rendőrség vaskezű megalapítójának a szobrát ledöntötték. Valójában a Nyugat érdekeit titokban szolgáló KGB győztesen és megerősödve került ki ebből a konfliktusból, maga mögött tudva azt a nemzetközi pénzügyi közösséget, amely ekkor már készenlétben állt az orosz nemzeti vagyon kisajátítására és tulajdonba vételére.

1991. augusztus végén a Fehér Háznak nevezett orosz parlament előtt egy emelvényen jelentette ki Borisz Jelcin: "Aláírom az Orosz Kommunista Párt tevékenységének a felfüggesztéséről szóló rendeletet." Átmenetileg még a Pravda is be lett tiltva. Gorbacsov követte ezt az intézkedést, és rendeletet bocsátott ki a Kommunista Párt uralmának a megszüntetéséről. Ezek a rendeletek feloszlatták a párt szervezeteit és politika formáló testületeit - beleértve a Központi Bizottságot is. A Kommunista Párt és a KGB irattárait lefoglalták. Ezen túlmenően a kormány elkobozta a párt valamennyi vagyonát - az egész országban.

1991. december 21-én a Szovjetunió, mint állam, megszűnt létezni. A nemzetközi bankárok támogatásával, Trockij és Lenin vezetésével megkezdődött a bolsevik kísérlet és a nyomában 1922. december 30-án létrejött államalakulat kilenc nap híján hetven évig állott fenn. Természetesen sokan úgy hitték, hogy a bolsevik állam ugyan meghalt, de egyidejűleg megszületett egy nagy álom. Ez szervezeti formát is öltött: a Független Államok Közösségének a létrejöttével, amelynek tizenegy utódállam volt a tagja. Gorbacsov a Szovjetunió nyolcadik és utolsó vezetője 1991. december 25-én lemondott. Egyszerű szavakkal tette ezt: "Figyelemmel a jelen helyzetre, befejezem tevékenységem, mint a Szovjetunió elnöke." Ez logikus lépés volt, hiszen már nem létezett az az állam, amit kormányozhatott volna. A történelem megfigyelői úgy tekintik, hogy a Gorbacsov korszak már jóval hamarabb véget ért, mielőtt a Szovjetunió megszűnt létezni.

Még Gorbacsov hivatalos lemondását megelőzően Jelcin már bejelentette igényét hivatalára a Kreml-ben. A hivatal átadása megtörtént, a Szovjet-birodalom megszűnt létezni. Az orosz népre azonban további súlyos megpróbáltatások vártak. Mégis ez a nap az 1956-os magyar forradalom utólagos nagy történelmi győzelmének tekinthető. A Szovjetunió sorsa beteljesedett, és a kommunista világbirodalom is a történelem süllyesztőjébe került, a többi hajdanvolt birodalom közé.

Oroszország új elnöke, Borisz Jelcin, elnökségének az első esztendejében hivatalos látogatást tett Magyarországon. 1992. november 1.-én beszédet mondott Budapesten a magyar Országgyűlés plenáris ülésén. Ebben a beszédében ünnepélyesen bocsánatot kért a magyar néptől az ellene elkövetett brutális erőszak miatt. Jelcin ezeket mondotta:

"...1956 tragédiájáról beszélek, amely a szovjetrendszer lemoshatatlan szégyenfoltja marad örökké.!...Ma meghajtjuk fejünket 1956 minden áldozata előtt."

Kissinger a magyar 1956-ról

Henry Kissinger, a Harvard Egyetem egykori tanára, Nixon elnök nemzetbiztonsági tanácsadója és külügyminisztere, aki Gerald Ford elnöksége alatt is az amerikai külügyek és biztonságpolitika fő felelőse volt, "Diplomácia" című könyvében egész fejezetet szentel 1956-nak. A magyar felkelés véres elfojtása megmutatta, hogy a Szovjetunió szükség esetén erő alkalmazásával is kész megőrizni befolyási övezetét, és a szabadságról való különböző nyilatkozatok csupán üres szavak. A párhuzamosan lezajlott szuezi válság pedig véget vetett annak a hiedelemnek, hogy a nyugati szövetségesek érdekei lényegében egybeesnek. Mindebből arra lehetett következtetni, hogy a hidegháború folytatódik, és Európa kettéosztottsága fennmarad.

Kissinger úgy véli, hogy a magyarok vereségre ítélt küzdelme a szovjet uralom ellen a történelmi orosz imperializmus, a szovjet ideológia, és a magyar nacionalizmus robbanó erejű összegeződéséből ered. (Itt meg kell jegyezni, hogy a magyar nacionalizmus a történelmi Magyarországot feldaraboló és annak kétharmadát kisajátító egykori antant hatalmak, valamint a haszonélvező egykori kisantant hatalmak propagandája ellenére mindig is védekező jellegű volt, minthogy a magyar állam a középkor óta nem volt független, és a magyar népnek folyamatosan harcolnia kellett nemzeti megmaradásáért, és történelmi államának megőrzéséért. Ezért a negatív csengésű nacionalizmus magyar vonatkozásban valójában hazafiasságot, a veszélyeztetett nemzeti függetlenség és önrendelkezés visszaszerzéséért folytatott folyamatos küzdelmet jelenti. Mivel Kissinger ezt a megkülönböztetést nem teszi meg, ezért rendkívül fontos hangsúlyozni, hogy jogot védő patriotizmusról, és nem mások jogait sértő nacionalizmusról van szó a magyar nemzet és a magyar állam esetében.)

A szovjet uralom szempontjából is Magyarország tulajdonképpen egy birodalmi terjeszkedés célpontjává vált. Az orosz birodalmi törekvések egész Nagy Péter cárig nyúlnak vissza, és ennek része volt a határok mentén élő népek meghódítása. A cári hagyományokat követte Sztálin, aki az egykori cári birodalom valamennyi I. világháború után elveszített területét visszaszerezte. A sztálinista uralom azonban nem csak külföldi uralmat, de egy elfogadhatatlan társadalmi berendezkedést is jelentett. Sztálin úgy vélte, hogy a kelet-európai csatlós államokat csak totális és mindenre kiterjedő moszkvai ellenőrzéssel lehet fenntartani.

Sztálin örökösei féltek attól, hogyha folytatják Kelet-Európában a sztálinista uralmat, akkor ezzel veszélyeztetik az enyhülést a Nyugattal, amelyre több okból is nagy szükség lett volna. Ha azonban liberalizálják a viszonyokat, az az egész kommunista építmény összeomlásához vezet. 1955-ben úgy döntöttek, hogy eltűrik a nemzeti érdekek nagyobb érvényesítését, ameddig az szilárdan a kommunista uralom keretei között történik. Ezt fejezték ki látványosan, amikor a szovjet vezetők 1955 májusában Belgrádba látogattak.

Hruscsov beszéde Sztálin bűneiről 1956 februárjában az SZKP XX. Kongresszusán tovább gyengítette a sztálinista rendszert, ugyanakkor az is kiderült, hogy Sztálin jól érezte, hogy a Tito által kezdeményezett függetlenedés veszélyt jelentett a Szovjetunió számára. Ahhoz, hogy a szovjet csatlósállamok vezetői bármilyen népi támogatást kapjanak, ahhoz az szükséges, hogy lengyel, cseh, vagy magyar kommunistának látszódjanak, a Kreml bábjai helyett.

Az Egyesült Államok lényegében passzív magatartást tanúsított és az volt a célja, hogy kivárja a kommunista rendszer erózióját, és így elkerülje a szovjet uralommal való frontális összeütközést. John Foster Dulles volt az, aki már 1952-ben bírálta a visszaszorítás, fékentartás, és a patthelyzet fenntartásának a politikáját, és arra próbálta rávenni az Egyesült Államokat, hogy mint a "szabadság erőinek a vezetője" keményebb magatartást tanúsítson. Dulles azt kívánta, hogy Washington nyilvánítsa ki: Kelet-Európa felszabadítását akarja.

Kissinger felteszi a kérdést, hogy a gyakorlati politikában mit jelenthetett ez a "felszabadítás"? Dulles ugyanis tájékozott volt a Szovjetunió ügyeiben, és nem lehetett kétsége afelől, hogy Moszkva elfojtana bármilyen felkelést. 1952-ben, amikor Dulles kifejtette nézeteit a Life című folyóiratban, Sztálin még élt. Dulles elutasította a véres felkeléseket és azok megtorlását. Szemei előtt "a Moszkvától való békés elhatárolódás" lebegett, amit Tito hajtott végre úgy, hogy Amerika csak propagandával támogatta.

Dean Acheson a reálpolitika alapján támogatta Titó szakítását Moszkvával. Dulles ugyanezt akarta, de a szebben hangzó felszabadítással cserélte fel a reálpolitika kifejezést. Dulles felszabadítási elmélete kísérlet volt arra, hogy megnehezítse Moszkva számára hatalmának megszilárdítását a meghódított területeken anélkül, hogy ez megnövelné az Egyesült Államok kockázatvállalását. A titoizmust kívánta bátorítani, nem a demokráciát. Dullesnek tulajdonítják a Kelet-Európa felszabadítására vonatkozó doktrinát, de valójában ő nem erre törekedett, és az is tény, hogy nem cáfolta meg ezeket az állításokat.

Dulles egyik fő támogatója volt a Szabad Európa Rádió és a Szabadság Rádió létrehozásának, amelynek a fő célkitűzése a szabadság eszmék ébrentartása volt Kelet-Európában. A Szabad Európa Rádió elméletben nem volt hivatalos intézmény, és a szó katonai értelmében is síkra szállt "a felszabadítás" mellett. A kelet-európai szabadságharcosok számára nehéz volt felmérni, mennyire tekinthető magánrádiónak, illetve az amerikai kormány által finanszírozott intézménynek a Szabad Európa Rádió.

Kissinger, áttekintve 1956 lengyel eseményeit megállapítja, hogy a Szovjetunió Varsónak megengedte, hogy a nemzeti kommunizmus politikáját folytassa. Ennek egyik oka az volt, hogy egy harmincmilliós néppel találta szemben magát, amely már bebizonyította, hogy kész ellenállni a végsőkig. Magyarország vonatkozásában azonban más döntést hozott.

A kilencmilliós magyar társadalmat az 1940-es évek végétől az ortodox-sztálinista Rákosi Mátyás irányította. Az 1953-as berlini felkelés után Rákosit Moszkvába rendelték, ahol Berija sztálinista brutalitással közölte vele, hogy "noha Magyarországon sokféle külföldi uralkodott, soha sem volt zsidó királya, és a szovjetvezetés nem fogja megengedni, hogy most legyen neki." Rákosit a reform-kommunistának tekintett Nagy Imre váltotta fel, de két évvel később, amikor Malenkov helyzete meggyöngült Moszkvában, akkor ismét Rákosi került a magyar kormány élére. Nagy Imrét ugyan kizárták a kommunista pártból, de nem lett megfosztva a publikálási lehetőségtől. Egyik tanulmányában kétségbe vonta a Szovjetuniónak azt a jogát, hogy a testvéri szocialista országok belügyeibe beavatkozzék.

Hruscsov XX. kongresszuson mondott úgynevezett titkos beszéde nyomán, amelyben Sztálin bűneit leleplezte, Rákosit egyik helyettese, Gerő Ernő váltotta fel. Noha Gerő magát a nemzeti érdekek képviselőjének tüntette fel, nem volt képes arra, hogy azonosuljon a Magyarországon kibontakozó hazafias mozgalommal. Pontosan azon a napon, 1956. október 23-án, amikor Gomulka formálisan is visszatért a hatalomba Lengyelországban, Budapesten tetőpontra hágott a feszültség. A magyarok lényegesen mélyrehatóbb változtatásokat követeltek, mint amennyit a lengyelek elértek. Ezek között ott volt a szólásszabadság, Rákosi és klikkjének a bíróság elé állítása, a szovjet csapatok kivonása, és Nagy Imre kormányra kerülése. Nagy Imre reform-kommunista programját azonban, amelyek ki akarták egészíteni a kommunista rendszert bizonyos demokratikus eljárásokkal, a tömegek elutasították.

Kissinger szerint Nagy Imre, aki reform-kommunista volt, a felkelés első időszakában a kommunista párt megmentésére törekedett, ahogyan azt Gomulka is tette. De napok alatt népe forradalmi szenvedélyének a hatására valósággal élő példájává vált annak az igazságnak, amit Alexis de Tocqueville egy évszázaddal korábban leírt:

"...A tapasztalatok azt mutatják, hogy egy elnyomó kormányzat számára az a legveszélyesebb pillanat, amikor elkezdi megreformálni önmagát. Csak a legnagyobb találékonyság mentheti meg az az uralkodót, aki felvállalja, hogy hosszú elnyomás után könnyítsen alattvalói helyzetén. A szenvedések, amelyeket az emberek türelmesen elviselnek, amikor elkerülhetetlenek, tűrhetetlenné válnak abban a pillanatban, amikor úgy tűnik, hogy meg lehet tőlük szabadulni. A reform csak arra szolgál, hogy még világosabbá tegye, ami még megmaradt az elnyomásból, és ami most már elviselhetetlen."

Nagy Imre életével fizetett azért, hogy megkésve, de a demokrácia oldalára állt. Módja lett volna önbírálatot gyakorolni, és megtagadni döntéseit, de ezt elutasította. Kivégzésével így bekerült azon mártírok panteonjába, akik Kelet-Európa szabadságáért áldozták életüket. Magyarországon a forradalom első napjaiban gyorsan változtak a követelések, és azok elvezettek a többpártrendszer létrehozásához, a szovjet csapatok kivonulásához, és a Varsói Szerződésből való kilépéshez.

Az amerikai politika noha sokat beszélt "felszabadításról", nem számolt a szabadság vágy ilyen elemi erejű kitörésével. Egyrészt segíteni kívánta a beindult folyamatot, másrészt tartott attól, hogy támogatása ürügyet szolgáltathat a Szovjetunió intervenciójára. Kissinger a bennfentes szemszögéből azt is megállapítja, hogy Washington megmutatta: ritkán képes két nagyobb méretű válság együttes kezelésére. Ezért miközben a magyar diákok és munkások a szovjet páncélosokkal vívtak küzdelmet az utcákon, Amerika csendben maradt. A Fehér Ház nem figyelmeztette a Kremlt, hogy az erővel való fenyegetés, vagy annak alkalmazása veszélyeztetheti Moszkva viszonyát Washingtonnal.

Az Egyesült Államok az ENSZ Biztonsági Tanácsához fordult, de csak október 27-én. De ezt is olyan kapkodóan, rögtönözve tette, hogy a Biztonsági Tanács határozatáról csak november 4-én szavaztak, miután már a szovjet hadsereg megkezdte a forradalom elfojtását.

E sorok írója ezekben a napokban az Eötvös Lóránt Tudományegyetem Ráday utcai diákszállóján, illetve az egyetem Jogi Karán tartózkodott első éves joghallgatóként, aki később nemzetőr is lett, és mint ilyen azt a feladatot kapta parancsnokától, hogy gondoskodjon a Jogi Karon tevékenykedő különböző csoportok étkezéséről. A Szabad Európa Rádió műsorait csak igen ritkán tudta hallgatni. Később, de már csak 1983-ban, maga is a Szabad Európa Rádió müncheni szerkesztőségének munkatársa lett, és így belülről tájékozódhatott arról, hogy milyen is volt a SZER Magyar Osztályának tevékenysége a forradalom alatt. Ezért különösen érdekes számára mindaz, amit Kissinger idézett könyvének az 557. oldalán ír minderről:

"A szünetet a Szabad Európa Rádió töltötte ki, amely magára vállalta az amerikai magatartás értelmezését, arra bíztatva a magyarokat, hogy gyorsítsák fel forradalmuknak a menetét, és utasítsanak el minden megalkuvást. Például október 29-én a Szabad Európa Rádió ellenséges hangon kommentálta Nagy Imre új miniszterelnökként történő beiktatását:

'Nagy Imre és támogatói ki akarják javítani, és modernizálni akarják a trójai faló epizódját. Tűzszünetre van szükségük, hogy a Budapesten jelenleg hatalmon lévő kormány fenntarthassa addig a helyzetét, amíg a lehetséges. A szabadságért harcolóknak nem szabad szem elől veszíteniük egyetlen percig sem, hogy a kormány elképzelései szemben állnak velük.'

Amikor Nagy október 30-án megszüntette az egypártrendszert, és koalíciós kormányt nevezett ki, amely az 1946-ban megtartott utolsó szabad választásokon résztvevő valamennyi demokratikus párt képviselőiből állott, a Szabad Európa Rádió továbbra sem lett meggyőzve:

'A védelmi minisztérium és a belügyminisztérium még mindig kommunista kezekben van. Szabadságharcosok, ne hagyjátok, hogy ez folytatódjék. Ne akasszátok szögre a fegyvereiteket.'

A Szabad Európa Rádiót az amerikai kormányzat finanszírozta. Független testület és kinevezett személyek irányítása alatt állott, akik a kormányzattól kaptak hivatalos utasításokat. Mindazonáltal nem lehetett elvárni a magyarországi szabadságharcosoktól, hogy megértsék mi a különbség az Egyesült Államok kormánya, és egy rádióállomás közleményei között, amely rádiót kifejezetten azért hozták létre, hogy elősegítse a 'felszabadítás' politikájának a végrehajtását, amelyről a külügyminiszter kijelentette, hogy az ő saját elgondolása."

Figyelemreméltó az az elemzés is, amelyben Kissinger bírálja az Eisenhover kormány magatartását:

"Az a néhány alkalom, amikor az Eisenhover kormányzat megszólalt, azt a látszatot keltette, hogy mindenek felett a szovjet vezetők megnyugtatására törekszik. Szándékaival ellentétesen ezek a megnyilatkozások közel olyan lázítónak bizonyultak, mint a Szabad Európa Rádió műsorai. Október 27-én, amikor úgy tűnt, hogy a szovjet csapatok kivonulnak a magyar fővárosból, Dulles beszédet mondott Dallasban, amely azt a látszatot keltette, mintha az Egyesült Államok, ki akarná csábítani Magyarországot a szovjet hatalmi övezetből anélkül, hogy erről Moszkvát értesítené. Bármelyik kelet-európai ország, amely szakít Moszkvával, mondotta Dulles, számíthat Amerika támogatására. Ez a támogatás nem függ attól, hogy 'ezek az országok elfogadjanak valamely társadalmi berendezkedést.' Más szavakkal ahhoz, hogy amerikai támogatásban részesülhessen, nem kell egy kelet-európai országnak demokratikussá válnia; elég, ha a titoista modellt követi és távozik a Varsói Szerződésből."

Dulles tipikusan amerikai megfogalmazásban ezt még az önzetlenség emlegetésével is kiegészítette. Eszerint az Egyesült Államoknak "nincsenek rejtett szándékai, amikor a csatlós államoknak függetlenséget kíván, és nem tekinti őket potenciális katonai szövetségesnek sem."

Kissinger szerint nem megnyugtató az amerikai diplomáciai retorika olyan tartós fordulatainak az ismételgetése, mint a rejtett szándék, vagy hátsó gondolat hiánya. Ezt rendszerint a kiszámíthatatlanság, vagy az önkényesség jeleként értelmezték, még a nem marxista vezetők is. Minden esetre ebben az időpontban Moszkva sokkal inkább aggódott a lehetséges amerikai akciók, mint az amerikai motívumok miatt.

1948-ban Moszkva megakadályozta a kelet-európai államok részvételét a Marshall-segélyben, mert úgy értékelte, hogy az amerikai segélyprogram a kapitalista kelepcébe csalás egyik formája. Ezért Dulles ajánlata, hogy a Varsói Szerződésből távozók gazdasági támogatásban részesülhetnek, a Marshall-segélyt idézte fel Moszkva számára. Feltűnt egy földrengésszerű politikai változás lehetősége, amit Dulles azon kijelentése, hogy Magyarország esetleges átállását egy másik katonai szövetségbe Amerika önmegtartóztatása akadályozza meg, még hitelesebbé tett. Dulles szinte bujtogató bátorítását Eisenhover október 31-i beszéde csak megerősítette. Ebből már kimaradt a célzás arra, hogy a Szovjetuniónak szankciókkal kell számolnia, ha megtorláshoz folyamodik. Eisenhovert valószínűleg az késztette a békülékeny megfogalmazásra, hogy korábban a Szovjetunió látszólag együttműködést kifejező, ámbár homályos feltételeket fogalmazott meg csapatainak kelet-európai állomásoztatásáról. Eisenhover nyilván tudott a Magyarországon lezajló nagyméretű szovjet csapatmozgásokról, amelyek azzal egyidejűleg indultak meg, hogy az amerikai elnök igen mérsékelt hangnemet ütött meg a Szovjetunióval szemben. Ez a mérsékelt hangnem éles ellentétben állt azzal, ahogyan ugyanebben a rádióbeszédében Eisenhover bírálta Nagy Britanniát és Franciaországot Szuezzel kapcsolatosan.

Magyarország vonatkozásában Eisenhower hangsúlyozta, hogy az Egyesült Államok szeretné, ha véget érne a szovjeturalom Kelet-Európában, de azt is kijelentette, hogy "ezt a politikát természetesen nem valósíthatjuk meg az erő alkalmazásával, mert ez ellentétes lenne a kelet-európai népek jól felfogott érdekeivel, és az Egyesült Nemzetek alapelveivel." Mindez világosan kitért az elől, amit a Szabad Európa Rádió és a szabadságharcosok szerettek volna. E pillanatban mindkettő várta az amerikai segítséget. Eisenhower még arról is szólt, hogy el kíván oszlatni minden olyan alaptalan félelmet, amely szerint az Egyesült Államok úgy tekint a kelet-európai országokra, mint lehetséges katonai szövetségesekre. "Nincs ilyen rejtett szándékunk. Úgy tekintünk ezekre a népekre, mint barátainkra és egyszerűen azt kívánjuk, hogy olyan barátaink legyenek, akik szabadok." - tette hozzá.

Kissinger azt írja, hogy a rejtett szándékok tagadása a Kreml számára legalább annyira nem volt meggyőző Eisenhowertől sem, mint korábban külügyminiszterétől, Dulles-től. A Kreml a marxista ideológia és az orosz nemzeti érdekek alapján hozta meg külpolitikai döntéseit és nem tudott mit kezdeni azzal, hogy Amerika tagadja bármely őnző motívum létezését. Az SZKP döntéshozói azonban világosan megértették, hogy az Egyesült Államok lemond az erő alkalmazásáról. Ez volt az a döntő szempont, amely eloszlatta legnagyobb félelmüket a kelet-európai válság katonai módszerekkel történő rendezését illetően. Ekkor már a katonai beavatkozásra készültek.

Az Eisenhower kormányzatnak a magyar forradalom közepén tett két hivatalos megnyilatkozásának iróniája, hogy szándékai ellenére mindkettő provokatív hatást tett. Annak a megerősítése, hogy Amerika nem keres szövetségeseket Kelet-Európában, nyugtalanságot okozott a Kremlben, mert azt a benyomást keltette, mintha Kelet-Európa lehetőséget kapott volna arra, hogy szövetségi rendszert változtasson. Az a másik amerikai kijelentés, hogy az Egyesült Államok lemond az erő alkalmazásáról, eloszlatta azokat a szovjet aggodalmakat, hogy vajon mi is lesz Amerika válasza, ha a Vörös Hadsereg leveri a magyar felkelést.

Kisinger úgy látja, hogy a felgyorsult események hatására még a reformista politikai vezetés kezéből is kicsúszott az ellenőrzés. Téved azonban, amikor azt állítja, hogy október 30-án a forradalmárok azért foglalták volna el a kommunista párt budapesti központját a Köztársaság téren, hogy az ott tartózkodókat legyilkolják, köztük azokat is, akik Nagy Imre támogatói voltak. Hogy pontosan mi történt a Köztársaság térnél, azt már korábban részletesen ismertettük.

Nagy Imre október 30-án alakította meg azt az új kormányt, amely az 1945-ben létező koalíciós kormányzat idején működött. Nagy Imre a magyar nép valódi akaratát fogalmazta meg, amikor a Budapesten tartózkodó Mikojannal és Szuszlovval tárgyalásokba kezdett a szovjet csapatok kivonásáról. A két szovjet pártvezető azt a benyomást keltve tért vissza Moszkvába, hogy előkészítsék a tárgyalások újabb fordulóját erről a kérdésről. Október 31-én a két vezető szovjet napilap, a Pravda, és az Izvesztyija közölte azt a hivatalos nyilatkozatot, amely szerint a külföldi csapatok állomásoztatásához a testvéri kommunista országokban szükség van az illető ország kormányának és Varsói Szerződés egészének a jóváhagyásához.

Eisenhower a Kremlnek erre a hivatalos nyilatkozatára támaszkodva mondotta: "...ha a Szovjetunió valóban kinyilvánított szándékaihoz hűen jár el, akkor a világ tanúja lesz a nemzetek közötti igazságosság, bizalom és megértés irányába tett legnagyobb lépésnek nemzedékünk életében."

Kissinger kimutatja, hogy a szépen hangzó szovjet nyilatkozattal kapcsolatosan a washingtoni kormányzat nem vett figyelembe két fontos szempontot: először is azt, hogy a megszálló csapatok visszavonása ugyanolyan előfeltételekhez és eljáráshoz volt kötve, mint az állomásoztatásuk, és ez vétójogot biztosított Moszkva számára. Másodszor azok a bekezdések, amelyek kifejezetten Magyarország számára kerültek megfogalmazásra, tartalmazták azt a figyelmeztetést, hogy a Szovjetunió nem engedi meg a szocialista vívmányoknak a feladását, és ezeket együtt a többi szocialista országgal meg fogja védelmezni, ha az szükségessé válik:

"A népi demokratikus Magyarország szocialista vívmányainak a megőrzése a munkások, a parasztok, az értelmiség, és az egész magyar dolgozó nép fő és szent kötelessége ebben a pillanatban. A szovjet kormány bízik abban, hogy a szocialista országok népei nem fogják megengedni a külföldi és hazai reakciós erőknek, hogy aláássák a népi demokratikus rendszer alapjait. Erősíteni kívánják a testvéri egységet és a kölcsönös segítségnyújtást a szocialista országok között, hogy alátámasszák a béke és szocializmus nagy ügyét."

A nyilatkozat népidemokratikus Magyarországra hivatkozik, de ez az ország már nem így nevezte önmagát. Magyarország nem volt abban a helyzetben, hogy akár önmagát, akár az úgynevezett szocialista vívmányokat megvédelmezze. A hosszú moszkvai múlttal rendelkező Nagy Imre nyilvánvalóan megértette a szovjet vezetők figyelmeztetését, és azt is, hogy milyen nagy horderejűek azok változások, amelyeket ő maga is elősegített. Kissinger szerint Nagy Imre saját népe szenvedélyes szabadságvágya és kommunista szövetségesei kérlelhetetlensége közé szorulva kénytelen volt haladni az árral, amelyet sem ellenőrizni, sem irányítani nem tudott. Eltérően a lengyel néptől, a magyarok nem csak a kommunista rendszer liberalizálását követelték, de annak az eltávolítását. Nem egyenlőséget kívántak a Szovjetunióval, hanem teljes szakítást Moszkvával.

A forradalom miniszterelnöke november 4-én tette meg azt a végső lépést, hogy kinyilvánította Magyarország semlegességét és kilépését a Varsói Szerződésből. Ez jóvátehetetlen lépésnek bizonyult Moszkva szempontjából és jóval messzebb ment, mint amit Gomulka megkísérelt elérni Lengyelország számára. Nagy Imre ezt a nagy horderejű lépését ünnepélyesen jelentette be a Magyar Rádióban, és a halált is vállalva kitartott mellette:

"Magyarország népe!

A magyar nemzeti kormány a magyar nép és a történelem előtti felelősségérzettől áthatva, a magyar nép millióinak osztatlan akaratát kifejezve kinyilvánítja a Magyar Népköztársaság semlegességét.

A magyar nép a függetlenség és az egyenjogúság alapján az ENSZ Alapokmánya szellemének megfelelően igaz barátságban kíván élni szomszédaival, a Szovjetunióval és a világ valamennyi népével. Nemzeti forradalma vívmányainak megszilárdítását és továbbfejlesztését óhajtja anélkül, hogy bármelyik hatalmi csoportosuláshoz csatlakoznék. A magyar nép évszázados álma valósul meg ezzel. A forradalmi harc, melyet a magyar múlt és jelen hősei vívtak, végre győzelemre vitte a szabadság, a függetlenség ügyét. Ez a hősi küzdelem tette lehetővé, hogy népünk államközi kapcsolataiban érvényesítse alapvető nemzeti érdekét, a semlegességet.

Felhívással fordulunk a szomszédainkhoz, a közeli és távoli országokhoz, hogy tartsák tiszteletben népünk megmásíthatatlan elhatározását. Most valóban igaz az a szó, hogy népünk olyan egységes ebben az elhatározásban, mint történelme során talán még soha.

Magyarország dolgozó milliói! Védjétek és erősítsétek forradalmi elszántsággal, önfeláldozó munkával, a rend megszilárdításával hazánkat, a szabad, független, demokratikus és semleges Magyarországot!"

Nagy Imre tisztában volt vele, hogy a magyar nép pártkülönbségre való tekintet nélkül támogatja az orosz csapatok távozását és a Varsói Szerződés felmondását ennek érdekében. Nagy Imre november 1-én személyesen közölte Andropovval, a Szovjetunió budapesti nagykövetével, hogy a magyar kormány azonnali hatállyal felmondja a Varsói Szerződést, és egyidejűleg kinyilatkoztatja Magyarország semlegességét. Az ENSZ-hez fordul az ország semlegességének a védelmére, és ehhez kéri a négy nagyhatalom segítségét is. Nagy Imre táviratilag értesítette az ENSZ főtitkárát a magyar kormány elhatározásáról, és egyben kérte, hogy az ENSZ Közgyűlése tűzze napirendjére a magyar kérdést.

Kissinger mindezt úgy kommentálja, hogy az úgynevezett Világközösség érzéketlen közömbösséggel fogadta Nagy Imre patetikus hangú nyilatkozatát. Sem az Egyesült Államok, sem európai szövetségesei nem intézkedtek azért, hogy az ENSZ soron kívül foglalkozzon Nagy Imre üzenetével.

Magyarországra szakadatlanul érkező szovjet erők minden figyelmeztetés nélkül akcióba léptek november 4-én és brutálisan elfojtották a magyar forradalmat. Ugyanezen a napon foglalkozott az ENSZ Biztonsági Tanácsa is a magyar helyzettel, felszólítva a Szovjetuniót, vonja vissza csapatait. Ezt természetesen azonnal megvétózta a szovjet nagykövet. Az ENSZ Közgyűlésének egy külön tanácskozása ugyancsak követelte Magyarország függetlenségének az elismerését, és ENSZ megfigyelők kiküldését Budapestre. Egyidejűleg döntést hoztak egy Közel-Keletre küldendő rendkívüli erő létrehozásáról. Ezt a határozatot Nagy-Britannia és Franciaország beleegyezésével sikerült egyhangúlag elfogadtatni. Ami a Magyarországra vonatkozó döntést illeti, az ötven szavazattal nyolc ellenében (tizenöt tartózkodással) fogadták el. A szovjet tömb országai szavaztak ellene, míg az el nem kötelezett országok csoportja, köztük India és Jugoszlávia, tartózkodott az arab országokkal együtt. Az ENSZ közel-keleti határozatát végrehajtották, a Magyarországra vonatkozót pedig nem.

Kissinger felteszi a kérdést, hogy egy erőteljesebb és messze-tekintőbb nyugati diplomácia vajon megelőzhette volna a magyar tragédiát, vagy legalább enyhíthetett volna a helyzeten? A szovjet csapatok nagyméretű megerősítést kaptak a magyar felkelés néhány napja alatt. Vajon meg lehetett-e volna őket akadályozni abban, hogy támadásba lendüljenek? A amerikai kormányzat maga bontotta ki a felszabadítás lobogóját. A Szabad Európa Rádió ébren tartotta a reményt és propagandájában túlhaladt mindazon, amit Dulles a Life Magazinban megjelent cikkében kifejtett.

Az egykori külügyminiszter szakértőként állapítja meg, hogy amikor kitört a forradalom, a budapesti amerikai nagykövetségnek tájékoztatni kellett volna az Egyesült Államok külügyminisztériumát, hogy a kommunista hatalmi struktúra felbomlóban van Magyarországon. A washingtoni kormányzat számára olyan kiváló szovjet szakértők álltak rendelkezésre, mint Charles Bohlen, Llewellyn Thompson, Foy Kohler, és George Kennan. Ők megmondhatták volna, hogy számolni kell szovjet katonai beavatkozással. Kissinger nehezményezi, hogy az Eisenhower kormányzat időben meghozott és szakszerű döntéseivel nem emelte meg a Kreml számára a szovjet intervenció árát. Amerika a magyar felkelés idején tetteiben messze elmaradt szavakban hirdetett törekvéseitől. Az amerikai politika már egy évtizede kinyilvánította, hogy nem hajlandó vállalni a háború kockázatát a kelet-európai kommunista uralom megdöntése érdekében. Washington azonban nem is keresett komolyan olyan alternatív megoldásokat, amelyek ugyan elkerülik a háborút, de mégis lehetővé teszik az események befolyásolását. Ez hozott létre mély szakadékot Washington hirdetett céljai és aközött, amit ténylegesen hajlandó volt megtenni.

