Drábik János

Kiút a kommunizmus és a pénzuralom zsákutcájából

Kinek, s miért volt útjában a magyar nemzet, az ezeréves történelmi Magyarország?

Hogyan akart talpra állni ez a térdrekényszerített nép 1956-ban? Miért nem sikerülhetett ez neki? Mit köszönhet mégis a világ a magyar nép hősi kiállásának? A kérdéseket még sorolhatnánk. Először azonban kíséreljünk választ adni arra, hogy miért a XX. század bizonyult a legtragikusabbnak a magyar nép számára egész történelme során?

A magyar nemzetnek az a történelmi sorsdrámája indult be a XX. század elején, amelynek napjainkban éljük át a végjátékát. Az első felvonást az I. világháború, és az azt lezáró trianoni békediktátum jelentette, amelynek a létrehozói nem vették tekintetbe sem a történelmi, sem az etnikai, sem az önrendelkezési elvet. Saját meghirdetett elveik felrúgásával feldarabolták a több mint ezeréves államot. Az elszakított országrészek nacionalista és soviniszta rendszerek uralma alá kerültek. Eme mini-nacionalizmusok vezető csoportjaiban ugyan fontos szerepük volt a szabadkőműveseknek, elsősorban a francia Grand Orient irányítása alatt álló - univerzalista humanizmust hirdető - kozmopolita szabadkőműves irányzatoknak, mégis a kisantant-államok uralkodó rétegei nacionalista, sőt soviniszta nemzetállamokat hoztak létre, és mindent elkövettek, hogy az uralmuk alá került magyar nemzetrészeket elgyöngítsék, felszámolják, beolvasszák. Ennek eredményeként a leamputált országrészekben élő magyarok létszáma csaknem a felére csökkent, miközben a területszerző államok uralkodó nemzeteihez tartozók létszáma megtöbbszöröződött ugyanezeken a területeken.

A politikai hatalom a maradék országrészben is a nemzetközi elkötelezettségű, zömében a francia Grand Orient irányítása alatt álló szabadkőműves politikusok kezébe került a Károlyi-kormány hatalomra jutásával. Ez a nemzetközi elkötelezettségű új vezető csoport tartott a frontról hazatérő, és a magyar történelmi-osztályból származó tisztek irányítása alatt álló hadseregtől. Ezért inkább feloszlatta ezt a hadsereget, ahelyett, hogy igénybe vette volna a gyorsított ütemben fegyverkező kisantant-államokkal szembeni védekezéshez.

Szerencsétlen fordulatot jelentett, hogy a francia Grand Orient vörös elágazásának tekinthető oroszországi bolsevikok nyomást gyakoroltak a Grand Orient fehér irányzatához tartozó Károlyi-kormányzatra, hogy adja át a hatalmat a bolsevikok magyarországi megbízottainak. Az így létrejött rövidéletű Tanácsköztársaság már semmiféleképpen nem számíthatott arra, hogy a párizsi békekészítők majd megvédelmezik a maradék magyar államot a kisantant-államok mértéket nem ismerő szerzési vágyától. A magyar nép XX. századi sorstragédiája első felvonásának a legszégyenletesebb része az volt, amikor a román csapatok bevonultak Budapestre, és azt gátlástalanul kirabolhatták.

1920-tól 1944-ig a magyar történelmi osztály átmenetileg vissza tudta szerezni a maradék-országban a politikai hatalmat. A pénzügyi és gazdasági hatalom azonban már ekkor is a nemzetközi pénzügyi közösség és a nagytőke irányítása alatt állott. A magyar sorstragédia első felvonásának a végén sikerült az etnikai határt követő területek egy részének a visszaszerzése, de mivel ezeket a Fejtő Ferenc szerint is igazságosnak tekinthető döntéseket Németország és Olaszország hozta, ezért a II. világháború győztesei megváltoztatták.

A magyar nemzet sorstragédiájának második felvonása 1945-től 1956-ig tartott. A trianoni határok közé visszaszorított maradék magyar államban ekkor nemcsak egzisztenciálisan, de fizikailag is felszámolták a nemzeti tudattal rendelkező történelmi osztályt. A nemzetközi elkötelezettségű új kommunista vezető-réteg pedig már nem rendelkezett magyar nemzettudattal, és legfontosabb feladatának a Szovjetunió birodalmi igényeinek, valamint a saját hatalmi érdekeinek a szolgálatát tekintette. Ez a magyarul beszélő, magyar állampolgár, de magyar érzés nélküli internacionalista uralkodócsoport nem vállalta többé az elszakított országrészeken élő magyarok érdekeinek a védelmét. Ezért e nemzetrészek rovására a vagyontól történő megfosztástól a kitelepítésig, a kisantant államok immár kommunistává vált vezetői minden bűnt elkövethettek - büntetlenül! Bebizonyosodott, hogy ezeknek az országoknak a vezetői, legyenek szabadkőművesek, nacionalisták, nemzeti-szocialisták, kommunisták vagy demokraták, ők elsősorban csehek, szlovákok, románok és szerbek, másodszor, harmadszor és negyedszer is elsősorban csehek, szlovákok, románok és szerbek, és csak utána szabadkőművesek, kommunisták vagy demokraták. A nemzetközi politikai széljárás szerint változik ugyan a meggyőződésük, de népük és nemzetük iránti elkötelezettségük változatlan.

Egyedül a maradék Magyarországon volt kizárólag internacionalista-kommunistáké a hatalom, amit továbbadtak mai kozmopolita-globalista-alibidemokrata utódaiknak. Ennek tudható be, hogy a kommunista diktatúra - ma pedig az agyonprivatizált neoliberális kulissza-demokrácia - sokkal kegyetlenebbül sújtott le a magyar népre, mint a kisantant országok esetében. A Rajk-perhez hasonló koncepciós eljárások a szomszéd államokban is folytak, de az egyházi vezetők olyan meghurcolására már nem találunk példát, mint amilyent ezek az internacionalista-kommunisták Mindszenty József bíboros esztergomi érsekkel, és a magyar katolikus egyház többi vezetőjével szemben elkövettek. Az internacionalista kommunisták könyörtelenül elnyomták a magyar társadalom minden rétegét. Nemcsak az egykori tőkésosztályt számolták fel, de az önálló mezőgazdasági vállalkozókat is, és szovjet mintára kolhozokba kényszerítették a magyar parasztságot. Az értelmiséget agymosásnak vetették alá, és a nemzeti érdekek védelmét nacionalizmus címén nemcsak tiltották, de szigorúan büntették is. A proletárdiktatúra azonban - a történelem fintoraként - a munkásokat zsákmányolta ki a legjobban.

A félelem és a terror légköre uralkodott, amikor Budapestre is elérkezett a hír, hogy meghalt a birodalom teljhatalmú ura, Sztálin. Halálával nemcsak a sztálinista diktatúra legdurvább kinövéseinek a fokozatos felszámolása kezdődött el, az úgynevezett olvadás, de a hatalomért folyó küzdelem is az SZKP vezetésében. Az enyhülés azonban egyes vezető csoportok kemény ellenállásába ütközött. Arra hivatkoztak, hogy a személyi kultusz elleni kampány destabilizálja a birodalmat, elsősorban Kelet-Európát. Magyarországon 1953-ban azonban mégis egy olyan Moszkvából hazatért kommunista került a kormány élére, akiben már volt hajlandóság a nemzeti-kommunista irányvonal érvényesítésére. A Szovjetunióban jelentkező olvadás új szeleit kihasználva a korábbinál jobban igyekezett képviselni a nemzeti érdekeket, és figyelembe venni a magyar nemzeti sajátosságokat. Ennek eredményeként mérséklődött a kényszerkolhozosítás, az erőszakos begyűjtés, a parasztságra nehezedő nyomás. A társadalmi, politikai és gazdasági élet más vonatkozásaiban is enyhült a kemény diktatúra. A Rákosi Mátyás által vezetett internacionalista-kommunisták ezt a nemzeti kommunizmus irányába tett nyitást ellenezték, és mindent megtettek korábbi hatalmi pozíciójuk visszaszerzése érdekében. Az így kibontakozó hatalmi harc döntő jelentőségű volt az 1956-os események szempontjából.

A magyar nemzet sorsdrámája harmadik felvonásának az 1956-tól 1989-ig terjedő időszak tekinthető. Ennek során megtörték a magyar nép gerincét. Az internacionalista kommunisták elérték, hogy az átmosott tudatú és mesterségesen amnéziássá tett lakosság - kormányzati támogatással és egészségügyi segédlettel - legyilkolja utódait. Hivatalosan 7,5 millió volt az abortuszok száma, de ehhez még további egy millió főt hozzá kell adni a statisztikusok számításai szerint.

A történelmi sorsdráma negyedik felvonása 1989-től 2004. májusáig tartott. Ekkor átláthatatlan pénzügyi manipulációkkal - folyamatos eladósítással - elvették a magyar állampolgárok vagyonát, és lényegében ellenszolgáltatás nélkül átjátszották külföldieknek, illetve a kozmopolita globalistákká átvedlett egykori pártállami nomenklaturistáknak. A nemzeti vagyonnal együtt elveszett a nemzeti önrendelkezés gazdasági alapja is. A tényleges hatalom ugyanis azoknál az érdekcsoportoknál van, akik a pénzrendszer monopóliumával és a termelői vagyonnal tulajdonosként rendelkeznek.

A magyar nép sorsdrámájának ötödik felvonását a magyar állam szuverenitásának az elvesztése jelenti. A birodalommá átalakított Európai Unió erősen centralizált nemzetek feletti hatalmi képződmény, amelyben nem érvényesül az államhatalmi ágak következetes szétválasztása. Az Európai Unió jelenlegi pénzuralmi rendszerében a legfőbb kormányzati hatalmat jelentő monetáris hatáskör a demokratikusan nem ellenőrzött frankfurti ECB-hez (Európai Központi Bankhoz) került. Az Unióban piacgazdaság helyett kvótákkal működtetett monopolista gazdaság működik. Az önálló magyar törvényalkotás helyére pedig a birodalmi központ jogszabályalkotása lépett, s az Országgyűlés hatásköre egy autonóm tartomány színvonalára redukálódott. Osztrák és portugál szakembereket kérdeztem meg 2004. áprilisában, hogy a magyarokra rákényszerített feltételekkel beléptek volna-e az Európai Unióba? Határozott nemmel válaszoltak. Egy brit szaklap pedig azt is megírta, hogy az EU-bővítés valójában a legolcsóbb módja volt a birodalmi terjeszkedésnek, az újgyarmatosító piacszerzésnek. Költséges háború helyett mindössze agymosásra volt szükség ahhoz, hogy Magyarország ismét függőhelyzetű kvázi-gyarmati státusba kerüljön.

Az Európai Unió veszélyezteti a magyar termőföld megmaradását a magyar természetes személyek tulajdonában. A magyar nép pedig csak a magyar földdel együtt magyar nép. A magyar mezőgazdasági gazdálkodók rendkívül előnytelen feltételekkel kényszerültek az uniós versenybe. Várható, hogy gyors ütemben eladósodnak és földjeiket vagy elárverezik a bankok, vagy arra kényszerülnek, hogy eladják őket. Már elkészültek az Európai Unió központjaiban azok a hosszú távú tervek, amelyek lehetővé teszik, hogy külföldi jogi személyek nagyméretű földbirtokokhoz jussanak Magyarországon. Ezeket a nagybirtokokat gépi technológiával és nem élő munkaerővel művelik majd. Elsősorban olcsó, génkezelt alapanyagokat termesztenek. Ezért magyar falvak százai fognak elnéptelenedni, mert lakóikra már nem lesz szükség.

A magyar sorsdrámának még végjátéka is van. A sorozatos csapásokra a magyar nép rossz közérzettel, fásultsággal, apátiával és az utódokról történő lemondással válaszolt. Ha az így előállott demográfiai katasztrófát nem sikerül orvosolni, akkor a pusztuló magyarság helyére - a nemzetközi finánctőke érdekeinek megfelelően - tömegesen idegeneket telepítenek be. A magyar nép szórványai pedig megmaradhatnak "indián rezervátumokban" őseik földjén.

E bevezető sorok után térjünk vissza a magyar sorsdráma második és harmadik felvonásának a részleteihez.

1956 előzményei: Sztálin halála és az SZKP XX. kongresszusa

Sztálin 1953. március 5-én bekövetkezett halálával a Szovjetunióban beindult utódai között a hatalmi harc. Az egykor mindenható diktátor megtagadása már március közepén kiolvasható abból, hogy Malenkov a nép szükségleteinek a maximális kielégítésére helyezi a hangsúlyt, ami a szegénység elismerését jelenti. A kollektív vezetés hangoztatása szakítást ígért a korábbi egyszemélyi vezetéssel. 1953. április 4-én már közlik, hogy az "orvos-összeesküvés" a korábbi állambiztonsági miniszter által kiagyalt provokáció volt. Ez a bejelentés következményeit tekintve már nyíltan Sztálin ellenes. Sztálin utódai közül egyesek a régi gárdához tartoztak, mint Molotov, vagy Vorosilov, mások, Malenkov és Hruscsov Sztálin neveltjei voltak, ő emelte be őket a teljhatalommal rendelkező kis csoportba. Az utódok Sztálin utolsó napjaiban olyan légkörben éltek, amikor számolniuk kellett a letartóztatással. Az úgynevezett "orvos-összeesküvés" erre utalt. Ezért is siettek ennek az ügynek a lezárásával. De ha a Kreml-orvosok ártatlanok, mi van az előzőleg elítélt sokmillió politikai áldozattal? Az MKVD-t felügyelő Berijának a likvidálása eltávolította azt a személyt, aki a kezében összpontosuló hatalom révén Sztálin utódja lehetett volna. Eltávolításával a biztonsági szervek visszakerültek az SZKP kollektív vezetése alá. A kollektív vezetés csak annyit jelentett, hogy annak tagjai egyénileg gyengék. Sztálin elítélésekor gondosan ügyeltek arra, hogy magát a sztálinista rendszert dicsérjék. Sztálin tekintélyének a gyors erodálása azonban felgyorsította a rendszer rugalmasabbá tételére irányuló törekvéseket.

Az 1953-ban a kommunista világban lejátszódó események már megelőlegezik azt a forgatókönyvet, amely majd 36 év múlva lejátszódik, és a kommunista birodalom felbomlásához vezet. Az új szovjet vezetés megkezdte a sztálini rendszer megreformálását. Először a párton belüli terrort kívánta megszüntetni, másrészt a fegyverkezési kiadásokat akarta csökkenteni a fogyasztás javára. A kelet-európai csatlós országokban, köztük Magyarországon, az új kommunista hatalmi csoport csak 5-6 éve gyakorolta a hatalmat. Ezen új kommunista oligarchia azonban a Moszkvához hű kominternes veteránok kezében volt. E veteránoknak kellemetlen Sztálin kritikája, és attól tartanak, hogy ez ellenük hangolhatja a leigázott lakosságot. A helyi Sztálin-epigonok megpróbálják magukévá tenni a Malenkov-Hruscsov-féle vonalat, azaz lassítani az iparosítás és a kollektivizálás tempóját, többet szánni a fogyasztásra, enyhíteni a rendőri módszereken, és szabadon engedni, vagy rehabilitálni a terror áldozatait. Először Csehszlovákiában mutatkoznak meg a válság első jelei. Majd 1953. júniusában Kelet-Berlin munkásai kelnek fel és szabad választásokat követelnek. Június 18-án a szovjet tankok eltapossák a lázadást, és másnap kilenc lázadót halálra ítélnek és ki is végeznek.

A moszkvai sztálintalanítás nehezen irányítható folyamatokat indít be. Az új moszkvai vezetők a saját embereiket helyezik vezetői pozíciókba. Budapesten félreállítják Rákosi Mátyást, és Nagy Imrét helyezik úgy a kormány élére, hogy egyúttal a kormány kap vezető szerepet a pártvezetéssel szemben. Lengyelországban kiengedik a börtönből Gomulkát. A múlt hibáinak a leleplezése azonban gyengíti a kelet-európai kommunista pártok otthoni diktatúráját és egyben a moszkvai vezetés ellenőrzését is gyengíti e pártok fölött. A kommunista diktatúra tömeglélektani alapja a félelem és a vakhit. A félelem gyengülése megkönnyíti a kommunista hittételek bírálatát. Hruscsov ezen az úton haladva akarja eltávolítani vetélytársait. 1955. februárjában a "liberális" Malenkovot felváltja Bulganyinnal. De a sztálini régi gárdát is megalázza, amikor látogatást tesz Titónál, és nyilvánosan bocsánatot kér Sztálin 1948-as szakításáért. Hruscsov igazi hatalomátvétele azonban az SZKP XX. kongresszusán következik be.

Ezen a kongresszuson - 1956. februárjában - Hruscsov mondott egy "titkos" beszédet, amely alapjaiban rázta meg a kommunista eszme hitelét világszerte. Sztálin bűneit ezúttal nem a Nyugaton, hanem magában a Kremlben leplezték le, és ezt a világ rangban első kommunistája, az SZKP főtitkára tette. Ez a bíráló Sztálin oldalán élte át mindazt, amit most megbírál. Hruscsov 1956. február 24-ről 25-re virradóra elhangzott beszédéről először a New York Times számolt be március 16-án. Az amerikai külügyminisztérium a teljes szöveget 1956. június 4-én adta ki. Amerikába Lengyelországból került.

Hruscsov az akkori szovjet vezetők két nemzedéke között állt. Nem szolgált a polgárháború idején Sztálin mellett, mint Kaganovics, vagy Molotov, de idősebb annál, semhogy a sztálinizmus terméke lenne, mint például Brezsnyev. Az új főtitkár számára a legnagyobb nehézséget az jelentette, hogy megtalálja az arányt, azaz mennyit kell elmondani az igazságból ahhoz, hogy az se Sztálin utódait, se a pártot, se a rendszert ne kérdőjelezze meg. Sztálint elsősorban a kommunisták önkényes likvidálásával vádolja, de nem szól a kényszerkolhozosítást kísérő kegyetlenkedésekről. Nem azzal vádolja Sztálint, hogy halálra gyötörte a Szovjetunió népeit, hanem azzal például, hogy Kirovot, a leningrádi párttitkárt meggyilkoltatta.

Sztálin a háborús körülményeket is arra használta fel, hogy elmélyítse zsarnokságát. A kis népeket tömegével deportáltatta, holott a helyzet ezt egyáltalán nem indokolta. A parasztok millióinak lemészárlásáról és halálra éheztetéséről, vagy a kalmükök, a csecsenek és más népek deportálásáról azonban hallgat. Hruscsov a Sztálin által képviselt jelenséget személyi kultusznak nevezte. Beszédéből nyilvánvalóvá vált, hogy az a szerep, amit a politikai akarat játszik a bolsevizmusban, nem egyeztethető össze a társadalmi fejlődés objektív törvényeivel. Arra azonban nem tud választ adni, hogy miként egyeztethető össze a társadalmi igazságosságra épülő szocialista társadalom, egyetlen ember rendőri erőszakra és terrorra támaszkodó despotikus hatalmával. A beszédből kiderült, hogy a moszkvai hatalmi utódlási küzdelem középpontjában a sztálintalanítás, az olvadás, egyfajta "liberalizáció" áll.

A közép- és kelet-európai országokban a Sztálin halála után kilátásba helyezett enyhülés túlzott várakozásokat ébresztett. Az olvadás a közvéleményben is olyan áramlatokat hívott életre, amelyek már nem csak a kommunista rendszer módszereit, hanem az alapjait is kétségbe vonták. A parasztok felléptek a kényszerkolhozosítás, a munkások az állandóan szigorított normák és az alacsony bérek ellen, az értelmiségiek pedig a külső és a belső cenzúra ellen.

Lengyelországban és Magyarországon is megtapasztalta a lakosság Sztálin helyi epigonjaitól a személyi kultusszal együtt járó önkényt és terrort. Ezek a társadalmak még nem szovjetizálódtak annyira, mint maga a Szovjetunió. A lengyelek például büszkék voltak arra, hogy az oroszokkal szemben ők védelmezik a katolikus Európa határait. A magyarok is tudatában voltak, hogy a szláv tengerben mindig is az osztrákok és a németek partnerei voltak, ehhez a kultúrkörhöz tartoztak. A csehek a Nyugattól kapták vissza Versailles-ban önálló államiságukat. A közös orosz elnyomás átmeneti érzelmi egységet teremtett ezek között a népek között. Ezért a sztálintalanítás a szovjet birodalom kelet-közép-európai csatlós országaiban sokkal veszélyesebb hatást váltott ki, mint a Szovjetunióban. Ezekben az országokban a társadalmi rendszer és a nemzeti önrendelkezés kérdései kerültek előtérbe.

A szovjet birodalmon belül autonóm közvélemény nem létezett. De Berlinben, Varsóban, Prágában és Budapesten létezett. Ezért amibe Hruscsov a Szovjetunióban belefogott, annak ezekben a kelet-európai fővárosokban nagy horderejű következményei lehettek és lettek is. Az itt működő kommunista rendszert már csak azért is lehetetlen volt megreformálni, mert sokkal újabb keletű volt és európaibb, mint magában a Szovjetunióban.

Hruscsov többek között a birodalom területi kiterjedésének a védelmére 1955. májusában tető alá hozta a szovjet tömb politikai és katonai egységét szavatoló Varsói Szerződést. Ami a kelet-európai csatlós államok belpolitikai helyzetét illeti, Lengyelországban nem volt sem Rajk-perhez hasonló, sem a Prágában lezajlott Slanszky-típusú kirakatper. A párt nemzeti kommunista beállítottságú főtitkárát, Gomulkát azonban 1948-ban leváltották, később kizárták a pártból, majd 1951-ben bebörtönözték. Ez a körülmény tette Gomulkát 1954-ben mikor kiszabadult a börtönből a szabadelvűbb és egyben nemzeti szellemű kommunizmus jelképévé. Minthogy a monolitikus kommunista rendszerben az egyedüli párton belül érvényesülnek a különböző érdekek, így a párton belüli vitákban hangzanak el az addig tilosnak számító kérdések.

Ehhez hasonlóan alakul a helyzet Magyarországon is. 1953. júniusától Sztálin hűséges magyar epigonja, az internacionalista kommunisták vezére, rákényszerül arra, hogy osztozkodjék a hatalomban a nemzeti érdekeket is felvállaló ellenlábasával, Nagy Imrével. Ezt a kompromisszumot Moszkva kényszeríti rá Rákosira. Mivel Rákosi megmarad a párt élén, ezzel kettős - egymással rivalizáló - politika érvényesül Budapesten is. Magyarországon azonban olyan erős volt az internacionalista-kommunista csoport, hogy 1955-ben Rákosinak sikerült visszaszereznie a kormány feletti hatalmat, és a nemzeti kommunista irányvonalat - a kormánynak a párttal szembeni elsőbbségét képviselő Nagy Imrét és csoportját - visszaszorítani. Rákosinak még arra volt szüksége, hogy kivárjon egy olyan helyzetet, amikor könyörtelenül és véglegesen leszámolhat a nemzeti kommunista irányvonallal és követőivel.

Hruscsov titkos beszédének az elmondásáig még három év sem telt el Sztálin halála óta. A szovjet birodalomban látszólag minden ugyanúgy megy, mint azelőtt. Továbbra is a Kremlben dőlnek el az ügyek. Ott születnek a legfontosabb politikai döntések, és ott választják ki a kulcsfontosságú kádereket. Mivel azonban ebből a sztálinista típusú rendszerből már hiányzik az a központi személy, aki a személyét övező félelem és abszolút tekintély révén képes volt azt irányítani, ugyanerre már utódai nem voltak képesek. A sztálini örökség súlyát és kockázatait nem akarták viselni, de megszabadulni sem tudtak tőle. Többek között ezért is vált az utódok számára oly fontos kérdéssé a koncepciós perek, a kegyetlen tisztogatások és a válogatás nélküli terror problémája. Ezeket a kérdéseket a sztálinista rendszer kívülálló kritikusai korábban is felvetették. Most azonban belülről Sztálin egykori harcostársaitól indult ki a bírálat.

Hruscsov XX. kongresszuson elmondott titkos beszámolója nem tekinthető mélyre hatoló politikai elemzésnek. Ugyanakkor egyedülállóvá teszi az a tény, hogy világos nyelvet használ, s így legalább részben ki tud szabadulni a kötelező kommunista zsargon hazug világából.

Az 1956-os esztendő további részének a főszereplői a lengyelek és a magyarok. E két nagymultú népnek a világjelentőségűvé növekedett akciói zárják le véglegesen a szovjet birodalom mitológiájának a korszakát. A két országban párhuzamosan zajló történésekben nyomon lehet követni miként vált e két ország közvéleménye és népe a nemzeti politika megfogalmazójává és alakítójává, noha formailag ez még mindig az állampárt egyedüli privilégiuma volt. Sztálin 1953. március 5-én bekövetkezett halála után mind Lengyelországban, mint Magyarországon fokozódik a belső feszültség és a lappangó elégedetlenség rejtett szervezkedésekben ölt formát. 1955-ben az értelmiségiek már elég jól szervezettek ahhoz, hogy a hivatalos szervezeteket felhasználva váljanak közvélemény formáló tényezővé. Klubok sokasága születik, közülük kiemelkedik a budapesti Petőfi Kör, amely végül hadat üzen Rákosinak.

Varsóban az ellenzéki ifjúság a Po Prostu című hetilap körül tömörül, de áprilisban már létrejön a lengyelországi klubok nemzeti szövetsége. E fiatalok közül sokan, akik korábban polgári illúzióként ítélték el a polgári demokráciát, most a kommunista diktatúra demokratizálását követelik. A II. világháború befejezésekor, amely ezekbe az országokba az orosz bolsevista rendszer győztes bevonulását jelentette, úgy vélték, hogy ez megnyithatja az utat a társadalmi felemelkedéshez. Ugyanezek a lengyelek és magyarok néhány évvel később már tudják, hogy Sztálin hadserege leigázta hazájukat és társadalmuk a szovjet politikai rendőrség ellenőrzése alá került.

Ezek a kommunista ideológia iránt kezdetben illúziókat tápláló lengyelek és magyarok a Moszkvában beindult olvadásban esélyt láttak egy torzulásoktól mentes, hiteles szocializmus megvalósítására, amely érvényt szerez a társadalmi igazságosság elnyomó diktatúrától mentes megvalósítására. Úgy gondolták, hogy ehhez saját országaikban is véghez kell vinni a sztálintalanítást, és el kell távolítani az ország éléről azokat az embereket és intézményeket, akik, és amelyek a sztálinizmus szálláscsinálói voltak. Ezek a szervezkedő értelmiségiek és fiatalok tehát még illúziókat táplálnak a társadalmi igazságosságot hordozó szocializmussal szemben, amelyet a Szovjetunió sztálinista rendszere válságba sodort.

Lengyelországban a megosztott kommunista párt a soraiban lévő liberális gondolkodásúaknak köszönhetően nem vesztette el minden kapcsolatát a demokratikus és nemzeti törekvésekkel. A válság tetőpontján Gomulka képes volt elnyerni a lengyel nép többségének a támogatását és ezért Sztálin örökösei végül is kisebbik rosszként hajlandóak voltak bizalmat szavazni neki. Budapesten a Rákosi által vezetett internacionalista-kommunistákból álló vezető réteg teljesen elszigetelődött a magyar néptől. Júliusban a Kreml Gerő Ernővel, egy másik internacionalista-kommunistával tudja csak lecserélni a gyűlölt Rákosit. Ez a félintézkedés csak fokozza a feszültséget és a társadalmi mozgolódásokat. Rákosi áldozatának, Rajk Lászlónak az újratemetésén október elején a helyzet pattanásig feszültté válik.

Mindez elvezetett az október 23-i tüntetéshez, amely elsősorban az internacionalista-kommunista vezetőréteg agresszív fellépése miatt fegyveres felkeléssé alakult át. Joggal feltételezhető, hogy ha a pánikba esett kommunista vezetők nem támadnak fegyveres erőszakkal a tüntetőkre (például hagyják, hogy azok beolvassák követeléseiket a Kossuth rádióban és nem akadályozzák meg ezt az államvédelmi csapatok bevetésével), továbbá ha nem kezdeményezik azonnal az egyébként már készenlétben álló magyarországi szovjet erőket a fegyveres beavatkozásra, akkor esetleg csak több napon át tartó tüntetések színhelye Magyarország, de végül is elmarad a sok áldozatot követelő véres harc, majd a szovjet hadsereg második nagyarányú intervenciója.

Azt is számításba kell venni, hogy lehettek olyan belső és külső erők is, akik a felkelés kiprovokálásában és a sok áldozattal járó fegyveres harc kirobbantásában voltak érdekeltek. Így például ez Budapesten végleg eldönthette volna a hatalomért vívott harcot az internacionalista-kommunista és a nemzeti-kommunista csoportok között. Moszkvában pedig eldönthette volna a harcot a Hruscsov vezette és a reformokat kezdeményező Sztálin-ellenes csoport, és a sztálini módszereket folytatni kívánó, a hruscsovi olvadást veszélyesnek ítélő ortodox-sztálinisták között.

Hruscsov a XX. kongresszuson mondott beszédében "a személyi kultusz" kifejezést használja és így újabb "szakkifejezéssel" bővítette a kommunista mozgalom elhajlásainak a minősítéseit. Hruscsov beszámolója szerint a személyi kultusz egyetlen ember paranoiája volt, aki a hatalom megszállottjaként ezt a kultuszt saját önkényuralmának az egyik eszközévé tette. A bolsevik rendszer sztálinista vállfajának embertelenségeit a nyilvánvalóan rendszerben meglévő súlyos fogyatékosságokat egyetlen ember lelki deformációira vezette vissza. Az SZKP új vezetése, miközben megbélyegezte a személyi kultuszt, nem mérte fel igazán, hogyan jöhetett létre ez a jelenség. Egy személy istenítése azok műve is, akik gyakorolják. Sztálin személyi kultuszát azonban úgy állították be, mintha azt kizárólag Sztálin hozta volna létre és gyakorolta volna. Hruscsov tehát leleplezte az addig titokban tartott, vagy letagadott szörnyűségeket, ugyanakkor nem gondolta újra a sztálinista rendszer múltját és jövőjét. Amit feltárt, az elég volt, hogy sarokba szorítsa a kommunizmus híveit és csodálóit, legalább is a nyugati országokban. Ugyanis a Szovjetunió a munkásosztály állítólagos hazája, amely tudományos alapokra helyezte történelmét - véletlenül - egy zsarnok véres uralma alá került. Az a szóhasználat, hogy vissza kell térni a lenini normákhoz, valójában nem old meg semmit.

Hruscsov titkos beszédének igazi kérdése az, hogyan kellene kormányozni a Sztálin által felépített és örökül hagyott szovjet birodalmat. Lenin világforradalmat akart, Sztálin viszont rátért a szocializmus felépítésére egyetlen országban. A Sztálin által létrehozott birodalom nem volt más, mint olyan védőövként használt országok meghódítása, amelyekben azonos politikai és gazdasági rendszer van, mint magában a Szovjetunióban. Hruscsov beszéde a Sztálin haláláig rendkívül erősen centralizált kommunista mozgalmat is gyöngítette. Az olasz kommunisták Titóval együttműködve egy Moszkvától viszonylag független pólust próbálnak létrehozni. Azok a pártok, amelyek tartózkodóan reagálnak Hruscsov titkos beszédére, viszont a kommunista világ meggyöngülésétől és szétesésétől tartanak. Ezek a francia Thores-el és a kelet-német Ulbricht-tal arra igyekeznek rávenni Hruscsovot, hogy lehetőleg ne mondjon le azokról a nemzetközi előjogokról, amelyeket még Sztálin vívott ki a kommunista világmozgalomban a Kreml számára.

A sztálintalanítás folyamata valóban fellazította a nemzetközi kommunista világ túlzott központosítottságát. Ez viszont felértékelte az egyes kommunista pártokat, mert most már többet kellett tanácskozni velük és egyeztetni kellett az álláspontokat. Az ortodox-sztálinisták sajnálkoznak a Kommintern és a Komminform fegyelmének az eltűnésén, ugyanakkor többletbefolyáshoz jutnak.

Külön érdemes szólni a kínai kommunista pártról, amely az SZKP XX. kongresszusa folytán jut kiemelkedően fontos szerephez a nemzetközi kommunizmus rendszerében. E szerint a különleges szerep szerint Kína a világ meghatározó tényezője, az 1949-es kínai forradalom csak rá jellemző sajátosságokkal bír, és ez meghatározó személyisséggé teszi Mao Ce-tung-ot. Sztálin a kommunista mozgalom kizárólagos irányítója volt. Ennek ellenére a kínai párt nem örült a személyi kultusz elítélésének, mert Mao Ce-tung-nak Sztálin idején már meg volt a maga Kínára érvényes személyi kultusza. Sztálin halála után pedig Kína súlyánál fogva azt is remélhette, hogy ő léphet Sztálin örökébe, mint a kommunista világmozgalom első számú vezetője.

A koreai háború befejezése 1954-ben csökkentette Kína függését a Szovjetuniótól, és Mao Ce-tung és Csou En-laj egyre nagyobb mértékben vesznek részt a kommunista világmozgalmat érintő kérdések eldöntésében. Hruscsov ezzel tisztában van, és ezért már 1954-ben ellátogat Pekingbe.

A kínaiak magatartása az 1956-os lengyelországi és magyarországi eseményeket illetően eltérő volt. Peking bátorította a lengyel autonómiát és támogatta Gomulkát. Budapesten viszont a kínai vezetők a szovjet tankok bevetését sürgették az ortodox irányzatú cseh, román és bolgár, valamint kelet-német kommunista vezetőkkel egyetértésben.

A magyar forradalom elfojtását követően a kínai párt hivatalos lapja már az imperializmust nevezi meg a magyar felkelés alapvető okaként. Mao Ce-tung és köre enyhíti Sztálin bírálatát is: "Ha Sztálinnak volt is hajlama 'a nagyhatalmi sovinizmusra', tehát a szomszédok, sőt a testvérek fölötti uralom kiterjesztésére, tény az is, hogy 'ha már elkerülhetetlenül sztálinizmusról kell beszélni, kijelenthető: a sztálinizmus mindenek előtt a kommunizmussal, azaz a marxizmus-leninizmussal azonos'. " (F. Furet "Egy illúzió múltja", 293. old., ahol Fejtő Ferencet idézi)

1956. világpolitikai előzményei

A Sztálin utáni szovjet vezetés eredményt akart felmutatni a Nyugattal fennálló kapcsolatok terén is. Mivel nem sikerült áttörést elérnie a német békeszerződés vonatkozásában, ezért legalább az osztrák kérdésben akart elérni előrehaladást, és tető alá akarta hozni az osztrák államszerződést. Ez közelről érintette Magyarország helyzetét is, mert az 1947-es párizsi békeszerződés értelmében a Szovjetuniónak ki kellett vonnia megszálló erőit Magyarországról. Ez alól csak egy kisebb szovjet erő kapott mentességet az Ausztriában lévő szovjet hadseregcsoporthoz való utánpótlási vonalak biztosítására Magyarországon. Ha viszont Ausztriából kivonulnak a szovjet erők, akkor már nincs szükség többé ezekre az utánpótlási vonalakra, vagyis Magyarországról is ki kell vonulnia a szovjet hadseregnek.

Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete, a NATO 1949. április 4-én jött létre az Atlanti Szövetség (ASZ) katonai szervezeteként. 1955-ben a Német Szövetségi Köztársaság is a tagja lett. A NATO hatásköri területének Nyugat-Európát, az Atlanti-óceánnak az északi medencéjét és Észak-Amerika térségét tekintették. 1949-ben és 1950-ben létrejöttek a NATO fegyveres erői, amelyeket 1956-ig továbbfejlesztettek, és gyors ütemben haladt a nyugat-európai hadszíntér kiépítése.

A Szovjet-birodalom vezérkara úgy döntött, hogy a NATO ellensúlyozására létrehozza a Varsói Szerződés Szervezetét, amely az európai kommunista államok védelmi, katonai és politikai szervezete lesz. A megállapodást 1955. május 14-én Varsóban írták alá, és 1955. június 4-én életbe is lépett. A Varsói Szerződés aláírói Albánia, Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, az NDK (Kelet-Németország), Románia és a Szovjetunió. A Varsói Szerződésnek hivatalosan az volt a feladata, hogy a kommunista internacionalizmus alapján fejlessze tagjainak az együttműködését, az úgynevezett szocialista vívmányok katonai védelmét, és erősítse külpolitikai együttműködésüket. Első cikkelyében kimondja: a szerződő felek tartózkodnak az erőszakkal való fenyegetéstől, vagy annak alkalmazásától és a vitás nemzetközi kérdéseket békésen oldják meg. A második cikkely szerint a Varsói Szerződés államai készek részt venni minden olyan akcióban, amelynek célja a nemzetközi béke és biztonság megteremtése. Itt van szó arról is, hogy elősegítik az atom- és más tömegpusztító fegyverek betiltását.

Magyar szempontból a negyedik cikkely fontos, mert kimondja: ha a szerződő államok valamelyikét fegyveres támadás fenyegeti, vagy a szerződő államok bármelyike ellen Európában fegyveres támadást indítanak, akkor a tagállamok, az ENSZ alapokmánya 51. cikkelyének megfelelően, az egyéni, illetve a kollektív önvédelem jogával élve, a többi állammal való megegyezés alapján, minden szükséges eszközzel - beleértve a fegyveres erők alkalmazását is - azonnal segítséget nyújtanak a megtámadott államnak.

Az osztrák államszerződést a II. világháború győztes nagyhatalmai, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, a Szovjetunió és Ausztria külügyminiszterei 1955. május 15-én Bécsben írták alá. Az Anschlussal a nemzeti szocialista Németország uralma alá került Ausztria státusa a II. világháború után, valóban szerződéses rendezésre szorult. A Bécsben aláírt szerződés újból független és demokratikus államnak ismeri el Ausztriát. (Az aláírást egyébként megelőzte az 1955. áprilisában Moszkvában megkötött szovjet-osztrák megállapodás.) Az osztrák államszerződés helyreállította Ausztria függetlenségét és szuverenitását, és véget vetett a négyhatalmi megszállásnak. A szerződő felek kötelezték magukat, hogy tiszteletben tartják Ausztria függetlenségét és területi integritását.

A negyedik cikkely megtilt mindennemű politikai és gazdasági egyesülést Ausztria és Németország között. Katonai vonatkozásban pedig megtiltotta, hogy az egykori nemzeti- szocialista párt tagjait, és a hitleri hadsereg volt tisztjeit felvegyék az osztrák hadseregbe. Kötelezték Ausztriát, hogy területén akadályozzon meg mindenféle fasiszta és militarista tevékenységet. Miután a szerződés érvénybe lépett és a megszálló csapatok elhagyták Ausztriát, a bécsi parlament 1955. október 26-án törvényben is kimondta Ausztria semlegességét.

Mint már utaltunk rá, a szovjet hadseregnek az osztrák államszerződés után távoznia kellett volna Magyarországról az 1947-es párizsi békeszerződés értelmében. A Varsói Szerződésnek az osztrák államszerződés aláírását néhány órával megelőző megkötése Varsóban azonban megteremtette annak a jogi lehetőségét, hogy a szovjet hadsereg jelentős létszámú erőket állomásoztasson továbbra is Magyarországon. A szovjet hadvezetés csak a Varsói Szerződés négy államában állomásoztatott nagyobb létszámú haderőt: Kelet-Németországban, Lengyelországban, Magyarországon és Romániában. Lengyelországban később már csak egy egész kis létszámú szovjet katonaság volt, valóban az NDK felé tartó hadtápvonalak biztosítására. Romániából Ceausescu idején távoztak a szovjet csapatok. Ugyanez volt a helyzet később Csehszlovákiában, Bulgáriában és Albániában is, ahonnan idővel szintén kivonták a szovjet katonaságot. Természetesen nem volt szovjet erő a sztálini Szovjetunióval konfliktusba került, és független politikát folytató Jugoszláviában sem.

A szovjet hadvezetésnek tehát különleges érdeke fűződött ahhoz, hogy kellő indokokkal legitimizálja Magyarország további megszállását nagy létszámú szovjet erőkkel. Amikor Sztálin meghalt, módosult a szovjet katonai stratégia. A változásokról 1954. májusában tájékoztatták - egy magyar-szovjet párttanácskozás keretében - a magyar párt és katonai vezetést. Bulganyin, akkori szovjet hadügyminiszter jelezte, ez után fokozott figyelmet fordítanak a szövetségesek hadseregeinek a fejlesztésére. Ez már jelezte, hogy a Szovjetunió megkezdte katonai előkészületeit Nyugat-Németország NATO csatlakozása esetére. A Kreml Csehszlovákiát és Magyarországot szemelte ki ekkor a kollektív biztonsági rendszer kérdéseivel foglalkozó nemzetközi tanácskozás összehívására 1954. őszén. A nyugati elutasítás, illetve a párizsi szerződés ratifikálása után felgyorsult Moszkva csatlósállamai hadseregeinek a közös katonai parancsnokság alá rendelése. Ez a folyamat vezetett a Varsói Szerződés (VSZ) aláírásához.

Ez után Moszkva nagy energiával látott hozzá a VSZ-tagállamok hadseregeinek modernizációjához, létszámuk növeléséhez, harci értékük szovjet szintre emeléséhez, és integrációjuk fokozásához. Olyan katonai struktúrát akartak rövid idő alatt kialakítani, amely képes ellensúlyozni a nyugatnémet haderővel kiegészülő NATO szárazföldi erőit, valamint az Egyesült Államok nyugat-európai hadászati atomfegyvereit. Fokozták a dél-nyugati irányú bevetésre tervezett szovjet haderők támogatására az őket támogató magyar-román haderők közti együttműködés begyakorlását is. 1956. nyarán közös, front-méretű gyakorlatot tartottak Ukrajna területén. A gyakorlat célja az volt, hogy begyakorolják a tömegpusztító fegyverek figyelembevételével a hadműveleti irányítás legfejlettebb módszereit, amellyel ellensúlyozni tudják a NATO hadseregek harceljárásait.

Mindebből az tűnik ki, hogy Magyarországon olyan politikai helyzetet kellett kialakítani, amely nem csak lehetővé teszi nagy létszámú szovjet megszálló haderő hosszú távú jelenlétét, de ehhez biztosítja a magyar párt és katonai vezetés teljes támogatását, a stabil társadalmi hátteret. A szovjet katonai tervezők ekkor már azt is számításba vehették, hogy Magyarországra - a Szovjet-birodalom délnyugati frontvidékére - atomtöltettel is ellátott rakétákat telepítenek.

Dr. Tamáska Lóránd 1956. előzményeiről

A Pest megyei Hírlap 1992. november 24-i számában interjút közöl dr. Tamáska Lóránd törvényszéki orvosszakértővel, aki ekkor Németországban, Aachen-ban élt. A professzor távoli rokonságban állt Kádár János feleségével, Tamáska Máriával. Tamáska Mária 1912. április 8-án született Budapesten. Első férjétől már 1945-ben különvált, de bontóperét csak 1948-ban indította meg. Munkáslánykért került a kommunista mozgalomba, és 1940. körül ismerkedett meg Kádár Jánossal. Tamáska Mária később az ÁVÓ-hoz került, és a levélfelbontó részlegen dolgozott kiértékelőként. Hivatali felettese Farkas Vladimir volt. 1949. júliusában lépett házasságra Kádár Jánossal.

Dr. Tamáska Lóránd 1940-től 1958-ig az Egyetemi Törvényszéki Orvostani Intézetben dolgozott, amelynek végül is a vezetője lett. Már 1944-ben a budapesti Rendőrfőkapitányság rendőrboncnoka, később a Fővárosi és a Pestvidéki Törvényszék orvosszakértője. 1958-tól 1961-ig tanszékvezető docens volt a Pécsi Egyetemen. Ebben az évben Nyugat-Németországba került, ahol 1983. decemberi nyugdíjazásáig Aachenben tudományos kutatóként, illetve törvényszéki szakértőként tevékenykedett. 1955. januárjában ismerkedett meg Baljakin szovjet orvos-alezredessel, aki az Ausztriában állomásozó szovjet csapatok parancsnokságán Baden bei Wien-ben teljesített törvényszéki orvosi szolgálatot. Amikor Dr. Tamáskának egy öngyilkos orosz tisztet kellett exhumálnia, akkor a boncoláson Baljakin is részt vett megfigyelőként. Ezt követően jó kollegiális kapcsolat jött köztük létre. Baljakin kutatási célból a hétvégeken többször is Budapestre utazott, és Tamáska segítségével itt tanulmányozta az elérhető szakirodalmat.

Az osztrák államszerződés megkötése nyomán a szovjet csapatok 1955. őszén kezdték meg a kivonulást Ausztriából. Baljakin alezredes telefonon értesítette Tamáskát arról, hogy Budapesten halad keresztül a szerelvénye, és arra kérte, hogy legyen a Keleti pályaudvaron. Azt is közölte, hogy fontos dolgot szeretne vele megbeszélni. Tamáska dr. találkozott Baljakinnal, majd amikor a szerelvény lassan elindult, az oroszt tiszt a vagon lépcsőjén ált, váratlanul a füléhez hajolt és a következőket mondta neki:

"Kolléga úr, Ön tudja, hogy az orosz csapatok elhagyják Ausztriát. Ennek az lesz a következménye, hogy Magyarországon változások lesznek. Ne higgyen ezeknek az átmeneti jelenségeknek, és nehogy elgaloppírozza magát, mert annak később igen súlyos következményei lehetnek."

Tamáska nem pontosan értette, miről beszél neki Baljakin. Néhány hónappal később, 1956. májusában szakszervezeti kirándulás keretében eljutott Kijevbe, Leningrádba és Moszkvába. Ismerte Baljakin moszkvai címét és ezért levélben tudatta érkezéséről. Moszkvai napjait végig az ő társaságában töltötte. Hazatérve Budapesten egyesek tudni vélték, hogy dr. Tamáska tulajdonképpen álcázott küldetésben járt Moszkvában. Eszerint Kádár Jánostól kapott megbízást arra, hogy a moszkvai vezetőknél lejárassa Farkas Mihályt és fiát, Vladimirt. Ennek állítólag személyes okai voltak.

Farkas Vladimir felesége Berei Éva, Berei Andornak és Andics Erzsébetnek volt a leánya. Andics Erzsébetnek a húgát, Gabriellát pedig Tamáska 1944. nyarán magánórákon készítette fel az orvosi zárószigorlatra. Andics Gabriellát Tamáska évfolyamtársa, Janikoszky Béla, ajánlotta neki tanítványként. Később Janikovszky - aki Péter Gábor belső köreihez tartozott - lett a Rajk-per egyik elindítója. Tamáska már 1945. előtt kapcsolatban volt Kádár Jánossal, emiatt többen úgy gondolták, hogy ő is Kádár közvetlen környezetéhez tartozik. Dr. Tamáska azonban azért ment a Szovjetunióban, mert Cserbakov professzornál, a moszkvai törvényszéki orvostani intézetben szeretett volna egy félévet eltölteni. Így akarta megerősíteni szakmai pozícióját, és sikeresebben harcolni néhány riválisával.

Érdekes körülmény, hogy Baljakin ekkor megint figyelmeztette Tamáska Lórándot: ne feledkezzen meg arról, amit tavaly a Keleti pályaudvaron mondott neki.

Tamáska eszmecseréje Kádár Jánossal

Tamáska dr. 1956. július 18-án a Pestmegyei Pártbizottság Arany János utcai székházában kereste fel Kádár Jánost, aki ekkor már az MDP Politikai Bizottságának tagja és a párt főtitkárhelyettese volt. Mintegy négy órán át beszélgettek. Tamáska beszámolt arról, hogy rosszakarói milyen lépéseket tettek vele szemben, továbbá arról, hogy Kelemen Endre futószalagon gyártotta a hamis szakvéleményeket a politikai perekben. Kádár csak egy-két szóval válaszolt. Az elégedetlen Tamáska már távozni készült, amikor Kádár utánament és a következőket mondta neki:

"Ne legyen olyan heves, legyen még egy kis türelemmel, várjon nyugodtan, és ezt mondja meg az egyetemi hallgatóknak is. Elárulom magának, hogy itt ősszel, októberben forradalmi úton meg fog változni a helyzet."

Tamáska szerint Baljakin figyelmeztetése és Kádár János szavai azt támasztják alá, hogy az 1956. októberében kirobbant forradalomnak volt valami olyan előzménye, amely teljesen eltér azoktól a céloktól, amelyeket később a forradalom követett. Tamáska professzor úgy véli, hogy az 1956-os forradalom magvait Párizsban vetették el 1947. februárjában. Ekkor kötötték meg a magyar békeszerződést a szövetséges és társult hatalmak, valamint Magyarország között. A magyar békeszerződés csak egyike a párizsi békeszerződéseknek. A Szovjetunió terjesztette elő a tervezetét Párizsban a szövetségesek részéről. A békeszerződés többek között visszaállította az 1937. december 31-én érvényes határokat, és kötelezte Magyarországot, hogy az emberi jogokat és az alapvető szabadságjogokat minden fennhatósága alá tartozó személy számára biztosítja. Azt is előírta számára, hogy a fasiszta jellegű szervezeteket oszlassa fel és működésüket a jövőben se engedélyezze, a háborús bűnösöket pedig vonja felelősségre.

A párizsi békeszerződés megkötésével megszűnt a hadiállapot a szövetséges hatalmakkal, köztük a Szovjetunióval. A megszálló csapatok elhagyták Magyarország területét, de visszamaradhattak az úgynevezett útvonalbiztosító szovjet egységek, mivel Ausztria egy része szovjet megszállás alá került, és e csapatok utánpótlása Magyarországon keresztül történt. Szovjet részről azonban sem ekkor, sem később nem gondoltak komolyan a kivonulásra. A megszállás fenntartása érdekében - legalább is Tamáska Lóránd szerint - belecsempésztek a békeszerződésbe egy paragrafust, amely lényegileg az egész szerződést papírdarabbá degradálta. Kikötötték ugyanis, hogy amennyiben fennáll a fasizmus visszatérésének a veszélye, akkor joguk van Magyarországra bevonulni. A veszély megítélése természetesen tőlük függött. E sorok írója azonban sem a párizsi békeszerződésben, sem más magyar és szovjet vonatkozású nemzetközi megállapodásban nem talált rá arra a megfogalmazásra, amelyre dr. Tamáska Lóránd hivatkozik. Magyarországnak valóban előírták, hogy oszlassa fel a fasiszta jellegű szervezeteket, hogy működésüket sem most, sem a jövőben nem engedélyezheti, de olyan megfogalmazást, hogy a szovjet megszálló erőknek joga van Magyarországra bevonulni, ha fennáll a fasizmus visszatérésének a veszélye, nem sikerült találni.

Az 1947. február 10-én aláírt magyar békeszerződés alapján Magyarországnak 1956. őszéig ugyancsak megszállástól mentesnek kellett volna lennie. Dr. Tamáska Lóránd úgy véli, hogy ez azonban nem illeszkedett az orosz stratégiai elképzelésekhez, és ezért az ausztriai kivonulást úgy kellett megrendezni, hogy az Ausztriából történő kivonulással megnyílott rés Magyarország megszállásával ismét zárható legyen. Erre adott volna lehetőséget a "fasizmus visszatérésének a lehetősége" kitétel, amelyet - mint már utaltunk rá - nem sikerült egyik szerződés szövegében sem megtalálnunk.

Tamáska azonban ezt bizonyítottnak veszi, és erre építi fel azt az elméletét, hogy a szovjet hadseregnek és a Szovjet-birodalom vezetésének "fasiszta veszélyt" kellett mesterségesen létrehoznia azért, hogy kellő jogalapot teremtsen Magyarország nagy létszámú szovjet erőkkel történő további megszállására. A "fasiszta veszély" előállításához természetesen igénybe vették a KGB-t, amelynek nagy gyakorlata volt a politikai provokációk megszervezésében. Magyarországon megkönnyítette a KGB helyzetét, hogy csatlós országról lévén szó, számíthatott a pártapparátusra, a belügyi szervekre, a rendőrségre, az ÁVH-ra, valamint a hadsereg tisztikarának jelentős részére.

Dr. Tamáska 1992. novemberében még nem tárta fel, hogy milyen forrásokból szerezte értesüléseit. Csupán azt jelentette ki, hogy hiteles források alapján mond véleményt és tartózkodásának csupán az az oka, hogy nem szeretne olyan embereket megnevezni, akikhez családi kapcsolatok is fűzik. Mindenesetre olyan befolyásos társaságba járt, ahol az osztrák államszerződés megkötése után az volt a beszédtéma, hogy mi lesz, ha a szovjet hadsereg Magyarországról is kivonul. Tamáska azt állítja, hogy a szovjet csapatok távozásának a lehetősége egyes budapesti körökben a semlegességi szerződést követően valóságos pánikot okozott.

Dr. Tamáska ennek kapcsán említi, hogy zsidó származású sógora volt, és 1944. március 19. után ő maga élete kockáztatásával több üldözött zsidót is megmentett a deportálástól. Utalt arra is, hogy sok zsidó ismerőse osztja azt a véleményt: nem volt helyes az a törekvés, amellyel 1945 után "a zsidóság egy része vezető állásokat igyekezett biztosítani a maga számára a kormányban, a pártban, az államigazgatási szervekben - ezen belül az ÁVH-ban, az egyetemeken, az akadémiában...". Ezért aggodalmuk érthető volt, különösen azok részéről, akik a hatalomba beépültek és segédkeztek a diktatúra fenntartásában. Az MDP vezetősége a folyamatos átmenetben, az átmentésben látta a megoldást.

Ennek kapcsán Tamáska professzor kitért a Petőfi Kör létrehozására és szerepére. Hangsúlyozta, hogy ez a kommunista pártközpont leányvállalata volt és komoly szerepet játszott a magyar társadalom áthangolásában. A pártban Kiss Károly, az MDP Központi Vezetőségének a titkára volt megbízva a Petőfi Kör irányításával. Ő jelölte ki a megvitatandó témákat, azok előadóit, sőt még közbeszólók személyét is. Tánczos Gábor pedig azt tette, amire Kiss Károlytól utasítást kapott. A Petőfi Kör működtetésével kapcsolatban az volt a kommunista párt elgondolása, hogy zárt helyen különböző, főleg értelmiségi csoportok képviselői félelem nélkül kimondják mindazokat a sérelmeket, csalódásokat, amelyek az évek során felhalmozódtak. Tehát amolyan gőzkieresztő szerepet is szántak a Petőfi Körnek. Tamáska professzor belátja: nehéz bizonyítani, hogy az Írószövetség, illetve annak valamelyik tagja kapott-e utasítást a pártközponttól.

A magyar párt vezetésében is folyt a küzdelem az egykori sztálinista-rákosista, internacionalista kommunista erők, valamint a hruscsovista-revizionista, a nemzeti kommunizmus felé hajló csoportok között. Ebben a hatalmi harcban, amely nagyrészt a Szovjet-birodalom legfelsőbb vezetésében folyó hatalmi küzdelemnek a magyarországi lecsapódása volt, elképzelhető, hogy az internacionalista kommunista csoport végleg le akart számolni a nemzeti kommunista törekvésekkel és azok képviselőivel. Ehhez jól jöhetett egy szimulált "fasiszta" zavargás, amely alkalmat nyújthatott egy álcázott hatalomátvételre. Ahhoz, hogy egy ilyen "forradalmi", vagy "ellenforradalmi" megmozdulás kellő hatást váltson ki, szükség lehet némi lövöldözésre is. Dr. Tamáska Lóránd úgy véli, hogy 1956 őszén Budapesten egyesek meg akarták mutatni, hogy "fasizmus", "fehérterror", "antiszemitizmus" van, és ezért a szovjet hadsereg beavatkozása és Magyarország további szovjet megszállása jogos. Mivel a magyar lakosság kezében nem volt fegyver, ezért a forradalmi helyzet kialakításán fáradozóknak gondoskodniuk kellett arról, hogy a fellázított nép kezébe bizonyos mennyiségű fegyver is kerüljön.

Kopácsi Sándor rendőrezredes, a Belügyminisztérium Budapesti Főosztályának a vezetője állítólag olyan utasítást adott a rendőröknek, hogy megtámadásuk esetén ellenállás nélkül azonnal adják át fegyvereiket. 1956. október 23-án este 8 és 9 óra között dr. Tamáska maga is látta a Madách körúton, amint a kék-egyenruhás rendőrök puskákat osztogattak a felkelőknek. Ehhez e sorok írója azt fűzheti hozzá, hogy ugyanennek a Kálvin téren és a Muzeum kőrúton szintén a szemtanúja lehetett este 9 óra után. Már akkor az első éves joghallgatóban felmerült a kérdés: miként lehet, hogy ilyen gyorsan ennyi fegyveres található az utcákon és oly sok helyen teherautókról osztják a kézi lőfegyvereket, amelyekhez bárki hozzájuthat? Ma már kemény tények bizonyítják, hogy október 23-án délután sem az ÁVH, sem a rendőrség, sem a többi fegyveres testület nem őrizte a fővárosi és a Budapest környéki fegyverraktárakat. Ez olyan tény, ami további kutatásra és magyarázatra szorul. Egyesek szerint a politikai vezetés szétesése zavarodottságot idézett elő a fegyveres testületek irányítóinál, s emiatt szűnt meg hirtelen a fegyverraktárak őrzése. Más feltételezések szerint ez tudatos terv szerves része volt, és azt a célt szolgálta, hogy minél nagyobb legyen a felfordulás, fegyveres harc is robbanjon ki, és ez már indokolhatja a szovjet fegyveres erők beavatkozását.

Kopácsi Sándor "Életfogytiglan" című könyvében, amely Párizsban 1989-ben jelent meg, a következőket írja ezzel kapcsolatban: "Az egész világ keresi a választ arra a kérdésre, vajon ki volt az, aki 1956. október 23-án éjszaka behívta Budapestre a szovjet páncélosokat. Vajon a közutálatnak örvendő Gerő, a párt főtitkára, Hegedűs miniszterelnök, vagy az éppen kinevezett új miniszterelnök: Nagy Imre? A nemrégen (1955-ben) megkötött Varsói Szerződés záradéka értelmében szükség volt hivatalos segélykérésre ahhoz, hogy fegyveresen beléphessenek egy másik ország területére? A valóságban ez a szovjet páncélos hadsereg hazánkban állomásozott, a Balaton körzetében. A hívás egyszerűen porhintés a világ szemében. A szovjet tisztek és katonák laktanyákban és a közelben épített kis falvakban laktak, a gyermekeik a mieink mellett játszottak a strandokon. Dzsipjeik ott száguldoztak a környéken és tankjaik keresztül-kasul szántották az erdőket, mezőket. Elég volt a szovjet vezérkartól egy parancs, hogy a páncélosok meginduljanak Budapest felé." (id.mű 116.old.)

Zsille Zoltán a Szabad Európa Rádió munkatársa 1984-ben interjút készített Hegedűs András volt miniszterelnökkel, amely "Élet egy eszme árnyékában" címmel 1984-ben Bécsben jelent meg. Ezek szerint Hegedűs András volt az, aki a szovjet csapatok beavatkozását kérő okmányt Andropov budapesti nagykövet kérésére október 26-án - három nappal a páncélosok érkezése után - aláírta. Ez az október 23-ra előredátumozott aláírás nyújtotta a szovjetvezetésnek a legalitás látszatát hadműveleteik igazolására.

Dr. Tamáska Lóránd 1994. októberében elküldte memoárjainak egy részét Aachen-ból a Hunnia című folyóirat szerkesztőinek. A kézirat a szerkesztőségből hónapokra eltűnt, legalább is nem találták, holott felforgattak érte mindent. Később viszont egyszer csak kezükbe akadt, nem is elrejtve, egy szembetűnő helyen. Nos, ebben a befejezetlen memoárban olvasható a következő: "Maléter Pál szerepe sem egészen tiszta. Maléter a katonai szolgálatra behívott "megbízhatatlan" személyekből (paraszt, kulákgyerekek), akiknek a kezébe fegyver nem adható, megalakított munkás-zászlóaljak parancsnoka volt. Egy ilyen egység a Kilián laktanyában volt elhelyezve. A laktanyában igen kevés fegyver volt és az is szigorú őrizet alatt a vasajtós fegyverszobában. Október 23-át megelőzően azonban sok fegyvert szállítottak a Kilián laktanyába és majdnem hogy őrizet nélkül voltak. Ezért vannak olyanok, akik úgy vélik, hogy a Kilián laktanyában lévő munkás-zászlóaljnak is fel kellett lázadnia - a tervnek megfelelően - és az "ellenforradalmárok" oldalára állni. Meg is történt Maléter jóváhagyásával."

Honnan szerezték a forradalmárok fegyvereiket?

Sok adat utal arra, hogy a fegyvert a munkások, akik értesültek arról, hogy lövik a fiatalokat, maguk hozták a felkelőknek. Pálóczi szerint a járókelők telefonon értesítették a fegyvergyárak munkásait. Erre ők teherautókra ültek és máris hozták a fegyvereket. Újpesten, Csepelen, Kispesten, Rákospalotán, Óbudán és más kerületekben a munkások kijelentették: Mennünk kell segíteni fiainknak az ÁVH ellen. Gosztonyi Péter szerint jöttek a munkások és nem üres kézzel. Útközben felkeresték a Lámpagyárat, a Danuviát, a Bányagyutacs-gyárat. A többi ismert, álcázott fegyver- és lőszergyárba is elmentek fegyvereket szerezni. Tollas Tibor szerint az ÁVH előbb körülzárta Csepelt és a munkások csak az ő leverésük után tudták a fegyvereket teherautón beszállítani. Fejtő Ferenc, Pogány és Zinner, valamint Bain viszont arról írnak, hogy a felkelők megtámadtak egyes fegyverraktárakat és ott harcot folytattak a védőkkel. Szerintük a támadók egész éjjel járták a gyári kerületeket fegyverekért. Más szerzők szerint viszont a Rendőrség és a katonaság átadta a fegyvereit a tüntetőknek.

Molnár János: Ellenforradalom Magyarországon 1956-ban" című munkájában, amely az Akadémiai Kiadó gondozásában 1967-ben jelent meg azt írja az 55. oldalon:

"A fegyvergyárak elleni támadás pedig váratlan volt. Ez a magyarázata annak, hogy a kormányzat csak későn látta be, hogy más megoldás nincs, mint visszalőni a támadókra. Pedig a Rádió támadói rendkívül türelmetlenül várták, hogy az első lövést a Rádió védői, a kormány csapatai adják le. Amikor azonban bizonyos véletlenek - az egyik, a bonyolult helyzetet nem értő tiszt zavaros magatartása; a másik az, hogy állítólag az egyik fiatal védőnek elsült a géppisztolya - erre alkalmat adtak, a támadók lőttek és nem vártak tovább. Számukra már minden perc késés nagy veszteséget jelentett... Az első lövéshez elég volt egyetlen puska is, még inkább azok, amelyeket a Kiliánból hoztak. A többit ott helyben elvették a Killián-beli fegyvertelen katonák attól az egységtől, amelyik a védők segítségére érkezett. Ezzel szaporodott a fegyverek száma. De ez még kevés volt. Ezután a felkelők a Rádiótól és más gyülekezési központokból elmentek és kifosztották a fegyvergyárakat. A fent említett Killián-laktanyabeli egységnek egy másik egysége a Rádiótól ment el és vezette a Lámpagyár-elleni támadást. Ez volt az első jelentős eredményt hozó fegyverszerzési akció 23-án este. Másrészt a Lámpagyár elleni támadás bevezette a gyárak elleni támadásokat, amelyek 23-án éjjeltől kezdve hosszú ideig tartottak."

2003. novemberében Dr. Noszlády Attila orvos, egyetemi tanár elmondta Tőke Péternek, a Leleplező c. könyvújság főszerkesztőjének, hogy 1956. október 23-át követően - szigorló orvosként - önkéntes egészségügyi szolgálatra jelentkezett. A sebesülteket látta el a Kilián Laktanyában. Szem- és fültanúja volt annak, hogy valaki rendszeresen jelentett a Kiliánban tartózkodó Maléter Pálnak, és csak számokat közölt vele. Egyik alkalommal megkérdezte Maléter Pált, mit jelentenek ezek a számok? Erre azt a választ kapta, hogy a Kilián laktanyából lelőtt Corvin-közi ellenállók számát jelöli. Ugyanez az orvos azt is elmondotta, hogy tudomása szerint Maléter Pál nem csak a magyar kormánnyal, de a szovjet katonai vezetéssel is folyamatos kapcsolatot tartott.

Visszatérve Tamáska Lórándhoz, memoárjában írja, hogy Maléter tököli tárgyalása is felvet néhány kérdést. Szerinte józanésszel nem érthető, hogy az országa védekezését irányító hadügyminiszter személyesen menjen az ellenség táborába tárgyalásra, méghozzá minden előzetes biztosítás és védelem nélkül! Tamáska megkockáztatja az állítást, hogy esetleg időben le akart lépni, hogy a meginduló orosz támadáskor ne kelljen intézkednie.

Az "ellenforradalmi" fegyveres zendülés azért nem érhette meglepetésként a pártot és a kormányt, mert Szűcs Miklós vezérkari ezredes már október 23-án parancsot kapott a honvédelmi minisztertől, hogy készítsen riadótervet, és gondoskodjék Budapest fontos objektumainak katonai védelméről, tekintettel egy várható "ellenforradalomra".

A szovjet csapatok behívását illetően Tamáska verziója a következő:

"Október 23-án délután 5 és 6 óra között a Honvédelmi Minisztériumban tanácsadóként működő orosz altábornagy, Tyihonov, már tudta, hogy Budapesten "ellenforradalom" van, amelynek leverésére a magyar honvédség képtelen és ezért szovjet csapatok beavatkozása azonnal szükséges és anélkül, hogy előzetesen bárki magyarral beszélt volna, felhívta Antonov hadseregtábornokot, a Varsói Szerződés vezérkari főnökét, és engedélyt kért tőle a székesfehérvári gépesített hadtest Budapestre való rendelésére, és az "ellenforradalmi" erők elleni bevetésére. Antonov az engedélyt megadta!"

Ezek szerint nem Hegedűs András, nem Marosán György hívta be, helyesebben vetette be az orosz csapatokat, hanem Tyihonov, és pedig anélkül, hogy az illetékes magyar vezetőkkel előzetesen tárgyalt volna, azaz minden magyar kérés és engedély nélkül. Ha ez igaz, akkor azt is figyelembe kell venni, hogy egy ilyen nagy horderejű, a világpolitikára is kiható intézkedést még egy orosz altábornagy sem hozhat a saját felelősségére, ha az előzőleg nem lett megtervezve, és a legfelsőbb illetékes helyről jóváhagyva. Tyihonov altábornagy feladata valószínűleg csak az akció időpontjának a meghatározása volt.

Az tény, hogy a székesfehérvári szovjet egységek páncélosai megindultak Budapest felé, hogy kellő időben a kellő helyen legyenek bevethetők az előkészített "forgatókönyv" szerint. Az is ismeretes ma már, hogy a jelenleg Romániához tartozó Erdélyben már október 20-án megindultak a szovjet katonai egységek a magyar határ felé.

A memoár arra is kitér, hogy megbízható, és a célkitűzésekbe beavatott elvtársak, főleg DISZ-tagok, egyetemi hallgatók, Petőfi-körösök munkába kezdtek. Antiszemita feliratokat firkáltak a falakra. Reakciós, fasiszta szólamokat hangoztattak és tolták az eseményeket a beavatkozás jogosságát igazoló "ellenforradalom" felé. A kormány gyakori átalakítása is azt a célt szolgálta, hogy bizonyítani lehessen: a "jobboldali" erők a hatalom megragadására törekednek. Tamáska úgy véli, hogy Nagy Imre és Kádár szerepe sem teljesen tisztázott. Elképzelhető az is, hogy összejátszottak kezdettől a pártvezetőséggel és az oroszokkal, hiszen mindkettőjüknek egzisztenciális érdeke volt, hogy a kommunista párt és a szovjet típusú rendszer uralmát biztosító orosz katonai megszállás ne szűnjön meg. Szerepüket nem minden meggondolás nélkül kapták a "rendezőktől". Mindketten hajlottak a nemzeti kommunizmus felé, így alkalmasak voltak a tömegek megtévesztésére, félrevezetésére, annak az eljátszására, hogy a párt "reformkommunistái" a Rákosi-klikk, valamint a szovjet megszállók ellen fordulnak, másrészt az "ellenforradalom" leverése után felelőssé lehetett tenni őket, és így véglegesen leszámolni a régi ellenfelekkel.

"Ellenforradalmi magatartásuk" bebizonyította, hogy korábbi megítélésük, sőt elítélésük megalapozott és jogos volt. Ha tényleg ez volt a szándék, akkor az később Nagy Imre sorsában beteljesült. Kádár Jánost azonban Münnich Ferenc megmentette ettől a sorstól, mivel Münnich a KGB aktív tábornokaként az egész felülről vezérelt megmozdulás és államcsíny egyik felügyelője és irányítója volt. A memoár szerint Kádár János - Nagy Imréhez hasonlóan - a jugoszláv követségre akart menekülni, de Münnich Ferenc - akarata ellenére - a szovjet nagykövetségre vitte, mert szovjet részről őt találták alkalmasnak, már csak kora miatt is a megtervezett folyamatok továbbvitelére.

Kádár János 1956. november 1-én rádióbeszédet mondott. Az új párt, az MSZMP megalakulását követő napon, azaz november 1-én a reggeli órákban került sor arra, hogy Horváth Mártont és Haraszti Sándort Kádár személyesen felkérte, a beszéd megírására az ő általa készített tézisek alapján. A beszéd írása közben a kormány a Varsói Szerződésből való kilépésről tárgyalt, és Kádár az egymástól néhány helyiségnyi távolságra lévő két helyszín között ingázott. A Szabad Kossuth Rádió parlamenti stúdiójában felvett beszéd hangvétele kemény. Kádár utalt október 30-i megnyilatkozására, de már megállapítja, hogy a párt - a sztálinizmus magyar képviselői, Rákosi és klikkje bűnös politikája következtében - a zsarnokság, a nemzeti rabság eszközévé vált. A szovjet nagykövetséggel, az Ideiglenes Intézőbizottság (IIB) tagjai közül Münnich Ferenc állt kapcsolatban. Andropov kezdeményezése nyomán ő javasolta Kádárnak, hogy a szovjet csapatmozgásokra vonatkozó kérdések tisztázása érdekében tárgyaljanak a szovjet nagykövettel, aki várja őket. Kádár gyanútlanul úgy hagyta el a parlament épületét, hogy még csak távozását sem tudatta senkivel, az épületben tartózkodó feleségével sem. Kádár a kínai nagykövet tájékoztatása közben hagyta el a miniszterelnöki szobát. Ezután autón Münnich-hez ment, aki a belügyminisztérium épületében tartózkodott. Andropov Kádár odaérkezése után felhívta Münnich-et, akivel oroszul beszélt, Münnich közölte vele, hogy Kádár nála van, és hogy 10 perc múlva Andropovnál lesznek.

Münnich és Kádár ezután a szovjet nagykövetség épülete elé hajtatott, ott kiszálltak és mintegy 10 perc múlva egy másik autó is megállt ugyanott. Két orosz szállt ki belőle, akik arra kérték Kádárt és Münnich-et, hogy üljenek át az ő kocsijukba. Hosszabb beszélgetés után mindketten azzal mentek át a másik kocsiba, hogy vissza is hozzák őket. Arról is beszámol többek között Huszár Tibor a "Kádár" című könyve első kötetének a 333. oldalán, hogy Herpai Sándor szerint (aki a BM forradalmi bizottságának egyik vezetője volt) "...Kádár elvtárs nem akart átszállni hozzájuk, de aztán mégis csak beszállt a gépkocsiba. Münnich feleségével beszéltem később és ő is mondta, hogy János nem akart átszállni a gépkocsiba. És akkor esett le a húsz fillér, mert én emlékeztem rá, hogy mit mondtak a rendőrök, de ez akkor nem tűnt fel nekem. Azt képzeltem, hogy áthívták őket tárgyalni. Hogy nem ott tárgyaltak, az nem is tűnt fel akkor."

Nagy Imre november 2-án személyesen találkozott a szovjet nagykövettel és a szovjet csapatmozgások ellen tiltakozott. Magyarázatot kért Andropovtól Kádár és Münnich eltűnésére. Andropov visszautasította Nagy Imre gyanúsítgatását, hogy a nagykövetségnek része lenne Kádár és Münnich eltűnésében. Nagy Imre szerint Kádárt és Münnichet, de elsősorban Kádárt, az oroszok tőrbecsalták és elhurcolták.

Huszár Tibor már idézett könyvének a 334. oldalán erről így ír: "A tőrbecsalás kezdeményezője az SZKP KB Elnöksége volt, amely november 1-i ülésén hozott határozatot arról, hogy 'külön kell választani a becsületeseket' - értsd alattuk azokat a magyar vezetőket, akiket egy lehetséges ellenkormány tagjaiként vettek számba. A kiválasztott személyek Moszkvába szállításának akciótervéért Leonyid Brezsnyev KB-titkár volt a felelős, és ő is irányította a Moszkvába szállításukat szolgáló műveletet. Valerij Muszatov orosz diplomata közlése szerint Andropov az Elnökség november 1-i határozata alapján, az Elnökség utasítására hívta Münnich közvetítésével Kádárt a nagykövetség épületéhez, majd vitte már szovjet rendszámú gépkocsin a tököli repülőtérre. Itt Andropov közölte Kádárral, hogy a kialakult magyarországi helyzetről kívánnak vele a legmagasabb rangú szovjetvezetők tárgyalni, de mindennek a legnagyobb titoktartás mellett, s gyorsan kell lebonyolódnia. Muszatovnak arról már nem voltak információi, hogy Kádár tiltakozott-e, vagy tudomásul véve a kialakult helyzetet, önként szállt fel a repülőgépre."

Lényegében ezt a verziót erősíti meg Hruscsov is visszaemlékezéseiben. Eszerint a Münnichet és Kádárt szállító repülőgép Munkácson szállt le, majd innen az Ungváron lévő pártbizottságra vitték őket, ahol Brezsnyev várt rájuk. Ezután Kádár és Münnich szétválasztva külön-külön repülőgépen utazott tovább Moszkvába. Brezsnyev 1972. februárjában egy Moszkva melletti vadászházban tanácskozott Kádárral és ezen Muszatov tolmácsként volt jelen. Ekkor - Muszatov elmondása szerint - Brezsnyev a következőképpen emlékezett vissza arra, hogy mi történt 1956. november 2-án:

"Voltunk mi már ketten nehezebb helyzetben - fordult a gondterhelt Kádárhoz. Emlékszel az 1956. november 2-i hajnali repülőútra? Te magadba roskadva ültél magányosan, nem tudván, hogy milyen sors vár, de én sem voltam könnyebb helyzetben, mert Hruscsov azt mondta, 'fejeddel játszol, ha ez az akció nem sikerül'. De sikerült, mondta elérzékenyülve, majd könnyel a szemében átölelte az elérzékenyülésre ugyancsak hajlamos másik öregembert."

Egy Nyikolaj Dzuba nevű tolmács írásos feljegyzése szerint Kádár Jánost Moszkvába érkezésekor a Vnukovói repülőtéren Igor Medvegyev és ő fogadta. Kádár szürke zakóban és sötét nadrágban volt, más ruhát nem viselt. Tény, hogy egy magasrangú személy fogadásának nem ez volt a módja. Huszár Tibor meg is állapítja, hogy "Kádár számára a helyzet nemcsak váratlan volt, de megalázó is. Nem kétséges, tudatosan alakították így: egyidejűleg érezhette magát potenciális fogolyként és a diktált feltételek elfogadása esetén kijelölt vezetőként." (id.mű 335. old.).

(Mindehhez a következőket tehetem hozzá: 1965-ben ismerkedtem meg dr. Szatmári Antallal, aki Budapesten szerzett bölcsész diplomát történelemből és földrajzból, majd a szabadkőművesek segítségével 1930-ban, orvos öccsével együtt, apjához, Szatmári Sándorhoz költözött Moszkvába. Dr. Szatmári Antal a földrajztudományok kandidátusa lett, majd a sztálinista tisztogatások következtében 18 éven át a Gulag foglya volt apjával és testvérével együtt. A Gulagból Münnich Ferenc - aki ekkor Magyarország moszkvai nagykövete volt - 1955-ben szabadította ki apjával és családja többi tagjával együtt, kivéve orvos öccsét, akit 1943. szilveszterén a Gulag őrség tagjai agyonlőttek, mert nem adta oda nekik meginni az utolsó adag alkoholt, amelyre az életmentő operációk végzéséhez, a tábor raborvosaként, szüksége volt.

Szatmári Sándor, aki 1878-ban született, magasrangú szabadkőműves volt, a Galilei kör egyik vezetője, és a Tanácsköztársaság idején a tanítók szakszervezetének főtitkára, majd pedig a katonai akadémia politikai biztosa. Mindezért hatévi fegyházra ítélték, de a fogolycsere akció keretében szovjet Oroszországba került. Itt először Lenin könyvtárosa és közvetlen munkatársa lett, később pedig a Moldvai Szovjetköztársaság egyik népbiztosa. Ő és családjának a tagjai azért lettek a Gulag foglyai, mert trockistának tekintették őket.

Szatmári Sándor fia, Dr. Szatmári Antal 1900-ban született és anyanyelvi szinten, folyékonyan beszélt németül és oroszul is. Mivel közel laktunk egymáshoz, ő lett a német tanárom. Az éveken át tartó tanár-diák kapcsolat barátsággá mélyült. A Szatmári család tagjai szoros kapcsolatban álltak Münnich Ferenccel, hiszen neki köszönhették kiszabadulásukat a Gulagból és hazatérésüket Magyarországra. Dr. Szatmári Antal magnószalagra mondta, hogy Münnich Ferenctől személyesen tudja: Kádár János valóban nem akart Münnich-el menni, és még fizikai kényszerítést is alkalmazott vele szemben, mert egy ízben megragadta és fenékbe rúgta, közölve, hogy azt kell tennie, amit ő mond. Így cipelte Münnich magával a vonakodó Kádárt. Amíg élt Szatmári Sándor Münnich Ferenc, és később Kádár János rendszeresen meglátogatta őt budapesti otthonában.)

A lengyel események és a magyar 1956

A Szovjet-birodalom külpolitikája és védelmi politikája szempontjából Kelet-Európa az egész hidegháború során fontos szerepet játszott. A II. világháború után, különösen 1947-től kezdődően a szovjet hadsereg és a biztonsági szolgálatok együttműködve a helyi kommunista vezetőkkel jól megszervezett rendszerré integrálódtak. A szovjet pártállami intézmények építették ki a kelet-európai csatlós országokban a Szovjetunióhoz hasonló katonai és biztonsági szervezeteket. Ennek az volt a célja, hogy megszilárdítsák azokat a kommunista rendszereket, amelyek legfőbb feladata, legalább is a Kreml szempontjából az volt, hogy védelmezzék a Szovjet-birodalom nyugati térségeit. Azért, hogy biztosítva legyen ezen új rendszerek lojalitása, összeilleszthetősége és minősége, szovjet katonai és biztonsági tanácsadók irányították a kelet-európai katonai és biztonsági erőket. Ez volt a helyzet Lengyelországban is.

A II. világháborút követően minden közintézmény - a politikai, gazdasági és kulturális szféra egésze - a kommunista párt irányítása alá került. Sztálin 1953-ban meghalt, és 1955-ben már Lengyelországban is az enyhülés bizonyos jelei voltak észlelhetők. A közbiztonsági minisztérium (a magyar ÁVH lengyel megfelelője) mindenhatósága csökkent, és egyes nemzeti elkötelezettségű kommunista vezetők követelni kezdték Gomulka visszatérését a hatalomba. Időközben a lengyel kommunista vezető, a magasrangú KGB-tiszt Boleslaw Bierut, meghalt Moszkvában. Ez tovább fokozta a lengyel kommunista párton belüli feszültséget. A kommunisták egy része társadalmi reformokat akart. Liberális jelszavakat hangoztattak, ellenezték a túlságosan elnyomó sajtócenzúrát. A politikai és a gazdasági szférában is alapvető változásokat akartak. Ez a csoport felismerte, hogy a sztálinista terror Lengyelországban is mély szakadékot hozott létre az állampárti hatóságok és a lakosság között. Ezt a reformer csoportot támogatta az értelmiség és az ifjúság is. Ellenfeleik, az ortodox sztálinisták, semmilyen változást sem akartak és a Moszkvából érkezett utasítások maradéktalan végrehajtását szorgalmazták. Mindenben elsőbbséget adtak a Szovjetunióval eddig fennálló alárendeltségi viszony fenntartásának. Soraikban voltak olyanok is, akik antiszemita megnyilvánulásokat tettek. Elleneztek minden liberalizációt.

A sajtó cenzúrája ugyan nem szűnt meg, de bizonyos fokig enyhült. Sor került korlátozott amnesztiára, és azokat, akik Lengyelországot szolgálták a II. világháború során, kiengedték a börtönökből. A gazdasági válság azonban folyamatosan elmélyült. A közhangulat inkább optimistának volt mondható, s az emberek reménykedtek, hogy a sztálini kemény diktatúra felszámolásával életfeltételeik javulni fognak. Egyre többen merték kimondani, hogy függetlenséget követelnek Lengyelország számára. Ennek Poznanban is hangot adtak tüntetéseken. 1956. júniusában a munkások az utcákra mentek és magasabb béreket követeltek. A bérharc azonban hamarosan hatalmas hazafias és kormányellenes tüntetéssé alakult át. A tüntetők kiszabadították a börtönökből a rabokat, fegyvereket szereztek, és egyenesen a WUBP (Wojewodzkiego Urzedu Bezpieczenstwa Publicznego - Vajdasági Közbiztonsági Hivatal) központjához mentek és megindult a fegyveres harc. A kormány páncélosokat vetett be a fegyveres felkelés leverésére.

1956. június 28-án és 29-én hetvenöt poznani vesztette életét, kilencszázan pedig megsebesültek. A fegyveres tüntetést leverték. A véres események fokozták a lengyel nép gyűlöletét a kommunista diktatúrával szemben, amely megtagadta az emberi jogokat és az alapvető politikai szabadságjogokat. A gyárakban és az üzemekben munkástanácsok alakultak, és a tanárok is új oktatási programokat vezettek be. Az egész lengyel kommunista rendszer mély válságba került. Fennállt a reális veszélye, hogy mindez átterjed a többi kelet-európai országra is. Budapesten is az október 23-i tüntetés egyik célja a lengyel ellenállás melletti szolidaritás kifejezése volt.

A lengyelországi társadalmi-politikai-gazdasági válság egyik okozója az volt, hogy a Szovjetunióból érkezett káderek töltötték be a vezető pozíciókat a lengyel fegyveres erőknél, valamint a politikai és gazdasági intézményeknél. Sztálin halála jelentős változásokat indított el a Szovjetunión belül. Ezek a változások különböző módon hatottak a kelet-európai vazallus államokra. A Kreml első számú vezetője, Hruscsov, megpróbálta kézben tartani a változások ütemét és természetét. 1956. októberében a sztálintalanítási folyamat központi kérdése Lengyelországban Vladiszlav Gomulkának a hatalomba való visszatérése volt. Gomulka 1956. nyarán megszilárdította helyzetét a lengyel kommunista párt (Lengyel Egyesült Munkáspárt) Politikai Bizottságában, és bár szovjet részről ezt elfogadták, mégis több feltételhez kötötték visszatérését a hatalomba. Gomulka makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy Hruscsov hajtsa végre azt, amit 1954-ben elkezdett, azaz vonja vissza a szovjet tiszteket és tanácsadókat a lengyel hadseregből, valamint a biztonsági apparátusból. Gomulka követelte, hogy Rokosszowszkij szovjet marsallt mozdítsák el a LEMP Politikai Bizottságából.

1956. októberében - mindössze három nap alatt - sikerült a Sztálin utáni periódus négy kiemelkedően fontos konfliktusát többé-kevésbé megoldani Lengyelországban. Rendeződött a keserű és megosztó küzdelem a politikai hatalomért a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságán belül. A frakciókra bomlott Központi Bizottság csaknem egyhangúlag választotta meg első titkárának Wladislaw Gomulkát. Másodikként elhárult az a szovjet fenyegetés, hogy Moszkva katonailag avatkozzon be a lengyel párt ügyeibe. Ebben a kérdésben kompromisszumos megállapodás született az SZKP és a LEMP vezetősége között. Harmadikként sikerült a LEMP vezetésének mozgósítania a lengyel társadalom jelentős részét Gomulka támogatására. A rokonszenv nem a pártnak, hanem személy szerint Gomulkának szólt. Így átmenetileg csökkenteni lehetett azoknak a befolyását, akik ellenségesen viselkedtek a kommunista pártállami rendszerrel szemben. A politikai küzdelemben részt vevő valamennyi frakciónak sikerült arra használnia a szovjet fenyegetést, hogy saját támogatóit aktivizálja. A nemzeti érdekek előtérbe kerülése, valamint a LEMP demográfiai összetételének megváltozása, véget vetett Lengyelországban annak a kemény pártdiktatúrának, amit korábban a lengyel kommunista párt gyakorolt.

A LEMP Politikai Bizottsága 1956. október 1-én és 2-án újra felmérte az országban kialakult helyzetet, amikor az akkori első titkár, Edward Ochab, visszatért Kínából. Ekkor hivatalosan is felszólították Ochabot, hogy találkozzon Gomulkával, aki korábban a Lengyel Munkáspárt vezetője volt. Ezt a lépést megelőzte Gomulka számos hivatalos és titkos találkozója 1956. áprilisa óta a Politikai Bizottság egyes tagjaival. Gomulka elhatározta, hogy részt vesz a következő politikai bizottsági ülésen, amelyre 1956. október 12-én került sor. Ez volt az első ilyen részvétele, amióta 1948-1949-ben megindult a kampány a jobboldali nacionalista elhajlás ellen. Gomulka hangsúlyozta, hogy a szovjet tanácsadók jelenlétét Lengyelország állambiztonsági intézményeiben meg kell szüntetni, és a lengyel hadsereg szovjet ellenőrzése sem tekinthető normálisnak. Hangsúlyozta, hogy a lengyel-szovjet viszony rendezése nélkül nem lehet megelőzni a szovjetellenes megnyilvánulásokat. A lengyel államrezon azonban megköveteli a konfliktusok elkerülését a Kreml-el. Gomulka keményen összecsapott Rokosszowszkij marsallal a szovjet-lengyel viszony helyzetéről Sztálin alatt. Gomulka hangsúlyozta: senki sem teszi már kérdésessé, hogy ez a viszony igazságtalan volt. Feltette a kérdést: miért kellett Lengyelországnak kártérítést fizetnie a németeknek? Erre akkor az volt a magyarázat, hogy Németország egy része Lengyelországhoz került. Lengyelország azonban nem volt Németország szövetségese. A Sztálin idején hivatalban lévő lengyel kormány olyan egyezményt írt alá, amihez ő, Gomulka soha nem járult volna hozzá.

A vitákat követően gyökeresen átszervezték a lengyel párt politikai bizottságát és titkárságát. A Szovjetunió varsói nagykövete, Ponomarenkó, 1956. október 18-án bejelentette, hogy az SZKP Politikai Bizottsága delegációt küld Varsóba a lengyel helyzet megvitatására. Ponomarenkó jelezte, hogy Moszkvában mély aggodalmakat keltettek a növekvő szovjetellenes megmozdulások Lengyelországban. Az SZKP küldöttsége, amelynek tagja volt Hruscsov, Kaganovics, Mikojan, Molotov, Zsukov marsall szovjet védelmi miniszter és Konyev marsall, a Varsói Szerződés főparancsnoka, valamint Antonov tábornok, a Varsói Szerződés csapatainak vezérkari főnöke, október 19-én érkezett Varsóba. Hruscsov memoárjaiban leírja, "...a helyzet Lengyelországban olyan volt, hogy késznek kellett állnunk a fegyveres erők bevetésére. Rendkívül sértő módon szidalmazták a Szovjetuniót és a lengyel kormány közel állt ahhoz, hogy megbuktassák. Olyan személyek kerültek a felső vezetésbe, akik szovjetellenes beállítódásúak voltak. Ez fenyegethette volna a Németországhoz vezető lengyelországi kommunikációs vonalainkat. Ezért úgy döntöttünk, hogy megtesszük a megfelelő lépéseket a Német Demokratikus Köztársaságban lévő csapatainkhoz való kapcsolat fenntartása érdekében... Elhatároztuk, hogy küldöttséget menesztünk Lengyelországba, a lengyel vezetéssel való tárgyalás végett. Ők azt ajánlották, hogy ne jöjjünk. Vonakodásuk még inkább fokozta aggodalmainkat. Ezért mi úgy döntöttünk, hogy egy nagy küldöttséggel megyünk..."

Hruscsov már a repülőtéren rendkívül agresszív és durva hangon támadt rá az őt fogadó lengyel küldöttségre. Gomulka erről úgy tájékoztatta a LEMP Politikai Bizottságát, hogy ehhez hasonló hangnemet még soha nem tapasztalt elvtársak között. A találkozóra a Belvedere Palotában került sor, ahol szovjet részről szemrehányást tettek, hogy nem akarták fogadni a küldöttségüket, továbbá, hogy kihagyták a tervezett új politikai bizottságból a szovjetbarát személyeket. Gomulka erre így válaszolt: "Lehet tárgyalni agresszív hangnemben is, de ha valaki revolverrel az asztalon tárgyal, akkor azt nem lehet egyenrangú vitának nevezni. Nem folytathatom ilyen feltételekkel a megbeszéléseket. Beteg vagyok és ilyen állapotban ezt a feladatot nem tudom ellátni. Meghallgathatjuk a szovjet elvtársak panaszait, de ha a döntéseket fizikai erőszakkal való fenyegetéssel hozzák, akkor én azt nem fogadhatom el. Ezért első pártmegbízatásomról, amit hosszú szünet után vállaltam, le kell mondanom. Nem kívánom megszakítani a lengyel-szovjet barátságot, meggyőződésem, hogy amit javasolok az erősíteni fogja. Bármely más formája a döntéshozatalnak csak fokozni fogja a szovjetellenes kampányt."

Zawadzki és Zambrowski támogatta Gomulkát, Rokosszowszkij viszont védelmébe vette Hruscsov hangnemét, amelyet nagyon is indokoltnak talált. Ez után összeült a LEMP Központi Vezetőségének plénuma, hogy megvitassa Gomulka visszatérését a vezetésbe. Hruscsov közben a szovjet nagykövetségen a tábornokokkal találkozott. Memoárjaiban így emlékezik meg erről: "Konyev marsall és én külön konzultáltunk Rokosszowszkij elvtárssal, aki engedelmesebb volt, de kevesebb tekintéllyel rendelkezett, mint a többi lengyel vezető. Elmondta, hogy a szovjetellenes nacionalista és reakciós erők ereje növekszik, és ha szükségessé válna erővel leállítani ezeknek az ellenforradalmi erőknek a növekedését, akkor ő rendelkezésünkre áll; számíthatunk rá, hogy minden szükségest megtesz Lengyelország szocialista vívmányainak a védelmére, és hogy biztosítsa Lengyelország folytatódó hűségét és barátságát. Mindez szép és jó, de amikor elemeztük részletesebben a problémát, és kezdtük számításba venni, hogy milyen lengyel egységek engedelmességére számíthat Rokosszowszkij, a kilátások már meglehetősen sivárnak tűntek. A mi fegyveres erőink természetesen túlszárnyalták Lengyelországét, de mi nem akartuk a saját csapatainkat felhasználni."

A katonai kilátások mérlegelésén túl Hruscsovra hatott az is, hogy miután tárgyalt Gomulkával, rájött, hogy a LEMP élére javasolt személy nem ellenséges a Szovjetunió iránt. Hruscsov a találkozó során felmérte Gomulka nézeteit. Azt is számításba vette, hogy a varsói szovjet nagykövetség tájékoztatása szerint küszöbön áll egy igazi lázadás kitörése Varsóban. A tüntetéseken az új vezetőséget támogatták, élén Gomulkával, akit a szovjetvezetők már hajlandóak voltak elfogadni, de rendkívül zavarta őket a tüntetések szovjetellenes éle. Hruscsov már Gomulka pozitívumai közé sorolta, hogy szovjetellenes hullám élén kerül az ország élére, és így sokkal hatékonyabban tud szót emelni Varsó és Moszkva, valamint a két párt közti baráti viszony fenntartása érdekében. Feltételezték, hogy Gomulka helyreállítja a rendet és az is tetszett nekik, hogy a tárgyalások során Gomulka kemény tárgyalófélnek bizonyult. Különösen tetszett Hruscsovnak, amikor Gomulka kijelentette, hogy Lengyelországnak nagyobb szüksége van a Szovjetunió barátságára, mint fordítva, mivel a Szovjetunió nélkül Lengyelország nem lenne képes megtartani nyugati határait. Lényegében belső problémákról van szó Lengyelország esetében és a Szovjetunióhoz fűződő viszony változatlan marad. Gomulka mindezt olyan erőteljesen és őszinte hangon mondta, hogy Hruscsov hitt neki.

A szovjet küldöttség azonban hiába gyakorolt erőteljes nyomást Rokosszowszkij érdekében, ebben a kérdésben a lengyel vezetés hajthatatlannak bizonyult. Hruscsov maga erről így ír a "Khrushchev Remembers" (Boston, Little Brown 1970.) 203. oldalán: "Lengyelországgal különös módon mindig megpróbáltam megértést tanúsítani a szovjetellenes érzések fellángolásával szemben. Rokonszenveztem velük abban az értelemben, hogy figyelembe kellett venni a történelmet, és azt, hogy a cári Oroszország egyik résztvevője volt Lengyelország felosztásának a németek, az osztrákok és az oroszok között. Ez rányomta bélyegét a lengyel lélekre."

A szovjet-lengyel tárgyalások a Belvedere Palotában október 19-én délelőtt kezdődtek és október 20-án délután fejeződtek be. Ezeken szovjet részről többek között részt vett Hruscsov, Mikojan, Molotov, és Kaganovics. Gomulka oldalán ott volt a LEMP 14 tagú Politikai Bizottsága. Gomulka győzelemnek minősíthető beszédét 1956. október 24-én a varsói kultúrpalota mellett tartotta. A Szovjetunió által Varsónak ajándékozott és a sztálinista proletkult dagályos stílusában készült épületnél több mint félmillió ember hallgatta meg az újdonsült első titkárt. Ekkora tömeggyűlésre egészen II. János Pál pápa 1979-es látogatásáig nem is volt példa Lengyelországban. A Lengyel Egyesült Munkáspárt történetében egyetlen pártvezető sem részesült ilyen tömegtámogatásban. Gomulka az új politikai bizottsági tagok társaságában jelent meg az erkélyen.

Hruscsov ezt követően nem bolygatta a lengyel kérdést, és így utódai időszakában csaknem 25 éven keresztül lekerült a napirendről. 1980-81-ben a Szolidaritás megalakulása ismét előtérbe helyezte a lengyelországi belső fejlődést, és az ország viszonyát a Szovjet unióhoz. A lengyel október jelentőségét azonban elhalványította a Sztálin halála nyomán beállott enyhülés a kelet-nyugati viszonyban, továbbá árnyékot vetett rá a magyar forradalom kegyetlen vérbefojtása is 1956. novemberében. Magyarország brutális szovjet lerohanása, a magyar forradalom és szabadságharc könyörtelen elfojtása rendkívül sokat ártott Hruscsov azon erőfeszítéseinek, hogy a sztálinista elnyomás legdurvább kinövéseit felszámolja.

A sztálintalanítási folyamat eredményeként kibontakozott válság Lengyelországban nem egyszerűen lengyel belső ügy volt. A LEMP volt az első hatalmon lévő párt a korábbi szovjet birodalomban, amely mélyreható sztálintalanítási folyamaton ment át. Hruscsov Lengyelország esetében segítette a sztálinista rendszer átalakulását a kommunista diktatúra enyhébb változatává. Lengyelország az elkövetkező években is képes volt olyan belső reformokra, amelyekkel kiemelkedett a Szovjetunió csatlós államai közül. A kommunista rendszer lebontása is hosszabb idő alatt, fokozatosabban, jobban előkészített módon történt meg Lengyelországban az 1989-et megelőző és azt követő időszakban, mint a többi kelet-közép-európai országban. Lengyelországban tehát a Sztálinnal szakító Jugoszlávia után elsőként került a nemzeti érdekek védelmének elsőbbséget adó nemzeti kommunista vezetés az ország élére. Ennyiben 1956. lengyel októbere győzelemnek tekinthető, 1956. magyar novembere pedig súlyos vereségnek.

A Szovjetunió hajlandó volt elfogadni a változásokat Lengyelországban, de nem volt erre hajlandó Magyarországon. A poznani lázadások sokkot okoztak a Kremlben. A lengyel tisztek egy része nem akart engedelmeskedni a tűzparancsnak, és vonakodott lőni a tüntetőkre. Az államvédelmi erők azonban hajlandók voltak erre, és mivel a szovjet parancsnokok töltötték be a lengyel fegyveres erőknél a kulcspozíciókat, így a fegyveres erők engedelmessége egyelőre fenntartható volt. A legfelsőbb szovjetvezetőket Moszkvában meglepték a poznani események. Attól tartottak, hogy ezek újra fellángolhatnak, hacsak nem veszik szigorú ideológiai ellenőrzés alá Lengyelországot. Hruscsov 1956. június 12-én az SZKP Elnökségében az imperialista felforgató tevékenységet vádolta, amelynek célja az egyenetlenség fokozása a szovjet tömbön belül és a szocialista országok egyenkénti lerombolása. A moszkvai Pravda is hasonló szellemben értékelte a poznani eseményeket és a lengyelországi válságot. (Pravda 1956. július 1. 6. old.)

A lengyel vezetés nem volt képes a válság elhárítására, a lakosság pedig arra a meggyőződésre jutott, hogy azért nem lehet kiharcolni a változásokat, mert a sztálinista csoportok a fegyveres erőszakra támaszkodva ezt megakadályozzák. A fegyveres erők pedig szovjet parancsnokok irányítása alatt álltak. Ezért vált olyan fontossá, hogy ezek a szovjet parancsnokok távozzanak Lengyelországból. Már ismertettük, hogy miként zajlott le a szovjet delegáció és a lengyel vezetők között a tárgyalás október 18. és 20. között. Ezt ki kell még azzal egészíteni, hogy október 19-én a LEMP Központi Bizottsága tanácskozásra készült. Napirenden Gomulka főtitkárrá választása és Rokosszowszkij elmozdítása szerepelt. Amikor a szovjet delegáció október 18-án elindult Varsóba, Hruscsov parancsot adott arra, hogy az Észak-Lengyelországban és Nyugat-Lengyelországban állomásozó szovjet egységek induljanak meg Varsó irányába.

Amikor Hruscsov és a lengyel vezetők között szóváltásra került sor, Gomulkát az egyik munkatársa tájékoztatta, hogy szovjet páncélos és gyalogos egységek közelítenek a lengyel főváros felé. A szovjet csapatok nagyarányú mozgósítása elsősorban a diplomáciai nyomás eszköze volt, és nem a közvetlen konfrontációt szolgálta. Rokosszowszkij és a többi szovjet parancsnok egyelőre még a helyén volt, s bár befolyásuk csökkent, de arra még képesek voltak, hogy visszatartsák a lengyel tisztikart attól, hogy felkészüljön Gomulka védelmére a beérkező szovjet csapatokkal szemben.

Rokosszowszkijnak és társainak azonban csak kisebb befolyása volt a lengyel biztonsági testületek (KBW), és a lengyel belügyminisztérium (MSW) csapatai felett. Ezek a lengyel erők elfoglalták Varsó körül a stratégiai állásokat, és amikor a szovjet hadoszlopok közeledtek, újabb megerősítéseket kértek. Ebben a politikai-katonai játszmában benne rejlett egy katasztrofális összecsapás lehetősége a lengyel KBW csapatok és a szovjet erők között. Robbanásig fokozta a feszültséget, hogy azok a lengyel katonai egységek, amelyek Rokosszowszkij parancsnoksága alatt állnak, összecsaphatnak a lengyel biztonsági erők egységeivel. Lengyelország tehát a polgárháború szélére sodródott, és ez még veszélyesebbé tette a lengyel-szovjet konfliktust. Ugyanakkor egyik oldal sem akarta a közvetlen konfrontációt. Ez Hruscsovot és Gomulkát is arra ösztönözte, hogy a békés megoldást keressék. Gomulka, amikor az említett tájékoztatást megkapta, követelte tárgyaló partnereitől a szovjet egységek azonnali visszavonását. Hruscsov némi habozás után teljesítette ezt a kérést, és kiadta a parancsot Konyev marsallnak, hogy állítsa le a csapatokat. Hruscsov ugyan azt állította, hogy a beérkező szovjet erők csupán egy tervbe vett hadgyakorlatra érkeztek, de a szovjet hadmozdulatok üzenete egyértelmű volt.

Szándékosan kiszivárogtatták szovjet részről azokat a terveket, amelyek a fontos állami létesítmények, köztük a katonai támaszpontok és kommunikációs vonalak védelmére készültek. A szovjet haditengerészet is megjelent a Gdansk környéki környéki vizeken, és sakkban tartotta a lengyel hadihajókat. A nemzeti-kommunista varsói politikusok dicséretére váljék, hogy e nagyarányú szovjet nyomás ellenére is kitartottak a lengyel nemzeti érdekek védelmezése mellett, és nem tettek engedményeket. A hivatalos kommüniké is csak arról szólt, hogy tárgyalások folytak, és a lengyel vezetők egy később kijelölt időpontban Moszkvába utaznak.

Hruscsov az SZKP Elnökségének a tanácskozásán nem rejtette véka alá csalódását, és úgy vélte, hogy a helyzet sokkal rosszabb lenne, ha Rokosszowszkij nem lenne továbbra is Lengyelország védelmi minisztere. Hruscsov hibáztatta a Szovjetunió varsói nagykövetét, Ponomarenkót is, aki szerinte "rendkívül tévesen mérte fel" Edward Ochabot és Wladislaw Gomulkát. Hruscsov természetesen nem említette azt, hogy ő maga is tévesen értékelte a helyzetet. Az SZKP Elnöksége Hruscsov javaslatára úgy döntött, hogy tanácskozást tartanak Moszkvában Csehszlovákia, Magyarország, Románia, Kelet-Németország és Bulgária vezetőivel, Kínát pedig egy odautazó küldöttség tájékoztatja. Arról is döntöttek, hogy mérlegelnek további intézkedéseket is, köztük új hadgyakorlatok megtartását és egy átmeneti forradalmi bizottság létrehozását, amely leváltaná Gomulkát. A sajtóban pedig kampányt indítanak, amely szembeszáll a lengyel tömegtájékoztatás szovjetellenes propagandájával, amely aláássa a szocializmust Lengyelországban.

A lengyel-szovjet viszony továbbra is rendkívül feszült maradt, mert lengyelek tízezrei tüntettek Gdanskban, Sczeczinben október 22-én Gomulka mellett. Még nagyobb tüntetésekre készültek százezrek mozgósításával október 23-ra Poznanban, Lublinban, Lodz-ban, Bidgoszcz-ban, Kielce-ben és más lengyel nagyvárosokban. Eközben a munkások és a diákok közös találkozókat tartottak Lengyelországszerte. A megmozdulások október 24-én érték el csúcspontjukat, amikor Varsóban félmillió ember vett részt egy nagygyűlésen. Ezeket a gyűléseket elsősorban azért szervezték, hogy felsorakoztassák a nemzet egészét az új nemzeti-kommunista lengyel vezetés mögé. Néhány szónok azonban, különösen Wroczlavban, október 23-án nyílt szovjetellenes nézeteket is hangoztatott.

1956. október 20-án és 21-én szovjet részről több gazdasági szankciót és katonai ellenlépést is mérlegeltek, de egyik sem bizonyult hatásosnak. Az SZKP Elnökségének az október 21-én ülésén döntöttek úgy, hogy tartózkodnak a katonai beavatkozástól, és egyelőre mérsékletet tanúsítanak. Hruscsov ezt azzal indokolta kollégáinak és a kelet-európai vezetőknek október 24-én este, hogy igen könnyű lenne okot találni egy fegyveres konfliktusra, de nagyon nehéz lenne véget vetni neki, és kiutat találni a konfliktusból. Hruscsov attól is tartott, hogy a lengyel vezetők készek felfegyverezni a munkásmilícia egységeit, akik segíthetnek megvédeni a lengyel fővárost. Gomulka később megerősítette, hogy valóban megkezdték a fegyverek szétosztását.

Hruscsov tehát jobbnak találta, ha megtalálja a modus vivendit, vagyis a különböző érdekeket áthidaló kompromisszumos megoldást Gomulkával. Lengyelország így nagyobb mozgásszabadságot nyer, hogy saját lengyel útján haladva építhesse a szocializmust. Gomulka viszont szövetségi hűségéről biztosította Moszkvát és kötelezte magát, hogy tagja marad a Varsói Szerződésnek. A szovjetvezetőket azonban továbbra is bosszantotta, hogy Gomulka ragaszkodott Rokosszowszkij elmozdításához, mind a lengyel fegyveres erők éléről, mind a politikai bizottságból. Ha nem jön közbe a magyar forradalom kitörése Budapesten október 23-án, akkor a szovjetvezetők feltehetően keményebb ellenlépésekre szánták volna el magukat, hogy megtorolják Rokosszowszkij leváltását. Gomulka október 26-án egyre erőteljesebben követelte Rokosszowszkij leváltását. A súlyos helyzet Magyarországon arra ösztönözte Hruscsovot, hogy kerülje az újabb konfrontációt Lengyelországgal. Ezért a szovjetvezető vonakodva ugyan, de végül is beleegyezett a marsall leváltásába. November közepén Rokosszowszkijt visszahívták Moszkvába, s a szovjet védelmi miniszter helyettese lett.

Molotov és Vorosilov ellenezte a Lengyelországnak nyújtott nagyobb mozgásszabadságot, abban azonban az SZKP Elnökségének minden tagja egyetértett, hogy a jelen körülmények között célszerű mellőzni a katonai intervenciót. Abban sem volt nézetkülönbség az Elnökség október 23-i ülésén, hogy "alapvető különbség" van a lengyelországi helyzet és a Magyarországon kibontakozó válság között. Gomulkának az a döntése, hogy fenntartja a kommunista rendszert Lengyelországban, és hogy országát benn tartja a Varsói Szövetségben, nagy hatást gyakorolt a magyarországi forradalommal kapcsolatos szovjet döntéshozatalra. A lengyel válság kimenetele azt bizonyította, hogy Moszkva továbbra is tanúsít bizonyos rugalmasságot, és az ortodox sztálinizmus nem tér vissza. De arra is példát statuált, hogy hol vannak a határok, amelyeket nem enged átlépni. Ha Gomulka nem lett volna hajlandó arra, hogy Lengyelországot benntartja a Szovjet- birodalomban, akkor az valószínűleg katonai konfrontációt vont volna maga után. Ebben a vonatkozásban szembeötlő a különbség a magyarországi helyzettel. A magyar forradalom kezdetén a szovjetvezetők abban reménykedtek, hogy Nagy Imre ugyanazt fogja tenni Magyarországon, mind Gomulka Lengyelországban. Az SZKP Elnöksége azonban hamarosan úgy látta, hogy a helyzet jelentősen eltér Magyarországon, mert Nagy Imre valóban szembefordul Moszkvával, és szakítani akar a Szovjetunióval.

A magyar válság kiéleződése

Magyarországon 1955. tavaszától egyre nőtt a feszültség azt követően, hogy a reformista és a nemzeti kommunizmus felé irányt vevő Nagy Imrét az ortodox sztálinista Rákosi Mátyásnak sikerült elmozdítania. Rákosi szovjet nyomásra adta át a kormányfői tisztséget 1953. nyarán Nagy Imrének. Rákosinak ez a kényszerű engedménye, majd pedig Nagy Imre elmozdítása is Moszkva hozzájárulásával történt. 1953. júniusában Malenkov és Beríja magához rendelte Rákosit és néhány más magyar vezetőt Moszkvába egy titkos tanácskozásra. A háromnapos találkozó során Malenkov megfedte Rákosit önkényeskedő és diktátori vezetési módszerei miatt, amely számos súlyos hibához és bűnhöz vezetett, Magyarországot pedig a katasztrófa szélére sodorta. Ezzel indokolták, hogy Rákosi adja át a kormány vezetését Nagy Imrének. Mindez azonban csak félintézkedésnek bizonyult, mert Rákosinak szovjet főnökei megengedték, hogy továbbra is a Magyar Dolgozók Pártjának az első titkára maradjon. Malenkov idején a kormányfői tisztség fontosabbnak számított, mint a párt élén állni.

1955. elejére azonban lényegesen megváltoztak a politikai szempontok mind Moszkvában, mind Budapesten. Az SZKP élén álló Hruscsovnak fokozatosan sikerült a miniszterelnöki tisztséget betöltő Malenkov fölé kerülnie, és így újból a párt élén álló személy lett az első számú hatalmi tényező a szovjet politikában. Hruscsov győzelmét azzal is megtámogatta, hogy arra ösztönözte a kelet-európai országokat, hagyják abba azt az új politikai kurzust, amelyet Malenkov kezdeményezett, amikor ő volt az első ember Moszkvában. Ez azt is jelentette, hogy ismét a kommunista párt feltétlen irányító szerepét kell hangsúlyozni.

Ez az új hatalmi elrendeződés egybeesett azzal, hogy a szovjetvezetők, legalább is állításaik szerint, egyre inkább aggódtak amiatt, hogy Nagy Imre politikája teret enged a jobboldali elhajlóknak és opportunistáknak Magyarországon, akik szövetségre akarnak lépni a Szovjetuniótól elszakadt Jugoszláviával, illetve a Nyugattal. Mindezek eredményeként az SZKP Elnöksége 1955. márciusában ismételten magához rendelte a magyar vezetőket, köztük Nagy Imrét és Rákosi Mátyást is, egy titkos megbeszélésre. Ennek lett az eredménye, hogy Rákosi protezsáltját, Hegedűs Andrást helyezték a kormány élére. Ez a "testvéri beavatkozás Magyarország belügyeibe példát mutatott arra, ahogyan a szovjetvezetés foglalkozik a népi demokráciákkal."

Ezek a politikai cikkcakkok és változások társadalmi nyugtalanságot váltottak ki Magyarországon. Nagy Imre kinevezése miniszterelnökké 1953-ban hozzájárult ahhoz, hogy elejét vegyék további olyan zavargásoknak, amilyenek előfordultak Csepelen, Ózdon és Diósgyőrött 1953. tavaszán. Rákosi visszakerülése a legfontosabb hatalmi pozícióba 1955-ben és 1956-ban újra felszínre hozta a korábbi feszültségeket. Ismét emlékeztetünk rá, hogy a malenkovi időszakban a miniszterelnök számított a legfontosabb pozíciónak és nem a párt első titkára. Ez változott meg azzal, hogy Malenkovot 1955-ben leváltották a Szovjetunió minisztertanácsának az elnöki tisztségéből. (Malenkov, aki Sztálin személyi titkáraként lett az SZKP fontos személyisége, és Sztálin halála után 1953-tól 1955-ig a szovjet kormány élén állott, 1957. júniusában minden tisztségét elveszítette és a párt valamennyi vezető szervezetéből kizárták.) A sztálini korszakban Rákosi tömegterrorral el tudta fojtani a társadalmi elégedetlenséget. 1956-ban azonban a Sztálin halála után kibontakozó "olvadás" és a sztálintalanítási kampány, amelyet maga Hruscsov indított el a XX. pártkongresszuson, sokkal kevesebb mozgásteret biztosított a számára. Az új helyzetben a magyar lakosság számára több lehetőség nyílott a felgyülemlett sérelmek kifejezésére. Ezt Rákosi is tudta, ezért döntött úgy, hogy létrehozza a Petőfi Kört 1956. márciusában. Ezt szelepként működő vitafórumnak szánta a kommunista párt (MDP), valamint a párthoz tartozó ifjúsági szövetség (DISZ) számára, ahol ellenőrzött körülmények között levezethető a társadalmi feszültség.

1956. április 30-án a budapesti szovjet nagykövet, Jurij Andropov arról tájékoztatta az SZKP Elnökségét, és Titkárságát, hogy az SZKP XX. Kongresszusa igen nagy hatást gyakorolt a magyar közhangulatra, de a magyar vezetők csak élettelenül és kényszeredetten reagáltak. Szó szerint ezt írta szigorúan titkos táviratában: "Demagógiával és provokációkkal a jobboldali opportunistáknak és ellenséges elemeknek azt a benyomást sikerült kelteniük (az egyszerű magyar emberek körében), hogy a Magyar Dolgozók Pártjának a vezetése jelenlegi formájában nem teszi meg azt, ami szükséges lenne az SZKP XX. Kongresszusa döntéseinek a végrehajtásához, mert a magyar Politikai Bizottság néhány régebbi tagja ellenáll ezeknek a döntéseknek, a fiatalabb elvtársak pedig túlságosan tapasztalatlanok ahhoz, hogy elvégezzék a szükséges munkát. Ez a benyomás nagy kárt okoz a magyar Politikai Bizottság tekintélyének a pártaktíva és a munkások nagy része szemében." Andropov sürgette az SZKP Elnökségét, adjon nagyobb támogatást Rákosinak, hogy a vele szembeni erők ne kényszerítsenek ki további engedményeket a jobboldali és demagóg elemek számára.

Ez a távirat nyugtalanságot keltett Moszkvában. Az SZKP Elnöksége májusban úgy döntött, Mihail Szuszlovot elküldi Budapestre, hogy mérje fel a helyzetet Andropovval és az MDP vezetőivel. Szuszlov azonban csak néhány hét múlva, június 7-én érkezett a magyar fővárosba. Egyhetes tartózkodása során nem sokat tudott változtatni a helyzeten. Visszatérve Moszkvába, Szuszlov biztosította az SZKP Elnökségét, hogy nincs igazi elégedetlenség Magyarországon az MDP vezetőségével. Rákosi ellenzéke az MDP Központi Bizottságára szorítkozik, ahol is a Nagy Imrét támogató csoport szövetségre lépett "politikailag éretlen és elvtelen tisztségviselőkkel". Szuszlov szerint a problémát meg lehetne oldani, ha "igazi magyar káderek" kerülnének előléptetésre, hogy csökkentsék a zsidó származású elvtársak túlsúlyát az MDP Központi Vezetőségében. Szuszlov több intézkedést is tett Rákosi helyzetének a megszilárdítására azért, hogy megelőzzön bármely komoly kihívást Rákosival szemben az MDP Központi Vezetőségének július közepére kitűzött döntő fontosságú plénumára.