Az Egyesült Államok soha nem magyarázta meg, hogy mi korlátozta az amerikai támogatást a szárnyait bontogató kezdő magyar kormány irányában. Nem használta ki a rendelkezésére álló számos eszközt és csatornát arra, hogy eljuttassa tanácsait a magyaroknak arról, hogy miként konszolidálják elért eredményeiket. Így nem segítette őket abban, hogy mértéket tartsanak, és idő előtt ne tegyenek visszavonhatatlan, jóvátehetetlen lépéseket. A szovjet vezetéssel folytatott kapcsolatában az Egyesült Államok nagyrészt a nagy nyilvánosság előtt tett hivatalos nyilatkozatokra szorítkozott. Ezeknek nem szándékolt hatásaként pont az ellenkezőjét érte el az Eisenhower kormányzat, mint amire törekedett.

A társadalomtudós és gyakorlati politikus Kissinger megállapítja, hogy egy erőteljesebb és világosabb amerikai magatartás megnehezítette volna a szovjet vezetők számára a döntéshozatalt, és kevésbé kiszámíthatóvá tette volna lépéseiket. A minimum az lett volna, hogy fenn kellett volna tartani a komoly következmények lehetőségét. Így például lehetett volna figyelmeztetni a Kremlt, hogy a magyar forradalom elfojtása komoly politikai és gazdasági következményekkel járhat, leállíthatja a kelet-nyugati kapcsolatokban beállott enyhülést és azokat hosszabb időre befagyaszthatja. Az ENSZ és Amerika elmulasztotta azt is, hogy hasonló következetességgel járjon el a magyar helyzetben is, mint ahogyan azt Szuezzel kapcsolatosan is tette. Míg Szuezzel kapcsolatosan keményen és következetesen léptek fel, addig Magyarországgal kapcsolatban úgy viselkedtek, mint a nézők, akiknek nincs közvetlen kockáztatni valójuk.

Már Nixon megnyilatkozásaiból tudjuk, hogy a Nyugat és annak legfontosabb döntéshozói szívesen szabadultak volna a szovjet típusú diktatúrától, de ezt a célt világháború kockáztatása nélkül kívánták elérni. Mint ma már tudjuk, ehhez még további évtizedekre volt szükség. 1956-ban a nyugati demokráciák nem voltak tehát abban a helyzetben, hogy háborút kockáztassanak meg a magyar forradalom megmentése érdekében. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem kellett volna politikai és gazdasági hátrányokkal nyomást gyakorolni a Kreml döntéshozóira.

1956. december 18-án Dulles azzal igazolta a magyarországi felkeléssel kapcsolatos amerikai magatartást, hogy az Egyesült Államoknak békések a szándékai a Szovjetunióval kapcsolatosan:

"...Nem óhajtjuk bekeríteni a Szovjetuniót ellenséges államok gyűrűjével, és feléleszteni azt, amit úgy hívnak, hogy cordon sanitaire (védőövezet, veszélyes terület biztonsági lezárása D.J.), amelyet nagyrészt a franciák alakítottak ki az I. világháború után, szem előtt tartva a Szovjetunió ellenséges erőkkel való bekerítését. Világossá tettük ebben a vonatkozásban politikánkat abban a reményben, hogy elősegítjük a csatlós államok fejlődését, - békés fejlődését - a valódi függetlenség irányába."

Kissinger ezt a kijelentést azért is meglepőnek találja, mert hiszen a visszaszorítás politikája sem volt más, mint a Szovjetunió körülvétele olyan erőkkel, amelyek képesek megakadályozni terjeszkedését. Dulles 1957. március 13-án szenvtelenül úgy foglalta össze az amerikai magatartást:

"...Nem volt jogi alapunk arra, hogy katonai segítséget nyújtsunk Magyarországnak. Nem volt ilyen elkötelezettségünk, és úgy gondoltuk, hogy ha így tennénk, az nem segítene sem a magyar népnek, sem Európa népeinek, sem a világ többi részének."

Kissinger úgy látja, hogy ez téves megközelítés, mert nem jogi kérdésről volt szó. Nem az volt a kérdés, hogy vajon Amerika teljesítette-e formálisan is vállalt kötelezettségeit, hanem az volt a kérdés, hogy korábban tett nyilatkozataihoz híven cselekedett-e, vagy sem. Ha egyetemes küldetésre hivatkozik, akkor Amerika hirdetett elvei és nemzeti érdekei összeütközésbe kerülnek. Erre jó példa a szuezi és a magyarországi események egybeesése. Amerika mindig arról álmodott, hogy az egyetemes emberi értékeket képviselheti külpolitikájában. Ezeknek az univerzális maximáknak a képviselete már Szuez esetében sem volt lehetséges.

Magyarország pedig még bonyolultabb esetet jelentett, minthogy itt a hirdetett erkölcsi értékek érvényesítése az erő valamilyen formában való alkalmazását kívánta volna meg. Az amerikai döntéshozók azonban nem voltak hajlandók amerikai életeket kockáztatni egy olyan ügyért, amely ugyan erkölcsileg indokolt lett volna, de közvetlenül nem volt kapcsolatban az Egyesült Államok biztonságával. Elvek tekintetében azonban nincs helye a kétértelműségnek és a fokozatosságnak. Szuez vonatkozásában Washington ragaszkodhatott erkölcsi maximái maradéktalan érvényesítéséhez, mert nem kellett közvetlen következményekkel számolnia.

Magyarország esetében azonban a reálpolitikát részesítette előnyben, mert ha ragaszkodik elvei követéséhez, akkor elkerülhetetlenül kockáztatta volna egy háború, adott esetben egy nukleáris világháború kitörésének lehetőségét. Ezzel az érveléssel Kissinger felmenti az akkori amerikai vezetést a magyar ügyben tanúsított, sok bírálatban részesült magatartása miatt. Úgy véli, hogy ha életek forognak kockán, akkor egy államférfinak fel kell mérnie, hogy mi a viszony a kockázat és az érvényesítendő érdekek között. A Szovjetunió kétségtelenül kész volt nagyobb kockázatok vállalására azért, hogy megőrizze uralkodó helyzetét Kelet-Európában. Az Egyesült Államok viszont nem volt kész csupán erkölcsi megfontolásokból felszabadítani Magyarországot. A felkelést megelőzően Amerikának a Magyarországgal kapcsolatos politikája gyenge volt. Az, hogy a reálpolitikai érdekeit követve az Egyesült Államok nem vállalta a háború kockázatát, elkerülhetetlennek minősíthető. Mindez azonban nem ad arra magyarázatot, hogy a washingtoni döntéshozók miért vonakodtak magasabbra emelni - nem katonai eszközökkel - egy szovjet katonai beavatkozás költségeit.

Kissinger rámutat, hogy ebben az időben még nem volt világos, hogy belülről milyen gyenge a Szovjetunió. Hosszú távon a Szovjetunió biztonságosabb és gazdaságilag is előnyösebb helyzetbe került volna, ha Finnországhoz hasonló kormányzatok vannak a kelet-európai országokban. Ebben az esetben nem kellett volna felelősséget vállalnia Moszkvának ezen országok politikai stabilitásáért, és gazdasági fejlődéséért. A birodalmi politika azonban kimerítette a szovjet erőforrásokat, és egyidejűleg elijesztette a nyugati demokráciákat anélkül, hogy megnövelte volna a Szovjetunió erejét. Ha a kelet-európai kommunista vezetők nem akartak kizárólag a szovjet fegyverekre támaszkodni, akkor kénytelenek voltak alkalmazkodni nemzeti elkötelezettségű ellenfeleik programjaikhoz. Ezért került sor arra, hogy a véres megtorlás időszaka után Kádár János fokozatosan azokat a célokat kezdte megvalósítani, amelyeket Nagy Imre is akart, kivéve a Varsói Szerződésből való kilépést.

Az amerikai külpolitika veteránja végül megállapítja, hogy egy emberöltő után már úgy lehet tekinteni a magyar felkelésre, mint a kommunista rendszer végső csődjének az előhírnökére. Tény az is, hogy tíz évvel a forradalom után Magyarország belsőleg szabadabb volt, mint Lengyelország, és külpolitikája kevésbé függött a Szovjetuniótól. 1991-ben, vagyis 35 évvel a magyar forradalom után Moszkva már nem tud ellenállni a liberalizálódásnak és a szovjet rendszer lényegében megbukik. 1956-ban azonban a moszkvai vezetők még úgy vélték, hogy a nemzetközi erőviszonyokban számukra kedvező erőeltolódás jött létre. Ezért következhetett be, hogy 1956 után sor kerülhetett a berlini válságra, amely a legsúlyosabb veszélyt jelentette a világbékére, a hidegháború idején.

Hányféle forradalom van?

1989. január 27-én az akkor még hatalmon lévő állampárt által létrehívott történelmi albizottság tagjainak többsége jóváhagyta azt a megállapítást, hogy Magyarországon 1956 novemberében nem ellenforradalom, hanem népfelkelés zajlott le. Másnap délután 4 órakor a Kossuth Rádió 168 óra című műsorában - egy interjú keretében - Pozsgay Imre mindezt a magyar lakosság tudomására is hozta. Ez alapvető kérdés volt a Kádár János nevével jelzett korszak megítélése szempontjából, ugyanis a kommunista rendszernek ez a magyarországi változata azzal legitimálta önmagát, hogy külső segítséggel levert egy ellenforradalmat.

1956 óta folyt a vita arról, hogy ami 1956-ban történt, az vajon forradalom, ellenforradalom, szabadságharc, felkelés, lázadás, vagy népfelkelés volt-e? A magyar nép túlnyomó többsége számára hallgatólagosan mindig is forradalom és nemzeti szabadságharc volt. Persze kockázatos volt ezt kimondani. 1956 forradalom volt, hiszen az 1945 után beindult demokratikus változásokat elfojtó és ezért ellenforradalminak tekinthető rend ellen irányult. A második világháború után megvolt a lehetőség olyan viszonyok kialakulásához, amelyek Magyarországot is elvezethették volna a nyugat-európai típusú jóléti államhoz, amelyben parlamenti demokrácia és szociális piacgazdaság működik. Ezt a fejlődést 1947-ben elfojtották a kommunisták a szovjet megszálló erők segítségével. Ezt lehet ellenforradalmi beavatkozásnak tekinteni.

A történelmi alkotmányosságon nyugvó magyar társadalmi viszonyokat erőszakkal és véres terrorral felrúgó 1919-es kommunista hatalomátvétel - a kommunista terminológia szerint - forradalomnak számított. A kommunista terrort felszámoló rendszer pedig logikai alapon minősült ellenforradalomnak. Ha a kommunista terror forradalom, akkor e terroruralom megszüntetése "ellenforradalom". Mivel 1945-ben a német megszállás következtében hatalomra került nyilas párturalom került megdöntésre, ezért az új rendszer a maga népképviseleti játékszabályaival demokratikus fordulatot jelentett. Ha a forradalom több demokráciát, a pénzvagyon, a termelői vagyon és a termőföld igazságosabb szétosztását, nagyobb gazdasági esélyegyenlőséget, vállalkozói szabadságot, a javak igazságos elosztását, a privilegizált osztályok hatalmának korlátozását, a népszuverenitás érvényesülését jelenti, akkor 1945 után az ilyen értelemben felfogott forradalomnak voltak esélyei. Ezt nevezhetjük az emberi méltóság forradalmának, mert növeli az egyén és a társadalom szabadságát.

A forradalomnak azonban több értelmezése van. Kommunista értelmezése azt jelenti, hogy egy önjelölt politikai csoport kinevezi magát a társadalom többsége képviselőjének, és a többségi akaratra hivatkozva diktatórikus eszközökkel a saját önző, partikuláris érdekeit érvényesíti. Ehhez felszámolja a többpártrendszert, a parlamenti demokráciát és az államot, mint erőszakszervezetet a saját csoportérdekeinek az érvényesítésére használja. A kommunista párt szempontjából egy ilyen rendszer tekintendő forradalminak. Aki pedig ezt a pártdiktatúrát ellenzi, az ellenforradalmárnak számít. Az a népmozgalom pedig, amelyik ezt a kisebbségi diktatúrát megdönti, az ellenforradalmi mozgalom.

De van a forradalomnak egy további értelmezése is. Eszerint a világtörténelemben meghatározó szerepet játszó Nemzetközi Pénzügyi Közösség és hálózata számára forradalmi mindaz, ami elősegíti a hitelpénzzel, kamattal működtetett magánpénz-monopólium világméretű elterjesztését, e pénzmonopólium segítségével a termelői vagyon globális méretű koncentrálását egy szűk csoport kezében, amely aztán elvezet az egy központból működtetett Világállam létrehozásához. Ebben a Világállamban kétpólusú társadalom működik. Az egyik oldalon áll a pénzrendszer és termelővagyon monopóliumával rendelkező szűk érdekcsoport, valamint az őt kiszolgáló integrált hatalmi elit, a másik oldalon pedig a társadalom többi része, amelynek tagjai bérből és fizetésből élő, vagy segélyezett emberek. Ami elősegíti ennek a kétpólusú társadalomnak a világszintű a létrehozását, az forradalmi, ami pedig gátolja ennek kétpólusú pénzuralmi-globális rendszernek a létrejöttét, az ellenforradalmi.

1956-ban, tizenegy évvel a világháború befejezése után - a sztálini diktatúra megrendülése nyomán - a magyarok megvonták a mérleget. Ekkor szembesülhettek azzal a helyzettel, hogy 1945 után nemcsak a Szent Korona Tanban foglalt történelmi alkotmány alapján működő társadalom, az úgynevezett Horthy-Magyarország, valamint a nemzetiszocialista német hadsereg megszállásával hatalomra segített - Szálasi Ferenc nevével fémjelzett - szélsőségesen nacionalista diktatúra került megdöntésre, hanem bebörtönöztek, internáltak több mint százezer magasbeosztású hivatalnokot, katonát, rendőrt, csendőrtisztet, bankárt, gyárost, vállalkozót, földbirtokost és kereskedőt is, azaz a polgári Magyarország képviselőit. Őket, valamennyiüket megfosztották a vagyonuktól, egzisztenciájuktól, a társadalomban eddig betöltött szerepüktől. A magyar társadalom történelmi vezetőrétege, amelyhez több százezer művelt magyar tartozott, életfelfogásában, világnézetében, vallási hagyományaiban, a magyar nemzethez való viszonyában a régi rendhez kötődött, és szemben állt az idegen érdekeket kiszolgáló, internacionalista-kommunista renddel. Az említett több százezer magyar jelentős része a II. világháború befejezése előtt vagy után elhagyta az országot. Az itt maradottak tétlenségre voltak ítélve, egy részüket az életük végéig tartóan megfélemlítették. Aktív részüknek egy jelentős hányada tisztában volt vele, hogy bármi születik is 1956-ból, a történelmi Magyarországnak az a hagyományos rendje, amely az ő világuk volt, nem tér többé vissza.

A Magyarországot és az egész Szovjet-birodalmat megrázó 1956-os események aktív szakasza alig két hétig tartott. Elfojtása, majd bosszúálló vérengzésbe átcsapó végjátéka is két-három hónapig. Ezt a történelmileg nézve rövidnek tekinthető eseménysort jól elkülöníthető szakaszokra lehet felosztani. Az 1956. október 23-i - a lengyelek melletti szolidaritás kifejezését és a belső reformok felgyorsítását célzó - felvonulás órák alatt tüntetéssé változott. Ez a kommunista diktatúra erőszakos lépései és fegyveres beavatkozása miatt már a késő este folyamán zendüléssé, jogos ellenállássá, éjszaka folyamán pedig lázadássá változott. Ez a lázadás alakult át a szovjet hadsereg erőszakos beavatkozása következtében a következő napokban felkeléssé.

A fegyvernyugvás és a második szovjet katonai beavatkozás közötti napok hozták a döntő politikai változást. Ekkor fogalmazódott meg 1956 két alapvető követelése, a kommunista diktatúra lecserélése parlamenti demokráciára és többpárt-rendszerre, valamint a szovjet megszállás megszüntetése és a függetlenség helyreállítása. November 4. után ismét a fegyverek vették át a szót és a fegyveres ellenállás határozta meg az események jellegét. Ez a fegyveres harc már különbözött az előzőtől, és elsősorban nem felkelés volt, hanem a megszálló szovjet csapatokkal szembeni védekezés. Ezután a katonailag levert és elhallgattatott társadalom passzív-ellenállása következett. Ez az utóvédharc mintegy két hónapig tartott, és csak ezután beszélhetünk az 1956-os felkelés és ellenállás végleges eltiprásáról.

A nemzeti függetlenség visszaszerzése 1956 legfontosabb követelése volt, ezért a magyar társadalomnak egy része fegyverrel is harcolt. A politikai döntéshozók engedve a népi nyomásnak, meghirdették a Varsói Szerződésből való kilépést is. Mindez elvezetett a semlegesség hivatalos kinyilvánításához. A magyar történelemben azonban a szabadságharc elnevezés II. Rákóczi Ferenc kurucaihoz és sokéves küzdelmeikhez, majd pedig 1848 és 1849 harcaihoz kötődik, amikor a független magyar kormány ellenállt az osztrák és a cári orosz hadseregnek. A Rákóczi szabadságharcban és 1848-49-ben reguláris magyar seregek vívtak nagyszabású harcot a külföldi elnyomók hadseregeivel.

Mivel 1956-ban a korábban már részletezett okokból a magyar reguláris hadsereg nem tudott csatlakozni a felkeléshez, november 4-én pedig a Nagy Imre kormány - amelynek katonai vezetőit a szovjet politikai rendőrség és katonai vezetés tőrbe csalta - nem adott parancsot a honvédseregnek a harc felvételére, így a reguláris hadseregek összecsapására nem került sor. A harcot néhány mindenre elszánt fegyveres vívta, reménytelenül. A magyar nép önrendelkezését akarták megvédeni a kommunista világbirodalom és hazai kiszolgálóik uralmától, tehát ennyiben szabadságukat és hazájukat védték. Mivel reális esélyük a győzelemre nem volt, ezért mindezt elsősorban dacból, nemzeti becsületből tették. Természetesen olyanok is voltak, akik abban reménykedtek, hogy ha sikerül kitartani, akkor ez időt adhat a demokratikus Nyugat számára, hogy valamilyen formában, elsősorban diplomáciai úton, nemzetközi nyomással elérje a szovjet invázió leállítását. Mindezek figyelembevételével a szabadságharc megfogalmazás 1956 hősi ellenállására is ráillik.

Ha abból indulunk ki, hogy a népek és nemzetek a lényeget megragadva határozzák meg történelmüket, s hogy a különböző meghatározások átfedik egymást, ezért állíthatjuk, hogy a felkelés bizonyos értelemben ellenállásnak is tekinthető, és fordítva. Mert hiszen amikor október 23-án este a megzavarodott kommunista vezetés például a Rádiónál belelövetett a tüntetőkbe, és így kiváltotta azok jogos felháborodását, majd pedig az erőszakra válaszoló ellenállását, abban ott voltak a felkelés és az ellenállás mozzanatai is. A lényeget megragadó meghatározás tehát a népfelkelés és a forradalom.

A magyar nép túlnyomó része 1956-ban arról volt meggyőződve, hogy forradalomnak a részese. Ez kezdettől fogva így élt a magyar társadalom tudatában, függetlenül attól, hogy milyen meghatározást kényszerítettek rá a pártállami politikusok, udvari történészek, és megélhetési gondolkodók. A magyar nép a forradalom élményét adta tovább utódainak. Fentebb már kísérletet tettünk a forradalom különböző értelmezéseinek a megfogalmazására. Forradalomra rendkívüli helyzetben kerül sor, amikor hirtelen kisülnek a felhalmozódott feszültségek, amikor az alul lévők egy rövid időre átveszik önmaguk sorsának az alakítását. Az évek alatt összekuszálódott szálak hirtelen elvágásáról van szó. Ha a forradalom alatt a minden egyes ember nagyobb önrendelkezését, az emberiség közös erőfeszítései nyomán előálló anyagi javakban való igazságosabb részesedést, a nagyobb társadalmi szabadságot, a jog uralmát, az adott társadalom külföldi elnyomástól való mentességét értjük, akkor a forradalom - az emberi méltóság forradalma - meghatározás az 1956. októberében talpraálló magyar nép hősi erőfeszítéseire is ráillik.

Ha a forradalom alatt viszont a liberalizmus mögött meghúzódó Nemzetközi Pénzügyi Közösség világhatalmához vezető közbenső szakasz elérését értjük, akkor 1956 nem volt forradalom. Mindszenty József azért tekintett a Gonosz - a destruktiv rombolás - szinonimájaként a forradalomra, mert amit forradalomként megtapasztalt, az mind az emberiség legfontosabb közösségi szükségleteit, érdekeit és értékeit védelmező hagyományos rend, az embert - mint Isten teremtményét - a központba helyező keresztény-konzervatív-nemzeti értékrend megsemmisítését célozták. 1956-ban a felkelt magyar nép nem közösségi értékeket rombolt, hanem ilyen értékeket teremtett-védelmezett, s ezért a magyar katolikus egyház vezetője nem tekintette forradalomnak.

1956-al kapcsolatban a forradalom szó használata az Egyesült Államokban is gondokat okozott. 1957 januárjában Strassburgban Kéthly Anna elnökletével alakult meg a magyar emigráció csúcsszerve, a Magyar Forradalmi Tanács. A szervezetet támogatta az Európa Tanács, mégis kénytelen volt átköltözni New York-ba, mert csak ott remélhetett megfelelő anyagi támogatást. Mivel Amerika viszolygott a forradalom szó használatától, ezért a Magyar Forradalmi Tanács kénytelen volt a nevét is megváltoztatni.

Marxista-leninista értelmezés szerint a forradalom a hatalmi, politikai és gazdasági viszonyok gyökeres átalakítása. Egyes marxista elvek szerint gondolkodók még ma is úgy gondolják, hogy 1956 az elvetélt 1945 utáni forradalmi változások folytatása. 1945 után Magyarországon kikiáltották a köztársaságot, és nem állították helyre a történelmi alkotmányosság jogfolytonosságát. Ezzel megteremtették a nyugati-típusú parlamentáris demokráciát, de ezt a történelmi alkotmány jogfolytonosságának a helyreállításával is el lehetett volna érni. Az 1945 utáni politikai erők - részben szovjet nyomásra - felszámolták Magyarország hagyományos alkotmányos rendjét, lecserélték az államapparátust, földosztást hajtottak végre a kisajátított nagybirtokokon, és köztulajdonba vették a gyárakat és bankokat is.

A sztálinista hatalom a megszálló szovjet hadseregre, politikai rendőrségre és magyarországi kommunista ügynökeire támaszkodva ezt a pozitívnak is tekinthető társadalmi változást - marxista értelmezésű forradalmat - nyílt elnyomássá változtatta át. A magyar nép elvesztette szabadságát, a magyar állam pedig a függetlenségét. A társadalmi forradalom nem a nép önrendelkezését növelte meg, hanem megsemmisítette ennek az önrendelkezésnek a maradékát is. Ma már tudjuk, hogy a természetes személyhez, és a személyes teljesítményhez kapcsolódó egyéni tulajdon nélkül nincs meg a személyi szabadság anyagi bázisa. Tulajdon nélkül nincs társadalmi felelősséggel párosuló egyéni és közösségi önrendelkezés. A marxista értelmű forradalom megsemmisítette a régi rendet, megtörte a régi vagyonos réteg uralmát, átrendezte a társadalmi struktúrát, és ebben pozitív vonások is voltak. Az 1956-ban a felkelt nép azonban nem egyszerűen ehhez az 1945 utáni néhány évhez kívánt visszatérni, hanem az akkor elindult változásokat a kommunista diktatúra által okozott torzítások megszüntetésével pozitív irányban akarta továbbfejleszteni.

1945-ben a vesztes világháborúból romhalmazként kikerülő Magyarország szovjet megszállás alá került. A német megszállók és s az őket kiszolgáló nyilaskeresztesek uralma alóli mentesülés kedvező változást jelentett. A szovjetek azonban erőszakos megszálló erőként rátelepedtek a magyar társadalomra. A magyar lakosság nagy része 1956-ban mégsem a kényszerrel kialakított új társadalmi struktúrát kívánta átalakítani. Elsősorban a kommunista pártállami diktatúrává átalakult rendszer internacionalista-kommunista hatalomgyakorlóit kívánta eltávolítani. A magyarok támogatták, hogy mindenki a munkájából éljen, és az értékelőállító tevékenységet végezhessék szervezetten, a társult tulajdonlás keretein belül is. Elfogadták, hogy a társadalom alapvetően az iparban termelő-tevékenységet végző összmunkásból (a munkásosztályból), és a mezőgazdaságban termelő-tevékenységet végzőkből (a parasztságból) álljon, amelyhez szakértelmével kapcsolódik a magasabb iskolai végzettséggel, egyetemi, főiskolai diplomával rendelkező szakirányító réteg.

Amivel problémájuk volt, az az ipari, mezőgazdasági és értelmiségi munkát végzők fölé nőtt hatalmi-gépezet, amely a kialakult rákosista pártnomenklatúrából, a politikai rendőrség és a hozzá kapcsolódó fegyveres elnyomó szervezetek irányítóiból, valamint az államapparátus vezetőiből állott. Ez a politikai rendőrségre támaszkodó pártállami struktúra diktatórikus és ellenőrizetlen hatalmat gyakorolt az iparban és a mezőgazdaságban az értékelőállító tevékenységet végzők felett. Ez az ellenörzetlen hatalommal rendelkező uralkodóréteg nem azonos az értelmiséggel, s hatalmát nem hozzáértésének, és nem a lakosság demokratikusan kifejezett akaratának köszönhette. A Budapesten kirobbant forradalom a dolgozó osztályok, idetartoznak a legmagasabb fokú képesítéssel rendelkező szakirányítók is, lázadása volt a Szovjetunió szolgálatában álló parazita hatalmi-struktúra és azok irányítói ellen.

A szovjet fegyverekre támaszkodó belső internacionalista-kommunistákkal - a magyar társadalom elnyomóival - szemben jött létre a nemzeti egység. Ezt a markánsan kifejeződő egységet és együtt-cselekvést az az arrogancia váltotta ki, ahogyan ez az internacionalista-kommunista hatalmi csoport a lakosság jószándékú tüntetésére válaszolt. 1956. október 23-án a fentebb vázolt nagy társadalmi osztályok, és azok csoportjainak az érdekei egymásra találtak. Az októberi napokban Magyarországon nem jelent meg az antiszemitizmus, noha az internacionalista-kommunista uralkodó csoportban személy szerint jelentős szerepet töltöttek be a zsidó-származású kommunista vezetők. 1956. október 23-án nem az országot a nemzetközi jog valamennyi érvényes elvének a megszegésével feldaraboló békediktátumok felbontásáért mozdult meg a magyar nép. A cigánykérdés sem kapott hangsúlyt, noha a magyar társadalomban már akkor is jelentős réteget alkotott a cigány-közösség. A magyarság túlnyomó része egymásra talált és egy történelmi pillanatra összeforrott. Ez szülte meg azt a rendkívüli légkört és emelkedettséget, amelynek az erejét csak az tudja igazán átérezni, aki személy szerint is részese volt 1956 eseményeinek.

Az 1956-ban fellázadt magyar néptömegek nem egy új osztály uralmát akarták megteremteni, hanem a dolgozó osztályok névleges uralma helyett azok valóságos önrendelkezését akarták megvalósítani. Azoktól akartak megszabadulni, akik a nevükben gyakorolták a hatalmat: a szovjet-birodalmi érdekeket kiszolgáló internacionalista-kommunista csoporttól. Az értékelőállító dolgozó osztályok a sztálinista-rákosista-gerő-rendszer zsarnokságát akarták lerázni magukról.

A valódi népakarat a forradalom céljaival azonosulásban, a harcolókkal való spontán szolidaritásban, és a fegyelmezett tömegsztrájkokban fejeződött ki. E sztrájkok következtében 1956 szerves része a novemberi, decemberi ellenállás, éppenúgy, mint az október 23-i tüntetés, és az azt követő fegyveres harc. 1956-ban a Szovjet-birodalom által irányított és egy világbirodalom tartományává süllyesztett ország követelt magának függetlenséget, az internacionalista-kommunista pártállami diktatúra helyett valódi önrendelkezést megvalósító demokráciát, az arctalan és felelőtlen államai tulajdonlás helyett személyhez kötött valódi tulajdont, mint az önrendelkezés - az emberi jogok és a politikai szabadságjogok - nélkülözhetetlen anyagi bázisát.

A tulajdonuktól megfosztott kis- és középparasztok, kisiparosok és kiskereskedők vállalkozói szabadságon alapuló magángazdaságot, önkéntességén alapuló társulást akartak. Az diktatórikus állam igazgatása alá került társadalmi vagyon bérmunkássá tette mindazokat, akik ezt az elidegenült vagyontömeget működtették. Ezek a függőhelyzetű bérmunkások - köztük a felsőfokú szakképzettséggel rendelkező "technikus és mérnök-proletárok" is - az élősködő, funkció-nélküli, valójában felesleges kommunista apparatcsikok irányítása helyett valódi munkásönigazgatást akartak.

A helyzet jobb megértéséhez utalunk rá, hogy Magyarországon 1945 után a polgári demokráciának egy sajátos formája jött létre a szovjet hadsereg megszállása és a kommunista párt irányítása alatt lévő erőszakszervek elnyomó tevékenysége következtében. A magyarok csak egyszer, 1945-ben választhattak szabadon egészen 1990-ig. Ezen az 1945-ös - még szabadnak mondható választáson - a Független Kisgazdapártba tömörült polgári erők abszolút többséget szereztek. A demokratikus többpártrendszert és gazdasági esélyegyenlőségen alapuló piacgazdaságot ígérő baloldalra voksolt az ország 40 %-a. Mai szemmel szinte rekordnak számít hogy a szavazásra jogosultak 92 %-a járult az urnákhoz.

A Kisgazdapártban nemcsak a földművelők, a parasztok és parasztpolitikusok tömörültek, de e polgári és nemzeti érdekeket valló párthoz csatlakoztak a bankemberek, a baloldali értelmiségiek, az antikommunisták, a hagyományos értékekhez ragaszkodó konzervatívok, az emberi jogokat és politikai szabadságjogokat akaró liberális demokraták. A Kisgazdapártban ott voltak a földbirtokosok, a zsidó-származású tőkések és kereskedők, egykori ellenállók, katonatisztek, nacionalisták, a magyar történelmi-alkotmány alapján álló királypártiak, valamint a kistulajdonukat maguk működtető kispolgárok. Röviden ott volt a magyar társadalomnak a jelentős többsége, köztük a mélyen vallásos emberek, de ateisták is. Ebben a pártban talált egymásra a független és demokratikus Magyarországot kívánó szegény és demokratikus magyar.

A Független Kisgazdapárt tehát sajátos gyűjtőhely volt. Létrejöttében az is szerepet játszott, hogy a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontot alkotó pártok nem akartak több riválist, ezért nem engedték indulni a választásokon a magukat nyíltan konzervatívnak valló pártokat. A baloldalt tömörítő Magyar Nemzeti Függetlenségi Front a konzervatív pártokat reakciósnak nevezte, amely az akkori szóhasználat szerint rendkívül megbélyegzőnek számított, és az illető pártot gyakorlatilag kiszorította a politikai életből.

A Kisgazdapárt néhány vezetőjének a magyar katolikus egyház élén álló nagytekintélyű Mindszenty Józsefet is sikerült arról meggyőznie, hogy nem szabad az erőket szétforgácsolni. Ezért a bíboros-érsek nem támogatta az önálló keresztény pártok indulását, és e helyett híveit a Független Kisgazdapárt támogatására szólította fel. A Kisgazdapárt tehát - mind gyűjtőpárt - számos eltérő helyzetű és érdekű társadalmi réteg kényszerű szövetségének volt tekinthető. E gyűjtőpárt szétesését azonban nem ez, hanem az úgynevezett baloldal durva megosztó politikája, szalámi taktikája, okozta. A Kisgazdapártról kényszerrel leválasztott és onnan már belső indíttatásból is levált utódpártok - a Demokrata Néppárt, a Magyar Függetlenségi Párt, a Magyar Szabadság Párt - 1956 történelmi napjaiban újjáalakultak, de akkor már nem kívántak a Kisgazdapárthoz csatlakozni.

A Független Kisgazdapárt gyűjtötte össze azokat, akik féltek az 1919-es véres kommunista diktatúra megismétlődésétől. A sokféle érdeket képviselő párttagok és szavazók feszültséget okoztak a gyűjtőpárt vezetésében is. 1946 végén már a Független Kisgazdapárt centrumának két vezetője, Nagy Ferenc és Kovács Béla, is feltette a kérdést, vajon pártjuk parlamenti frakciója minden vonatkozásban demokratikusnak nevezhető-e vagy sem? A párt elnöke Tildy Zoltán még azt a kérdést is feltette, hogy nem kellene-e a demokratikus magnak kilépnie, és új, egyértelműen demokratikus, a mezőgazdasági-gazdálkodókat képviselő pártot alakítania. A párt jobbszárnyának vezetői a centrum irányítóit csak parasztpolitikusoknak tartották, akik provinciális részérdekeket képviselnek a magyar társadalom egészének meghatározó érdekeivel szemben. A szovjet megszállókra támaszkodó internacionalista-kommunisták szalámi-taktikáját ez a megosztottság megkönnyítette. Így a Sztálin-epigon Rákosi Mátyás hamarosan talált ürügyet arra, hogy szétverje a Kisgazdapártot, és aláássa a polgári demokráciát.

Oly nagy volt a kommunista egyeduralomtól való félelem, hogy ez egyben tartotta a Kisgazdapártot. Ez a párt a polgári demokrácia híve volt. Paraszti származású vezetőire, így elsősorban Nagy Ferencre és Kovács Bélára, mély benyomást gyakoroltak a népi írók, köztük az a Németh László, aki Magyarország számára a finánckapitalista pénzuralom és az állammonopolista kommunista-uralom helyébe egy harmadik utat ajánlott: egyrészt egy magánmonopolista, finánckapitalista-mentes társadalmat, másrészt egy állammonopolista, kommunista diktatúrától mentes társadalmat. Azaz elvetette a szervezett-magánhatalom privátszocializmusát, és a szervezett-közhatalom államszocializmusát is. Mindkettő diktatórikus, koncentrált és centralizált uralmi rend, amelyben egy szűk csoport korlátlanul ki tudja zsákmányolni a többséget. A privilegizált uralkodó-csoport a privátszocializmusban a pénzmonopólium segítségével rendelkezik a társadalom vagyonával és az emberek életével, az államszocializmusban pedig az állam feletti monopolhatalom megszerzésével teszi ugyanezt.

Németh László ezt nem így fogalmazta meg, de ha harmadikutas nézeteit elemezzük és továbbgondoljuk, akkor azokból ilyen eredményekhez is el lehet jutni. Visszatérve a Független Kisgazdapárthoz, az a baloldallal közösen valósította meg a földosztást, és a nagyméretű államosítást. 1946-ban először a bányákat, és a nagyipari-vállalatokat, majd az elektromos áramot előállító erőműveket, és a jóvátételre termelő üzemeket államosították. Így a második világháborút követő év végén már az ipari munkásság fele államosított vállalatnál dolgozott.

A személyi önrendelkezés és a politikai szabadság alapja a személyhez kötött tulajdonlás lehetősége. Anyagi bázis nélkül nincs önrendelkezés, és nincs társadalmi szabadság. Ezért a Kisgazdapárt hangoztatta, hogy megvédi a magántulajdont, pontosabban a kis- és középtőkét, ha az termel, és nem spekulációval foglalkozik. Később már a profitra dolgozó tőkét sem kívánták védelemben részesíteni. Ennek az álláspontnak már nem sok gazdasági értelme volt, hiszen tisztességes haszon nélkül semmilyen vállalkozói szabadságon alapuló piacgazdaság nem működtethető.

A Parasztszövetség igazgatója, Kiss Sándor, aki kidolgozta az FKgP programjának a tervezetét, úgy fogalmazta meg, hogy "Nagyüzemnek tekintendő minden üzem általában véve száz munkás létszám fölött és szocializálandó olyképpen, hogy a benne dolgozók szövetkezeti tulajdonába megy át. A termelésirányítást, az üzem vezetését a munkásság által választott autonóm szervek intézik."

Nem nehéz ebben a megfogalmazásban fellelni az 1956 sorsfordító napjaiban megszületett munkástanácsok egyfajta kialakulatlan előképét. Tény, hogy 1956 egymásra talált magyarjainak elég pontosan körvonalazható jövőképe volt. Ezt a néhány nap alatt megfogalmazódott követelésekből ismerhetjük meg. A magyar társadalom független, a társadalmi igazságosságon alapuló, kizsákmányolás-mentes Magyarországot akart, az idegen érdekek szolgálatában álló internacionalista-kommunista uralkodó-csoport diktatúrája nélkül. Ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy valamiféle eszményi szocializmust a zsarnokian erőszakos szovjet típusú reálszocializmus helyett. A szocializmus szó tehát még elfogadható volt, amennyiben az egy kisebbség erőszakos diktatúrája nélküli, a gazdasági és társadalmi esélyegyenlőségen alapuló önrendelkező-társadalmat jelent. Mindszenty József bíboros, aki 1956-ot a legmélyebben megértette, a nép akaratának az osztály nélküli társadalmat, és a szociális felelősség által korlátozott, személyhez kötött tulajdont nevezete a nép akaratának.

A magyar nép el tudta fogadni a nagyüzemek államosítását, de nem tudta elfogadni a kommunista diktatúra államának kizsákmányolását. El tudta fogadni a magán nagybirtok felosztását, de elutasította annak visszavételét erőszakos kolhozosítás formájában. A magyar társadalom azonban világosan kifejezte, hogy nem kívánja a fináncoligarchia és a banktőke parazita rendszerét, és a nagyipar személytől elválasztott magántulajdonba-adását sem. A korábbi feudális nagybirtokrendszer visszaállításáról sem kívánt hallani. Amennyiben ezt szocializmusnak nevezzük, akkor még azt is állíthatjuk, hogy 1956 egy ilyen ideálisan felfogott - a valóságban sehol, semmikor nem létező - szocialista társadalmi rend mellett szállt síkra. A gyorsan megalakuló pártok, a megszülető munkástanácsok, a gomba módra szerveződő értelmiségi csoportok, a parasztszövetség, a hadsereg és a szövetkezetek egy ilyen ideális szocializmusra voksoltak.

1956-ban a létező-szocializmus zsarnoki rendszere ellenére még volt vonzó ereje a kizsákmányolás-mentes társadalmat hirdető, csak teoretikusan létező szocializmusnak. 1956-ban azonban a magyar nép már megismerkedett a reálszocializmussal, és e rendszer internacionalista-kommunista haszonélvezőinek a zsarnoki diktatúrájával. A mezőgazdaságban dolgozó lakosság rosszabbul élt, mint valaha. A magyar parasztok gyűlölték a sztálinista kolhozt, ahova tűzzel-vassal bekényszeritették, valamint a rekvirálással egyenlő beszolgáltatást. Az iparban dolgozók is egyre kevesebbet kerestek. Az önálló anyagi bázis nélküli polgárságot, valamint a felsőfokú iskolákkal rendelkező értelmiséget szellemileg és anyagilag is megfosztották az önrendelkezéstől. A reálszocializmus legszembetűnőbb valósága a terror volt. Ez a zsarnoki rendszer az ideális-szocializmus eszméivel, a "fényes szelek" éveivel kezdődött, amikor még a magyar társadalom jelentős része hitt az egyenlő gazdasági és társadalmi esélyeken alapuló, az egyéni és közösségi emberi jogokat, a politikai szabadságjogokat biztosító polgári demokráciában.

A magyar társadalom 1956-ban nem az ideális-szocializmus és az önrendelkező demokrácia eszméitől fordult el, hanem ezen eszméket tagadó durva uralmi módszerektől, a népi demokráciaként ágáló kommunista diktatúrától. A meghamisított és megerőszakolt szocializmus helyett vissza akart térni a "fényes szelek" még vonzó szocialista eszményeihez. A reálszocializmus helyett az ideális szocializmust akarta. 1945 után a magyar társadalom fölvállalta a magántulajdon szervezett hatalmától mentes, a pénzmonopóliumtól mentes közösségi társadalmat, ahol biztosítva van mindenki számára a valódi esélyegyenlőség mind a gazdasági, mind a társadalmi életben. A magyar társadalom ezt a szocializmust érezte magáénak, és hitt annak vonzó eszméiben, amelyet igyekezett a maga képére formálni, szükségletei, érdekei és értékei, valamint társadalmi tapasztalata alapján. A magyarok az 1945 után megtapasztalt polgári demokráciát nem eltüntetni, hanem a társadalmi esélyegyenlőség intézményesítésével tökéletesíteni óhajtották, és ezt tekintették a számukra vonzó szocializmusnak. Úgy gondolták, hogy ez az ideális szocializmus csak azért nem valósulhatott meg, mert azt a Sztálin-epigon Rákosi és internacionalista-kommunista klikkje - a megszálló szovjet haderőre támaszkodva - megakadályozta.

A kommunista zsarnokság által eltorzított szocialisztikus rendszerben is létezett egyfajta létbiztonság. Nem kellett rettegni a munkanélküliségtől, és alacsony nívón mindenki számára biztosítva volt a megélhetés. Könnyebben lehetett hozzájutni az egészségügyi szolgáltatásokhoz és bekerülni a hátrányos-helyzetű társadalmi rétegek tagjainak is a magasabb iskolákba. A kommunista diktatúra bizonyos látszategyenlőségeket érvényesített. Papíron a fizikai dolgozók az ország uralkodó osztályát képezték. (Ma már tudjuk, hogy a munkásság csak önmaga felett gyakorolhatott uralmat, azaz lemondásokkal teli aszkétizmusra, kemény önuralom gyakorlására kényszerült. Uralkodóosztály volt, aki kemény önuralmat gyakorolt. Csak ennyiben volt "uralkodóosztály".) Az egyszerű emberek is megjelenhettek ott, ahol a korábbi rendszerben nem igen fordultak elő. Ehhez lehet sorolni nemcsak a Váci utcát, vagy a Duna korzót, de a színházakat, a múzeumokat, sőt az Operaházakat is.

Ami a kommunista diktatúra helyi hatalomgyakorlóit illeti, életmódjukban még nem nagyon különböztek azoktól, akik felett hatalmukat gyakorolták, de egyre nagyobb ellenőrizetlen hatalomhoz jutottak, és ebben a vonatkozásban már vetekedtek az egykori szolgabírákkal és gazdatisztekkel.

A magyar társadalom véleményét megvilágítja az a felmérés, amelyet a New York-i Columbia Egyetem munkatársai végeztek 1957-ben a magyar menekültek körében. A megkérdezettek a földosztást, a nagyüzemek, a bankok államosítását, és az egyenlő feltételekkel nyújtott társadalombiztosítás nyújtását nevezték a legfontosabb vívmánynak. Úgy gondolták, hogy a magyar társadalom azért fejlettebb a nyugatinál, mert az állam gondoskodik polgárairól. A kommunista diktatúra tehát nemcsak megerőszakolta a magyar társadalmat, a reálszocializmus pedig nemcsak megtagadta az ideális szocializmus eszméit, de a szocializmus számos ígéretét mégis csak teljesítette. Ezért lehet igaz az, hogy sokan jól érezték magukat a munkahelyükön, ahol - elmondásuk szerint - jó közösségi szellem érvényesült.

A magyar történelem szomorú része, hogy a magyar nép immáron évszázadok óta szinte minden forradalmát és szabadságharcát elveszítette. De tény az is, hogy ennek ellenére folyamatosan előre haladt. A levert forradalmak és szabadságharcok is meghozták pozitív eredményeiket.

A történelem és minden nagy történelmi esemény is szükségszerűségek és esetlegességek sajátos eredménye. A véletlen is objektív történelemformáló tényező. Minden helyzetben benne vannak lehetőségként más kibontakozási lehetőségek is. 1956 - legalább is egy körülhatárolt időszakot tekintve - bukással végződött. Ezért mondhatják egyesek, hogy Gerő Ernőnek volt igaza, amikor behívta a szovjet páncélosokat. A szovjet vezetés pedig azért marasztalható el, mert nem azonnal verte le a magyarok lázadását. Nagy Imrét is csak azért kell bírálni, mert hirtelen kapott hatalmát nem a felkelés elfojtására használta. A felkelők, a forradalmárok és a mártírok álmokat kergető fantaszták voltak, akik egy eleve lehetetlen célt tűztek ki maguk elé.

Nagy Imrét úgy is tekinthetjük, mint az internacionalista-kommunista vezetéssel szemben egy lehetséges nemzeti-kommunista vezetés megvalósítóját Magyarországon. Erre az nyújtott lehetőséget, hogy Sztálin halála után magában a Szovjetunióban is hatalmi harc folyt, és ez nagyobb mozgásteret biztosított a nemzeti érdekek érvényesítésének a szovjet birodalmi érdekekkel szemben.

Nagy Imre kormányát azonban úgy is tekinthetjük, mint a sztálinista uralmi rendszer olyan módosulását, amelyben némileg csökken a párt abszolút uralma az állam felett és a kormány egyenrangú döntési-központként vehet részt a hatalom gyakorlásában a legfelsőbb pártvezetéssel. Ha tehát Nagy Imrét a korlátlan pártdiktatúrát akaró Rákosi nem buktatja meg, akkor a nemzeti-kommunista irányzat megerősödhet, és esetleg csökken az a feszültség, amely 1956. október 23-án elemi erővel robbant ki.

A kritikus helyzetet érzékelő Kreml 1956. júliusában úgy is elmozdíthatta volna Rákosi Mátyást, hogy nem a hozzá nagyon hasonló Gerő Ernőt teszi meg utódjául, hanem Kádár Jánost teszi a helyére. Kádár is alkalmas lett volna egy nemzeti-kommunista irányzat képviseletére, de nyilvánvaló volt, hogy a magyarok bizalmát elsősorban Nagy Imre bírta. Az internacionalista-kommunista budapesti hatalmi-csoport nem mutatott hajlandóságot, hogy visszaengedje Nagy Imrét a hatalomba. E törekvésének kedvezett, hogy a szovjet kormány szerepét erősítő Malenkov helyzete Moszkvában is meggyöngült a párt a korlátlan hatalmát visszaállítani akaró Hruscsovval, és az őt támogató csoporttal szemben. Esetleg már 1956. júliusában is már Kádár Jánossal kellett volna próbálkozni, és akkor talán megelőzhető lett volna a magyarországi robbanás.

A rákosista-típusú internacionalista-kommunistának számító Gerő Ernő tudta, hogy a Sztálin-epigon Rákosi módszereit nem alkalmazhatja. Sztálin halála után már nem lehetett nyílt terrorral rendet teremteni az országban. Tisztában volt vele, hogy engedményeket kell tennie, és ezért eltűrte, sőt a pártközpont áldását adta az értelmiség lázongására, hogy a feszültséget levezesse. Hozzájárult Rajk László temetéshez, ami csak erősítette az ellenállást. Az sem javított a helyzeten, hogy letartóztatta Farkas Mihályt és egyezkedni kezdett Nagy Imrével. Mindez bizonytalanságra és gyengeségre utalt, és valójában további követelmények támasztására sarkallta az elégedetlen társadalmi erőket.

Azon is sokat vitatkoztak már, hogy milyen eredménnyel járt volna, ha a hatóságok zárják soraikat, és október 23-án betiltják a diákok szolidaritási tüntetését. Valószínű, hogy ez nem akadályozta volna meg a feszültség kirobbanását, inkább felgyorsította volna annak bekövetkezését. A megzavarodott vezetés nem ismerte fel, hogy itt már nemcsak a tüntető diákokról van szó, hanem a mögöttük álló munkásokról, mind a nagyipari üzemek, mind a falvak mezőgazdasági dolgozóiról.

Nagy Imre személye is kritikus tényezőnek bizonyult. A neki jutott történelmi szerepre, egy valódi forradalom vezetésére, nem volt felkészülve. Meggyőződéses kommunistaként kétségei voltak a lázadással szemben, s emberi korlátai miatt nehezen tudott lépést tartani a felgyorsult eseményekkel. A különböző egyetemeken sok pontból álló követelések fogalmazódtak meg, de ezek hamarosan leegyszerűsödtek arra, hogy távozzanak az idegen csapatok, és kapja vissza az ország a függetlenségét, továbbá távozzanak a zsarnoki módon uralkodó internacionalista-kommunisták, és valósuljon meg a nép önrendelkezését biztosító demokrácia.

Nagy Imre azért tudott viszonylag gyorsan és lényegesen változtatni beállítódásán, s azonosulni a forradalmi követelésekkel, mert ezek már hosszú évek óta az ő gondolatvilágában is benne voltak. A magyar sorkérdések megoldását - a sztálinista Moszkva egykori lakójaként - másként képzelte, mint ahogyan azt a magyarok többsége követelte. Meggyőződéses kommunistaként a párton keresztül kívánta megvalósítani a demokráciát, megteremteni az önrendelkezést, a nép részvételét a közéletben, és a kommunista párt által vezetetett népfrontnak szánt nagyobb szerepet. Moszkvához hű kommunistaként Magyarország függetlenségét nem a Varsói Szerződésből való kilépéssel, és a semlegesség kinyilvánításával akarta elérni, hanem azzal, hogy valamilyen módon ráveszi a Kreml új urait az egyenjogú kapcsolatok elvének az elfogadására. Nagy Imre már a tömbön kívüliség szükségességét is felismerte és úgy látta, hogy Magyarországnak is erre kellene törekednie.

Ezek a törekvések hasonlatosak azokhoz, amelyeket a lengyelek is kitűztek maguk elé, és amelyekre Gomulka is törekedett. Hogy e törekvések Magyarországon forradalomba torkolltak, az összefügg a magyarok történelmi tapasztalataival is. Történelmük arra sarkallta a magyarokat, hogy ezekben a sorsdöntő kérdésekben ne alkudjanak meg, és a végsőkig menjenek el a megoldások érdekében. A magyar nemzet letagadott, elhallgatott, de azért létező nemzet-karakterének is fontos szerepe volt 1956 kimenetelében.

A Sztálin utáni szovjet vezetés lazítani akart a következetes Sztálin-epigon Rákosi durva elnyomó módszerein. Ezek a lazítások ugyan csekély mértékűek voltak, mégis enyhítettek a totális diktatúrán. Ezek a változások pedig aktivizálták az elfojtott szabadságvágyat. Az enyhülés első lépései Nagy Imre személyéhez kötődtek, ezért amikor Rákosi nyomására megbuktatták, az csak növelte a tekintélyét és népszerűségét. A lakosság semmiképpen sem akarta a Rákosi-uralom visszatértét, s úgy érezte, hogy ennek megakadályozására Nagy Imre a biztosíték. A magyarok többségének még az is imponált, hogy a szidalmazott Nagy Imre nem volt hajlandó szolgalelkűen önkritikát gyakorolni, és kitartott igaza mellett. Nagy Imrében, az emberben konfliktusba került a Szovjetunióhoz hűséges internacionalista-kommunista, a valódi függetlenséget, önrendelkezést és demokráciát akaró patrióta-magyarral, a magyar földdel azonosuló somogyi paraszt emberrel.

Nagy Imre 1956. október 23-án éjjel elvileg eltávolíthatta volna Gerő Ernőt és a Politikai Bizottság többségét, s az őt támogató embereket ültethette volna a helyükbe. Ekkor azonban még sodródott az eseményekkel, és még nem akarta elveszíteni a szovjetek támogatását, amelyek legitimitást adhattak neki belföldön és külföldön egyaránt. A személycserékhez hiányzott a szükséges kemény és agresszív fellépés, továbbá azt is számításba kellett vennie, hogy kevés támogatója van a párt vezetésében. Nagy Imre esetleg elérhette volna, hogy Gerő helyére Kádár János kerüljön, de Gerő főtitkári tisztségből való leváltása ekkor már nem állíthatta meg az országossá növekedett nemzeti felkelést.

Október 24-én már folyt a harc Budapest utcáin és a szovjet páncélosok megkísérelték leverni a lázadókat. A felkelt budapesti népet csak konkrét, határozott, radikális és azonnal végrehajtható programmal lehetett volna megnyugtatni. Ilyennel azonban sem Nagy Imre, sem a köréje csoportosulók nem rendelkeztek. Tény, hogy Nagy Imre kezdetben csak kelletlenül azonosult a felkeléssel, mégis egyértelműen ő maradt a népmozgalom vezetője. Amikor az események sodrásában váratlanul a kormány élére került, azt a reményt keltette a változást akaró magyarokban, hogy most már csak őt kell meggyőzni, s minden rendbe jön. A forradalmi Budapest néhány nap alatt fokozatosan átvette vezetőjének, Nagy Imrének és kormányának az irányítását. A forradalom résztvevői ösztönösen, de azért pontosan tudták, hogy mi ellen harcolnak. Az már bizonytalan és homályos volt, hogy mit is akarnak a megdöntött rendszer helyébe. Nagy Imre jelenléte a pártvezetésben és a kormány élén megakadályozta az internacionalista-kommunista politikusokat abban, hogy minden vonalon és egyszerre kemény kézzel sújtsanak le a forradalmi népre. Nagy Imre magatartása elbizonytalanította a felkelés elfojtására érkezett szovjet harci egységek parancsnokait, sőt a Kreml urait is, akik Szuszlovot és Mikojant többször is Budapestre küldték a helyzet felmérésére.

Gerő Ernő azért hívta be a szovjet csapatokat Budapestre, hogy megőrizze uralmát. Nem tudta felmérni, hogy a felkelés szinte egyik óráról a másikra olyan méretűvé növekszik, hogy csak nagyarányú és brutális erőszakkal lehet leverni. Azt sem mérte fel, hogy a kemény kéz politikáját Nagy Imre jelenléte akadályozni fogja. Őt elsősorban azért vonta be a vezetésbe, hogy lecsillapítsa a forradalmár-felkelővé átalakult tüntetőket. A véres leszámoláshoz lett volna elegendő katonai erő, de hiányzott hozzá a szükséges határozott és egyértelmű politikai támogatás. A Magyar Kommunista Párt elbizonytalanodott vezetése nem volt hajlandó megadni ezt a támogatást. Amikor a társadalmi feszültségek fegyveres ellenállásba csaptak át, már nem lehetett a lakosságot csepegtetett engedményekkel jobb belátásra bírni.

A szovjet páncélosok beavatkozása után nyilvánvalóvá vált, hogy többé nem lehet reformmal és személycserével célt érnie a hatalomnak. Ezért nem jelenthetett semmilyen megoldást már Gerőék eltávolítása a vezetésből és az országból. A csak névlegesen létező kormánynak, és a tehetetlenné vált kommunista pártvezetésnek nem volt eszköze, amivel akaratát érvényesíthette volna. Olyan fegyveres erő sem állt a rendelkezésére, amely kész lett volna szembefordulni a fellázadt lakossággal.

A forradalmi ellenállásban egyesült nemzet viszont világos programmal rendelkezett. A Nagy Imre-féle vezetésnek nem volt más választása, vagy azonosul ezzel, vagy őt is elsodorják az események. Ha a forradalmi céljait érvényesítő felkelt nép megtorpan, kifullad, vagy valamilyen katonai erő megállítja, akkor Magyarország valószínűleg a Lengyelországhoz hasonló útra terelődik. Ha fennmarad a függés a Szovjetuniótól, akkor a régi társadalmi-struktúra és hatalmi-szerkezet is regenerálódik. Ez pedig végül is kényszerpályára tereli a reformokat. Budapesten alkalom kínálkozott erre a lehetőségre a fegyvernyugvás kihirdetése után. Ekkor a lefasisztázott tüntetők felkelését demokratikus népmozgalomnak minősítették. A szovjet csapatokat pedig átmenetileg visszavonták a magyar fővárosból. A fegyveres harc eme szünetében egyértelművé vált, hogy mit akar a felkelt magyarok forradalma: a Szovjet-birodalomtól való függetlenséget, és egy privilegizált réteg diktatórikus hatalmától mentes önrendelkező demokráciát.

Részletesen foglalkoztunk már azzal, hogy a Kremlben is két stratégiai-irányzat küzdött egymással. Ha az az irányzat győz, amely az 1956. október 30-i kormánynyilatkozatot komolyan veszi, és végre is hajtja, akkor nemcsak a magyar, de a világtörténelem is más fordulatot vehetett volna. A szovjet vezetés október 30-i nyilatkozata után egy rövid ideig volt reális esély arra, hogy a szovjet katonaságot kivonják Magyarországról, esetleg a többi kelet-európai országból is. Ebben az esetben nemcsak a magyar forradalom győz, de győzelmet arathat az európai civilizáció legnagyobb vívmánya: az önrendelkező demokráciával párosuló szociális piacgazdaság is. Azaz győzelmet arat a szociális jóléti-állam - egyfajta skandináv és nyugatnémet reál-szocializmus - egész Európában, legyőzve a sztálinista diktatúra valamennyi változatát, amelyek mind a szocializmus perverz, kommunista formái voltak. Sztálin utódai csak akkor tudtak volna élni evvel a lehetőséggel, ha el tudták volna szánni magukat mélyreható reformokra magában a Szovjetunióban is. Ehhez fel kellett volna számolni egy önjelölt, szűk csoport korlátlan hatalmát a társadalom vagyonának egésze, és az emberek élete felett. A tulajdont személyhez kötötten át kellett volna adniuk azon állampolgároknak, akik azt működtetik, akiknek a teljesítménye ölt testet ebben a tulajdonban. A személyes és társult tulajdon alapján kibontakozó önrendelkezés lehetővé tette volna az alulról felépülő és ellenőrzött valódi demokrácia kialakítását. A teljesítményhez kötött tulajdon ugyanis megakadályozza a túlvagyonosodást, de a túlszegényedést is. Egyben akadályozza a túlvagyonosodással együtt járó hatalmi fölény kialakulását, illetve a túlszegényedés következtében előálló függőhelyzet - önrendelkezés nélküli szolgai viszony - létrejöttét.

Ha az elméleti szocializmus azt jelenti, hogy minden egyes ember rendelkezhet vagyonnal, és munkája eredményével, szabadon társulhat és dönthet közösségi szükségleteit, érdekeit és értékeit meghatározó kérdésekről, akkor a magyar forradalom győzelme elhozhatta volna a XX. századi - csak elméletben létező - európai szocializmus győzelmét. A szovjet kommunista vezetők 1956. októberében nem tudtak élni ezzel a lehetőséggel. Ez a Sztálin által felnevelt és ellenőrizetlen hatalommal bíró uralkodócsoport ragaszkodott ahhoz, hogy a társadalom ellenőrzése nélkül rendelkezhessen valamennyi ember vagyonával, és így életével is. A Szovjet Kommunista Párt nomenklatúrája monopol-hatalommal bírt az állam felett, amely pedig diktatúrát gyakorolt a társadalom egésze felett. Az egyes emberek vagyona, munkájának gyümölcse a diktatúra révén az államé lett, s mivel ez az állam egy szűk csoport irányítása alatt állott, így valójában a társadalom minden vagyona az övéké lett. Az egyes embert megillető vagyon elvételével együtt az állampolgárok önrendelkezése és szabadsága is az állam, és az államot saját tulajdonaként birtokló szűk réteg ellenőrzése alá ment át. Ezt a kommunista, állammonopolista diktatúrát is szocializmusnak nevezték.

A szovjetvezetés kitartott emellett a perverz sztálinista-szocializmus mellett, és elutasította a valódi népuralmat: a gazdasági esélyegyenlőséget és szociális igazságosságot megvalósító önrendelkező közösségi - szocialista - társadalmat. Ez az ideális szocializmus tiszta formájában csak elméletben létezett és létezik. Mégis egyes európai államokban, így a skandináv államokban, a Német Szövetségi Köztársaságban, Ausztriában, a BENELUX-államokban sikerült az elméleti modellt a gyakorlatban is többé-kevésbé megközelíteni. Tehát, ha tökéletlen változatban is, de létezett a szociális igazsággal párosuló önrendelkező demokrácia, amelyben nem érvényesülhet egy ellenőrizetlen szűk embercsoport korlátlan hatalmi monopóliuma. 1989-et, illetve 1991-et követően a szocializmus állammonopolista és pártállami diktatúrával irányított változata megbukott. Ebben nagy része volt többek között az 1956-os Budapestnek, az 1968-os Prágának és az 1981-es Varsónak. Ma már tudjuk, hogy a sztálinista típusú szovjet szocializmus megbukott, de helyére nem a jóléti állam európai szocializmusa, szociális piacgazdasága, hanem egy szűk csoport pénzügyi-gazdasági hatalmán alapuló alibi-demokráciája és kizsákmányoló vadkapitalizmusa lépett. Ebben a rendszerben a demokratikus formák kulisszái mögött a szervezett magánhatalom diktatúrája érvényesül, amely egy szűk csoport pénzügyi és gazdasági monopóliumán alapul. Ez a magánmonopolista diktatúra a demokratikus látszatok fenntartásával biztosítja egy szűk pénzügyi-érdekcsoport számára a társadalom vagyona feletti rendelkezést, és így fosztja meg az egyes embereket az önrendelkezéstől, amely a valódi demokrácia alapja. Az egyes emberek vagyonával együtt személyi szabadságuk is átkerül azokhoz, akik a vagyon felett monopol hatalmat szereztek maguknak.

A Szovjetunió 1956-ban elsősorban belső tényezők által meghatározott hatalom volt, amelynek persze alkalmazkodnia kellett a világ meglévő erőviszonyaihoz. Saját anyagi erőforrásaira, hadseregére és atomfegyvereire támaszkodva végrehajthatott volna - legalább is elvileg - egy olyan belső átalakulást, amelyben belülről demokratizálódik. 1991 után az állammonopolista rendszer lebontására a nemzetközileg megszervezett pénzhatalom kívülről jövő irányítása mellett került sor. Így az állammonopolista hatalom helyére a pénzrendszer és a termelői vagyon magánmonopóliumán alapuló monopolrendszer jött létre. Az uralkodó réteg most már nem az állam feletti monopolhatalma révén rendelkezik a társadalommal, annak vagyonával, és az emberek életével, hanem a szervezett magánhatalom révén. Ez a szervezett magánhatalom a pénzrendszer magánmonopóliumán és az államnak a szervezett magánhatalomnak való alárendelése révén működik. Az állammonopolista szocializmus helyére a szovjet birodalom utódállamaiban ily módon a pénzrendszer segítségével uralkodó szervezett magánhatalom uralma - privátszocializmusa - lépett.

E világpolitikai kitérő után folytassuk a magyar forradalom által irányított Nagy Imre lépéseinek az elemzését. Amikor a Kreml megváltoztatta álláspontját és úgy döntött, hogy katonailag oldja meg a magyar válságot, elkezdődött a szovjet erők tömeges beáramlása az országba. Ekkor Nagy Imre rákényszerült a Varsói Szerződés felmondására. Oly nagy tömegben érkeztek Magyarországra szovjet erők, hogy a forradalom miniszterelnöke arra is gondolhatott: a Kreml irányítói nem a forradalom leverésére készülnek, hanem a szuezi válság révén is kiéleződő válságos helyzet fegyveres kezelésére. Az a lehetőség, hogy Magyarország hadszíntérré válhat a Nyugattal való esetleges háborús konfliktusban, arra ösztönözhette Nagy Imrét, hogy mielőbb nyilvánítsa ki Magyarország semlegességét és így óvja meg attól, hogy hadszíntérré váljon. Nagy Imre előtt példaként Ausztria semlegessége lebegett.

Nagy Imre el akarta kerülni azt, hogy közvetlenül a nyugati hatalmaktól kérjen segítséget, és ezért az ENSZ-hez fordult. Ezt a nemzetközi szervezetet azonban egyértelműen azok a nyugati nagyhatalmak uralták, akik a II. világháború után létrehozták. Kiderült azonban, hogy az Egyesült Államokat váratlanul érték a magyar forradalom eseményei, és nem volt kidolgozott stratégiája egy ilyen válsághelyzet kezelésére. Világossá vált, hogy a hangsúlyt arra helyezte, hogy elkerülje a nyílt konfrontációt a Kreml-el. Ebben valószínűleg közrehatott a szuezi válság kirobbanása is. Ha az Egyesült Államoknak van cselekvési programja, akkor sok lehetősége nyílott volna Magyarország tényleges megsegítésére. A józanul gondolkodók sem Magyarországon, sem másutt nem várták azt a Nyugattól, hogy háborúba kezdjen Magyarország miatt. Az Egyesült Államok azonban nemcsak hogy nem tette meg azt, amit el lehetett volna tőle várni, hanem még külön is hangsúlyozta, hogy szabad kezet biztosít a szovjet vezetők számára.

A semlegesség azért volt fontos Nagy Imre számára, mert a felkelt magyar nép a semlegességet tekintette a függetlenség biztosítékának. Nagy Imre kommunistaként hitt abban a forradalomban, amely a vagyonosok hatalmától való szabadulás révén biztosítja mindenki számára a szabadságot, az egyenlőséget és a testvériséget. De az idős Nagy Imre , aki egyetemi tanár is volt, már tudta, hogy ha fennáll annak a lehetősége, hogy elvonják attól a vagyont, aki azt munkájával létrehozza, akkor megszűnik az az esélyegyenlőség, amely az egyéni szabadság és a közösségi szabadság alapja lehet. Ezért minden olyan rendszer, amely megengedi egy szűk csoportnak az értékelőállítók vagyonának kisajátítását - akár rendőri módszerekkel, akár pénzügyi eszközökkel - az megmarad elnyomó társadalomnak, mert a vagyon elvonásával a szabadság is elvonásra kerül. És az így létrejövő függő helyzet ugyanúgy sérti az emberi jogokat, mint a faji, a vallási és a nemzetiségi elnyomás.