Szuszlov Rákosinak nyújtott erőteljes támogatása megfelelt az SZKP Elnöksége akkori hivatalos vonalának. Később Hruscsov elismerte, hogy súlyos hiba volt "az idióta Rákosira támaszkodni", de 1956. első hat hónapjában senki nem vonta kétségbe komolyan a szovjet párt elnökségében a Rákosi által követett politikát. A Kreml-től és Andropovtól kapott erőteljes és látványos támogatás lehetővé tette Rákosi számára, hogy szembeszálljon riválisaival az MDP-n belül, és bírálataikat úgy állítsa be, mint ami nem csak ő ellene, de "a szovjet elvtársak ellen is irányul". Normális körülmények között ez elég lett volna ahhoz, hogy Rákosit és csoportját több éven át hatalmon tartsa. 1956. júniusában azonban két váratlan esemény is befolyásolta a kialakult politikai erőviszonyokat. 1956. június 27-én a Petőfi Körben a sajtó által is részletesen ismertetett bírálatok érték a rendszer politikáját, és személy szerint Rákosit tették felelőssé az 1940-es évek végén és az 1950-es évek elején alkalmazott sztálinista elnyomó intézkedésekért. Teljes hangerővel követelték a sajtószabadságot. Válaszként Rákosi elérte, hogy az MDP Központi Vezetősége 1956. június 30-án határozatot hozzon a Petőfi Kör betiltásáról. A határozat elítélte "a pártellenes elemeket" és bizonyos Nagy Imre körül tömörülő csoportok "pártellenes nézeteit".

Az MDP Központi Vezetősége megrótta azokat a párttagokat, akik nem tanúsítottak megfelelő éberséget a rosszindulatú és demagóg támadásokkal szemben. Déry Tibort és Tardos Tibort kizárták a pártból, mivel burzsoá és ellenforradalmi nézeteket hangoztattak. Bírálatban részesült a Szabad Nép is, amiért elvtelenül és félrevezető módon tájékoztatott a Petőfi Kör tanácskozásáról. A párthatározat betiltotta az ellenzéki erők további gyűléseit. A párthatározat elfogadására szinte órákkal az után került sor, hogy lezajlottak a már korábban ismertetett véres események Poznanban június 28-án és 29-én. Sok magyar, különösen az egyetemi hallgatók, az értelmiségiek, de számos párttag is, a Petőfi Kör tanácskozásait és a poznani felkelést a neosztálinista rendszer gyengeségeként és sebezhetőségeként értékelte. Rákosi a szocialista ellenes erők elleni szigorú intézkedésekkel próbálta elhárítani a gyengeség benyomását. Korábban, kényszeredetten ugyan, de a Rákosi-klikk is próbálkozott valamiféle korlátozott enyhüléssel az SZKP XX. Kongresszusa nyomán.

A budapesti pártaktíva tanácskozásán 1956. május 18-án Rákosi még önkritikát is gyakorolt, elismerve, hogy neki is szerepe volt a sztálini korszak igazságtalan elnyomó intézkedéseiben. Ezek a rendkívül korlátolt engedmények is reményt ébresztettek a magyar társadalomban. A Petőfi Kör növekvő kihívása, nyílt szembeszegülése, valamint a poznani lázadás arra késztette Rákosit, hogy visszatérjen a "vaskéz" politikájához. Az MDP-n belül számos tisztségviselő, különösen a központi vezetőségben ellenezte ezt a fordulatot és úgy látta, hogy az igazi probléma nem a Petőfi Kör reformtörekvéseivel, hanem Rákosival és csoportjával van. Nem kerülte el Andropov figyelmét, hogy egyre növekszik az elégedetlenség Rákosival szemben és július 9-i táviratában arról tájékoztatta a moszkvai vezetőket, hogy "ellenséges elemek és a párton belüli ellenzék nyílt és erőteljes harcot indított Rákosi ellen". Andropov szerint több jelentős ellenzéki személyiség független nemzeti politikát sürget, és olyan nemzeti kommunista mozgalmat akar, amely lehetővé tenné a magyarok számára, hogy saját ügyeiket függetlenül intézzék a szovjet beavatkozástól mentesen. Andropov ebben az SZKP Elnökségéhez intézett táviratában arra is kitért, hogy Gerő Ernő nem sok lehetőséget lát a kialakult helyzet kézbentartására. Gerő szerint az MDP Központi Vezetőségének a július 18-i tanácskozása helyreállíthatja az egységet a párt legfelsőbb szintjén, de számol váratlan nehézségekkel is.

Andropov beszámolt az ÁVH korábbi főnökének, Péter Gábornak, a börtönből írott leveléről, amelyben Rákosit a Rajk-perben közvetlen bűnrészességgel vádolta. Ha ezt a levelet felolvassák a plénumon, akkor Rákosi még szorongatottabb helyzetbe kerülhet. Gerő Ernő konkrét tanácsokat várt az SZKP vezetőitől. Andropov Gerő aggodalmait megalapozottnak találta. Azt ajánlotta az SZKP Elnökségének, hogy egyértelműen támogassa az MDP június 30-i határozatát és azt, hogy a magyar párt egységesen lépjen fel az ellenséges erőkkel szemben. Az SZKP Elnökségének július 12-i ülésén vitatták meg a legutóbbi magyarországi és lengyelországi eseményeket. Ekkor Hruscsov és kollégái még nem kívántak mélyebben beavatkozni a politikai feszültséghez vezető folyamatokba Magyarországon. A poznani utcai harcok azonban riasztották Moszkvát Magyarországgal kapcsolatosan is, hiszen "Poznan leckéi után nem akarhatjuk, hogy valami hasonló történjen Magyarországon is", hangzott el a tanácskozáson. Egyes szovjet vezetők a Petőfi Kör június 27-i ülését "ideológiai Poznannak" nevezték, azaz fegyveres felkelés nélküli lázadásnak.

A mélyebb okokat feltáró elemzés azonban hiányzik. Hruscsov például a magyarországi (és a lengyel) válságot kizárólag "az imperialisták felforgató tevékenységének" tulajdonítja, akik szítják az egyenetlenséget a szocialista táboron belül, és egymás után próbálják lerombolni a szocialista országokat. Az SZKP Elnöksége utasítására a Pravda hosszú vezércikkben erősítette meg a kommunista nemzetközi szolidaritást, és adta tudtul, hogy Moszkva elhárítja az ellenség akcióit. Ezt a vezércikket figyelmeztetésnek szánták azoknak, akik a nemzeti sajátosságok és a demokrácia kibővítése ürügyén akarják aláásni a szocialista tábor egységét. Ugyanezen a tanácskozáson megbízták Anasztáz Mikojant, hogy a helyszínen mérje fel a magyar párt helyzetét és a társadalmi válság okait. Mikojan július 13-án találkozott Rákosival, valamint Gerő Ernővel, Hegedűs Andrással és Végh Bélával. Mikojan ezeken az előzetes megbeszéléseken meggyőződött arról, hogy lényeges javulás csak akkor várható, ha Rákosi félreáll. Mivel teljes felhatalmazást kapott, Mikojan azt is közölhette Rákosival, hogy a legjobb lenne, ha valaki más venné át az MDP első titkári tisztségét. Rákosi arra számított, hogy elnyeri Moszkva támogatását a "Nagy Imre összeesküvés szétzúzásához" egyszer s mindenkorra. E szerint a javaslat szerint Nagy Imrét és több száz "összeesküvő" társát letartóztatták volna, amit szélesebb körű rendcsinálás követett volna. Rákosit tehát nagyon meglepte Mikojan döntése, de sok választása nem volt, és így el kellett fogadnia Moszkva küldöttének "a tanácsát".

Mikojan Gerő Ernőt javasolta Rákosi utódjául, de Gerő kezdetben vonakodott, és úgy vélte, hogy célszerűbb lenne, ha "magyar tisztségviselő" lépne Rákosi helyébe. Ez a szerénykedő ellenvetés nem volt teljesen őszinte, amit Mikojan világosan látott, és az utódlás kérdését gyorsan rendezték az MDP Politikai Bizottságának két rendkívüli ülésén. Mikojan a július 13-i első tanácskozáson maga is részt vett, és a július 16-i következő tanácskozásról is részletekbe menően tájékoztatták. Az MDP Politikai Bizottsága Mikojan javaslatának megfelelően Gerő Ernőt választotta meg első titkárnak. A hatalom átadását formálisan is jóváhagyta az MDP Központi Vezetőségének a július 18-i ülése, amelyen Mikojan döntő szerepet játszott.

Miközben Mikojan komoly erőfeszítéseket tett a politikai stabilitás helyreállítására, magas rangú szovjet katonai vezetők látogattak Magyarországra, hogy ellenőrizzék az ott állomásozó speciális hadtestek készültségi állapotát. A küldöttség élén Mihail Malinyin tábornok állott, a szovjet vezérkari főnök első helyettese. Malinyin rájött, hogy a speciális hadtestek parancsnoksága még nem dolgozott ki tervet nagyobb méretű belső zavargás elfojtására Magyarországon. Az 1953-as kelet-német felkelés után a Kelet-Európában állomásozó szovjet csapatok parancsnokai kötelesek voltak terveket kidolgozni a belső lázadások elfojtására. Amikor Zsukov marsall, szovjet védelmi miniszter megtudta, hogy Magyarország vonatkozásában nincsen ilyen terv, azonnal elrendelte annak a kidolgozását. A szovjet tábornokok segítették a Magyarországon állomásozó szovjet erők parancsnokát, Lascsenkó tábornokot, hogy készítse el "a speciális hadtestek hadműveleti terve a közrend helyreállítására Magyarország területén" elnevezésű dokumentumot, amelyet 1956. július 20-án írtak alá. A "Volna" (hullám) elnevezésű haditerv értelmében több tízezer főnyi szovjet haderő volt mozgósítható néhány óra alatt a közrend fenntartására és helyreállítására. A terv szerint egy speciális jel ("Kompasz" - iránytű, tájoló) alkalmazására is szükség volt. A "Volna" tervből azonban az derül ki, hogy a szovjetvezetők számításba vettek egy megbízható visszavonulási lehetőséget is arra az esetre, ha nem végződne sikerrel a politikai stabilitás helyreállítása Magyarországon.

A Magyarországgal kapcsolatos moszkvai aggodalmak megalapozottak voltak a szovjet birodalmi érdekek szempontjából. Rákosi menesztése ugyan elhárította a legközvetlenebb problémát, de csak arra volt elég, hogy átmenetileg lefékezze a társadalmi elégedetlenség növekedését. Gerő Ernőt a magyarok többsége ugyanoda sorolta, ahova Rákosi is tartozott. Gerő Ernőnek nem segítettek a Kremltől kapott "jó tanácsok" sem. E tanácsok szerint a nemzetközi feszültség enyhülése és a békés egymás mellett élés jelszava nem feltételezi, ellenkezőleg kizárja az ideológiai engedményeket és az ellenségesnek tekintett nézetek megtűrését. Ebből az következett, hogy az új vezetőknek fel kellett számolniuk azokat a tényezőket, amelyek felelősek voltak a párt irányító szerepének a megbénulásáért. Helyre kellett állítani a fegyelmet a Központi Vezetőség soraiban, a párttagság körében, és egyidejűleg kemény küzdelmet kellett folytatni az ideológiai fronton. Ezek a moszkvai ajánlások alkalmatlanok voltak arra, hogy stabilizálják a helyzetet az egyre viharosabbá váló magyar belpolitikában.

Gerő Ernő 1956. szeptemberében elismerte, hogy rendkívül nehéznek találja az egység helyreállítását az MDP vezetésében, és nem képes megteremteni az összhangot számos alapvető kérdésben. Mindez érthetetlenné teszi, hogy Gerő miért volt hajlandó ilyen válságos helyzetben többször is elhagyni Magyarországot? Szeptemberben és október első hetében a Krímben üdült. Amikor visszatért Budapestre, Andropovnak elismerte, hogy a helyzet sokkal rosszabb, mint mielőtt távozott. Gerő erőfeszítései a feszültség enyhítésére inkább a gyengeség beismerését jelentették. 1956. októberében, miközben Gerő Moszkvában volt, újratemették Rajk László és három másik magas rangú személy földi maradványait. Valamennyien a sztálinista tisztogatásnak estek áldozatul. A nemzeti kommunistákhoz sorolható (azaz nem a Szovjetunióból hazatért moszkovitákhoz tartozó) Rajk Lászlót koholt vádak alapján 1949-ben koncepciós per keretében halálra ítélték és kivégezték, majd 1956. márciusában rehabilitálták. Rákosi ezt a lépést kezdetben ellenezte, és amikor március 28-án bejelentette a rehabilitációt, a saját bűnrészességéről nem tett említést. Gerő Ernő azonban nem volt közvetlenül felelőssé tehető a Rajk-perért, és ezért hajlandó volt hozzájárulni az újratemetéséhez. Gerő ezt arra is alkalmasnak találta, hogy közeledjen Titóhoz, akivel a Krím félszigeten is találkozott október elején. Amit Gerő nem vett számításba az a rendkívüli hatás volt, amit az újratemetés a magyar társadalom egészére tett. Ezt csak akkor értette meg, amikor visszatért Budapestre. Október 12-én elismerte Andropovnak, hogy Rajk újratemetése nagy csapást mért a pártvezetés tekintélyére, amely korábban sem volt túlságosan nagy. Ehhez hozzátette, hogy a temetés valószínűleg még szemtelenebbé teszi az ellenzéket, amely most már nyíltan követelni fogja Nagy Imre visszatérését a Politikai Bizottságba.

Gerő rossz előérzete megalapozottnak bizonyult, mert október harmadik hetére általános válság bontakozott ki a magyar párt és állami gépezet egészében, és a társadalom minden rétegében. Az MDP Politikai Bizottsága Nagy Imrét október 13-án ismét felvette a pártba, ez azonban nem leszerelte, hanem inkább felbátorította az ellenzéket. Mit tesz ilyenkor egy felelős vezető? Gerő Ernő úgy látta, az a helyes, ha megint külföldre utazik. Október 15-től 22-ig Jugoszláviában tárgyalt Titóval, és a hivatalos programját még megtoldotta egy kis vakációval is a jugoszláv tengerparton. Ez alatt az idő alatt a feszültség - részben a lengyelországi események hatására - még jobban kiéleződött Magyarországon. Az elégedetlenség a csúcspontját október 23-án érte el, amikor a budapesti Műszaki Egyetem diákjai támogatásukról akarták biztosítani a forrongó lengyel társadalmat, és hasonló reformokat és változásokat akartak Magyarországon is.

Az MDP felső irányító szerveiben is nagy volt a zavarodottság. Kezdetben be akarták tiltani a tüntetést, majd amikor ez hiábavalónak bizonyult, akkor kényszerűségből engedélyezték. Többszázezer tüntető vonult Budapesten keresztül a lengyel és a magyar nép közös hősének számító Bem József tábornok szobrához. A tüntetők különböző csoportjai a magyar főváros kulcsfontosságú helyeire vonultak, és egyre keményebbé váló követeléseket hangoztattak. Köztük elhangzott: "Nagy Imrét a kormányba, Rákosit a Dunába", valamint az, hogy "Minden ország katonája menjen saját hazájába". Hatalmas tömeg gyülekezett az ország parlamentje előtt, a Rádió épületénél, valamint azon a téren, ahol Sztálin bálványszerű szobra állott. A szobrot hamarosan ledöntötték, a Rádiónál pedig sor került az első fegyveres összecsapásra az államvédelmi erők és a tüntetők között. Magyarország más városaiban is tízezrek tüntettek és követelték a kormány lemondását. Az Országház előtt Nagy Imre erősítők nélkül próbált szólni a tömeghez, de hangja nem jutott messzire. Moszkva magyarországi helytartója, Gerő Ernő, nem volt képes úrrá lenni a helyzeten. Este állítólag felhatalmazás nélkül dördültek el az első sortüzek a Rádiónál.

Az első lövéseket újabb összetűzések követték, amelyeken már nem tudtak úrrá lenni az Államvédelmi Hatóság kommunista párthoz hű erői. A szovjet tanácsadók és katonai parancsnokok állítólag már október eleje óta arra próbálták rábeszélni a magyar párt és állami vezetést, elsősorban a biztonsági erőket, és a hadsereget, hogy szigorú korlátozó intézkedéseket vezessenek be a növekvő nyugtalanság megfékezésére. Az egyik magas rangú szovjet katonai vezető szerint a magyar pártvezetők és a kormány nem foganatosított megfelelő intézkedéseket. Állítólag ezen vonakodás volt az egyik oka annak, hogy október 23-án a magyar rendőrség és biztonsági erők nem voltak képesek úrrá lenni a kaotikus helyzeten.

Ma már ismeretes, többek között Malin feljegyzéseiből, hogy Gerő nem tájékoztatta pontosan Hruscsovot a budapesti helyzetről, amikor október 23-án este telefonon beszélt vele. Nehéz megmagyarázni, hogy mi volt Gerő hallgatásának az oka. Ekkorra már sürgős katonai segítségért fordult a szovjet katonai attaséhoz. Érthetetlen, hogy miért nem beszélt a kialakult helyzetről közvetlenül Hruscsovval is. Gerő már akkor is furcsán viselkedett, amikor kritikus helyzetekben elhagyta Magyarországot, de az a magatartás, amit október 23-án tanúsított, még különösebbnek tűnik. A magyar helyzet válságosra fordulásáról szóló hírek természetesen Moszkvába is eljutottak, mert a katonai attasé Gerő Ernő kérését nyomban továbbította Andropovnak, aki azonnal felhívta Lascsenkó tábornokot. Lascsenkó állítólag azt válaszolta, hogy a Kreml legfelsőbb politikai vezetőitől kapott felhatalmazás nélkül nem teljesítheti ezt a kérést. Andropov ezután táviratot küldött Moszkvába, ennek nyomán Hruscsov ismét beszélt 23-án este - immáron másodszor - Gerő Ernővel. Hruscsov sürgette Gerőt, hogy küldjön írásos kérést az SZKP Elnökségéhez. A szovjet pártvezető azonban hamarosan rájött, hogy Budapesten annyira felgyorsultak az események, hogy nem várhat a formális segélykérésre.

Az SZKP Elnöksége az időközben kutathatóvá vált dokumentumok szerint 1956. október 23-án nem tudott egyhangú döntést hozni abban a kérdésben, hogy vajon küldjön-e csapatokat, vagy sem? Hruscsov és egy kivételével az Elnökség többi tagja erősen támogatta a szovjet erők bevetését. Aki ezzel nem értett egyet, Anasztáz Mikojan, azzal érvelt, hogy a magyarok maguk is képesek helyreállítani a rendet. Azt ajánlotta, hogy előbb politikai eszközöket kell igénybe venni és csak azután parancsot adni a csapatoknak. Mikojan szilárdan kitartott külön álláspontja mellett, és így az elnökség nem egyhangúlag hozott döntést, ami példa nélkül állott az ilyen fontos ügyek esetében. Az SZKP Elnöksége ezért úgy határozott, hogy Mikojant és Szuszlovot azonnal Budapestre meneszti a KGB főnökének, Iván Szerov tábornoknak a kíséretében, hogy helyszínen mérjék fel a helyzetet és készítsenek jelentést arról, amit korábban végeztek Magyarországon. Hruscsov egyidejűleg felhatalmazta Zsukov védelmi minisztert is: csoportosítson át szovjet egységeket, hogy azok segítsék a magyar csapatokat és állambiztonsági erőket a közrend helyreállításában. Hruscsov utasítását azonnal továbbította Lascsenkó tábornoknak a szovjet vezérkar főnöke, Vaszilij Szokolovszkij marsall. Az utasítás szerint a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok döntő részét igénybe kell venni a főváros rendjének a helyreállítására, és egyidejűleg le kell zárni az osztrák-magyar határt.

Ezt követően Lascsenkó azonnal elrendelte a parancsnoksága alatt álló csapatok mozgósítását a már kidolgozott haditerv szerint. A "Volna" tervvel összhangban a Magyarországon állomásozó szovjet haderő már fokozott készültségbe volt helyezve október közepétől, majd pedig teljes harci készültségre állt át október 19-én és 20-án. Amikor Moszkvából megérkezett a mozgósítási parancs október 23-án éjjel, a szovjet haderő nyomban megindult az erős köd ellenére, amely akadályozta a csapatok mozgását. 1956. október 24-én a kora reggeli órákban két gépesített szovjet hadosztály több ezer katonája megérkezett Budapestre, ahol létrehozták a parancsnoki központot a magyar Nemzetvédelmi Minisztérium főépületében. Ezekhez a szovjet erőkhöz hamarosan csatlakoztak a Romániában állomásozó gépesített hadosztály egységei, és két további hadosztály, egy gépesített és egy lövész, mindkettő Ukrajnából, a Kárpáton túli katonai körzetből.

A Magyarországon állomásozó szovjet haderőt Malinyin tábornok parancsnoksága alá helyezték, aki folyamatos kapcsolatban állt a szovjet tábornoki kar 80 magas rangú tisztjéből álló "rendkívüli műveleti csoporttal". A mozgósított szovjet haderő 31.500 katonából, 1.130 páncélosból és önjáró tüzérségi fegyverből, 380 páncélozott személyi szállító járműből, 185 légelhárító ágyúból, jelentős mennyiségű más fegyverzetből állott. Ezt a fegyveres erőt a legrövidebb idő alatt be lehetett vetni Budapesten és más magyar városokban, továbbá fel lehetett sorakoztatni az osztrák-magyar határon. Két szovjet hadosztály 159 repülőgépe parancsot kapott, hogy szoros légi támogatást nyújtson a szárazföldi erőknek. Két szovjet bombázó hadosztály 122 repülőgéppel teljes készültségben várta a bevetést Magyarország és a Kárpáton túli katonai körzet repülőterein.

A megoldandó feladat szempontjából azonban erre a hatalmas erejű katonai mozgósításra nem volt szükség. Ez be is bizonyosodott, amikor a magyar fővárosba érkező szovjet erők célszerűtlennek, eredménytelennek, az elérni kívánt hatással éppen ellentétesnek bizonyultak. Ezt Gerő Ernő is elismerte, amikor október 24-én telefonon beszélt a szovjetvezetőkkel. Közölte velük, hogy a szovjet csapatok megérkezése Budapestre igen rossz hatással volt a főváros lakóira. Az orosz páncélozott járművek és tüzérség megfelelő gyalogsági támogatás nélkül érkezett Budapestre, és így az ellenálló fiatalok gránátjainak és benzines palackjainak - a "Molotov-koktéloknak" - könnyű célpontjaivá váltak. A magyar fegyveres erőknek elvileg együtt kellett volna működniük a szovjet egységekkel, különösen az állambiztonsági csapatoknak, és a rendőri erőknek. A magyar reguláris hadsereg képtelen volt hatékony segítséget nyújtani és egyes egységei átálltak a felkelők oldalára. Mindezek együttes hatásaként a harcok fokozódtak. 24-én a délutáni órákban legalább 25 tüntető meghalt és több mint 200 megsebesült. A Budapesten tartózkodó Mikojan és Szuszlov növekvő erőszakról számolt be. Eszerint számos magyar vezetőbeosztású személy földalatti óvóhelyekre menekült, és együttműködésükre, munkájukra már nem lehet számítani.

A Bessenyei Kör és a Petőfi Kör

Az 1956-os forradalom előzményeihez tartozik, hogy 1954-ben megalakult a Bessenyei Kör, amely az értelmiségiek vitafóruma volt. Ebből jött létre 1955. tavaszán Tánczos Gábor vezetésével a Petőfi Kör, amelynek az egyre nyíltabb vitái, különösen az SZKP XX. Kongresszusa után erőteljesen befolyásolták a közvéleményt. Az Irodalmi Újság is egyre kritikusabb hangot ütött meg. 1955-ben hatvan író tiltakozott a kulturális életben alkalmazott cenzúra és erőszakos irányítás ellen.

Minőségi változást eredményezett, amikor már a Sztálin által elkövetett bűnökről is beszéltek. Ez már közvetlenül érintette a szovjet diktátor magyar epigonjának - a moszkovita internacionalista Rákosi Mátyásnak - a sorsát is, és hozzájárult a menesztéséhez. A Petőfi Kör június 27-i rendezvényén, a Közgazdaságtudományi Egyetemen már több ezren vettek részt és forradalmi hangulat uralkodott. Az MDP központi vezetősége június 30-án pártellenesnek minősítette az ellenzék tevékenységét. Májusban Szuszlov, júniusban pedig Mikojan látogatott Budapestre. A Magyarországon tartózkodó szovjet különleges hadtest 1956. júliusában utasítást kapott, hogy készítsen tervet egy esetleges felkelés leverésére. Augusztusban országos készültségi állapotot, októberben már riadókészültséget hirdettek ki az itt állomásozó szovjet alakulatoknak. Új szovjet csapatok is érkeztek Magyarországra. 1956. júliusában Mikojan meneszti Rákosit, és Gerő Ernő kerül a helyére. A párt második embere Kádár János, a miniszterelnök, pedig Hegedűs András lett.

Tovább mélyítette a válságot, hogy megkezdődött a kivégzett kommunista vezetők rehabilitálása. Október 6-án, az 1849-ben kivégzett magyar tábornokok emléknapján, újra temették Rajk Lászlót. A szertartáson százezrek vettek részt.

Október 13-án Nagy Imrét visszavették a kommunista pártba. Október 15-én, majd 17-én összehívták a magyar értelmiség egyik szervezkedési központjának, az Írószövetségnek a rendkívüli kongresszusát. Október 16-án Szegeden, a vidéki egyetemi városban megalakult a Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége, a MEFESZ. Ezzel egyidőben az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészkarán, továbbá a Műszaki Egyetemen is megindult a szervezkedés. Az egyetemi ifjúság követelései a 14, a 16 és a 17 pontban váltak ismertté. 1956. október 22-én a Műszaki Egyetemen éjszakába nyúló tanácskozás folyt, amelyen Rajk Lászlóné is részt vett. Estére forradalmivá fokozódott a hangulat, és a követelések közé már bekerül az is, hogy vonják ki a szovjet csapatokat Magyarországról. A műszaki egyetemisták határozták el, hogy október 23-án szimpátiatüntetést szerveznek a lengyelek mellett. Az állambiztonsági csapatok készenlétben álltak a Műszaki Egyetemen, bevetésre várva. A hatalom legfelsőbb szintjén zavarodottság és bénultság uralkodott.

A forradalom rövid naplója

A belügyminiszter (Piros László) október 23-án délután 1 órakor először betiltotta, majd 1/2 3-kor engedélyezte a tüntetést.

A forradalom kitörésének napján a párt hivatalos lapja, a Szabad Nép vezércikkben üdvözölte az ifjúság követeléseit. A pártlap közli a lengyel nemzeti reformkommunista pártvezető, Gomulka beszédét, valamint a Magyar Írószövetség felhívását, amely üdvözli a lengyel változásokat, de nem támogatja a tüntetést.

Hazaérkezik Jugoszláviából a magyar párt- és kormányküldöttség. Nagy Imre és barátai Losonczi Géza lakásán tanácskoztak a válságról, és új kormányt tartottak szükségesnek Nagy Imrével az élén. Nagy Imre ekkor még ellenzi a tüntetést, amely azonban 15 órakor minden zavaró közbelépés ellenére megkezdődik.

Az egyetemi diákság és oktatóik Pesten Petőfi Sándor szobránál, a budaiak a Műszaki Egyetemnél gyülekeztek. A két menet innen indult el Bem tábornok szobrához. Bem József a lengyel és a magyar nép közös hőse, kiemelkedő szerepet játszott a XIX. századi lengyel függetlenségi küzdelmekben, valamint az 1848-49-es magyar szabadságharcban. A Petőfi szobornál a rendkívül népszerű fiatal színész, Sinkovits Imre sokezres hallgatóság előtt szavalta el a Nemzeti dalt, az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc zseniális költőjének a mozgósító erejű versét. Egy diák felolvasta a 16 pontos követelést, és innen a tömeg a Kossuth Lajos utcán, a Tanács körúton (ma Károly körút), Bajcsy Zsilinszky úton és a Szent István körúton keresztül jutott a Margit hídhoz és onnan Bem József tábornok szobrához. Itt egyesültek a budai diáksággal. Az egyetemisták kezdetben rendezett sorokban, kart-karba fűzve vonultak. Minthogy e sorok írója is a Petőfi szobortól induló csoport első sorában haladt, jól emlékszik, hogy jobbról is és balról is egy tanársegéd karolt belé. Az volt a magyarázat, hogy így kell védekezni a provokátorokkal szemben.

A tüntetők nemzeti zászlókat vittek és hazafias dalokat énekeltek. A Bem szobornál Veress Péter író felolvasta az írók kiáltványát, Bessenyei Ferenc, egy másik népszerű fiatal színész pedig elszavalta a Szózatot, Vörösmarty Mihály XIX. századi nagy magyar költő nemzeti imádsággá vált versét. Végül Z. Herbert, lengyel író is szólt a tüntetőkhöz. Az a tömeg, amely a Bem szobortól elindult a Kossuth térre az akkor még a Batthyány teret a Kossuth térrel összekötő Kossuth hídon át, már elkezdte bicskákkal kivágni a kommunista címert a magyar nemzeti zászlókból. Délután 5 és 6 óra között mintegy kétszázezres tömeg akarta hallani Nagy Imrét az Országháznál. A tüntetők egy része a Rádióhoz ment a Bródy Sándor utcába, hogy beolvassák követeléseiket, míg egy harmadik csoport a Városliget mellett lévő Felvonulási térre indult, ahol a szovjet diktátor bálványszerű szobra állott.

Sztálin szobrának a felállítását megelőzően ezen a helyen állt a Regnum Marianum templom, a Magyarok Nagyboldogasszonyának a temploma.

(A "Mária országa" (Regnum Marianum) állameszme a XVIII. században kristályosodott ki. Alapja az a történelmi tény, hogy Magyarország első királya, Szent István, miután fia Imre herceg 1031. szeptember 2-án vadászat közben meghalt, és az ország trónörökös nélkül maradt, Szűz Máriának - a Magyarok Nagyboldogasszonyának - ajánlotta fel országát, aki így Magyarország védnöke, közjogilag pedig az uralkodója lett. Minthogy a magyar királyi hatalom természetfelettiségét fejezte ki a Regnum Marianum eszméje, és ennek a természetfeletti királyi hatalomnak volt a tárgyiasult jelképe a magyar szent korona, így valójában a magyar nép történelmi örökségével, Európában egyedülállónak tekinthető történelmi alkotmányával függött össze ez a templom. A Regnum Marianum eszméje hatékonyan járult ahhoz hozzá, hogy a magyar szent korona közjogi fogalommá vált, és a magyar koronaeszme pedig közjogi tanná. Ez a magyar állam közjogi fejlődésében az egyik legeredetibb vonás. A magyar történelemben és közjogi felfogásban egyedülállónak tekintendő az, hogy a király rangban és hatáskörben nem az első, hanem a második személy. A királynak a felettese a szent korona, amely jogi személyként a magyar államhatalom igazi hordozója. Európában kötelező erejű közjogi tanná csak a magyar korona eszme vált. A Regnum Marianum templom valójában a magyar királyok felett is álló közjogi hatalomnak a tiszteletére épült. Ez az állam felett álló és történelmi alkotmánynak is nevezett sajátos közhatalom a magyar nép nemzedékei által kifejlesztett legsajátosabb közösségi szükségleteket, érdekeket és értékeket foglalta magába, és helyezte minden magyar törvény és a királyi hatalom fölé. Ezért a Regnum Marianum templom annak volt a szimbóluma, ami a magyar nép fennmaradása szempontjából a legfontosabb. A korai keresztények Máriát Isten anyjaként tisztelték, és ide vezethető vissza Szűz Mária megkülönböztetett vallásos kultusza. Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe Mária Isten-anyaságára emlékezik. Még a II. Vatikáni Zsinat is hivatalosan az egyház anyjának (mater ecclesiae-nek) nyilvánította. Magyarország számára tehát Szűz Mária az állam felett álló Isteni eredetű törvényeket, egy megszentelt közjogi rendszert szimbolizált. Ez volt az oka annak, hogy amikor Magyarország 1919-ben megszabadult a kommunista rémuralomtól, akkor ennek emlékére felépítették a Regnum Marianum templomot.)

Amikor a kommunisták teljes mértékben átvették az uralmat 1948-ban, úgy döntöttek, hogy a Regnum Marianum templomot eltörlik a föld színéről. Miután lebontották a templomot, helyére a Szovjet-birodalom teljhatalmú urának a bálványát állították. Sztálin hatalmas méretű szobrába sok értékes magyar köztéri szobrot beolvasztottak azzal a nem is titkolt szándékkal, hogy elpusztítsák a magyar nemzet örökségét képező nemzeti és keresztény értékeket, azok tárgyi szimbólumait. A monumentális szobortalapzaton rövid kabátban, egyik kezét magasra tartva állt az a kaukázusi gengszter, aki a történelem sajátos fordulatai következtében egy világbirodalom diktátorává tudta felküzdeni magát.

A Sztálin szobornál 1956. október 23-án a Bem téri tüntetők egy része, de főleg a környéken lakók és a külterületekről beérkező munkások gyülekeztek. A tömeggé nőtt tüntetők követelték a szovjet csapatok távozását, és a bolsevik zsarnokság szimbólumának az eltávolítását. Így született meg a szobor ledöntésének a szándéka, amely hamar tettekben is megnyilvánult. Sztálin szobrának a ledöntése azonban igen nehéz feladatnak bizonyult, mivel a hatalmas csizmákat vasbeton tartotta. Több sikertelen próbálkozás után végül lángvágókkal oldották meg a dolgot. A szobrot vassodrony kötelekkel és teherautókkal húzták a Gorkij fasor (Városligeti fasor) irányába. A szobor végül este 9 óra 35 perckor földet ért. Ezt követően az egybegyűlt hatalmas tömeg elszavalta Petőfi Sándor Nemzeti dalát és együtt mondta annak esküszövegét: "Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!" Ezután elénekelték a magyar nemzet imáját, a Himnuszt. A csizmába pedig kitűztek egy olyan nemzeti lobogót, amelyből a kommunista állami címer már ki volt vágva. Ekkor érkezett a hír, hogy a Budapest VIII. kerületében lévő Bródy Sándor utcában a Rádiónál az állambiztonsági erők egységei tüzet nyitottak a tüntetőkre, és már áldozatok is vannak. A Dózsa György útról a tüntetők egy része teherautókon és gyalog elindult a Rádióhoz. Sztálin ledöntött szobrát a körút és a Rákóczi út kereszteződéséhez vonszolták, ahol október 24-én kalapácsokkal apró darabokra verték szét. Egy-egy darabját történelmi emléknek vitték magukkal haza a budapestiek.

A Magyar Állami Rádió védelmének a megerősítéséről már a kora délutáni óráktól kezdve könnyfakasztó gránátokkal is ellátott államvédelmi fegyveresek gondoskodtak. Háromnegyed 4-kor megérkezik az első, 5 óra után pedig a második ÁVH-s század is a Rádió védelmére, tehát még akkor, mielőtt a tüntetők odaértek volna. Mintegy 280 ÁVÓ-s védte a Rádió épületkomplexumát. Október 23-án délután hat órától kezdve a belügyi egységek gondoskodtak a középületek védelméről és az egész országban riadókészültségbe helyezték az államvédelmi alakulatokat, de a néphadsereg egységeit is. A Piliscsabán és Aszódon állomásozó gépesített ezredet pedig elindították Budapestre.

Este nyolc órakor az MDP főtitkára, Gerő Ernő, beszédet mondott a rádióban azt követően, hogy tárgyalt Hruscsovval telefonon. Az internacionalista-kommunista vezetés prominens képviselőjének számító Gerő Ernő sovinisztának, reakciósnak, antiszemita csőcseléknek bélyegezte a tüntetőket. Arrogáns beszéde csak fokozta a feszültséget. Gerő ezután Andropov szovjet nagykövet révén katonai beavatkozást kért Moszkvától. A Bem térről is érkeztek tüntetők a Rádió elé. A diákok be akarták olvasni követeléseiket, hogy azt az egész ország hallhassa. Benke Valéria, a Rádió akkori elnöke, ellenállt. Kemény alkudozások után a diákküldöttséget végül is beengedték, de csak néhány pont felolvasását engedélyezték. Ezt az elégedetlen diákok a Rádió erkélyéről tudatták a tüntetőkkel, akik ragaszkodtak összes követelésük felolvasásához. Az időközben több ezresre duzzadt tömegből egy újabb 80 fős csoport megpróbált behatolni a Rádió épületébe. Az ÁVH-s őrség közülük egyet még az előcsarnokban lelőtt és ezért a többiek visszavonultak. A gyilkosság miatt felháborodott tömeg megpróbált benyomulni az épületbe. Azokat, akik az ablakon akartak bemászni, az ÁVÓ-sok elfogták. Az ÁVÓ-sok először könnygázzal próbálták eloszlatni a tömeget, később azonban tüzet nyitottak rájuk. A rádió adásait ekkor már nem a Bródy Sándor utcai épületből sugározták, hanem az Országházban lévő rádiósközpontból.

E sorok írója, miután eltöltött bizonyos időt az Országháznál, a riasztó hírek hatására elindult a Bródy Sándor utca felé gyalog. Amúgy is ebbe az irányba kellett volna mennie, mert ekkor a IX. kerület Ráday utca 43-45. szám alatt lévő Eötvös Kollégiumnak nevezett diákszállón lakott, mint első éves joghallgató. A Nemzeti Múzeum előtt már több villamos fel volt forgatva, és igen sokan igyekeztek a Bródy Sándor utca és a Nemzeti Múzeum felé. A Múzeum utcán keresztül a Puskin utcába érve egyszer csak azon vette észre magát, hogy a háta mögött felsorakozott ÁVH-s egységek fegyverüket előre szegezve kioldják könnygázgránátjaikat, és rátámadnak a tüntetőkre, miközben ő maga egyedül volt a tömeg felé menetelő ÁVH-sok és a tömeg között lévő területen. Az egyetlen menekülési útvonalnak a Nemzeti Múzeum kertjébe való átmászás jöhetett számításba. Ezért átjutva a kerítésen és áthaladva a Nemzeti Múzeum kertjén ismét a Kálvin térre került, ahol több magyar katonai teherautó állt magyar katonákkal. Egy Csepelről érkezett teherautóra felkapaszkodva elindult a Dózsa György útra, ahol már le volt döntve Sztálin szobra. A teherautón tartózkodók közölték vele, hogy aki akar, annak tudnak fegyvert adni valamelyik csepeli fegyverraktárból, amely akkor már a tüntetők kezén volt. A teherautó ezután visszaindult a Kálvin tér irányába és útközben több olyan helyen is elhaladt, ahol már osztogatták a fegyvereket a tüntetőknek.

Ezek az események körülbelül este 3/4 9-kor történtek. Azóta már a történészek megerősítették, hogy a Rádiót védő őrség erősítésére valóban 20 és 21 óra között újabb 96 katonát és 200 ÁVÓ-st rendeltek ki, akiknek átmenetileg sikerült a tüntetőktől a Rádió környékét megtisztítani, és az épületbe bejutni. Még 21 óra előtt megérkezett a Bródy Sándor utcába a Petőfi Akadémiáról 150 tiszt, a 20. Hiradóezred 100 katonája, és Pilicsabáról egy lövész-, és egy harckocsi-zászlóalj. Este 9 órakor a Szentkirályi és Bródy Sándor utca sarkánál az ÁVÓS katonák láncba fejlődve, a civilekre lövöldözve tisztították meg a Bródy Sándor utcát. A tüntetők ekkor még nem használtak fegyvert. A piliscsabai katonák is a Rádióhoz mentek. A tisztek bementek a Rádió épületébe és fegyvertelenül kijőve próbáltak szót érteni a tömeggel. A Rádióból azonban tüzet nyitottak rájuk. Solymosi János, a piliscsabai egységek parancsnoka a Rádió épületének erkélyéhez támasztott létra tetején akart szólni a tömeghez, hogy rábírja őket a távozásra. A Rádió őrségének egyik ÁVÓS századosa ezt úgy értelmezte, hogy a piliscsabaiak átállnak a felkelőkhöz. Ezért parancsot adott Solymosi ezredes lelövésére. A Rádió ablakából beosztottjai célba vették, de nem Solymosit, hanem Szabó századost találták el, aki belehalt a sérülésekbe. A piliscsabaiak elvegyültek a tömegben, nem lőttek a tüntetőkre, egyesek fegyvereiket is átadták. Amikor kigyulladt a Nemzeti Múzeum, Solymosiéknak sikerült a tüzet eloltani.

Az 1956. október 23-i tüntetés, amellyel a magyar diákok a lengyel nép iránti szolidaritásukat akarták kifejezni, néhány óra alatt spontán népfelkeléssé alakult át. Budapesten a lakosság elfoglalta a telefonközpontokat, nyomdákat, behatolt a fegyvergyártással foglalkozó üzemekbe és fegyverraktárakba, és fegyvert szerzett magának. Kísérletet tett a hatalom első számú újságja, a Szabad Nép székházának az elfoglalására.

A forradalmi megmozdulássá átalakult tüntetés futótűzként terjedt az országban. A magyar kálvinizmus fellegvárában, a tekintélyes egyetemmel is rendelkező Debrecenben a bölcsészhallgatók és tanáraik, valamint középiskolások már délelőtt 11 órakor tüntettek. Sok munkás csatlakozott hozzájuk, és délután már mintegy 30.000 emberből álló tömeg gyűlt össze a belügyminisztérium megyei főosztálya - az ÁVH helyi szervezete - előtt. A debreceni ÁVÓ-sok sortüzet zúdítottak a tüntetőkre, és három személy meghalt, 30 pedig megsebesült. Az első puskalövések tehát nem Budapesten a Bródy Sándor utcában, hanem Debrecenben este 6 és 7 óra között dördültek el.

1956. október 24-én a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok akcióba léptek. Ezek még olyan egységekből álltak, amelyeknek a katonái tudták, hogy Magyarországon vannak. A később bejövő szovjet katonák ugyanis azt hitték, hogy a Szuezi csatornánál vetették be őket és a Duna a Szuezi csatorna. A Magyar Dolgozók Pártja nevet viselő kommunista párt vezetése október 24-én egyre több magyar katonai alakulatot próbált meg bevetni a tüntetők és a felkelők ellen. Október 24-re virradóra a Kossuth Rádió, amely a Lakihegyről sugárzott, ismételten beolvasta a kormány közleményét. Ez akkor Nagy Imre hivatalos álláspontját is kifejezte:

"Fasiszta reakciós elemek fegyveres támadást intéztek középületeink ellen, megtámadták karhatalmi alakulatainkat. A rend helyreállítása érdekében további intézkedésig tilos minden gyülekezés, csoportosulás, felvonulás. A karhatalmi szervek utasítást kaptak arra, hogy a rendelet megszegőivel szemben a törvény teljes szigorával lépjenek fel."

Budapesten létrejöttek a fegyveres ellenálló csoportok a Móricz Zsigmond körtérnél, a Széna téren, az Astóriánál, a Baross téren, a Corvin közben, a Kilián laktanyában, a Tompa utcában, a Tűzoltó utcában, a Ferenc téren, a Bakáts téren és a Boráros téren, valamint Soroksáron, Erzsébeten, a Juta dombnál, Kőbányán, Kispesten, Újpesten, Csepelen. Fegyveres harc bontakozott ki a beözönlő szovjet erőkkel, valamint a vidékről felrendelt katonai egységekkel. A harcok célja a stratégiailag fontos útszakaszok, hidak elfoglalása, a középületek megszállása, a Rádió és a telefonközpont visszafoglalása. A szovjet egységeket kőzáporral fogadó lakosságnak gépfegyverekkel és ágyúkkal válaszoltak a szovjet katonák. Október 24-én a Honvédelmi Minisztérium előtt volt az első fővárosi sortűz, amelynek számos halálos áldozata volt. Sokan meghaltak a Roosevelt téren is, akikre a BM-ből nyitottak tüzet az ÁVH-sok.

Október 24-re virradóra egy szovjet lövészhadosztályt, valamint a Romániából idevezényelt gépesített gárdahadosztályt vetették be. A magyar fővárosban 20.000 szovjet katona volt. Ugyanebben az időben Magyarországot megszállta egy gépesített gárdahadosztály, egy légvédelmi tüzérhadosztály, és megkezdte bevonulását az összfegyvernemi hadsereg is. Az október 24-én harckészültségbe helyezett öt szovjet hadosztály létszáma 31.500 főre rúgott. Hatalmas tűzerővel rendelkezett. Kötelékébe tartozott 1130 harckocsi, és önjáró löveg, 615 tüzérségi és 180 légvédelmi löveg, továbbá 380 páncélozott jármű és 3930 gépkocsi. Ezen túlmenően riadókészültségbe helyezték a különleges hadtest vadászrepülő és bombázó hadosztályt, és a kárpáti katonai körzet vadász és bombázó hadosztályát. Mindent összevetve 159 vadászrepülő és 122 bombázó állt bevetésre készen.

E sorok írója október 24-én a kora reggeli órákban több diáktársával együtt a Kinizsi utcán keresztül megközelítette az Üllői út és a Körút kereszteződését és az Iparművészeti Múzeum árkádjai alól figyelte, miként közelednek a szovjet páncélosok a Kálvin tér felől. Amikor a páncélosok az Úttörő térhez (most Markusovszky tér) értek, akkor a Kilián és a Corvin köz felől tüzet zúdítottak rájuk, amelyet némi megtorpanás után a szovjet páncélosok viszonoztak. Hatalmas tűzpárbaj alakult ki és a kíváncsiskodók közül többen életüket vesztették, illetve megsebesültek. A heves tüzelés menekülésre kényszerítette a kíváncsiskodókat. E sorok írója is kúszva igyekezett a Kinizsi utca irányába, majd onnan futva haza a Ráday utcába. Egyelőre felfoghatatlannak tűnt, hogy miként alakulhatott át egy békés szolidaritási tüntetés páncélos egységekkel vívott valóságos háborúvá.

Október 25-ét véres csütörtöknek nevezik. Ezen a napon kemény harcok folytak az Illatos úton, ahol a szovjet rohamlövegekre nyitottak tüzet a felkelők. Harcok voltak a Jászai Mari téren, ahol szovjet és esztergomi erők csaptak össze a felkelőkkel. Kemény ellenállás fogadta a szovjet támadókat a Déli vasúti-összekötőhídnál, a Corvin köznél, a Tompa utcában, az Üllői úton, Soroksáron, Csepelen, és az újpesti rendőrségnél. Tüntetésekre került sor a budai Zalka Máté laktanya előtt, a Deák téren a BM épülete előtt. A politikai foglyok szabadon bocsátását követelték. Ezen a napon kapott parancsot Maléter Pál arra, hogy öt harckocsival és 100 tisztiiskolással foglalja el a Kilián laktanyát és számolja fel a Corvin közi, a Tompa, a Tűzoltó és a Páter utcai felkelők ellenállását. Malétert a tisztiiskolások cserbenhagyták. A szovjetek a segítségére siettek, de a Tűzoltó utcai csoport visszaverte őket. Maléter két tankkal érkezett a Kilián laktanyához, rövid tűzharc bontakozik ki, és ekkor értesül arról, hogy tűzszünetet hirdettek. Elrendelték a címer nélküli nemzeti zászló kitűzését is. Maléter ezt a zászlót is kitűzi. Ezt a felkelők úgy értelmezik, hogy Maléter ezredes átállt a felkelőkhöz. Maléter délután tűzszünetet köt a Corvin közi ellenállókkal.

A legtragikusabb eseményre azonban az Országház épülete előtt került sor, ahol a budapestiek fegyvertelen tüntetést szerveztek nemzeti követeléseik érdekében.

Orbán Éva történész "Iránytűnk '56" című 2001-ben megjelent történelmi olvasókönyvében a 24. oldalon így foglalja össze szemtanúk elmondása alapján azt, hogy mi történt a Parlament előtt:

"Reggel félnyolc tájban a pesti rakparton déli irányból mintegy ötven szovjet páncélos haladt a Parlament felé. Egyikükön-másikukon magyar zászló lengett. Elfoglalták állásaikat a Parlamentnél. Féltíz-tíz óra tájban jöttek a tüntetők, az Astoriánál hozzájuk csatlakozó két szovjet tankkal és két páncélkocsival a Kossuth térre. Itt barátkozni kezdtek a téren felsorakozó tankokban lévő katonákkal, ennivalóval és cigarettával kínálva őket, miközben próbálták oroszul megértetni velük, hogy ők nem fasiszták, hanem a magyar szabadságért harcoló egyszerű, becsületes emberek. Folyt a barátkozás. Küldöttséget szerettek volna bejuttatni a Parlamentbe. A Parlamentből kijött egy asszony, aki az egyik tankhoz ment, mondott valamit.

Egyszerre, mint derült égből a villámcsapás, a Földművelésügyi Minisztérium (FM) tetejéről lőni kezdték a fegyvertelen tömeget. A szovjet tankok tetői becsapódtak és a csövek az FM-re és a tüntetők felé fordultak. A Kossuth tér két oldalán lévő épület tetejéről is lőtték a téren összegyűlteket, de máig sem tisztázott, hogy kik. Az Akadémia és a Nádor utca felől egy-egy szovjet páncélos érkezett, az egyik a házasságkötő terem előtt megállt, és géppuskával lőtte a tömeget, majd megfordult, és elment. Eszméletlen, őrült menekülés kezdődött, halottak, sebesültek voltak mindenütt. A menekülőket nem akarták beengedni a Minisztériumba. A szó igazi értelmében patakokban folyt a vér, amit másnap a tűzoltóságnak kellett eltakarítani. Ott nem volt segítség. A menekülőkre is lőttek. Az ott lévők szerint legalább 220 halott maradt a téren, és több száz volt a sebesültek száma. A térről kiszorult tüntetők a Minisztérium és a Nemzeti Bank közötti részen is szembe kerültek az ÁVÓ-s sorkatonákkal, majd az Amerikai Nagykövetség elé vonultak és segítséget kértek. Ma már tudjuk, hogy hiába. Az FM tetejéről a zöld ÁVÓ-s katonák kezükben fegyverrel az FM hátsó kijáratán át a mai Honvéd utcán futottak a Szabadság tér felé, ahol IFA teherautók várták őket, amelyeken elhajtottak. A sebesülteket teherautókon, autóbuszokon vitték el. A halottakat katonák szedték össze, a Parlament Duna parti oldalán a fal mellett oszlopsorokban egymásra rakták a tetemeket, majd késő délután teherautókkal elvitték."

Ez a mészárlás mélységes felháborodást váltott ki és országszerte ott is szervezett ellenállás kezdett kialakulni, ahol még nem volt. Ekkor vált szervezett erővé a Széna téri csoport és több más felkelői közösség is ekkor szilárdult komoly ellenálló erővé, mivel sokan csatlakoztak hozzájuk. A magyar fővárosban kitűzték a fekete zászlókat és még aznap véres-zászlós tüntetést szerveztek a szovjet beavatkozás ellen. A kaotikus viszonyokra jellemző, hogy a Parlament közelében lévő Akadémia utcai Pártközpont körül is volt összecsapás. Tévedésből tűzharcba keveredtek egymással a Pártközpontot védő kormányőrök és az erősítésükre érkezett pécsi karhatalmi zászlóalj egyik százada. Az érkezők járművein nemzeti színű zászló volt kitűzve és ezért az ÁVÓ-sok támadóknak vélték őket.

Október 26-án a Kilián laktanya környékének rendbetételére felrendelt kiskunhalasi lövészezred katonái a Népligetnél lévő laktanyákhoz tartottak. Az úgynevezett Juta-dombhoz érve Hodosán Imre őrnagy felszólította a Kálmán Béla vezette szabadságharcos csoportot, hogy az tegye le a fegyvert. Kálmán Béla elmondása szerint Hodosán őrnagyot a politikai tisztje megpróbálta lebeszélni az erőszak alkalmazásáról. Erre Hodosán kirángatta a gépkocsiból politikai tisztjét és agyonlőtte. A szabadságharcosok közül tizenkilencen meghaltak, akiket aztán később katonai tiszteletadással temettek el. A kiskunhalasiak visszavonulásra kényszerültek, de a Határ útnál délután ismét összetűzésbe kerültek a felkelőkkel. A Juta-dombnál, a téglagyárnál és a Soroksári úti vasúti töltésnél elfogott felkelőket Hodosán a helyszínen agyonlövette. Az őrnagy nem tartotta magára nézve kötelezőnek a foglyokra érvényes nemzetközi megállapodásokat. Ezen a napon Kőbányán, Budán a Széna téren, valamint az Üllői út környékén is támadások érték a felkelőket. A Corvin köznél október 26-án hajnalban támadást indítottak a szovjet erők és ezek többszöri hullámban megismétlődtek a nap folyamán. A harcok végül is a corvinisták győzelmével fejeződtek be.

Ezen a napon a Csepel félszigeten a Királyerdőben is voltak összecsapások. Elfogják a munkáskerület rettegett tanácselnökét és lelövik. A XV. kerületben a tüntetők elfoglalják a rendőrkapitányságot. Több új felkelő csoport is megszerveződik, többek között a Thököly út és a Dózsa György út térségében, a Vajdahunyad utcában és a Széna téren. Erzsébeten a felkelők elfoglalják a tanácsházát, a pártbizottságot, valamint a Danubia Fegyvergyárat. Kiáltványt tesznek közzé az októberi események előkészítésében fontos szerepet játszó írók és művészek is.

Október 27-én harcok folynak Újpesten a hadihajós laktanyánál, a Honvédelmi Minisztérium épületénél. A felkelők megtámadják az erzsébeti és a csepeli pártbizottságot. Csepelen a katonák és az ÁVÓ-sok visszafoglalják a Vasművet és a rendőrséget. Budapest XIII. kerületében a Hajógyárnál van tűzharc. Maléter Pál ezredes támogatására a Kilián laktanyához szovjet segítséget és 100 tisztiiskolást küldenek. Ez utóbbiak megtagadják a parancsot. A déli órákban a Népligetben állomásozó harckocsizó egység és a tüzértiszti iskolások egyik százada a Kilián laktanyához indul, hogy a Körút közelében lévő három szovjet harckocsit kimentse. A tüzértiszti iskola parancsnoka, Koltai Vilmos ezredes ötven tisztiiskolást küldött a biztos halálba azzal, hogy a szovjet harckocsikra parancsolta fel őket. A Nagyvárad térnél az Üllői út felől a felkelők tüzet nyitottak a szovjet járművekre. A többi tisztiiskolás megtagadta a parancs további végrehajtását és visszavonult.

Összecsapásra került sor a szovjet csapatokkal a Széna téren, a VIII. és a IX. kerületben több helyen is. Pesterzsébeten elfoglalták a felkelők a rendőrséget, a tanácsházát, a pártbizottságot és a vásárcsarnokot. Csepelen is a felkelők kezére kerül újból a rendőrkapitányság, a pártbizottság és a Vasmű is. Ugyanezen a napon indult el 380 bányász Tatabányáról, hogy segítsen a budapesti forradalmároknak. A Bányász mozinál kapcsolódtak be a fegyveres ellenállásba. A Corvin köznél lévő felkelők felveszik a kapcsolatot a szovjet parancsnoksággal és közlik, hogy készek letenni a fegyvert, ha a szovjet csapatok kivonulnak az országból. Az egyetemi zászlóaljak felállítása is elkezdődik Budapesten, elsősorban az Orvostudományi Egyetemen, de Debrecenben és Miskolcon is megindul a szerveződés. Ezen a napon érkeznek meg az első nyugati segélyszállítmányok repülőgépen. A Vöröskereszt és a Kertészeti Főiskola diákjai biztosítják, hogy a segélyszállítmányok a Ferihegyről bejussanak a városba.

Október 28-án Hodosán Imre őrnagy kiskunhalasi lövészezrede Csepelen a Kvassay zsilipnél és a Gubacsi hídnál szétoszlatja a tüntetőket. Az ezred ez után elfoglalta a csepeli szabadkikötőt, átfésülte a Királyerdőt és agyonlőtt két felkelőt. A IX. kerületi Tüzoltó, Bokréta és Liliom utcában a kiskunhalasiak is támadták a felkelőket. Ezen a napon együttes szovjet-magyar támadás készült a Corvin-köziek felszámolására. A magyar hadsereg vezérkara is részt vállalt ebben az akcióban egy hadosztállyal szovjet irányítás mellett. Erre az akcióra már 27-én este megkezdődtek az előkészületek. Nagy Imre amikor erről tudomást szerzett, nem járult hozzá és lemondással fenyegetőzött. Nagy Imre tiltakozását elhallgatták a katonák elől. A Corvin-köziek visszaverték a szovjet páncélosokat és a fegyverletételt újabb feltételhez kötötték. A rendkívül heves harcoknak fél 2 körül Nagy Imre vetett véget az azonnali tűzszünet elrendelésével. Délután fél 6-kor hangzik el Nagy Imre beszéde, amelyben elismeri a forradalom győzelmét, és kilátásba helyezi a szovjet katonaság kivonását, valamint az ÁVH feloszlatását. Budapest lakói ezt a forradalom győzelmeként ünnepli.

A Corvin köz és a Kilián laktanya az Üllői út két oldalán van, s ezért a lakosság ezt a környéket egynek tekintette. A laktanya kőrúti szárnya a felkelők kezén volt és ez tápot adott annak a hírnek, hogy Maléter ezredes állítólag átállt a felkelők oldalára. A felkelő csoportok vezetői nem tudták, hogy a Kilián laktanya korábbi telefonszáma megváltozott, és amikor telefonon hívták a laktanyát, valójában a kiegészítő parancsnokság jelentkezett, ahol Maléter ezredes nevében két elhárító tiszt fogadta hívásaikat. Kikérdezték a felkelőket, majd ártalmatlanná tették őket. A tájékozatlan tömeg Maléter Pál ezredest éltette, aki pedig a kormány parancsait követte és harckocsiját virággal borítják be. A csatát a Corvin köziek nyerték meg, de a zavaros helyzetben ez nem volt nyilvánvaló. A Budapesten tartózkodó újságírók a forradalom győzelméről tudósítottak.