A kommunista Nagy Imre azt is tudta, hogy a sztálinista szocializmus úgy törte meg a privát vagyonosok uralmát, hogy az állam vette uralma alá az egyes emberek által létrehozott vagyont. Így maga az állam és az államot kézben tartó pártállami nomenklatúra fosztotta meg az egyes embert, azok közösségeit a szabadság alapjától, a konkrét emberhez és személyes teljesítményéhez kapcsolódó tulajdonától. Nagy Imre írásaiból tudjuk, hogy kereste a visszautat a társadalmi igazságossághoz, és ebben egymásra talált a magyar forradalom és miniszterelnöke. Óriási utat járt be Nagy Imre tíz nap alatt. Képes volt túllépni a több évtized alatt rárakódott kommunista nézeteken, le tudta rázni a sztálinista gondolati kényszerzubbonyt, és hirtelen felnyílt szemmel akart újat kezdeni.

A forradalom valósággal újjászületésre kényszerítette vezetőjét: Nagy Imrét. 1956. októberének utolsó és novemberének első napjait az jellemzi, hogy egyes személyiségek kulcsszerephez juthatnak Magyarország irányításában. Nagy Imre igen gyorsan visszanyerte október 23-án elveszett népszerűségét azzal, hogy azonosulni tudott a forradalom céljaival. A magyar forradalom talán a legnagyobb eredménye az a hatás, amit a történelem menetére tett. Utólag már igazolva látjuk, hogy világtörténelmi jelentőségű volt az a példa, amit felmutatott Magyarország eljövendő nemzedékeinek, a többi kelet-európai népnek, a világtörténelemnek.

A szovjet A Szovjet-birodalom összeomlásával megismerhetővé vált dokumentumokból tudjuk, hogy nem a Varsói Szerződés felmondása, vagy az angol-francia csapatok beavatkozása a szuezi konfliktusba váltotta ki az újabb szovjet beavatkozást. Számoltak egy esetleges háború lehetőségével, de azt is figyelembe vették, hogy Szuez eltereli a figyelmet Budapestről. A döntő az volt, hogy a hatalmi küzdelmet vívó Hruscsov a sztálinista kemény-vonalat képviselő pártbeli ellenfeleivel szemben nem akarta kockára tenni saját reformtörekvéseit. Úgy látta, hogy saját pozíciója rendülne meg, ha a magyarországi események kimenetele kedvezőtlen lenne Moszkva számára. Magában Hruscsovban is az egykori sztálinista apparatcsik kerekedett felül a reformpolitikus felett. Messze volt attól, hogy felismerje, a magyar forradalom visszavezetheti a zsákutcába jutott Szovjetuniót (és birodalmát) is a szocializmus eredeti céljaihoz. Hruscsovra nem nehezedett olyan népi nyomás, mint amilyen alá a magyar forradalom hatására Nagy Imre került. Ahhoz, hogy a szociális igazságosság és hatalmi-monopólium nélküli szocializmus eszméi hassanak a szovjetvezetésre, ahhoz forradalmi helyzetre lett volna szükség magában a Szovjetunióban is. A Szovjet-birodalom központi magjában azonban nem volt a magyarországihoz hasonló belső helyzet.

Hruscsov még azt sem merte megkockáztatni, hogy hűen reformtörekvéseihez, engedje kibontakozni a magyarországi változásokat. Ezek a változások azonban hatottak volna a Szovjetunióra is, elsősorban annak belső társadalmi és gazdasági viszonyaira, és elvezethettek volna magában a Szovjetunióban is a gyökeres változás igényéhez. Hruscsovnak a Szovjet-birodalom többi tagállamának a reagálásával is számolnia kellett. A kelet-német, a csehszlovák, a román, a bolgár vezetők nem titkolták, hogy félnek a magyar forradalom sikerétől, mert az az ő hatalmukat is kérdésessé teheti. Lengyelországban más volt a helyzet, mert ott a magyarországihoz hasonló eseményekre került sor. Szembetűnő viszont a sztálinizmussal konfliktusba került Jugoszlávia, továbbá a Mao Ce-tung-i Kína magatartása. Erre az lehet a magyarázat, hogy mind a jugoszláv, mind a kínai vezetők úgy találhatták: a magyar forradalom túllépte az általuk még megengedhetőnek tartott határt. Az a szocializmus került veszélybe, amelyben egy szűk pártállami vezető réteg az állam kisajátításával gyakorol diktatórikus hatalmat a társadalom egésze felett. Ez az állammonopolista szocializmus került veszélybe. Ebben az álláspontban megegyezett az a Mao Ce-tung és az a Tito is, akik egyébként más vonatkozásban keményen bírálták egymást.

Ami Kádár Jánost illeti, eleinte talán hajlandó lett volna kiegyezni Nagy Imrével és elfogadni valamiféle kommunista hegemónia alatt működő korlátozott többpártrendszert. Ebben szerepe lehetett volna a munkástanácsoknak is. De a forradalom esetében is igaznak bizonyult, hogy nem lehet valaki csak félig terhes, azaz ha egy forradalom alapvető célkitűzéseiről lemondunk, akkor azt a forradalmat el is árultuk. Kádár János kezdetben büntetlenséget ígért nemcsak Nagy Imrének és elvbarátainak, de a forradalomban résztvevő más magyaroknak is. 1956. novemberében és decemberében a kádári-erőszak az ellenállás megtörését szolgálta. 1957-re azonban már újra a helyén volt a nagyrészt korábbi tagjaiból összeállt elnyomó-apparátus. Ekkor következtek be a tömeges letartóztatások, a véres megtorlások, és került sor Nagy Imre és társai perére. Még ma sem teljesen világos, hogy erre az értelmetlen vérengzésre miért került sor, mennyiben tudható az be Moszkvából jövő nyomásnak, illetve mennyiben lett Kádár János is saját megtorló apparátusának a foglya. Maga Kádár János élete végén felelősnek tartotta magát ezért, és nem is tudott ettől a tudattól megszabadulni. Közvetlenül halála előtt úgy tűnik, hogy a tudata is megzavarodott az egyre növekvő lelkiismeret-furdalástól.

Az internacionalista-kommunista Rákosi brutalitása nem tért teljesen vissza, mert Kádár János - nagyrészt nemzetközi nyomásra - 1963-ban amnesztiát hirdetett a felkelésben résztvevő forradalmárok jelentős része számára. Egyes szerzők, így a Kádár János életrajzát elsőként megíró Gyurkó László is, úgy látják, hogy 1956. november 4-ét követően a magyar forradalom résztvevőinek esetleg még lehetett volna egyezkedniük Kádár Jánossal és csoportjával. A Kreml-el azonban már nem lehetett. A szovjetvezetők egyszer - a történelem sajátos körülményei hatására - hajlandóak voltak elismerni, hogy tévedtek és bizonyos korrekciókra is késznek mutatkoztak. De másodszorra már nem voltak ugyanerre hajlandók. A második szovjet intervenció könyörtelenül leverte a magyar forradalmat. Kádár helyzete is kényes volt. Engedelmeskednie kellett Moszkvának, mert ezt követelték a tovább élő neosztálinista szocializmus írott és íratlan szabályai, másrészt eredendően törvénytelen kormánya csak egyetlen erőre, a szovjet hadseregre támaszkodhatott. Ez biztosította uralmát. Kezdetben nélkülözhetetlen volt a Szovjetunióból érkező anyagi támogatás is.

A magyar társadalom legmesszebbre tekintő tagjai, mint például Bibó István, valamint a forradalom által megteremtett munkástanácsok, azt remélték, hogy kompromisszumokkal és sztrájkkal gyakorolt tömegnyomással mégis csak sikerül elfogadtatni a forradalom legfontosabb célkitűzéseit. Ezt a katonailag győztes Moszkvától azonban nem lehetett kikényszeríteni. A magyar forradalmat végül is az törte meg, hogy résztvevői belátták: korán jött ez a forradalom, és a világ támogatásának hiányában nem érheti el a célját.

Arra a kérdésre is kereshetjük a hipotetikus választ, hogy mi történik akkor, ha 1956-ban győz Magyarországon a forradalom? A magyar társadalom 1956-ban a legalapvetőbb termelési javak közösségi tulajdonlását kívánta. Ez érthető, hiszen minden érték - termelési eszköz, gyár, termőföld - vagy a természet ajándéka, és ezért egyformán illet meg minden embert, vagy pedig közös emberi erőfeszítés nyomán jön létre. A személyhez és teljesítményhez kötött egyéni és társult tulajdon alapján működő önrendelkező társadalom, amelyben a hatalom monopóliumával egyetlen privilégizált csoport sem rendelkezik, vonzó volt a magyarok többsége számára. Az így felfogott társadalmi igazságosságot és személyi önrendelkezést kifejező szocializmus volt az a harmadik út, amelyet Bibó István demokratikus szocializmusnak tekintett. Még konkrétabban megfogalmazva: a szabadságjogok biztosítása mindenféle monopólium kizárásával és az egyéni és társadalmi önigazgatást megvalósító érdemi demokráciával - ez jelenti a harmadik utat jelentő demokratikus szocializmust.

1956-ban Magyarországon sem a személyhez kötődő, sem a jogi személyhez kapcsolódó anonim-tulajdonlású nagybirtokrendszer visszaállítása nem merült fel. Még a középbirtokok visszaadása is abszurdnak tűnt. A mezőgazdaságban dolgozó lakosság ezt nem akarta. A gyárakban dolgozó ipari munkások sem kívánták a gyárak és a termelőeszközök privatizálását. 1956-ban még nem uralkodott a világ más nyugati térségeiben sem korlátlanul a banktőke a termelő tőke, a pénzgazdaság a termelő-gazdaság felett. Így a nyugati típusú magánpénzrendszer feltámasztása sem volt napirenden.

Nagy Imre utolsó kormánya jó átmeneti nemzeti egységkormány lehetett volna. Irányíthatta volna az országot, amíg létrejön az országban a kiegyensúlyozott állapot és meg lehetett volna tartani a demokratikus választásokat. Az esély megvolt arra, hogy a forradalom által létrehozott nemzeti egységből egy kormányképes koalíció jöjjön létre, amely a pártharcokon felülemelkedve az ország javát szolgálhatta volna. A többpártrendszer is - másmódon ugyan - de alkalmas a nemzeti összefogás megteremtésére.

Ha 1956 győztesen végződik, akkor Magyarország látványosan írja be magát a világtörténelembe. De kudarcával is formálta a világtörténelmet. A levert magyar forradalom felmutatta egy harmadik út lehetőségét, az önkormányzó társadalomét. A forradalmi önszerveződés nyomán létrejövő helyi önkormányzati szervek nem akarták megszerezni az államhatalmat. A Munkástanácsok is csak novemberben és decemberben vállalták - kényszerűségből - a politikai ellenzék szerepét, mivel az e feladat ellátására létrejött pártokat betiltották. A kormány által reprezentált központi hatalom sem szólt bele a Nemzeti Bizottságok, a Munkástanácsok tevékenységébe. Elismerte őket, és a helyi hatalom átvételére szólította fel ezeket a szervezeteket. Az önkormányzati hatalom igénye forradalmi időkben felerősödve jelentkező igény. Az 1956-os magyar forradalom elemi erővel fejezte ki azt az igényt, hogy a magyar nép beleszólhasson saját maga és országa sorsának az irányításába. Bámulatos gyorsasággal szerzett érvényt az önkormányzat elvének a falvakban, városokban, valamint a termelő üzemekben és a hivatalokban is.

1956-ban a magyar társadalom már tanult az 1945 utáni kudarcból, és tisztában volt azzal, hogy az önkormányzó társadalomnak egyik előfeltétele a termelő üzemek köztulajdona, (amely nem azonos az arctalan és elidegenedett állami tulajdonlással), a másik előfeltétel pedig, hogy a helyi önkormányzatok mind az államtól, mind a pártoktól függetlenek legyenek. Világosan látták, hogy az államosítás nem egyenlő a közös tulajdonlással, a szocializmussal, és az önkormányzó társadalommal, és nem alkalmas az önrendelkezést biztosító közvetlen demokrácia megvalósítására. Az államosítás valójában a termelővagyon, és az azzal járó hatalom koncentrációját jelenti az államot uraló szűk érdekcsoport számára. Így az állam, mint erőszakszervezet kezében olyan hatalom koncentrálódik, amely a legteljesebb elnyomás lehetőségét biztosítja az uralkodócsoport számára.

A forradalomban megszülető Munkástanácsok egyértelműen a saját birtokukba és kezelésükbe vették a termelőüzemeket. Ezzel a tulajdonos nélkül maradt, elidegenedett állami tulajdonlás problémája is egy csapásra megoldódott. Ha a történelem nyújt rá több időt, a munkások által választott vezetés bebizonyította volna, hogy képes a gyárat, a termelést irányítani. Ez ma is aktuális probléma. Miközben a fejlett demokráciákban önkormányzatok irányítanak százezres és milliós városokat és régiókat, a termelő és ipari szektor egységeit, a termelőüzemeket, a gyárakat nem irányítják az önkormányzati elv alapján. Nyilvánvaló, hogy a termelő-ipari-szektorban is helye lenne az önkormányzati rendszer alkalmazásának.

Nincsenek illúzióink a többpártrendszer lehetőségeit illetően, és nem hisszük azt, hogy a többpártrendszer eleve megakadályozza a tekintélyuralmi, diktatórikus jellegű kormányzást és hatalomgyakorlást. Ugyancsak nincs illúziónk az önkormányzattal kapcsolatban, hogy az eleve meggátolja a helyi oligarchák és pártelitek kisajátítsák maguknak a helyi vezetést. 1956-ban a magyar népnek még voltak illúziói mind a többpártrendszerrel, mind az önkormányzatokkal kapcsolatosan. A legvilágosabban gondolkodó forradalmárok 1956-ban a parlamentáris demokráciát kiegészítő és ellenőrző önkormányzó-társadalmat akarták. Bibó István ezt így fogalmazta meg: olyan államformát akart, amiben a demokratikus szabadságjogok érvényesülése mellett a szocializmus építése is folyik. Rendőrségi kihallgatásakor feltették neki a kérdést, hogy hol van ilyen állam a világon? Bibó István, aki nemcsak a Nagy Imre kormány államminisztere, de képzett társadalomtudós is volt, erre így válaszolt: "Nincs ilyen állam a világon. Abban a meggyőződésben voltam, hogy Magyarországon, ahol a nagytőke kisajátítása tíz év óta megtörtént, speciális feltételei vannak egy ilyen rendszernek, és ez mint példa a kapitalizmusba belerögződött államok számára is igen mozgató és izgató lenne." Bibó ezt nevezte demokratikus szocializmusnak.

A magyar forradalom vérbefojtása nyomán nem jött létre a demokratikus, független és szocialista Magyarország. 1989-ben külsőleg megtörtént az 1956-os forradalomnak és vezetőjének, Nagy Imrének, a rehabilitálása. Magyarország azonban olyan nyugati világrendszerhez kapcsolódott, amelyben ekkor már a Nemzetközi Pénzügyi Közösség által irányított pénzgazdasági rendszer vált uralkodóvá. Ennek a rendszernek az a lényege, hogy a nemzetközi beruházó bankárok egy szűk csoportja a világ pénzrendszerét a saját magán monopóliumává téve irányítja a bankrendszert és a pénzügyi intézményeket. A magán pénzmonopólium segítségével óriási kamatjövedelmet húz, és ennek révén pénzvagyona felgyorsult ütemben növekszik. E pénzvagyon segítségével pedig át tudta venni a termelői vagyon ellenőrzését is. Ez a pénzgazdasággá átalakult tőkés társadalom integrálta az 1990-es években Magyarországot. A magyarok 1956-ban és 1989-ben is egészen mást akartak. Ezért van az, hogy 1956-os világrengető forradalmuknak a XXI. század elején alig hangzik az üzenete. A ma felnövő magyar nemzedékek most tanulják meg, hogy nemcsak szuronyokkal és állami erőszakkal lehet elnyomni az embereket, de a pénzügyi függés és a vagyon is az elnyomás eszköze lehet. Az 1956-os magyar forradalmárok úgy akarták az emberi jogokat, politikai szabadságjogokat, a valódi személyi önrendelkezést, hogy azt sem a diktatórikus állam, a szervezett-közhatalom, sem az ugyancsak diktatórikus szervezett-magánhatalom, vagyis a bankok és a multinacionális cégek se korlátozhassák.

Ha az egyes emberek közös munkájának eredményeként létrejövő vagyonnal csak egyes privilegizált csoportok rendelkezhetnek, akkor a valódi emberi szabadság nem biztosítható mindenki számára. A nyílt zsarnokság és a fizikai elnyomás durva megnyilvánulásai felszámolhatóak, a nyugati fejlett országok társadalmai is túljutottak a polgári társadalom megszületésénél még jelenlévő jakobinus módszereken. A demokrácia alapja a gazdasági esélyegyenlőség, amelyet a személyhez és teljesítményhez kapcsolódó magántulajdon biztosít. Az állami-diktatúra, valamint a pénzügyi-diktatúra arctalan viszonyaiba elrejtőző névtelen tulajdonlás csak a privilegizált csoportok szabadságát biztosítja, a társadalom többsége szabadságának a rovására. Csak a vagyont az állampolgárok összessége között igazságosan szétosztó - az egyéni tulajdon önkéntes társulását mégis szavatoló - ésszerű gazdasági rend képes az önrendelkező-önigazgató, kizsákmányolástól mentes társadalom működtetésére. Csak a gazdasági esélyegyenlőséget és a teljesítményhez kapcsolt tulajdonlást biztosító társadalomban lehetséges az egyéni és társadalmi szabadságot kellően egyensúlyban tartani az egyéni és társadalmi egyenlőséggel. A szabadság az azt egyensúlyban tartó, és a társadalmi felelősséget biztosító egyenlőség nélkül a szabadsággal való visszaélés szabadosságát teszi lehetővé. A szabadság és egyenlőség közti kiegyensúlyozott viszony megteremtéséhez szükség van arra a testvériségre is, amely csak akkor érvényesülhet, ha az egyes embernek kizárólag a teljesítménye alapján lehet vagyona, ha nincs lehetőség az állami vagy a pénzügyi erőszak segítségével kirabolni a másik embert, és elvenni tőle munkájának eredményét. A jelenlegi pénzgazdasági rendszerben működő élősködő tőke lényege, hogy a pénzvagyon monopóliumával rendelkező szűk csoport folyamatosan elveheti pénzügyi eszközökkel az értékelőállítók munkája nyomán keletkező tulajdont. Ez a fajta tulajdonelvonás alig különbözik attól, amit a középkorban a rablólovagok alkalmaztak.

A kizsákmányolást és kifosztást az teszi lehetővé, hogy az intézmények nem a személyi-teljesítményhez kötött tulajdonlás és a gazdasági esélyegyenlőség alapján működnek. Ezért nem a magántulajdon felszámolására kell törekedni, hanem arra, hogy az egyes ember teljesítménye alapján létrejövő tulajdont a másik ember sem állami-adminisztrativ, sem pénzügyi erőszakkal ne vehesse el. Ha pedig mindenki rendelkezhet a saját teljesítménye alapján létrejött vagyonnal, és azt akár szabad elhatározásából társultan működtetheti másokkal összefogva, akkor ez reális alapját képezheti személyi önrendelkezésének, emberi jogai és politikai szabadságjogai biztosításának.

1956 magyar forradalma tehát a világ egész jövőjét érintő harmadik út irányába tett lépés volt. Ez a korán jött forradalom akkor nem érhette el célját. Az állammonopolista diktatúrán alapuló kommunista reálszocializmus csődje nem jelenti azt, hogy a szervezett pénzhatalom diktatúráján alapuló pénzuralmi rendszer ne lenne maga is zsákutca. Mind az állammonopolista, mind a magánmonopolista uralkodó osztály azt hirdeti, hogy nincs harmadik út. Harmadik út valójában létezik, ez pedig a gazdasági és politikai monopóliumtól mentes önrendelkező társadalom, amelyben mindenki rendelkezik a személyes szabadság anyagi feltételével, az emberiség közös tevékenysége alapján létrejött vagyon ráeső részével, és a saját teljesítménye alapján létrejövő vagyonnal. 1956 magyar forradalma elindította azt a folyamatot, amely meggyőzte a világ népeit arról, hogy az egyes emberek és nemzetek szabadságjogait, önrendelkezését semmibe vevő önkényuralmi állammonopolista szocializmusnak - a kommunista típusú reálszocializmusnak - el kell pusztulnia.

Az állam monopolhatalmát a közvetlen demokrácia kiszélesítésével lehet megszüntetni. Ehhez szükség van arra, hogy az államot sem egy párt, sem több párt ne sajátíthassa ki magának. Ne legyenek 5 %-os választási korlátok ahhoz, hogy a törvényhozásba be lehessen kerülni. A választott képviselők közvetlenül függjenek választóiktól, kötve legyenek a választási programjukhoz, és ha ezt megszegik, minden további nélkül vissza lehessen őket hívni. Ezen túlmenően erősíteni kell a törvényhozó szervek ellenőrzését a végrehajtó hatalom felett. A szervezett közhatalom, az állam, ma már alárendelt szerepet játszik, és a legfejlettebb országokban is alárendelődött a szervezett magánhatalomnak. A Nemzetközi Pénzügyi Közösség, amely a világ pénzrendszerét a saját privát monopóliumaként működteti, pénzügyi eszközökkel gyakorol diktatúrát a világgazdaság, a világkereskedelem és az egyes országok kormányai felett. Ha vissza akarjuk állítani az egyes ember egyéni és közösségi szabadságjogait, akkor meg kell törni mind a szervezett-magánhatalom, mind a szervezett-közhatalom monopoluralmát. 1956-ban a magyar társadalom ebben az irányban tett nagy jelentőségű lépést. Ezért érezzük úgy, hogy amikor ismét válaszút elé került az emberiség, vissza kell nyúlnunk 1956-hoz, és Bibó Istvánnal egyetértésben mi is azt gondoljuk, hogy továbbra is feladatunk a magyar forradalom törekvéseinek az ébrentartása, e forradalom nemes és előremutató céljainak a megőrzése mind a feledéstől, mind az elszürküléstől. 1956-ban nemcsak a magyar nép, de az egész emberiség jövőjéért is folyt a küzdelem.

1956 - ahogy a költők és gondolkodók látták

Egyre több magyar gondolkodó véli úgy: súlyos veszteség a magyarság számára, hogy a II. világháború utáni korszakváltás nem a magyar szellemiségben kimunkált értékrendszer alapján következett be, hanem a magyar népet és nemzetet elnyomó idegen nagyhatalom, valamint internacionalista-kommunista hazai kiszolgáló-csoportjának az igényei szerint. A magyar nép fennmaradásában kulcsfontosságú a magyar nyelv és a magyar nyelvet fenntartó magyar irodalom. A kommunista diktatúra betiltotta a nemzeti irodalom sokszínűségét, és száműzött ebből a fontos nemzetfenntartó kulturális közegből minden polgárinak nevezett értéket: a nemzeti érzést, a nemzeti gondolatot, amit nacionalizmusnak értelmezett és elítélt, s amelyet a félremagyarázott internacionalizmus jegyében üldözött. Kirekesztette a nemzetismeretből és hagyományból a határon túlra került magyar nemzetrészek teljes életét, a kisebbségi magyarságét és a nyugati diaszpórában élő magyarokét is.

A kommunista diktatúra nemcsak óriási szellemi, erkölcsi károkat okozott a magyar irodalomban és a magyar lelkületben, hanem ellenállást is kiváltott. Az 1950-től 1990-ig írott alkotásokat úgy is értelmezhetjük, mint a magyarság szellemi és erkölcsi szabadságharcának irodalmi, esztétikai foglalatát. A magyarok megalázása ellen már az 1950-es évek első felében értékes művekben tiltakoztak az írók. Az Irodalmi Újság 1956. november 2-i legendás hírűvé vált száma bizonyítja, hogy az irodalom a magyarság legfontosabb törekvéseinek adott hangot. Az 1956-os forradalom elfojtását követően az 1960-as évek elején kezd újra eszmélni a magyar nemzet a rákényszerített hallgatásból. Megkezdi előnyomulását a tényirodalom, a szociográfia is, amely parabolákban fejezi ki magát. Ez elsősorban a prózában bontakozik ki. A megújított klasszikus történelmi dráma is szerephez jut az ironikus hangú groteszk drámával egyetemben. A költészetben - Görömbei András kifejezéseit használva - megjelennek a tárgyias-szemléletes látomásos-metafórikus, elvont-tárgyias irányzatok, amelyek egymást erősítve és megvilágítva tágították a magyar önismeretet. A magyar nemzet azonosságát védő irodalom sokféle kísérletet tett arra, hogy újra visszaszerezze önállóságát, újra megteremtse az élményt és a művészi megformálás harmóniáját, egyensúlyát. Erőfeszítései nyomán csökkent a távolság a felismert és a kimondható igazságok között.

1956 után rendkívül fontos volt a hagyományaikat őrző magyarok személyi integritásának a védelme, az önrendelkezése maradékához ragaszkodó magyar ember és a fölé nehezedő hatalmi mechanizmusok küzdelmének a bemutatása. Ugyancsak ebben az időszakban vált az irodalom elsőrendű feladatává a magyarság történelmi tudatának a tisztázása, és a művészi alkotásokban történő birtokbavétele. Számos írás figyelmeztetett arra, hogy a magyarság újabbkori történelmének tragédiáiban szerepet játszott a nemzettudat megzavarodása, a nemzeti önismeret meggyöngülése, és az, hogy a magyarok nem ismerték kellően saját történelmi sorsukat. Mindez azonban a magyarságot sújtó sorstragédiákban csak másodlagosnak értékelhető a meghatározó külső tényezőkkel szemben.

Ma már bizonyítani lehet, hogy Európa, benne az Osztrák-Magyar Monarchia, és azon belül is Magyarország sorsát, világot átfogó erők határozták meg, kidolgozott hosszú távú stratégiai célokat követve. A magyarságot sújtó és egyértelműen igazságtalannak minősíthető nagyhatalmi döntések lehetővé tették a szomszéd országok számára, hogy Magyarország vereségeit "történelmi bűnökké" minősítsék át. A szomszéd államok a kisebbségi magyarságot ezekre az állítólagos "történelmi bűnökre" hivatkozva igyekeztek beolvasztani, felszámolni. A szomszéd államok uralkodó osztálya ebben 1945 és 1956 után, sőt 1989 után is szövetségesre talált a szomszéd országok nacionalista uralkodó köreiben. A magyarországi internacionalista-kommunisták, majd az új kozmopolita-globalista pénzuralmi vezető-réteg a maradék Magyarországon belül is kialakította a bűnös nemzet teóriát, amelyet aztán a tudatmosás minden rendelkezésére álló eszközével igyekezett beleültetni a magyarok lelkébe. Ennek volt az a következménye, hogy 1956 tiszta forradalmát is elítélendő "ellenforradalommá" minősítette. A kényszerűségből közéleti szerepet vállaló magyar irodalom a nemzetidegen internacionalista-kommunista és kozmopolita-globalista politikai gondolkodás ellenében és az érdekközösségben lévő szomszéd országok nacionalista uralkodó rétegének elnyomása közepette vállalta a magyar történelem újraértelmezését, és a művészeti eszközökkel történő nemzeti igazságszolgáltatást, a nemzet szétesett történelmi tudatának az újrateremtését.

Ennek a vátesz szerepnek köszönhető, hogy a magyar irodalom legjobbjai ébren tartották a magyar társadalom tudatában az 1956-os forradalom szellemiségét. A nyugatra menekült alkotók szabadon, az itthon maradott tollforgatók pedig jó ideig csak metafórák rejtjeles utalásaiban, de megőrizték ezt a nemzetfenntartó szellemiséget. Az íróké és a költőké az az érdem, hogy a magyar köztudatban megszólalt a történelmi igazságtevés parancsa is.

Álljon itt két nagy magyar költőnek egy-egy remekműve annak szemléltetésére, hogy miként tették a nemzettudat kitörölhetetlen részévé 1956 forradalmát, ahol a magyar nemzet nemcsak önmaga fölé nőtt, de az akkori egész világnak is példát mutatott bátorságból és tisztaságból. Márai Sándor, akinek a nevét valójában csak halála után kapta szárnyra a világhír, ezt írta 1956. decemberében New Yorkban:

Mennyből az Angyal
menj sietve
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal vigyél hírt a csodáról

Mindazok, akik átélték 1956-ot, tudják, hogy valódi csodáról volt szó. A szabadság csodája bontakozott ki a szemünk előtt és úgy kerített valamennyiünket hatalmába, hogy azt soha többé nem tudja az elfelejteni, aki átélte. A mesterségesen elkábított nemzet hirtelen felébredt a kábulatból, és közölte zsarnokaival, kommunista uraival, és az egész világgal, hogy neki mások az elképzelései a sorsáról. Elege van a zsarnokságból, a félelemből, és a hazugságból. S mindez oly gyorsan, oly ellenállhatatlan erővel történt, hogy azt valóban csodának lehet tekinteni. A nagy magyar író, Márai már idézett versében ezt így fejezte ki:

Kérdik, hogy ez mi végre kellett,
Miért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Miért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt?
Mert egy nép azt mondta:
"Elég volt".

A magyarok valóban úgy érezték, hogy elég volt. Közösséggé válva, nemzetté egyesülve mindenekelőtt szabadságot akartak. A szabadság azonban csak néhány napig tartott, Márai így adott hangot neki: "Egy nép kiáltott. Aztán csend lett." Ma már ismerjük azokat a tényeket, amelyek a világ meglepődéséről tájékoztatnak. A nemzetközi közvélemény először nem érti, hogy lehet szinte puszta kézzel szembeszállni azzal a félelmetes kommunista nagyhatalommal, amelytől az egész nyugati világ fél. Ezért folytatta így Márai:

És kérdik, egyre többen kérdik
Hebegve, mert végképp nem értik -
Ők, akik örökségbe kapták - :
Ilyen nagy dolog a szabadság?...

Az ember lényege az, hogy rendelkezzék önmagával. Nagyon nagy dolog a szabadság, de csak az érzi ezt igazán, akitől azt elveszik.

Mának szóló sorokat fogalmazott meg 1956. november 19-én az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése is:

"A Közgyűlés mélyen meghatva a magyar szabadságharcosok rádión sugárzott felhívásától, miszerint: 'Magyarországért és Európáért készülünk meghalni', megerősíti, hogy Magyarország, miként a többi közép- és kelet-európai ország a Baltikumtól a Fekete-tengerig Európa része, és hogy az Európa Tanácsban képviselt szabad országok felelősséggel tartoznak a szovjet uralom alá vetett olyan országok jövőjéért, amelyek maguk is az európai család tagjai. Úgy gondolja, hogy az Európa szabad népei által a szabadságért, nemzeti létért és keresztény hagyományaiért harcoló hősi magyar nép iránt tanúsított együttérzés konkrét jelét kell adnia."

Amikor Rómában 1957. márciusában aláírták az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó szerződést, Magyarországon már dúlt a bosszúállás és gyorsított ütemben folytak a letartóztatások. Európa szerencsésebb nyugati részének lakói ekkor nagy reményeket fűztek az emberekről példásan gondoskodó jóléti államokhoz, amelyekben szociális piacgazdaság működött, és ahol a társadalmi egyeztetések révén az iparban és mezőgazdaságban dolgozók növekvő mértékben szólhattak bele a közügyek intézésébe. A jóléti államok önkéntes társulását megtestesítő Európai Gazdasági Közösség természetesen a magyarok számára is vonzó volt. A forradalom leverése 1956-ban azt az üzenetet is hordozta, hogy a magyaroknak megint félre kell állniuk, ahogy a Marshall segélyből is kimaradtak, holott Magyarország is Európa része. A strasbourgi Európa Palotában kiállított 1956-os lyukas zászló előtt ma is tisztelegnek az odalátogatók, akik felidézik a magyar forradalomhoz kötődő emlékeiket mind önmaguknak, mind utódaiknak. 1956 indította meg a kommunista totalitáriánus hatalom és a mögötte álló ideológiai rendszer hanyatlását, amely végül is a pusztulásához vezetett. Joggal mondhatják a ma magyarjai, hogy az első szöget a kommunizmus koporsójába 1956 hősei verték.

Amikor azonban Márai Sándor költő angyala 1956 karácsonyán a földre látogatott, még azt láthatta, hogy a felakasztott Magyarország előtt hömpölyög a tömeg:

A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta

Tény, hogy Magyarországon a példa nélkül álló erőszak és propaganda-agymosás hatására sokan a megalkuvást választották túlélésük érdekében. De még többen őrizték szívükben az igazság és a szabadság vágyát. 1989-ben a magyar fiatalok úgy gondolták, hogy akkor - 1989-ben - általuk mégis csak győzött 1956 forradalma. Ma már tudjuk, hogy rájuk is csalódás várt. De ez a csalódás nem 1956 eszméi miatt, hanem azért következett be, mert 1989 után is elárulták ezeket az eszméket.

Érdemes megkérdezni, vajon milyen lenne a világ, ha nem lett volna 1956-ban magyar forradalom? Úgy gondoljuk, hogy más lenne, vagy esetleg már előbbre tartana azon a harmadik úton, amelyen 1956 magyarjai elindultak. A magyar nép nemcsak a szuronyokra támaszkodó szovjeturalomtól és az állammonopolista diktatúrától, de a vadkapitalizmusból és az arctalan pénzviszonyokba elrejtett magánmonopolista diktatúrából sem kért. Ellenezte az önrendelkezésének és szabadságának az alapját képező nemzeti vagyonának mind az állammonopolista, mind a magánmonopolista elvételét. Nem kért sem a kommunista, sem a finánckapitalista kifosztásból. Ha a magyar forradalmat nem fojtja el az állammonopolista kommunista diktatúra - a magánmonopolista-globalista uralkodókörök hallgatólagos és cinkos jóváhagyásával - , akkor a világ már láthatná a gyakorlatban is: milyen a kommunista és a pénzuralmi diktatúrát elvető, azt meghaladó harmadik út. Ez az út a konkrét személyhez kapcsolódó és csak a teljesítménnyel gyarapítható tulajdont ismeri el. Tagadja a teljesítménytől elszakított anonim és kollektív tulajdonlást, mert az privilegizált csoportok túlgazdagodásához vezet, és ennek révén azok túl-hatalmához. Ez a magánhatalom pedig önző és felelőtlen. A személyhez és teljesítményhez kötődő tulajdon lehetővé teszi a gazdasági és pénzügyi esélyegyenlőséget, amely nélkül nincs valódi versenyhelyzet, igazi piacgazdaság. A szigorúan személyhez-és teljesítményhez kötött tulajdon kiiktatja az igazságtalan túl-gazdagodást, és elejét veszi egy túl-vagyonosodott réteg ellenőrzetlen túl-hatalmának a létrejöttét. 1956-ban a magyar társadalom ösztönösen is felfogta, hogy csak a párturalmat és a túlvagyonosodást is kizáró, alulról ellenőrzött demokrácia biztosíthatja a gyengék, a gyermekek, az idősek, a betegek, a szegények és más hátrányos-helyzetűek számára is a társadalmi felelősséggel párosuló szabadságot.

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc ismét tiszteletet és megbecsülést szerzett a magyar névnek, amelyet a Trianon-diktátum létrehozói és haszonélvezői igyekeztek befeketíteni. Közös érdekük volt, hogy ezt a minden szempontból igazságtalan döntést, amely szembefordult minden demokratikus nemzetközi jogi elvvel - a történelmivel, az etnikaival, és az önrendelkezés elvével - védelmezzék és ezért a tragédiáért annak elszenvedőjét, a magyar népet tegyék felelőssé.

Ugyancsak a kis és nagy haszonélvezők, a kis és nagy bitorlók közös érdeke volt, hogy a magyar népet kikiáltsák a hitleri nemzeti-szocialista Németország utolsó csatlósának, és bűnös népnek, akivel szemben minden igazságtalanság meg van engedve. Nem kívánjuk elemezni ennek a beállításnak a történelmi megalapozatlanságát és nyilvánvaló igazságtalanságát, csupán azt akarjuk kiemelni, hogy 1956 forradalma becsületet adott a magyar nemzetnek és felgyorsította az akkor még reményteljes európai egységesülést, megmutatva az egész világnak: milyen nagy értéke van a nemzeti önrendelkezésnek, a szabadságnak, az alkotó erők kibontakozásának. Azok az értékek és érdekek, amelyek vezérelték a magyarokat, minden szabadságszerető nép közös szükségleteit, érdekeit és értékeit fejezték ki, azaz egy olyan erkölcsiséget, amely felette áll minden önző hatalmi érdeknek, fejeződjék az ki akár szuronyokkal, akár pénzügyi eszközökkel gyakorolt elnyomásban. Az emberiség közös értékeit őrző erkölcs eligazít abban, hogy mi a jó és a rossz, ki a hős és az áruló. A történelem azt a sorsot mérte ki a magyarokra a XX. században, hogy ezeréves országukat, amelyet oly sok véráldozat árán védelmeztek - és védték egyben Európát is - feldarabolják és maradék törzsországukban is kivéreztessék. Mégis ez a megcsonkított nép ösztönös biztonsággal tudta kiválasztani a közös emberi értékek képviseletét, bátorságról és elszánásról tett tanúbizonyságot, mert génjeiben érezte, hogy igaz ügyet képvisel.

Márai Sándor angyala ezért hozta 1956 karácsonyán a

"Hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
- a gyermek, a szamár, a pásztor -
Az alomban, a jászol mellett
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mond meg nekik, -
Mennyből az angyal"

Márai látomásában a karácsonyfa keresztfává alakul át, s rajta megfeszített Krisztusként a magyarság. Szinte fejbe kólintnak Márai szívfacsaró szavai: "Mert ez nagyon furcsa karácsony; a magyar nép lóg most a fákon." A csoda, amelyet a mennyországból leszálló angyalnak hirdetnie kellett az ájult Budapesten, ezúttal nem a Jézus megszületéséről szóló örömhír, hanem az, hogyha késve is, de felnéz a Magyar Októberre a világ. Ahogy Krisztus sem vérzett hiába a kereszten, talán a magyarság sem vérzik hiába. Márai karácsonya inkább húsvétra emlékeztet, a keresztény kicsorduló vérre. Ezúttal azonban a magyarok vére folyt bebizonyítva a világnak, hogy az ember csak akkor ember, ha rendelkezhet önmagával, s hogy "milyen nagy dolog a szabadság."

Budapest - 2005-ben - nem üszkös és fagyos, de mégis szomorú, elhanyagolt, koldusokkal teli város a "szigetfesztiválok" és "plázsok" izzadságszagú programjai ellenére. A magyar fővárosban sajnos hosszú sorokban állnak az emberek, ha valamelyik jótékonykodási szervezet, például az Üdvhadsereg ingyen élelmet osztogat. A magyar nép vagyontalan, szegény néppé vált. A munkája eredményeként létrejött köztulajdon külföldi és hazai pénzvagyon-tulajdonosok névtelen tulajdonává lett. Akinek pedig semmilyen anyagi bázisa sincs, annak szabadsága sincs. Úgy is mondhatjuk: akinek van pénze, annak van szabadsága, akinek pedig milliárdjai vannak, annak még a szabadsággal való visszaéléshez is van szabadsága. A magyarok túlnyomó többségének azonban nincs tőkejövedelme, nincs pénze, fojtogatja őket az eladósodás és a kamatfizetés, és ezért a várva várt demokráciában és "piacgazdaságban" függő-helyzetű, szabadságuktól megfosztott emberekké váltak.

A magyaroknak ma is szinte emberfeletti hittel kell reménykedniük a népek szolidaritásában, valódi testvériségében, abban, hogy valahogy - közös erőfeszítéssel - meg tudják szabadítani magukat a pénzuralmi diktatúra kegyetlen szorításától.

A szabadság csodáját azonban csak az érti meg igazán, aki átélte a zsarnokság félelmeit, és hazugságait, és akinek még mindig várnia kell erre a csodára.

Illyés Gyula - aki a magyar nép számára oly tragikus XX. század elején, 1902-ben született és a már felbomlóban lévő kommunista diktatúra időszakában, 1983-ban halt meg - munkásságának nagy részét igen magas művészi színvonalon, a magyar nép sorskérdéseinek szentelte. Ő még megtisztelő kötelességként vállalta a népét szolgáló vátesz-költő szerepét, amitől ma szinte majdnem minden tollforgató csaknem szégyenkezve elhatárolódik. Illyés 1945 előtt a társadalmi igazságtalanság ellen szólalt fel, a II. világháború alatt a háborúban teljesen vétlen magyarok frontra terelése ellen tiltakozott. Ő volt az a neves író, aki talán a legkövetkezetesebb módon harcolt az elszakított területeken élő honfitársaiért. Amikor kibontakozott Magyarországon a Sztálin-epigon Rákosi diktatúrája, akkor sokáig csak burkolt formában fejezte ki tiltakozását.

Illyés Gyula 1950-ben a letartóztatások, a csengőfrász, a bebörtönzések és kivégzések idején írta meg "Egy mondat a zsarnokságról" című versét. Ez a vers az 1956-os forradalom idején, november 2-án jelent meg az Irodalmi Újságban. A nagyerejű műalkotás ezután ismét betiltásra került, és csak 1988-ban láthatott napvilágot a költő gyűjteményes kötetében. Mivel a vers 1956-ban ismertté vált, a magyarok titokban másolgatták és terjesztették. A nyugati magyar emigráció számos formában kiadta, és hanglemezen, valamint magnószalagon is hallgatták a költő saját elmondásában. Ezért a vers ma már az élő magyar emlékezet részét képezi és erőteljesen szolgálta és szolgálja a magyarság igazságszeretetét, és sajnos úgy néz ki, hogy a jövőben is szolgálnia kell egy újfajta zsarnoksággal szemben, a pénz kegyetlen diktatúrája alatt élők érdekében.

Hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak a puskacsőben
nemcsak a börtönökben

nemcsak a vallató szobákban,
nemcsak az éjszakában
kiáltó őr szavában,
ott zsarnokság van

nemcsak a füst-sötéten
lobogó vádbeszédben,
beismerésben,
rabok fal morse-jében,

nemcsak a bíró hűvös
ítéletében: bűnös!
ott zsarnokság van
nemcsak a katonásan

pattogatott "vigyázz"-ban,
"tűz"-ben, a dobolásban,
s abban, ahogy a hullát
gödörbe húzzák,

nemcsak a titkon
félignyílt ajtón
ijedten
besuttogott hírekben,

a száj elé hulltan
pisszt jelző ujjban,
ott zsarnokság van
nemcsak a rács-szilárdan

fölrakott arcvonásban
s e rácsban már szótlan
vergődő jajsikolyban,
a csöndet

növelő néma könnyek
zuhatagában,
kimeredt szembogárban,

ott zsarnokság van
nemcsak a talpraálltan
harsogott éljenekben,
hurránkban, énekekben...

A vers, címéhez híven egyetlen mondatként folytatódik, és egy hatalmas körmondat keretében az élet minden területén megmutatja, hogy a zsarnokság miként telepedik rá az emberre úgy a magánéletében, mint a közéletben, úgy belső életében, mint külső cselekvésében. A vers szerint a zsarnokság azért képes létezni, mert akarva-akaratlan az emberek kiszolgálják. Azért létezhet, mert eltűrik a létét. Az egyes emberre nehezedik annak eldöntése, hogy szervilisen kiszolgálja-e a hatalmat, vagy csak kényszerűen eltűri. A vers vádló szava érvényes minden államrendszerre, de nyilvánvalóan Illyés véleményét fejezi ki a Rákosi diktatúráról. Úgy sorolja fel a zsarnokság ismérveit, hogy a "nemcsak" szó ismétlődő alkalmazásával előkészíti a következő ismertető jegyek sokaságát. Így érezteti, hogy a zsarnokság az élet minden vonatkozását áthatja. Nemcsak a fegyveres hatalom legdurvább tetteivel tombol, hanem rátelepszik az ember magánéletére, megmérgezi családi viszonyait, megkeseríti munkáját, szerelmét. Végül tudathasadásos lényként már önmagában hordozza a zsarnokságot.

A költő versének szerkezetével is érezteti, hogy miként szorul a hurok a rabságban tartott ember körül, mert az elnyomó hatalom mindenütt jelen van: a vallatószobáktól, a bírói ítélettől, a kivégzésektől és a titokban eltemetett halottaktól, a legbensőbb gondolatokig. A zsarnokság legfőbb hatalmi eszköze a félelem. Ez a félelem kényszeríti a mindennapi embert, hogy mélyen szintje alá menjen, alakoskodóvá és képmutatóvá váljon. A tömegek félelemből ünneplik rákényszerített vezéreiket, a szobrász félelemből állít szobrot a zsarnoknak. A gyermek nem árulhatja el szülei véleményét meghurcolás nélkül. Ezért általánossá válik a hazudozás. A gondolkodás is a zsarnokság logikáját követi a félelem miatt. A pap is azért kényszerül hazudni a szószéken, mert nem akar börtönbe kerülni. Végül a költő ezt a jajkiáltását is hiábavalónak nevezi, mert úgy érzi, hogy a zsarnokság ellen nem tehet semmit. Mert ha a zsarnokság nem tiltja be ezt a versét, akkor meghamisítja azt és a maga hasznára fordítja:

mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy...

vakondként napsütésben,
így járunk vaksötétben,
s feszengünk kamarában,
akár a Szaharában;

mert ahol zsarnokság van,
minden hiában,
a dal is, az ilyen hű
akármilyen mű,

mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porond is neki szolgál.

Jól szemlélteti az Illyésben eluralkodott félelmet, hogy a neve ott szerepel a Népszabadság 1957. szeptember 6-i számában "A magyar írók tiltakozása" című írás alatt. Ebben a kiáltványban a megfélemlített magyar írók az ellen tiltakoztak, hogy az ENSZ- közgyűlés napirendre tűzze a magyar kérdés tárgyalását. Az ENSZ öttagú Különbizottságának Magyarországról szóló jelentése - amelyet korábban már részletesen taglaltunk - 1957 szeptemberében került volna az ENSZ rendkívüli közgyűlése elé. A Kádár-féle kommunista vezetés ezt minden erővel meg akarta akadályozni és ezért kampányt szervezett az ENSZ ellen. Hosszas huzavonák, alattomos alkudozások és rászedések után végül 216 író látta el névjegyével "A magyar írók tiltakozását". Illyés Gyulát a kádárista hatalom azzal az ígérettel csalta lépre, hogy majd könnyítenek a rab írók sorsán. 1957 tavaszán Illyés először nem volt hajlandó fogadni az elnyomó szovjethatalom író ügynökét, Jevgenyij Dolmatovszkit, de Déri Tibor és írótársai lefogása után ő maga kereste fel azért, hogy segítsen bajbajutott írótársain. Más írók is így gondolkodtak és cselekedtek, például Veres Péter és Németh László. Minden viszályt és személyes sértődést félretéve munkálkodtak azon, hogy kiszabadítsák bebörtönzött írótársaikat. Illyés Gyula ekkor már tisztában volt azzal, hogy mind a nyugati nagyhatalmak, mind az ENSZ csak szóban hajlandó tiltakozni, ténylegesen cserbenhagyták Magyarországot. Éppen ezért érezték úgy a magyar írók, hogy minden eszközzel menteniük kell írótársaikat.

Érdemes itt az ENSZ-el kapcsolatosan megemlíteni, hogy a tekintélyes Világszervezet elsősorban a közvélemény nyomására és annak a befolyásolására cselekedett. Ha ugyanis ténylegesen segíteni akart volna Magyarországon, akkor nem 1957-ben hívta volna össze a Közgyűlést, hanem 1956. november 4. után. 1956-ban azonban csak azt a Biztonsági Tanácsot vették igénybe, ahol a Szovjetuniónak vétójoga volt, és ezért Moszkva gátat tudott vetni minden hatékony lépésnek. A nyilvánvalóan segítő szándékkal fellépő írók aláírását az egyre inkább kegyetlen és bosszúálló diktatúrává változó kádárista-kormányzat arra használta fel, hogy azt a bebörtönzött rab írók lelki kínzására használja. Maguknak a börtönbe vetett íróknak a véleménye is megoszlott. Déri Tibor segítő szándékot látott az akcióban, amelyet barátai szerveztek az ő megmentése érdekében. Egy másik író, Karátsony Gábor megalkuvásnak tartotta. Ő úgy gondolta, az íróknak passzív ellenállást kellett volna tanúsítaniuk. Illyés Gyula, amikor látta, hogy a Kádár-kormányzat nem tartja be ígéreteit, akkor passzív rezisztenciába vonult. Ő hallgatott a legtovább, s csak 1960. március 9-én szólalt meg egy interjúban az Ország Világ hasábjain.

1956 felejthetetlen hősei azok a fiatalok, akikről Szentkuti Ferenc emlékezett meg "Hősköltemény a pesti srácról" című versében. Ezt a verset - amelynek több változata is van - névtelenül, röplapokon terjesztették nemcsak Budapesten, hanem az egész országban. Szerzőjének a nevére csak akkor derült fény, amikor Szentkuti Ferenc fia 1999-ben jelentkezett édesapja 1956-os kézirataival.

Te pesti Srác!
Te napköziben nevelkedett apró kamasz,
Te, akinek élte mindössze
Vagy tizenöt sivár tavasz,
Te, kibe már az ABC-vel tömték az ideológiát,
A szovjet tankok vad tüzében
Zengted a szabadság dalát.
A tankok acélzáporában
Nem remegett gyenge kezed.
Bátran markoltad meg a géppisztolyt,
És szórtad rájuk a tüzet.
Kicsiny szíved tán összerezzent,
De lábad bátran szaladt,
Kezedből nyugodt, biztos ívben
Repült a benzines palack.
Te pesti Srác, te hősök hőse,
Ontottad drága véredet,
S a kivívott szent szabadságban
Megkaptad érte béredet.
Te kicsiny bajtárs, esküszünk, hogy
Megvédjük ezt a drága bért,
Mert nem lehet, hogy kicsiny szíved
Hiába ontott annyi vért.
Te pesti Srác,
Te napköziben nevelkedett apró kamasz,
Te, akinek élte mindössze
Vagy tizenöt sivár tavasz,
Téged, ki ezt a drága életet
Hazádért így adtad oda,
Amíg magyar él a földön,
Nem feledhetnek el soha!

Miközben a döntési helyzetben lévő politikusok és diplomaták csak a szavakat csépelték és ténylegesen nem segítettek, a világ közvéleménye a bátor, de ismét eltiport magyarok mellé állt. A szovjet birodalom többi rab népe abban reménykedett, hátha sikerül a magyaroknak és akkor náluk is beköszönthet a szabadság.

Albert Camus már idézett soraiban megrendítő szavakkal siratta el a magyar forradalmat. Tiszta hangját és világos véleményét jól egészítik ki Arnulf Överland norvég költő szavai:

Ha elfeledjük Magyarországot, marad-e
jogunk élni,
s ki fog küzdeni majd
éppen miértünk?
ki húzott választóvonalat
a népek közé, hogy egyeseket észrevétlenül eltiporhatnak,
míg másokat minden áron meg kell védeni?

- köztük Norvégiát is, természetesen?
Megint láttunk elvérezni egy népet.
Ismét kiabálhatjuk:
Nem küzdöttek hiába, nem pusztulhatnak el!
Szó, megszokott szó csak,
mialatt dúl a harc,
szégyellni való szóbeszéd, amiben senki sem hisz!
Még senki sem hallgathat.
A kezeit mosó
ENSZ-ben
mindannyian a bölcsek
határozatokat hoznak
egyre élesebb hangnemben.
- Valamit tenni? Ugyan mit tehetnénk,
ha nem hallgatnak ránk az oroszok?
Hát ne nyugodjunk bele?
Dehogyne!
Hagyjuk végre
a fecsegést az emberi jogról és becsületről!
Ne irkáljunk
az "élet tiszteletéről"!
Eggyek maradunk mégis.
- Miben?
A rémületben és szégyenben!
Vonuló felhők
borítják az éjszakai mennyboltot.
Kit mutatnak a csillagok?
A következő ki lesz?

Jean Cocteau, a világhírű francia művész és közéleti személyiség, a Francia-Magyar Liga tiszteletbeli elnöke, aki az ezeréves múltra visszatekintő és igen tekintélyes Prieuré de Sion nevű társaság nagymestere volt 1918-tól 1963-ban bekövetkezett haláláig, "Szabadság, a mi szentünk 1956-1957" címmel így ír a magyar forradalomról:

"Kedves Garám,

Itt nem arról van szó, hogy magunkat ünnepeljük mások ünneplésének ürügyén. Arról van szó, hogy némán tisztelegjünk egy nép előtt, amelynek legkisebb betűtudatlanja is hőssé és költővé vált.

Az egész magyar nép egy költőivel a Phönix madár misztériumában, mely megöli magát, hogy éljen."

Álljon itt a spanyol költő, Ramon Cue Romano "Magadra hagytunk tégedet" című verséből egy szakasz, amelyből az együttérző európai embertárs lelkiismeretfurdalása hangzik ki:

Bűvölten néztük mozdulatlan
Hogy gázol át törvényen az ellen,
S a szörnyetegnek végső pillanatban
Hogy étvágya beteljen
Áldozatként a szörnyű lajinéra
Kis hugunkat dobtuk oda s holnap
Új áldozatra vajon kit sorolnak?
Bűnöd csak az volt, hogy a szabadságot
Kívántad, mint a kék magas
Büszke királya a sas.
És annyi volt hős fiadnak vétke,
Hogy hitvesüket úgy hívták "enyém",
Hogy anyjukat is úgy hívták "enyém",
Hogy lányukat is úgy akarták hívni,
S a földbe, melybe búzát s vért vetettek,
"enyém"-nek hívták a hazát, történelmet.
Óh Isten mond hát vétek ez?
Ezért tiportak le, - s mi szabadok
Magadra hagytunk titeket!

Kicsiny húgunk, te drága Magyarország!

A lelkünk mélye és a városok
Jazz-hangos éje, karikás-szemű hajnalok
A vádat hordják.

Az a tény, hogy 1996-ban a Münchenben megjelenő Nemzetőr című lap szerkesztőségének a kiadásában megjelenhetett a "Gloria Victis 1956" (Dicsőség a legyőzötteknek 1956) című kötet, amely negyvenhárom ország költőinek százötven versét közli eredeti nyelven és magyar fordításban, önmagában jelzi, hogy a magyar forradalom milyen mély visszhangot váltott ki világszerte. Ennek a verseskötetnek - amely a szeretetreméltó Kecskési Tollas Tibor müncheni magyar költő kezdeményezésére született - immáron az ötödik kiadása is elfogyott. Mindez azt bizonyítja, hogy az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc belépett a világtörténelembe. 1956-ban valóságos világszenzáció volt, hogy egy kis nép fellázadt a diktatúra ellen, kinyilvánította szabadságvágyát és szembeszállt a világ akkor legjobban felfegyverzett hadseregével rendelkező kétszázmilliós kommunista birodalommal, amely még az Amerikai Egyesült Államokat is meg tudta félemlíteni. A politikusok és diplomaták már a forradalom első napjaitól kezdődően dicsőítették a hős magyar népet, mert meg merte tenni azt, amit ők diplomáciai érdekből, félelemből, reálpolitikából, vagy gyávaságból nem mertek.

Ekkor a hivatalos és a nem hivatalos világ - szinte csak a kommunista országok kivételével - mind szimpatizált a vérző magyarokkal, de ténylegesen nem segített. A kommunista diktatúra elnyomása alatt élő valóban rab népek abban reménykedtek, hátha sikerül a magyaroknak, és akkor náluk is beköszönthet a szabadság. Tudták, a magyarok bátor követelései túlmentek az 1953-as berlini és az 1956 nyarán bekövetkezett poznani felkelés követelésein. A magyar forradalmárok egyfajta humánus szocializmusért, a pénz és a kommunizmus diktatúrája közötti harmadik útért, az általános emberi szabadságért szálltak síkra. Maguk számára függetlenséget és semlegességet akartak, de a világ minden népe számára szabadságot, önrendelkezést, jólétet.

A hivatalos politikusokénál őszintébb és erősebb volt az egyszerű emberek, a világ közvéleményének a szolidaritása. Tízezrek és tízezrek nemcsak anyagilag támogatták az újra rabigába görnyedt magyar népet, de őszinte együttérzéssel és tisztelettel is. A Glória Victis negyedik, úgynevezett szamizdat kiadásához a magyar '56 egyik hőse, az embernek, társadalomtudósnak, politikai harcosnak és kollégának egyaránt kiváló Krassó György írt előszót. Krassó György forradalmi tevékenységéért hosszú időt töltött börtönben. Szabadulása után is állandó rendőri megfigyelésnek és hatósági zaklatásnak volt kitéve. Krassó György többek között ezeket írta 1987-ben:

"1966-ban - a Gloria Victis első megjelenésekor - Magyarországon csend volt, de a hatalom tévedett, ha azt hitte, akasztófával kitörölhette a forradalmat a nemzet emlékezetéből. 1956 céljai soha nem voltak aktuálisabbak, mint ma, amikor az uralmon lévők ismét válságba sodorták az országot. Már nincsen csend Magyarországon és a válságból kivezető út keresésekor mind többen elevenítik fel a forradalom igazi történetét. Október 23-án évek óta megemlékezést tartanak a fiatalok, és nekik ajánlja a Gloria Victis első magyarországi kiadását a Magyar Október Szabadsajtó."

Elvis Presley és a magyar forradalom

Elvis Presley-re - minden idők egyik legnépszerűbb popsztárjára is - mély hatást gyakorolt a magyar nép hősi küzdelme 1956-ban. Nemcsak írt egy megindító dalt a magyar forradalomról, de országos gyűjtést is indított a magyarok megsegítésére az Egyesült Államokban. Ez a tény úgy vált ismertté, hogy az Elvis Presley hagyatékát évek óta kutató és feldolgozó tizenkét szakember közül a kutatócsoport magyar származású tagja rátalált egy különleges videofelvételre. Amikor belenézett a kazettába, rájött, hogy a mintegy 1300 órányi Ed Sullivan tévé-show-adások egyikén a magyar szívet megdobogtató különleges részlet található. Ez után tüzetesebben is megnézte az egészet. Az 1956. október 28.-án sugárzott második Ed Sullivan adás közepén (Sullivan összesen három ilyen adást készített Presley-vel, amelyet milliók néztek) Elvis bejött a pódiumra, és csillogó szemmel a tengerentúlon fekvő öreg kontinens, a távoli Európa egyik kicsiny népéről kezdett beszélni: "A magyar nép fiai-lányai ezekben a napokban vívják harcukat a szabadságukért" - mondotta őszinte megrendüléssel. Ez nem olcsó reklámfogás volt a körülrajongott színész-énekes részéről, hiszen ilyen népszerűség-fokozó eszközökre már rég nem volt szüksége.

Nemcsak művészetének rajongói, de az utcán megkérdezett emberek is egybehangzóan állították: Elvis Presley mindig is meghallotta mások jajkiáltását, és gyakorta segített a rászorulókon. Felhívására hatalmas mennyiségű ajándék gyűlt össze. A barna csomagolópapírba burkolt dobozokon ez a felirat volt olvasható: ,,Az amerikai nép ajándéka." E sorok írója is kapott ezekből a csomagokból.

Presley és a rock'n roll ebben az időben természetesen tiltott gyümölcsnek számított a vasfüggönytől keletre. De csak néhány évre volt szükség, hogy Elvis Presley és a Beatles-fiúk zenéjét a Szovjetunióban és kapcsolt részein is ugyanúgy élvezzék tiltva és titokban a fiatalok, ahogyan azt nyugati társaik tették szabadon és nyíltan.

Tévhitek 1956-tal kapcsolatosan

Az ENSZ Különbizottságának a jelentése egyértelműen valótlanságnak minősítette azt, hogy a felkelést a magyarországi reakciós körök szították és hogy onnan, valamint nyugati "imperialistáktól" merítette erejét. Az a néhány nap, amelyet a magyar nép szabadságban tölthetett el, igazolta a felkelés népi mivoltát. "Bizonyos esetekben embereket meglincseltek, illetve összevertek. Ezek jóformán valamennyien ÁVÓ-sok voltak, vagy olyanok, akikről feltételezték, hogy együttműködtek velük." Ezt az utóbbi mondatot azért idéztük, mert még 2004-ben is közéleti vita tárgya 1956 jellegének megítélése. Az angol David Irving 1981-ben jelentette meg "Uprising!" (Felkelés!) című munkáját. Ez a könyv 2003-ban jelent meg Budapesten. Szerzője ezt írja könyve bevezetésében:

"Ami Magyarországon 1956. októberében történt nem forradalom volt, hanem felkelés. Igazi felkelés. Amikor elkezdődött, spontán, vezetés nélküli és valóban olyan tömegmozgalom, amelyet a régi rendszer iránti közös gyűlölet egyesített. Mégis ez olyan antikommunista felkelés, amihez nincs fogható. Számos felkelőnek párttagsági könyve volt. Legtöbbjük munkás, vagy paraszt. Rejtélyes vonása, hogy hasonlított a klasszikus marxista forradalomhoz: olyan körülmények szították tüzét, amelyekről Karl Marx mindig azt jósolta, hogy forradalomhoz kell vezetniük, és munkások álltak az élén, éppen az a réteg, amelynek Marx jóslata szerint a forradalom vezetését kézbe kell vennie. A Lengyelországban 1980 késő nyarán történtekkel kézenfekvő a párhuzam azzal a kivétellel, hogy ezen a nyáron a munkásokat a hízelgések és a reformígéretek lecsillapították, míg az elmúlt évtizedekben a marxista kormányok állandóan ellenük fordították gépfegyvereiket és közben aljas módon arra hivatkoztak, hogy megbízatásukat a munkásoktól kapták."

Az Egyesült Államok Külügyminisztériuma is készített a magyarországi eseményekről egy informatív jelentést 1957-ben. Ebben ez olvasható a forradalom kiváltó okairól:

"Fontos megjegyezni, hogy a forradalmat elsősorban nem gazdasági tényezők okozták. A gazdasági helyzet reményvesztettséget, ellenérzést, apátiát, és gyűlöletet okozott, de nem ez teremtette meg azt az egységet és forradalmi szellemet, amely a forradalom kikristályosodásának, kirobbanásának és kezdeti győzelmének kulcsává vált. Mint a magyarok nemzeti létének kilenc évszázadán keresztül minden népfelkelésben, a döntő jelentőségű kellékek, most is politikai és érzelmi természetűek voltak. Az is megfigyelhető, hogy Magyarországon forradalom kizárólag olyan időkben robbant ki, amikor a központi hatalom gyengülése nyilvánvalóvá vált, és ugyanakkor némi kilátás volt külső segítségre, vagy annak legalább is az illúziója jelen volt. 1955-56-ban mind a külső (szovjet), mind a belső (magyar kommunista) hatalom csalhatatlan jeleit mutatta a nagyfokú gyengeségnek. Ráadásul a látható események és a nyugati államférfiak nyilatkozatai - amelyeket a magyarok mindig a legbelsőbb vágyaikhoz igazítottak - azt az illúziót keltették, hogy kilátás van gyakorlati külső segítségre."

David Irving 2003. október 21. és 28. között előadókörutat tartott Magyarországon. A Szabó Dezső színházban megrendezett író-olvasó találkozóról Siklósi Beatrix tudósított. Ez elhangzott a Magyar Televízió 2-es csatornáján a +1 Éjjeli menedékhely kulturális háttérműsorban 2003. október 26-án. A tudósító kérdésére, hogy "Kik voltak a felelősök mindazért, ami elvezetett a forradalom kitöréséhez? Kik robbantották ki? Kik voltak a fő hajtóerők?", a TV műsor nézői ezt a választ hallhatták a brit történésztől:

"A forradalmat - elsősorban a munkásosztály kezdeményezte. És hát az értelmiségiek Magyarországon csak sokkal később kapcsolódtak be... Tehát énszerintem az értelmiségiek voltak felelősek azért a nyomorúságért, vagy boldogtalanságért az emberek körében, ami elvezetett a felkeléshez. És hát ők voltak azok, akik ráadásul megpróbálták ezen a forrongó edényen rajtatartani a fedelet, nehogy a gőz kijöjjön, tehát nehogy az elégedetlenség utat kapjon. És hát természetesen az angoloknak nem tetszett ez a konklúzió. Ennek két oka volt. Azok, akik bírálták a könyvet, azok két bírálatot mondtak. Először is ugye ők magyar értelmiségiek voltak, mint Arthur Köstler, és a másik oka annak, hogy ennyire nem tetszett nekik ez a könyv, mert én azt mondtam, hogy az első két napon egy antiszemita pogrom volt ez a felkelés. Hogyha megnézzük azokat a dokumentumokat, amelyek készültek a menekültekről, akik Amerikába jöttek, és akiket vallattak - ez derül ki belőle. Tehát a magyar kormányt egyszerűen nagymértékben és nagyban zsidó kormánynak tekintették."

2003. október 28-án a Népszava című magyar napilap közli Petri Lukács Ádám cikkét, amelyben ez olvasható:

"Az 1956-os Intézet munkatársa, Tischler János véleménye szerint David Irving hamis és alantas pletykákra hivatkozva igyekezett bemocskolni a forradalom kivégzett vezetőinek az emlékét, illetve 'bebizonyítani' a forradalom kezdettől fogva domináns antiszemita jellegét és ez által rombolni 1956 presztizsét Nyugaton."