Az október 28-i eseményekhez tartozik még, hogy Maléter Pálnak ekkor sikerül ellenőrzése alá vonnia a Kilián laktanya nagykőrúti részét, amely addig a felkelők kezén volt. Pesthidegkúton és a VII. kerületben újabb fegyveres csoportok alakultak. Ekkor alakult meg a Budai Forradalmi Bizottság, amely Marián Istvánt választotta vezetőjének. Megkezdődött a Petőfi Sándor Egyetemi Nemzetőr Hadosztály szervezése, és megalakult a Magyar Értelmiségiek Forradalmi Bizottsága is.

Fontos esemény még, hogy a Katonai Bizottság szembefordult Nagy Imrével és katonai diktatúra tervét dolgozta ki. A Katonai Bizottság segítségével a budapesti Pártbizottságon fegyveres csoportokat szerveznek a forradalom leverésére.

Október 23-án és 24-én a vidéki központok még kaptak Budapestről központi párt és belügyminisztériumi utasításokat. Október 24-én hajnalban riasztották a BM megyei főosztályait (akkor így hívták az Államvédelmi Hatóságot). Október 25-től kezdve már a vidékiekre bízták, hogy mit tegyenek, azaz nekik kellett a saját belátásuk szerint a helyi körülményeknek megfelelően dönteniük. A katonaság sok alakulata a semlegességet választotta. A szovjet haderő Kecskeméten és Székesfehérváron is beavatkozott. A magyar államvédelmisták és pártfunkcionáriusok részben a szovjet alakulatoknál kerestek menedéket, részben külföldre, Csehszlovákiába, a Szovjetunióhoz tartozó Kárpátaljára és Romániába menekültek. Szolgálataikat felajánlották az ottani szovjet erőknek.

A kommunista hatalmi struktúra sajátossága, hogy a pártbizottságok első titkárai rendkívüli helyzetben a fegyveres erőknek is parancsolhattak. Ezért több vidéki városban is bevezethették a rendkívüli állapotot. Hirdetményeken a lakosság tudomására hozták, hogy statáriumot vezettek be. A fővárosi forradalmat pedig már ekkor fasiszta ellenforradalmi megmozdulásnak minősítették.

A kommunista párt vezetése alatt álló Rádió megtévesztette a közvéleményt, hamisított táviratokat olvastak be, melyekben a lakosság üdvözölte Nagy Imre miniszterelnökké történő kinevezését, de elítélték és ellenforradalomnak minősítették a felkelést.

Október 25. és 29. között országszerte tízezrek vonultak ki az utcákra, munkások, bányászok, de sok földműves is. Követelték a gyűlölt helyi vezetők leváltását, demokratikus forradalmi szervezetek létrehozását, az ÁVÓ-sok lefegyverzését, a diktatúra emlékműveinek és szimbólumainak az eltávolítását. De azt is követelték, hogy a magyar katonaság álljon a forradalom mellé, és engedjék szabadon a politikai foglyokat. Számos helyen fegyvereket is követeltek. A helyi vezetők közül egyesek parancsot adtak a tüntetők szétverésére és ennek következtében számos ember meghalt, többek között Kecskeméten, Esztergomban, Tiszakécskén, Cegléden és Mosonmagyaróváron. Összesen 61 sortűzre adtak parancsot. Az október 23. és 29. között kiadott sortüzeknek 24 halálos áldozata volt.

Az is előfordult, hogy a helyi vezetők maguk kezdeményezték a forradalmi szervezetek létrejöttét, és ebben vezető szerepet is vállaltak. A forradalmi megmozdulásoknak hazafias jellege volt. Beszédeket mondtak, felolvasták a követeléseket, elénekelték a Himnuszt és elszavalták a Nemzeti dalt. A tömeg gyakran fegyvertelenül rohamozta meg a rendőrségi épületeket, laktanyákat, pártszékházakat és börtönöket. Ezzel egyidejűleg a fővárosban a Nagy Imre kormány, valamint a szakszervezetek felszólították a dolgozókat, hogy az üzemekben alakítsanak munkástanácsokat. Ily módon egyre több demokratikusan választott szervezet jött létre. Írásba foglalták a követeléseket és azt a helyi módon nyilvánosságra hozták.

A vidék önzetlenségére jellemző, hogy spontán módon, ellenszolgáltatás nélkül teherautó számra küldte a falusi lakosság az élelmiszert a felkelő csoportoknak. Olyan időben, amikor az élelmiszer normális körülmények között is rendkívüli érték volt, a vidéki magyarság nem pénzért, hanem ajándékba adta azt a szabadságharcosoknak.

Pécs és a "Mecseki Láthatatlanok"

Az előzőekben ismertetet tényekből láthatjuk, hogy a magyar vidék is a kommunistaellenes felkelés fontos tényezője volt. Pécsett ill. Baranyában, is a budapesti eseményekkel szinkronban bontakozott ki a forradalom. Október 11-én Örsi Ferenc író javaslatára a "Petőfi Kör" nevet vette fel egy egyetemistákból, oktatókból és írókból alakuló új egyesület. A szegedi egyetemisták hoztak hírt pécsi társaiknak a DISZ ellenlábasaként létrehozott MEFESZ-ről, és személyesen bátorították baranyai diáktársaikat, hogy lépjenek akcióba a kommunista párturalom ellen.

Október 22-én, hétfőn délelőtt már a helyi párttitkárnak kellett találkozóra hívnia az orvostanhallgatókat, s nem menekülhetett az egyre nyíltabb, sőt számára egyre provokatívabb kérdések elől. Egyidejűleg az egyetemi pártbizottság is tanácskozott. Úgy döntöttek: elébe mennek a diákok követeléseinek, és utasítást adtak arra, hogy még aznap délutánra hívják össze a "Diákparlamentet" az egyetem udvarára. (Ezt a nyílt és irányított - népítélet számba menő - gyűlést akkor szokták összehívni, ha kijelölt hozzászólók segítségével magával a diáksággal akarták elvégeztetni a piszkos munkát, például egy nemkívánatos hallgató eltávolítását). A megbízott szereplők felszólalásai voltak hivatottak a diákság elégedetlenségét ígéretekkel lecsitítani, a forrongó hangulatot lehűteni... Ez úttal azonban éppen fordítva történt. Több elszánt joghallgató összeállította az ifjúság 12 pontos követelését. Az orvoskariak is megfogalmazták délutánig saját pontjaikat. A vezérszónok a harmadéves medikus, Péter Károly lett, aki barátai segítségével jól felkészült az eseményre és gyújtó hangú beszédet mondott ezen a gyűlésen. Nyíltan követelte az MDP és a DISZ hitelüket vesztett vezetőinek az eltávolítását. A Debreczeni László orvostanhallgató elnökletével lefolyt gyűlésen nyomban megalakult a pécsi MEFESZ. A marxista tanszék - többnyire faluról származó - oktatói is egyöntetűen támogatták az orvosi és a jogi kar, valamint a Pedagógiai Főiskola lelkes forradalmárait. A pártbizottság, amely egész délelőtt tanácskozott, megbízható gyári dolgozókat akart beszervezni a diákparlament délutáni tanácskozására, hogy ott titkos karhatalmat alkossanak. Ez az akció azonban nem sikerült, mert a munkások lélekben ekkor már átálltak a diákok oldalára.

Október 23-án a Dunántúli Napló c. lap nemcsak közölte az előző napi eseményeket, de lelkesen támogatta is a diákság megmozdulását. Ugyanez mondható el a Pécsi Rádióról is. A fellázadt MEFESZ-tagok elfoglalták a DISZ irodáját. A helyzet gyors változását jelzi, hogy most már a megyei és a városi pártbizottságról kértek engedélyt a diákok tanácskozásain való részvételre. A hatalom azonban még a kommunista rendszer képviselői kezében volt. Több éjszakán keresztül kijárási tilalmat rendeltek el a megmozdulások elkerülésére. Október 25-én mégis megalakultak a komlói Béke-aknán és a pécsi Sopiana Gépgyárban az első munkástanácsok. Tagjaik hamarosan felvették a kapcsolatot a diákokkal, és elkezdték a Nemzetőrség megszervezését is.

Október 28-án vasárnap megalakult a Baranya Megyei Munkások Nemzeti Tanácsa, amelyen az ÁVH megyei parancsnoka nemcsak részt vett, de fel is szólalt. Arról panaszkodott, hogy őket, ávéhásokat, mindmáig megtévesztették és a népszolgálat helyett népelnyomó szervként kellett működniük... Kérte a Baranya Megyei Munkások Nemzeti Tanácsát, hogy minél előbb küldjenek karszalagos egyetemistákat és munkásjárőröket az ÁVH-s járőrök mellé, mert azok - félve a népharagtól - már nem mernek egyedül kimenni az utcára. Az egyetemisták elutasították ezt az ajánlatot és a pécsi ÁVÓ megsegítéséből nem lett semmi. Nagy Imre rádióbeszéde után megindult a nagyszabású pécsi tüntetés, eltávolították az önkényuralom jelképét: a vörös csillagot, és megjelentek az első lyukas zászlók. A megyei munkástanács vezetőjévé a volt kisgazdapárti politikust, Baranya megye egykori főispánját, dr. Kertész Endrét választották meg. A gyűlés kinevezte az ellenőrző bizottságokat a katonasághoz, a rendőrséghez, a pártbizottsághoz, a helyi rádióállomáshoz, a postához és a sajtóhoz. A katonai csoportok másutt gyűléseztek, s megalakították a Forradalmi Katonatanácsot a helyőrségből, a munkaszolgálatos bányászzászlóaljból, a nagyatádi lövészezredből, a rendőrségből és az Egyetem Katonai Tanszékből. Hamarosan csatlakozott hozzájuk az orvostanhallgatók zászlóalja, a főiskolás-jogász zászlóalj, a munkások nemzetőrsége. Jellemző a pécsiek jóindulatú magatartására, hogy az ÁVH vezetője még ekkor is jelentkezett és együttműködéséről biztosította a Katonatanács választott vezetőjét, a köztiszteletben álló Csikor Kálmán ezredest. Másnap pécsi küldöttség utazott Győrbe és vett részt az akkor megalakult Dunántúli Nemzeti Tanács gyűlésén.

Október 31-én nemcsak a helyi kisgazdapárt szerveződött ujjá, de Szentágothai orvosprofesszor vezetésével az Értelmiségi Tanács is létrejött. A rendőrség közben szervezett keretek között megkezdte a fegyverek szétosztását. Később az ávós laktanya ellenőrzését is átvették Pécs forradalmi szervezetei.

November 3-án optimista hangulatban vették fel a munkát a bányászok, beindult a vasúti közlekedés is. Másnap hajnalban azonban a 38. szovjet hadsereg és a 33. gépesített hadosztály megtámadta Pécset és környékét. A túlerőt látva a zászlóaljak letették a fegyvert, de nem a Pártbizottság és az ÁVH előtt, hanem ismét az oroszok előtt, ahogyan 1849-ben. Ám hiába nem vette fel a harcot Csikor ezredes, nem kapott Görgeyként amnesztiát. Életfogytiglanira ítélték a kommunista hatóságok a megtorlás idején.

A "Mecseki Láthatatlanok" ellenállása külön történet, melyet több könyv is feldolgozott már. A nagyatádiak, a pedagógiai főiskolások és a munkások egy csoportja csatlakozott a partizánharcra készülő bányászokhoz a Mecsek hegységben. Utakat aknásítottak el, orosz fegyvereket, tankokat semmisítettek meg. Az 1956 november 7-i szovjet ünnepségen lerészegedett és tankjából kiszálló Kornyusin őrnagyot, a pécsi városparancsnokot, lelőtték a magyar ellenállók, a megszégyenítve a szovjet megszállókat. A pécsi egyetemisták és munkások tehát nemcsak követték a budapesti társaikat, de többször még meg is előzték őket. A "Mecseki Láthatatlanok" hősi és véres ellenállása pedig a Corvin-köziek és a Széna-tériek bátorbátorelszánt küzdelméhez hasonlítható. Csak akkor adták fel bátor ellenállásukat, amikor megtudták, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete nem fog segíteni a felkelt magyar népnek. Ők tartottak ki a legtovább a hatalmas túlerővel támadó szovjet hadsereggel szemben: egészen november 20-ig hősiesen védelmezték állásaikat.

A forradalomnak húsz hősi halottja volt Baranyában. 206 személyt internáltak, és 1382 személyt pedig őrizetbe vettek. Tízezreket mozdítottak el állásukból, tettek megbélyegzetté, másodrendű állampolgárrá egész életükre, vagy kényszerítettek menekülésre. Mintegy kétszázan kerültek börtönbe. Három baranyai forradalmárt halálra ítéltek és ki is végeztek a megtorlás során.

(A forradalom baranyai eseményeiről Dr. Búzády Tíbor orvos, a Münchenben működő Széchenyi Kör alapitóelnöke számolt be. Búzády doktor ötödéves orvostanhallgatóként a pécsi események aktív részese volt, akit csak menekülése mentett meg attól, hogy maga is a megtorlás áldozata legyen.)

A Nemzetőrség létrejötte és működése

Fontossága miatt külön ki kell térni a Nemzetőrség létrejöttére, amelynek a megszerveződése gyorsan haladt országszerte. Erről dr. Kiss István nyugalmazott rendőr vezérőrnagy tájékoztatása alapján számolunk be. (Dr. Kiss István volt 1956. október 23-án Budapest rendőrfőkapitánya. Kopácsi Sándor, aki számos 56-ról szóló könyvben úgy szerepel, mint Budapest rendőrfőkapitánya, valójában a Belügyminisztérium Budapesti Főosztályának volt a vezetője, és mint ilyen felettese volt a főváros rendőrségét irányító dr. Kiss István rendőr vezérőrnagynak, Budapest rendőrfőkapitányának.) Kiss István a Nemzetőrségnek nevezett karhatalmi egységek megszervezéséről a közrend és a közbiztonságért felelős rendőri vezető szemszögéből számol be. A budapesti rendőrség vezetőit 1956. október 23-án az órák alatt fegyveres harccá fejlődött események nehéz helyzetbe hozták. A rendőrség volt az egyetlen fegyveres testület, amely a forradalom mellé állt, noha az előírás szerinti rendőri tevékenység megszakadt. A rendőrség nem volt felkészülve a drámai fejleményekre, a közrend és a közbiztonság összeomlására.

A Belügyminisztérium Budapesti Főosztályának vezetője, Kopácsi Sándor és közvetlen munkatársai már 1956. nyarán kapcsolatban álltak Nagy Imrével és csoportjával. Kopácsi Sándor október 23-án és az azt követő napokban körültekintően reagált a folyamatosan változó helyzetre. Parancsot adott az államvédelmi és rendőri helyettesének, hogy a békésen tüntetőkkel szemben ne alkalmazzanak fegyvert. A kerületi kapitányságok egyre több fegyveres összetűzésről adtak jelentést. Különösen az éjszakai órákban volt nehéz megkülönböztetni a demokratikus átalakulásért harcolókat a szórványosan megjelenő, és garázdálkodó fegyveresektől.

Néhány felkelő csoport vezetője október 27-én megkereste a BM Budapesti Főosztályát. Angyal István, a Tűzoltó utcai fegyveres csoport parancsnoka és Iván Kovács László, a Corvin-közi csoport parancsnoka vett részt a megbeszélésen. A tárgyaláson jelen voltak a HM képviselői is. Megállapodás született, hogy az Angyal István és az Iván Kovács László vezetése alatt lévő felkelő csoportok és a rendőrök nem lépnek fel egymás ellen. Együttműködnek a rend helyreállításában, és más fegyveres csoportokkal való hasonló célú kapcsolat felvételében. A megegyezés nyomán csökkentek a fegyveres összetűzések és fokozódtak a rend helyreállítását célzó együttes fellépések.

A BM és a HM vezetőivel egyetértésben a budapesti rendőrség irányítói úgy látták, hogy a vállalatoknál alakult csoportokból, üzemőrségekből, az egyetemeken, főiskolákon és kollégiumokban szerveződött fiatalokból, valamint a honvédség kiegészítő parancsnokságainál lévő fegyveres karhatalmi szolgálatot teljesítő honvédekből egységes fegyveres szervezetet kell kialakítani a rendőrség megerősítésére. Ennek feladata a főváros rendjének és közbiztonságának a helyreállítása. Október 28-án jelentek meg a forradalmi szervezetek, az egyetemi ifjúság felhívásai, amelyek keresték a kibontakozás, és a demokratikus átalakulás módját. A szervezés alatt álló karhatalmi egységeket "Nemzetőrség"-nek nevezték el. A szakszervezetek, az ifjúság és az írók "Egységfront" című nyilatkozatának a 4. pontja szerint "a rend biztosítása végett a rendőrséget és a honvédséget munkás- és ifjúsági fegyveres Nemzetőrséggel kell kiegészíteni". Ez egybeesett Nagy Imre október 28-i rádiónyilatkozatával, amelyben bejelentette: "a rend védelmére és a közbiztonság helyreállítására haladéktalanul megalakul az új karhatalom a honvédség és a rendőrség alakulataiból, valamint a munkások és az ifjúság felfegyverzett osztagaiból..." Természetes volt, hogy e feladat végrehajtásának előkészítése és gyakorlatba történő átültetése Budapesten a rendőrség feladata.

Kopácsi Sándor BM főosztályvezető Kiss István budapesti rendőrfőkapitányt bízta meg a feladat végrehajtásának a megszervezésével. Ki kellett választani rövid idő alatt a szakterületek képzett munkatársait, és ki kellett dolgozni a szervezési és ügyviteli szabályzatot, valamint a gyakorlati végrehajtás módszereit. Így jött létre ideiglenes jelleggel az a szervezet, amely a kényszerhelyzetben megfelelőnek bizonyult a közrend helyreállítását célzó fegyveres karhatalmi egységek létrehozására. Három fő munkaterület különült el. Az első a szervezési és ügyviteli részleg volt. Ennek keretében kialakították az egyetemeken, üzemekben, intézményekben alakult fegyveres csoportoknak a Nemzetőrség szervezeti nyilvántartásába történő besorolását. Döntés született arról, hogy az egységek milyen módon legyenek ellátva Nemzetőr igazolvánnyal, jussanak fegyverhez, és erről vezessék a nyilvántartásokat, amelyeket a kerületi kapitányságok is megkaptak.

A második munkaterület a karhatalmi részleg volt. A közrendvédelmi terület vezetőjének és munkatársainak volt a feladata a kerületi kapitányságokon és őrsökön szolgálatot teljesítők kiválogatása. A kapitányságok közrendvédelmi vezetői utasítást kaptak, hogy vegyék fel a kapcsolatot a Honvédelmi Minisztérium kerületi parancsnokaival, hogy azok irányítsák át a náluk jelentkező katonákat a rendőrőrsökre karhatalmi beosztásra. A karhatalmi tisztek feladata volt a szolgálatra önként jelentkező rendőrök, katonák és civilek megfelelő kioktatása. Ennek megfelelően a szervezési részlegnél nyilvántartásba vett és önként jelentkező rendőrökből, honvédekből és civilekből megkezdődött a fegyverhasználatra jogosító Nemzetőr igazolvánnyal ellátott közös összetételű közbiztonsági járőr és akciócsoport szervezése.

A harmadik elkülönült részleg volt az anyagellátási. A HM feladata volt a nyilvántartásba vett és Nemzetőr igazolvánnyal ellátott egységeknél a jelentkezők felszerelésének a biztosítása. Ebbe beletartozott a fegyverekkel való ellátás és az erre vonatkozó nyilvántartás vezetése.

Ennek megfelelően október 28-án a rendőrség megkezdte a Nemzetőrségnek elnevezett vegyes összetételű karhatalmi csoportok szolgálatba állítását és ezt a feladatot november 3-ig megszakítás nélkül végezték. Az idő rövidsége miatt Budapest egész területén nem sikerült végrehajtani a szervezést, de a folyamat megkezdődött és napról napra több karhatalmi csoport látta el a közbiztonság és a közrend helyreállítását. Ezt a szervezést a november 4-én kezdődő szovjet intervenció végleg meghiusította.

Amikor beindult a szervezés, akkor Kopácsi Sándor rendőr ezredes, BM főosztályvezető aláírásával több ezer fegyverhasználatra jogosító Nemzetőr igazolvány is elkészült. Október 28-án rendőrtisztek megkezdték a kollégiumokban és az egyetemeken a fegyveres karhatalmi szolgálatra jelentkező egyetemisták felfegyverzését. (E sorok írója is ezen a napon jelentkezett az ELTE jogi karán szerveződő Nemzetőr egységbe és kapott fegyvert, valamint egy őrzést végző egységbe besorolást.) Az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság képviselőinek jelenlétében három rendőrségi tehergépkocsit raktak meg fegyverekkel egyetemi hallgatók. Ezeket hat kollégiumban osztották ki a jelentkezőknek megfelelő bizonylatokkal és nemzetőr igazolvánnyal. Ezek közül az egyetemi hallgatók közül kerültek ki a közintézmények őrzését ellátó fegyveres egységek, majd a hozzájuk csatlakozó üzemi és honvéd fiatalokból az első fegyveres rendőr-, honvéd-, nemzetőr összetételű fegyveres karhatalmi szolgálatot végző járőrök és akciócsoportok.

Ezek a vegyes összetételű közbiztonsági feladatokat ellátó járőrök és akciócsoportok voltak 1956. október 28. után a tulajdonképpeni nemzetőrök. Október 30-án már nemzeti színű szalaggal a karjukon jelentek meg szolgálatteljesítésre Budapest utcáin. Ez volt tehát Budapesten a ténylegesen működő Nemzetőrség. A Nemzetőrségnek nem volt meghatározó szerepe a forradalmi események alakulásában, de kezdettől fogva igyekezett segíteni a forradalmi szervezetek munkáját és a nemzeti ellenállás győzelmét. Október 29-én Király Béla kijött a kórházból és részt vett a BM Budapesti Főosztálya dolgozóinak azon az ülésén, amelyen megválasztották a Forradalmi Tanácsot. A Rákosi börtönéből szabadult Király Bélát lelkesen üdvözölték. Megválasztották tiszteletbeli elnöknek. Király Béla javasolta, hogy küldöttséggel menjenek fel Nagy Imréhez, és kérjék, hogy bízza meg őt egy forradalmi szervezet vezetésével.

Nagy Imre Vas Zoltán jelenlétében fogadta a bizottságot. Ezen a találkozón érdemi döntés nem született. Kopácsi Sándor október 30-án rövid értekezleten bemutatta Király Bélát a BM Főosztály rendőri vezetőinek. Ezen az értekezleten dr. Kiss István tájékoztatta a jelenlévőket a karhatalmi egységek szervezéséről és az addig elért eredményekről. Király Béla is felszólalt, és egy meglepő bejelentést tett. Kiss István tanulmánya szerint: "Kopácsi Sándor az ő felkérésére vállalta, hogy helyetteseként támogatja őt elképzeléseinek megvalósításában. Azt nem közölte, hogy milyen szervezetben, mi lesz az Ő tisztsége, de olyan magabiztosan viselkedett, mintha már ő lenne a Deák téren dolgozó rendőrök parancsnoka, miután rendelkezett is, hogy vegyük a Nemzetőrség nyilvántartásába a fegyveres felkelő csoportokat. Kopácsi Sándor helyettesi tisztségéből egyébként is logikusan következett számunkra, hogy Király Béla magasabb tisztség várományosának tekinti magát."

Király Béla megjelenése és ez a bejelentése új helyzetet teremtett a BM Deák téren lévő Főosztályán. Kopácsi Sándor nem tájékoztatta munkatársait arról, hogy egy honvéd tábornok milyen előzmények után, milyen okból, kinek a kezdeményezésére jelenti be, hogy a fővárosi rendőrséget felügyelő Kopácsi Sándor ezredes lesz az ő helyettese. Kopácsi elzárkózott minden magyarázattól. Az Országos Rendőr Főkapitányságon sem ismerték, hogy milyen előzmények után alakult így a helyzet.

Király Béla erről a megbeszélésről Nagy Imréhez ment. Ez volt az első írásba foglalt döntéssel végződő találkozása a miniszterelnökkel. Király Béla széleskörű hatáskörrel bíró "Forradalmi Karhatalmi Bizottság" megalakítását javasolta a miniszterelnöknek. Nagy Imre a bizonytalan helyzet miatt nem tartotta időszerűnek egy ilyen parancsnokság azonnali megszervezését, ezért október 30-án csak egy előkészítő bizottság létrehozását hagyta jóvá. Ezt szóban közölte, de írásban is megerősítette és a kormánynyilatkozatban is rögzítette. Ez azt jelentette, hogy a kormány magának tartotta fenn a jogot egy később létrehozandó, magas szintű parancsnokság megszervezésére.

Az Országházból való visszatérése után Király Béla munkatársaiból egy rögtönzött "Előkészítő Bizottság"-ot hozott létre. Ennek a Bizottságnak a jegyzőkönyveiből már érzékelhető, hogy tevékenységét nem Nagy Imre álláspontjával összhangban kívánja végezni. Érdemes idézni néhány részletet az október 31-i Kilián laktanyai értekezletet előkészítő jegyzőkönyv tervezett forgatókönyvéből:

"Az ülés megkezdésekor az Előkészítő Bizottság vezetője bejelenti, hogy a gyűlés elnökéül Maléter Pál ezredes bajtársat kéri fel. Az ünnepi beszédet és az esetleges Nagy Imre üzenet felolvasását az előkészítő bizottság Kopácsi Sándor ezredes bajtársra bízza. Az Előkészítő Bizottság beszámolóját és a határozati javaslatot Király Béla ismerteti... A vitát Király Béla vezeti... A szünet leteltével Király Béla ismerteti a felszólalások alapján megváltoztatott határozati javaslatot, amelyet nyomban szavazás követ..."

Az Előkészítő Bizottság jegyzőkönyve alapján Király Béla négy fő feladat megoldására kívánt javaslatot tenni. Az első a Forradalmi Karhatalmi Bizottság szervezeti felépítése, működése, feladatai. A második a Forradalmi Karhatalmi Bizottság operatív bizottságának a feladatai, szervezeti és működési rendje. Harmadikként a Nemzetőrség megszervezése, negyedikként pedig a határozati javaslat szövegét kívánta előterjeszteni.

A Forradalmi Karhatalmi Bizottság fő feladatának a győzedelmes nemzeti demokratikus forradalom minden vívmányának megvédését jelölte meg a restaurációs és reakciós kísérletekkel szemben. A Nemzetőrséget érintő részlet szerint "a Nemzetőrség a győzelmes nemzeti demokratikus forradalom vívmányainak restaurációs és reakciós kísérletek ellen való védésére alakult önkéntes fegyveres szolgálat, illetve fegyveres alakulat, amely a forradalmi karhatalmi bizottság irányításával, a honvédséggel és a rendőrséggel karöltve az ország belső békéjének a helyreállítása, illetve fenntartása érdekében katonai szolgálatot lát el. A Nemzetőrség tagjai a fegyveres szolgálatra ünnepélyes esküt tesznek... A nemzetőri szolgálati szabályzatot a rendőrségi szabályzat szellemében kell kidolgozni..."

Az előkészítő bizottság azért nem dolgozta ki a fenti elképzelés végrehajtására vonatkozó javaslatait, mert azokat Király Béla szóban akarta ismertetni. Ezt a jegyzőkönyvet a Forradalmi Karhatalmi Bizottság előkészítő bizottsága nevében Király Béla írta alá.

A vezető szerepre törő Király Bélának fontos volt, hogy Nagy Imre október 30-i elutasító döntése után demokratikus választás látszatát keltő szavazással szülessen egy határozat, amely megalapozza hatalmi törekvéseit. A Kilián laktanyában október 31-én délelőtt 10 órakor tartott értekezleten jelen voltak a honvédség, a rendőrség, és túlnyomó többségében a Kilián laktanyához közeli területeken elhelyezkedő fegyveres csoportok tagjai. Az események nem a tervezett forgatókönyv szerint alakultak. Király Béla beszámolójában elhallgatta a Nagy Imrével történt előző napi találkozását, és a miniszterelnök döntését a Forradalmi Karhatalmi Bizottság létrehozásának az elhalasztásáról.

Király beszédét azzal kezdte, hogy a nemzeti demokratikus forradalom győzött anélkül, hogy egységes központi vezetése lett volna. Nagy Imre álláspontját megváltoztatva közölte:

"A minisztertanács nevében Nagy Imre 1956. október 30-án megbízta a Forradalmi Karhatalmi Bizottságot, hogy lássa el az új karhatalom egységes központi vezetését..."

"Arról van tehát szó, meg kell alakítanunk a karhatalomnak a központi vezető szervét, a Forradalmi Karhatalmi Bizottságot, és létre kell hoznunk az egységes Nemzetőrséget. A lényeg tehát az, hogy minden fegyveres egység, amely nem tartozik a honvédséghez, vagy rendőrséghez, a mai napon a Nemzetőrség egységes fegyveres testületévé válik..."

Az idézetekből kitűnik, hogy Király Béla Nagy Imre álláspontjával szemben az értekezletet nem előkészítő, hanem saját önálló fegyveres szervezetet jóváhagyó döntéshozó testületnek tekintette. Maléter Pál a beszámoló megkezdése után elhagyta a helyiséget. Távolléte alatt Pongrácz Gergely súlyos kijelentéseket tett Maléter Pálra. Ennek nyomán éles vita keletkezett, és a jelenlévők követelték, hogy Pongrácz Maléter előtt is ismételje meg vádjait. Maléter visszautasította Pongrácz megismételt állításait. Király Béla folytatta ugyan beszédét, de azt félbeszakították ismételten a fegyveres csoportok tagjai. A vitatkozók nem a Király Béla által vázolt témához szóltak hozzá, ezért Király még szóbeli határozati javaslatot sem tudott előterjeszteni. A jelenlévő fegyveres csoportok tagjait nem Király Béla tervei, hanem saját helyzetükből fakadó problémák érdekelték. Az értekezleten sem zárszó nem hangzott el, sem szavazás nem volt. A Nemzetőrségnek nevezett fegyveres testület felállításáról nem hoztak határozatot.

A kudarc az volt, hogy Király Béla nem volt kellően tájékozott a forradalmi harcok során kialakult tényleges helyzetről. A fegyveres csoportok spontán alakultak, tagjai nem ismerték egymást, és a forradalmi harc lendülete sodorta össze őket.

A kudarcba fulladt értekezlettel egyidejűleg Maléter Pált vezérőrnaggyá léptették elő, és kinevezték a honvédelmi miniszter első helyettesévé. Kovács István vezérőrnagy lett a vezérkari főnök, Király Béla pedig Budapest városparancsnoka. Ezzel Maléter Pál és Kovács István Király Béla szolgálati felettese lett. Ez fokozta Király Béla sértettségét.

A forradalmi erők megbízottainak és a Néphadsereg Forradalmi Tanácsa megbízottainak az értekezlete október 31-én éjjel új magyar fegyveres erő létrehozásáról tanácskozott. A vitában kialakult álláspontot nyilatkozatban rögzítették. Megválasztották a magyar honvédség Forradalmi Bizottmányát, amelynek tagja lett Király Béla, Kopácsi Sándor, és Marian István is. A nyilatkozatot és a Bizottmány névsorát a sajtóban is közzétették.

Király Béla, aki nem tudott beletörődni a Kilián laktanyai kudarcba, november 2-án sajtónyilatkozatot tett közzé, amelyben tényként jelentette be, hogy "Forradalmi Karhatalmi Bizottság alakult győztes forradalmunk vívmányainak védelmében." Ez nem igaz, mint ahogy az sem, hogy 1956. október 31-én a nem honvédségi és nem rendőrségi fegyveres erők képviselői elhatározták, hogy a honvédséggel és a rendőrséggel egyenjogú Nemzetőrséggé egyesülnek.

Kiss István szerint ezzel kezdődött a Nemzetőrség elnevezéssel visszaélő önkényes történelemhamisítás. A sajtónyilatkozatot a "Forradalmi Karhatalmi Bizottság" és a "Budapesti Karhatalmi Parancsnokság" nevében Király Béla írta alá. Ilyen tisztsége nem volt neki. Az aláírásban foglalt cím is hamis. A Kilián laktanyai kudarc után Király Béla intézkedett, hogy november 2-án a Budapesti Főosztályon újabb értekezletet hívjanak össze "megfelelő határozatok meghozatalára". Erre az értekezletre nem küldtek meghívót a fegyveres csoportoknak. Csupán néhányan jelentek meg rajta, amit a felvett jegyzőkönyv is tanúsít. Újabb értekezletet hívnak össze november 3-án délelőtt 10 órára. Király Béla ezen a tanácskozáson csak a szovjet csapatmozdulatokról számolt be, és közölte, hogy "a holnapi közgyűlésen végleges döntést fognak hozni..."

A budapesti rendőrség irányításával megbízott Kiss István tájékoztatást kért Király Bélától, hogy mi a rendőrség feladata a vegyes összetételű karhatalmi szolgálatot ellátó Nemzetőr egységek szervezésében, és szolgálatba állításában a főváros területén. A Budapest különböző pontjain működő fegyveres csoportok teljeskörű összevonására és egységes fegyveres szervezetté való kialakítására ebben az időben nem volt reális lehetőség. Kiss István részt vett a november 3-ra kitűzött értekezlet előtt tartott operatív bizottsági ülésen, amelynek a feladata volt a közgyűlés határozattervezetének a kidolgozása. Marian István fogalmazta meg a tervezet szövegét, amely szerint: "a bizottság javasolja, hogy Nagy Imre hazánk súlyos helyzetére való tekintettel vegye kezébe a Honvédelmi Minisztériumot és a belügyi tárcát, egyben nevezze ki Király Bélát a magyarországi összes fegyveres erő főparancsnokává és helyettesének Kopácsi Sándor ezredest és Marian István honvéd alezredest..." Ez a javaslat tükrözte Király Bélának és környezetének a hatalomra törő szándékát. A javaslat fogalmazásakor Király Béla és Kopácsi Sándor visszaérkezett az Országházból. Király közölte, hogy a kormány átalakult, megszűnt a rákosista kormány, Nagy Imre miniszterelnök és külügyminiszter, a honvédelmi miniszter pedig Maléter Pál. Kiderült, hogy Király Béla kormányszintű tisztséget nem kapott.

Az operatív bizottsági ülés ekkor kiegészült néhány odarendelt személlyel és most már a 10 órára tervezett értekezletként folytatódott.

Az értekezlet megnyitása után azonnal észlelték, hogy nemzetőrök nincsenek jelen, tehát nemzetőri értekezletet nem tarthattak. A felvett jegyzőkönyv szerint Kopácsi megnyitója után Király Béla közölte: ennek az értekezletnek az a célja, hogy véglegesen megválassza a Forradalmi Karhatalmi Bizottságnak az elnökét, a Nemzetőrség főparancsnokát, és a Forradalmi Karhatalmi Bizottság operatív szervezetét. Az új feladat a Nemzetőrség fegyelmezett, szervezett karhatalmi egységgé tétele, amelyet a nemzetőri alakulatok bizalmából jelen lévő képviselők által megválasztott Forradalmi Karhatalmi Bizottság vezet.

Király Béla elnökké történő megválasztása esetén a hőn áhított magasabb tisztséget, a forradalom vezetőjének szerepét kapta volta meg. Ma már nehéz kideríteni, hogy kik voltak az odarendelt képviselők. Kiss István szerint az azonban biztos, hogy a jelenlévők nem képviselték a közbiztonsági szolgálatot ellátó nemzetőröket, és a Nemzetőrség nyilvántartásba vett fegyveres felkelők csoportjait. A nemlétező "Forradalmi Karhatalmi Bizottság" elnökét és operatív szervezetét ezen a szűkkörű értekezleten sem tudták megválasztani. A jegyzőkönyv ennek ellenére rögzíti: "A Forradalmi Karhatalmi Bizottság november 3-án tartott közgyűlése egyhangúan megválasztja a Nemzetőrök főparancsnokává Király Bélát, és helyettesének Kopácsi Sándor rendőrezredest." Kiss István tényként állapítja meg, hogy Király Bélát nem a nemzetőr szervezetek, hanem odarendelt személyek szűk csoportja "választotta" meg a Nemzetőrség főparancsnokának, és Kopácsi Sándort a helyettesének. Ennek az értekezletnek és a nemlétező Forradalmi Karhatalmi Bizottságnak nem volt joga megválasztani a "Nemzetőrség főparancsnokát". Ezt a címet Király Béla önkényesen adományozta önmagának.

Mivel 1956-ban a Nemzetőrségnek soha nem volt főparancsnoka, ebből következik, hogy Király Bélának nincs erkölcsi alapja arra, hogy ezt a címet használja. Ezzel a jogtalan címhasználattal és a hozzáragasztott legendával alapozta meg külföldön a hírnevét és a karrierjét. Kiss István szerint Király Béla és a körülötte csoportosuló személyek komolyan tervezték a szovjet csapatok elleni harc felvételét. Király Béla a Mozgó Világ című lapban 1989-ben megjelent nyilatkozatában elmondja, hogy "november 4-én hajnalban a szovjet támadást elemezte, és arra a következtetésre jutott, 'háborúban állunk'. Ezt a következtetést Nagy Imrével is el akarta fogadtatni.

Ezért közölte a forradalom miniszterelnökével "kétségtelenül háborúban állunk. Eddig azt a parancsot adtuk a csapatoknak, hogy nem lőhetnek vissza, nehogy bármi is provokációnak legyen vélhető. De most kénytelenek vagyunk kijelenteni, hogy háborúban állunk, így minden korábbi korlátozás értelmetlen." Nagy Imre visszautasította Király Béla nyilatkozat-kiadására vonatkozó javaslatát: "Erről szó sem lehet." Amikor pedig Király azt kérte, hogy akkor hatalmazza fel őt ennek a megtételére, akkor Nagy Imre azt is elutasította. Kiss István elgondolkodtatónak tartja, hogy Király Béla, a képzett vezérkari tiszt, miért akarta Nagy Imrét a súlyos következményekkel járó bejelentésre rábeszélni. A fegyveres csoportok fiatal tagjai közül többen érthetően harcolni akartak a várható szovjet támadás esetén. Ők azonban nem tudták felmérni a szovjet haderő erejét. November 4-én hajnalban is csak az október 23-án megkezdett harcot akarták folytatni. A tények utólagos ismeretében szinte biztos, hogy ha Király Béla javaslatait hajtják végre, akkor napok alatt lényegesen több magyar halt volna meg, több fiatalt deportáltak volna a Szovjetunióba, és sokkal több lakóházat lőttek volna rommá.

November 4-én hajnalban Kiss István Kopácsi Sándort kereste. Közölték vele, hogy Király Bélával együtt távozott a Deák téri épületből. November 4-i távozásukkal egyben elfelejtették az azt megelőző öt nap eseményeit. Többé nem beszéltek róla. Kopácsi Sándor újból a Budapest rendőrfőkapitánya címet kezdte használni. Kiss István a hivatalban lévőket felszólította menjenek haza, és ne várják meg az épület elfoglalását. Kiss István az ügyiratok kezelőjével magához vette a felkelő csoportok parancsnokainak a névjegyzékét, a fegyverkiadások bizonylatait és más veszélyes dokumentumokat, és azt budai lakására vitte, és a cserépkályhában elégette. Ennek eredményeként Budapesten egyetlen rendőri vezető és nemzetőr sem vált a forradalmat követően a megtorlások áldozatává.

Király Béla néhány nap múlva Bécsben, mint "a Nemzetőrség főparancsnoka" kezdte el építgetni nyugati karrierjét. Ehhez azonban szükség volt néhány fontos esemény elhallgatására is. Így kezdődött meg a történelemhamisítás külföldön. Király Béla és Kopácsi Sándor többé nem tettek említést öt napos tevékenységük fontos eseményeiről:

- Király Béla Nagy Imrével történt október 30-i találkozásáról,
- a miniszterelnök álláspontját tartalmazó kormánynyilatkozat kiadásáról,
- a Forradalmi Karhatalmi Bizottság megszervezésének elhalasztásáról,
- az Előkészítő Bizottság megszervezésének a jóváhagyásáról,
- a kudarcba fulladt Kilián laktanyai értekezlet lefolyásáról,
- a határozathozatal elmaradásáról,
- a kormánynyilatkozattal szemben álló sajtóbejelentésről,
- a "főparancsnok" választásról,
- az odarendelt személyek hovatartozásáról.

Ehelyett olyan legenda született, amely külföldön hihetővé tette a "Nemzetőrség főparancsnoka" cím használatát, és alkalmas volt a valóság leplezésére, a tények meghamisítására. Király Béla Nyugaton bekapcsolódott a Kádár kormányt a megtorló intézkedései miatt erősen bíráló politikai akciókba. Ezzel nőtt tekintélye a közvéleményben és még az ENSZ-ben is. Király Béla jogosan bírálta a szovjet quislingnek tekinthető Kádár Jánost, és bábkormányát, de kritikájának értékét gyengítette, hogy nem a forradalom védelme motiválta elsősorban, hanem személyes karrierérdek. Így történhetett, hogy 1989-ben már a saját maga által kialakított legenda hőseként érkezhetett haza. A történelmi tényeket elhallgatásokkal, csúsztatásokkal megváltoztató Király Béla a saját maga köré kiépített legendát egy kötetben is összefoglalta, amely "Forradalomtól forradalomig" címmel 1990-ben látott napvilágot. Ebben a kötetben olvasható az "1956-ról a teljes igazságot" című írás, amely 1989. márciusában Bécsben jelent meg. Ez is a "Nemzetőrség főparancsnoka" elnevezésű legendának megfelelően azt sugallja, hogy "az összes fegyveres erők legfelsőbb ellenőrző szervének" Király Béla volt a fő irányítója és szervezője.

Király Béla valóban azt szerette volna, ha a Karhatalmi Forradalmi Bizottság az összes fegyveres erő legfelsőbb ellenőrző szerve lett volna. Azt is szerette volna, ha a Nemzetőrség főparancsnoksága válik az új karhatalom operációs központjává. A történelmi tények szerint azonban nem alakult meg egymással összhangban működő központi forradalmi szervezet, és így nem is vehette kezébe a karhatalom vezetését és irányítását. Ugyancsak nem alakult meg sem választás, sem kinevezés útján a Forradalmi Karhatalmi Bizottság, és így az nem lehetett az összes fegyveres erők legfelsőbb ellenőrző szerve. De nem alakult meg a Nemzetőrség Főparancsnoksága sem és ilyen szervezet nem működött. A Nemzetőrséget nem honvéd, hanem rendőrtisztek szervezték. Ami viszont valóban megalakult, az a Köztársaság Honvédelmi Bizottmánya volt.

Király Béla felhasználva az 1956-os magyar forradalom negyvenedik évfordulóját, újabb adatokkal gazdagította legendáját. Kezdeményezésére egy New Yorkban készített domborművet avattak fel a Deák téri főkapitányság épületének falán ezzel a szöveggel: "Ebben az épületben alakult meg 1956. október 30-án a Forradalmi Karhatalmi Bizottság és november 3-án a Nemzetőrség főparancsnoksága".

Ezzel a szöveggel csak az a probléma, állapította meg Kiss István, hogy egy szó sem igaz belőle. Az emléktábla nem a valóságot, hanem Király Béla saját legendáját foglalja össze. Egy ilyen emléktábla már tudatos történelemhamisításként is felfogható.

2004. november 1.-én a Magyar Televízió "Mindentudás Egyeteme" c, műsorában Király Béla tartott előadást, akit a közönségnek akadémikusként, továbbá az 1956-os forradalom idején megalakult Nemzetőrség főparancsnokaként mutattak be. A műsorral kapcsolatosan észrevételeket tett az illetékes szerkesztőségnek Dr. Bokor Imre nyugállományú mérnök ezredes, a hadtudományok akadémiai doktora. Ennek szövegét azért ismertetjük teljes terjedelemben, mert tartalma lényegében megegyezik Dr. Kiss Istvánnak - Budapest 1956-os rendőrfőkapitányának - az állításaival:

"TISZTELT SZERKESZTŐSÉG!

A dokumentumokkal és tanúkkal bizonyítható (igazolható) tények alapján, sajnálattal kell közölnöm Önökkel, hogy Király Béla félrevezette (megtévesztette) a három tévés csatorna által sugárzott előadását megtekintő nagyszámú (több milliós nagyságrendű) nézőket, valamint az egyetemen összegyűlt hallgatóságot.

KIRÁLY BÉLA:

(1)nem akadémikus,
(2)nem volt a Nemzetőrség főparancsnoka,
(3)nem volt négy "kulcspozícióban" Nagy Imre miniszterelnöksége alatt (egyetlenegy "kulcsponti" beosztása volt: a főváros katonai parancsnoka, négy napig),
(4)nem volt Budapesten nemzetőr ezred,
(5)nem vonult a Dunántúlra ilyen ("fantom") ezred,
(6)nem vett részt a Nagykovácsi környékén lezajlott összecsapásban,
(7)nem volt légvédelmi tüzérosztály Nagykovácsiban,
(8)nem volt atomrobbantásra emlékeztető detonáció Nagykovácsinál,
(9)nem győzött a szovjetek ellen Nagykovácsinál,
(10)nem kaphatott olyan utasítást '56 november 4-én (hajnalban), hogy ne lőjenek a szovjetekre,
(11)pongyola módon definiálta a háború fogalmát, nagyvonalúan átsiklott olyan kérdéseken, miszerint:

(a)hogyan és milyen eszközökkel vonult el Budapestről egy ezrednyi nemzetőr alakulat,
(b)hol helyezkedett el az ezred, hogyan lett értesítve az elvonulásra,
(c)milyen utasításokat adott ki a nemzetőrség "főparancsnoka" a Budapesten visszamaradt nemzetőröknek,
(d)milyen utasításokat adott Király Béla, mint a főváros katonai parancsnoka (kinevezve a NET által, 1956. október 31-én, bejelentve a Szabad Kossuth Rádión aznap 17.00-kor FONTOS közleményben) a Budapesten lévő fegyveres erőknek, valamint az alárendeltségében lévő Márton András ezredesnek, Budapest külső védelmi parancsnokának (Minisztertanácsi kinevezés, 1956. november 1. Rádióközlemény 11.15-kor)

RÖVID ÖSSZEGZÉS:

Király Béla hazugságokkal és valótlanságokkal traktálta a közvéleményt. Kitalált beosztásaira és tevékenységére hivatkozott. Nem érdemelne figyelmet egy akut amnéziában és krónikus nagyzási hóbortban szenvedő szélhámos kijelentése, ha nem a történelem meghamisításáról lenne szó, és nem azokról a névtelen forradalmár hősökről, akiket Király Béla ugyanúgy cserbenhagyott, mint a Kőszeg városát védő dandárját 1945-ben. Budapestről '56 november 4-én egy puskalövés nélkül elmenekült, alárendeltjei felé semmilyen utasítást nem adott.

Évtizedek óta egy kreált csatával dicsekszik (Nagykovácsi), ahonnan szintén eligazítás nélkül távozott attól a néhány tíz forradalmártól, akik a kíséretében voltak. Pályafutása során mindenkit elárult vagy becsapott!

Kitüntetés kapott Horthytól, Mussolinitől, Hitlertől, Szálasitól, Farkas Mihálytól, Göncz Árpádtól, Mádl Ferenctől, Medgyessy Pétertől.

Elárulta Horthy Miklóst, Szálasi Ferencet, Beregfy Károlyt, Kozma Istvánt, Berkó Istvánt, Sólyom Lászlót, Pálfy Györgyöt, Czebe Jenőt és végül cserbenhagyta Nagy Imrét, de elfogadta folyó év október 23-án a Nagy Imre emlékérmet Mádl Ferenctől! Művészetté fejlesztette a "magyarázkodást", bizonyítékok nélkül is képes volt meggyőzni beszélgető partnerét vagy hallgatóságát, hogy Háry János-féle meséit igaznak fogadják el.

Orbán Viktor katonai főtanácsadójaként semmit sem tett, de a kormányváltást követően azt nyilatkozta, hogy nem vették figyelembe a javaslatait.

Katonai ismeretei rendkívül hézagosak, a jelenlegi tisztiiskolások szintjét sem "ütik" meg, amely csak akkor nem képezhetné kritika tárgyát (figyelembe véve életkorát és eddigi másirányú tevékenységét), ha nem tetszelegne permanensen a csalhatatlan hadügyi szakember szerepkörében.

A "Király meztelen"! Nyomatékosan hangsúlyozni kell, hogy nem vádaskodásról, hanem az igazság feltárásáról van szó! '56-os forradalmunkat és szabadságharcunkat nem deformálhatják el kétes múltú karrierlovagok, de nem ronthatják a Mindentudás Egyeteme renoméját sem!

Tisztelettel:

Prof. Dr. Bokor Imre nyugállományú mérnök ezredes,

az MTA hadtudományi doktora"

Nagy Imre és kormánya tevékenysége október 29-ig

Nagy Imre, aki az események sodrában a magyar forradalom élére került, valójában csapdahelyzetben volt október 23-t követően. A tüntetéssel szinte egyidőben megindultak vidékről a szovjet egységek. Éjfélt követően már a 128. lövészgárda hadosztály Kárpátalján és csaknem azonos időpontban a 33. gépesített gárdahadosztály Románián keresztül átlépte a magyar határt. Az ország sorsáról nem az Országházban, hanem az Akadémia utcai pártközpontban folynak a tárgyalások. Ez érthető, minthogy a kommunista pártállamban az igazi hatalom a kommunista párt központi vezetőségénél és annak irányító szerveinél volt. A pártközpontban összegyűlt kommunista vezetők tudták, hogy számíthatnak az ÁVÓ-sokra, a szovjet csapatokra, és bizonyos fenntartásokkal a honvédség egyes alakulataira is.

Október 24-én hajnalban jött létre a Katonai Bizottság, amelynek Czinege Lajos, Fehér Lajos, Földes Ferenc, Kovács István, Mező Imre, Piros László és Bata István volt a tagja. A felkelés elfojtásában a szovjet haderőre és az államvédelmi hatóságra kívántak támaszkodni. A szovjet csapatok feladata az erőfölény demonstrálása és a megfélemlítés lett volna. De rájuk várt Budapest stratégiailag fontos pontjain szerveződő fegyveres csoportok felszámolása is a magyar ÁVÓ-sokkal együtt. Az október 24-én létrejött katonai bizottságKatonai Bizottság azonban magyar honvédségi alakulatokat is számba vett a rend helyreállításánál. Ezeket meg akarta erősíteni felfegyverzett munkásokkal. A pártközpontban folyó megbeszéléseken részt vett Malinyin és Tyihonov tábornok, valamint Szerov tábornok, a KGB akkori főnöke. Ők irányítottak és küldték a jelentéseket Moszkvába. Szerov egyik jelentéséből derül ki, döntés született arról, hogy a gyűlölt ÁVÓ-sokat szervezett formában átöltöztetik rendőregyenruhába és rendőrigazolvánnyal is ellátják őket.

A sortüzek csak siettetik a forradalmat

Október 24-én Budapesten, a Honvédelmi Minisztérium előtt és Székesfehérvárott nyitottak tüzet a tüntetőkre. Ezen a napon reggel statáriumot és kijárási tilalmat rendeltek el. A katonai bizottságKatonai Bizottság átmeneti időre katonai diktatúrát akart bevezetni, hogy fegyveres erővel fojtsa el a felkelést. Tyihonov tábornok szovjet tanácsadó is ezt javasolta. Amint már ismertettük, október 25-én az Országház előtt a Kossuth Lajos téren dördültek el a fegyverek. Ezen a napon délután Kádár János és Nagy Imre mondott beszédet a rádióban. Kádár arról beszélt, hogy "a népköztársaságunk ellen irányuló fegyveres támadást minden eszközzel vissza kell verni". Nagy Imre viszont azt hangoztatta, hogy az új vezetőség alatt álló kormány el van szánva arra, hogy a tragikus események tanulságait a legmesszebbmenően levonja. Az Országgyűlésben mindenre kiterjedő és megalapozott reformprogramot fog benyújtani, amely felöleli nemzeti életünk fontos kérdéseit... Bejelentette azt is, hogy "a magyar kormány tárgyalásokat kezdeményez... többek között a Magyarországon állomásozó szovjet erők visszavonásáról."

Az október 25-i értelmetlen vérengzést követően Gerő Ernőt és néhány más, a Gerő csoporthoz tartozó politikust leváltották. Ekkor lesz a Magyar Dolgozók Pártja első titkára Kádár János. A forradalmat azonban továbbra is "ellenforradalomnak" minősítik. Nagy Imre bizonytalan és nem mer, vagy nem tud határozottan az egyik vagy a másik oldalra állni. Az is elterjedt róla, hogy azért ingadozik, mert fegyveres szovjet, illetve ÁVÓ-s őrök veszik körül. A forradalom eseményeiből és dokumentumaiból azonban kiolvasható, hogy Nagy Imre október 23-tól 28-ig folyamatosan közeledik a felkelőkhöz. Ezt a belső átalakulását felgyorsította a Kossuth téri sortűz, amely rendkívül megrázta. Nagy Imre már október 25-én ellentétbe került a szovjetvezetőkkel, mert a velük való egyeztetés nélkül tesz említést a szovjet csapatok visszavonásáról.

Az MDP központi vezetősége október 26-án nyilatkozatot ad ki, amely szerint új kormányt kell választani, tárgyalásokat kezdenek a Szovjetunióval, helyeslik a Munkástanácsok megalakulását az üzemekben, amnesztiában részesítik azokat, akik este 10 óráig leteszik a fegyvert, és egyidejűleg harcba szólítják a kommunistákat, munkásokat és volt partizánokat, hogy semmisítsék meg azokat, akik nem teszik le a fegyvert. Ezen túlmenően kilátásba helyezték egy demokratikus, nemzeti, független és szocialista program meghirdetését. Ez után a nyilatkozat után Nagy Imre felismerte, hogy választania kell, vagy vérbe fojtja a felkelést a Katonai Bizottság javaslata szerint a szovjet hadseregre támaszkodva, vagy saját meggyőződésére hallgatva átértékeli az eseményeket. Ennek alapján elfogadja a felkelők követeléseit és az élükre áll.

Nagy Imre ez utóbbit választja.választotta. Ezt fejezi ki az a tény, hogy október 27-én kormányában már helyet kapnak a történelmi kisgazda párt egyes vezetői is, így a Szovjetunióból hazaengedett Kovács Béla, valamint Tildy Zoltán. Nagy Imre ekkor akadályozza meg a Corvin köz ellen indított támadás befejezését. Október 28-án hajnalban a Katonai Bizottság a kommunista párt központi vezetősége elé terjeszti a katonai diktatúra bevezetésére vonatkozó tervét, ez magában foglalja Nagy Imre leváltását, és egészen addig, amíg nem áll helyre az állam normális működése, katonai diktatúra keretében kormányoznák az országot. A terv szerint az Elnöki Tanács bízná meg az új kormányt. Döntés nem születik, mivel Nagy Imrével nem tudják egyeztetni a tervet. A döntés elmaradása azonban nem azt jelenti, hogy a Katonai Bizottság és a terv készítői elálltak volna szándékuktól.

A Katonai Bizottság nyíltan szembefordult Nagy Imrével és a köré csoportosuló személyekkel, és megkezdte fegyveres félkatonai csoportok szervezését a Budapesti Pártbizottság Köztársaság téri székházában. A Katonai Bizottság tagjai Nagy Imre kivételével a szovjet birodalmi érdekeket képviselték. Mindvégig szemben álltak a felkelőkkel és a magyar forradalommal. A Katonai Bizottság készítette elő a Corvin köz és más fővárosi fegyveres csoportok felszámolásának a tervét is.

Október 28-án az események rákényszerítették a kommunista párt központi vezetőségét is arra, hogy módosítsa korábbi álláspontját és többé ne ellenforradalomról beszéljen, hanem nemzeti demokratikus mozgalomról. Ezen a napon délután 1 órakor Nagy Imre azonnali tűzszünetet rendel el. Délután fél 6-kor pedig rádióbeszédben ismeri el a forradalom győzelmét. Ebben említést tesz arról, hogy a szovjet csapatok kivonulnak a fővárosból és tárgyalások kezdődnek a Magyarországról történő visszavonásukról is. Ebben a beszédben Nagy Imre kijelenti: "A kormány elítéli azokat a nézeteket, amelyek szerint a jelenlegi hatalmas népmozgalom ellenforradalom volna. Ez a mozgalom célul tűzte ki, hogy biztosítsa nemzeti függetlenségünket, önállóságunkat és szuverenitásunkat, kibontakoztassa társadalmi, gazdasági, politikai életünk demokratizmusát..." Nagy Imre azonnali tűzszünetet és teljes amnesztiát rendel el és bejelenti, hogy a rend védelmére új karhatalom alakult, a Nemzetőrség, a honvédség és a rendőrség, továbbá a felkelő csoportok tagjaiból. A szovjet csapatok kivonulnak Budapestről, megszüntetik az ÁVH-t, és az ország címere a Kossuth címer lesz. Ezzel együtt március 15. pedig ismét nemzeti ünnep. Szól még Nagy Imre arról, hogy az új kormány felkarolja a népi kezdeményezéseket, leállítja a bér- és normarendezést, és megszünteti az erőszakos kollektivizálást.