Sokan vélekedtek úgy, hogy David Irving álláspontjának egyáltalán nem kellett volna teret adni a közszolgálat televízióban, vagy ha már elmondhatta nézeteit, akkor a műsor készítőinek nyomban meg kellett volna cáfolniuk, vagy valakivel megcáfoltatniuk. Tény, hogy 2003. október 28-án, kedden este az MTI közreadta, hogy a Magyar Televízió megszünteti az Éjjeli menedék +1 című műsort, mert az október 26-i adásban a nemzetet sértő, torz és hamis állításoknak, a magyar lakosság érzelmeit bántó gondolatoknak adott helyt. David Irving kijelentései megfelelő szerkesztői kontroll nélkül kerültek a műsorba. Az idézett mondatok az egész magyar nemzetet sértik méltóságában és besározzák az 1956-os forradalom emlékét.

Petri Lukács Ádám a Népszavában ezt írja: "Irving 1981-ben Uprising! (Felkelés!) címmel többek között németül is kiadott könyvével nem okozott csalódást Kádárnak és társainak. Igaz ugyan, hogy a mű az 1956-os forradalom szélsőjobboldali, mondhatni nyilas interpretációját adja, mégis az alapvető elvárásoknak eleget tett: hamis és alantas pletykákra alapozva, Hollós 'szakértelmére' támaszkodva igyekezett Irving bemocskolni a forradalom kivégzett vezetőinek az emlékezetét, illetve 'bebizonyítani', a forradalom kezdettől fogva domináns antiszemita jellegét és ez által rombolni 1956 presztizsét Nyugaton.

A Népszavában ugyanezen a napon megjelent aláírás nélküli cikk pedig megállapítja, "...a szélsőjobboldali történész és a közszolgálati műsor, amely teret adott a forradalmat megalázó szavainak úgy járt el, mint korabeli újságírók, történészek és politikusok, akik a forradalmat horthysta restaurációnak, a fasiszta csőcselék lázongásának mutatták be."

Petri Lukács Ádám azonban nemcsak cikket írt a Népszavában, hanem beadvánnyal is fordult az ORTT (Országos Rádió és Televízió Tanács) panaszbizottságához. Ebben többek között ezt írja:

"Azért fordulok az ORTT Panaszbizottságához és a Magyar Televízió elnökéhez, mert az Éjjeli menedékhely utolsó adása megengedhetetlenül egyoldalúan adott hangot az 1956-os forradalom eseményeiről, illetőleg az adás kirekesztő asszociációkra adott lehetőséget, illetve sértette egy kisebbség jogait.

...David Irving arról értekezett, hogy a forradalmat a munkásság robbantotta ki, az értelmiség később kapcsolódott be. Bár önmagában ez sem igaz, hiszen a Petőfi Kör - benne Háy Gyula, Déry Tibor mások mellett - , a kor jeles újságírói Máray Tibortól Gimes Miklósig éppen úgy, mint az egyetemi ifjúság voltak az indikátorai a nemzeti függetlenségért vívott szabadságharcnak, amelyhez valóban rögvest csatlakozott a munkástanácsokat szervező baloldali munkásság.

...a megengedhetetlenül aljas csúsztatás, amely a közszolgálati televízióban elhangzott, így szólt: 'a felkelés első két napja antiszemita pogrom volt" Irving tézisét, amerikai magyarokra hivatkozva teszi és megjegyzi, hogy mindez annak a következménye, hogy a forradalmárok 'zsidó kormánynak' tekintették a magyar kormányt.

Mint Önök is tudják: az 1956-os magyar forradalom szegregált, a forradalmárok által lehurrogott néhány antiszemita bekiabálásától eltekintve - a sztálini diktatúra elleni lázadás volt, amelynek célja a megszálló szovjet csapatok kiűzése, demokratikus viszonyok megteremtése, a többpártrendszer és a hatékony érdekképviseletek létrehozása volt. A forradalom éppen attól volt felemelő, hogy a nemzet egységbe forrt és senki nem a politikusok származásával, hanem a tevékenységével volt elfoglalva. Újra éreznünk kell, fájdalmasan igaza volt József Attilának, amikor azt írta: 'Talán dünnyögsz egy új mesét / fasiszta kommunizmusét.' "

Petri beadványát azzal folytatja, hogy a közszolgálati TV kifogásolt műsora, amely teret adott David Irving forradalmat megalázó szavainak hasonlóan járt el, mint a korabeli újságírók, történészek és politikusok, akik a forradalmat a Horthy rendszer restaurációjának és fasiszta csőcselék lázongásának mutatták be.

Matúz Gábor, aki 2000. októberétől a Magyar Televízió szerkesztő-műsorvezetője, és aki többek között a "+1 Éjjeli menedék" című műsornak is a munkatársa volt, 2004-ben könyvet jelentetett meg "Zsidógyilkosságok 1956-ban? Vádak és tévhitek" címmel, amely még a következő alcímet is viseli: "Védőbeszéd a +1 Éjjeli menedékért". Matúz részletesen ismerteti az 1956 értékeléséről kibontakozott vitát, és ennek keretében idézi Irving könyvéből azokat a részleteket, amelyek szerint annak a rendszernek, amely ellen felkeltek a magyarok Moszkvából hazatért zsidó származású internacionalista-kommunisták voltak a legfőbb vezetői és ezért ennek a vezetésnek "zsidó arculata" volt, amely a magyarok egy részéből ellenérzést váltott ki.

Ugyancsak zsidó származású volt Péter Gábor, aki az ÁVÓ élén állt. Péter Gábor a parancsokat közvetlenül Theodor Bjelkin altábornagytól kapta, aki az MKVD főtisztjeként Bécsből irányította a szovjet külföldi állambiztonsági akciókat.

Nagy Imre - Rákosi riválisa - magánbeszélgetésben elismerte, hogy nem a párt választott szervei gyakorolták a hatalmat, hanem a baljóslatú "zsidó négyes fogat" ahogy Rákosit és társait (Gerőt, Farkast és Révait) nevezte a nép.

Az amerikai külügyminisztérium titkosszolgálati összefoglalója 1955. február 1.-én így kommentálta a magyarországi helyzetet:

"Azt is meg kell említenünk, hogy noha a párt és a kormány átszervezése az új kurzus alatt csökkentette a rendszer kimondottan zsidó jellegét, Magyarország továbbra is az egyedüli csatlós állam maradt, amelyben a zsidók a magas pozícióknak még mindig viszonylag magas százalékarányát tartják a kezükben. Ezt részben magyarázza az, hogy Magyarország zsidó lakossága méretében második a csatlós államokéhoz képest. Kézenfekvő szempont, hogy a Moszkva számára teljesen kielégítő személycserék nem érintik az olyan főfigurákat, mint Rákosi, Gerő és Farkas, akik az ország legrégibb kommunistái... Amíg ez a helyzet az uralkodó, addig a tömegek hagyományos antiszemitizmusa is hozzájárul a rendszerrel való szembenálláshoz."

Egy magyar közgazdász egyetemi hallgató, akinek az apját a Gestapo megölte, 1957-ben Oxfordban ezt mondotta kikérdezőinek:

"Nézzük Magyarországot. Ki volt az ellenség? Rákosi és bandája számára mi voltunk azok, a magyar nép. Azt hitték, hogy a magyarok születésüknél fogva fasiszták. Ez volt a zsidó kommunistáknak, a moszkvai csoportnak a beállítottsága. A magyar nép iránt nem éreztek semmi mást, csak megvetést." (Felkelés! 161. old.)

Az 1956-ban tüntető fiatalokra és a felkelőkre azonban az volt a jellemző, amit egy műegyetemi oktató így fogalmazott meg:

"Hasonló gondot fordítottak (a felkelők) arra is, hogy a rejtett antiszemitizmus... minden megnyilvánulását elfojtsák." (Felkelés! 339. old.)

Bibó István (aki az utolsó Nagy Imre kormány államminisztereként egyedül maradt a Parlament épületében) ezt írta:

"Elutasítom azt a rágalmat, hogy fasiszta, antiszemita akciók szennyezték be a dicsőséges magyar forradalmat. Ebben az egész magyar nép részt vett osztálykülönbségektől, vagy vallási hovatartozástól függetlenül... A magyar nép felé úgy rendelkezem, hogy ne ismerje el a megszállást és a föléje telepedő bábkormányt törvényesnek és éljen ezekkel szemben a passzív ellenállás minden fegyverével." (Bibó Istvánt idézi a Felkelés! 567. oldalán Irving)

A Beszélő című liberális folyóirat főszerkesztője, Mink András a lap 2000. július-augusztusi számában már foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy volt-e antiszemitizmus 1956-ban, és megbírálja Irving ezzel kapcsolatos nézeteit. Mink megemlíti, hogy Irving könyvének angol kiadása életrajzi kislexikonnal kezdődik, amelyben Irving röviden bemutatja a könyv főbb szereplőit. Az angol történész... "a felől szemernyi kétséget sem hagy, hogy a magyarországi eseményekben a zsidó kérdésnek és az antiszemitizmusnak kitüntetett szerepe volt. Az egyszerű nép antiszemita indulatait a Moszkva-bérenc zsidó kommunista klikk, és a '44 miatt bosszúra éhes, az ÁVH-ban gyülekező zsidók gátlástalan terrorja és hataloméhsége borzolta. Rákosi "egy kóser mészáros tapintatával"... ragadta magához a magyar párt vezetését még Moszkvában, a Kominternben, majd hazatérve hasonló brutalitással szeletelte fel a nem kommunista pártokat... 'Ez a tényező (mármint a zsidó kérdés és a magyar nép hagyományos antiszemitizmusa), amelyet szándékosan figyelmen kívül hagytak az 1956-os felkelésről írott beszámolókban, durva módon járult hozzá a rendszerrel szemben parázsló gyűlölet növekedéséhez: 1939-ben a több mint 9 millió lakosból 700.000 volt zsidó... Mindössze 200.000 zsidó élte túl a háborút és ők érthetően felszabadítóként ünnepelték a szovjet hadsereget, ami tovább fokozta a közvélemény történeti antiszemitizmusát.' Ezek után nem csoda (folytatódik az a rész, amit Mink András idéz David Irving könyvéből), hogy 'a rendszer alapvetően zsidó jellege mély ellenérzést váltott ki az emberekből.' Irving a Columbia University Oral History Project-je keretében magyar '56-os menekültekkel készült interjúból is idéz olyan szövegeket, amelyek a felkelő nép antiszemita érzelmeit bizonyítják: 'A felkelés után meginterjúvolt menekültek jelentős része zsidóellenes volt' - állapítja meg."

Mink András ezután többek között megállapítja, nem tarthatatlan nézőpont 1956 gyökereit 1944-1945-nél keresni. És az sem tabu téma, hogy milyen volt a kapcsolat a magyar zsidóság és a magyarországi kommunizmus között. 1956 forgatagában pedig bizonyára voltak antiszemiták is. Irving azonban az antiszemita pogromok vizionálásával helyettesíti a politikai elemzést. Mink hasonlóságot lát 1956 kádárista, és az Irving által nyújtott értelmezése között:

"Irving könyve Kádárékhoz hasonlóan cáfolja, hogy 1956 széles támogatást élvező demokratikus indíttatású mozgalom lett volna. 1956-nak a felkelők /lázadók/csőcselék a szerinte jogos és érthető antikommunista (i.e. antiszemita) dühkitörésen kívül nem volt érvényes és pozitív politikai üzenete. Mindkét ábrázolás azt állítja, hogy a lincselések - 'a kommunisták és más haladó emberek elleni hajtóvadászat' Kádáréknál, a 'zsidók-kommunisták elleni pogrom' Irvingnél - nem tragikus, ámde marginális esetek voltak, hanem 1956 valódi lényege bennük fejeződött ki..."

Mink András ezt követően megállapítja, hogy "1956 gyökereit ő is (mármint Irving D.J.) 1944-nél keresi és láttuk, hogy visszautal 1919-hez is. Ez azonban az antiszemitizmus kontinuitása. Irving a fehérterror, a pogrom és 1919 emlegetésével, a magyarok hagyományos antiszemitizmusára történő tendenciózus utalással eredeti talapzatáról a feje tetejére állította Kádárék '56-ját, amikor az antikommunizmust merő antiszemitizmussá visszaminősítve határozta meg 1956 alapvonását. ...Hivatalos magyar értelmezésben az ellenforradalom azért volt fasiszta, mert a kommunisták ellen irányult. Irving ezt fordítva látta: 1956-ban, miként 1919-ben, és 1944-ben, a népharag elsősorban a zsidók ellen irányult, akik történetesen kommunisták voltak..."

Standeisky Éva történész is foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy voltak-e az 1956-os forradalomban antiszemita megnyilvánulások. Standeisky idézi a téma egyik legjobb ismerőjét, Kovács Andrást, aki szerint "a forradalom napjaiban valójában elenyésző volt az antiszemita jelenségek száma". 1956-ban a letűnt rendszer irányítóinak gyűlöletéhez gyakran kapcsolódott zsidóellenesség, amit az váltott ki, hogy a helyi párt és állami vezetők, és nem ritkán az ÁVH-sok között voltak olyan zsidó származásúak, akik antihumánusak, és kegyetlenek voltak. Az ő elvakult párthűségük azonban nem különbözött hasonló, nem zsidó társaikétól. Ez utóbbiakat mégis kevesebb atrocitás érte, mint a zsidó származásúakat... A felvonulásokon, gyűléseken elhangzott indulatos, zsidóellenes kiszólásokat nehéz elválasztani a szovjet- és kommunistaellenes megnyilatkozásoktól.

A zsidó félelmekkel kapcsolatban Standeisky megemlíti, hogy "a forradalom napjaiban a zsidók közül sokan rettegtek, a nem zsidók közül számosan tartottak az antiszemitizmus kiújulásától. A félelem rémhíreket szült, a szorongó felnagyította, félreértelmezte a baljósnak ítélt jeleket... A zsidók tömeges emigrálása önmagában nem bizonyíték a forradalom idején erősödő antiszemitizmus mellett, hiszen a korábbi években az állam nem engedélyezte kivándorlásukat. Nehéz azonban megállapítani, hogy a Magyarországot 1956. október végétől elhagyó zsidó származásúak közül hányan voltak azok, akik már korábban is a távozást fontolgatták, s hányan olyanok, akik megrémültek az antiszemita megnyilvánulásoktól, akik zsidóellenes felhangokat véltek felfedezni a kiszabadult hercegprímás nyilvános szózatában: akikben minden 'felfordulás' zsigeri félelmeket keltett, hiszen ők átélték 1944-et, voltak emlékeik a 'hivatalos' és a népi antiszemitizmusról, és sokukat az 1945 utáni változások sem győztek meg arról, hogy a zsidók társadalmi megítélése javukra változott volna..."

A zsidóellenesség problémájával a kádárista pártvezetésnek is foglalkoznia kellett, mivel az ENSZ hivatalosan vizsgálódott, és ezt ellensúlyozni akarták. Az ellenkampányhoz azonban el kellett dönteniük előzetesen, hogy mire hivatkozzanak, amikor követelik, hogy az ENSZ vegye le a napirendjéről a magyar ügy, azaz a forradalom elfojtása és az azt követő bosszúálló megtorlás tárgyalását. A politikai bizottság részére készült egy olyan dokumentum, amely azzal indokolta 'az ellenforradalom' elleni fellépés szükségességét, hogy 1956. októbere után veszélyes méreteket öltött a zsidóellenesség. Egyes PB tagok, köztük Nemes Dezső ellenezte az antiszemitizmus felemlegetését, és a többség ezt a véleményt fogadta el.

Matúz Gábor már idézett könyvének a 118. oldalán így foglal állást a kibontakozó vitában:

"Standeisky Éva valamilyen oknál fogva görcsösen evickél a forradalom tisztaságának féltése és a magyarokat átható 'tradicionális zsidóellenesség' '56-os felbukkanásának bizonyítási kényszere között, és mindeközben még annak a feltételnek is szeretne megfelelni, hogy cáfolja a pogrom-tételt. Ez, sajnos, nem sikerült neki. Sőt muníciót szállít David Irvingnek, akivel ilyen formán valójában mintha nem is vitatkozna, - részlegesen legalább is - erősíti az 1956-os események Kádár-féle interpretációját, amit máskülönben szintén elvetendőnek tart. De Standeisky Éva sokkal inkább áll szemben például Bibó Istvánnal, aki a következő sorokat vetette papírra, amikor 1956. november 4-én magára maradt az országházban: "Elutasítom azt a rágalmat, hogy fasiszta, antiszemita akciók szennyezték be a dicsőséges magyar forradalmat. Ebben az egész magyar nép részt vett, osztálykülönbségektől, vagy vallási hovatartozástól függetlenül..."

Matúz Gábor úgy látja, hogy Standeisky és David Irving múltértelmezése valójában bizonyos különbözőségek ellenére - nagyon is közel áll egymáshoz. Matúzban felébredt a gyanú, hogy mind Standeisky Éva, mind David Irving valahol a háttérben nagyon mélyen azt próbálják bizonygatni, hogy a magyarok differenciálásra képtelen ösztönlények, zsidógyűlölők. Nemcsak a jobboldali meggyőződésűek, hanem a baloldaliak is. Fel is teszi a kérdést, miért teszik ezt és kinek jó ez?

Megszólalnak 56 élő hősei

WITTNER MÁRIA PARLAMENTI BESZÉDE

Elhangzott a magyar Parlamentben, 2001. február 25-én, a kommunizmus áldozatainak emléknapján.

"Megilletődve állok a magyar Országházban, ahol történelmünk kimagasló személyiségei a magyar nép javára alkottak törvényeket, mint Tisza István, Klebelsberg Kunó, Hóman Bálint, de itt alkottak törvényeket egy hamis eszme nevében is, mely egy jobb sorsra érdemes nemzet elvesztésén munkálkodott.
Ma, a kommunizmus áldozatainak emléknapján megidézem az áldozatokat - élőket és holtakat -, hogy együtt vádoljuk a szocialista köntösbe bújt hóhérainkat.
Vádoljuk őket, mert a lenini utat nagy igyekezettel honfitársaink csontjaival kövezték ki. A világ legdrágább, legfájdalmasabb útja ez, s a továbbhaladásunk tétje milliónyi emberélet volt.
Vádoljuk őket, mert a nemzetünk kiváló polgárait küldték bitófára és gyalázták meg holtukban is.
Vádoljuk őket a Gulágon embertelen körülmények között elpusztult honfitársaink nevében.
Vádoljuk őket az otthonuktól kifosztott és kitelepített polgárok nevében, kinek kiszemelt otthonukba betelepedtek, elrabolva egy élet munkáját.
Vádoljuk őket a recski haláltáborban megkínzott, megalázott emberek nevében.
Vádoljuk őket a munkaszolgálatosok nevében.
Vádoljuk őket a 298-as parcella halottai nevében, az ÁVH, mint erőszakszervezetük által fogva tartott, megkínzott és agyonvert emberek nevében.
Vádoljuk őket, a legdrágább kincs, a gyermek nevében, akitől elvették az apát, az anyát, az otthon melegét.
Vádoljuk őket a legfőbb érték, az ember nevében, akit egy tollvonással küldtek bitóra vagy zártak börtönbe hosszú évekre.
Vádoljuk őket a megalázott, megkínzott honfitársaim nevében.
Vádoljuk őket a sortüzek aldozatai nevében.
Vádoljuk őket, mert kiölték az emberekből a hitet, a reményt, a morált, egy emberibb, tisztább élet reményét.
Vádoljuk őket Mindszenty bíborosért. Az Istenhez hű papokért, akiket börtönbe zártak hitükért, mert erkölcsre, hazaszeretetre nevelték népünket.
Vádoljuk őket, mert kifosztották az országot, hogy a dolgos magyar nép munkájából, elveiket megtagadva, lettek vörös kapitalisták.
Vádoljuk őket a magyar parasztok nevében, akiket megfosztottak földjeiktől, életterüktől, így téve kiszolgáltatottá őket.
Vádoljuk őket a nyugdíjasok nevében, akiktől elrabolták a hosszú dolgos élet gyümölcsét, bizonytalanná téve biztos nyugdíjas éveiket.
Vádoljuk őket történelmünk meghamisításáért.
Vádolnak az élők és vádolnak a holtak. És vádoljuk őket, mert hitünkben megcsaltak, megloptak.
Ezért megállapítom az áldozatok nevében, soha nem lesznek képesek arra, hogy magyar politikusként egy nemzet felemelkedése érdekében cselekedjenek.
Itt teszem fel a kérdést: milyen morál alapján ülnek egy magyar parlamentben még most is és alkotnak törvényeket egy általuk tönkretett, kifosztott, megalázott nemzet számára?
Ezért a Szent Korona tana és a magyar nemzet nevében erkölcsi hullává nyilvánítom őket.

Wittner Mária, 52A559. sz. volt halálra ítélt"

Wittner Mária 19 évesen, 1956-ban fegyverrel a kezében végigharcolta a szabadságharcot, november 4-én megsebesült. 1957-ben letartóztatták és 20 éves korában első fokon halálraitélték. Ok: fegyveres szervezkedésben való részvétel, illetve az államrend megdöntésére irányuló fegyveres szervezkedés, többrendbeli meg nem állapítható gyilkossági kisérlet, fegyveres rablás, disszidálás. Később életfogytiglanra változtatták az itéletet. 13 évi hosszú börtönbüntetés után 1970-ben szabadult.

2004. március 18-án 1956 élő hősei és a forradalom szellemiségének őrzői nyilatkozatban foglaltak állást a magyar nemzet sorskérdéseiről közvetlenül Magyarországnak az Európai Unióhoz történő csatlakozása előtt. Már a cím is jelzi, az aláírók magas erkölcsiségét, haza és emberszeretetét: "Nyilatkozat gyűlölet és harag nélkül." A Nyilatkozat, amelyet az aláírók elküldtek a köztársaság elnökének, a magyar Országgyűlés elnökének és alelnökeinek, a Magyarok Világszövetségének, az Európai Néppárt frakcióvezetőjének, valamint az Európai Parlament pártjainak, a következőket tartalmazza:

"Mi, az 1956-os forradalom és szabadságharc aktív részvevői - akiket a kádári megtorlás súlyos börtönbüntetésre ítélt, és fennállása alatt alapvető emberi jogainktól megfosztva rendszeres megfigyelés alatt tartott - az alábbi nyilatkozatot tesszük közzé, és aláírásunkkal hitelesítjük:

1. "1956-ban független, demokratikus Magyarországért küzdöttünk, amelyben az emberi jogok a természetes erkölcsi elvek szerint, a társadalmi igazságosság szem előtt tartásával, a közjó érdekében érvényesülnek.

2. Nem kívántuk hazánkat a nemzetközi nagytőke játékszerévé tenni, de nem kívántunk semmiféle kommunista ihletésű-vezetésű gazdasági rendszert sem. Szociálisan érzékeny piacgazdaságot akartunk az európai hagyományokból kinövő keresztény, demokrata értékrend szerint.

3. Nem valamely nép, hanem egy Európától, és így hazánktól is idegen, kommunista-bolsevista eszmerendszer képviselőinek gyarmatosító akarata ellen léptünk fel. Ez az akarat teremtette meg, ugyanis azt a terrort, amely 1945 és 1956 között minden társadalmi réteg színe-javát likvidálta vagy ellehetetlenítette. Ezért harcoltunk a ránk özönlő szovjet hadsereg és hazai kiszolgálói ellen.

4. A Kárpát-medence határainkon túli, őshonos magyarsága küzdelmünkkel nemcsak együtt érzett. Kétszeres, ideológiai és nemzetiségi elnyomatása ellenére tevőlegesen is igyekezett kinyilvánítani irántunk való elkötelezettségét, egyben nemzeti hovatartozását. Tette ezt függetlenül attól, hogy mely országhatárt változtatta meg a feje fölött a trianoni, majd a párizsi békediktátum.

5. Az ötvenhatos megtorlások a kárpát-medencei magyarságot egyként sújtották. Az anyaországban a Szovjet Kommunista (bolsevik) Párt kézi vezérlésével a Magyar Szocialista Munkáspárt kádári adminisztrációja irányította és valósította meg a fizikai megtorlást (sortüzek, kivégzések, agyonverések, bebörtönzések, internálások), és egész fennállása alatt a szisztematikus lélekpusztítást, kiépített besúgóhálózatára támaszkodva, fellépett a hitélet, a hazafiasság, a nemzeti érzés minden megnyilatkozása ellen. A környező országokban a kommunista vezetők féktelen sovinizmusukban a kisebbségben élő magyarság nemzetiségi elnyomását a végletekig fokozták: a megfélemlítés minden eszközével igyekeztek a magyar öntudatot, de még a magyar szót is elfojtani.

6. A világ népei csodálattal adóztak szabadságharcunknak. Együtt érző szívvel fogadták be a mintegy 200 000 magyar menekültet. Ezért köszönetünket és hálánkat fejezzük ki. Ám a világeseményeket befolyásoló politikusok a rab nemzetek felszabadítását hirdető szólamaik ellenére, szabad utat engedtek a szovjethatalomnak Magyarország lerohanására.

7. Meggyőződésünk, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc a szovjet-bolsevik világhatalmat alapjaiban rendítette meg. Így a magyar nép nemcsak azt nyilvánította ki, hogy mindig is Európához tartozott, hanem jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy eggyé kovácsolódhasson Európa.

8. Az Európai Unióba való felvételünket nem kegynek, hanem történelmi szükségszerűségnek és a vezető európai hatalmak erkölcsi kötelességének tartjuk. Tagságunk azonban kétes értékű marad, ha az Unió döntést hozó testületei a volt kádári adminisztráció nemrég még a forradalom emlékét is üldöző nagytőke kizsákmányolása ellen harcoló tisztségviselőinek szavát tekintenék mérvadó magyar véleménynek, ha az anyaországtól elszakított magyarság érdekeit méltóképpen nem lehetne figyelembe venni, és ha az Unió szem elől tévesztené legsajátosabb európaiságát.

9. Megdöbbenve tapasztaljuk, hogy ma Magyarországon a hatalom megragadása és mindenáron való megtartása érdekében a kormány visszanyúl az önkényuralmi módszerekhez, de elfeledkezik a sajátos európai és nemzeti érdekekről, értékekről, készségesen kiszolgálva azokat a külső erőket, amelyek mindennek fejében anyagilag és politikailag támogatják hatalmát. Mindez lényegében nem új: a pártállam világából ismerős. A különbség pusztán annyi, hogy most nem a proletár internacionalizmus jegyében és nem a KGST-nek rendelik alá Magyarországot, hanem a globalizáció jelszavával a bankvilágnak. Kádár bíróságai éppen ezért az állítólagos bűnünkért tiportak el bennünket kegyetlenül, mint "ellenforradalmárokat".

10. Európa több régiójában, történelmi okok miatt, őshonos népcsoportok élnek egy tömbben, valamint szórványokban, anyaországuktól elszakítva. Kívánatosnak tartjuk, hogy az Unió kategorikusan tegyen különbséget az őshonos etnikai kisebbség és az egyéb (pl. bevándorolt) kisebbség jogai között, és az előbbiek számára nyilvánítsa ki mind a kulturális, mind a területi autonómiához való jogot. Önazonosságukat és az anyaországhoz való határok feletti kapcsolódásukat megnyugtatóan csak így lehet biztosítani. Jól mutatja ezt a már meglévő gyakorlat, például a dél-tiroli.

11. Meggyőződésünk, hogy Európa szellemi arculatát meghatározó mértékben alakította a kereszténység. Ha ezt a tényt az Unió alapokmánya nem rögzíti, akkor az Unió Európa történelmét hazudtolja meg, és kétségeket ébreszt saját európaiságát illetően.

12. Elvárjuk, hogy az Európai Parlament jövendő magyar képviselői a 10. és 11. pontban folglaltak szellemében képviseljék hazánkat.

13. Felszólítjuk a Magyar Országgyűlést, és külön-külön minden pártot, hogy csak olyan személyt jelöljön európai parlamenti képviselőnek, vagy küldjön ki bármilyen uniós feladatra, aki a hatályos átvilágítási törvény szerint semminemű kifogás alá nem esik.

14. Nyomatékosan kérünk minden magyar állampolgárt, hogy az európai uniós választásokon vegyen részt, és lelkiismerete szerint azokra a jelöltekre szavazzon, akikről leginkább vélhető, hogy Európa eredeti eszményei és az anyaországtól elszakadt magyarság érdekeit hatásosan képviselik.

15. Gyűlölet és harag nem munkál bennünk sem népek, sem személyek ellen. Mindezeket azonban Magyarországnak az Európai Unióba való belépése előtt ki kellett nyilvánítanunk. Erre köteleznek bennünket az 1956 előtti politikai áldozatok, a forradalom barikádjain hősi halált halt fiatalok, a forradalom után kivégzett mintegy 400 bajtársunk, negyvenezer bebörtönzött vagy internált sorstársunk, a szomszéd országok meghurcolt magyarjai, de legfőképpen a jövendő magyar nemzedékekért való aggodalmunk.

Isten óvja Magyarországot, Isten óvja a magyar népet!"

Rácz Sándor, az 1956-os Nagy-budapesti Központi Munkástanács elnöke, a Magyarok Világszövetségének tiszteletbeli elnöke, a magyar nép hű fiaként szólalt meg 2004. október 22-én is. A következőket mondotta:

"Hazánk szolgálata minden magyar ember számára szent kötelesség. Ez a gondolat adta meg az életem értelmét és tartalmát és ennek a gondolatnak a következményeiben élek, amennyire tudom, úgy élem az életemet, hogy hazámnak inkább használjak, mint ártsak.

Remélem, hogy aki odafigyelt az életem folyamán, az észre is vette ezt az emberi magatartást, nem könnyű magyarnak lenni a Kárpát-medencében. Mi azért ragaszkodunk hozzá magyarok, ehhez a kárpát-medencei hazához, mert tudjuk, hogy ez a világ legértékesebb része és nekünk, akik ide beleszületünk, az a kötelességünk, hogy tegyünk meg mindent, hogy szépítsük, építsük, gyarapítsuk, ugyanakkor védjük is meg mindenféle rossz hatástól, ha sikerül, bár ma a nemzet ereje oly kevés, hogy erre képtelen, sajnos ezt az ellenségeink is tudják. Én sokkal boldogabb lennék, ha az ellenségeink is belátnák, hogy ezer éven keresztül, de az utolsó 500 éven keresztül feltétlenül a pusztulása látható a magyarságnak és ennek a népnek a tulajdonságai olyan kedvezőek az emberiségre nézve, hogy érdemesebb volna inkább megmenteni a magyarságot, mint elpusztítani, mert a magyarság nélkül az egész világ szegényebb lesz. Amikor a forradalom a helyére tette az én egyéniségemet vagy az én személyemet, én ezt az álláspontot nem akartam feladni sehol, sem a vallatószobákban, sem a börtönökben, sem a közéletben, mert a forradalom tulajdonképpen erről beszélt, a magyarság élni akarásáról. Nekünk pedig ezt kell felmutatnunk 50 év múlva is, mert igen keveset engedett meg a világ megvalósulni azokból az értékekből, amit az 56-os forradalom az egész emberiség számára felmutatott."

1956. és a magyarok harmadik útja

Fél évszázaddal 1956. után ismét hallani lehet, hogy "szocialista forradalom" zajlott le 1956-ban. Állítólag a "szocialista progresszió" irányában tett nagy lépést előre a magyar nép, és a jelenlegi kozmopolita-globalista baloldal ennek a "progressziónak" a folytatója finánckapitalista módszerekkel. Minthogy ez a kifejezés a köztudatban a marxista szocializmust jelöli, azaz a bolsevik, leninista-sztálinista rendszert, ezért ezt a kifejezést nem találjuk szerencsésnek 1956-tal kapcsolatban. Már említettük, hogy a forradalom terminusnak több értelme van, mi most ebből csak hármat említünk meg.

Az egyik az a klasszikus értelmezés, hogy a forradalom megdönti a zsarnokságot, a diktatúra helyébe demokráciát vezet be, elismerve az ember elidegeníthetetlen emberi jogait és szabadságjogait. Ez az emberi méltóság forradalma, amely biztosítja a személyi önrendelkezést és bővíti az ember szabadságát.

A marxista értelmezésű forradalom pedig az, amikor a magántulajdont, a demokráciát és a piacgazdaságot erőszakkal megszűntetik és fegyveres, valamint állami erőszakra támaszkodva bevezetik a proletárdiktatúrát, továbbá létrehoznak egy új típusú zsarnokságot.