Mindez azt jelzi, hogy az események hatására Nagy Imre azonosul a felkelők követeléseivel, egyidejűleg pedig szembe kerül a Katonai Bizottsággal és a szovjet tanácsadókkal. Az ország felső vezetésében tehát két szembenálló csoport jött létre. Az egyik volt Nagy Imre és a körülötte lévő nemzeti törekvésű csoport, a másik a legfelsőbb pártvezetés és a Katonai Bizottság. Ez utóbbi csoport az idegen megszállók érdekeit képviselte. E jelentős változás eredményeként nőtt a Nagy Imrével szembeni bizalom, és október 28-át követően a felkelők vezetői rendszeresen felkeresik. Az ország különböző részeiből érkező küldöttségek tájékoztatják, és bizalmukról biztosítják.

Mi történt október 29-től november 3-ig?

Nagy Imre a nép mellé állt, és ezzel átrendeződtek az erőviszonyok. A forradalom miniszterelnöke az elért eredmények megszilárdítására törekedett, de megkezdte Magyarországnak a Varsói Szerződésből történő kilépésének az előkészítését is. Ennek részeként kihirdette az ország semlegességét, és a Szovjetunió nagykövetét, Andropovot is magához rendelte. Nagy Imre mögött ekkorra már felsorakozott csaknem az egész ország egy kis létszámú csoport kivételével. Ez a tény is közrejátszott abban, hogy október 30-án Mikojan és Szuszlov arról adott jelentést, hogy nem bíznak a magyar katonai erőkben és megromlott velük a kapcsolatuk.

Akik résztvevőként, vagy szemtanúként élték át a magyar forradalomnak ezeket a napjait, azok jól tudják, hogy a harcok során betört kirakatokból és üzletekből nem vitték el az értékeket, az árukat. Kis kartondobozok jelentek meg a kirakatokban, vagy melléjük téve, amelyekbe a hozzátartozók számára gyűjtöttek. Az ott elhelyezett pénzhez nem nyúlnyúlt senki. Mindenki annyit adott, amennyit tud.ott. A magyar forradalomnak ez az egyedülálló tisztasága meglepte a külföldi tudósítókat. Ez azt is jelzi, hogy mindaz a rágalom, amit utólagosan rákentek, és az a történelemhamisítás célját szolgálta.

Október 29-én, hétfőn a hitelüket vesztett kommunista vezetők családtagjaikkal külön repülőgépen Moszkvába menekültek. A Budapesten tartózkodó Mikojan és Szuszlov Kádár Jánossal, Münnich Ferenccel, Kiss Károllyal és Szántó Zoltánnal tárgyalt a pártközpontban. Ekkor határozták el, hogy az Államvédelmi Hatóság személyi állományát más intézményi keretek között újjászervezik. Noha a kormány a forradalom mellé állt, a szovjet csapatok mégis megtámadták a felkelőket a Széna téren, valamint a VIII. és a IX. kerületben. A Széna térnél sikeresen, a VIII. és IX. kerületben pedig sikertelenül. Nagy Imre ezen a napon költözött át az Országház épületébe, és hozta létre a miniszterelnök munkáját segítő titkárságot. Ezzel megtette az első lépést az állami kormányzás erősítéséhez, szemben a pártirányítással. A Kossuth rádióban bejelentik, hogy október 30-án délben megkezdődik a szovjet csapatok kivonása, és a középületeket nem szovjet katonák, hanem magyar katonák fogják őrizni.

A főváros II. kerületének a közigazgatási központjában, a Tanácsházán, Dudás József, az egyik felkelő-csoport irányítója ismerteti 25 pontos követelését, majd megalakul a II. kerületi Nemzeti Bizottság. A Corvin köznél és környékén nagy létszámú felkelői csoport szerveződött. A mintegy 1200 főnyi csoport parancsnoka Iván-Kovács László. Sikeres ellenállásuk következtében nagy a tekintélyük. Még saját parancsnoki bélyegzővel is rendelkeznek. A központilag kiadott Nemzetőri igazolványokat is felülbélyegzik. Ezen a napon kezdték meg a környék felkelőinek az egyesítését. Tanácskozást tartanak a VIII. kerületi Rákóczi téren, és ezen megvitatják a Corvin közi parancsnokválasztást. Itt tudják meg a felkelők a Baross téri csoportoktól, hogy több járőrüknek nyoma veszett, és ennek a végére kell járni. Nagy Imre intézkedései nyomán megkezdődnek a felkelők fegyverletételével kapcsolatos tárgyalások is. Janza Károly honvédelmi miniszter tárgyal a felkelő csoportok vezetőivel, akik ragaszkodnak a szovjet csapatok kivonulásához. Ezen a napon este 8 óra körül a Corvin -közi vezetők és Váradi Gyula vezérőrnagy is fegyverszüneti tárgyalásokba kezd. A felkelő forradalmárok a fegyverletételt ahhoz kötik, hogy a kormány oszlassa fel az Államvédelmi Hatóságot, mondja fel a Varsói Szerződést, szavatolja a többpárti választások megtartását, és biztosítson amnesztiát. Késő este újabb fegyverszüneti tárgyalásra kerül sor a Belügyminisztérium Budapesti Főosztályának épületében a rendőrség, a katonaság, és a felkelők képviselői között.

Október 30-án, kedden a Minisztertanács keretében megalakult egy szűkebb testület, a Kormány Kabinet. Mint már részleteztük, ekkor alakult meg a Forradalmi Karhatalmi Bizottság Előkészítő Bizottsága, amely a Nemzetőrség megszervezésével akarta megteremteni a konszolidáció feltételeit. A szovjet csapatok Budapestről történő kivonulása is elkezdődik. Ezt két ütemben október 30-án és 31-én akarták végrehajtani. Zólyomy ezredes megállapodott a budapesti szovjet parancsnoksággal, hogy a kivonás első üteme 30-án 15 órától 24 óráig tart. Ez alatt az egész fővárosból kivonulnak, kivéve az V. kerületből. A második menetben október 31-én öt óráig az V. kerületből is távoznak. Ezzel egyidejűleg a 26. magyar lövészezred átveszi a Honvédelmi Minisztérium, az Országház, a Pártközpont, és a Nemzeti Bank őrzését. Janza Károly honvédelmi miniszter ezt a megállapodást jóváhagyta. A szovjet csapatok kivonása október 31-én 12 óráig fejeződött be. A szovjet különleges hadtest a tököli repülőtérhez vonult. A távozó szovjet egységek azonban 15-20 kilométeres távolságból körülkerítik Budapestet. Magyarországról pedig nem kifelé tart a szovjet haderő, hanem ismét nagy létszámú szovjet katonaság lépi át a magyar határt.

Október 30-án választják meg Pongrácz Gergelyt a Corvin köz parancsnokává. A Széna tériek ekkor szállják meg a Maros utcai ÁVÓ-s laktanyát. Újpesten megalakul a Nemzeti Bizottság. A VIII. kerületi rendőrkapitányságon létrejön a Nemzetőr-egység. A IX. kerületi pártbizottság épületét az orvostanhallgatók lefoglalják kollégium céljára. Kőbányán is ellenőrzésük alá veszik a felkelők a X. kerületi pártszékházat. Zuglóban Forradalmi Nemzeti Bizottmány jött létre. Darvas Ivánék pedig kiszabadították a politikai foglyokat a Kozma utcai börtönből. A Kőbányai Gyógyszergyárban megalakul a Munkástanács. Elkezdődik a Nemzetőrség szervezése. Az Országházban a kommunista párt vezetői tárgyalnak a IX. kerületi felkelők vezetőivel. A Magyar Rádió bejelenti, hogy ezután Szabad Magyar Rádió néven sugározza a híreket. Igen fontos eseménye még a napnak, hogy 22 óra körül magyar katonák egy csoportja kiszabadítja házi őrizetéből Mindszenthy József esztergomi érseket, Magyarország egyik közjogi méltóságát. A szovjet hadvezetés távozik a Honvédelmi Minisztérium épületéből, és a tököli szovjet katonai támaszpontra települ át.

Kiemelt fontosságú a Köztársaság téri pártház ostroma, amely a magyar forradalom egyik legtragikusabb eseménye. Ez is október 30-án zajlott. A Budapesti Pártbizottság köztársaság téri székháza a forradalom elleni szervezkedés egyik központja volt. Már október 23. estétől a kerületi pártbizottságokkal együtt beindult a szervezkedés a felkelés leverésére. A Budapesti Pártbizottság épületében nem csak az ottani munkatársak, de a kommunista párt központi vezetőségének a munkatársai is tevékenykedtek, kilenc magas rangú katonatiszttel. Október 29-én az esti órákban Kádár János is felkereste Mező Imrét, a Budapesti Pártbizottság vezetőjét a Köztársaság téren. A veszélyessé vált helyzetben október 30-ra virradóra rendőrruhába öltöztették át az őrséget. Mivel a felkelők Rákóczi téri tanácskozásán téma volt, hogy a Köztársaság tér környékén eltűntek járőrszolgálatot teljesítő felkelők, ezért akció indult az eltűnt járőrök felkutatására. Amikor a fegyveres nemzetőr felkelők be akartak menni a Pártbizottság épületébe, lövöldözésre került sor. A különböző felkelő csoportok ekkor segítséget küldtek társaiknak a Köztársaság térre. A pártházból tűz alá vették a teret, sok volt a halálos és sebesült áldozat. Mivel a Parlament környékéről a pártháziak megsegítésére érkező három páncélost is lőtték a Pártházból, ezért azok a felkelők mellé álltak és addig lőtték a Pártházat, amíg a bent lévők meg nem adták magukat. Ezután elmentek. Ezt követően jött ki feltartott kézzel néhány rendőrruhába öltöztetett ÁVÓ-s és ekkor szabadult el a népharag. Néhányat agyonvertek közülük. Vezetőjüket felakasztották. Olyan nagy volt a felháborodás, hogy még PongrácPongrácz Gergely sem tudta jobb belátásra bírni a felkelőket. A szovjet-quisling Kádár-kormány csúsztatásokkal és elferdítésekkel a Köztársaság téren történteket arra használta fel később, hogy az egyébként példa nélkül állóan tiszta magyar forradalmat a világ közvéleménye előtt befeketítse.

Mindszenty József a mártír főpap színre lép

Mindszenty Józsefet, a magyar katolikus egyház vezetőjét a Rákosi diktatúra 1948-ban letartóztatta. A diktatúra rendőrsége már korábban hozzáfogott a magyar bíboros és esztergomi érsek elleni eljárás és a koncepciós kirakatper előkészítéséhez. Az internacionalista-kommunista magyarországi vezetés úgy látta, hogy amíg ez a sziklaszilárd jellemű katolikus főpap a helyén van, addig Magyarország legalább is lelkileg és szellemileg nincs teljesen meghódítva. A Moszkvából érkezett internacionalista-kommunisták szavakban elismerték a vallásszabadságot. A kommunista párt többször is kinyilvánította, hogy tiszteletben tartja a lakosság túlnyomó többségének keresztényi meggyőződését. De már kezdetektől fogva hozzátette ehhez, hogy a feudalizmus és fasizmus maradványaitól azonban meg kell tisztítani az egyházat. Mindszenty József még veszprémi püspökként szembeszállt a német nácizmussal, és hazai kiszolgálóikkal, és jelentős érdeme volt abban, hogy a háború végén a magyar kolostorok az üldözött zsidóság menedékhelyéül szolgáltak. 1945-ben ezek a kolostorok hasonló szerepet töltöttek be az erőszakosságokat és rablásokat elkövető orosz katonákkal szembeni védekezésnél. Az ostromlott és kibombázott Budapest megsegítésére Mindszenty országos és nemzetközi segélyakciókat szervezett.

Tevékenysége eredményeként a vidéki lakosság élelmet szállított és Ausztriából pedig segélyszállítmányokkal megrakott amerikai vonatok érkeztek Magyarországra. A kommunista pártnak nem tetszett, hogy a szovjeturalom alá került magyar népet az amerikai imperialisták segítsék. A kommunista párt közölte, hogy ő kívánja szétosztani a nyugati segélyeket, és kérdésessé tette az egyház jogát az egyházi adományok kiosztására. Mindszenty ekkor már, mint esztergomi érsek és bíboros, nem csak a jótékonykodás terén mutatott fel jelentős eredményeket, de erőfeszítéseket tett a közélet integrációjára és a társadalmi béke előmozdítására. Tiltakozott a német ajkú lakosság deportálása, valamint a Csehszlovákiához csatolt egykori magyar országrész magyar ajkú lakóinak elüldözése ellen. Követelte, hogy a kormány oszlassa fel az internáló táborokat. A kommunisták válasza az volt, hogy Mindszenty "védi a háborús bűnösöket és a fasisztákat".

A kommunista párt önkénye és Mindszentyre gyakorolt hatása azt eredményezte, hogy egyre több magyar zárkózott fel mögötte és nem csak katolikusok. A katolikus egyháznak ez az erőteljes és határozott kiállása egy ideig meghátrálásra késztette a kommunistákat. Az egyházi iskolák védelmében megmozdult az egész társadalom. Az egyházi iskolák védelmében felsorakoztak Mindszenty mellé a református és az evangélikus egyház vezetői is. Kampány indult a népszerű katolikus ifjúsági szervezet, a KALOT ellen. Ez a szervezet hatékonyan védte az egyházat. Ezért a kommunista párt, amely már kézben tartotta a legfontosabb kormányzati pozíciókat, úgy döntött, hogy döntő csapást mér a katolikus egyesületekre. Rajk László kommunista belügyminiszter lefoglaltatta a katolikus egyesületek helyiségeit, épületeit, vagyontárgyait és többségüket átadta a kommunista vezetésű ifjúsági szervezeteknek. Hatalmas politikai küzdelem zajlott le a fakultatív hitoktatás körül is. A püspöki kar és a Vatikán egyaránt támogatta Mindszenty hitvédő politikáját. A Rákosi diktatúrának erőszakos jogsértéseivel sikerült egységbe kovácsolnia a magyar társadalom keresztény-nemzeti táborát.

Mindszenty bíboros távol tartotta magát a pártpolitikától, de nem térhetett ki a magyar nemzet egészét érintő közösségi érdekek védelme elől. A bíborost Magyarország nem katolikus társadalma is erkölcsi tekintélyként tisztelte. Ezért a kommunista párt lecsapott a protestáns egyházakra is. A protestáns konventekbe a kommunisták a saját embereiket juttatták be és ezek a kisebbségi csoportok azután terrorizálni kezdték a többséget. Ordass Lajos evangélikus püspököt börtönbe vetették. Puccsal eltávolították hivatalából Ravasz László református püspököt is. Eme elnyomó intézkedések hatására a legtöbb református lelkész szentbeszédét állami cenzorok írták elő, és a templomokban politikai rendőrök ügyeltek arra, hogy az előírt beszéd hangozzék el. A református egyházra olyan kompromisszumot kényszerítettek, amely látszólag biztosította, lényegében azonban megfosztotta a kálvinista egyházat a függetlenségétől.

A katolikus és a protestáns ellenállást megosztották, és ez már lehetővé tette az egyházi iskolák államosítását. Ilyen előzmények után került sor 1948. június 3-án a megrendezett véres drámára Pócspetriben. A falu egész népe az egyházi iskola mellett volt, és a lakosság hallani akarta a községi tanács határozatát. A rendőrség körülzárta a tömeget, de az emberek nem távoztak. Az egyik rendőr puskatussal támadt a körülötte állókra, közben elesett, fegyvere elsült és magát a rendőrt ölte meg.

A kommunisták bizalmi embere, Ortutay Gyula közoktatási miniszterként be sem várta az ügy vizsgálatát és nyomban durva hangú levelet írt Mindszentynek, és a pócspetri tragédiáért az egyházat tette felelőssé. A prímás utasítására az egri érsekség vizsgálóbizottságot küldött a községbe. A rendőrség azonban nem engedte be a faluba. Letartóztattak viszont 48 személyt és elkezdődött a kínvallatás. Ennek eredményeként a községi írnok "beismerte", hogy ő lőtte agyon a rendőrt. Ortutay közleménye már azt hangoztatta, hogy a "gyilkost" a község papja bújtatta fel. A kínzással kicsikart beismerés nyomán az írnokot halálra ítélték és kivégezték. A község papja pedig életfogytiglani börtönbüntetést kapott. A vádlottak padjára azonban valójában a katolikus egyházat ültették, hogy így jogcímet teremthessenek a kívánt cél elérésére, az egyházi iskolák államosítására. Mivel a szociáldemokrata pártra már rákényszerítették az egyesülést a kommunista párttal, a többi pártot pedig "leszalámizták", így azok már csak árnyékpártok voltak. Rendületlenül helyén volt még azonban Mindszenty bíboros, és útjában volt annak, hogy Rákosi Mátyás átvehesse a teljes hatalmat a magyar társadalom felett. Az elmozdított Rajk László belügyminiszter helyére került Kádár János megbízást kapott Rákositól, hogy Mindszenty Józsefet távolítsa el a katolikus egyház éléről.

Szervezett rendőri akciók indultak be Mindszenty bekerítésére és társadalmi cselekvőképességének a korlátozására. Rákosi ezzel párhuzamosan Barankovics Istvánt, a Demokrata Néppárt vezetőjét is fel kívánta használni Mindszenty elszigetelésére. Rákosi sikertelenül próbálkozott azzal is, hogy a püspöki kart Mindszenty ellen fordítsa. 1948. november 18-án Mindszenty bíboros pásztorlevélben cáfolta az ellene hangoztatott kommunista vádakat, majd bátran kiállt azok mellett, akiket magatartásuk miatt üldöznek. Másnap, november 19-én Esztergomban politikai rendőrök elrabolták az esztergomi érsek titkárát, majd négy nap múlva emberi roncsként visszaszállították. Mindszenty ekkor már tudta, hogy rajta a sor. Nyomban rövid nyilatkozatot fogalmazott és azt elküldte a rangidős püspöknek, Grősz József kalocsai érseknek. Egy másolatát Bécsbe is kijuttatta. Ebben csak annyi állt, hogy "nem vettem részt semmiféle összeesküvésben, nem mondok le érseki tisztemről, nincs vallani valóm és semmit sem írok alá. Ha mégis megtenném, az csak az emberi test gyengeségének következménye és ezt eleve semmisnek nyilvánítom." 1948. karácsonyának másnapján Bécsi Gyula rendőrezredes Esztergomban, a prímási palotában letartóztatta az esztergomi érseket. A kommunista sajtó másnap erről már azt írta, hogy "Mindszenty József esztergomi érseket, hűtlenség, a köztársaság megdöntésére irányuló bűncselekmény, kémkedés és valutaüzérkedés gyanúja alapján a rendőrhatóság őrizetbe vette. Néhány napra rá a kormány kiadta az úgynevezett "Sárga Könyvet", "a Mindszenty bűnügy okmányait". Mindszentyt nem csak durván bántalmazták, de igénybe vették a szovjet politikai rendőrség által kifejlesztett tudatbefolyásoló drogokat is. Ezen kívül alkalmazták az alvástól való megfosztás, és más, az akaratot megtörő módszereket.

Az 1949. február 3-8-ig tartó kirakatperben egy testileg, lelkileg agyongyötört embert állítottak a bíróság elé, akinek az akaratát annyira megtörték, hogy minden nyilvánvalóan képtelen vádat is beismert. A drogokkal teletömött főpap elismerte, hogy "hazaáruló, összeesküvő és valutacsempész". A világ ekkor szembesült azzal, hogy a tudatmódosításnak már milyen hatékony technikái állnak a kommunista diktatúra urainak a rendelkezésére. A bíboros kirakatpere és életfogytiglani börtönre ítélése sokkolta a világ közvéleményét. Amikor Mindszenty már nyugati száműzetésben élt, így emlékezett vissza a koncepciós per előkészítésére: "Hosszú nappalokon és éjszakákon át három orvos bevonásával fizikailag és pszichikailag oly intenzíven preparáltak, hogy kijelentéseim és úgynevezett beismeréseim akkor akaratom teljes ellenőrzése nélkül történtek. Csak az ítélet után, amikor már ismét börtönben voltam tudtam meg, hogy mi mindent vallottam be."

A Mindszenty-ügy kapcsán a világ közvéleménye megértette a kommunista diktatúra lényegét. A világ tudta, hogy a bíboros letartóztatásának nem volt törvényes alapja, hogy kegyetlen kínvallatás vetették alá, hogy tudatmódosító technikákat alkalmaztak, hogy a vád hamis, a per jogi cirkusz, és az ítélet abszurd. XII. Pius pápa erélyesen tiltakozott, de ezt tette a korszak csaknem minden jelentős államférfia is. A világuralomra törő kommunizmus tekintélyének sokat ártott a magyar főpap üldözése, kegyetlen megkínzása és elítélése. Ez a keresztény világot szolidaritásra ösztönözte. Rákosi nem mérte fel, hogy a prímás kikapcsolása olyan hibás lépés, amely majd bumerángként üt vissza a kommunista rendszerre és irányítóira.

Mindszenty Józsefet egy kis községben, Petényben, az Almásy kastélyban tartották fogva. Innen 1956. október 30-án szabadult ki. A rab főpapot először rabtartó őrei, Petényben, nyilvánították szabadnak. Október 30-án a börtönéhez közeli Rétság honvédtiszti egysége először átszállítja Rétságra, majd másnap, október 31-én Budára. Szinte diadalmenetnek minősíthető Mindszenty útja a városokban és falvakban, ahol harangzúgás és éljenzés fogadja. Útközben értesül arról, hogy a Nagy Imre kormány rehabilitálta. A pápa, XII. Pius távirattal köszöntötte: "Ami 8 évvel ezelőtt mélyen lesújtotta atyai szívünket érseki székedből való jogtalan eltávolításod, amely ellen több alkalommal is erélyesen tiltakoztunk, úgy most a bensőséges vigasztalás érzésével tölt el kiszabadulásod híre.

Mindszenty először tájékozódott, majd november 3-án este 8 órakor rádiószózatában békére, és munkára szólította fel az ország lakóit. Kijelentette: "Minden néppel és nemzettel barátságban akarunk élni. A nemzeti érzés ne legyen többé harcok forrása a nemzetek között, hanem az igazság fundamentumain a békés együttélés záloga... Új, visszaéléstől mentes választás szükséges... Én párton kívül és állásomnál fogva felül vagyok és maradok. A magánbosszúkat el kell kerülni, ki kell küszöbölni.

XII. Pius pápa és a magyarok

XII. Pius pápa ismerte a magyar történelmet és a magyarokat. Budapesten is járt, és ő nevezte ki Mindszenty Józsefet esztergomi érsekké, bíborossá és végül hercegprímássá. A pápa mint elődje XI. Pius pápai legátusa - mint Pacelli bíboros - 1938-ban részt vett a Budapesten tartott Eucharisztikus Világkongresszuson. Pacelli bíboros, amikor 1938 május utolsó napján távozott Magyarországról, tudta, hogy ez a keletről jött keresztény nép és országa Európa védőbástyája volt. Azt is tudta, hogy a közelgő európai és világkonfliktusban szükség van Magyarország és a pápaság szoros együttműködésére.

Amikor 1956. októberében kitört a magyar forradalom, az akkor már pápa Pacelli nyomatékosan emlékeztetett a nemzetközi együttműködés jogelveire, az elidegeníthetetlen emberi jogokra és politikai szabadságjogokra, és ahhoz, hogy ezek a sérthetetlen személyiségi jogok közvetlenül Istenhez kapcsolódnak. Pacelli pápa 1949 és 1956 között minden követ megmozgatott Mindszenty megmentéséért, és a többi bebörtönzött kelet-európai egyházi vezetőért, de a jogaiktól megfosztott többi emberért is. Kiállt a személyhez és teljesítményhez kapcsolt magántulajdonért, mint amely a családi létezés egyik biztosítéka. Támogatta a családi gazdálkodást a mezőgazdaságban, és síkra szállt az üzemi munkások megfelelő bérezése mellett. 1956. október 28-án apostoli levélben, november 1-én pedig enciklikában, november 5-én egy újabb apostoli levélben és november 10-én rádióbeszédben veszi védelmébe a magyar forradalmat és szabadságharcot. A világ aggasztó állapotában is a fő problémának a Szuezi-válság ellenére a magyar helyzetet tartja. Kijelenti, hogy "szükségszerű és sürgető a szabadság helyreállítása a népek számára..." "A keresztény lelkiismeret nem feledkezhet meg arról az erkölcsi kötelességről, hogy minden lehetséges megengedett eszközt igénybe vegyen az emberi méltóság megvédésére és a szabadság visszaállítására.

A pápa úgy látta, hogy minden áldozatot meg kell hozni a szolgaságba vetett emberek megmentéséért. Azokat a magyar várakozásokat támasztotta alá, amelyek bíztak a Nyugat a kézzel fogható segítségében 1956-ban. XII. Pius síkra szállt azért, hogy a béke és a szabadság fogalma nyerje vissza eredeti világos tartalmát és egyértelműségét, mert a béke és a szabadság a "természet alapelveiből, a teremtő kifejezett akaratából származnak".

Mit mondott Mindszenty rádiószózatában?

A Szabad Kossuth Rádió 1956. november 3-án este 8 órakor közvetítette a szabadságát visszanyert főpap beszédét. Mindszenty utalt rá, hogy nem kell szakítania a múltjával, és azt se kell mondani, hogy őszintén beszél, mivel Isten irgalmából ugyanaz, aki volt bebörtönzése előtt és korábban is mindig azt mondta kertelés nélkül, amit igaznak és helyesnek tartott. Mindszenty mindenek előtt köszönetet mondott a pápának és azoknak az államfőknek, közéleti személyiségeknek, akik börtönben töltött évei alatt Magyarország és az ő személyes sorsa iránt is segítő szándékkal viseltettek.

Ez után rátért arra, hogy az egész kultúrvilág osztatlanul a felkelt magyar nép mellé állt. Mivel a magyar kis nemzet, ezért ez a segítő erő nagyon fontos. "Nincs egy nemzet - mondotta - amely ezeréves történelme során nálunk többet szenvedett volna. Első királyunk, Szent István uralkodása után nagy nemzetté fejlődtünk. A nándorfehérvári győzelem után, amelynek 500. évfordulóját üljük, nemzeti létszámunk egyezett az akkori Angliáéval. Ám folyton szabadságharcokat kellett vívnunk. Legtöbbször a nyugati országok védelmében. Ez megakasztotta a nemzetet, s mindig újra saját erőnkből kellett a felemelkedést keresni." A magyar főpap ez után hangsúlyozta, hogy a magyar minden néppel és országgal barátságban kívánnak élni. A régi nacionalizmusokat mindenütt át kell értékelni. A nemzeti érzés ne legyen többé harcok forrása az országok között. Életfeltételeik miatt is a népek egyre inkább egymásra vannak utalva. Majd így folytatta: "Mi magyarok az európai népek családi, bensőséges békéjének zászlóvivőjeként akarunk élni és cselekedni. Nem mesterségesen hirdetett, de valódi barátsággal, mindegyikkel, sőt még további tájakra is emelve szemünket, mi, a kis nemzet barátságban, zavartalan, békés, kölcsönös megbecsülésben kívánunk lenni a nagy Amerikai Egyesült Államokkal, és a hatalmas orosz birodalommal egyaránt. Jószomszédi viszonyban Prágával, Bukaresttel, Varsóval és Belgráddal. Ausztriát pedig ebben a tekintetben úgy kell megemlítenem, hogy mostani vajúdásunk kapcsán tanúsított testvéri magatartását már is minden magyar a szívébe zárta."

Mindszenty ez után rátért arra, hogy a jelenben minden azon dől el, hogy mihez kezd a kétszázmilliós orosz birodalom magyarországi fegyveres erejével. Magyarország semleges akar lenni, és nem kíván okot adni a vérontásra. Felteszi a kérdést az orosz birodalom vezetőjének, hogy mérlegelték-e már mennyivel jobban tudnák becsülni a magyarok az orosz népet, ha az nem igázná le őket. Magyarország nem támadta meg Oroszországot, ezért őszinte az a remény, hogy az orosz fegyveres erők távoznak.

A magyar belső viszonyokra rátérve hangsúlyozta, hogy egy elszegényedett ország vívja szabadságharcát, amely ha el akarja kerülni az éhínséget, akkor azonnal helyre kell állítania a termelést, és fel kell vennie a munkát. 1945-től egy magyarok számára céltalan háború után erőszakkal épült ki az itteni rendszer. Ezt a rendszert a magyar népre rákényszerítették, és most a nép elsöpörte. A küzdelem azért folyt, mert a magyar nemzet szabadon akart dönteni arról, hogy miképpen éljen. Szabadon akart határozni sorsa, államának igazgatása, és munkájának értékesítése felől.

Mindszenty hangoztatta, hogy szükség van új, visszaéléstől mentes választásra, amelyen minden párt indulhat. A választásnak nemzetközi ellenőrzés alatt kell megtörténnie. Pártok felett álló személyként a főpap óvott a pártviszályoktól, ma a nemzet léte és a mindennapi kenyér biztosítása a fő gond. Mindszenty szerint a bukott rendszer felelőseit független és pártatlan bíróság útján kell elbírálniuk. A magánbosszúkat el kell kerülni. A bukott rendszer részesei és örökösei viselik a felelősséget saját tevékenységükért, mulasztásaikért, hibáikért.

Mindszenty hangsúlyozta, hogy jogállamot kell létrehozni, osztály nélküli társadalommal, a demokratikus vívmányokat fejlesztő és a szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátozott magántulajdon alapján. "Kizárólag kultúrnacionalista nemzet és ország akarunk lenni. Ez akar lenni az egész magyar nemzet." A magyar katolikus egyház fejeként kijelentette: "Nem helyezkedünk szembe a történelmi haladás irányával, sőt az egészséges fejlődést mindenben előmozdítjuk. Azt a magyar nép természetesnek találja, hogy nagy múltú és nagy értékű intézményeinkről gondoskodni kell". A főpap ehhez még hozzátette, hogy a bukott rendszer erőszakának és csalárdságának minden nyomát felszámolja a katolikus egyházban.

Végül feltesz egy rendkívül fontos etikai kérdést: "Mit gondolnak a bukott rendszer örökösei, ha az általuk megbélyegzett elődeik valláserkölcsi alapon álltak volna, elkövették volna-e mindazt, aminek következményei elől menekülni kényszerülnek? A keresztény hitoktatás szabadságának azonnali rendezését, a katolikus egyház intézményeinek és társulatainak, köztük sajtójának visszaadását joggal elvárjuk".

A bíboros most ismertetett november 3-i rádiószózata után alig pihent le budai otthonában, amikor Tildy Zoltán, aki akkor Nagy Imre helyettese volt, titkára útján visszahívta az Országházba. A titkár telefonon azt is közölte, hogy a szovjet csapatok megindították a támadást és tüzet nyitottak a fővárosban. Mindszenty eleget tett a kérdésnek és sofőrjével a Parlamentbe hajtatott. Ekkor tudja meg, hogy Maléter honvédelmi minisztert, és Erdei Ferenc államminisztert, továbbá Kovács István vezérkari főnököt és Szűcs Miklós ezredest, akik Tökölön az orosz vezérkar főhadiszállásán tárgyaltak, csalárd módon letartóztatták. Mindezt Szerov tábornok személyesen irányította.

Az Országházban Mindszenty találkozott Tildy Zoltánnal, B. Szabó és Bibó István miniszterekkel. Később Vas Zoltánnal is váltott néhány szót. Ő közölte vele, hogy továbbra is a magyar nép oldalán marad. Tildy Zoltán Nagy Imrét kereste, de mivel nem találta, helyette már ő intézkedett. A katonai egységek parancsokat kértek, de már nem volt vezérkari főnök, vagy honvédelmi miniszter, akiktől megkaphatták volna azokat. Tildy elküldte őket, majd kitűzette a fehér zászlót a Parlamentre. Látva a fejetlenséget, a főpap időleges titkárával, dr.Turchányi Egonnal visszaindult budai lakhelyére. Kiderült azonban, hogy autója idő közben eltűnt. Ekkor gyalog kívánta útját folytatni, de a hidakat lezárták, és már a Parlament területét és körülvették az orosz egységek. Ekkor kérdezte meg Mindszenty titkárától, hogy melyik követség van a legközelebb. Kiderült, hogy ez az amerikai. Ezért úgy döntöttek, hogy odamennek.

Orosz páncélosok között haladtak, télikabátjuk alatt a reverendával a Szabadság térre, ahol az Egyesült Államok követségének az épülete található. A követ, Edward Thompson Wailes barátságosan fogadta, és a szabadság jelképeként üdvözölte a magyar főpapot. Mindszenty "Emlékirataim" című könyvének a 443. oldalán erről így ír: "Így hát nyolc évi rabság után az USA követség hajófedélzetére léptem... Az elkerülhetetlen lefogás és a Szovjetunióba hurcolás helyett így reméltem még tartalékolni magamat hazám és egyházam további szolgálatára... Rövid fél óra alatt már itt is volt Eisenhower elnök engedélye, amely teljes menedékjogot adott személyemnek. Csodálkoztam a gyors válaszon, de fájt, hogy két nappal előbb küldött segélykérésemre, amelyet szegény országunk érdekében küldtem én is, semmiféle válasz nem jött. Röviddel az után, hogy átléptem a követség küszöbét, orosz ágyukat vontattak a Szabadság térre és azokat mind a követség épületére irányították... Napok múltán azt olvasom a külföldi sajtóban, hogy előző nap, amikor a helyzet már végzetesnek kezdett látszani, Nagy Imre maga kérte volna nekem ezt a menedékjogot. Hetek múltán értesülök arról a követségen, hogy valaki - egy kideríthetetlen valaki Budapestről - november 3-án számomra Washingtontól menedékjogot kért. Hogy ki volt az, később se tudtam kideríteni, de ha Nagy Imre tette, nemes lelkületét mutatja."

Minthogy Mindszenty titkára, dr. Turchányi is menedékjogért folyamodott, a követség földszintjén várakoztak, majd amikor a légoltalmi pincébe mentek, ott Mindszenty Kovács Bélával, a Kisgazdapárt volt főtitkárával találkozott, aki hét évi szibériai fogság után és súlyos betegen is vállalta a miniszterséget Nagy Imre kormányában. Mindszenty Kovács Bélát jellemes és áldozatokat vállaló politikusnak tartotta. Amikor másnap kereste, kiderült, hogy bár ő is kért menedékjogot, azt nem kapta meg, ezért visszaindult baranyai szülőfalujába. A magyar főpap az amerikai követ hivatali íróasztala mellett mondta el szentmiséjét. Az amerikai diplomata saját hivatalát ajánlotta fel a bíborosnak. A követségen éjszakáztak a női alkalmazottak is, mert attól tartottak, hogy ha távoznak, az orosz katonák elfoghatják őket. Megkezdődött a bizalmas akták elégetése is. Mindszenty külön kiemeli, hogy mennyire jól esett neki, hogy hosszú követségi tartózkodása alatt egyetlen amerikai polgár sem tiltakozott az ellen, hogy a kormány menedéket biztosított a számára.

Mindszenty nem ellenezte azt, hogy dr. Turchányi egy másik magyar származású amerikaival megpróbáljon kijutni az Egyesült Államokba.

Mindszenty bíboros az amerikai követségre érkezése másnapján sajtókonferenciát tartott, amelyen jelen volt az összes Budapesten tartózkodó külföldi tudósító. Ekkor még meglepődött azon, hogy ilyen nagy szabadságot élvezhet menedékhelyén. A követség csak később kapta meg a menedékjogi szabályzatot Washingtonból. Attól kezdve már szigorú szabályok voltak érvényesek a menedékjogot kapott főpapra. Az említett sajtókonferencián először a magyarul tudók, majd a németek, végül az amerikaiak, angolok tették fel kérdéseiket. Első kérdésük így szólt:

"Mit szólok az orosz agresszióhoz?

- A legteljesebb mértékben elítélem.

Melyik kormányt ismeri el Magyarország törvényes kormányának, Nagy Imre kormányát, vagy a Kádárét?

- Nagy Imre kormányát ismerem el Magyarország kormányának. Kádár Jánost idegen katonai hatalom erőszakolta az országra. Abszolút törvénytelennek tartom és elutasítom."

A Kádár-kormány erről a sajtókonferenciáról mélyen hallgatott. Mindszenty az amerikai követségről figyelhette meg, hogyan áll ellen hősiesen a főváros lakossága a rájuk támadt tanktömegekkel szemben. Nyolcnapi harc után halottak és sebesültek borítják az utcákat. Ötezerre becsülik a magyar halottak, és húszezerre a sebesültek létszámát. Elindultak a deportáló vonatok is a Szovjetunióba, magyar fiatalokkal. Emlékiratainak 447. oldalán így ír a szabadság néhány napjáról Mindszenty:

"Milyen felemelő volt a kis magyar nép erkölcsi ereje, hihetetlen bátorsága, összetartása, embersége, szívóssága. És vigasztaló volt a nagyvilág millió tisztességes lelkének együttérzése velünk. Mi lett azokból az ígéretekből, amelyeket a demokratikus hatalmak ígértek a II. világháború alatt és után? Szabadságot, egyenlőséget, jólétet ígértek a boldogtalan világ népeinek. S mi valósult meg a világ nagy részében? Bolsevik diktatúrák, deportációk, terror, nyomor, és vérözön. A nagyvilág együttérzése szabadságharcos népem iránt felemelő volt. De a hatalmak szófecsérlése és mozdulatlan tehetetlensége szégyene és szomorúsága marad a történelemnek.

A nagyvilág nagyhatalmai attól a szovjet hatalomtól féltek, amely a kis Magyarország fiatal iskolásai oly csúffá tettek egy egész héten keresztül a pesti utcákon. S aztán a kétségbeesett kiáltásokra már semmi visszhang nem érkezett a nagyhatalmaktól... Így a magyar szabadságharc két vesztese: az erkölcsileg lezüllött világkommunizmus, és a tétlen, megbénult, erejét vesztett Nyugat lett, az Egyesült Nemzetek Szövetségével az élen.

A Nyugat roppant vak is volt. A bolsevista betyárok - népek kiirtói - nemsokára királyi udvarokban kezdtek szalonképesek lenni. Nyugat miniszterelnökei és miniszterei tülekedve vívtak közelharcot, hogy ki jusson előbb Moszkvába. 1955-56 nagy ténye az, hogy amilyen mértékben megutálták a vasfüggöny népei az orosz kommunista világot, oly fokban növekedett az elgyengült, lelkét lassan elvesztő Nyugat államaiban a Szovjet befolyása. Tengernyi magyar vér is folyt azért, hogy a Nyugat vakhályoga leváljon. De minden áldozat hiába volt."

Mindszenty ezután kiemeli, hogy XII. Pius pápa példát mutatott, amikor minden rendelkezésére álló eszközzel küzdött, és egyetlen napon háromszor is kiállt a világ elé a magyar ügy érdekében. 1956. november 10-én a magyar szabadságharc vérbefojtását brutális, törvénytelen elnyomásnak bélyegzi. Nyíltan kimondja, hogy a védelmi háború az ilyen embertelen támadással szemben jogos. A pápa azt is kérdezi: "közömbössé válhat-e a világ, amikor ennyi ártatlan vért ontanak igazságtalanul"? Montini bíboros, milánói érsek körmeneten a vállán vitte ekkor az újra leigázott Magyarország keresztjét, Olaszország egyik legnagyobb városának utcáin. A milánóiak százezrei éjjeli fáklyás körmeneten fejezték ki az egész olasz nemzet együttérzését a leigázott magyar néppel.

Mindszenty kiemeli, hogy hasonló együttérző és bátor magatartást tanúsított Spellman New York-i bíboros is. Több mint 200.000 New York-i az utcán térdepelve imádkozott egy éjjeli fáklyásmeneten a távoli szenvedő Magyarországért.

A budapesti amerikai követségen Mindszenty folyamatosan kapta a híreket a hősi halottakról, sebesültekről, deportáltakról, az éhezőkről, a hajléktalanokról és a menekülők áradatáról. Tud az akasztófákra került fiatalokról. Megrendítik a rétsági honvédekkel kapcsolatos szomorú hírek. Ezeknek az volt a bűne, hogy kiszabadították őt felsőpetényi fogságából. Parancsnokuknak, Pálinkás őrnagynak (Pallavicini őrgróf változtatta így meg a nevét) a kivégzése ezért rendkívül megrendítette. Mindszenty úgy érezte, hogy érte halt meg, bár az is lehet, hogy a bosszúállók mindenképpen végeztek volna vele.

Mindszenty Emlékirataiban (455. oldal) két jelentős tömegtüntetésről is, mint szemtanú számol be: a magyar nők tüntetéséről a követség előtt, és egy Amerika ellenes tüntetésről:

"1956. november 4. után vagy 8-10 napon át a munkások felvonulásukkal tüntettek az ellen, hogy az ifjúságot a Szovjetbe hurcolják. Az ÁVÓ azonban szétverte a férfiak tüntetését. Ekkor a tiltakozó munkásság elhatározta, hogy az asszonyok és a leányok fognak felvonulni. A munkásasszonyok tömegei november 23-án érkeztek meg különböző irányokból felvonulva. A Szabadság téren a követség előtt folyt le az impozáns tiltakozás, amelynek során elénekelték - egy a helyszínen és váratlanul kibontott nemzeti lobogó alatt - a magyar Himnuszt is. Újból és újból felzúgott az ENSZ-hez (a világ Sóhivatalához) intézett harsány követelés: segítsen az ENSZ! Segítsen az ENSZ! Küldöttségük azután bement az amerikai követségre, és ott újból kérte az őket fogadó követtől: segítsenek, tegyenek valamit! Szobámban lehúzott függöny mögött gyötrődtem. Később odakint újra és újra kezdték a kiáltást, de akkor már felvonult a rendőrség. Elvette zászlóikat és szétzavarták a tömeget. Kiáltásaik elhaló foszlányait még sokáig hallottam, ahogyan mind messzibbről és messzibbről, a különböző irányokból szobámig elértek. És az ENSZ nem segített. Az ENSZ beérte semmit nem jelentő klisék elismétlésével, üres retorikai műveletekkel. Szegény magyar asszonyok és lányok! Szegény Magyarország!"

Mindszenty Emlékiratában kitér arra, hogy a Kádár rendszer miként próbálta ismét teljes ellenőrzése alá vonni a katolikus egyházat. A trójai faló a békemozgalom volt. Létrehozták az Országos Béketanács Katolikus Bizottságát, az Opus Pacis-t, amelynek a vezetőségébe bekerültek a régi békepapok. Az egyik katolikus pap országgyűlési képviselő, Beresztóczy a Parlamentben azt állította, hogy a magyar püspöki kar elismeri a Kádár kormányt, annak munkáját helyesli és támogatja. A Vatikán válaszként kiközösítés terhe mellett megtiltotta, hogy Magyarországon a papok országgyűlési képviselők legyenek.

A magyar ügy kivizsgálásával megbízott öttagú ENSZ bizottság 1957 nyarán hozta nyilvánosságra jelentését. A Kádár-kormány elrendelte, hogy az Országos Béketanács tiltakozzék az ENSZ Bizottság tevékenysége ellen. Az Opus Pacis a nyomásnak eleget téve aggodalmát fejezte ki az ENSZ Ötös Bizottságának a jelenése miatt, mert az egyoldalúságával fokozza a nemzetközi feszültséget. A magyar püspöki kar élén Grősz József kalocsai érsek állott, aki maga is megjárta a kommunista diktatúra börtöneit. Engedékenységének azonban az volt az oka, hogy így remélte biztosítani az iskolai hitoktatás folytonosságát, s így próbálta elhárítani a békepapok visszatérését régi állásaikba. A Kádár rendszer azonban felújította a régi kommunista rendeleteket és a püspök csak az állam hozzájárulásával nevezhette ki a hitoktatót, akitől viszont az állam bármikor visszavonhatta a működési engedélyt. A hittankönyveket is az állam hagyta jóvá és a hitoktató az iskolán kívül semmilyen formában sem érintkezhetett a diákokkal. A Kádár rendszer szigorúan alkalmazta az egyházi kinevezésekről szóló rendeletet is. A művelődési miniszter hozzájárulásával lehetett csak a megyés püspökök kinevezésétől függő állásokat betölteni. A püspököknek tehát attól kellett tartaniuk, hogy a forradalom után állásaikba visszatérő papokat újra el kell bocsátaniuk, hogy helyükbe visszatérhessenek a kommunista kollaboráns békepapok. E fenyegetés elhárítására vállalták az ENSZ Ötös-Bizottsága jelentésének a bírálatát. Ilyen engedményekkel is a kommunista rendszer csak 1958. nyaráig tűrte, hogy a püspöki kar a Szent Szék akaratának megfelelően mellőzze a régi békepapokat a vezető egyházi állások betöltésénél.

A katolikus egyház térdre kényszerítését lépésről-lépésre hajtották végre, a Rákosi által bevezetett "szalámi-taktikának" megfelelően. Ennek eredményeként - állapítja meg Mindszenty - az Egyházak sokkal rosszabb helyzetbe kerültek, mint az 1956-os forradalom előtti időkben voltak.

A nemzetközi politikában pedig a békés egymás mellett élés (koegzisztencia) és az enyhülés (detente) lépett előtérbe. A világ közvéleménye által megbélyegzett kommunista diktatúráknak tekintélyük helyreállítására volt szükségük. E nélkül a nyugati közvélemény nem járult volna hozzá a gazdasági és a kereskedelmi kapcsolatok fejlesztéséhez. A Kádár rendszer megítélése ekkor még mélyponton volt, és az ENSZ ismételten megbélyegezte. Feltehető, hogy ezért tanácsolták a Kádár kormánynak, hogy javítsa kapcsolatát a Vatikánnal. Ennek nyomán 1962-ben Agostino Casaroli a Vatikán részéről tárgyalásokat kezdett a Kádár kormányzattal. Tárgyaló partnerei az Állami Egyházi Hivatal, és a békepapok voltak. Így a magas rangú vatikáni diplomata fülébe már nem juthatott el a magyar katolicizmus hiteles szava. Így születhettek olyan megállapodások, amelyek a kommunistáknak előnyöket, a magyar egyháznak pedig súlyos hátrányokat jelentettek.

Előkészületek a magyar forradalom leverésére

Amikor megszületett a döntés a Kremlben a magyar forradalom elfojtásáról, Hruscsov Bresztben tájékoztatta Lengyelország és az NDK vezetőit, november 2-án pedig Bukarestben a román és a csehszlovák vezetőkkel tárgyalt. Délután már Szófiában volt, azt követően pedig Brioni szigetére utazott Titóhoz. Hruscsov szerint a magyarországi beavatkozás elkerülhetetlen, mert kommunistaellenes terror alakult ki. Elmondotta tárgyalópartnereinek azt is, hogy a kínaiak is egyetértenek a katonai megoldással. A szovjet beavatkozást legerőteljesebben az NDK támogatta, de Románia és Csehszlovákia is helyeselte. Egyedül a lengyel vezetés hangoztatott különvéleményt.

Hruscsov és Malenkov november 2-án repülőgépen érkezett a jugoszláviai Pulába, és onnan hajóval mentek tovább Brioniba. Az egyébként fáradt szovjetvezetők nyomban tárgyalóasztalhoz ültek. A megbeszélések november 2-án este hét órától másnap hajnali öt óráig tartottak. A jugoszlávok szinte mindenben egyetértettek. Titón kívül Kardelj, Rankovics és Veliko Micsunovics, Jugoszlávia moszkvai nagykövete vett részt a tárgyaláson. Hruscsov ismertette a szovjet vezetés álláspontját a magyarországi eseményekről és a jugoszláv vezetők véleményét kérte. Titó egyetértett a beavatkozással, de szükségesnek tartott valamiféle politikai előkészítést. Javasolta magyarokból álló forradalmi kormány létrehozását. Hruscsov erre azt válaszolta, hogy ez már meg is történt: Münnich és Kádár már útban vannak Moszkva felé. Micsunovics, aki részletesen beszámolt erről a tárgyalásról azt állítja, hogy a szovjetvezetők Münnich-et részesítették előnyben. A jugoszlávok győzték meg arról, hogy Kádár előnyösebb lenne, mivel Münnich a bukott Rákosi moszkvai nagykövete volt, Kádár pedig ebben az időben Rákosi börtönének a foglya.

Az is lehetséges, hogy a Kádár melletti szovjet döntés már előzőleg megszületett. 1956. október 28-án, amikor Mikojan és Szuszlov leváltotta Gerő Ernőt, akkor Kádárt javasolták az első titkári tisztségre. Javasolhatták volna Münnich Ferencet is. Hruscsov tájékoztatta Titót, hogy a románok készek csapatokat küldeni Magyarországra. Titó azonban ezt szükségtelennek tartotta, és igyekezett lebeszélni róla Hruscsovot. A jugoszláv vezetők tájékozottak voltak Hruscsov magyarországi terveiről. Micsunovics már 1956. július 15-i naplójegyzetében leírja, hogy beszélgetésük során Hruscsov megemlítette: Magyarországon erőhöz fognak folyamodni, ha zavargásokra kerülne sor. Ez arra utal, hogy a magyarországi forradalmi helyzet, és annak kezelése már korábban is foglalkoztatta a szovjetvezetést. Tervek készültek a válság kezelésére már 1956. nyarán, esetleg még korábban. Micsunovics például 1956. július 15-én ezt jegyzi fel: "Szuszlov a jelek szerint mindent megtett azért, hogy mérséklés és megoldás helyett csak jobban elmélyítse és fokozza a válságot. Most minket is a szovjet hadsereg magyarországi bevetésével fenyegetnek; felszólítják Jugoszláviát, hogy 'jól értse' őket - és fogja be a száját."

Szuszlov és Mikojan a magyar forradalom napjaiban többször is járt Budapesten. A Magyarországon folytatott tanácskozásaikból egyértelműen kiderül, hogy meg akarták védeni a Szovjet-birodalom érdekeit. Ha viszont a Kreml urai már korábban megtervezték a magyarországi októbert, akkor fel kell oldani azt az ellentmondást, ami aközött van, hogy ugyanazok készítették elő a tüzet, akik kétségbe esve mindent elkövettek később az eloltására. Erre az egyik válasz lehet az, amit Hernádi Tibor is elfogad "1956 igaz története" című könyvében, amely szerint a szovjetvezetés elrettentő példát akart statuálni a vazallus államok számára. Meg akarta mutatni, hogy ha fellázadnak a Birodalom ellen, akkor könyörtelen megtorlás lesz a válasz. (id. mű 181. old.)

Brioniban Hruscsov és Titó arról is megegyeztek, hogy Nagy Imrének a jugoszláv nagykövetségen adnak menedéket. A magyarországi szovjet katonai vezetők ezzel egyidejűleg a szovjet csapatok kivonulásáról tárgyaltak az Országházban. A tárgyalások folytatására november 3-án este 22 órára a tököli főhadiszállásra hívták meg a magyar küldöttséget, ahol már csak a csapatok búcsúztatásáról és más jelentéktelen kérdésekről kellett volna megállapodni. Még ma sem teljesen érthető, hogy ilyen másodrangú kérdések rendezésére miért küldött a magyar kormány olyan küldöttséget, amelynek tagja volt Maléter Pál honvédelmi miniszter, Erdei Ferenc államminiszter, Kovács István vezérkari főnök és Szűcs Miklós ezredes.

Ezt a magas rangú küldöttséget tartóztatta le a KGB parancsnoka Szerov tábornok és a Moszkvából hazahozott Piros László volt belügyminiszter, valamint több ÁVH-s tiszt. Malinyin hadseregtábornok, a szovjet tárgyalóküldöttség vezetője - állítólag előre megbeszélt módon - még tiltakozott is a magyar küldöttség letartóztatása miatt.

November 4-én hajnalban megindult a nagyerejű szovjet támadás a forradalom elfojtására. Nagy Imre és szűkebb környezete valóban a jugoszláv nagykövetségre távozott, ahogyan Hruscsov és Titó megállapodott, és ahogyan arról Micsunovics beszámol. Nagy Imre a Moszkvával összejátszó Jugoszlávia nagykövetsége helyett egy közelebbi követségre is menekülhetett volna. Ezt tette Mindszenty József esztergomi érsek, aki az Országház közelében lévő amerikai nagykövetségre menekült. Ide mások is menekültek, de Mindszentyn kívül csaknem mindenkit elutasítottak. Ez is jelezte, hogy az akkori nemzetközi helyzetben a Nyugat és annak vezető állama, az Egyesült Államok, a status quo fenntartásában és így a magyar forradalom elfojtásában volt érdekelt. Kérdés, hogy Nagy Imre milyen védelmet remélt a jugoszláv nagykövetségen? Nehéz azt feltételezni, hogy nem vette számításba Titó és Moszkva esetleges együttműködését.

Micsunovicstól tudjuk azt is, hogy Hruscsov már november 6-án követelte a jugoszláv kormánytól Nagy Imre és társai kiadatását. Egyesek szerint Nagy Imre igyekezett a szovjet birodalmi igényeknek is eleget tenni, ugyanakkor végleg kegyvesztett lett, amikor utólag nem írta alá - visszadátumozva október 23-ra - a szovjet csapatok behívását Budapestre. Erre október 26-án Andropov kérte. Helyette Hegedűs András, korábbi miniszterelnök végezte el ezt a kényelmetlen aktust. Elképzelhető, hogy ez valóban olyan árulásnak tűnhetett, amely megpecsételte Nagy Imre későbbi sorsát.

Hatalmi küzdelem a szovjetvezetésben

A Malin-feljegyzések alátámasztják, hogy a Sztálin halálát követő utódlási küzdelem, amely csak 1957. júniusában dőlt el, nagy hatást gyakorolt a Magyarország irányában folytatott szovjet politikára. A válság elmélyülésével együtt az SZKP Elnökségében is kiéleződtek az ellentétek, amelyek végül is szakadáshoz vezettek. A Hruscsovhoz közel álló Mikojan és Szuszlov jelentések egész sorozatát küldték a Kremlbe attól kezdve, hogy megérkeztek Budapestre október 24-én. Ezeket hosszan megvitatták az SZKP Elnökségének a tagjai. Az október 26-án este megtartott ülésen több elnökségi tag bírálta Mikojant, mert úgy látta, hogy nem jár el megfelelően és a kapituláció felé tereli a Szovjetuniót. Hruscsov kemény vonalat képviselő ellenfelei, nevezetesen Vjacseszláv Molotov, Kliment Vorosilov és Lázár Kaganovics kritikájuk élét egyenesen Hruscsov ellen fordították. Hruscsov arra hivatkozott, hogy "Mikojan azt teszi, amit elvállalt. Mikojan elvtárs a be nem avatkozás álláspontját támogatta október 23-án". Noha az első titkár személy szerint nem értett egyet Mikojan be nem avatkozási álláspontjával, nem engedhette meg, hogy ne válaszoljon a támadásokra.

Az 1956. október 28-i elnökségi ülésen Molotov és Vorosilov fokozta kampányát. Utóbbi azzal vádolta Mikojant és Szuszlovot, hogy nincsenek megfelelően informálva, és nem képesek megbízatásukat teljesíteni. Molotov azt állította, hogy Mikojan és Szuszlov "megnyugtatóan biztatgatnak", miközben a helyzet egyre rosszabbodik, és a kapituláció irányába halad. Más vezetők, köztük Zsukov marsall és Georgij Malenkov, védelmébe vették Mikojant és Szuszlovot: "nem tehetjük felelőssé elvtársainkat a helyzetért, és nem lenne helyénvaló most elítélni Mikojant". Ezek az érvek azonban nem akadályozták meg abban Vorosilovot, hogy még keményebb szavakat használjon: "Az amerikai titkosszolgálatok aktívabbak Magyarországon, mint Szuszlov és Mikojan elvtársak. Hiába küldtük őket oda". Bulganyin, aki kezdetben maga is bírálta Mikojant, Hruscsov mellé állt és szemrehányást tett Vorosilovnak a megjegyzéséért. Bulganyin sürgette kollégáit, hogy Szuszlov és Mikojan hibáztatása helyett inkább arra koncentráljanak, hogy mi most a tennivaló. Átmeneti feszült csend állott be, és amikor késő este Szuszlov visszatért Budapestről és beszámolt a helyzetről, Vorosilov és Molotov tartózkodott a nyílt bírálattól.

Az SZKP Elnökségében kibontakozó nyilvánvaló szakadás egy olyan időszakban, amikor rendkívül lényeges volt az egységes álláspont kialakítása, korlátozta Moszkva cselekvési szabadságát és akadályozta a krízis gyors megoldását. Az is nehezítette a döntések meghozatalát, hogy október 30-án és 31-én mélyen aggasztotta őket, milyen politikai ellenhatást váltanak ki Magyarországon a Szovjetunió politikai és katonai intézkedései. Malin feljegyzéseiből tudjuk, hogy az SZKP elnöksége mennyire határozatlan volt, és mennyire nem tudott válaszolni az egyre válságosabb magyarországi helyzetre. Október 28-án valamennyi magasrangú magyar vezető követelni kezdte, hogy a szovjet csapatokat vonják ki Magyarországról. Ez riadalmat okozott Moszkvában. Október 28-án az Elnökség hosszúra nyúlt ülésén minden résztvevő egyetértett abban, hogy nem kell kivonni a csapatokat Magyarországról, hanem e helyett döntő csapást kell mérni az ellenállási központokra. Döbbenetet és rémületet váltott ki, hogy "Nagy Imre is ellenünk beszél". Attól tartottak, hogy Nagy Imre hamarosan nemcsak a szovjet csapatok visszavonását fogja követelni, hanem a Szovjetunió teljes kapitulációját és Magyarország kiszakadását a szovjet birodalomból.

A magyar kormány október 28-i közleménye, amely szerint a jelen események sokkal inkább nemzeti demokratikus felkelésnek tekinthetők, semmint ellenforradalomnak, megdöbbenést váltottak ki az SZKP Elnökségének tagjaiból. Egyöntetűen megerősítették, hogy "nem vonulhatunk vissza és nem is fogunk visszavonulni". Ezzel egyidőben Hruscsov és munkatársai felismerték, hogy az események előrehaladtával egyre szűkebbé vált a lehetséges válaszok köre. Sok magyar polgári személy és szovjet katona is életét vesztette. Az ország élére került Nagy Imrének és Kádár Jánosnak még radikálisabb erőkkel kell szembenézniük, amelyek már a kommunista rendszer egészét akarják megváltoztatni. A szovjetvezetők szívesen követtek volna kemény vonalat, és Nagy Imre és Kádár János elhajlásainak is véget vetettek volna, de be kellett látniuk, hogy egyelőre a jelenlegi kormányzatot kell támogatniuk, s Budapestről ki kell vonni a szovjet csapatokat. A Magyarországról való teljes távozást azonban ekkor sem mérlegelték.

1956. október 30-án azonban éles fordulat következett be az SZKP elnökségében. Az elnökség valamennyi tagja, köztük Molotov és Vorosilov is átmenetileg konszenzusra jutott abban, hogy a Szovjetuniónak meg kell előznie egy nagyméretű katonai intervenciót Magyarországon. Zsukov marsall úgy látta: a Szovjetuniónak szükség esetén készen kell állnia arra, hogy kivonja csapatait Magyarországról, és ezt úgy kell tekintenie, mint a katonai-politikai szférában ráháruló feladatot. Más elnökségi tagok vonakodva ugyan, de egyetértettek. Hruscsov és kollégái tisztában voltak azzal, hogy a helyzet Magyarországon tovább rosszabbodott, s erősödtek a szovjetellenes felhangok. Ezért egyhangúlag elfogadták, hogy választaniuk kell "a békés út - a csapatvisszavonások és a tárgyalások útja", valamint "a katonai út - a megszállás útja" között.

Ez a döntés azon az elképzelésen alapult, hogy a szovjet kormány október 30-i deklarációja "a Szovjetunió és a többi szocialista ország közti barátság és együttműködés fejlesztésének és további erősítésének az elveiről" megteszi a maga kedvező hatását. A nyilatkozatot az SZKP Központi Bizottságának magas beosztású tagjai készítették, és az SZKP Elnöksége pontosítás után jóváhagyta. A nyilatkozat elismerte, hogy a Szovjetunió és a kelet-európai országok viszonyát rendkívül súlyos hibák terhelték a múltban, és hogy Moszkva durván megszegte a szocialista országok viszonyában az egyenjogúság alapelvét. A Szovjetunió elkötelezte magát, hogy a jövőben szigorúan tiszteletben tartja valamennyi szocialista állam teljes szuverenitását, és felülvizsgálja csapatainak állomásoztatását a Varsói Szerződés országaiban, s Kelet-Németország kivételével megfontolja csapatainak részleges, vagy teljes visszavonását is. Az Elnökség tagjainak a többsége úgy gondolta, hogy a nyilatkozat megszabadítja őket egy súlyos helyzettől, és véget vet a vérontásnak. Ezek a remények azonban hamarosan szertefoszlottak. Ha ezt a nyilatkozatot néhány hónappal korábban adták volna ki, esetleg megelőzhették volna a zavargások kirobbanását.

Amikor október 30-án a Magyar Rádió sugározta ezt a nyilatkozatot, az események Magyarországon már kicsúsztak a szovjet ellenőrzés alól. A Kreml szóbeli ígéretei már nem voltak képesek befolyásolni az országos nyugtalanságot, vagy hatást gyakorolni a Nagy Imre kormány döntéseire. A szovjet nyilatkozat izgalmat és érdeklődést keltett a kelet-európai országokban, de Magyarországon csak nagyon korlátozott hatása volt. A felkelők ragaszkodtak céljaik azonnali eléréséhez, és már nem elégedtek meg az elhúzódó tárgyalásokkal. A nyilatkozathoz fűzött szovjet remények tehát nem váltak be, de mégis figyelemre méltó, hogy a Kreml az eseményeknek ebben a szakaszában erőfeszítéseket tett az intervenció megelőzésére. Úgy tűnik, hogy egy rövid ideig az SZKP Elnöksége tényleg hajlandó lett volna elfogadni a kommunista rendszer megváltozását Magyarországon. A katonai erők alkalmazásáról való lemondás kérdésében a rövid egyetértés azon a törékeny feltételezésen nyugodott, hogy az október 30-i nyilatkozat kedvező hatást vált ki. A Mikojantól és Szuszlovtól érkező táviratok és titkos telefonüzenetek azonban sokkal pesszimistábbak voltak, mint előző üzeneteik. Korábban a két magas rangú szovjet pártvezető abban bízott, hogy rá tudják venni Nagy Imrét a rend helyreállítására és kielégítő politikai megoldás elérésére. Október végére azonban Mikojan és Szuszlov már sokkal pesszimistábban ítélte meg a helyzetet. Október 30-i üzenetükben figyelmeztetnek, hogy a felkelésnek csak fegyveres erővel lehet véget vetni, és hogy erre a feladatra a magyar hadsereg feltehetően nem alkalmas. Mikojan és Szuszlov ezt táviratozta:

"A politikai helyzet az országban ahelyett, hogy javulna, egyre rosszabbá válik... A fennmaradó ellenállási központok békés felszámolása gyakorlatilag kizárható. Megpróbáljuk likvidálni őket a magyar fegyveres erők igénybevételével. Ennek azonban nagy a veszélye: a magyar hadsereg ugyanis várakozó álláspontra helyezkedett. Katonai tanácsadóink szerint a magyar tisztek és tábornokok magatartása a szovjet tisztek irányába megromlott az elmúlt napokban, és már nincs meg köztük az a bizalom, ami korábban létezett. Lehetséges, hogy ha magyar egységeket vetnek be a felkelés leverésére, akkor azok átállnak a lázadók oldalára, és ebben az esetben szükségessé válik, hogy a szovjet fegyveres erők katonai műveletekbe kezdjenek".

Mikojan és Szuszlov ezt követő üzenetei még sötétebbek voltak, és azt tükrözték, hogy legrosszabb előérzeteik és félelmeik váltak valóra. Az 1956. október 30-án érkezett első üzenetet követően tudomásukra jutott, hogy a feldühödött tömeg véres támadást intézett a budapesti Pártbizottság Köztársaság téri központja ellen. A felkelők egy része rátámadt a fegyvertelen ÁVH-s őrségre. Ez nemcsak Mikojanra és Szuszlovra hatott, de számos magyar, köztük a felkelést irányító több személy is, erősen bírálta ezt az akciót és nyugalomra szólított fel. Ami a Köztársaság téren történt Moszkvában is riadalmat keltett. A filmhíradók éppen akkor számoltak be részletesen az erőszakosságokról, amikor az SZKP Elnöksége október 31-én ismét összeült. Önmagában az a tény is meghökkentő volt, hogy az ekkor már csőcseléknek titulált felkelők el tudták foglalni a Budapesti Pártbizottság épületét. Az a három magyar páncélos, amelyet az épület védelmére küldtek, végül is átállt a felkelők oldalára, vagyis pontosan az történt, amitől Mikojan és Szuszlov tartott.

Orbán Éva történész "Iránytűnk '56" című könyvében, amely az Összmagyar Testület Gloria Victis kiadásában Budapesten 2001-ben jelent meg, a következőképpen számol be a Köztársaság téri Pártház ostromáról, amelyet a forradalom egyik legtragikusabb eseményének nevez:

"A Budapesti Pártbizottság Köztársaság téri székháza az 56-os forradalom elleni szervezkedés egyik központja volt. A Budapesti Pártbizottság október 23. estétől már a kerületi pártbizottsággal összehangoltan szervezkedett a felkelés leverésével kapcsolatos teendőkben. A PB épületében a munkatársakon kívül mások is tartózkodtak, így a KV vezetőség munkatársai és a HM kilenc magas rangú tisztje. Az egykori görög partizán hadsereg itt tartózkodó vezetői is felajánlották segítségüket, és fegyvert kértek 800-1000 görög partizánnak. A pártház védelmét az e célra felrendelt szombathelyi ÁVH alakulat és három szovjet tank, valamint ávósok látták el. (Október 24-től a szovjet hadsereg kötelékébe tartozó páncélosok és más erők részt vettek a magyar főváros legfontosabb középületeinek a védelmében. A Budapesti Pártbizottság védelmét is szovjet páncélosok segítették egészen addig, amíg a szovjet erők nem vonultak ki Budapest belterületéről. D. J.)

A PB titkára, Mező Imre egyben a KB-nak is tagja, így kiemelt segítséget kapott az itt folyó - a forradalom leverésére szövetkezett - fegyveres szervezkedéshez. A K-telefonvonal lehetővé tette a Rendőr-főkapitányság telefonjainak lehallgatását is. Miután Nagy Imre megszüntette az ÁVH-t, felgyorsult az itt folyó úgynevezett munkásmilíciák felfegyverzése a 23. előtti állapot visszaállítása érdekében. Az egyes fővárosi kerületekben 100-400 fős fegyveres egységekkel rendelkeztek.

29-én az esti órákban Kádár János is felkereste Mező Imrét a Köztársaság téren.

A veszélyessé vált helyzetben 30-án hajnalra az őrséget rendőrruhába öltöztették át. 30-án egy élelmiszereket szállító teherautóval külön is felhívták magukra a lakosság figyelmét. 29-én a Rákóczi téren este felkelők tanácskoztak, ahol a Baross tériek elmondták: a Köztársaság tér környékén eltűntek járőrbe küldött társaik, valamint, hogy felderítésre váró ellenséges mozgások vannak a székházban, aminek utána kellene járni.

Másnap (30-án) az eltűnt járőrök keresésével kezdődtek az események. A téren a hosszú sorokban élelmiszerért álltak sorban a közért előtt az emberek, akiknek feltűnt, hogy egy teherautó élelmiszerszállítmányt, köztük félsertést vittek be a pártháziaknak.

Fegyveres nemzetőr-felkelők 9 óra tájt be akartak menni az épületbe, de a portánál nem jutottak tovább. Lövöldözés kezdődött, aminek gyorsan híre ment, és a főváros legfőbb csoportjától segítség érkezett. A pártháziak megsegítésére három T-34-es páncélost küldtek a Parlament környékéről. A tatai páncélosok a térre érve azt látták, hogy az épületből lövik a téren lévőket, sőt őket is. Mire az épületre lőttek. Erre a bent lévők fehér zászlót tettek ki az emeleti ablakba, amit a tér környékén lévők úgy értelmeztek, hogy megadják magukat, és a tömeg boldogan betódult a térre. (A tatai páncélosok kötelékébe tartozó tankok magyar páncélosok voltak, feladatuk az lett volna, hogy az eltávozott szovjet tankok helyett védjék a Budapesti Pártbizottságot. De, mint tudjuk, átálltak a felkelők oldalára. D. J.)

Ezek után a pártházból tűz alá vették a teret. Lőttek mindenkire: nőkre, gyerekekre, mentősökre. Nagyon sokan maradtak ott holtan és sebesülten. A páncélosok - látva a becstelen öldöklést - addig lőtték a pártházat, amíg azok meg nem adták magukat, majd elmentek. Ezt követően feltartott kézzel kijött néhány rendőr ruhába beöltöztetett ÁVÓ-s és akkor elszabadult a népharag. Puszta kézzel vertek agyon néhányat.

Vezetőjüket felakasztották. Száját a zsebeiben lévő pénzzel tömték tele. Pongrácz Gergely megpróbálta jobb belátásra bírni őket, de azt kérdezték tőle: 'akkor is az lenne a véleményed, ha valamelyik öcséd, vagy bátyád ott feküdne a téren holtan?' A téren becslések szerint minimum 70 halott és rengeteg sebesült maradt, akiket a pártházból lőttek le. A székházban lévők nagy része 'felszívódott'. Mai napig feltáratlan, hogy hogyan. Mező Imre is áldozat lett, az épületen belül hátulról érte a halálos golyó akkor, amikor még a felkelők nem hatoltak be a székházba, de ennek hátterét a mai napig nem fedték fel. Az épületbe bemenő fegyveresek társaikat próbálták megkeresni. A bent lévő nyilvántartásokat kidobálták a térre. A corvinisták közreműködésével a sebesülteket, köztük az ÁVÓ-sokat is, a Péterffy Sándor utcai kórházba szállították.

Az emberek meg voltak győződve arról, hogy a pártház alatt börtöncellák vannak, ahol sokakat tartanak fogságban, valamint egy alagútrendszer, amely menekülésre is szolgál. Délután már nagy erőkkel megkezdték az ásatásokat, de eredménytelenül. Ezt a kérdést a mai napig homály fedi". (Az id.mű 48-49. old.)

Orbán Éva ezt követően idézi Pongrácz Gergelyt, a Corvin-köz parancsnokát:

"Amikor a földalatti börtönök lejáratát kerestük a pártházban, a pincében voltam, ahol csőtörés következtében térdig érő víz volt. A Lenin-Sztálin Művekből összehozott járdán közlekedtünk. Ernő bátyám az udvarról kiabált: gyere fel Gergely, azt hiszem megtaláltuk a lejáratot. Felmentem. Lehetett ott olyan 40 négyzetméteres kis kert, vagy még kisebb. Mondja Ernő, hogy amikor rálépnek, besüpped a talaj. Én is ráléptem, és ezt tapasztaltam. Szemmel láthatóan most temették be. Gondoltuk, ez lehet a lejárat, mert amikor az ÁVÓ-sok látták, hogy vesztettek, hamar elföldelték.

Ásókat, lapátokat kerestünk, hogy szabaddá tegyük a keresett lejáratot. Akkor találtuk meg ott a pártházba beszipkázott, meggyilkolt felkelőket.

Ameddig én ott voltam, 14-15 fiatal srác tetemét találták meg. Kezük hátul összekötözve, mint a ...Tarkólövéssel, 2-3 napos, egészen frissen kivégzett személyek voltak, akiket elkaptak és kivégeztek. Sírógörcsöt kaptam a látványtól. Ernő bátyám és egy utász őrnagy fogott közre és kivittek a térre".

(Mindehhez e sorok írója azt tudja személyes élményként hozzáfűzni, hogy amikor nemzetőrnek jelentkezett az ELTE Jogi Karának a nemzetőrségébe, annak parancsnoka először őrségbe küldte, majd pedig rábízta a nemzetőrök, valamint a Jogi Kar épületében tartózkodó személyek élelmezését. Erre a célra hozzá irányított négy bölcsészhallgató leányt. Napokon át az élelmezés úgy történt, hogy a Jogi Karra érkező élelmet át kellett hordani a Bölcsészkarra, mert ott nagy menza működött, megfelelő méretű konyhával, ezzel szemben a Jogi Karon csak teakonyha volt. Az élelem áthordására később ez a kis csapat kapott egy furgon szállítókocsit is. 1956. október 30-án érkezett Dunántúlról egy traktor három utánfutóval, és mindhárom levágott disznóval, szárnyasokkal, valamint más élelmiszerrel volt tele. Mivel a Jogi Karnak nem volt hűthető tárolója, csak azt az élelmet lehetett átvenni, ami nem romlandó. Tehát például a szalonnát, vagy a kenyeret. Ezért telefonon megpróbáltam olyan más egyetemet találni, ahová ezt az élelmet átszállíthattam. A Jogi Kar mellett lévő Teológia konyhája átvett 100 levágott libát, amelynek a felét visszaadta a nemzetőrségnek, de már megsütve.

A többi élelmet pedig - a nemzetőrség parancsnokának jóváhagyásával - elszállítottuk a Péterfy Sándor utcai kórház konyhája részére október 30-án délután. Én magam ültem fel a traktorvezető mellé az ülésre és mutattam neki az utat. Amikor elhaladtunk a Köztársaság tér közelében, ott nagy tömeget láttunk, és egy kiásott gödröt. Ekkor mondták el nekünk, hogy kazamatákat keresnek, mert azt feltételezik, hogy ott felkelőket tartanak fogva. Minthogy sietni kellett, sokáig nem maradhattunk a téren, és folytattuk az utunkat a Péterfy Sándor utcai kórházba, ahol az élelmet átadtuk. Visszafelé jövet már nem ejtettük útba a Köztársaság teret, tehát személyes élményeim nincsenek, hogy mit történt ott.)

Október 31-én, szerdán, amikor az SZKP Elnöksége újból összeült Moszkvában, Budapesten hajnalban a HM-ben megalakult a Forradalmi Honvédelmi Bizottmány. Nagy Imre Király Bélát állítólag a Nemzetőrség főparancsnokává és a főváros katonai parancsnokává nevezte ki. Maléter Pál ezredes ekkor lett a honvédelmi miniszter első helyettese. Nagy Imre ezen a napon délután a Kossuth téren bejelentette, hogy tárgyalások kezdődnek a szovjet erők kivonásáról, és a Varsói Szerződésből való kilépésről.

A nyugat-magyarországi iparvárosban, Győrben, előző nap 30-án alakult meg a Dunántúli Nemzeti Tanács, amelynek elnöke Szigethy Attila küldöttség élén felkereste Nagy Imrét és tájékoztatta a dunántúliak követeléseiről október 31-én. Ezen a napon dél körül az utolsó szovjet páncélosok is elhagyták Budapest belvárosát. Ugyancsak ezen a napon délelőtt a Kilián laktanyában katonák, rendőrök, egyetemi nemzetőrségek és szabadságharcos felkelők küldöttei értekezletet tartottak. Ekkor jött létre a Forradalmi Karhatalmi Bizottság. A budapesti Karhatalmi Parancsnokság a fővárosban három körzetet alakít ki, ezek élére Bakonyi Károly és Csémi Károly alezredes, valamint Mecséri János alezredes kerül. A tanácskozáson Pongrácz Gergely bírálta a távollévő Maléter ezredest, majd amikor ezt Maléter jelenlétében is megismétli, akkor Maléter felajánlja együttműködését, mert az egységet tartja a legfontosabbnak. Ezen a napon a Műszaki Egyetemen zászlóaljat hoznak létre. A Széna téri felkelők elfoglalják a II. kerületi pártházat. A budai üzemek munkástanácsai is tanácskoznak és megindul a kommunista diktatúra előtti politikai pártok újjáalakulása. A politikai foglyok szabadon bocsátása is folytatódik. A rákosista MDP feloszlik, és megalakul utódja, a Magyar Szocialista Munkáspárt, az MSZMP. A nap legvésztjóslóbb híre az, hogy az éjszakai órákban újabb szovjet csapatok érkeztek Magyarországra.

Mark Kramer szerint ("New Evidence on Soviet Decision-Making and the 1956 Polish and Hungarian Crises - Új bizonyítékok a szovjet döntéshozatalról és az 1956-os lengyel-magyar válság, (www.gwu.edu/~nsarchiv/CWIHP/Bulletins/b8-9a36.htm) a Budapesti Pártbizottság ostroma egyrészt egyszeri elkülönült kilengésnek bizonyult, másrészt ténylegesen segítette stabilizálódni a helyzetet arra ösztönözve mind a kormányt, mind a felkelőket, hogy keressék a békés kibontakozást. Az általános felfordulás idején a Köztársaság téri események - legalább is Moszkvából szemlélve - vészjósló hatást tettek, és úgy tűnt, hogy Mikojan és Szuszlov legrosszabb előrejelzései válnak valóra. Fokozták a moszkvai aggodalmakat a Közel-Keleten kibontakozó hadműveletek, amelyek keretében Párizs és London - Izraellel együttműködve - vissza akarta szerezni a Szuezi-csatorna ellenőrzését az azt korábban államosító Egyiptomtól. Egyre több jele volt annak is, hogy a magyarországi nyugtalanság átterjed a többi Varsói Szerződéshez tartozó országra is.

A szuezi válság és a magyar forradalom továbbterjedése megnövelte Magyarország helyzetének a fontosságát a Varsói Szövetségben. Egy esetleges "imperialista" győzelem a Szuezi csatornánál, valamint a fokozódó belső erjedés a szovjet tömbön belül még lényegesebbé tette Moszkva számára, hogy Magyarország a szovjet táboron belül maradjon. Amikor tehát nőtt Magyarország szovjet tömbhöz való tartozásának a fontossága, ugyanakkor vált világossá, hogy Magyarország ténylegesen ki akar lépni a Varsói Szerződésből. A Nagy Imre kormány belső kabinetjéhez tartozó Kovács Béla sürgette Magyarország semlegességének a deklarálását és 1956. október 30-i beszédében síkra szállt amellett, hogy Magyarország egyik katonai tömbhöz se tartozzon. Ugyanezen a napon maga Nagy Imre is jóváhagyta a Varsói Szerződésből való kilépés célkitűzését. Ennek érdekében megkezdte a tárgyalásokat az összes szovjet katona Magyarországról történő kivonásáról Mikojannal és Szuszlovval. A két szovjet vezető erről haladéktalanul tájékoztatta moszkvai kollégáit.

A moszkvai dokumentumok 1956-ról, amelyek a "Jelcin-dosszié" címen váltak ismertté (Századvég Kiadó, 56-os Intézet, Budapest, 1993.) azt erősítik meg, hogy Nagy Imrének az a határozott kívánsága, hogy Magyarországot kilépteti a Varsói Szerződésből, döntően hozzájárult ahhoz, hogy október 31-én az SZKP Elnöksége megváltoztatta előző nap hozott döntését. Kétségtelen, hogy Nagy Imre már évekkel korábban is, különösen, amikor hirtelen leváltották a kormány éléről 1955-ben, gyakran beszélt arról, hogy kívánatos lenne Magyarország semlegessége. Az a döntése, hogy ezt az akkori kényes helyzetben felvetette Mikojannak és Szuszlovnak, sokkhatást váltott ki Moszkvában. Amikor szembe kellett nézniük azzal, hogy Magyarország kiléphet a Varsói Szerződésből, felismerték, hogy milyen vészes mértékben csökkent a befolyásuk Magyarországra. A felsorolt körülmények egymást erősítő hatása arra késztette az SZKP Elnökségét, hogy átértékelje az intervenciót ellenző korábbi álláspontját. Hruscsov később azt állította, hogy ő már akkor sajnálta az október 30-i döntés elfogadását, amikor az Elnökség az áldását adta rá. Október 31-én rendkívüli tanácskozást hívott össze, hogy az Elnökség újabb döntést hozzon. A tanácskozásról készült jegyzőkönyvek szerint nemcsak Hruscsov volt elégedetlen az előző napi döntéssel. Egy elnökségi tag kivételével valamennyi résztvevő támogatta, hogy felülvizsgálják a Budapestről és Magyarországról történő csapatkivonást. Most már a rend helyreállítását részesítették előnyben. Az egyetlen eltérő véleményt Maxim Szaburov hangoztatta. Szerinte az előző ülés után már nincs értelme a vitának, mert egy nagyarányú katonai intervenció csak a NATO-t igazolná. Ezzel vitába szállt Molotov, és több más elnökségi tag. Arra hivatkoztak, hogy az előző napi döntés csak kompromisszum volt. A rábeszélés hatására végül Szaburov is beadta a derekát és támogatta a katonai beavatkozást. Az SZKP Elnöksége egyhangúlag úgy döntött, hogy "segíteni kell a munkásosztályt Magyarországon az ellenforradalom leverésében". Ezzel véget ért a sokáig elhúzódó határozatlanság és habozás a Kremlben.

Vladimir Nikiforovics Malin, az SZKP Központi Bizottsága Általános Osztályának a vezetője hivatalból volt jelen az SZKP Elnökségének az ülésein. Feladata az volt, hogy segítsen a határozatok megfogalmazásában. Egyidejűleg feljegyezte azt is, hogy ki volt jelen és ki mit mondott. Az 1950-es és 1960-as években még nem készültek a teljes szöveget tartalmazó jegyzőkönyvek az SZKP Elnökségének a tanácskozásairól. Malin minden Magyarországgal kapcsolatos elnökségi tanácskozáson részt vett 1956. október 23. és november 4. között. Ezek a ceruzával készült feljegyzések töredékesek, mégis nagyon fontos adatokat tartalmaznak, amelyek utólag megvilágítják a döntéshozók gondolkodásmódját.

Az egyik legfontosabb tanulság, amit Malin feljegyzéseiből kiolvashatunk, hogy igen közel volt a Szovjet Birodalom ahhoz a helyzethez, ami végül is 33 évvel később, 1989-ben következett be. Ha ugyanis az SZKP Elnöksége kitart október 30-i álláspontja mellett, akkor a szovjet hadseregnek meg kellett volna szüntetnie Magyarország megszállását. Ezt minden bizonnyal követte volna a többi kelet-európai csatlós országból történő kivonulás is. Ezek összhatásaként pedig beindulhattak volna olyan politikai változások, amelyekre csak 1989-ben és az azt követő években volt lehetőség.

A szuezi válság hatása

1956. július 26-án Gamal Abdel Nasszer egyiptomi elnök bejelentette, hogy Egyiptom államosítani kívánja a Szuezi-csatorna Társaságot. A világ egyik legfontosabb viziútja a 171 km hosszú, 100-150 m széles és 11-12 m mély Szuezi-csatorna 1869-ben nyílt meg. A Földközi-tengert a Vörös-tengeren át az Indiai-óceánnal összekötő csatorna egy angol-francia tőkével működő nemzetközi társaság tulajdonában volt. Az 1952. évi egyiptomi forradalom győzelme után továbbra is angol csapatok állomásoztak a Szuezi-csatorna övezetében. A brit csapatok a kairói kormány erőteljes követelésére csak 1956. júniusában távoztak az országból. A viziút államosításához az vezetett, hogy Egyiptom az Egyesült Államok és Nagy-Britannia támogatásával fel akart venni a Világbanktól 270 millió dollár hitelt. Ez lehetővé tette volna a Nílus vizét hasznosító Asszuáni gát építésének az elkezdését. Egyiptom lakossága a XX. század első felében megnégyszereződött. Emiatt létfontosságúvá vált a megművelhető termőterület növelése, és az iparosításhoz szükséges energia biztosítása. Mindezt az Asszuáni gát és erőmű megépítésétől remélték.

A hitelnyújtást azonban a nyugati hatalmak és a Világbank olyan feltételekhez kötötték, amelyek révén Egyiptomot politikai, gazdasági és katonai ellenőrzésük alá vonhatták. Az Egyesült Államok 1956. július 26-án formálisan is elállt korábbi hitelnyújtási ajánlatától. Nasszer egyiptomi elnök erre válaszképpen 1956. július 26-án bejelentette a Szuezi-csatorna Társaság államosítását. Nasszer elképzelése az volt, hogy a csatorna használati díjából, ami akkor mintegy 200 millió dollárra rúgott, fedezni tudja az Asszuáni gát építési költségeit. Ez a gát és az erőmű végül is a Szovjetunió segítségével épült fel.

Párizs és London nem nyugodott bele Nasszer döntésébe. Angol-francia-izraeli közös terv készült a Nasszer kormány megdöntésére és a Szuezi csatorna visszaszerzésére. A három hatalom által kidolgozott közös terv alapján Izrael 1956. október 29-én megtámadta Egyiptomot. 1956. október 31-én angol és francia repülőgépek bombázták az egyiptomi légitámaszpontokat és a Szuezi csatorna övezetét. Bevetettek angol légi deszant alakulatokat is. Izrael a katonai támogatás segítségével elfoglalta a Sinai-félszigetet. November 5-én angol-francia katonai egységek szálltak partra Port Szaid térségében, és hadműveleteket kezdtek az egyiptomi városok ellen. Az Egyesült Államok későbbi közel-keleti terveit szem előtt tartva, nem támogatta a három ország katonai akcióját, a nemzetközi közvélemény pedig élesen elítélte. A saját birodalmában szorongatott Kreml azonban kemény hangú jegyzékben szólította fel a támadó országokat a hadműveletek azonnali beszüntetésére. A Szovjetunió kemény katonai ellenlépéseket helyezett kilátásba a béke helyreállítása érdekében. Eisenhower és Hruscsov nyomására a szembenálló felek 1956. november 6-án fegyverszünetet kötöttek, és december 22-én az utolsó angol és francia katona is távozott Egyiptomból. Ebben az időben csaknem 60.000 négyzetkilométernyi egyiptomi terület volt izraeli megszállás alatt. A Tel Aviv-i kormány vonakodva tett eleget az e területek kiürítését követelő ENSZ határozatoknak. Csak 1956. december 25-én vonta ki csapatait a Sinai-félszigetről. Az utolsó izraeli csapatok pedig 1957. március 8-án hagyták el a Gázai-övezetet. Izrael ugyan kivonult a megszállt egyiptomi területekről, mégis jelentős hadászati pozíciókhoz jutott. Az aqabai öböl egyiptomi partvidékén ENSZ katonák helyezkedtek el. Izrael hallgatólagosan használhatta az öblöt és hajói a Tirán-szoroson keresztül kijuthattak a Vörös-tengerre.

Nyugati szakértők hosszú időn át mérlegelték, hogy milyen szerepet játszhatott a szuezi válság a Magyarországgal kapcsolatos szovjet álláspont kialakításában. Egészen a Szovjet Birodalom felbomlásáig erről csak találgatni lehetett, hogy mi történt. A Malin-jegyzőkönyvek ugyan nem adnak választ számos kérdésre, mégis közelebb visznek a valóság megismeréséhez. Malin feljegyzései és más dokumentumok is arra utalnak, hogy a szuezi válság arra ösztönözte a szovjetvezetőket, hogy gyorsan és döntő módon oldják meg a Magyarországon kialakult kritikus helyzetet. A Szuez körüli diplomáciai civakodás arra késztette az SZKP Elnökségét, hogy kerülje el a hosszadalmas politikai vitákba való bonyolódást, amibe a franciák és az angolok belesodródtak. Hruscsov az Elnökség október 28-i tanácskozásán - egy nappal a közel-keleti katonai akciók előtt - kijelentette: "Az angolok és a franciák nyakig benne vannak a pácban Egyiptomban. Nem kell bekerülnünk ugyanebbe a társaságba." Valószínűleg arra gondolt, hogy ha az SZKP Elnöksége sokáig leragad a magyar válságnál, akkor a dolgok rosszabbra fordulnak, és a Szovjetuniónak ugyanolyan kínos helyzettel - megoldhatatlan dilemmával - kell majd szembenéznie, mint a franciáknak és az angoloknak.

A harcok beindulása a Közel-Keleten október 29-30-31-én rendkívül veszélyes helyzetbe sodorta Moszkva politikai szövetségesét, Egyiptomot. Ezt tovább bonyolította a szovjet vezetők helyzetét. Attól tartottak, hogy ha nem cselekednek határozottan Magyarországon, akkor az súlyos károkat okoz a szovjet külpolitikának. Ez irányú félelmeiket csak fokozta, amikor a franciák és az angolok is bekapcsolódtak a katonai műveletekbe október 31-én a reggeli órákban. Amikor az SZKP Elnöksége később tanácskozásra ült össze, hogy meghozza végső döntését Magyarországgal kapcsolatosan, a Kremlt valósággal elárasztották a franciák és az angolok, valamint az izraeli csapatok látványos sikereiről szóló jelentések. Hamarosan kiderült azonban, hogy a három ország katonai műveletei elakadtak, mivel az Egyesült Államok nem támogatta, és ez patt-helyzetet eredményezett. Hruscsov és kollégái október 31-én azonban még a beléjük idegződött ideológiai reflexek következtében úgy gondolták, hogy az Egyesült Államok támogatni fogja szövetségesei katonai fellépését. Hruscsov a következőket mondotta:

"Ha kivonulunk Magyarországról, az nagy támogatást nyújtana az amerikaiaknak, az angoloknak, és a franciáknak, egyszóval az imperialistáknak. Gyengeségként fognák fel a részünkről, és offenzívába mennének át. Mi úgy tűnnénk, mint akik feltárják a saját gyenge helyzetüket. Pártunk nem fogja jóváhagyni, ha ezt tesszük. (Az imperialisták) Egyiptomhoz majd hozzáadják Magyarországot is".

Hruscsov további Szuezre vonatkozó megjegyzései, különösen azok, amelyeket november 4-én tett, arra utalnak: meg volt arról győződve, hogy a magyarországi beavatkozásra vonatkozó döntés inkább erősíti, mint gyengíti Moszkva Szuezzel kapcsolatos politikáját. Magyarország elvonta a figyelmet és ez megakadályozta a Szovjetuniót abban, hogy hatékony válaszlépéseket foganatosítson a Közel-Keleten. Most, hogy a Szovjetunió szilárdan eltökélte a magyar felkelés elfojtását, így most már Moszkvának módjában áll aktívabb szerepet vállalni a Közel-Keleten, és segítséget nyújtani Egyiptomnak.

Más vonatkozásban is kapcsolatban állt a Magyarországgal szemben folytatott szovjet politika a szuezi válsággal. A közel-keleti hadműveletek elterelték a nemzetközi közvélemény figyelmét Lengyelországról és Magyarországról. Mivel a választások előtt álló Eisenhower elnök és az amerikai kormány nem volt hajlandó támogatni az izraeli-francia-brit hármas agressziót, így a szuezi válság mély hasadást okozott - hacsak átmeneti időre is - a nyugati hatalmak körében. Erre pontosan olyan időpontban került sor, amikor a leginkább szükség lett volna arra, hogy egységes választ adjanak a magyarországi eseményekre. A NATO-n belüli repedés, amit a szuezi válság okozott, nem játszott döntő szerepet Moszkva elhatározása szempontjából. Amikor az SZKP Elnöksége október 31-én megtartotta sorsdöntő tanácskozását, a NATO-n belüli nézeteltérés mégis kedvező alkalmat nyújtott arra, hogy a Szovjetunió nagyszabású katonai műveletbe kezdjen Magyarországon. A francia és a brit kormány le van kötve Szueznél, jegyezte meg Hruscsov november 2-án, a Szovjetunió pedig leragadt Magyarországon. Utólag szemlélve a Magyarország elleni inváziót, csaknem biztos, hogy akkor is jóváhagyták volna, ha a szuezi válság nem éleződik ki. A Kreml félelmei, hogy "az imperialisták" sikereket érhetnek el a Közel-Keleten, továbbá az a megosztottság, ami nyilvánvalóvá vált a NATO-n belül, előmozdították Moszkva katonai intervencióra vonatkozó döntését.

Félelem a zavargások terjedésétől

A Szovjetunió felbomlását követően napvilágra került újabb dokumentumok megerősítik, hogy a szovjetvezetők tartottak attól, hogy a magyar forradalom átterjedhet a többi kelet-európai országra, és esetleg magára a Szovjetunióra is. Ez alapjaiban rázkódtatta volna meg az egész kommunista tömböt. Sok figyelmeztető jelzés érkezett a budapesti szovjet nagykövetségről és a KGB magyarországi kirendeltségétől, továbbá három magyar kommunista vezetőtől, Rákosi Mátyástól, Hegedűs Andrástól és Bata Istvántól, akik miután leváltották őket, Moszkvába menekültek. A Varsói Szerződéshez tartozó többi országból, így a Magyarországgal szomszédos Romániából és Csehszlovákiából érkező hírszerzői jelentések a nyugtalanság továbbterjedéséről számoltak be. Hruscsov később elmondotta: KGB forrásokból szerzett tudomást arról, hogy a Magyarország határvidékein élők kapcsolatot kerestek a csehszlovák és román határ mentén élő lakosokkal azért, hogy támogatást kapjanak tőlük.

A Romániából érkezett jelentések szerint a diákok Bukarestben és nagy számban az erdélyi Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Temesváron, Nagybányán, és Nagyváradon tüntetéseket tartottak a magyar forradalom támogatására. A nyugtalanság egész Romániában érezhető volt. Már október 24-én a Román Dolgozók Pártjának a Politikai Bizottsága bevezette a rendkívüli állapotot és megszigorította a vízum szabályokat a magyar határon. Ténylegesen leállították a teljes közlekedést a két ország között. A román hatóságok szigorúan ellenőrizték a postát, és valamennyi Magyarországról érkező nyomdaterméket. A Román Kommunista Párt Politikai Bizottsága elrendelte, hogy a Securitate fokozottan őrizze a kormányzati épületeket, a közlekedési csomópontokat, a tájékoztatási rendszert, az egyetemi épületeket, valamint a kommunista párt és a kormányzat helyi hivatalait. A hadseregnél és a biztonsági erőknél megtiltották a szabadságolásokat. A román vezetők ezzel párhuzamosan lépéseket tettek a lakosság gazdasági helyzetének a javítása és az életszínvonal növekedése érdekében. A román kommunista hatalom erőfeszítései azonban túlnyomóan arra irányultak, hogy előkészítsék a nagyszabású leszámolást minden lehetséges ellenzéki erővel és törekvéssel.

E megelőző intézkedések ellenére kiújultak, sőt erősödtek a különböző diákcsoportok és "ellenséges elemek" tüntetései az ország számos részén, különösen Erdélyben és a fővárosban, Bukarestben. Az egykor a történelmi Magyarországhoz tartozó Erdély fővárosába, Kolozsvárra kiküldött bukaresti megbízottak "tömegméretű nyugtalanságról és zavarodottságról" számoltak be. Egy hivatalos jóváhagyás nélküli diákmozgalom, amely a kolozsvári Bólyai János Egyetemen 1956. október 25-én jött létre, sok tagot vonzott, és az egyetem számos diákjának, sőt oktatójának a támogatását elnyerte, köztük a Román Munkáspárthoz tartozó személyekét is. A román helyi és központi pártmegbízottak hangsúlyozták, hogy különösen a "magyar származású párttagok" hagyták magukat befolyásolni az "ellenséges elemektől" és állítólag a magyar etnikumhoz tartozó diákok Erdély-szerte "horthysta és soviniszta dalokat énekeltek". A legnagyobb aggodalmat azok a jelentések keltették, amelyek szerint nagybányai és szatmári fiatalok "csatlakozni óhajtottak a magyar hadsereghez", és különösen a határ térségeken állomásozó román csapatok és biztonsági erők kerültek a tüntetők "tendenciózus" és "ellenséges" propagandájának a hatása alá.

A növekvő nyugtalanság megfékezése érdekében a Román Kommunista Párt Politikai Bizottsága október 30-án létrehozta a "legfelső irányító vezérkart", amely a Politikai Bizottság négy tekintélyes tagjából, Emil Bodnaras-ból, Nicolae Ceausescu-ból, Alexandru Draghici-ból, és Leontin Salajan-ból állott. Ez a vezérkar rendkívüli felhatalmazást kapott, beleértve a tűzparancs kiadását és a rendkívüli állapot kihirdetését is. A "legfelső irányító vezérkar" sikeresen oldotta meg feladatát, de önmagában az a tény, hogy ilyen rendkívüli intézkedésre volt szükség, arra emlékeztette a szovjetvezetőket, hogy ha kicsúsznak az ellenőrzésük alól a magyarországi események, akkor azok "járványként fertőzhetik meg" a többi csatlós országot.

Hasonlóan aggodalomra okot adó jelentések érkeztek Moszkvába Csehszlovákiából is, ahol diákmegmozdulásokra került sor Pozsonyban és más nagyvárosokban. Valamennyi a Szovjetunió iránti "bizalmatlanságnak és ellenséges érzületnek" adott hangot. A prágai hatóságok ugyan cáfolták ezeket a jelentéseket, de elismerték, hogy a magyarországi események káros lélektani hatást gyakorolnak, és szocialistaellenes hangulatot váltanak ki azon csehszlovák csapatok körében, amelyeket felsorakoztattak az 560 km hosszúságú csehszlovák-magyar határon. Néhány magas beosztású csehszlovák katonatiszt figyelmeztetett, hogy az előállott zavar arra csábíthat egyes ellenforradalmi csoportokat Magyarországon, hogy behatoljanak Csehszlovákiába, és lázadást robbantsanak ki az ország szlovákiai részében, különösen annak déli, főleg magyarok által lakott területein. Azt is veszélyesnek tartották, ha a szovjet és a magyar katonai egységeket visszavonják Észak-Magyarországból, mivel Csehszlovákia bevethető egységei nem elégségesek ahhoz, hogy eredményesen elhárítsák az ellenforradalmi csoportok esetleges behatolását.

A Csehszlovákiára való továbbterjedés kockázatát az SZKP Elnökségének tagjai kifejezetten is megemlítették, amikor jóváhagyták a nagyarányú katonai inváziót: "Ha nem hozunk döntő lépést, akkor Csehszlovákiában a rendszer összeomlik". Még ma sem világos, hogy a tényleges veszély valóban ilyen nagy lett volna. Ami fontos az az, hogy ebben az időpontban így értékelték ki a helyzetet mind Moszkvában, mind Prágában. A csehszlovák és a szovjetvezetők ekkor úgy érezték, hogy rendkívül súlyos következményekkel járna, ha most nem cselekednek határozottan. De a magyarországi válság átterjedésétől más kelet-európai országokban is, így Kelet-Németországban is komolyan tartottak. Az NDK kommunista pártjának vezetője, Walter Ulbricht attól tartott, hogy Nagy Imrének a visszatérése a hatalomba hasonló eseményekhez vezethet Kelet-Németországban is. Amikor a magyar forradalom kitört, rossz előérzet és nyugtalanság volt érezhető egész Kelet-Németországban, de különösen Kelet-Berlinben. Az egyik kelet-német kommunista vezető, Otto Grotewohl szerint "a magyar és a lengyel események mutatják, hogy az ellenség megkeresi a szocialista tábor gyenge pontjait azért, hogy felbomlassza". Grotewohl és a többi kelet-német kommunista vezető jól tudta, hogy maga az NDK is egy ilyen "gyenge pont". A Kreml urai is aggódtak azért, hogy a magyarországi fejlemények alááshatják helyzetüket Kelet-Németországban, amelyet ebben az időpontban Walter Ulbricht már szilárdan az ellenőrzése alatt tartott. Dimitrij Sepilov szovjet külügyminiszter is aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy bizonyos erők Kelet-Németországban arra használhatják ki a magyar válságot, hogy kampányt indítsanak az Ulbricht-csoport ellen.

Eddig csak arról tettünk említést, hogy milyen fenyegetést jelentett a kelet-európai országok számára a magyar forradalom továbbterjedése. A szovjetvezetők azonban azzal is tisztában voltak, hogy magában a Szovjetunióban is fennáll ez a veszély. A sztálintalanítási folyamat beindulása számos helyen nyugtalansághoz és zavargásokhoz vezetett. 1956. márciusában nagyszabású megmozdulásokra került sor Tbilisziben és más grúz városokban. Diákok, munkások és értelmiségiek együttesen tiltakoztak amiatt, hogy növekvő bírálatok érik "az ö nagy vezérüket, Sztálint". (Joszif Viszarionovics Dzsugasvili, azaz Sztálin grúz származású volt. Noha a diktátor saját népét is elnyomta, de azért kedvezett is nekik, például kevesebb adót fizettek, és több juttatásban részesültek, mint a Szovjetunióhoz tartozó más tagköztársaságok népei. A tüntetők Sztálin bűneinek az elítélésében azt a veszélyt is látták, hogy a grúzok ezeket az előjogaikat elveszíthetik.)

Grúzia kommunista uralom alá kerülése óta először fordult elő olyan "szovjetellenes aktivitás", amelyre Moszkva a rendkívüli állapot bevezetésével válaszolt. A Szovjetunió más részein az értelmiségiek és más elégedetlen csoportok hosszú idő óta először fejezték ki nyíltan sérelmeiket. Sztálin és a személyéhez kötődő kultusz bírálata megnyitotta az utat olyan panaszok számára is, amelyek már a szovjetrendszer lényegét kérdőjelezték meg. A meglepődött pártvezetők megpróbáltak úrrá lenni a sztálintalanítási kampányon és rendeletet bocsátottak ki, amely részletesen meghatározta, mi az ami meg van engedve és mi az ami nincs. De ez a párthatározat nem volt alkalmas arra, hogy véget vessen a hivatalos pártvonaltól eltérő nézetek hirdetésének és társadalmi mozgolódásoknak. Amikor a forradalom elkezdődött Magyarországon, Hruscsov és kollégái attól féltek, hogy az értelmiségiek a Szovjetunióban is hasonló akciókat szervezhetnek. A kommunista hatóságokat rendkívül aggasztották azok a disszidens (másként gondolkodó) mozgalmak a Szovjetunióban, amelyek nagyon hasonlítottak a budapesti Petőfi Kör tevékenységéhez. Attól tartottak, hogy az elnyomó intézkedések nem lesznek elégségesek a szigorú fegyelem fenntartására, pontosan ahhoz hasonlóan, ahogyan Rákosi Mátyás és Gerő Ernő erőfeszítései is kudarcot vallottak Magyarországon.

Ezeket az aggodalmakat alátámasztották azok a tiltakozások, amelyekre 1956. november 4. után került sor a Szovjetunió felsőoktatási intézményeiben, köztük a moszkvai Állami Egyetemen. Az állambiztonsági csapatok megszállták az egyetemet, és letartóztatták azokat a diákokat és oktatókat, akik tüntetéseken elítélték a szovjet katonai intervenciót, szovjetellenes jelszavakat írtak a falakra és plakátokat raktak ki. A KGB keményen lecsapott a tüntetőkre Jaroszlávl-ban és más városokban, ahol a diákok tüntettek, és transzparenseken követelték a szovjet csapatok kivonását Magyarországról. Ezek az incidensek arra késztették az SZKP Elnökségét, hogy határozatot hozzon a felsőfokú oktatási intézmények nem kívánatos elemektől való megtisztításáról. Azért, hogy elrettentsék a további tiltakozásokat, a szovjethatóságok elrendelték más feltételezett "másként gondolkodónak" is az őrizetbe vételét 1956. végén és 1957. elején. Néhány idősebb pártvezető sokkal drasztikusabb intézkedéseket akart. Olyan típusú leszámolást tartottak szükségesnek, amely a sztálini korszak idején volt szokásos. Az ő javaslataikat formálisan soha nem fogadták el, de az 1956-os zavargások meggyőzték az SZKP felső vezetőit arról, hogy Magyarország katonai inváziója az utolsó pillanatban mentette meg őket attól, hogy a válság a Szovjet Birodalmat elérje.

Számos nyugati elemző, köztük Charles Gáti, már hosszabb ideje hangoztatta azt a feltételezést, hogy a magyar válság továbbterjedésének a megakadályozása volt az egyik fő tényezője annak, hogy a szovjet legfelső vezetés végül is a magyar forradalom katonai elfojtása mellett döntött. Azok az új információk, amelyekre a Szovjetunió felbomlása után derült fény, megerősítik ezt a feltételezést.

Mikojan egyedül ellenzi a katonai beavatkozást

1956. október 31-én kialakult az SZKP Elnökségében az intervenció tekintetében a konszenzus. Ebben a döntéshozatalban Mikojan és Szuszlov nem vett részt, mert még mindig Budapesten tartózkodott. Amikor mindketten visszatértek Moszkvába és előterjesztették helyzetelemzésüket a helyszínen levont konklúzióikkal, rá kellett jönniük, hogy az ügyben már megszületett a döntés, nélkülük. Szuszlov nyilvánvalóan egyetértett annak tartalmával, Mikojannak viszont nagy csalódást okozott. Továbbra is határozottan ellenezte a katonai beavatkozást, amint azt október 23-án is tette. Megpróbálta Hruscsovot rábeszélni, hogy hívja össze az SZKP Elnökségének egy újabb tanácskozását a döntés felülvizsgálatára. Hruscsov azonban ezt a javaslatot elutasította. Emlékirataiban, amely ebben a vonatkozásban hitelesnek tűnik, megemlíti: Mikojan azzal is fenyegetőzött, hogy tiltakozásból öngyilkos lesz, ha Hruscsov nem hívja össze újból az Elnökséget. Hruscsov a butaság csimborasszójának nevezte, ha valaki ilyen irracionálisan viselkedik, és ő maga vette kézbe az invázió végső politikai és katonai előkészítését.

Ha nem lett volna a Magyarországra vonatkozó végső döntés olyan időigényes és politikailag költséges, akkor Hruscsov talán hajlandó lett volna teljesíteni Mikojan követelését. Azt magyarázta Mikojannak, hogy ellenzi a hasztalan vitatkozások újrafelvételét most, amikor már mindenről megszületett az egyetértés, és végre a menetrendet is kitűzhették. Mindezen magyarázatok ellenére Mikojant mélyen nyugtalanította a döntés, amint azt ki is fejezte az SZKP Elnökségének november 1-i ülésén. Hruscsov ezen nem vett részt, mert már Breszt-be utazott, hogy tájékoztassa a lengyel vezetőket. Mikojan ragaszkodott ahhoz az álláspontjához, hogy az erő alkalmazása nem fog megoldani semmit, és sokkal helyesebbnek tartotta, ha a Szovjetunió e helyett komoly tárgyalásokba kezd. Azzal Mikojan is egyetértett, hogy nem szabad megengedni Magyarország kilépését a Moszkva által vezetett táborból. Ő azonban meg volt arról győződve, hogy 10-15 nap múlva a helyzet tisztázódik, és amennyiben a körülmények stabilizálódnak, akkor meg lehet fontolni, hogy vajon kivonják-e az országból a szovjet csapatokat, vagy se?

Az elnökségi ülés más résztvevői nem értettek egyet Mikojannal, de ő kitartott az álláspontja mellett azzal érvelve, hogy a katonai invázió nem a megfelelő válaszlépés a jelenlegi körülmények között. A nyilvánosság előtt azonban Mikojan nem tárta fel aggályait. Egyéni lázadása és kitartó ellenzése először Hruscsov emlékirataiban volt olvasható. Később mindezt megerősítették Malin feljegyzései, mert azok teljes összhangban voltak a Hruscsov által elmondott verzióval. Jellemző a szovjet politikai rendszerre, hogy a későbbi évek során Mikojan megpróbálta elkendőzni beavatkozást ellenző álláspontját. Csupán annyit mondogatott, hogy 1956. októberében a szovjet invázióra vonatkozó döntés egyhangúan született. Technikai értelemben ez a kijelentés helyesnek mondható, mivel az Elnökség október 31-i ülésen valóban egyhangúlag hagyták jóvá a határozatot. De ez az egyhangú döntés pontosan azért jöhetett létre, mert Mikojan nem volt jelen. Ha ugyanis jelen van, akkor ő ugyanúgy ellenezte volna a katonai megoldást, ahogyan azt ellenezte október 23-ról 24-re virradó éjszaka. Mindez azonban nem von le semmit Mikojan bátorságából, következetességéből és ma már azt is hozzátehetjük, hogy messzire tekintő realitásérzékéből. A történelem nem néhány év, de néhány évtized múlva őt igazolta.

Kádár János és Münnich Ferenc Moszkvában

Már volt róla szó, hogy miként vitte magával Münnich Ferenc a vonakodó Kádár Jánost Moszkvába 1956. november 1-én. Az is ismert tény, hogy Kádárt és Münnichet november 4-én visszaszállították Moszkvából Magyarországra. Az elsőt azért, hogy ő legyen a Kreml szolgálatában álló ideiglenes forradalmi és munkás- és parasztkormány miniszterelnöke, és a másodikat, hogy ő legyen a miniszterelnök helyettes. Sokáig azonban nem volt ismert, hogy mit tett a két magyar politikus november 2-án és 3-án Moszkvában. Csaknem minden nyugati értékelés szerint Kádár kétszínű magatartást tanúsított és valójában kezdettől fogva támogatta a szovjet katonai beavatkozást. A már hivatkozott Malin feljegyzések azonban sokkal árnyaltabb és összetettebb képet tárnak elénk, és az első megbízható bizonyítékot nyújtják arról, hogy milyen szerepet is játszott Kádár és Münnich az invázió utáni rendszer létrehozásában.

Mind Kádár, mint Münnich részt vett az SZKP Elnökségének november 2-i és 3-i tanácskozásán, de elsősorban Kádár beszélt. A második napi tanácskozáson Kádárhoz csatlakozott Bata István, aki egyike volt annak a négy magasrangú magyar politikusnak, akiket már október 28-án a szovjet fővárosba szállítottak. Később csatlakozott hozzájuk Horváth Imre, aki részletes feljegyzéseket készített az ülésről. November 2-án Hruscsov és Malenkov a Varsói Szerződés többi vezetőivel tárgyalt, majd Titóhoz utazott Brioniba. Az SZKP Elnökségének a többi tagja azonban hosszasan tanácskoztak Kádárral és Münnich-el. Ezekbe a tanácskozásokba Hruscsov és Malenkov november 3-án kapcsolódott be.

A tanácskozásról készült feljegyzésekből az derül ki, hogy noha Kádár vonakodva ugyan, de hozzájárult, hogy titokban Moszkvába szállítsák egy kritikus időpontban. Egy nagyarányú szovjet katonai intervenciót Magyarországon azonban nem támogatott. Elutazásakor az sem állt szándékában, hogy ő kerüljön az új kormányzat élére. A november 2-i tanácskozáson Kádár kifejtette, hogy "a katonai erő alkalmazása romboló hatású és vérontáshoz vezet". Egy ilyen kimenetel - tette hozzá "aláásná a szocialista országok tekintélyét és a magyarországi kommunisták morálját a nullára csökkentené". A következő nap Kádár hangneme némiképp enyhült, de nem lényegesen. Megvilágította, hogy a jelenlegi kormány miért nem volt képes megakadályozni egyes kommunisták megölését, és egyetértett a szovjetvezetőkkel abban, hogy "nem megengedhető egy szocialista ország kiszolgáltatása az ellenforradalomnak".

Kádár azt is kifejtette, hogy "Magyarországon a cselekvés helyes menete egy forradalmi kormány megalakítása". De ekkor is jelezte, hogy egy szovjet katonai invázió csak rosszabbá tenné a dolgokat, és nagyjelentőségű lenne a szovjet csapatok kivonása Magyarországról. Óvott attól is, hogy a forradalmi kormány ne bábkormány legyen. Szükség van arra, hogy legyen népi támogatása és a dolgozók mellé álljanak. Ebben a vonatkozásban Kádár nézetei élesen eltérnek Bata Istvánétól, aki ragaszkodott ahhoz, hogy a szovjet hadsereg által bevezetett "katonai diktatúrának kell helyreállítani a rendet".

Kádár János még november 3-án sem beszélt egyértelműen negatív formában a magyarországi eseményekről. Megfogalmazása szerint Nagy Imre politikájának voltak ellenforradalmi vonatkozásai és Magyarországon a helyzet óráról-órára jobbra tolódott. Figyelmeztette Kádár a szovjetvezetőket arra, hogy a felkelés valódi népi elégedetlenségből származott és a Magyar Dolgozók Pártja kompromittálódott a tömegek túlnyomó részének a szemében. Azt is hangsúlyozta, hogy a megmozdulásokban az egész nemzet részt vett, hogy megszabaduljon a Rákosi-klikktől. Kádár szemléletmódja ekkor sokkal árnyaltabb és mélyebbre hatoló volt, mint a később általa hangoztatott merev formulák. 1956. decemberében már az egész felkelést ellenforradalomnak minősítette, amelyet a Nyugat szított és támogatott.

Az is figyelemre méltó, hogy Kádár nem kívánta elkendőzni a saját szerepét, vagy elhallgatni a szovjet politika negatív befolyását. Részletesen beszámolt a Nagy Imre kormány belső kabinetjének a november 1-i tanácskozásáról, megjegyezve, hogy ő azt az álláspontot támogatta: nem szabad intézkedéseket foganatosítani anélkül, hogy azt előzőleg megbeszélnék Andropovval. Ez az álláspont azonban nem sokkal különbözött Nagy Imre álláspontjától, aki maga is bekérette a szovjet nagykövetet aznap este, hogy sürgős konzultációkat folytasson vele a szovjet csapatok mozgásairól. Kádár elismerte, hogy amikor ezek a megbeszélések véget értek, ő csatlakozott a Nagy Imre kormány többi tagjához és megszavazta a semlegességre vonatkozó kormánynyilatkozatot. Ebben a Nagy Imre kormány felkérte az Egyesült Nemzetek Szervezetét Magyarország semlegességének a támogatására és egyben követelte a szovjet csapatok azonnali kivonását Magyarországról. November 2-án és 3-án is Kádár kemény szavakkal ítélte el a szovjet politika hibáit Magyarországgal kapcsolatban, és lényegesen kritikusabb hangon szólt Rákosiról, mint Nagy Imréről. Ebben a témában Münnich Ferenc is visszhangozta Kádár János nézeteit. Münnich azzal magyarázta a magyarok szovjetellenes érzelmeit, hogy meg vannak győződve: a kommunista rendszer csak a Szovjetunió akaratából, és támogatásával létezik Magyarországon.

Ha azonban mélyebben elemezzük Kádár magatartását a moszkvai tárgyalásokon, akkor azt is megállapíthatjuk, hogy különösebb haszonnal nem jártak Magyarország számára. Kádár meglehetősen naivnak tűnt, és az, hogy mégis csak hajlandó volt eljönni Moszkvába, azt sugalmazza: még erőteljesebb szovjet beavatkozást tartott ajánlatosnak. Malin feljegyzéseiből az derült ki, hogy Kádár nem minősíthető egyértelműen quisling-nek, legalább is nem tekinthető kezdettől fogva mindent felvállaló, szervilis csatlósnak. Kádár ezt a szerepkört csak november 4. után vállalta fel, de ez nem az a szerep volt, amit ő akart és elképzelt magának, amikor Moszkvába érkezett egy olyan "tárgyalásra" amely sokkal inkább kihallgatás volt.