A forradalomnak azonban van egy harmadik értelmezése is. Ez az értelmezés szokatlan és nem ment át a köztudatba - de attól még lehet igaz. Ennek lényege az, hogy az a Nemzetközi Pénzügyi Közösség, amely a pénzrendszer magánmonopóliummá tételével centralizálni tudta az emberiség vagyonát globális szinten a saját ellenőrzése alatt, forradalmi változásnak tekint minden olyan történelmi eseményt, amely elősegíti ennek a rendszernek az általánossá válását, és végül elvezet az egy központból irányított világrendszer létrehozásához. Minden olyan változás, amely ezt a folyamatot keresztezi, vagy lassítja, az ellenforradalminak számít. Minden olyan történelmi esemény azonban, amely közelebb visz ehhez a célhoz - a pénzügyi elit által irányított Globális Unióhoz, a vagyon és a hatalom irányítása alatt történő világméretű centralizálásához - az forradalminak tekintendő.

Ebben az értelmezésben a marxista szocializmus annyiban minősült forradalminak, hogy a vagyon és a hatalom világszintű centralizációjának az egyik lehetséges útját jelentette. A marxista szocializmus pontosan azért bukott meg, mert a történelmi fejlődést a háttérből meghatározó erők számára nem volt elég hatékony rendszer e cél eléréséhez. Éppen ezért a pénzügyi módszerekkel végrehajtott vagyon és hatalom-centralizáció bizonyult forradalmibbnak és ennyiben a marxista szocializmust jelentékenyen túlszárnyalta forradalmiságban. A marxizmus köznapi szinten tehát szemben állt a kapitalizmussal és a finánckapitalizmussal, és annak politikai intézményeivel, ugyanakkor egy rejtettebb vagy magasabb szinten a marxizmus a világtörténelmet mozgató háttérerők egyik nagyszabású kísérlete volt a vagyon és a hatalom globális méretű centralizációjára.

Ha 1956-ot a magyar történelem összefüggésrendszerében szemléljük, akkor elmondható, hogy szabályos forradalom volt. 1956. forradalma mondhatni váratlanul tört ki és rendelkezett a forradalmak minden látványos ismertető jegyével. Ha azonban arra kell nekünk válaszolni, hogy a fentebb ismertetett forradalomértelmezések közül melyikhez lehet 1956-ot besorolni, akkor azt kell mondanunk, hogy ez a forradalom a nagyobb szabadság megteremtését tűzte ki célul. A XX. században a történelmet a háttérből irányító erők két világháborút is kirobbantottak annak érdekében, hogy felgyorsítsák világtörténelmi stratégiájuk legfőbb céljának - az egyközpontból irányított világrendszer létrehozásának - az elérését. A bolsevizmus egyszerre volt a tagadása ennek a világtörténelmi folyamatnak, de bizonyos magasabb szinten annak az egyik megvalósulási módszere volt. Egy világtörténelmi kísérlet, ami azonban nem bizonyult sikeresnek. Ugyancsak a világtörténelmet a háttérből mozgató erőkkel próbált szembeszállni a fasizmus és a nemzeti szocializmus is. A nemzetközi pénzhatalom kozmopolita internacionalizmusával szemben a nemzeti érdekek védelmét és a pénzuralommal szemben a szociális szempontok érvényesítését igyekeztek megvalósítani.., de ugyanakkor együtt is működtek a nemzetközi finánctőkével és a tulajdonában lévő transznacionalista világcégekkel. De ez a kísérletük a világtörténelmet a háttérből irányító erők ellenállásán - a valódi céloknak és folyamatoknak a világ közvéleménye előtti sikeres álcázásán - meghiúsult.

Ha tehát arra akarunk válaszolni, hogy forradalom volt-e 1956-ban Magyarországon vagy sem, először arra kell válaszolnunk, hogy a forradalom melyik értelmezését tudjuk elfogadni. Az biztos, hogy a magyar nép 1956-ban nem kért a sztálinista típusú internacionalista-kommunista diktatúrából. De azt sem akarta, hogy kapitalista - finánckapitalista módszerekkel - ismét megfosszák munkájának az eredményétől, visszaállítsák a kommunista államosítások előtti tulajdonrendszert mind az iparban, mind a mezőgazdaságban.

A magyar nép, a magyar társadalom egyértelműen a saját nemzeti - mondhatni családi - útját akarta. Egy harmadik utat. Csakhogy a harmadik útnak is, mint a forradalomnak, számos egymással rivalizáló értelmezése van. A harmadik út egyik értelmezését azok fogalmazták meg, akik szoros kapcsolatban álltak a népi falukutató mozgalommal, így többek között Németh Lászlót, Bibó Istvánt, Kovács Imrét és Szabó Dezsőt említhetjük meg. A népi, vagy ma divatos szóval populista értelmezésű harmadik út szerint a magyarságtól idegen minden fajta diktatórikus szocializmus, mert az szemben áll a szabadságjogokkal.

De nem szolgálja a magyar nép egészének a boldogulását a liberális kapitalizmus vagy pénzmonopolista finánckapitalizmus sem, amely elutasítja a szociális igazságosságot. A népi írók azonban a szociális igazságosság igényét nem keverték össze a marxista szocializmussal és annak diktatórikus rendszerével. Az egyes nemzetek, mint egy kulturálisan és vérségileg összekapcsolt család, közös érdekeit valóban a szociális igazságosságra való törekvéssel lehet érvényesíteni. Ehhez pedig szükség van az emberi jogokra és a politikai szabadságjogokra. Azaz a harmadik út elutasította a proletárdiktatúrát, de elutasította a teljesítménytől és a személyes felelősségtől elszakított magántulajdont is. Továbbá elutasította a kötelező ateizmust és az erkölcsi relativizmust.

A Jászi Oszkár által is hirdetett liberális szocializmus ugyancsak egyfajta harmadik utat próbált felvázolni. Ennek az a lényege, hogy széles körben biztosítani kell egyéni és csoport szinten is az önrendelkezést és az önkormányzatot. Jászi a decentralizációban, az önkormányzatban és a szövetkezésben látta a liberális szocializmus útját. Ha azt vizsgáljuk, hogy milyen követelések fogalmazódtak meg 1956. néhány napja alatt, akkor megállapíthatjuk, hogy már 1956. október 30-áig a forradalom meghaladta a revizionista vagy reformkommunista ellenzék célkitűzéseit. A nemzeti függetlenség, a politikai szférában a többpártrendszer és az arra alapozott parlamenti demokrácia gyökeres szakítást jelentett a sztálinista típusú internacionalista-kommunista diktatúrával.

Ez azonban nem jelentette volna azt, hogy a magyar társadalom visszatér a két világháború közti állapotokhoz. Ezt Kovács Béla a Kisgazda Párt főtitkára ezekben a napokban így fogalmazta meg:

"A régi világról szerintem ne álmodjon senki. A grófok, bankárok és kapitalisták világa végérvényesen lezárult."

Bibó István a magyar harmadik út teoretikusaként megállapította, hogy a magántulajdon, mint minden emberi rendelkezési lehetőség, lehet a szabadság formája és lehet az elnyomás és kizsákmányolás eszköze. Bibó úgy látta, hogy a kapitalizmus abban a részében, amelyben a szabad vállalkozás rendszerét jelenti, az egyik hatásos mozgatója az ember technikai haladásának. A kapitalizmus alapvető baját nem a szabad vállalkozás rendszerében látta, hanem a birtokviszonyok igazságtalanságában. Kifogása az volt, hogy a szabad vállalkozás lehetősége eredendően csak a társadalom egy kis része számára áll fenn. A megoldást Bibó abban látta, hogy a szabad vállalkozás lehetőségét és a nagyüzemek munkásközösségi tulajdonát, mely a kapitalizmus és szocializmus dogmatikus ellentétében kizárja egymást, két intézmény révén lehet egyszerűen összeegyeztetni. Az egyik a szövetkezetek rendszere, melyek szabad vállalkozásokként indulhatnak; a másik a szabad egyéni vállalkozás pedig abban az arányban, amilyen arányban személyes teljesítményből közösségi üzemmé válik. Ezzel párhuzamosan az alapító tulajdonos előbb vállalatvezetővé, majd utódaiban egy bizonyos meghatározott időn át járadékossá alakul.

Itt kiemelendő a korlátozott magántulajdon gondolata. Ez azonban nemcsak a népiek körében vetődött fel, mert ezzel a legtöbb politikai erő ebben az időben egyetértett. Ennek nemcsak elméleti okai voltak, hanem tekintettel kellett lenni Moszkvára is, és így a külpolitikai meghatározottság is a harmadik út felé irányította a magyar forradalom törekvéseit.

Ha elfogadjuk, hogy összefüggés áll fenn az emberi értékelőállító tevékenység, a magántulajdon és az önrendelkezés - vagyis az egyéni emberi jogok és a politikai szabadságjogok - között, akkor azt is mérlegelni kell, hogy miként lehet biztosítani az adott konkrét személy teljesítményéhez a vagyongyarapodást. Ha a magántulajdon jó dolog, a túlzott méretű magántulajdon - amely a másik teljesítményének az elvételével korlátlanul növekedhet - már káros. Ha a vagyonra támaszkodó önrendelkezés, a szabadság jó dolog, a túlzottan nagy vagyon által megnyíló túlzott mértékű szabadság, amely szükségszerűen átfordul a szabadsággal való visszaélés szabadságába, vagyis mások elnyomásába - már kártékony. Ezért rendkívül nagy szükség van a magántulajdon optimális méretének a kialakításához. E nélkül semmiféle harmadik út nem lehetséges. Csak a személyhez és teljesítményhez kötött magántulajdont szabad legitimnek elfogadni. A személyes teljesítménnyel létrejött vagyont tulajdonosaik társultan is működtethetik, de soha nem szabad megengedni, hogy a vagyon el legyen szakítva attól, aki azt természetes személyként működteti, és akinek a teljesítménye objektiválódik abban a vagyonban.

Tudomásul kell venni, hogy minden vagyon, ami létezik Földünkön, az az emberiség egymást váltó nemzedékei együttes tevékenységének az eredménye. Ennyiben minden vagyon minden emberhez is tartozik bizonyos vonatkozásokban. Ezért csak a természetes személyhez, mint működtetőhöz és az ő teljesítményéhez kötött tulajdon képes egyszerre érvényesíteni a tulajdonnal járó egyéni és társadalmi felelősséget.

Amikor az emberi méltóság forradalmáról beszélünk, vagyis hogy minden egyes embert - csupán azért mert embernek született - elidegeníthetetlen emberi jogok és politikai szabadságjogok illetnek meg, akkor le kell szögeznünk, hogy személyhez és teljesítményhez kötött vagyon nélkül nincs egyéni önrendelkezés. Az emberi jogok és a politikai szabadságjogok biztosítéka az, ha a polgárokat sem állami, rendőri s adminisztratív kényszerrel, sem pénzügyi-gazdasági kényszerrel nem fosztják meg a saját teljesítményük eredményeként létrejött javaktól. Azaz munkájuk gyümölcsétől. A személyhez és teljesítményhez kötött vagyon tehát nem egyszerűen gazdasági kérdés, hanem ez képezi az egyéni és közösségi szabadság alapját. A teljesen vagyontalan ember ugyanúgy elnyomott és függő helyzetű, mint akit a diktatúra foszt meg rendőri-adminisztratív kényszerrel a szabadságától.

1956-ban a magyar nép ösztönösen ráérzett arra, hogy amikor szabadulni kíván a kollektív tulajdonlás eltúlzott kommunista formájától, egyidejűleg távol kell tartania magát az ugyancsak közérdeket sértő korporációs-finánckapitalista kollektív-tulajdonlástól. Ugyanis a teljesítménytől elszakított kommunista kollektív tulajdon és finánckapitalista tulajdon egyformán egy olyan privilegizált csoport érdekeit szolgálja az értéktermelő társadalom többi részével szemben, akikamelynek a tagjai valójában parazita módon - tényleges funkció nélkül - élősködnek mások munkáján. Ha kommunista vagy finánckapitalista kollektív tulajdon jön létre, ezzel lehetővé válik a teljesítmény nélküli és így korlátokat sem ismerő vagyonfelhalmozás egy privilegizált csoport számára. Amikor a tulajdon el van szakítva azoktól, akik működtetik - haszna pedig azokhoz kerül, akik az állami erőszak vagy az arctalan pénzviszonyok mögé rejtőzködnek - akkor kiegyensúlyozatlan és ezért igazságtalan társadalmi viszonyok jönnek létre. Ezért volt az, hogy a magyarok 1956-ban olyan harmadik megoldás felé orientálódtak, amely megszabadítja őket mindkét véglettől. Azt szerették volna, ha végre munkájuk eredményével ők maguk rendelkezhetnek. Tehát nem akarták a kommunista diktatúrát, de nem kértek a pénzuralmi monopolista kapitalizmusból sem.

A két világháború között már megtapasztalták, hogy a teljesítménytől elszakított tulajdonlás egy szűk privilegizált csoport túlvagyonosodását eredményezi, mások munkája eredményének a folyamatos elvételével. Ennek viszont az értéket előállítók folyamatos elszegényedése az egyenes következménye. Ezért vált Magyarország a két világháború között a hárommillió koldus országává. Az így kifejtett korlátozott-magántulajdon gondolata nemcsak a népieket foglalkoztatta, hanem olyan közéleti személyiséget is, mint például Mindszenty-bíboros. A magyar katolikus egyház feje a 1956. november 3-i beszédében így fogalmazott:

"Jogállamban élő, osztály nélküli társadalom, a demokratikus vívmányokat fejlesztő, a szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátolt magántulajdon alapján álló kizárólag kulturnacionalista nemzet és ország akarunk lenni."

Mindszenty-bíboros akár ismerte a népiek harmadik utas elképzeléseit, akár nem - mégis a szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátozott magántulajdon gondolatából indult ki, amely harmadik utas elképzelés. Ezek a harmadik utas elképzelések az 1956. november 4-i szovjet invázióval nem értek véget. Így például a Kisgazda Párt és a Parasztpárt tovább folytatta a harmadik út irányába mutató erőfeszítéseit. November 16-ára elkészült egy kisgazda tervezet, amely a kívánatosnak tartott fejlődés alapértékei közé sorolta: az 1945-ös földreform fenntartását, a bányák a bankok és a gyárak köztulajdonban maradását, a demokratikus köztársaságot, mint politikai rendszert, továbbá a gyárak és üzemek munkásigazgatáson alapuló állami és közösségi tulajdonát. A mezőgazdaságban biztosítani akarták az egyéni-paraszti, és kisipari-kiskereskedői tulajdont a valóban szabad és önkéntes társulás formáival. Elismerték a magántulajdon szabadságát, a közösségi érdekre támaszkodó erkölcsi normák adta határok között.

December 8-ára a Petőfi Párt, vagyis a népi mozgalom e néven újjáalakult pártja és a Kisgazda Párt újabb tervezetet készített. Ennek első pontja a szabadságjogokkal és a demokratikus választásokkal foglalkozik. Ezeken a választásokon részt vehet minden párt, amelyik az e nyilatkozatban körülírt állami, társadalmi és gazdasági rendet elfogadja. A második pont leszögezi, hogy az ország társadalmi és gazdasági rendjének alapja a termelőeszközök döntő részének a társadalmi tulajdona. A harmadik pont a földreform védelmével. A negyedik a szövetkezés szabadságával. Az ötödik a magánvállalkozás törvényes keretek közt tartott szabadságával. A hatodik a szakszervezetek és az érdekvédelem szabadságával. És végül az utolsó pont a Munkástanácsok irányító szerepével foglalkozik. A forradalom kormányában részt vevő koalíciós pártokon kívül több más párt is egyetértett e nyilatkozattal.

Visszatérve 1956. egyik legmesszebb tekintő, legtisztábban látó politikusára, az embernek és gondolkodónak egyaránt kiemelkedő Bibó Istvánra, ő 1957. elején, még letartóztatása előtt, így foglalta össze a harmadik útra vonatkozó nézeteit:

"Ez a kapitalizmusra és kommunizmusra felszabdalt világ valójában rémképek ellen és álproblémákkal küzd. E rémképek középpontja ortodox kapitalistáknak és ortodox kommunistáknak az a közös előítélete, hogy a szocializmus - azaz a kizsákmányolás-mentes társadalom - eredményesen nem valósítható meg másképpen, mint a szabadság nyugati technikáinak a hosszú időre való elvetésével. Ezzel szemben a harmadik utas - valójában egyetlen lehetséges utas - mindenki, aki azt vallja, hogy a kizsákmányolás felszámolására irányuló szocialista célkitűzés maga sem más, mint a többi emberi szabadság felé haladó egyetemes fejlődés egyik állomása, s a kizsákmányolás elleni harc nem jelenti, sőt nem is tűrheti a politikai és közéleti szabadság már kidolgozott formáinak az elvetését. S a szabadságnak a hatalmak elválasztásán, többpártrendszeres szabad választáson, szabadságjogokon - főleg sajtó- és véleményszabadságon, valamint bírói függetlenségen és a jogállam rendszerén nyugvó egész építménye - mely a nyugati világot minden hibája ellenére is olyan emberségessé és elviselhetővé teszi - nem valami "polgári" felépítmény, hanem egyszerűen egy objektív technika, a szabadságnak mindmáig felülmúlhatatlan legfejlettebb technikája... Ha valahol és valamikor, akkor a magyar forradalomban ez a harmadik út akart konstruktívan megszületni..."

A harmadik út keresése a magyar történelmi szociáldemokrácia képviselőit is foglalkoztatta. Kéthly Anna ezt úgy fogalmazta meg Heltai Györgynek írott levelében, hogy:

"Kétféle dirigizmus ellen folyik a harc. Az egyik a korlátlan szabadverseny, amely elfogadja az atomkorszak technikai lehetőségét, de filozófiájában nem akar elszakadni a múlt századtól, mert a kizsákmányolás csak így tartható fenn. A másik a proletárdiktatúrának mondott állítólagos tervgazdasági rendszer, amelynek koloniális jellege éppen a magyar forradalomban demonstrálódott. Mindkét rendszer csatlósokkal veszi körül magát. A dél-amerikai stb. diktatúrákat, a második Kádárt és a többieket.

A két dirigizmus között vannak érintkezési pontok, amelyek egyre veszedelmessebbé fajulnak. Szinte az az érzésem, hogy a két rendszer menedzserei meg fognak egyezni egymással a szabad emberek rovására." - Kéthly ehhez még hozzáteszi: "Nyugaton már nem az emberek elnyomását róják fel a keleti diktatúráknak, hanem az üzleti kapcsolatokat hiányolják. Csaknem ezermillió fogyasztó él a keleti diktatúrák hatókörében, ezekhez hozzáférni megéri azt az árat is, hogy a protestálókat sorsukra hagyják."

Kulcsár Péter állapítja meg "Kéthly Anna és a londoni Népszava szellemisége" című tanulmányában (Valóság - 2004. / 6.), hogy a Magyar Szociáldemokrata Párt köztiszteletben álló vezetője az emigrációban 1956 örökségének a képviseletét is rendkívül fontosnak tartotta. A Londonban megjelenő Népszavában írt cikkeiből kiolvashatóak azok a jelzések és nézetek, amelyeket a szociáldemokrácia legjobbjai képviseltek. A londoni Népszava tükrözte 1956 utóeseményeit, a nyugati pártok és szakszervezetek felháborodását a kivégzések és bebörtönzések miatt. Kéthly Anna - mint a törvényes Nagy Imre-kormány menekült államminisztere - egyfajta diplomácia tevékenységet is kifejtett az ENSZ-nél, az Európa Tanácsnál és a nemzetközi szakszervezeti találkozókon. Fontos eredménye ennek a tevékenységnek, hogy sikerült 1963-ban amnesztiát kikényszeríteni, Nyugaton pedig segítette a menekült magyarok beilleszkedését. Figyelmet érdemel, hogy az 1960-as párizsi csúcstalálkozóra - amely egyébként az U2-es incidens miatt elmaradt - Nagy Ferenc volt miniszterelnök, Varga Béla parlamenti elnök és Auer Pál volt nagykövet Kéthly Annával együtt nyilatkozatot adtak ki, amelyben kinyilvánítják, hogy a magyar nép társadalmi igazságot, parlamentáris köztársaságot és kölcsönös szerződéseken alapuló békét kíván.

Egyes szociáldemokrata vezetők - így Heltai György - úgy vélték, hogy 1956 egyértelműen szocialista tartalmú forradalom volt. Heltai felvetette a parlamentarizmus és a munkástanács-rendszer összekapcsolásának a lehetőségét, valamint a termelőeszközök állami tulajdonba vételének és a tervgazdaságnak az egybekapcsolását az egyéni kezdeményezéssel. Kéthly már említett levelében nemcsak elítélte a kétféle dirigizmust, de arra is utalt, hogy e két hibás rendszerről folytatott viták elvezethetnek egy szocialista jellegű, tartalmú és értékű harmadik úthoz.

Ugyancsak Kulcsár Péter állapítja meg már idézett tanulmányában, hogy "szinte kísérteties, hogy Kéthly 1959-ben a kezdeti folyamatokból megjósolta a majdani piacszerző célú rendszerváltást, az enyhülést, majd a kiegyezést. Megelőlegezte az újabb magántulajdonosi, piaci diktatúrákat is, mint Chilét és Pakisztánt, ahol a 'szabadpiac' korántsem jár együtt a demokráciával. Kéthly látta, hogy a diktatúra - ha másként nem - gazdasági okból 'anakronisztikus' intézmény, s előbb-utóbb megbukik. Magáévá tette a szocdem értelmezésű harmadik út gondolatát, bár az ellentétben áll a marxizmus tételeivel, amelyeket fiatal korában tanult. Az addigi próbálkozások láttán azt is megjósolta, mennyi baj lesz még a harmadik utat csak szimuláló újliberális elméletekkel, amelyek csak a szociáldemokrácia színlelésére, helyettesítésére törekszenek. Mintha előre látta volna Giddens-t és a teóriáját."

Még mindig Kulcsár Péter gondolatmenetét követve: Kéthly és eszmetársai 1956-ot nem tartották 'tiszta szocialista' forradalomnak, a reformkommunisták és bizonyos jóindulatú szindikalisták (pl. Lomax) értékelésétől eltérően. Látták, hogy ez nemcsak a szocialista irányzatok, hanem szélesebb körű nemzeti és demokrata erők megmozdulása is volt. A szociáldemokráciának a vívmányok megőrzésében vezető szerepet szántak, és nem vitatták a forradalomhoz való hozzájárulását.

Kéthly Anna sérelmezte, hogy a demokratikus emigrációt, és a kommunista uralom alatt belső emigrációban élőket is, kihagyják a kelet-nyugati enyhülésnek nevezett folyamatból. 1965-ben a bonni egyetemen Kéthly rámutatott, hogy a keleti tömb népeinek nincs szószólójuk a szabad világban. Az emigránsokat meg sem hallgatják - tapasztalataikat nem veszik figyelembe. Ekkor már erősen kritikus a Nyugattal szemben: "A kapitalizmus felfedezte a nagy térségnek (Kelet-Európa) az áruéhségét." Kéthly szerint a Rákosi utáni diktatúra Magyarországon a szabadságot látszólagos nyugalommal akarja helyettesíteni és ez a kísérlet vonzerőt gyakorolt a külföldi kapitalistákra. Az olcsó magyar munkaerőt, a kiéhezett fogyasztót szemlélve irigyen gondolnak arra, hogy azoknak (az ottani hatalom gyakorlóknak D. J.) bezzeg nem kell sztrájkoló, magasabb bért és több szociális biztonságot követelő munkásokkal, valamint a szakszervezeteikkel vesződniük.

Amikor harmadik útról van szó, akkor ezt gyakran összekeverték a Moszkvától bizonyos függetlenséget magának kiharcoló Jugoszlávia egykori önállósodási törekvéseivel, azaz az Amerika és a Szovjetunió közti el nem kötelezettség irányvonalával.

A szociáldemokrata harmadik útnak mindig szerves része volt a demokrácia, benne a parlamenti demokrácia vívmányai és a szabadságjogok. De a szociáldemokrata harmadik útnak fontos eleme volt a szociális tartalom, a szociális jogok védelme, a kapitalizmus túlkapásaival szemben. Kéthly Anna erről így ír a Párizsban publikált Irodalmi Újságban:

"Amikor mi a demokráciát a legjobb kormányzati és emberi együttélési módszerként védelmezzük, nem azért tesszük, hogy a profit ember-ellenes csoportjainak igazat adjunk. A mi demokráciánk azt jelenti, hogy politikai és gazdasági vonatkozásban az emberi jogok legteljesebb érvényesülését biztosíthassuk a kizsákmányolás, a megaláztatás, a jogtalan üldözések ellen."

Kéthly Anna tehát kereste világszinten is azt a harmadik utat, amely az egész emberiség számára járható, és amely megoldást jelenthetett volna a magyar nép számára is. A londoni Népszavában írja 1960-ban: "Ha nem az embert állítjuk a központba, akkor az egységesített világgazdaság is csak gúzsbakötést eredményez. Sem a béke, sem az üzlet nem lesz tartós, ha alapjait rosszul rakjuk le... A demokratikus szocializmus ellen találkozik a diktatúra és a 'high society'. A 'high society' a kamatok sértetlenségét, illetve növelését kívánja elérni."

Az 1973-ban Stockholmban kidolgozott Szociáldemokrata Alternatíva a magyar szociáldemokrácia egyik fontos dokumentuma a lehetséges harmadik útról a kommunista diktatúra és a pénzuralmi-kapitalista diktatúra zsákutcája helyett, - állapítja meg Kulcsár Péter. Az alternatíva készítői a politikai és a közjogi rendszerben megalkuvás nélküli változást, valamint többpárti parlamentarizmust kívántak. A gazdaságban és a szociálpolitikában pedig szerves átalakulást, nem pedig rombolást. A szociáldemokrácia nemcsak a kapitalizmussal, de bizonyos esetekben a kommunista gazdálkodással szemben is reformista. A neoliberalizmus és a piaci reformkommunizmus hívei viszont azt állították: "A gazdasági rendszer reformálhatatlan és ezért radikális megoldásra - sokkterápiára van szükség."

A szociáldemokrata alternatíva még az 1973-as magyar helyzetnek megfelelően abból indul ki, hogy szinte minden köztulajdonban van és ezért síkra száll a kisiparban és a kiskereskedelemben, valamint a szolgáltatási szektorban a magángazdaság helyreállítása mellett. A dokumentum elfogadja a gazdálkodói, termelői vagyon túlnyomó részének köztulajdonát, de az állami tulajdon helyett a társadalmi-közületi tulajdon fogalmát használja, amely a vállalatok nagyfokú autonómiájára és a belső üzemi demokráciára utal. Ez utóbbi felöleli a munkavállalók beleszólási jogát és állami vállalat esetén pedig a vezetők kiválasztásánál a dolgozók jelöléseinek a figyelembe vételét is. Szó van a dokumentumban a vállalati felügyelőbizottságról, amelynek a vállalat három vezetője, továbbá három szakszervezeti tisztségviselő, valamint a dolgozók választott szakértői lennének a tagjai. A munkavállalói tulajdoni részesedést a dolgozói részjegyek segítségével valósítanák meg. Az alkalmazottak névre szóló elidegeníthetetlen részjegyet és annak alapján a nyereségből osztalékot kapnának.

A szociáldemokrata alternatíva elutasította a dolgozók számára hátrányos, közvetett adózás rendszerét és szorgalmazta, hogy a nemzeti jövedelem nagyobb hányadát fordítsák egészségügyre, oktatásra és környezetvédelemre.

A harmadik út a mezőgazdaságban azt jelentené a dokumentum szerint, hogy az állami és a szövetkezeti szektor ne részesüljön gazdasági és jogi előnyökben. Elsősorban a vegyes, több-szektorú gazdálkodást kell megvalósítani. Erősíteni kell a föld személyes tulajdonjogát meghatározott méretek között. Ezt ki kell egészíteni az önkéntes szövetkezeti és társtulajdonosi formákkal a nagyobb üzemméret érdekében. A földtulajdon határa és a termelési keret szétválhat. Az alternatíva tehát a személyes tulajdonosi jogokat kívánta újjáteremteni, de a kialakult vegyes üzemi viszonyok szakszerű és szerves továbbfejlesztése révén.

A rendszerváltást megelőzően a magyar kormányzat átvett bizonyos elemeket, így például a "szocialista piacgazdaság" megfogalmazást, a vállalati tanácsok, felügyelő-bizottságok gondolatát, valamint a vezetőválasztásba való beleszólást és a munkavállalói résztulajdont. A tények azonban bizonyítják, hogy a rendszerváltást előkészítő piaci reformkommunisták mindezzel már a széles körű privatizálást készítették elő. Úgy vezették be az átmeneti formákat, hogy a munkaadói-menedzseri többséget segítsék, és a vadkapitalizmushoz vezető továbblépést könnyítsék meg.

Így jött létre az a helyzet, hogy a rendszerváltásnak Magyarországon a társadalom kétharmada a vesztese lett. A társadalom kétharmadának vesztes pozícióba kerüléséért és a társadalom szélsőséges kettészakadásáért már a rendszerváltást megelőző folyamatok is felelőssé tehetőek. Ha nem a szélsőséges neoliberális gazdaságpolitika érvényesül, akkor csökkenteni lehetett volna az egyenlőtlenségeket és a kirívó jövedelemkülönbségeket. A magyar rendszerváltó elit kezdetben Bibó követőjének vallotta magát, de fokozatosan elfordult mesterétől. A társadalmi igazságosságot mindig szem előtt tartó harmadik utas gondolkodó nézeteitől elfordulva azt hangoztatták, hogy minden magántulajdon jobb a közösségi-állami tulajdonnál és, hogy minél gyorsabban át kell térni a kapitalista rendszerre. Bibóval ellentétben azt állították, hogy nincs harmadik út, és csak a diktatórikus államszocializmus vagy a nyugati pénzuralmi neoliberális-piacgazdaság között lehet választani. Állandóan a minimális állam jelszavát ismételgették, és nem vették tudomásul, hogy kapitalizmusból sokfajta létezik a világon. Ezen egyoldalúság miatt Magyarországon szélsőséges pénzuralmi monopolkapitalizmus intézményesült, amelyben a külföldi pénztőke és termelőtőke máshol nem létező magas aránya alakult ki.

Erre mondta Szalai Erzsébet társadalom-kutató, hogy Magyarországon az amerikai és a nyugat-európai kapitalizmus karikatúrája jött létre, mert mindkettő összes rossz tulajdonságát egyesíti a jó tulajdonságok nélkül.

Az ország adósságspirálba kerülése miatt a piaci reformokat erőltető csoport vált meghatározóvá, azaz a késő kádári pártállami nómenklatúrának a technokrata csoportja - ezen belül is a pénzügyi lobbi - amely a fő hangsúlyt nem a demokratikus, hanem a piaci reformokra helyezte. Ez a pénzügyi lobbi közvetítette a hitelezők igényeit és határozta meg az adósságválságból szerinte egyedül kivezető utat. 1994-ben a szociálliberális kormánnyal döntési helyzetbe került ez a pénzügyi lobbi. 1995-től végre is hajtotta azt a reformdiktatúrát, amelyet ugyanez a csoport 1988-ban, a "Fordulat és reformban" fogalmazott meg. Bokros Lajos, az akkori pénzügyminiszter intézkedéseivel nemcsak a magyar gazdaság külső egyensúlyi helyzetét kívánta szélsőséges neoliberális elvek szerint megszilárdítani, de ma már nyugaton is bírált neoliberális, monetarista elképzelései szerint kísérletet tett az állam szerepének az átalakítására. A külső egyensúlyi helyzet megingása ürügyül szolgált olyan jóléti rendszerek meggyöngítésére, mint az egészségügy és az oktatás. Ezt azzal indokolták, hogy a magyar jóléti államnak nem voltak meg a gazdasági alapjai, és az úgynevezett koraszülött jóléti állam volt. Ezzel a munkaerő ára is leértékelődött és még a korábbinál is kívánatosabbá vált a külföldi tőke számára.

A külföldi tőkeáramlás mégis hamarosan megtorpant, egyrészt az állampolgárok közös tulajdonát képező nemzeti vagyon olcsó kiárusításának a befejeződésével, másrészt azért, mert elfogyott a magas képzettségű, olcsó munkaerő. Szalai Erzsébet szerint "amikor a rendszerváltó elit a későkádári technokrácia irányításával leszúrta a koraszülött jóléti államot, vagyis döntött az oktatás és az egészségügy leépítéséről, akkor egyúttal - akár akarta, akár nem - arról is döntött, hogy azon társadalmi csoportok tagjainak, amelyek a rendszerváltás veszteseivé váltak, a gyerekeiből se lehessen vonzó munkaerő a nyugati tőke számára." (Élet és Irodalom XLV. Évfolyam, 4. szám, 2001. január 26.)

A jelenlegi Magyarországon a bankszektor és a multinacionális szektor gazdasági és politikai túlsúllyal rendelkezik és olyan erős a jelenléte, hogy ténylegesen gátolja a magyar nemzeti szektor fejlődését. Gazdasági befolyása és hatalma révén, az állami redisztribúción keresztül jelentős jövedelmet von el ettől a szektorból. E pénzügyi és gazdasági csapdahelyzet miatt lett Magyarország Kelet-Európában a legglobalizáltabb, legprivatizáltabb és legliberalizáltabb gazdaság, amely példa nélkül el van adósodva, teljesen beszűkítve az egyes kormányok mozgásterét. A magyar kormányok a globalizálódó gazdaság foglyaivá váltak és külső kényszereknek engedelmeskednek.