Az SZKP Elnökségének az az október 31-i döntése, hogy a kemény intervenciót részesíti előnyben, fordulatot hozott a több mint egy hétig tartó habozó, bizonytalan helyzetben. Rendkívül sok politikai és katonai feladatot kellett igen rövid idő alatt elvégezni. Az Elnökség találkozóját megelőzően Hruscsov telefonon beszélt Gomulkával, és megegyeztek abban, hogy november 1-én Breszt-ben, a szovjet-lengyel határnál találkoznak. Hruscsovot Malenkov és Molotov is elkísérte. Az SZKP Elnöksége felhatalmazta Hruscsovot és Malenkovot, hogy tárgyaljon Titó marsallal is, hogy legalább hallgatólagos beleegyezését és passzív támogatását megszerezzék. Azt is elhatározták, hogy tájékoztatják a kínai, a cseh, a román és a bolgár vezetőket az eldöntött katonai invázióról.

Az elnökségi ülés elnapolásakor Hruscsov felhívta Liu Sao-csi-t, valamint több magasrangú kínai vezetőt, akik október 23. óta már Moszkvában tartózkodtak. A kínai delegáció szoros kapcsolatot tartott látogatása egész ideje alatt Mao Ce-tung-gal, és már vissza akart térni Pekingbe október 31-én. Hruscsov azonban tájékoztatni akarta őket nyomban az elfogadott új döntésről, mert helyesebbnek találta, ha első kézből kapnak tájékoztatást, s ha így jut információhoz Kína első embere is, Mao Ce-tung. Az elutazó kínai delegációt a vnukovói repülőtéren az SZKP Elnökségének valamennyi tagja búcsúztatta. Hruscsov aggódott azért, hogy Liu Sao-csi-t esetleg kellemetlenül érintette az SZKP Elnökségének hirtelen megváltozott álláspontja. Moszkvai tárgyalásai során Liu Sao-csi következetesen képviselte Mao Ce-tung nézeteit, amely szerint Magyarország munkásosztályának meg kell engedni, hogy visszanyerje az ellenőrzést, és hogy saját maga vessen véget a felkelésnek, minden további szovjet beavatkozás nélkül.

Október 30-án a kínai küldöttek felszólították a szovjetvezetőket, hogy helyezzék a Szovjetuniónak a többi szocialista országhoz - köztük Magyarországhoz is - fűződő viszonyát a Pancsa Síla öt alapelvére. (A Pancsa Síla öt elve először a Kína és India között 1954. április 29-én Tibettel kapcsolatban kötött megállapodásban szerepelt. Ezek a békés egymás mellett élésnek az elvei, amelyeket Csou En-laj kínai és Nehru indiai miniszterelnök 1954. július 28-i közös nyilatkozata megerősített. Ez az öt elv a következő: 1. A területi épség és a szuverenitás kölcsönös tiszteletben tartása. 2. Egymás meg nem támadása. 3. Az egymás belügyeibe való be nem avatkozás. 4. Egyenlőség és kölcsönös előnyök. 5. Békés egymás mellett élés. E nyilatkozat azt is javasolta, hogy ezt az öt elvet terjesszék ki általában a nemzetközi kapcsolatokra. A Pancsa Síla elvei később nagy szerepet játszottak az 1955. évi bandungi értekezleten is. Ezen 29 független ázsiai és afrikai ország vezetői találkoztak, akik akkor másfél milliárd embert képviseltek. Ezen az indonéziai tanácskozáson kimondták, hogy meg kell teremteni az ázsiai és afrikai országok gazdasági együttműködését, fel kell újítani a kulturális kapcsolatokat, véget kell vetni a gyarmati kizsákmányolásnak, s meg kell adni a népeknek a függetlenséget. A Pancsa Síla pontjait alapul véve, itt már tíz elvet fogadtak el. Ezek a következők: 1. Az alapvető emberi jogok tiszteletben tartása. 2. Valamennyi nemzet szuverenitásának és területi sérthetetlenségének tiszteletben tartása. 3. Valamennyi emberfajta és nemzet egyenjogúsága. 4. A más nemzetek belügyeibe való be nem avatkozás. 5. Minden nemzet joga - összhangban az ENSZ alapokmányával - az egyéni, vagy kollektív védelemre. 6. Tartózkodás az olyan kollektív politikai-katonai szervezetekbe való belépéstől, amelyek egyes nagyhatalmak különleges érdekeit szolgálják. 7. Tartózkodás az agressziótól, az agresszióval való fenyegetéstől és az erőszaktól. 8. A nemzetközi viszályok békés rendezése. 9. A kölcsönös érdekek és az együttműködés elősegítése. 10. A nemzetközi jog és a nemzetközi kötelezettségek tiszteletben tartása. A Pancsa Síla öt és a bandungi értekezlet tíz alapelvét ugyan nem a Szovjetunió dolgozta ki, de nyilvánvaló volt, hogy ezekkel az elvekkel, legalább is hivatalosan, egyet kellett értenie.)

Miután Mao Ce-tung és képviselői Moszkvában ragaszkodtak a Pancsa Síla öt elvéhez, így az SZKP elnökségének október 31-i döntése azzal teljesen összhangban állott, és kínai részről kedvező fogadtatásban részesült. Ezért okozott Hruscsovnak aggodalmat, hogy az október 31-i hirtelen fordulat, amely felért egy pálfordulással, majd kétségeket ébreszt Pekingben és kínai részről nem részesül kellő megértésben. Ugyanis nem kevesebbről volt szó, minthogy a békés egymás mellett élés hirtelen átalakul "békés egymás mellett féléssé", azaz változatlanul érvényes az, hogy a katonailag erősebb államok továbbra is "egyenlőbbek" a többinél.

A Liu Sao-csi-val történt beszélgetés során kiderült, hogy a kínai magatartás kevésbé problematikus, mint ahogy arra számítottak. Miután Hruscsov megmagyarázta, miért változtatta meg a szovjet vezetés az álláspontját, a kínai delegáció ezt a változtatást jóváhagyta, és megígérte, hogy ennek a szellemében gondosan megtárgyalják a kérdést a kínai párt legfőbb vezetőjével, Mao Ce-tung-gal. Még a kínai delegáció Kínába való visszatérését megelőzően Mao Ce-tung nézete a magyarországi helyzetről fokozatosan változott annak az eredményeként, hogy egy sor újabb jelentés és diplomáciai távirat érkezett hozzá. Egyelőre nem lehet pontosan tudni, hogy Mao Ce-tung mikor változtatott egyértelműen az álláspontján és kezdte előnyben részesíteni az inváziót. A vnukovói repülőtéren az utolsó percekben tartott konzultációk döntőek voltak, és lehetővé tették a Szovjetunió számára, hogy szilárd kínai támogatást tudjon a háta mögött.

Hruscsov és Malenkov néhány órával később már gyors egymásutánban a legszigorúbb titoktartás mellett találkozott a Varsói Szerződéshez tartozó többi ország legfelsőbb vezetőivel. Mint már említettük, az első ilyen találkozó Breszt-ben volt, ahol Hruscsov, Malenkov és Molotov Gomulkával, Jozef Cyrankiewicz-el és Edward Ochab-bal találkozott. Ezt a tanácskozást azért tekintették rendkívül kényesnek és bizonytalan kimenetelűnek, mert Lengyelországban még feszült és ingatag volt a politikai helyzet. A három szovjet vezető úgy gondolta, hogy el tudják hárítani Gomulka ellenvetéseit, de ez irányú erőfeszítéseik lényegében sikertelenek maradtak. Noha a lengyel vezető egyetértett abban, hogy az ellenforradalmat el kell fojtani Magyarországon, keményen ellenezte a szovjet katonai erő felhasználását erre a célra. Hruscsov hamar felismerte, hogy ő nem lesz képes meggyőzni Gomulkát a katonai intervenció szükségességéről. Még abban sem volt biztos, hogy a tanácskozás után Gomulka tartózkodni fog-e attól, hogy nagy nyilvánosság előtt bírálja a tervezett szovjet akciót.

Hruscsov aggodalmai nem voltak teljesen alaptalanok. Röviddel az után, hogy Gomulka és a többi lengyel vezető visszatért Varsóba, összehívták a LEMP Politikai Bizottságának soron kívüli ülését, amely nyilatkozatban ellenezte, hogy a Szovjetunió fegyveresen avatkozzon be Magyarországon. A lengyel Politikai Bizottság jóváhagyta egy olyan nyilatkozatnak a közzétételét, amely megerősítette, hogy a válságot egyedül a magyar népnek kell megoldania külföldi beavatkozás nélkül. Ezt a közleményt a varsói pártlap, a Trybuna Ludu másnap leközölte. Ezen túlmenően november 2-án Gomulka nyilvánosan is ajánlotta, hogy kezdjenek szovjet-magyar tárgyalásokat Varsóban, amelytől ő és Nagy Imre azt remélte, hogy elvezet a kétoldalú kapcsolatokban mutatkozó problémák rendezéséhez. Gomulka szinte "az utolsó leheletéig" harcolt azért, hogy megakadályozza a szovjet beavatkozást. Amikor erőfeszítései hiábavalónak bizonyultak és az invázió november 4-én megkezdődött, akkor a lengyel pártvezető a legkomolyabb formában mérlegelte, hogy nyíltan tiltakozik ellene. Némi habozás után végül is úgy döntött, hogy a nyilvánosság előtt diszkrét magatartást tanúsít, hogy elkerülje az ellentétek túlságos kiéleződését Moszkvával. Az ő nyomatékos kérésére a LEPM Politikai Bizottsága azt az utasítást adta Lengyelország ENSZ-nagykövetének, hogy az Egyesült Államok által benyújtott és a szovjet inváziót elítélő határozat ellen szavazzon. Gomulka továbbra is rendkívül kényelmetlenül érezte magát, de fenntartásait eltitkolta a közvélemény elől.

Az ismertetett tények azt mutatják, hogy a Breszt-ben lefolytatott szovjet-lengyel tárgyalások november 1-én Moszkva szempontjából sikeresek voltak. Ha nem tájékoztatták volna minderről előre a lengyel vezetőket, akkor azok minden bizonnyal keményebben ellenállnak és kevésbé alkalmazkodó álláspontot fogadnak el. Breszt után a többi tanácskozás már sokkal simábbnak bizonyult. Molotov november 1-én visszatért Moszkvába, és tájékoztatta az SZKP Elnökségét Gomulka válaszáról. Ezzel egyidejűleg Hruscsov és Malenkov Bukarestbe utazott, ahol nemcsak a román, de az odautazott csehszlovák és bolgár vezetőkkel is találkozott. Mindhárom kelet-európai kommunista csatlós állam vehemensen támogatta a szovjet döntést. Antonin Novotny csehszlovák pártvezető és Gheorghe Gheorghiu-Dej román első titkár megerősítette azokat az aggodalmait, amelyeket már korábban hangoztattak a forradalom továbbterjedésének a veszélyéről. Todor Zsivkov bolgár pártvezér csatlakozva hozzájuk hangoztatta, hogy "szükség van minden megfelelő eszköz mielőbbi igénybe vételére, beleértve a fegyveres beavatkozást is az imperialista intrikák elleni harc és a népi demokratikus rend megőrzése céljából Magyarországon".

November 2-án Hruscsov és Malenkov Jugoszláviába utazott és Joszip Broz Titóval tárgyalt annak a Brioni szigetén lévő villájában este 7 órától november 3. reggeléig. A szovjetvezetők útban Brioni felé attól tartottak, hogy Titó Gomulkához hasonlóan erőteljesen ellenezni fogja a szovjet döntést. Ez az aggodalmuk azonban alaptalannak bizonyult. A mintegy tíz órán át tartó tárgyalás során Hruscsov nem közölte Titóval az invázió pontos időrendjét, de egyértelművé tette, hogy a szovjet csapatok a legrövidebb időn belül beavatkoznak Magyarországon a "szocializmus védelme" érdekében, és "meg fogják akadályozni a becsületes kommunisták megölését".

Amikor felmerült az a kérdés, hogy ki lépjen Nagy Imre helyébe - mint már korábban utaltunk rá - Hruscsov Kádár János és Münnich Ferenc nevét említette, mint akik számba jöhetnek. Hruscsov elsősorban Münnich Ferencben bízott. Titó és a tárgyaláson részt vevő Edvard Kardelj, Alekszander Rankovics, és Jugoszlávia moszkvai nagykövete Veljko Micsunovics viszont Kádár Jánost részesítette előnyben. Azzal érveltek, hogy Kádár maga is a sztálini tisztogatások áldozata és így inkább számíthat népszerűségre. A szovjetvezetők ezt az érvet elfogadták. Titó azt is kérte Hruscsovtól és Malenkovtól: gondoskodjanak róla, hogy az új ideiglenes munkás-paraszt kormány ítélje el a Rákosi-korszakot, és vezessen be olyan reformokat, amelyek tömegtámogatást biztosíthatnak az új kormánynak. Hruscsov ezeket a javaslatokat is elfogadta, de elutasította, hogy az újonnan létesült munkástanácsok Magyarországon továbbra is működhessenek. Titó a maga részéről arra kötelezte magát, hogy különleges kapcsolatát Losonczy Gézával felhasználja arra, hogy Nagy Imre önként mondjon le még mielőtt a szovjet csapatok megérkeznek Magyarországra.

Losonczy Géza

Losonczy Géza Érsekcsanádon született 1917. május 5-én és Budapesten a börtönben halt meg 1957. december 21-én. 1935-től 1936-ig Debrecenben a Márciusi Front egyetemi csoportját vezeti. 1939-ben belép a Kommunisták Magyarországi Pártjába. 1940-től a Népszava munkatársa. 1945. után a Szabad Nép szerkesztőségébe kerül. 1947-ben pedig miniszterelnökségi, 1949-ben pedig népművelésügyi államtitkár. 1946-tól 1951-ig a Magyar Kommunista Párt, majd pedig a Magyar Dolgozók Pártja központi vezetőségének a póttagja. 1951-ben koholt vádak alapján letartóztatták és elítélték. 1954-ben Nagy Imre miniszterelnöksége alatt rehabilitálták. 1956-ban a Magyar Nemzet munkatársa, majd pedig főszerkesztője lett. Jelentős szerepet játszott a magyar forradalom előkészítésében. 1956. október 30-án Nagy Imre kormányának a tagja lett államminiszterként. A Nagy Imre perben akarták elítélni, de a börtönben meghalt. Éhségsztrájkot folytatott, ezért mesterségesen táplálták. Hírek szerint egyik alkalommal tudatosan a tüdejébe irányították a mesterséges tápláláshoz használt csövet. Így fulladt meg.

Titó tehát Losonczy Gézát akarta felhasználni Nagy Imre gyors és önkéntes eltávolításához. Azt remélte ettől, hogy a Brioni tárgyalások idején hivatalban lévő magyar kormány Nagy Imre távozásával magától összeomlik. A szovjet beavatkozás így nem a forradalom által hatalomra került miniszterelnök és kormánya elleni akciónak fog tűnni. Még ma sem teljesen világos, hogy Titó képtelen volt-e ígérete teljesítésére, vagy csak nem volt erre hajlandó? Tény az, hogy Titónak ez a be nem tartott ígérete később Moszkvában nagy méltatlankodást váltott ki. Brioniban persze Hruscsov még nem láthatta előre, hogy Titó nem tudja teljesíteni a Nagy Imre lemondatására tett ígéretét. De ha esetleg gondolt is erre, az a tény, hogy a jugoszláv kommunista vezető is szilárdan támogatta a tervezett szovjet katonai beavatkozást, már elég volt ahhoz, hogy Hruscsov a Brioni tárgyalásokat "kellemes meglepetésnek" minősítse.

1956. november 3-án reggel Hruscsov és Malenkov visszatért Moszkvába. Feladatukat nagyrészt sikerrel teljesítették, mert elhárították a szövetséges kommunista államok esetleges fenntartásait - Lengyelország kivételével - a tervezett katonai beavatkozással kapcsolatban. Hruscsovnak tehát volt oka arra, hogy elégedetten számoljon be az SZKP Elnökségének tárgyalásai eredményéről.

A szovjet invázó katonai előkészületei

Az invázió előkészítése katonai vonatkozásban is gyors léptekkel haladt előre. November 1-én Konyev marsallt nevezték ki a Magyarországon állomásozó szovjet erők főparancsnokává. Ugyanezen a napon több tízezer főnyi szovjet katona, akinek állítólag ki kellett volna vonulnia Magyarországról, arra kapott parancsot, hogy térjen vissza Budapestre és fojtsa el a felkelést. Ezen túlmenően sok ezer főnyi megerősítést is kaptak a Romániában és a Kárpáton-túli katonai körzetben felsorakozott szovjet csapatoktól Magyarország déli és keleti határainál. Mérlegelték azt is, hogy esetleg román és bolgár katonák is csatlakozzanak a szovjet erőkhöz. Szóba került csehszlovák csapatok felvonultatása is Magyarország északi határaihoz. A román és a bolgár kommunista vezetők közölték Hruscsovval, hogy készek rendelkezésre bocsátani katonai egységeiket a magyar ellenforradalom elleni küzdelemben. A csehszlovák kommunista párt politikai bizottsága is kijelentette, hogy nemcsak támogatja az intervenciót, hanem kész abban részt is venni. Az SZKP Elnöksége és személy szerint Hruscsov jobbnak látta, hogy az inváziót kizárólag szovjet egységek hajtsák végre. Konyev marsall, mint a Varsói Szerződés egyesített erőinek a főparancsnoka, esetleg előnyben részesíthette volna a kelet-európai hadseregek közös fellépését. De ő is inkább amellett volt, hogy a magyar forradalom leverését egyedül a Szovjetunió hajtsa végre.

Konyev arra törekedett, hogy az október végi első szovjet katonai beavatkozás során elkövetett hibákat ne ismételjék meg. A marsall haladéktalanul találkozott Lascsenkó tábornokkal, aki kezdettől fogva Magyarországon tartózkodott. A második intervenció során a Szovjetuniónak nagyobb esélye volt a katonai sikerre több okból is, legalább is így látta Lascsenkó, és a többi szovjet magas rangú katonai vezető. Novemberben a hadműveletek sokkal jobban ellenőrzött körülmények között zajlottak, mint október végén. A magyar fővárosban már rendkívüli állapot volt érvényben. A fegyveres csoportoknak kevésbé volt lehetőségük hirtelen támadások végrehajtására. A szovjet csapatok ellenőrizték a helyzetet Budapest utcáin. Ezt lehetővé tette, hogy az inváziós erőknek sokkal több ember és felszerelés álljon a rendelkezésére, mint októberben. Segítette az eredményességet az is, hogy a katonai műveleteket már nem akadályozták az ellentmondó parancsok, amelyeket korábban a magyar kormány adott. Így például arról, hogy tüzeljenek, vagy se? Ha igen, akkor mikor, milyen feltételek mellett, stb. Ezek a bizonytalanságok komoly mértékben akadályozták a szovjet csapatokat október végén és mindez súlyos veszteségekhez vezetett. Természetesen az is fokozta a szovjet hadsereg inváziójának eredményességét, hogy vezetői tanultak az október végi hibák tapasztalataiból.

Az invázió végső terveit rendkívül gyorsan készítették el és Lascsenkó is fontos parancsnoki szerepet kapott Budapesten. Az ország többi részén végrehajtott katonai műveletekért Mihail Kazakov tábornok és Mihail Malinyin tábornok felelt.

Kazakov feladata volt gondoskodni arról, hogy elegendő szovjet csapat állomásozzon az osztrák-magyar határon, és így elejét vegye bármely esetleges nyugati katonai segítségnyújtásnak. Erre az óvatosságra az késztette a szovjet vezetőket, hogy a Nagy Imre kormány november 1-én ismét kísérletet tett arra, hogy megszerezze az ENSZ, vagy a NATO támogatását és ezt az erőfeszítését kiegészítette azzal, hogy deklarálta hivatalosan is kilépését a Varsói Szerződésből, és kérte Magyarország semlegességének az elismerését az ENSZ Közgyűlésétől. A nyugati segítséghez fűzött remények azonban hamarosan szertefoszlottak. Az Egyesült Államok a leghatározottabban megtiltotta a NATO erőknek, hogy olyan magatartást tanúsítsanak, amelyet provokációnak lehet tekinteni. Amikor világossá vált, hogy az "imperialista" hadseregek nem avatkoznak be, Konyev marsall és alárendeltjei erőiket Budapestre és azokra a vidéki nagyvárosokra koncentrálhatták, amelyekben szintén forradalmi helyzet volt.

A Nyugat vonakodása a Nagy Imre kormány megsegítését illetően reménytelen helyzetet teremtett a forradalmi Magyarország számára. A magyar hadsereg egységei október 28-tól kezdve túlnyomórészt a lázadók oldalán harcoltak. Amikor bejelentették a tűzszünetet, létrejött a nemzetőrség is, mégis a magyar haderő egészében véve már nem funkcionált egy központból irányított hadseregként. November első napjaiban Maléter Pál, a Nagy Imre kormány védelmi minisztere megkezdte a felkészülést egy szovjet támadás elleni védelemre, de a nyugati katonai támogatás elmaradása miatt Nagy Imre tartózkodott attól, hogy elrendelje a nagyarányú fegyveres ellenállást. Attól tartott, úgy kerül sor tömeges vérontásra, hogy semmi remény sincs a katonai győzelemre. Nagy Imre azzal is tisztában volt, hogy a Szovjetunió szisztematikusan behatolt a magyar tisztikarba és katonai vezetésbe már az 1940-es évek végétől kezdve. Tudta, hogy szovjet ügynökök tucatjai működnek a magyar tisztikarban, a nemzetvédelmi minisztériumban és segítik a szovjet csapatok helyi parancsnokait is Budapesten. Ezért Nagy Imre meg volt arról győződve, hogy ezek a szovjet ügynökök meg fogják akadályozni a magyar hadsereg döntő részét abban, hogy a forradalmi kormányt védelmezzék. Mindeme megfontolások és bizonytalanságok eredményeként a magyar csapatok túlnyomó része novembert 4-én a kaszárnyáiban maradt, és hamarosan le lett fegyverezve a Budapestet elfoglaló szovjet csapatok által. Noha néhány közép és alacsonyabb beosztású magyar tiszt, besorozott katonák és tartalékosok Király Béla tábornok irányításával tettek egy utolsó erőfeszítést a felkelés védelmére, ezek az erőfeszítések nem pótolhatták a magyar hadsereg nagy részének a távolmaradását a küzdelemből.

November 4-én a hajnali órákban beindult a "Forgószél" nevű hadművelet. A harcok november 4-én, 5-én és 6-án intenzíven folytak Budapesten. Még olyan kisvárosban is, mint Dunapentele, a védőknek sikerült négy napon át kitartaniuk, noha hatalmas túlerővel kellett szembeszállniuk. A rendkívül nagy erőket bevető szovjet hadseregnek viszonylag gyorsan sikerült megtörnie az ellenállást és hatalomra segítenie a szovjetbarát bábkormányt, Kádár János és Münnich Ferenc irányításával. A moszkvai vezetés Leonyid Brezsnyeven és Anasztáz Mikojanon keresztül tartotta fenn a közvetlen kapcsolatot az új magyar kormánnyal. Brezsnyev és Mikojan kifejezetten ebből a célból érkezett november 3-án a magyar fővárosba. Budapesten és az ország más részein november 11-ig tartottak a harcok, de Pécsett mintegy kétszáz szabadságharcosnak egészen november 14-ig sikerült tartania magát. A forradalom fő erőinek a leverésére azonban már november 8.-ra sor került. Október 31-én Konyev marsall azt közölte Hruscsovval, hogy a mozgósított szovjet erőknek négy napra van szükségük ahhoz, hogy szétzúzzák az ellenforradalmi erőket és helyreállítsák a rendet Magyarországon. Konyevnek többé-kevésbé sikerült ezt az ígéretét teljesítenie.

Újabb ellentétek a szovjet vezetésen belül

Az SZKP Elnökségében az október 31-i végső döntés után is folytatódtak a belső viták Magyarországról. Már említettük, hogy november 1-én Mikojan kísérletet tett az invázióra vonatkozó döntés megváltoztatására, de ezt megismételte november 4-én és 6-án is, amikor már az invázió elkezdődött. Molotov és Kaganovics nem értett egyet azokkal az elképzelésekkel, amelyek az invázió utáni magyar rendszerre vonatkoztak. Molotov azt akarta, hogy a korábbi miniszterelnök, Hegedűs András, aki október 28-án Moszkvába menekült, legyen az ideiglenes munkás-paraszt kormány feje. Ez a lépés, érvelt Molotov azt fejezné ki, hogy visszakerül hivatalába a Hegedűs kormány, mint Magyarország legitim irányítója. A fiatal Hegedűs András lényegében Rákosi Mátyás káderének számított és ő volt a forradalmi Nagy Imre kormányt megelőző minisztertanács elnöke. Molotov szerint Kádár János Nagy Imre titkos támogatója és ezért nem kaphat semmilyen magas pozíciót. Molotov ugyan változtatott ezen a hajthatatlan álláspontján, de továbbra is állította: helytelen, hogy Kádár új kormánya elítéli a "Rákosi-Gerő klikket", és hogy új nevet ad az újjáélesztett Magyar Kommunista Pártnak. Ezek a nézeteltérések keserű szóváltásokhoz vezettek Hruscsovval és az elnökség többi tagjával. November 4-én Hruscsov kijelentette: "Egyszerűen nem érti Molotov elvtársat. Mindig a legkártékonyabb ötletekkel áll elő". Molotov erre azt válaszolta Hruscsovnak, hogy "higgadjon le és hagyja abba a basáskodást".

Még elkeseredettebb szóváltásokra került sor november 6.-án, amikor Molotov keményen bírálta Hruscsovnak azokat az elképzeléseit, amelyek Kádár János új rendszerére vonatkoztak. Makszim Szaburov azt vetette Molotovnak és Kaganovicsnak a szemére, hogy túlságosan merevek és dogmatikusok. Mikojan finomabban fejezte ki magát: "Molotov elvtárs teljesen mellőzi a konkrét helyzetet és hátrahúz minket". Egy másik elnökségi tag, Averki Arisztov ehhez hozzátette: "Molotov és Kaganovics elvtársak mindig is a Sztálin-kultusz rabjai voltak és még ma is azok". A legszigorúbb bírálat azonban magától Hruscsovtól hangzott el, amikor azzal vádolta Molotovot és Kaganovicsot, hogy "rikácsolásban és az arculcsapásban" élik ki magukat. Különösen megvetően kérdezte Kaganovicstól, hogy "mikor óhajtasz megváltozni és abbahagyni a hízelgést Molotovnak?"

1957. júniusában, amikor újból kiújult a hatalmi harc az SZKP Elnökségében, ismét előkerült a magyar válság kérdése. Molotov és az úgynevezett "pártellenes csoport" többi tagja azzal a váddal illette Hruscsovot, hogy rosszul kezelte a kommunista tömbön belüli ügyeket. Molotov szerint Hruscsov veszélyes cikk-cakkokat követett el Kelet-Európával szemben, és figyelmen kívül hagyta, hogy a Szovjetunió akciói milyen hatást gyakorolnak a többi szocialista országra. Molotovnak ezek a vádaskodásai alaptalanok voltak. Hruscsovnak sikerült elhárítania ezeket a vádakat és eltávolítania ellenfeleit az SZKP Elnökségéből. Az 1956-os események Magyarországon és Lengyelországban felhívták a Szovjet Birodalom irányítóinak a figyelmét arra, hogy milyen kockázatokkal jár a sztálini diktatúra túlságosan gyors lebontása. Hruscsovnak sikerült a saját helyzetét megszilárdítania 1957-ben, de ettől kezdve ő maga is sokkal óvatosabb politikát folytatott a kelet-európai országok vonatkozásában.

A Nyugat üres ígéretei

A forradalom leverése és a szovjet katonai ellenőrzés megszilárdítása Magyarországon még az 1953-as berlini eseményeknél is drámaiabban bizonyította be, hogy mennyire üres szavakból állnak a Nyugat ígéretei. A nyugati propaganda retorikájában a "visszaszorítás" és a "felszabadítás" olyan üres szavaknak bizonyultak, amelyek leleplezték a Nyugatot a világ közvéleménye előtt. A szovjet invázió lefékezte a szovjethatalom további csökkenését Kelet-Európában. Az inváziót követően Hruscsov elismerte, hogy valószínűleg feszültebbé válnak az amerikai-szovjet kapcsolatok egy bizonyos ideig, de azt is jelezte, hogy kész ezt az árat megfizetni. A Szovjetunió bebizonyította a Nyugatnak, hogy erős és határozott, miközben a Nyugat gyenge és megosztott. Az amerikai politika irányítói még világosabban látták, mint 1953-ban, hogy milyen kicsi a mozgásterük Kelet-Európában. Az Eisenhower kormányzat magasrangú képviselői elismerték, hogy a legtöbb, amit a jövőben tehetnek, "a békés, nem forradalmi változások bátorítása" a térségben. Figyelmeztettek: el kell kerülnie Amerikának, hogy olyan benyomást keltsen, miszerint akár közvetve, akár közvetlenül katonai segítséget nyújt a kommunistaellenes erőknek.

Ezzel minden még megmaradó remény arra vonatkozóan, hogy az Egyesült Államok esetleg változtat Moszkva befolyásán Kelet-Európában, gyakorlatilag véget ért. Ezek kétségtelenül a szovjet politika hasznára voltak. A lengyelországi és magyarországi felkelések azonban bebizonyították, hogy számos olyan feszültség van a Szovjet Birodalom kelet-európai térségében, amelyek komoly fenyegetést jelentenek Moszkva uralma számára. A magyar forradalom véres leverése, amelyben 22.000 magyar állampolgár és 2.300 szovjet katona vesztette az életét, vagy sebesült meg, megmutatta az elégedetlenség mélységét és méreteit. A lázadások egyaránt kétségbe vonták a kommunista uralmi rendszer és a szovjet hatalom legitimitását Kelet-Európában. Kétévi intenzív "normalizációra" volt szükség a helyzet stabilizálására. Ez alatt az idő alatt nagyarányú tisztogatásokra, letartóztatásokra, deportálásokra és kivégzésekre került sor. A megtorlás Nagy Imre miniszterelnök és Maléter Pál honvédelmi miniszter felakasztásával érte el a csúcspontját 1958. júniusában. A nyilvánvaló cél az ellenzék teljes megsemmisítése volt. A megtorlás teljes kibontakozása idején több, mint 100.000 ember volt letartóztatva és 35.000-et állítottak bíróság elé "ellenforradalmi cselekmények" vádjával. Közel 26.000-et börtönbüntetésre ítéltek és 600-ra növekedett a kivégzettek száma.

A lengyelországi Poznanban kitört lázadás és a sorozatos tömegtiltakozások, amelyek követték, elérték ugyan Gomulka visszatérését a hatalomba, de egyben azt is jelezték, hogy milyen széleskörű az elégedetlenség a politikai berendezkedéssel szemben. Ez az elégedetlenség tovább növekedett az 1956. utáni években és a rendszer valóságos elkorhadásához vezetett azzal párhuzamosan, hogy Gomulka fokozatosan felhagyott a reformista törekvésekkel és visszatért az ortodox kommunista álláspontra. A helyzet iróniája az, hogy a magyar Kádár János és nem Gomulka volt az, aki végül is egy lényegesen enyhébb változatú kommunista diktatúrát vezetett be és olyan gazdasági politikát kezdett folytatni, amely nyitottabb volt a külvilág felé és fogékonyabb a különböző kísérletezésekre, reformokra. Magyarországon részben e kádárista "gulyás-kommunizmus" eredményeként további erőszakos megmozdulásokra és tömegzavargásokra nem került sor. Ezzel szemben Gomulka nem hajtott végre alapvető reformokat Lengyelországban. Ennek eredményeként Kelet-Európának ebben a legnagyobb államában ismét kiújult a társadalmi feszültség és a politikai bizonytalanság. Mindennek eredményeként Gomulkának bukott emberként kellett távoznia a hatalomból 1970. decemberében.

Az 1956-os események meggyőzték a Szovjet Birodalom vezetőit arról, hogy sürgősen javítani kell a gazdasági helyzeten Kelet-Európában. A társadalmi és politikai nyugtalanságot Lengyelországban, Magyarországon és három évvel korábban Kelet-Németországban kezdetben gazdasági okok váltották ki. Az alapvető gazdasági és társadalmi problémák megoldatlansága volt az egyik fő veszély, amit Hruscsov kezdettől fogva hangsúlyozott kollégáinak: "Az ideológiai munka egyedül nem elégséges, ha nem biztosítjuk az életszínvonal növekedését. Nem véletlen, hogy Magyarországon és Lengyelországban került sor a nyugtalanságra". Hruscsov azt is szükségesnek tartotta, hogy "a testvéri országok gazdasági viszonyaiban bizonyos egyenlőtlenségeket ki kell igazítani", mert ez a normalizálódási folyamat kulcskérdése mind Lengyelországban, mint Magyarországon.

A kádári konszolidáció

A magyarországi kommunisták megmaradtak internacionalistának. Kádár János orvosolt néhány súlyos gazdasági sérelmet, és nekifogott 1968-ban az új gazdasági mechanizmus kísérletének. Mindez azonban nem változtatott az állammonopolista tulajdonviszonyokon és a túlcentralizált gazdaságirányításon. Ez akadályozta a valódi gazdasági felemelkedést, mert annak elsősorban a túlcentralizált állammonopolista rendszerben és a tervgazdálkodásban voltak az alapvető rendszerbeli okai. Sem a magyar kutatók, sem külföldi elemzők nem mutatnak rá a kádári "enyhülés" és "életszínvonal növekedés", az úgynevezett kádári "kiegyezés" rendkívül káros hatásaira. A reformerként és nemzeti kommunistaként induló Kádár nemcsak a Szovjet Birodalom könyörtelen bennszülött helytartójának bizonyult, véres kezű bosszúálló zsarnoknak, hanem a legaljasabb módon hajtotta végre a magyar nép pacifikálását. Minden bizonnyal az internacionalista kommunisták jól megszerveződött csoportjának a befolyására is hozzájárult ahhoz, hogy olyan állami politikát folytassanak, amely lehetővé teszi orvosi segédlettel mintegy nyolc és félmillió magyar legyilkolását abortusz útján. Ennek egyik hatása a magyar nép kivéreztetése révén annak elgyengítése, és a családi struktúra, minden egyes ember közvetlen támogató csoportjának a szétzúzása. Az így ellenállásában meggyöngített népnek pontosan a gyermekei lemészárlása útján magasabb életszínvonalat tudtak viszonylag rövid idő alatt biztosítani.

Minden egyes gyermek felnevelésének a költsége akkori forintértéken számolva (1 dollár = 17 forint) kétmillió forintjába került a társadalomnak, ami többé-kevésbé fele-fele arányban terhelte a családot és a társadalmat. Hivatalos statisztikai adatok szerint az elkapart gyermekek száma 7,5 millió, amihez azonban hozzá kell számolni a szakértők szerint további 1 milliót, akikről nem készült nyilvántartás. Ha ezt a 8,5 milliót megszorozzuk kétmillióval, akkor hatalmas összeghez jutunk. Ebből lehetett nyomban növelni az életszínvonalat Magyarországon és egyben a kivéreztetett, elnyomott, eltiport magyarsággal elfogadtatni a kommunista diktatúrát. Természetesen az uralom stabilizálásához további eszközökhöz is nyúltak, így a történelmi tudat teljes meghamisításához, illetve megsemmisítéséhez. Ebben odáig mentek, hogy a Kádár-korszak egy bizonyos szakaszában még az érettségi tárgyak közül is törölték a történelmet.

A magyar tragédia XX. századi drámájának harmadik felvonása tehát azt eredményezte, hogy a Trianonban feldarabolt ország és a II. világháború után történelmi vezető osztályától megfosztott társadalom az 1956-os forradalom leverésével ki lett véreztetve, és egy demográfiai szakadékba zuhant. Ez a szakadék olyan mély, hogy nyomában feltartóztathatatlanul fogy a maradék Magyarország lakossága, amely 11 millióról újból 10 millióra, illetve 10 millió alá csökkent. (Az elszakított országrészek magyarjainak az áttelepülése, és a más országokból történő bevándorlás, valamint a cigánylakosság nagyobb fertilitása miatt éri el mégis a népességlétszám egyelőre még a tíz milliót.) Felmerül a kérdés, hogy mire fordították ezzel az állami népírtással "megtakarított" hatalmas összeget? Magyarország internacionalista kommunista vezetői, akikből 1989. után az új komprádor-milliárdos osztály lett, gondoskodtak arról, hogy az ország eladósításával ennek a "megtakarításnak" a jelentős részét le tudja szívni magának a nemzetközi pénzügyi közösség.

Mire ment el az abortusz-pénz?

Itt érdemes megint idézni a Magyar Nemzeti Bank "Külső eladósodás és adósságkezelés Magyarországon" című kiadványát (MNB Műhelytanulmányok 2., amely 1993. februárjában jelent meg és amelyet a Nemzeti Bank szakértői, Baárné Nyitrai Ilona, Garbainé dr. Kovács Katalin, Láng György, dr. Nyers Rezső, Bíróné Szegő Márta, a Közgazdasági főosztály munkatársai készítettek, és amelyhez az alapanyagot dr. Balassa Ákos ügyvezető igazgató, Fehér Tibor osztályvezető és dr. Nagy Sándor ügyvezető igazgató szolgáltatta, és amelyhez a számításokat és az adatok összeállítását Facsády Júlia, Romhányi Balázs, Zsákai Imréné és Katonáné Mozsár Ilona készítette el). Ennek az 56. oldalán olvasható, hogy

"Az időszak egészét tekintve (az 1973-tól 1989-ig terjedő időszakról van szó. D.J.) mintegy 1 milliárd dollár erőforrásbevonás, viszont az ezt többszörösen meghaladó, összesen 11 milliárd dollár halmozott kamatkiadással járt".

Ehhez még hozzá kell tenni, hogy 1989-ben a kamat formájában tízszeresen visszafizetett kölcsön dacára 21 milliárd dollár külső adósság terhelte a magyar gazdaságot. Azóta a magyar állampolgárok tulajdonát képező nemzeti vagyont a magyar kormányok a tulajdonos magyar állampolgárok hozzájárulása nélkül eladták és a befolyt ellenérték 100 %-át adósságtörlesztésre fordították. 2004. novemberében a magyar nemzetgazdaság egészét (termelőszektort, pénzügyi szektort, államháztartást, azaz valamennyi rezidens magyar gazdasági szereplőt) terhelő adósság meghaladja a 75 milliárd dollárt. Egyedül az államháztartás eladósodása 26,5 milliárd dollár.

Ebből látható, hogy nem a magyarok fogyasztották el az utódaik legyilkolásából származó többletjövedelmet. Pontosabban ennek egy részét felélték, mert a kádári "gulyás-kommunizmus" keretében kicsit magasabb volt az életszínvonaluk, mint a szomszédos kommunista országokban: többet utazhattak, és jobban étkezhettek. Egyeseknek jutott kisebb hétvégi házra és autóra is. De a gyermekeik élete árán megtakarított pénz zömét az internacionalista kommunista uralkodó réteg pénzügyi politikája következtében a nemzetközi pénzügyi közösség tette zsebre adósságszolgálat és kamatfizetés formájában.

A lengyelek, kommunistaként is lengyelek

Lengyelországban másképp alakultak a viszonyok. Bizonyos könnyítéseket hoztak a magánvállalkozás elősegítésére, különösen a mezőgazdaságban, a kiskereskedelemben és a könnyű- és kisiparban. Gomulkának és utódainak a gazdaságpolitikája azonban időről időre széleskörű elégedetlenséghez vezetett. Az egymást követő lengyel vezetők mind ígéretet tettek arra, hogy alapvető gazdasági változtatásokkal jelentős javulást fognak biztosítani, de ígéreteiket nem tudták betartani. Ennek alapvető oka az volt, hogy nem voltak hajlandóak megfizetni a gazdasági reformok politikai árát, azaz végrehajtani a szükséges változtatásokat magában a politikai rendszerben. A lengyel elemzők, valamint a nyugati kutatók nem hangsúlyozzák eléggé azonban, hogy Lengyelországban töretlenül nagy volt a népszaporulat és ott nem állott elő a magyarhoz hasonló demográfiai katasztrófa. A II. világháború során kivérzett lengyel nép 16 millióról elérte népességnövekedésben a csaknem 40 milliós lélekszámot. Ez a lengyel nép nagy demográfiai újjászületésének és a kommunista rendszer összes nehézségei dacára hatalmas történelmi reneszánszának tekinthető. Ezt még ki kell egészíteni azzal, hogy Lengyelország is hatalmas kölcsönöket vett fel, elsősorban nyugati kormányok részéről és csak kisebb részben magánpénzügyi szervezetektől. Mivel Lengyelországnak mindvégig - kommunista színekben is - nemzeti elkötelezettségű vezetői voltak, ezért e nemzeti érdekeket védő lengyel elit azt is elérte, hogy a rendkívül eladósodott Lengyelországnak a hitelezők az adósság túlnyomó részét leírják, elengedjék, illetve átütemezzék.

Ezzel kapcsolatban érdemes kitérni arra, hogy Nagy Pongrác nemzetközi pénzügyi szakértő mit állít erről "Mindenkinek: a rendszerváltás gazdaságpolitikája" című 2001-ben, a CET Belvárosi Könyvkiadónál megjelent könyvében. Ezt írja a lengyel példával kapcsolatosan:

"A lengyel adósság egy részének 1991-es kormányhitelezők általi, majd egy újabb részletének bankok általi 1994-es elengedése meglehetősen nagy hullámokat vert fel Magyarországon. Még az óvatosabb megfigyelők is felvetették a kérdést, kockáztatva a "nemzetietlenség" és "népellenesség" vádját: 'hát akkor Magyarország miért nem kér adósságkönnyítést?' A kérdés annál is indokoltabb volt, mert éppen a rendszerváltás legnehezebb éveiben, 1990-ben, 1991-ben és 1992-ben gazdasági erőforrások beáramlása helyett évi másfél milliárd dollár erőforrás áramlott ki az országból. Beindult tehát a propaganda gépezet, hogy megmagyarázza a magyar népnek, hogy az adósság elengedés Lengyelország számára káros, vagy legalább is közömbös, mert semmiféle megkönnyebbülést sem eredményezett.

Azzal, hogy az adósság elengedés Lengyelország részére káros volt, nem érdemes hosszan foglalkozni. Ha feltételezzük, hogy dr. Hárshegyi (dr. Hárshegyi Frigyes, a Magyar Nemzeti Bank akkori alelnöke) nem akarta tudatosan félrevezetni a Kisalföld (egy fontos magyar vidéki lap) olvasóit, akkor az MNB-nek a külföldi adósság kezelésével megbízott alelnöke hihetetlen mértékű tájékozatlanságot árult el.

A vágtató infláció Lengyelországban az adósság elengedést megelőzte, nem pedig követte. 1989-ben 248 % volt, 1990-ben 554 %, 1991-ben, az első adósság elengedés évében 77 %-ra csökkent, 1992-ben 45 %-ra, 1993-ban pedig 37 %-ra. Ezek az adatok dr. Hárshegyi rendelkezésére álltak, amikor megtette nyilatkozatát a Kisalföldnek. 1997-ben Lengyelországban az infláció 16 % volt, Magyarországon 18 %. (Az említett Hárshegyi nyilatkozat, amely a Kisalföld 1994. évi március 7-i számában jelent meg a következő: 'Nézzük csak meg, mi is lett azután azokkal az országokkal, amelyeknek így módon, úgymond "elengedték" az adósságát. Például Lengyelországban micsoda infláció lett úrrá, micsoda belpolitikai nehézségek támadtak és ez mily mértékű forráskieséssel járt.')

Meglehetősen erőltetettnek látszik az akkori lengyelországi belpolitikai viszonyokat az adósságelengedésre visszavezetni. Az ilyesminek a politikára gyakorolt hatása inkább csillapító, mint felkavaró.

Ami a forrásáramlást illeti, 1990-ben 3,4 milliárd dollárra rúgott a kiáramlás Lengyelországból. Ez 1991-ben, az adósság elengedés évében 1,5 milliárdos nettó beáramlássá változott. A nettó forrásbeáramlás 1992-ben 2,1 milliárd, 1993-ban kb. 4,8 milliárd dollár volt. Úgy látszik ezeket a számokat dr. Hárshegyi Frigyes nem ismerte 1994. márciusában, de a leghatározottabb hangon 'tájékoztatta' homlokegyenest ellenkező értelemben a Kisalföld olvasóit."

Nagy Pongrác pénzügyi szakértő Baján érettségizett. Franciaországban is először munkásként dolgozott. Pécsett és Párizsban szerzett államtudományi, illetve jogi doktorátust, majd a London School of Ecenomics-on közgazdasági diplomát. Az OECD, a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet párizsi hivatalában dolgozott közgazdászként, majd észak-amerikai nemzetközi bankoknál, továbbá Nemzetközi Valutaalap megbízásából gazdasági tanácsadóként Zairé-ban, Libériában pedig az ENSZ megbízásából. Öt könyve jelent meg, továbbá számos tanulmánya magyar, francia, angol, amerikai és kanadai folyóiratokban.

Nagy Pongrác idézett könyvének 175. oldalán a lengyel példa elemzésekor azt is megállapítja, hogy Hárshegyi félrevezető kijelentései megtétele idején az MNB közgazdászai köröztek a Nemzeti Bankon belül egy tanulmányt, amelyből kiderült, hogy a lengyel gazdaság jelentősen fellendült az adósság elengedés után.

A nemzetközi pénzügyi szakértő ezután kitér a másik érvre, miszerint az adósság elengedés nem hozott semmiféle könnyítést Lengyelországnak. Ezzel kapcsolatban megállapítja, hogy a készpénzáramlás szempontjából az 1991-es adósság elengedés valóban nem hozott jelentős könnyítést, hiszen korábban Lengyelország csak kevés adósságszolgálatot fizetett (és jelentős hátralékot halmozott fel), utána pedig csak a leszállított adósságszolgálatot fizette, amely mértékében megegyezett azzal, amit korábban fizetett. Az igazi könnyítést a lengyel társadalom következő generációi kapták, amelyek jövedelmét kevesebb adósságszolgálat fogja terhelni, mint amennyi ezen elengedés nélkül terhelte volna.

Magyarország pontosan fizette az adósságszolgálatot, amely nem csak a bruttó hazai termékhez viszonyítva, de abszolút értékben is a többszöröse volt annak, amit a háromszor akkora Lengyelország fizetett. Magyarország vonatkozásában jelentős javulást hozott volna az adósságkönnyítés a készpénzáramlás szempontjából. Az adósságkönnyítésnek éppen az lett volna a célja, hogy csökkentse a rendkívül nagymértékű készpénz kiáramlást.

Dr. Hárshegyi 1992. március 22-én üzenetet intézett "A nemzetközi adósságválság" című nemzetközi értekezlethez. Ebben a következőket állítja: "A részletes adósság elengedés paradox módon az adósságszolgálat terhének megnövekedését eredményezné, hiszen a csökkentett adósságszolgálatot nem lehetne új hitelekkel finanszírozni. Így forrásbeáramlás helyett forráskiáramlás terhelné a gazdaságot". Az akkori pénzügyminiszter, Kupa Mihály ezt a téves álláspontot elfogadta. Valójában azonban az volt a helyzet, folytatja Nagy Pongrác az elemzést, hogy az adósság elengedés után ugyan megnőtt a nettó forráskiáramlás, de egyidejűleg megindult a működő tőke nagyarányú beáramlása, s így a gazdaságra nehezedő teher valójában csökkent.

Még mindig a lengyel példát elemezve Nagy Pongrác megállapítja, hamis volt az az érv, hogy "a Lengyel példa nem követhető". Ezt a hamis érvet azzal támasztották alá, hogy Lengyelország adósságának egy részét a kormányok engedték el. Ez ott lehetséges volt, hisz Lengyelországnak túlnyomóan kormányok hiteleztek. Magyarországnak azonban kormányokkal szemben úgyszólván nincs adóssága. Így a lengyel út Magyarország számára járhatatlan. Nagy Pongrác megállapítja, hogy Lengyelország hosszúlejáratú adóssága 1990. végén tényleg 70 %-ban kormányokkal szemben állt fenn. Magyarországé ugyanakkor csupán 0,9 %-ban. A budapesti kormány adósságának a zöme, közel 60 %-a ekkor még bankokkal és egyéb magánhitelezőkkel szemben állt fenn, akik a kormányoknál nehezebben ugyan, de szintén hajlandóak adósságkönnyítést adni. Az az érv tehát, hogy a lengyel példa nem követhető, 1994-ig tartotta magát. Ezután már ejteni kellett, mert Lengyelország a bankoktól is nagymértékű adósság elengedést kapott. Ekkor újabb érvet vett elő Magyarország magyar állampolgárságú, magyar anyanyelvű, de nem a magyar érdekeket, hanem a nemzetközi pénzügyi közösség érdekét érvényesítő uralkodó elitjének pénzügyi területen működő csoportja.

A pénzügyi lobby újabb érve az volt, hogy "nem lehet több ezer hitelezővel tárgyalni". Ez alatt lényegében azt értették, hogy Magyarország külső adósságának a túlnyomó része kötvényadósság. A kötvények több ezer kisbefektető kezében vannak. Több ezer emberrel pedig nem lehet tárgyalni. Nem is volt még példa arra, hogy egy adósnak kötvényadósság esetében sikerült volna adósságkönnyítést kieszközölnie. Nagy Pongrác szerint ebben az érvelésben van némi igazság, de jó nagy adag tévedés is. Amikor ezt az érvet hangoztatták, a magyar adósság 65-70 %-a nemzetközi intézményekkel és kötvényhitelezőkkel szemben állt fenn. Ez utóbbiak részesedése meghaladta az 55 százalékot. Ez a körülmény megnehezítette ugyan, de nem tette lehetetlenné az adósságkönnyítést. Ennek lehetősége fennállott, csak élni kellett volna vele.

A magyar érdeket eláruló és a nemzetközi pénzügyi közösség érdekeit érvényesítő magyarországi pénzügyi lobby további érve az volt, hogy "túl kicsiny ország vagyunk". Ezt az internacionalista "szakértők" a Horn kormány idején, 1995-ben kezdték hangoztatni, azt követően, hogy a bankok is elengedték Lengyelországgal szemben fennálló követelésük egy részét. Mexikó pedig már másodszor részesült nagyarányú segélyakcióban egy 50 milliárd dolláros csomag formájában. A magyar társadalom érdekeit eláruló kozmopolita "szakértők" érve az volt, hogy a nagyhatalmak, a nemzetközi nagybankok számára csak a nagy országok, mint Lengyelország, vagy Mexikó a fontosak és nem foglalkoznak olyan kis országgal, mint Magyarország. Az sem zavarta őket, hogy ebben az időpontban már több tucat, Magyarországnál kisebb ország is részesült adósságkönnyítésben, köztük többen is teljes adósság elengedésben, mint például Costa Rica, Dominika, Jordánia és Uruguay. Alig hogy a hajánál fogva előráncigálták ezt az "érvet", értesülhetett a magyar lakosság arról, hogy bankhitelezőivel kötött megegyezés alapján Albánia külső adósságának egy részét visszavásárolhatja a névérték 20 százalékáért, egy másik részét pedig elengedték neki a Brady-terv alapján. Ezért a kozmopolita pénzügyi lobby újabb hazugság után nézett.

Ez a hazugság az volt, hogy "elveszítjük a Nemzetközi Valutaalap támogatását". A fenyegetés nem az, hogy az ország nem kap hitelt a Nemzetközi Valutaalaptól, hanem az, hogy a Valutaalap valójában katalizátorként, közvetítőként működik. Kormányok és bankok csak olyan országnak nyújtanak hitelt, amelyeknek a Valutaalap is nyújt, jelezve ezzel, hogy támogatja az adott ország gazdaságpolitikáját, azaz, hogy a kölcsönt igénylő ország hűen követi a Valutaalap által előírt gazdaságpolitikát. A Valutaalap támogatásának a hiánya tehát a hitelképesség gyöngülését, illetve elvesztését jelentené. Itt az a kérdés - hangsúlyozza Nagy Pongrác - hogy "miért kell óriási áldozatok útján megőrizni a hitelképességét az olyan országnak, amelynek erre csupán azért van szüksége, hogy kölcsönöket vegyen fel korábbi hitelek törlesztésére?"

Egy másik ellenérv az, hogy ez az állítás egyszerűen nem igaz. Magyarország ugyanis nem veszítené el a Valutaalap támogatását, ha adósságkönnyítésért folyamodna. Nem veszítette el az a 73 ország sem, amelyik 1998-ig kért és kapott adósságkönnyítést, sőt még az a 33 sem, amelyiknek a bankok leírás, vagy kedvezményes visszavásárlás útján csökkentették az adósságát.

A magyar társadalom érdekeit eláruló kozmopolita pénzügyi elit további hamis érvelése az volt, hogy állítólag csökken már az adósságteher. Amikor Magyarország 1991-ben az egykori szocialista országokkal folytatott kereskedelmében áttért a korábbi rubelelszámolásról a dollárelszámolásra, ennek következtében a konvertibilis devizákban elszámolt kivitel növekedett. Ebből a pusztán számítási változásból az MNB akkori elnöke, Bod Péter Ákos azt a következtetést vonta le, hogy csökken a magyar gazdaságra nehezedő adósságteher. Tehát nincs szükség adósságkönnyítésre, mert abból több baj származnék, mint jó, hiszen az adósságprobléma idővel önmagától megoldódik.

Ennek a velejéig erkölcstelen magatartást folytató politikai elitnek elég vastag volt a bőr a képén, hogy még az erkölccsel is védelmezze velejéig immorális álláspontját. Eszerint csak a világ legszegényebb országai tarthatnak igényt adósság elengedésre. Magyarország lakossága ma a világ népességének legjobban élő 20 %-a közé tartozik. Ahelyett, hogy adósság elengedés formájában támogatást kérne, még Magyarországnak az erkölcsi kötelessége támogatást nyújtani a nálánál sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben lévő országoknak. Ezt az álnok és képmutató okfejtést dr. Surányi György, a Horn kormány által ismét az MNB élére állított bankár mondotta el 1995. szeptember 24-én a Magyar Televízióban. Nagy Pongrác megállapítja, hogy a szemforgató és álnok nyilatkozat elhangzása idején az akkor rendelkezésre álló adatok szerint 1994. szeptemberéig 12 ország részesült adósság elengedésben. Ebből három, Argentína, Uruguay és Mexikó lakossága jobban élt, mint a magyarok, a másik kettő, Brazília és Costa Rica pedig hasonló életszínvonallal rendelkezett.

A félrevezetést szolgálta az az ugyancsak szemforgatóan hangoztatott elv, hogy a nemzetközi szerződésben vállalt kötelezettségeket teljesíteni kell. (Pacta sund servanda elve.) Nagy Pongrác joggal mutat rá, hogy van egy másik alapvető jogi elv is. Eszerint a szerződésben vállalt kötelezettséget csak addig kell teljesíteni, amíg a körülmények lényegesen meg nem változtak. (Ez a "rebus sic stantibus" elve) Amikor dr. Kádár Béla közgazdász, egyetemi tanár, az Antall kormány nemzetközi kapcsolatok minisztere 1992. márciusában hangsúlyozta a nemzetközi szerződések betartásának a fontosságát, már tudott dolog volt, hogy a megelőző két év során az adósságszolgálat miatt 3 milliárd 150 millió dollár áramlott ki az országból. Ennek következtében a bruttó hazai termék reálértéke 15 %-kal csökkent és megszűnt 693 ezer munkahely. Mindez a körülmények lényeges megváltozásának tekinthető és ezen az alapon már lehet változtatni a nemzetközi szerződésben vállalt kötelezettségek feltételein.

További szemforgató érvelés volt az, hogy az adósságkönnyítés méltánytalan a hitelező, illetve a kötvényeket forgalmazó bankokkal szemben és nem volna más, mint az országba vetett bizalom elárulása. Arról nem akartak a magyar érdekeket eláruló pénzügyi vezetők tudni, hogy a túladósodásért nemcsak az adós felelős, hanem a hitelező bank is, amely nem mérte fel szakszerűen a kölcsönt kérő ország fizetőképességét.

Ha nem lenne olyan tragikus, akkor csak mosolyogni lehetne azon a gondolatmeneten, amit Fekete János, az MNB egykori alelnöke, aki személyében is felelős Magyarország túlzott eladósodásáért, nyilatkozott 1998. első felében a televízióban. Eszerint van úgynevezett magyar virtus, amely abból áll, hogy Magyarország mindig pontosan és hiánytalanul megfizeti adósságát. Kifizette utolsó fillérig az I. és II. világháború utáni jóvátételt. Kártalanította a II. világháború utáni államosítások külföldi kárvallottjait. Nem fordult elő soha, hogy akár egy nappal, akár egy dollárral is hátralékban legyen az adósságszolgálat fizetésével. Ezt a nemzetközi tőkepiac tudja és értékeli. Fekete János az 1970-es és 1980-as években irányította Magyarország külföldi adósságának a kezelését. Ő volt az, aki a pártvezetés és a kormány meggyőzésével felvette azokat a hiteleket, amelyek Magyarország túladósodásához vezetett. Nagy Pongrác megállapítja, hogy Magyarországon Fekete Jánosnál jobban senki nem ismeri a nemzetközi tőkepiacot. Ezért különös, hogy nem veszi észre azt a tényt, hogy ez a tőkepiac egyáltalán nem értékeli ezt az úgynevezett magyar virtust.