A magyar lakosság, amelynek túlnyomó többsége szenvedő alanya ennek a helyzetnek, elégedetlenségét úgy fejezi ki, hogy eddig minden egyes választáson elmozdította az éppen hivatalban lévő kormányt. De ebben is a társadalom tehetetlensége fejeződik ki, mert valójában a pénzuralmi monopolista-rendszert szeretnék leváltani, de azt nem tudják, ehelyett a kormányokat mozdítják el.

A rendszerváltást megfelelő külső irányítással lebonyolító pártállami technokrata csoport egyrészt a rendszer haszonélvezőjeként maga is megvagyonosodott és integrálódott a privilegizált rétegbe. Másik részük olyan szakember - technokrata -, akit bibói értelemben hamis realistának lehet minősíteni. A hamis realisták azok, akik elfogadják, hogy az alapvető konstrukcióhoz nem érdemes hozzányúlni, előnyösebb ahhoz alkalmazkodni, s a fő feladat az előálló feszültségek megfelelő kezelése. Szó szerint így fogalmaz Bibó:

"Realizmusuk egy alapvetően hazug építmény megtámasztásában, erősítésében és a tényleges lehetőségek hamis feltételei között való ide-oda tologatásban merül ki."

Az értelmiség egy további csoportja pedig olyan szókimondó, de befolyás nélkülivé váló személy lett, akiket a főhatalmat gyakorló pénzügyi és korporációs elit lényegében kiszorít a társadalomból. Így marginalizálódva tovább csökken hitelük és befolyásuk.

A harmadik út tulajdoni alapja

Már többször is hangsúlyoztuk, hogy a tulajdont újból össze kell kapcsolni a személyes teljesítménnyel. Fontossága miatt azonban célszerű összefoglalni az ezzel kapcsolatos legfontosabb megállapításokat. (Az ismétlésért az olvasó megértését kérem.) Csak a személyhez és teljesítményhez kötött tulajdon tekinthető egyszerre erkölcsösnek és jogosnak. Így a tulajdon és a teljesítmény kapcsolatát alkotmányos védelem alá kell helyezni. Ez nem azt jelenti, hogy csak egyes természetes személyek működtethetik a saját munkájuk eredményeként előálló tulajdont, mert a teljesítményhez való kötöttség akkor is megmarad, ha a természetes személyiségű tulajdonosok jogaikat a legkülönfélébb társulási formákban közösen gyakorolják. Minden vagyon egyben az emberi nemzedékek együttes erőfeszítésének az eredménye is, s ennyiben minden vagyon minden emberhez is tartozik. A tulajdonnak ezt a teljesítmény alapján való kettős-kötődését a személyes tulajdonlás és a köztulajdonlás vegyes formáival lehet érvényesíteni.

Vagyon nélkül nincs sem személyes, sem társadalmi önrendelkezés. Az egyéni és társadalmi szabadság biztosítéka az, ha sem állami, sem magánhatalmi pénzügyi kényszerrel nem fosztják meg az egyes polgárokat - és a társult polgárokat - munkájuk gyümölcsétől. A konkrét személyek konkrét teljesítményéhez kötött vagyona - azaz minden egyes ember joga ahhoz, hogy élvezhesse saját értékteremtő munkájának a gyümölcseit - képezi az egyéni emberi jogok, valamint a közösségi politikai szabadságjogok alapját. Vagyon és tulajdon nélkül sem egyéni sem társadalmi szabadság nincs. A teljesen vagyontalan ember ugyanúgy elnyomott és függő helyzetű, mint az, akit az állami erőszak, a diktatúra foszt meg rendőri és adminisztratív módszerekkel a szabadságától. A globális főhatalom magyarországi képviselői ezt szokták szociális populizmusnak nevezni. Arról egy szót sem szólnak, hogy miért helytelen felvállalni a hátrányoshelyzetű embertársaink érdekeinek a védelmét azokkal szemben, akik kisajátították a nemzeti vagyon őrájuk eső részét is.

1989. után a közjóval közömbös, kollektív tulajdonlás állami, kommunista formáját a társadalommal és egyénnel szemben ugyancsak közömbös, felelőtlen kollektív tulajdonlásnak, a közérdeket még inkább sértő korporációs finánckapitalista formája váltotta fel. Mindkét kollektív tulajdonlás lehetővé teszi a társadalom egészétől elkülönülő, privilegizált helyzetben lévő parazita kisebbség számára az értéketelőállító többség teljesítményének a kisajátítását. Ezzel e kisebbség számára megnyílik az út a teljesítmény nélküli vagyon felhalmozásához. A tulajdon elszakad azoktól, akik működtetik - haszna pedig azokhoz kerül, akik az arctalan pénzviszonyok és az anonim korporációs tulajdon mögé rejtőzve teljesítmény nélkül gazdagodnak. A magyar privatizációval nemcsak az a baj, hogy kisemmizte az eredeti tulajdonosokat, hogy nem folyt be a közérdek szolgálatára az ellenértéke, de az is a probléma, hogy az igazságtalan és felelőtlen kollektivista állami tulajdonlást egy még igazságtalanabb, teljesítménytől elszakított kollektív tulajdonlással cserélte fel.

A magyarok ismét megtapasztalhatták, hogy a teljesítménytől elszakított tulajdonlás lehetővé teszi egy szűk privilegizált csoport túlvagyonosodását, mert annak módjában áll folyamatosan elvenni más természetes személyek munkájának az eredményét. Ennek a túlvagyonosodásnak azonban az értéketelőállítók folyamatos elszegényedése a következménye. Ezért ma Magyarországon már nemcsak három millió koldus, de három millió szegény, azaz hatmillió hátrányos helyzetű ember él. Ez a példátlan túlszegényedés a mértéktelen túlgazdagodás tükörképe. Mindkettő azért lehetséges, mert a kialakított magánpénz-monopólium és korporációs monopólium lehetővé teszi a vagyonelvételi technikák folyamatos működtetését. Ezek közé tartozik a privatizációnak nevezett zsákmányszerzés, a közteherviselés alóli kibúvás adókedvezményekkel, a magánpénz-monopólium által fenntartott eladósítás: az egyre növekvő adósságszolgálat és kamatfizetés. Ezek a módszerek mind elősegítik és fenntartják a mások munkáján való élősködést és a személyes teljesítmény nélküli vagyonfelhalmozást.

Ezen az igazságtalan rendszeren csak a személyhez és teljesítményhez kötött valódi magántulajdon helyreállításával lehet változtatni. Tudomásul kell venni, hogy magántulajdon és magántulajdon között óriási különbség van, ahogyan óriási különbség van kapitalizmus és kapitalizmus között is. A vagyon működtetésében való részvétel és a személyes teljesítmény egyszerre akadályozza meg a korlátlan gazdagodást és a mértéktelen elszegényedést. Az emberi élet és teljesítmény végessége ugyanis természetes korlátok közé szorítja a két szélsőséget. Mérsékli a túlszegényedést, de megakadályozza a túlgazdagodást is.

A személyes teljesítményen alapuló vagyon az alapja a tulajdonnal rendelkező személy szabadságának. Vagyon nélkül nincs önrendelkezés. A szabadság és a jogegyenlőség alapja a teljesítményhez kötött tulajdon. Mivel a magyar társadalom túlnyomó többségének jelenleg nincs vagyona, ezért szabadsága is ennek megfelelően tartalmatlan és demokratikus közélete is üres formákban merül ki.

A magyar néptől pénzügyi módszerekkel vették el vagyonát a rendszerváltás után, de ezzel szabadságának a gazdasági alapját is megsemmisítették. A magánpénz-monopólium megszüntetésével és a monetáris szuverenitás helyreállításával lehetne változtatni a tulajdon-viszonyokon is. A demokratikus állam elvileg ezt megtehetné, ha az állam az állampolgárok irányítása alatt állna. Az állam azonban ma elsősorban annak a vagyonos rétegnek az irányítása alatt áll, amely a nemzeti vagyon ellenőrzés alá vételével a főhatalmat is megszerezte Magyarországon.

1956-ban a magyar nép elutasította azt, hogy teljesítményétől, munkájának eredményétől és szabadságától a kommunista diktatúra állami erőszakkal és rendőri módszerekkel fossza meg. A magyar nép azzal is tisztában volt, hogy az elavult nagybirtok-rendszer, és a teljesítménytől elszakított finánckapitalista pénzügyi- és gazdasági rendszer ugyancsak megfossza őt munkájának eredményétől. Harmadik utat akart. Azt, hogy ahol lehet kisebb méretű tulajdon esetén érvényesüljön a személyhez és teljesítményhez kötött tulajdon. Ennek egyéni és társult változataiban.

Nemcsak a vagyon és a szabadság, de a vagyon és a hatalom is szétválaszthatatlanul kapcsolódik egymáshoz. A pénzügyi szuverenitás visszavételével a társadalom közös munkája eredményeként előállott vagyont is vissza kellene szerezni. Ez ellen fel lehet hozni azt, hogy nincsenek kidolgozva azok a módszerek, jogi szabályok, amelyekkel el lehet érni, hogy a vagyon a működtető személyéhez és teljesítményéhez legyen kötve. Történelmi példák sincsenek arra, hogy egy ilyen rendszert sikeresen és hosszú távon működtettek volna. További ellenvetés, hogy miként lehet a jelenlegi rendszer haszonélvezőinek az ellenállását megtörni, és a jelenlegi tulajdonformák helyett ezt a teljesítményhez kötött tulajdonlást bevezetni.

Ezek a problémák jelentkeznek Bibó István harmadik utas elképzeléseiben is. Bibó számára a magántulajdon nem szentség, ha a kevesek magántulajdonáról van szó. Ezzel kapcsolatban merül fel a kérdés, hogyan lehet meghúzni a határt a többféle kapitalizmus és a többféle magántulajdon között. Meddig lehet elfogadni a kapitalizmust és meddig lehet "szentnek" tekinteni a magántulajdont? Válaszolni kell olyan kérdésekre, hogy milyen jogon vehető el a tulajdon attól, aki azt jogosan birtokolja? Ki veszi ezt el és kinek adja majd oda? Hogyan fog majd bánni a tulajdonnal az új tulajdonos? Ez annál is fontosabb kérdés, mert a XX. században több ilyen kísérlet is történt igen rossz tapasztalatokkal.

Attól, hogy valamit eddig még nem sikerült optimálisan megoldani attól még ezek legitim kérdések. Azért, mert eddig nem sikerült megoldani kielégítően a kevesek túlságosan nagyra nőtt magántulajdonának az elosztását, attól még ez a feladat - legalábbis elvben - nem megoldhatatlan. 1956-ban megvolt a tényleges lehetőség arra, hogy a társadalomtól elidegenült állami tulajdonlás helyett a munkavállalói részvétellel és tulajdoni részesedéssel kombinált tulajdonformák működhessenek. A kis- és közepes gazdasági egységek vonatkozásában a működtető és a tulajdonos azonos személy is lehetett, míg a nagyobb méretű üzemek esetében a társult tulajdonlás és a munkavállalói részvétel mind az irányításban, mind az ellenőrzésben érvényesülhetett volna. Ezek a formák különböztek volna a jugoszláv típusú munkás-önigazgatástól, de jelentősen eltértek volna a kommunista diktatórikus gazdaságirányítástól is.

A szovjet birodalom irányító-központjaiban ezt a megoldást sohasem fogadták el, mert ez aláásta volna a pártállami nómenklatúra hatalmi monopóliumát. Ugyanakkor a személyhez és teljesítményhez kötött tulajdonformák által működtetett gazdasági rend valójában a Nyugat pénzügyi és gazdasági életét irányítók számára sem volt kívánatos, mivel egy ilyen tulajdoni rendszer összeférhetetlen a magánpénz-monopólium, a hitelpénz és az eladósítás rendszerével, valamint a nemzetközi nagyvállalatok gazdasági hegemóniájával. 1956-ban tehát a magyarok harmadik útja sem a kommunista vezető körök, sem a nyugati pénzügyi és korporációs vezető körök számára nem volt elfogadható. A Nyugat már szabadulni kívánt a tőle függetlenedett és terhessé vált szovjetrendszertől, de még nem volt felkészülve arra, hogy háború nélkül számolja fel ezt a nemzetközi bankárok által beindított világtörténelmi kísérletet.

A magyarok harmadik útja tehát nem talált kedvező fogadtatásra sem Keleten, sem Nyugaton. Az is nyilvánvaló, hogy csak hosszabb időn át tartó kísérletezés után lehetett volna megtalálni azokat a tulajdoni formákat, amelyek szervesen kapcsolják össze a termelést irányító tulajdonost a személyhez kötött tulajdonnal és teljesítménnyel. El lehet tűnődni azon, hogy mit veszített e lehetőség elvételével a magyar társadalom, és mit veszített tulajdonképpen az egész emberiség. Mert ma is válaszút előtt áll az emberi civilizáció. El kell kerülnie a vagyon túlzott centralizációján és koncentrációján alapuló birodalmi struktúrák zsákutcáját, mert ezek diktatúrához, az egyéni és közösségi önrendelkezési jog felszámolásához vezetnek.

Van-e a világnak harmadik útja?

Induljunk ki George Orwell 1948-ben készült regényéből, amelynek az 1984 címet adta. Orwell a világ jövőjét úgy írta le, hogy három térségre oszlik: Óceániára, Eurázsiára és Kelet-Ázsiára. Óceánia Amerikából, Angliából, Ausztráliából és a csendes-óceáni szigetekből áll. Eurázsia Oroszországból és a kontinentális Európából, Kelet-Ázsia pedig Kínából, Japánból, Délkelet Ázsiából és Indiából állanak. Ez a három szuper méretű állam folyamatosan háborúzik egymással. Ezeket a háborúkat nem azért folytatják, hogy legyőzzék az ellenséget. A háború elsődleges célja a lakosság feletti ellenőrzés biztosítása. Mindkét szuperállamként működő világrégió lakossága a háború kényszerűsége folytán viseli türelmesen mind a nyomorúságot, mind az elnyomást és a háborúval járó összes áldozatot. Ezeket az elgondolásokat konkrét formában is megfogalmazza az a jelentés, amely "The Report From Iron Mountain" néven vált ismertté. Ennek a jelentésnek a készítői őszintén meg is mondták, hogy számos elgondolásukat Orwell írásaiból vették. Így például egy modern, kifinomult rabszolgaságnak a létesítéséről az Iron Mountain-jelentést készítő agytröszt - amelyhez többek között John Kenneth Galbraith, a Harvard Egyetem közgazdász professzora is tartozott - ezt írja:

"Mostanáig csak fikcióként merültek fel - nevezetesen Wells, Huxley, Orwell, valamint a jövő szociológiájával foglalkozó személyeknél. A 'Brave New World'-ben (Bátor Új Világban) és az "1984"-ben megrajzolt jövőképek a megjelenésük óta eltelt évek múlásával egyre valószínűtlenebbé váltak. A hagyományos rabszolgaságnak az ipari korszak előtti kultúrákhoz való kapcsolása nem szabad, hogy megtévesszen minket a fejlettebb társadalmi rendszerekben való alkalmazhatóságukat illetően."

AzokGondosan tanulmányozták Orwell munkáit azok, akik következetesen törekednek a világ vagyonának centralizálására és a hatalomnak a globális koncentrációjára, az egy központból irányított világrendszer - a Globális Unió --- keretében, gondosan tanulmányozták Orwell munkáit... A folyamatban lévő "War on Terror", amely egy vég nélküli világméretű háborúnak is felfogható, új megvilágításba helyezi Orwell-nak az alábbi fejtegetéseit:

"Ez a három szuperállam állandó háborút visel egymás ellen, amely már 25 éve tart. A háború azonban már nem a kétségbeesett megsemmisítő küzdelem, ami a XX. század korábbi évtizedeiben volt... Ez nem azt jelenti, hogy akár a háború folytatása vagy a meghatározó magatartás vele kapcsolatban kevésbé véressé vagy lovagiasabbá vált. Ellenkezőleg, a háborús hisztéria folytatódik és valamennyi országban egyetemesen megnyilvánul olyan cselekedetekben, mint a megerőszakolás, a rablás, a gyermekek lemészárlása és egész népek rabszolgaságba taszítása, megtorlás a foglyokkal szemben, amely kiterjedhet az élve eltemetésre és mindezt normálisnak tekintik...

A modern hadviselés elsődleges célja az ipari gépezet termékeinek az elhasználása az általános életszínvonal emelése nélkül. Amikor a társadalom technikai és ipari kapacitása a javak előállítására létrejött, minden gondolkodó ember számára világossá vált, hogy az emberi robotolás iránti szükséglet, és így a társadalmi egyenlőtlenség eltűnt. Ha ezt a termelői kapacitást, ezt a gépezetet erre a célra használjuk, akkor az éhség, a gürcölés, a tudatlanság és a betegségek néhány nemzedéken belül kiiktathatóak. Világossá vált, hogy a gazdagság általános növekedése pusztulással fenyegeti a hierarchikus társadalmat. Egy olyan világban, ahol mindenki néhány órát dolgozott, megfelelően táplálkozhatott, fürdőszobás és hűtőgépes házban lakhatott, autója - esetleg repülőgépe - is volt, ott az egyenlőtlenség legnyilvánvalóbb és legfontosabb formái már eltűntek. Ha ez egyszer általánossá válik, akkor a vagyon többé nem jelent megkülönböztetést...

Egy ilyen társadalom nem maradhat stabil. Ha az élet örömeit és a biztonságot mindenki egyformán élvezheti, akkor azok a tömegek, akik normális körülmények között eltompultak a szegénység következtében, műveltekké válnak és megtanulnak gondolkodni. Ha pedig ezt elérik, akkor előbb-utóbb rájönnek, hogy a privilegizált helyzetű kisebbségnek nincs funkciója és ezért el is távolítják őket. Hosszú távon a hierarchikus társadalom csak a szegénység és a tudatlanság alapján tartható fenn...

A háború lényeges része a pusztítás, nem szükségszerűen az emberi életek, de az emberi munka eredményeinek a megsemmisítése...

A gyakorlatban a lakosság szükségleteit mindig alábecsülik, amelynek eredményeként az élethez szükséges javaknak legalább a felében mindig krónikus hiány mutatkozik. De ezt előnyösnek tekintik. Tudatos politikával kell megnehezíteni még a kedvezményezett csoportok életét is, mert az általános hiány közepette a kis előnyöknek a jelentősége is megnő, és ez megnöveli a megkülönböztetés lehetőségét a különböző csoportok között..."

Már említettük, hogy Orwellnek az "1984"-ben kifejtett nézetei, amely könyvből csak egy-két mondatot idéztünk, iránymutatásul szolgáltak a "Report from the Iron Mountain" készítői számára. A jelentés készítői szerint a tömegpusztító fegyvereknek az előállítása nem tekinthető gazdasági pazarlásnak. Semmilyen emberi tevékenységet sem lehet pazarlónak tekinteni, ha az szükséges egy tudatosan megtervezett cél eléréséhez. Így például a katonai pazarlás esetében jelen van a társadalmi hasznosság momentuma. A fejlett, modern, demokratikus társadalmakban a háború megakadályozta a szükséges társadalmi osztályok felszámolását... A háborús kiadások és más katonai tevékenységek önkényessége alkalmas a lényeges osztályviszonyok megfelelő ellenőrzésére. Ezért a háborús rendszernek a folytatását biztosítani kell, ha másért nem, hát azért, hogy meg lehessen őrizni a szegénységnek egy olyan fokát és minőségét, amely szükséges a társadalom számára, mint ösztönző erő, továbbá azért, hogy fenn lehessen tartani a hatalom belső struktúrájának a stabilitását."

Ha ezekből a megfontolásokból indulunk ki, akkor jobban érthetővé válik a centrumországok, elsősorban az Egyesült Államok kormányainak a nagyvonalú, sőt pazarló költekezése. Már nem tűnik ostobaságnak azért fizetni a farmereknek, hogy elpusztítsák terméseiket, vagy ezermilliárdos nagyságrendben vásárolni olyan fegyverrendszereket, amelyeket soha nem vetnek be, és amelyek kifejlesztését nem is fejezik be. A nyugati világban is általánossá váló életszínvonal-csökkenés nemcsak annak az eredménye, hogy egyre nő a szakadék azok között, akik a vagyonnal rendelkeznek és azok között, akik vagyontalanok. Mindez tudatos tervezés következménye is, mert szükség van ennek a szakadéknak a tágítására.

Az emberiség jövője szempontjából tehát kulcskérdés, hogy a világ vagyonát és vele a globális hatalmat a saját ellenőrzése alatt centralizáló érdekcsoport találhat-e megfelelő alternatívát a háború helyettesítésére. A háború nemcsak az ily módon szükséges pazarlás eszköze, de a hatalom gyakorlásához és a tömeg-manipulációhoz is nélkülözhetetlen. Egyelőre úgy tűnik, hogy a környezetszennyeződés, a pótolhatatlan környezeti erőforrások kimerülése nem olyan fenyegető veszély, amely helyettesíthetné a háborút. A környezetvédelemmel bizonyos korlátozott célokat el lehet érni, de pontosan 2001. szeptember 11. és a nyomában beindult "terror elleni háború" bizonyítja, hogy a világ sorsát irányítók számára kevésnek bizonyult.

Ha megmarad a világon a pénzrendszer magánmonopóliuma, és ennek révén folytatódik a vagyon globális centralizációja, akkor a Globális Unió valószínűleg hamarosan realitássá válik. Ebben az esetben az államok integrációja folytatódik és az integrálódott világtérségek pedig előbb-utóbb egy világállam részeivé válnak. A világot mozgató erők elérik céljukat, egy globális totalitariánizmus megvalósítását. A globális pénzhatalom nem látható kormánya a környezetvédelem manipulálásával, pénzügyi és gazdasági eszközökkel tovább folytatja az egy központból kormányzott világrendszer kialakítását. Tanúi lehetünk majd a globális központi bank, a világkormány és az egységes világpénz létrejöttének. Globális adóból fogják finanszírozni a világhadsereget és a világkormányzat központi és szakosított intézményeit.

Az infláció, a bérek és az árak kontrollja úgy lesz egybehangolva, hogy a fogyasztási javak egyre kevésbé álljanak rendelkezésre, és fokozódjék az emberek gazdasági és társadalmi függősége. A világstratégiát készítő globális tervezők feltehetően a kevésbé kockázatos fokozatosságot részesítik előnyben. A véletlen is objektív és így számolni kell azzal is, hogy bizonyos folyamatok kikerülnek az ellenőrzésük alól, és ez váratlan helyzeteket teremthet. A pénzügyi rendszert a globális főhatalom vezérkara szándékosan is lebonthatja, de számolni kell egy olyan válságos helyzettel is, ahol a pénzrendszer összeomlása előre megtervezett beavatkozás nélkül is bekövetkezik.

Sokan úgy gondolják, hogy a világ jövője alakulhat másképpen is. Aki azonban a világ jövőjét optimista forgatókönyv szerint kívánja elképzelni, annak tudomásul kell vennie: a folyamatok immáron túl messzire mentek ahhoz, hogy például meg lehessen akadályozni a világ pénzrendszerének az összeomlását, de legalábbis a radikális átalakítását. Ennek nem az az oka, hogy ne lehetne a katasztrófa elkerülése nélkül kikerülni a válságból. A valódi ok az, hogy azok a háttérerők, amelyek ezt a pénzrendszert létrehozták, a világra rákényszerítették, és akik ennek a révén meg tudták szerezni a világ termelő-vagyona feletti ellenőrzés jelentős részét, nem hajlandók ezen a számukra kedvező helyzeten változtatni.

A magánpénzrendszert úgy is át lehetne alakítani közpénzrendszerré a világ meghatározó gazdaságában, hogy az amerikai kormányzat, pl. felvállalná állami pénz, azaz a teljesen magánpénznek tekintendő FED-dollár helyett valódi amerikai dollár kibocsátását. Ha ezt tenné, akkor évről évre fel tudná vásárolni azokat a hitelleveleket, amelyeket korábban az amerikai államkincstár kibocsátott a Federal Reserve System fedezetlen bankjegyéért, a FED-dollárért cserébe. Ezek az állami hitellevelek - amerikai államkötvények - ma a kereskedelmi bankok trezorjaiban vannak. Amikor ezeket a kormányzat az állami dollárral felvásárolja, az így kapott állami dollárt a kereskedelmi bankok kötelesek lennének a tartalékalapjaikba helyezni. Ezzel fokozatosan el lehetne érni, hogy a kereskedelmi bankok tartalékja a jelenlegi egytizedről a száz százalékra növekedjék. Ez azt jelentené, hogy minden kereskedelmi bank ezt követően már csak annyi dollárt kölcsönözhetne ki kamatra a gazdasági szereplők részére, amennyi pénzzel ténylegesen rendelkezik. Ezzel felszámolható lenne: 1. a magánpénzrendszer, 2. az úgynevezett "fractional reserve banking", vagyis az, hogy az egyes bankok az általuk tartalékolt államkötvények, illetve FED-kibocsátású fedezetlen dollároknak a tízszeresét kölcsönözhessék ki hitelre. Ezzel a módszerrel tehát el lehetne érni, hogy száz százalékosan fedezett közpénz legyen forgalomban. Az állam az adó bevételére, mint fedezetre támaszkodva többé nem hitellevelet bocsátana ki, amit elad a Federal Reserve-nek, hanem állami dollárt. Ez a pénz az állam számára kamatmentes. Ezzel a pénzzel visszavásárolhatja azokat az államkötvényeket, amelyekért most évente több százmilliárd dollár kamatot fizet. Mindez kedvező hatással lenne a világ egészére, mert egyrészt elejét venné a világ pénzrendszerénekpénzrendszere összeomlásának, másrészt megnyitná az utat egy olyan új tulajdonrendszer kialakításához világszinten, amely személyhez és teljesítményhez kötött, és ezért eleve lehetetlenné teszi mind a túlvagyonosodást, mind a túlszegényedést.

E könyv végére érve szeretném hangsúlyozni, hogy nem tudom elfogadni a XX. századi magyar sorstragédiának azt a pesszimista forgatókönyvét, amelyről a bevezetőben írtam. Az ismét szolgai függőségbe taszított magyar nép ellenállásának egyik módja az lehetne, ha visszanyúlnánk történelmi gyökerünkhöz. A Magyar Történelmi Alkotmány, amelyet a Szent Korona Tan tartalmaz, olyan Istentől - a természet törvényeiből - eredő jogok foglalata, amely JOGOK az államok és kormányok felett állnak. Mivel nem államok és parlamentek adják, nem is vehetik vissza azokat. A Szent Korona Tanban benne él tartalomként a magyar nemzet legfőbb jogosultsága: a magyar nép Istentől kapott - vagy a természet törvényeiből és a természet-jogból levezethető - önrendelkezése, a magyar haza el nem idegeníthető szuverenitása. Isten és a magyar nemzet egyesült a Szent Koronában, amely egyben a magyar nép transzcendens dimenziója. Miért ne lehetne a magyar népnek is saját nemzetfenntartó misztériuma, amikor más sikeres népeknek van ilyen? Nekünk is megvan ez a nemzetmegtartó hagyományunk, merítsünk erőt belőle.

Vérzivataros történelme során gyakran került fenyegetett helyzetekbe a magyar nép. Ilyenkor mindig hatékonyan tudott közjogilag védekezni a Szent Koronára - történelmi alkotmányára - mint nemzetfenntartó erőre támaszkodva. A Szent Korona a nemzeti önvédelem szakrális letéteményese is lett. Valóságos hatóereje által lettünk mi magyarok Isten népévé, ahhoz hasonlóan, ahogyan egykoron más népek is szövetségre léptek a Mindenhatóval. Ez hozzá segítette ezeket a népeket is ahhoz, hogy átvészelhessék a történelem viharait. Helyezzük vissza minél előbb hatályába nemzeti létünk e fontos megtartóját! Ez egyrészt egyesítheti a szétszabdalt nemzetet átívelve a határokon, másrészt elősegítheti, hogy megőrizzük magyar természetes személyek birtokában a magyar termőföldet. Történelmi alkotmányunk hatályának visszaállítása segíthet nemzeti szuverenitásunk megtartásában is. Tény, hogy a jelenlegi alkotmánypótló alaptörvény tette lehetővé olyan szélsőséges vagyoni viszonyok létrejöttét, amelyekre eddig nem volt példa a magyar nép történelmében. Nemcsak a magyar föld és a nemzeti szuverenitás, de a magyar nemzet puszta fennmaradása is veszélybe került. A fát terméséről, a jelenlegi alkotmánypotló alaptörvényt pedig a következményeiről lehet megítélni. A fa termése mérgezett, a következmények katasztrófálisak.

Epilógus

Kinek és miért volt útjában a magyar nemzet, az ezeréves történelmi Magyarország?

Ezzel a kérdéssel kezdtük vizsgálódásainkat. Láttuk, hogyan akart felegyenesedni a magyar nép 1956-ban, és miként kényszerítették ismét térdre a globális főhatalom ernyője alatt Kelet és Nyugat látszatra élesen szembenálló, de a felszín alatt már akkor is együttműködő erői.

Láttuk, hogy miként ígérték meg neki 1989-ben a szociális piacgazdaságot, a demokráciát és a szabadságot. Mára megtapasztalhatták a magyarok, hogy mindez mit jelent a valóságban.

A társadalom válasza: történelmi mélypontra süllyedt a magyar nép önreprodukciója 2004-ben. Soha nem látott mértékben fogy a magyar.

A globális főhatalom helyi kiszolgálói egyre ismételgetik, hogy országalapító királyunk - Szent István - óta befogadó ország vagyunk. Valóban, mindenki jöhet hozzánk könnyedén, kivéve nemzettársainkat.., akiknek ez még mindig igen nehéz. Az öntudatos nemzetrész tehetetlen, a létbizonytalanságban élő többség pedig egyaránt fél a jelentől és a jövőtől. Az országot irányító kozmopolita globalisták ezt a félelmet használták ki a tömegbefolyásolás minden lehetséges eszközével. Így születhetett meg 2004. december 5-én az a népszavazási eredmény, amely az alábbi feljajdulást váltotta ki Wittner Máriából, 1956 élő lelkiismeretéből. A magyar nép nagy nemzedékének képviselője a következő keserű szavakat intézte napjaink megtört-gerincű, tiport-fejű és átmosott-agyú magyarjaihoz:

"Becsületből elégtelen.

Nem szavaztál az összetartozásra, szavaztál a globalizációra. Nem szavaztál az életre, de szavaztál a halálra. Nem szavaztál a jövődre, de szavaztál a kimúlásra. Egy szóval Trianon mindörökké? Te, Rózsa Sándor népe, aki megcsúfoltad őseid és már csak az Apró-klán fő zsiványában bízol és hiszel, aki ellentétben Rózsa Sándorral a szegényeket fosztja ki, azt hiszi, pénzzel bástyázza körbe saját biztonságát. Te elhiszed tapló agyú magyar, hogy mindezt a te érdekedben teszi? Tudod, te tapló agyú magyar, hogy hideg számításod győzött a szív és a szeretet felett? A kárpát-medencei magyarok helyébe visszakövetelném azt a kultúrát, amivel a bő gatyátokat kihímeztétek. Ott hagynám nektek a gatyát, a fütyülős barackot és a mérgezett pirospaprikát, amit a globalizáció szabadított rátok. Az a baj, hogy sokan vagytok, majd gondoskodnak arról, hogy 6 millióra apadjatok. Ez kell nektek, mert erre szavaztatok. Eladtátok a testvéreiteket egy tál lencséért. Ti még mindig Kádár népe vagytok, mert a demagógia belekövesedett az agyatokba. Már nem vagytok képesek egy önálló gondolatot kipréselni magatokból. Ez lesz a vesztetek, csak mire felébredtek már késő lesz!

Győzött a jobb, győzött a bal!

Csak mi vesztettünk sokat, nagyon sokat.

2004. dec. 06.

Wittner Mária."

Ma már nemcsak Magyarországon, de az egész világon is egyre többen tudják, hogy a halott kommunizmus, és a halálosan beteg pénzuralmi világrend az emberiség zsákutcája. Ebből a két zsákutcából kivezető termékeny megoldásra talált rá a magyar nép 1956-ban a forradalmi alkotás különleges nagy történelmi pillanatában. Ha akkor nem térítik le erről az útról - a magyar nép 1956-ban megtalált harmadik útjáról, Kert-Magyarország, Édenkert-Magyarország útjáról - akkor talán már az egész emberiség ismerhetné a gyakorlatból is az uzsoracivilizáció zsákutcájából kivezető világtörténelmi jelentőségű kiutat, amiről a nagy magyar író Németh László, és az embernek és tudósnak egyaránt kiváló Bibó István is álmodott.

---