1998. novemberében a világ két legtekintélyesebb hitelintézete közül az egyik csak egy fokkal értékelte kevésbé kedvezőnek Lengyelország hitelképességét, mint Magyarországét, a másik pedig egyforma minősítést adott. Tehát valójában nincs különbség az adósságszolgálatot pontosan fizető Magyarország és ama Lengyelország értékelése között, amely 1981. óta nem fizeti pontosan az adósságszolgálatot. A varsói kormányzat 1990. decemberéig 14 milliárd dollárnyi hátralékot halmozott fel, és ebből a hitelezők 13,5 milliárd dollárt elengedtek. A Nagy Pongrác idézett könyve által eddig felsorolt "érveket" főként vezető pozíciót betöltő személyek hangoztatták. Az országot irányító uralkodó elitnek nem gazdasági, vagy pénzügyi szakértői ehhez még további álságos magyarázatokat fűztek. Az egyik ilyen az, hogy Magyarország kényszerpályán van és létkérdés a számára a nettó erőforrás beáramlás. Valójában az a létkérdés Magyarország számára, hogy csökkenjen a külföldi hitelfelvétellel és adósságszolgálattal kapcsolatos nettó forráskiáramlás. Ez egyedül 1989-től 1997-ig terjedő időszakban 11,1 milliárd dollár forráskiáramlással járt.

A nem gazdasági, vagy pénzügyi szakértőnek számító, de hozzájuk hasonlóan a külföldi érdekeket érvényesítő magyar politikusok további érve az volt, hogy "a hitelezőknek kell az adósságkönnyítést felajánlaniuk". Ezt 1992-ben egy olyan személy mondta, akiből később miniszterelnök lett. Kérdés, hogy miért nem tudta, hogy a kormányokkal szemben fennálló adósság esetében szinte kivétel nélkül az adós kéri a könnyítést. Előfordul időnként, hogy a hitelező kormányok ezt felajánlják, de csak a nem fizető adósnak. A bankok pedig sosem ajánlják fel. Arra pedig talán nem is volt példa, hogy a hitelező megkereste volna a pontosan fizető adóst, hogy fizessen kevesebbet, mert adósságtörlesztése túl nagy terhet jelent a számára.

Ismételten elhangzott az az érv is, hogy "elmulasztottuk a soha vissza nem térő alkalmat". 1990-ben a rendszerváltáskor kellett volna az Antall kormánynak adósságkönnyítést kérnie. De mivel ezt elmulasztotta, hát most már késő... Ezzel kapcsolatban Nagy Pongrác megjegyzi, hogy az a 73 ország, amelyik korábban adósságkönnyítést kapott, nem a gazdasági rendszerváltással indokolta több száz adósságkönnyítési igényét. Ilyen adósságkönnyítési kérelmet bármely ország bármikor előterjeszthet. Nincsenek úgynevezett "soha vissza nem térő alkalmak".

A nemzeti vagyon kiárusítása és a befolyt ellenérték adósságtörlesztésre fordítása ellenértékeként 1997-re javultak 1995-höz képest az adósságmutatók. Így a nemzetközi pénzügyi közösség szolgálatába szegődött és eredetileg a kommunista pártállami nomenklatúrához tartozó vezető rétegnek az lett az álláspontja, hogy a külföldi adósság kérdését le kell venni a napirendről, mert az eladósodás problémája jó úton halad a megoldás felé. Ez a "jó út" az, hogy a magyar nemzetgazdaság eladósodása 2004. őszére soha nem látott mértéket ért el. A nemzetgazdaság egészére nehezedő adósság 75 milliárd dollár (2004. augusztusában), az államháztartás adóssága pedig elérte a 26,5 milliárd dollárt. Mindkettő történelmi rekord.

Magyarország internacionalista kötődésű kozmopolita-globalista beállitodású érdekcsoportjai - eltérően a nemzeti elkötelezettségű lengyel hatalmi elittől - 1989. után is ugyanazt a nemzetidegen, magyarellenes politikát folytatták, mint 1956. előtt és után. Ez az internacionalista csoport kritikátlanul átvett olyan érveket, mint "a katasztrofális következmények", "elveszítjük hitelképességünket", "elapad a működő tőke beáramlása", és az ehhez hasonlók. Ezt az általuk tulajdonolt és irányított tömegtájékoztatás útján belesulykolják a lakosságba anélkül, hogy komolyan megvizsgálták volna, hogy megfelelnek-e a valóságnak ezek az érvek.

Magyarország régi-új integrált hatalmi elitje, amely zömében az elmúlt kommunista diktatúra nomenklatúrájából, annak is a pénzügyi technokrata rétegéből származik, a kommunista dogmatizmusról áttért a szélsőségesen liberális új dogmatizmusra. Nyílt szakmai viták nem folynak, de hallgatólagosan átvették az uralmat a kétségbevonhatatlan szélsőségesen liberális neokonzervativ tételek. Ha ezekről a tételekről kiderül, hogy tévesek, akkor arról a szigorúan kézben tartott elektronikus és nyomtatott tömegtájékoztatás nem ad hírt. A nyugati demokráciákban felháborodást, de legalább is lekezelő megmosolygást váltana ki, ha valaki a hitelezőkkel szembeni méltányosságról, az adott szó szentségéről tenne említést, nem is beszélve az olyan álnok kijelentésekről, hogy a lakosság viszonylag kedvező anyagi helyzete miatt "erkölcstelenség" adósság elengedést kérni.

A nemzetek feletti háttérhatalom hálózatához tartozó egyik fontos pénzügyi intézmény, a Nemzetközi Valutaalap szorgalmazta, hogy Magyarország minden áron fizesse adósságszolgálati terheit. A Valutaalap szándéklevélnek nevezett diktátumai titkosak, de az mégis kiszivárgott, hogy valamennyiben szerepel az a pont, hogy Magyarország vállalja "nemzetközi fizetési kötelezettségének pontos teljesítését". Ha mindehhez hozzávesszük azt, hogy az 1970-es évek második fele óta bevett nemzetközi gyakorlat az átütemezés, majd 1989. óta a leírás, vagy visszavásárlás útján való adósságkönnyítés, akkor világos képet kapunk arról, hogy a Magyarországot irányító régi-új integrált hatalmi elit a korábbi kommunista-internacionalista uralkodó osztály magyarellenes gyakorlatát folytatja most már kozmopolita-globalistaként.

Moszkva nagy árat fizetett

Visszatérve az 1956-os eseményekre, Magyarország szovjet katonai inváziója 1956. novemberében rövidtávon eredményesnek bizonyult. Hosszú távon azonban a Kreml-nek nagy árat kellett érte fizetnie és az egész Szovjet Birodalom sorsát meghatározó következményekkel járt. Ami a fegyveres harcot illeti, a hatalmas túlerővel támadó szovjet erők viszonylag rövid idő alatt leverték a forradalmat, mivel a magyar hadsereg egységei különböző okokból nem kapcsolódtak be a küzdelembe és a fegyveres felkelők magukra maradtak. A forradalom napjai alatt szervezetileg érintetlenül maradt magyar katonai egységeket a szovjet parancsnokok, de Kádár János is politikailag és katonailag is megbízhatatlannak tekintette. Amikor a kommunista diktatúra konszolidálódott, több mint 8.000 katonatisztet, köztük azokat is, akiket szovjet katonai akadémiákon képeztek ki, eltávolítottak a magyar fegyveres erőktől 1956. végén és 1957-ben. A magyar hadsereget lényegében az alapoktól kellett újra felépíteni. Ez azt jelentette, hogy a Varsói Szerződés katonai tervezőinek meg kellett oldaniuk annak a résnek a betömését, amely a magyar haderő kiesésével a Varsói Szerződés katonai rendszerében keletkezett.

Diplomáciai szempontból is a katonai intervenció komoly nehézségeket okozott. A katonai erő nagyarányú bevetése Magyarországon elidegenítette a Szovjetuniótól a Harmadik Világ számos országát, amelyeket a Szovjetunió korábban a legkülönfélébb eszközökkel igyekezett megnyerni magának. A Szovjetunió külügyminisztériumának az egyik magas beosztású diplomatája, Igor Tugarinov, egy 1956. decemberében készült szigorúan titkos emlékeztetőjében megállapította, hogy jelentős mértékben növekedtek a Szovjetunióra vonatkozó ellenséges kijelentések olyan kulcsfontosságú délkelet-ázsiai országokban, mint India, Pakisztán, Burma, Ceylon (jelenleg Sri Lanka), és Indonézia. Még a baloldali kommentátorok is párhuzamot vontak az Egyiptom ellen végrehajtott angol-francia-izraeli hármas agresszió, valamint Magyarország szovjet csapatok általi lerohanása között. Az említett memorandum idéz az indiai kormány 1956. december közepén tett tiltakozó nyilatkozatából, amely szerint "a magyarországi események megsemmisítették azon millióknak a reményeit, akik úgy tekintettek a Szovjetunióra, mint a béke, és a gyengébb népek jogainak a védelmezőjére".

Tugarinov szerint még zavaróbb volt az, hogy "az Egyesült Államok presztizse jelentősen növekedett a magyarországi és a közel-keleti események következtében", mert kedvezően tudta beállítani álláspontját mind Magyarország, mind Szuez vonatkozásában. Tugarinov arra is felhívta a figyelmet, hogy az indiai vezetők szerint hasznos lenne országuk számára, ha külpolitikájában közeledne az Egyesült Államokhoz. Egy nagyobb arányú indiai-amerikai közeledés pedig kihatna India és a Szovjetunió kapcsolatára. Az 1956-os katonai intervenció negatív hatásai a harmadik világban csak átmeneti jellegűnek bizonyultak. Az viszont történelmi tény, hogy egy ideig megbénították Hruscsovnak az el nem kötelezett országok mozgalmával szemben kidolgozott stratégiáját. Hruscsov tisztában volt személyes felelősségével is. Moszkvában ugyanis nem mérték fel kellően, milyen hatással lehet a kelet-európai országokra az SZKP sztálintalanítási irányvonala, s ez sebezhetővé tette a szovjet pártvezetőt. Ezt támasztja alá az is, amit a Brioni szigetén folytatott tanácskozások során Titónak mondott:

"Ha elmulasztjuk a cselekvést, vannak olyanok a Szovjetunióban, akik azt fogják mondani, hogy amíg Sztálin parancsnokolt, mindenki engedelmeskedett, nem voltak nagy megrázkódtatások, de amióta ezek az új "elfajzott alakok" kerültek hatalomra, Oroszország vereséget szenvedett és elveszítette Magyarországot".

Ehhez hasonló érvek valóban elhangzottak az SZKP Elnökségében folytatott keserű vitákban 1956. novemberében, majd pedig azokban a vádakban, amelyekkel az úgynevezett Pártellenes Csoport illette Hruscsovot 1957. júniusában. Hruscsov és csoportja úrrá tudott lenni a lengyel és a magyar válságon, de mindkettő súlyos következményekkel járt a Kelet-Európában beindult sztálintalanítási folyamatra. Az SZKP vezetőinek be kellett látniuk, hogy a Varsói Szerződés országai továbbra is ki lesznek téve a kiújuló válságoknak, s ezért elviselhetőbb kapcsolatra van szükség a Szovjetunió és a kelet-európai országok között, amelyek valamivel igazságosabbak, jobban figyelembe veszik a kölcsönös érdekeket. Hruscsov elhatározta, hogy a sztálintalanítási folyamatot sokkal óvatosabban fogja folytatni. Így azok a kelet-európai kommunista diktátorok, akik valójában szemben álltak a hruscsovi sztálintalanítással és "olvadással" - Walter Ulbricht Kelet-Németországban, Gheorghe Gheorghiu-Dej Romániában, Todor Zsivkov Bulgáriában, és Anton Novotny Csehszlovákiában - ezen túl több támogatásra számíthattak a szovjet vezér részéről, mivel meggyőzték: az ő hatalmon maradásuk teszi lehetővé, hogy ne kerüljön sor a magyarországihoz és a lengyelországihoz hasonló váratlan eseményekre. Amikor Hruscsovnak választania kellett a kelet-európai rezsimek "áramvonalasítása" és a Birodalom egységének megőrzése között, akkor Hruscsov - legalább is 1956. után - következetesen a kommunista tömb egysége megőrzésének adott elsőbbséget. Ez elodázta azoknak a reformoknak a bevezetését, amelyek eredményeként megszülethetett volna egy tartósabb politikai és gazdasági uralmi-rendszer Kelet-Európában. Hosszú távon tehát az 1956-os események, különösen a magyar forradalom véres elfojtása, olyan csapást mértek a Szovjet Birodalomra, amelyet többé nem tudott kiheverni.

A Nyugat és 1956

Kelet-Közép-Európa sorsát a II. világháború utáni szerződések és hatalmi viszonyok határozták meg. A befolyási övezetek kérdésében 1945-ben kialakult európai status quo a kommunista rendszerek 1989. és 1990-ben bekövetkezett összeomlásáig tartott. A II. világháborút követően kétpólusú világrendszer jött létre, amelyet az Egyesült Államok és a Szovjetunió vezetett. A két szuperhatalom elismerte és kölcsönösen tiszteletben tartotta a befolyási övezetek határainak a sérthetetlenségét. Ennek a szigorúan betartott kötelezettségvállalásnak az eredményeként egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy egy ország kiszakadhatott volna az adott nagyhatalom érdekszférájából. Az 1956-ot közvetlenül megelőző három évben - elsősorban Sztálin halála nyomán - enyhült a nemzetközi légkör, ugyanakkor sem az Egyesült Államok, sem a többi nyugati ország nem vette komolyan számításba egyetlen egy kommunista uralom alá került országnak sem a felszabadítását. Propagandájukban ugyan igyekeztek ébren tartani a demokratikus értékek, az emberi jogok és a politikai szabadságjogok iránti elkötelezettséget, a nyugati értékek és a szabadság ígéretét, a valóságban azonban semmilyen alapvető változásra nem gondoltak. Ennek megfelelően a magyarországi felkelés váratlanul és felkészületlenül érte Amerikát és szövetségeseit. Kifejezetten kellemetlen volt számukra, hogy színt kellett vallaniuk: csak retorikájukban akarták a változásokat, ténylegesen nem. A nagy nyugati hatalmak elsősorban a Sztálin halálával megkezdődött enyhülési folyamat továbbvitelét szorgalmazták, és ezt megzavarták a lengyelországi, de különösen a magyarországi események.

A nyugati demokráciák közvéleménye egyértelműen kedvezően és a legnagyobb rokonszenvvel fogadta a lengyelországi, és még inkább a magyarországi eseményekről szóló híreket. Európában és Észak-Amerikában, továbbá a világ szinte valamennyi országában, kivéve a szovjet tömbbe tartozó államokat, szimpátia tüntetések voltak a magyar felkelés támogatására. Először fordult elő a történelemben, hogy nyugati tudósítók, fotóriporterek és operatőrök számolhattak be arról, mi történik Budapesten és Magyarország többi városában. A világ közvéleménye először hallott közvetlen sajtó és rádiótudósításokat egy fegyveres lázadásról, amely a Szovjet Birodalomban tört ki. A nyugati emberek félelemmel vegyes csodálattal figyelték, ahogyan a magyar szabadságharcosok kézifegyvereikkel és házilag gyártott benzines palackjaikkal felveszik a harcot a világ egyik legnagyobb hadseregének a páncélosaival szemben.

Figyelemre méltó, hogy a hivatalos nyugati álláspont egészen 1956. október 28-ig negatívan értékelte a Nagy Imre kormány tevékenységét. A hivatalos Nyugat arra számított, hogy megegyezés jön létre a kormány, a felkelők és a Szovjetunió képviselői között. Valami olyasmiben reménykedtek, amit igen sokan lehetetlennek tartottak korábban, azaz hogy egy megszállt csatlós állam - külső katonai segítség nélkül - kiszakadhat a Szovjet Birodalomból. A nyugati kormányok, eltérően a közvéleménytől, világosan látták, hogy az 1945. után kialakult status quo milyen kevés mozgási lehetőséget biztosít a változások számára. Ez volt óvatosságuk egyik alapvető oka. Abból a feltételezésből indultak ki, hogy az adott nemzetközi erőviszonyok között a nyugati katonai beavatkozás nyílt konfliktushoz vezethet a Szovjetunióval, az pedig atomvilágháborúba torkollhat.

Ebben a kritikus helyzetben az Egyesült Államok vezetése nem adta fel kettős stratégiáját. Egyrészt megtett mindent azért, hogy ne rontsa el kapcsolatát Moszkvával a beavatkozás túl kemény elítélésével, másrészt meg akarta győzni az amerikai társadalmat, hogy az Egyesült Államok nem közömbös a kelet-európai országok szabadságküzdelmével szemben. Ez a két - egymásnak ellentmondó - politikai törekvés vezetett az Eisenhower kormányzat számos rögtönzéséhez. A leglátványosabb közülük az a diplomáciai lépés volt, amikor az Egyesült Államok 1956. október 28-án az ENSZ Biztonsági Tanácsához fordult. Valódi döntések meghozatalára nem került sor, mivel a Biztonsági Tanács ülésén elhangzottakat elsősorban a nemzetközi közvéleménynek szánták. A színfalak mögött azonban az amerikai, az angol és a francia képviselők titkos megbeszéléseket tartottak. Az együttes fellépés valódi akadálya az volt, hogy a nyugati nagyhatalmak kapcsolatát megterhelte a szuezi válság, és az ellentétek tovább éleződtek a fegyveres konfliktus kirobbanásával október végén. Ma már bizonyított tény, hogy Nagy-Britannia, Franciaország és az Egyesült Államok egyaránt arra tett kísérletet, hogy a magyar eseményeket a saját érdekei szempontjából kihasználja.

Ennek ellenére 1956. november 4-én az amerikai diplomácia minden rendelkezésére álló eszközt felhasznált az ENSZ-ben és más nemzetközi fórumokon, hogy elítélje a Szovjetunió katonai beavatkozását Magyarországon. Eisenhower elnök személyes üzenetet intézett Nyikolaj Bulganyin szovjet miniszterelnökhöz, amelyben keményen tiltakozott Moszkva intervenciója ellen. Ugyanakkor az Egyesült Államok nem csak, hogy semmilyen konkrét segítséget nem nyújtott, de három különböző alkalommal is biztosította Moszkvát: nem kíván Magyarország segítségére lenni. Az első ilyen megnyugtató üzenet egy nappal az ENSZ Biztonsági Tanácsának az ülése után hangzott el, amikor John Foster Dulles amerikai külügyminiszter kijelentette: "Nem tekintjük ezeket a nemzeteket (Lengyelországot és Magyarországot) potenciális katonai szövetségeseknek".

1956. október 28-án Henry Cabot Lodge amerikai ENSZ nagykövet külön felhívta a Biztonsági Tanács figyelmét Dulles Texasban elhangzott kijelentéseire. Október 29-én pedig Charles Bohlen, az Egyesült Államok moszkvai nagykövete tudatta a Kreml-el, hogy Eisenhower megerősítette Dulles álláspontját. Az amerikai elnök, aki választás előtt állt, 1956. október 25-én a következő nyilatkozatot tette:

"Az Egyesült Államok a magyarországi fejleményeket a magyar nép szabadság iránti vágya újabb kifejeződésének tekinti. A diákok és a dolgozó emberek követelései egyértelműen az emberi jogok körébe esnek, amelyekre valamennyien fel vagyunk jogosítva, és amelyeket az Egyesült Nemzetek alapokmánya megerősít, és nevesítve garantálnak a magyar népnek azok a békeszerződések, amelyeket a magyar kormányok, a szövetséges és társult hatalmak, köztük a Szovjetunió és az Egyesült Államok aláírtak. Az Egyesült Államok elítéli a szovjet katonai erők beavatkozását, amelyeknek a békeszerződés értelmében ki kellett volna vonulniuk, és amelyeknek a jelenléte Magyarországon, ahogyan az most be is bizonyosodott, nem Magyarország védelmét szolgálja kívülről jövő fegyveres támadással szemben, hanem Magyarország folyamatos fegyveres megszállásának tekinthető egy idegen kormányzat erői által a saját célja érdekében. Amerika szíve a magyar néppel érez együtt."

Eisenhower nyilatkozatát a New Yorkban működő Council on Foreign Relations (Külkapcsolatok Tanácsa) 1956-os évkönyvének a 257. oldaláról idéztük. Egy másik dokumentum, amit a hivatkozott kötet tartalmaz, az ENSZ Biztonsági Tanácsának a határozata a szovjet csapatok Magyarországról történő kivonásáról. A BT-nek ez a határozata azért nem lépett érvénybe, mert Moszkva 1956. november 4-én megvétózta. A Biztonsági Tanács ebben a megvétózott határozatában egyrészt felszólítja a Szovjetuniót, hogy tartózkodjon a Magyarország belügyeibe való minden további beavatkozástól, különösen a fegyveres intervenciótól. Másrészt felszólítja Moszkvát, hogy további fegyveres erőket ne küldjön Magyarországra és a már ott lévő erőit vonja ki. Harmadszor megerősíti a magyar nép jogát saját kormányzathoz, amely képviseli nemzeti érdekeit, az ország függetlenségét és jólétét. A BT végül felkéri az ENSZ főtitkárát, hogy mérje fel, milyen segélyszállítmányokra van a magyar népnek szüksége, és erről készítsen jelentést.

Érdekes az a dokumentum is, amely a CFR 1956-os évkönyvének a 250. oldalán olvasható. Ez Eisenhower 1956. november 4-i üzenete Bulganyin szovjet miniszterelnökhöz. Az amerikai elnök többek között a következőket írja:

"Mély aggodalommal vettem tudomásul azokat a jelentéseket, amelyek ma érkeztek hozzám Magyarországról. A szovjet kormány 1956. október 30-i deklarációját, amely megerősíti a más államok belügyeibe való be nem avatkozás politikáját, úgy értelmeztük, mint ígéretet a szovjet erők mielőbbi visszavonására Magyarországról. Közleményében a Szovjetunió ténylegesen kijelenti, hogy 'a szovjet hadsereg egységeinek a további jelenlétét Magyarországon úgy tekinti, mint ami okot szolgáltathat a helyzet további romlására'. Az Egyesült Államok kormánya és én magam is ezt a kijelentést államférfiúi magatartás megnyilvánulásának tekintettük. Ezt követte a magyar kormánynak az a kérése, hogy vonják ki a szovjet erőket. Következésképp kimondhatatlanul megrázott minket ennek a politikának a nyilvánvaló megváltoztatása. Különösen sokkoló, hogy az erőnek ezen újabb alkalmazására a magyar kormánnyal és néppel szemben akkor kerül sor, amikor tárgyalások folynak Önök és a magyar kormány képviselői között a szovjet fegyveres erők kivonásáról.

Mint tudja, az ENSZ Biztonsági Tanácsa rendkívüli vizsgálatot rendelt el ebben az ügyben. Tegnap délutánig a Biztonsági Tanácsot úgy tájékoztatta az Önök képviselője, hogy a tárgyalások folyamatban vannak Budapesten, és olyan megállapodással végződnek, amely a szovjet erők Magyarországról történő kivonását eredményezik, a magyar kormány kívánságának megfelelően. A Biztonsági Tanács ezen az alapon rekesztette be az ügy vizsgálatát. Felszólítom az emberiség és a béke ügye nevében, hogy a Szovjetunió hozzon intézkedéseket fegyveres erőinek azonnali kivonása érdekében Magyarországról, és tegye lehetővé, hogy a magyar nép is részesüljön az emberi jogokban, valamint az alapvető szabadságjogokban, amelyeket minden nép számára biztosít az ENSZ alapokmánya."

Eisenhower elnök végül reményét fejezte ki Bulganyin-nak, hogy a Szovjetunió megteszi az előkészületeket katonái kivonására azért, hogy a magyar nép érvényesíthesse jogát a saját választása szerinti kormányhoz. Bulganyin 1956. november 7-én válaszolt Eisenhowernek. Ebben leszögezi, hogy a szovjet csapatok Magyarországról történő kivonása kizárólag a magyar és a szovjet kormány hatáskörébe tartozó kérdés. Utal arra, hogy az amerikai elnöknek nyilván volt már alkalma megismerkedni a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak a magyar néphez intézett Felhívásában közölt programjával. Ez a program magában foglalja az amerikai elnököt foglalkoztató kérdéssel kapcsolatos információkat.

Bulganyin ezután rátér az 1956. október 30-i, a Szovjetunió és a többi szocialista ország közötti barátság és együttműködés további fejlesztésének alapjairól szóló nyilatkozatra. Bulganyin szerint semmi ok sincs kételkedni abban, hogy a szovjet kormány az ebben foglalt elveket követi és a jövőben is ezt fogja tenni.

A szovjet kormányfő levelet intézett Anthony Eden brit és Guy Mollet francia miniszterelnökhöz is. Mindkettőt 1956. november 7-én adták át Moszkvában az Eisenhowernek címzett levéllel együtt a három nyugati nagyhatalom moszkvai nagyköveteinek. Az Eden-nek szóló levélben Bulganyin kemény hangon bírálja Anglia, Franciaország és Izrael Egyiptom elleni támadását:

"Angliának a Szuez-i csatornához és a csatorna akadálytalan működéséhez fűződő érdekeire való hivatkozással sem igazolhatóak az egyiptomi nép és az egyiptomi állam ellen irányuló területrabló cselekmények." Bulganyin szerint nem meggyőző az az álláspont, hogy Anglia és Franciaország lépései az Izrael és Egyiptom közötti harci cselekmények megszüntetését, és a szemben álló felek szétválasztását célozzák. A három ország kormánya ki nem provokált agressziót követett el Egyiptom ellen. Nyilvánvaló tény az is, hogy az izraeli akciók csak az Egyiptom elleni tervek egy részét képezik. A Szovjetunió teljes mértékben Egyiptom oldalán áll, és a nemzetközi közvéleményhez hasonlóan elítéli az Egyiptom függetlensége, területi épsége elleni támadást. Ezután Bulganyin rátér a magyarországi helyzetre:

"Levelében Ön a magyarországi helyzetet is érinti. Szerintünk ez csak egy fogás, amellyel el akarják terelni a világközvélemény figyelmét Anglia és Franciaország Egyiptom elleni kalandor-akciójáról. Ha egyáltalán van kapcsolat az Egyiptom elleni agresszió és a magyarországi események között, akkor csak az, hogy mindkettő ugyannak a tervnek az eredménye - nevezetesen annak, hogy visszaállítsák Egyiptomban a gyarmati berendezkedést, Magyarországon pedig a Horthy-fasiszta rendszert. Mi azonban határozottan állíthatjuk, hogy - bár a reakció összes sötét erőit mozgósították a magyar népidemokratikus államrend megdöntésére - ez a tervük csúfosan megbukott, jóllehet a reakciós összeesküvők tevékenysége folytán a magyar népnek súlyos áldozatokat kellett hoznia és a vérét ontania. A magyar munkásosztály, a dolgozó parasztság, minden magyar hazafi keményen leszámolt a reakcióval és becsülettel megvédte a népidemokratikus rend vívmányait.

Az pedig természetes, hogy amikor a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány az országot fenyegető veszély láttán a szovjet kormányhoz fordult segítségért, mi kötelességünknek tartottuk megadni ezt a segítséget, s erre büszkék is vagyunk.

Az Önök - és bárki más - kísérleteit arra, hogy beavatkozzanak Magyarország belügyeibe és a Szovjetunióval kialakított kapcsolataiba, a leghatározottabban vissza kell utasítanunk. Nem kételkedünk abban, hogy amiképpen elbukott a reakciós imperialista összeesküvés Magyarországon, ugyanúgy elbukik majd a békeszerető egyiptomi nép elleni agresszió is."

Bulganyin végül kemény hangon követeli, hogy a brit kormány azonnal szüntesse be az Egyiptom elleni agressziót, és a francia és az izraeli csapatokkal együtt a brit haderő is vonuljon ki Egyiptomból.

Guy Mollet-hoz írott levelét Bulganyin az Egyiptom elleni agresszió elítélésével kezdi. A Szovjetunió érdeke a többi ENSZ-tagállaméhoz hasonlóan az agresszió azonnali beszüntetése. Nincs újabb tanácskozásokra szükség, hanem parancsot kell adni a három ország fegyveres erőinek a harcok beszüntetésére, és ki kell őket vonni Egyiptomból. Ugyanilyen okból nincs szükség újabb fegyveres erő létrehozására. Egyiptomnak saját magának kell rendelkeznie a területe felett, és lehetővé kell tenni a Szuezi-csatornán a normális hajóközlekedést.

Magyarország vonatkozásában megismétli, amit Eden brit miniszterelnöknek írt, miszerint a nemzetközi reakció sötét terve a Horthy-rendszer restaurálására Magyarországon meghiúsult:

"A magyar munkásosztály, a magyar hazafiak nem hagyták magukat becsapni és határozott intézkedéseket tettek azoknak a reakciós bandáknak a szétzúzására, amelyek terrorakciókat kezdtek Magyarországon a szocializmus és a demokrácia erői ellen. A Szovjetunió természetesen kedvező választ adott a magyar demokratikus erők felhívására, amelyben megfelelő fegyveres segítséget kértek ahhoz, hogy megvédhessék a népi demokratikus rend vívmányait a belső és a nemzetközi reakció támadásával szemben.

Meg vagyunk győződve arról, hogy a nemzeti függetlenségért harcoló egyiptomi nép elleni agresszió támogatása épp úgy, mint a feudál-kapitalista restauráció álmait szövögető magyar és nemzetközi reakció támogatása ellentétes a béke és a szocializmus érdekeivel, márpedig a béke és a szocializmus eszméit Ön is magáévá teszi.".

Bulganyin reményét fejezi ki, hogy Franciaország kormánya végül is fel fogja ismerni, milyen súlyos következményekkel járhat a béke ügyére és a népek biztonságára nézve a kialakult helyzet, és ezért haladéktalanul intézkedik az Egyiptom elleni agresszió beszüntetésére, csapatainak Egyiptomból történő kivonására és a közel-keleti béke helyreállítására.

Eisenhower amerikai elnök 1956. november 14-én sajtóértekezletet tartott. Ezen többek között kijelentette:

"Semmi sem háborította úgy fel az amerikai népet, mint a magyarországi események. Megszakadt a szívünk a magyarokért, és minden lehetségest megtettünk, hogy enyhítsük szenvedéseiket.

Egy dolgot azonban világossá kell tennem: Az Egyesült Államok sem most, sem korábban nem támogatta egyetlen védtelen nép nyílt lázadását olyan erő ellen, amely felett várhatóan nem győzedelmeskedhet. Ugyanakkor mindig azt akartuk, hogy a szabadság szelleme fennmaradjon; hogy az emberekben éljen a remény. De soha nem sürgettük, vagy javasoltuk az elmúlt években, amióta ilyen problémákkal küszködünk, olyan fegyveres felkelés kirobbantását, amely csak katasztrófát hozhat barátainkra."

A magyar eseményekre történő nyugati reagálás hátterét jól megvilágítja Nixon alelnöknek az a beszéde, amelyet New Yorkban az Autógyárosok Szövetségének a tanácskozásán 1956. december 6-án mondott, amelyből ugyancsak részleteket közölt a már hivatkozott CFR-dokumentumkötet. Ennek idézünk az 50-64. oldalig terjedő részekből:

"Vegyük most azokat az eseményeket szemügyre, amelyek Magyarországon történtek. Mivel szilárdan elleneztük az erő alkalmazását Egyiptomban, erkölcsileg abban a helyzetben voltunk, hogy elítélhettük ennek a bátor országnak (Magyarországnak) a durva és barbár szovjet meghódítását. Habozás vagy cinizmus nélkül mozgósíthattuk a világ erkölcsi erejét ez ellen az égbekiáltó igazságtalanság ellen. Az Egyesült Nemzeteknek nincs olyan hadserege, amelyet kiküldhetne Magyarország hős szabadságharcosainak a megmentésére. Nem voltak olyan nemzetközi szerződések, amelyek következtében a szabad nemzeteknek fegyveres segítséget kellett volna nyújtaniuk. Egyetlen fegyverünk az erkölcsi elítélés volt, minthogy másik cselekvési lehetőségünk olyan lépés lett volna, amely kirobbanthatja III. és utolsó világháborút."

Az amerikai alelnök emlékeztet arra, hogy az erkölcsi erő katonai támogatás nélkül gyakran nem sokat ér. Ennek ellenére nem szabad alulértékelni a világ erkölcsi elítélésének a súlyát. Még a Szovjetunió is rákényszerült ennek elismerésére. Nixon alelnök ez után feltette a kérdést new yorki hallgatóságának, hogy milyen hatással lesznek a magyar események a világon folyó küzdelemre. Így válaszolt a saját maga által feltett kérdésre:

"Sok rövidlátó megfigyelő kapásból mondott véleménye szerint a kommunisták nagy győzelmet arattak. A józanabbul, reálisabban értékelők azonban úgy látják, a kommunisták megnyerhették a Magyarország ellenőrzéséért vívott csatát, de elveszítették a világuralomért vívott küzdelmet, amelyet fanatikusan meg akarnak nyerni. Meg vagyok győződve arról, hogy a magyar események fordulópontot jelentenek abban a küzdelemben, amelynek célja a kommunizmus legyőzése háború nélkül."

Nixon olyan fontosnak tartja ezt a célt, hogy többször is megismétli. A kommunizmust háború nélkül kell legyőzni. Beszédét a new yorki üzletemberek előtt így folytatta:

"A magyarok által adott lecke bevésődik az egész emberiség tudatába és lelkébe. Eredményeként megindult a bomlás a kommunista pártok körében. A Szovjetunió többé nem számíthat egyetlen csatlósának, sőt még a saját csapatainak a lojalitására sem. A semleges országok megnyeréséért folytatott kampánya kudarcba fulladt. Feltételezhető-e komolyan, hogy bármely nemzet megbízna Budapest lemészárlóiban? Ami Magyarországon történt az nyomatékosan figyelmeztet minden vezetőt, hogy akik behívják a kommunistákat, olyan durva mészárlást kockáztatnak, amilyen a magyar szabadságharcosok sorsa lett. Most már tudják, hogy a kommunizmus nem függetlenséget, szabadságot, gazdasági felemelkedést és békét jelent, hanem kommunista gyarmatosítást, szolgaságot, gazdasági függést, és háborút."

Az amerikai alelnök ez után kitér arra, hogy a magyarországi és a közel-keleti események lehetővé teszik egy olyan új világrend kialakítását, amely a jog uralmán és nem az erőszakon alapszik, s amely új világrend lehetővé teszi a kommunizmus legyőzését atomháború nélkül. Nixon idézi végül Eisenhower elnök szavait, amelyek az amerikai nemzethez intézett 1956. október 31-i üzenetében hangzottak el:

"A magyarországi események megmutatták el nem kötelezett barátainknak, hogy miért hisz oly erősen az Egyesült Államok a kollektív biztonságban. Azért vagyunk katonailag erősek, mert tudjuk: erre van szükség ma a béke fenntartásához. Miközben ellenezzük a viták erőszak alkalmazásával történő rendezését, elismerjük az önvédelemhez szükséges erőt, amíg a kommunista világ el van szánva a világ feletti uralom megszerzésére az erő és az erőszak alkalmazásával.

Szövetségbe tömörülünk azért, hogy megvédjük a gyengébb nemzeteket attól, hogy Magyarországhoz hasonló sorsuk legyen. Senki nem állíthatja ma komolyan, hogy Magyarország, Románia, Csehszlovákia, vagy más szovjet csatlós állam szabad és független. Ezzel szemben azok a nemzetek, amelyek csatlakoztak az Egyesült Államokkal együtt a kollektív biztonsági egyezményekhez, megtapasztalhatták, hogy függetlenségük semmilyen tekintetben sem csökkent e szövetség által.

Ha megvizsgáljuk az elmúlt negyven nap eseményeit a Közel-Keleten és Magyarországon, akkor csak egyetlen kikerülhetetlen következtetéshez juthatunk: nem kell, nem szabad egyetlen pillanatig sem alábecsülnünk Magyarország tragédiáját, azt a törékeny helyzetet, amely még ma is létezik a Közel-Keleten, vagy azt a nagy feszültséget, amely európai barátainkkal való szövetségünket megterhelte. Miközben elszenvedtünk bizonyos veszteségeket, lefektettük egy olyan világrend felépítésének a szilárd alapjait, amely a jogon és nem az erő alkalmazásán nyugszik, és lefektettük az alapjait a kommunizmus háború nélküli legyőzésének is."

Nixon amerikai alelnök ez után részletesen taglalta, hogy ezeket a célokat csak úgy lehet elérni, ha szilárd a vezetés és kézben tartja az események irányítását. Ezután így folytatta előadását:

"Szilárdan hiszem, hogy politikánkat azokra az elvekre kell alapoznunk, amelyeket az elnök október 31-én fejtett ki a nemzethez szóló üzenetében: 'Az a béke, amire törekszünk, és amire szükségünk van, sokkal többet jelent, mint a háború hiányát. A jog elfogadását az igazságosság érvényesítését jelenti az egész világon. Nem lehet béke jog nélkül. És a jog sem érvényesülhet, ha nem várunk egyforma nemzetközi magatartást azoktól, akikkel szemben állunk, és azoktól is, akik a barátaink'."

Eisenhower elnök 1956. november 1.-én ehhez a gondolatmenethez még a következőket tette hozzá Philadelphiában:

"Az elmúlt néhány éven belül elfordultunk az elszigetelődéstől a kollektív biztonság, az Egyesült Nemzetek szilárd támogatása irányába, a többi nemzettől való elhatárolódástól, és önelégültségtől, legfontosabb célunk - az igazságos és tartós béke világos felismerése, s ezt a békét csak az összes többi néppel együtt érhetjük el."

Érdemes idézni a továbbiakat Eisenhower elnök 1956. október 31-én tartott beszédéből, amelyben még a következő fontos megállapításokat tette:

"Úgy tűnik, hogy új korszak hajnalodik Európában. Ez nem rövid idő alatt és nem könnyedén virradt ránk. A II. világháború után a Szovjetunió katonai erővel kényszerítette a kelet-európai népek kormányaira a szovjet döntést, hogy Moszkva szolgái legyenek.

Az Egyesült Államoknak következetesen az volt a politikája, pártokra tekintet nélkül, hogy erőfeszítéseket tegyen ennek a helyzetnek a megváltoztatására, és érvényt szerezzen az Egyesült Nemzetek háború idején tett kötelezettségvállalásának azért, hogy ezek a háborús hadseregek által lerohant országok ismét megismerhessék a szuverenitást és az önrendelkezést.

Nem érvényesíthettük természetesen az erő alkalmazásával ezt a politikánkat. Az erő nem szolgálta volna a kelet-európai népek legfontosabb érdekeit, és ellenkezett volna az Egyesült Nemzetek alapelveivel. De igenis segítettük ébren tartani ezeknek a népeknek a szabadság iránti reményét. Arra vonatkozóan, hogy mi az értéke a nemzeti függetlenségnek és a személyes szabadságnak, nem volt szükségük felvilágosításra. Az amerikai forradalom idején sokan jöttek e térségből országunkba, hogy segítsék a mi ügyünket. Az utóbbi időben a népek nemzeti függetlenség iránti vágya egyre inkább növekedett. Néhány nappal ezelőtt a lengyel nép büszkén és a szabadság iránti bátor elkötelezettséggel harcolta ki az átmenetet egy új kormányhoz. Ez a kormány úgy tűnik, valóban a lengyel nép szolgálatára törekszik.

Az egész világ tanúja lehetett Magyarország drámai eseményeinek. Ezen ország bátor népe, mint oly sokszor a múltban is, életét áldozta azért, hogy visszaszerezze függetlenségét külföldi uraitól. Ma úgy tűnik, egy új Magyarország emelkedik ki ebből a küzdelemből. Szívünkből reméljük, hogy egy olyan Magyarország, amely sajátjának mondhatja majd a teljes és szabad nemzeti létet. Ezek a történelmi események igaz örömet okoztak nekünk. A tegnapi napon a Szovjetunió fontos nyilatkozatot tett közzé a kelet-európai országokhoz fűződő kapcsolatáról. Ez a nyilatkozat elismeri a szovjet politika felülvizsgálatának a szükségességét, és e politikának oly módon való kiegészítését, amely eleget tesz a népek nagyobb nemzeti függetlensége és a személyek nagyobb szabadsága iránti követeléseknek. A Szovjetunió kinyilvánította készségét a szovjet "tanácsadók" visszavonására, akik az uralom hatékony eszközét képezték a szovjet megszállás alatt lévő országokban. Ugyancsak mérlegelés tárgyává tette a szovjet csapatok kivonását olyan országokból, mint Lengyelország és Magyarország. Nem tudhatjuk még, hogy vajon ezek a kinyilvánított célok valóban meg is valósulnak-e. Két dolog azonban világos: először: Ezen országok népeinek a szabadság iránt megnyilvánuló szenvedélyes és áldozatkész fellépése önmagában ígéretet jelent arra, hogy a szabadság fénye hamarosan ismét felragyog ebben a sötétségben. Másodszor: ha a Szovjetunió valóban szótartóan végrehajtja bejelentett szándékát, akkor a világ tanúja lehet az igazságosság, a bizalom és a népek közötti megértés terén a legjelentősebb előremutató lépésnek nemzedékünk életében."

Eisenhower ezután felteszi a kérdést, hogyan reagál az Egyesült Államok kormánya mindezekre. Válasza a következő volt:

"Az Egyesült Államok kinyilvánította: kész gazdaságilag segíteni ezen országok új és független kormányait. Néhány nap óta már kapcsolatban állunk Lengyelország új kormányával e kérdésben. Egyértelműen kinyilvánítottuk, hogy gazdasági támogatásunknak nem feltétele, hogy ezek a kormányok egy meghatározott társadalmi formát tegyenek magukévá. Egyetlen feltételünk, hogy szabadok legyenek, mégpedig saját maguk érdekében, a szabadság érdekében.

A Szovjetunió iránti tiszteletből arra törekedtünk, hogy elhárítsunk minden hamis félelmet azzal kapcsolatban, hogy a kelet-európai országok új kormányaira, mint lehetséges katonai szövetségesekre tekintünk. Nincsen ilyen hátsó szándékunk, barátokként tekintünk ezekre a népekre, és egyszerűen azt kívánjuk, hogy olyan barátaink legyenek, akik szabadok."

Az amerikai elnök beszédéhez két személyes élményt szeretnék hozzáfűzni. Először 1974 végén és 1975 elején jártam az Egyesült Államokban, amikor még nem tudtam, hogy ennek a nagy országnak egyszer még az állampolgára leszek. Nyugat-Európán keresztülutazva nem repülőgépen, hanem vonaton tértem haza Budapestre. München és Bécs között egy amerikai katonatiszttel utaztam együtt. A fülkében, mindössze ketten voltunk. Amikor megtudta, hogy az Egyesült Államokból térek haza, barátságos beszélgetésbe kezdett velem. Ennek során elmondotta, hogy mennyire tiszteli a magyarokat azért, amit 1956-ban tettek. Ő a magyar forradalom idején Münchenben szolgált, mint páncélos tiszt, és a forradalom kitörésekor a Münchenben állomásozó amerikai egységeket is riadóztatták. Az ő egysége is riadókészültségben elindult a nyugatnémet-osztrák határ irányába, de rövid idő múlva megálltak. Több mint hat órán keresztül várakoztak, majd pedig megérkezett a parancs Washingtonból, a Fehér Házból, személyesen az amerikai hadsereg legfőbb parancsnokától, az elnöktől, hogy térjenek vissza állomáshelyeikre. A parancsot természetesen azonnal végrehajtották, de érezhető volt a csalódás a katonák körében.

Egy másik élményem ugyancsak egy beszélgetés, amelyet a Szabad Európa Rádió tudósítójaként a washingtoni törvényhozás, a Capitólium épületében folytattam Robert Dornan köztársasági párti kaliforniai képviselővel. Az ír származású Robert Dornan a magyarok őszinte barátja, és éveken át önzetlenül lobbyzott a washingtoni kongresszusban az erdélyi magyarok emberi és közösen gyakorolható kollektív jogai érdekében. Robert Dornan világosan elmondta: az erdélyi magyar közösség autonómiájával kapcsolatban a nyugati álláspont legfőbb hibája, hogy kettős mércét alkalmaz. Elismeri a nemzeti önrendelkezés maximumát, sőt még ennél is többet, azaz a nemzeti-etnikai határokon való túlterjeszkedés jogát a magyarral szomszédos népek javára, de megtagadja a nemzeti önrendelkezés minimumát, az autonómiát az erőszakkal leszakított magyar nemzetrészektől. Ez a kettős mérce ássa alá a Nyugat hitelét, mert ellentmond mind a történelmi, mind az etnikai és az önrendelkezési elvnek. Ezért a Nyugat autonómia-elítélő álláspontja, illetve az autonómiát nem kellően támogató álláspontja elvtelen és téves álláspont.

Mint az interjú készítője, és mint a Szabad Európa Rádió tudósítója természetesen egyetértettem Dornan tényekre alapozott álláspontjával. Magyarként azonban tudni akartam, hogyan lett ez az ír származású amerikai politikus a magyar történelem kiváló ismerőjévé és a magyar nép őszinte barátjává. Kérdésemre Dornan elmondotta, hogy 1956 októberében az amerikai légierőnél szolgált és ő volt az egyik ügyeletes tiszt, aki vette a magyar kormány segélykérő üzenetét. Nem szégyellte bevallani, hogy katonatiszt létére elsírta magát, amikor ezt a segélykérő nyilatkozatot hallotta, és azonnal jelentkezett önkéntesként harcolni a magyar szabadságharc oldalán. Rendkívül nagy csalódást okozott neki, hogy erre ténylegesen nem kerülhetett sor, de ettől a pillanattól kezdve eljegyezte magát a magyar nép sorsának a tanulmányozásával. Kaliforniában, a választókörzetében számos 1956-os magyar él, akikből pontosan azért lettek jó amerikaiak, mert hűségesek maradtak magyar gyökereikhez is.

A Nyugat felkészületlen volt

A Nyugatot a Szovjet-birodalmon belül kibontakozó politikai erjedés és az azok által kiváltott kelet-európai események felkészületlenül érték. A magyar forradalom és szabadságharc váratlan kitörése arra kényszerítette a Nyugat vezető hatalmát, az Egyesült Államokat, hogy állást foglaljon. Eisenhower elnök külügyminiszterét, Dulles-t bízta meg álláspontjának a megfogalmazásával. Az amerikai elnök üzenete úgy szólt, hogy a kelet-európai országok nem jelentenek veszélyt a Szovjetunió biztonsága számára akkor sem, ha visszanyerik önrendelkezésüket, mert az Egyesült Államok nem tekinti őket katonai szövetségeseinek. Függetlenedésük a Szovjet-birodalomtól nem borítaná fel a kényes katonai egyensúlyt. Ezt az üzenetet a Szovjetunió diplomáciai csatornáin keresztül juttatták el a Kremlbe. Ez a nyilatkozat jelentősen eltért az Eisenhower kormány korábban tett nyilatkozataitól Kelet-Európával kapcsolatosan. Ezekben egyértelműen az volt benne, hogy ha ezek az elnyomott országok egy napon ismét függetlenek és szabadok lesznek, akkor az egyben azt is jelenti, hogy csatlakozhatnak a nyugati világhoz, és annak katonai-biztonsági szervezetéhez, a NATO-hoz. A Moszkvába eljuttatott üzenet világosan mutatta, hogy az amerikai vezetés változtatott ezen a korábbi álláspontján.

A történelmi szempontból korán jött lengyelországi lázadás és magyarországi forradalom megzavarta az 1953 óta beindult enyhülési folyamatot, de azt nem tudta teljesen leállítani. A Nyugat elsősorban a saját közvéleményére való tekintettel kénytelen volt szavakban keményen elítélni a Szovjetunió intervencióját, de ez a szembenállás elsősorban a propagandában és a retorikában mutatkozott meg. A propaganda harc egyik legfontosabb világszínpadának az ENSZ bizonyult, ahol látszólag kemény küzdelem volt a demokratikus országok és a kommunista diktatúrák között. A felszín alatt azonban továbbra is megmaradt mindkét oldalon a hajlandóság az enyhülés továbbvitelére és a tárgyalások folytatására. Ezért 1957 tavaszától kezdve újból beindult a két szembenálló tábor között a párbeszéd, és komoly előkészületek folytak egy újabb kelet-nyugati csúcstalálkozó tető alá hozására.

A Szovjetunió brutális katonai beavatkozása Magyarországon sokkhatásként érte azokat, akik illúziókat tápláltak a Szovjetunióval szemben. Ezek az emberek baloldali beállítottságúak voltak - köztük számos tekintélyes értelmiségi is - akik a Szovjetuniót a szocialista társadalom életképes modelljének tekintették. Számukra a magyar forradalom történelmi fontosságú kísérletet jelentett. A gyakorlatban figyelhették meg, hogy lehetséges-e egy olyan alternatív szocializmus, amely ötvözi a nyugati típusú demokráciát az egyéni közösségi - teljesítményhez kötött - tulajdonnal, valamint a szociális igazságon alapuló társadalmi egyenlőséggel. A Magyarországon alkalmazott brutális katonai elnyomás rendkívül negatív hatást gyakorolt a nyugat-európai kommunista pártokra is, de elsősorban a baloldali szocialista és szociáldemokrata pártokra. Az 1956-os eseményeknek - különösen a magyar forradalom hatásának - is tekinthető, hogy megszülettek az új baloldali törekvések és később létrejött az eurokommunizmus az 1960-as években. Ezek a demokráciát és a szocializmust kombinálni akaró irányzatok éles határvonalat húztak a létező kommunizmus szovjet modellje és a saját törekvéseik közé azért, hogy megtalálják a demokratikus szocializmusnak egy életképes formáját.

Ami a magyar forradalomnak a nemzetközi életre és a világpolitikára tett hatását illeti, az jól megmutatkozik abban, ami az Egyesült Nemzetek szervezetében lejátszódott. Amerikai kezdeményezésre 1956. november 4-re hívták össze az ENSZ közgyűlés II. rendkívüli ülését a magyar kérdés megvitatására. Ez a rendkívüli ülés, valamint az ENSZ közgyűlés XI. ülésszaka 1956. novemberében és decemberében számos határozatot hozott, amelyek felszólították a Szovjetuniót, hogy vonja ki csapatait Magyarországról, továbbá sürgették, hogy a Kádár-kormány fogadja az ENSZ főtitkárát és a nemzetközi szervezet megfigyelőjét. A Kádár-kormány azonban a legmerevebben elutasította a helyzet helyszíni felmérését. Ezért az ENSZ 1957. januárjában létrehozott egy különleges bizottságot azért, hogy készítsen jelentést a magyarországi forradalom kronológiájáról, valamint az események jellegéről. A jelentést azoknak a beszámolóira kellett alapozni, akik személyesen részt vettek a forradalomban, majd pedig nyugatra menekültek, de más elérhető forrásokat is igénybe kellett venni. Ez a jelentés 1957. júniusában készült el. A dokumentum a magyar forradalmat olyan elemi erejű, spontán megnyilvánulásnak tekintette, amelyben a magyar nép szabadság iránti vágya fejeződött ki. Az 1957. szeptemberében összeült rendkívüli közgyűlés nagy többséggel jóváhagyta a Magyarországgal kapcsolatos határozatokat. Ettől kezdve a magyar kérdés minden ENSZ közgyűlés napirendjén szerepelt, egészen 1962-ig.

A Nyugat vezető hatalma, az Egyesült Államok - mint ahogy az már az ismertetett idézetekből is kiderül - levonta a maga számára a megfelelő tanúságokat a magyar forradalom brutális elfojtásából. A nyugati sajtó gyakran vádolta az Egyesült Államokat azzal, hogy elősegítette a magyar forradalmat, bátorította a felkelőket, és a végén pedig nem tett semmit, és magukra hagyta őket. Az első hivatalos amerikai válasz erre a bírálatra már 1956. november közepén kész volt, és lényegében Eisenhower fogalmazta meg: az amerikai politika mindig is szívén viselte a rab népek sorsát, de soha sem bátorította a fegyveres felkelést diktátoraik ellen, mivel ez öngyilkossággal lett volna egyenlő. Ez a magyarázat természetesen keveseket győzött meg. Az igazi válasz az volt, hogy beindult a fellazítás politikája, amely növekvő intenzitással egészen az 1980-as évek végéig tartott, és amelynek célja a Szovjet Birodalom kelet-európai részében a diktatúra felpuhítása és a legdurvább elnyomó módszerek enyhébbekkel való felváltása volt. A Nyugat, elsősorban az Egyesült Államok, gazdasági eszközökkel gyakorolt politikai nyomást ezekre a kelet-európai kommunista diktatúrákra. Gazdasági, kereskedelmi könnyítésekben, kölcsönökben és kulturális jellegű támogatásban, valamint az államközi kapcsolatok javításában csak az a kelet-európai állam részesülhetett, amely hajlandó volt liberálisabb belpolitikát folytatni, külpolitikájában pedig a korábbinál nagyobb önállóságot tanúsított a Szovjetunióval szemben.

Az amerikai vezetés az ENSZ-el szemben is ezt az irányvonalat követte a magyar kérdéssel kapcsolatban. Az ENSZ Közgyűlésein évről-évre keményen elítélték a szovjet intervenciót minden különösebb eredmény nélkül. Végül 1960-ban titkos tárgyalások kezdődtek az Egyesült Államok és a Kádár-kormány között. Ennek eredményeként a magyar kérdés lekerült az ENSZ Közgyűlés napirendjéről 1962. decemberében. Ellenszolgáltatásként a Kádár-kormány általános amnesztiát hirdetett 1963-ban azok számára, akiket az 1956-os forradalomban való részvételük miatt ítéltek el. Az 1956. miatt bebörtönzöttek többsége ekkor szabadlábra került. A magyar forradalom véres elfojtása nyomán közel 200.000 menekült hagyta el Magyarországot. Többségük hosszabb-rövidebb időt töltött el a szomszédos Ausztria és Jugoszlávia menekülttáboraiban, mielőtt továbbutazhattak azokba a nyugati országokba, amelyek befogadták őket, és ahol letelepedhettek.

Már 1956. november 4. előtt a nyugati kormányok és civil szervezetek jelentős mennyiségű élelmiszer- és gyógyszertámogatást indítottak el Magyarországra. E segélyszállítmányoknak azonban csak egy része érkezett meg Magyarországra és jutott el a címzettekhez, mivel a második szovjet beavatkozás során lezárták az osztrák-magyar határt. 1956. novemberében az ENSZ Közgyűlése felszólította a világ országait, hogy támogassák a magyar menekülteket és segítsék letelepedésüket a nyugati országokban. Az Egyesült Államok irányította ezt a kampányt és már 1956. november 2-án felajánlott 20 millió dollár gyorssegélyt Magyarországnak. Ezen túlmenően igen nagyvonalúan bánt a magyar menekültekkel, akiket nagy számban befogadott és már megérkezésükkor megkapták a végleges letelepedési engedélyt jelentő úgynevezett zöldkártyát. Az Ausztriában lévő menekülttáborok költségeinek a jelentős részét is magára vállalta az Egyesült Államok. A menekültek közül nyolcvanezren Amerikában telepedhettek le. Nagybrittannia 22.000, a Német Szövetségi Köztársaság 12.000, Svájc 14.000, Franciaország pedig 13.000 magyar menekültet fogadott be.

Megtorlás a forradalom résztvevőivel szemben

1956. november 4-én a szolnoki rádióban Kádár János azt állította, hogy kormányának célja "a testvérharc megszüntetése, a rend és a belső béke helyreállítása. A kormány nem tűri, hogy a dolgozókat bármi ürügy alapján üldözzék azért, mert a legutóbbi idők cselekményeiben részt vettek." Moszkva új budapesti helytartója november 11-én és 26-án, majd pedig decemberi rádióbeszédeiben a "félelem nélküli életről" beszélt. Megerősítette, hogy egyetlen dolgozónak sem lehet bántódása amiatt, hogy részt vett az október 23-án kezdődött tömegmegmozdulásokban. Ígéretet tett arra is, hogy nem lesz semmilyen bosszúállás.

Kádár János ígéreteiben a társadalom nagy része kételkedett, de voltak olyanok is, akik bíztak benne. Pontos hírek nem láttak napvilágot arról, hogy a karhatalmisták hány embert vertek agyon, kínoztak meg, mennyi volt a sortüzek hátba lőtt halottainak a száma, hány gyereket állítottak falhoz. 1956. december 1-én a megszerveződött kádárista hatalom létszáma Budapesten elérte a 3949, vidéken pedig az 5907 főt. Ez az immáron jelentékeny rendőri erő Münnich Ferenc vezetése alatt állt. Helyettese a belügyi vonalat kézben tartó Tömpe István volt. Tömpe irányította a budapesti és a megyei rendőr főkapitányságokat, valamint a határőrséget. A honvédség a másik helyettes, Uszta Gyula vezérőrnagy parancsnoksága alatt állott.

Ez a fegyveres erő december elejére már bevethető állapotba került, és megkezdhette a forradalom utóvédharcának a leverését, a kettős hatalom felszámolását, és egyidejűleg a megtorlást a forradalmárokkal szemben. A fegyveres erő alkalmazásának egyik formája volt a sortüzekkel történő megfélemlítés. A decemberi sortüzek szembetűnő sajátossága - szemben az október 28. előtti sortüzekkel - hogy kifejezett céljuk a tömeggyilkosság és ennek révén a megfélemlítés volt.

1956. december 6-án a konszolidálásra törekvő kommunista diktatúra megszervezte a vörös zászlós tüntetést. Ennek célja a magyarok provokálása volt. A provokáló felvonulók védelmére aztán a lesben álló karhatalom megkezdte a válaszmegmozdulások véres szétverését. Így rettegést ültetett be a magyarokba. Fontos cél volt a lakosság viselkedésének a tesztelése és megfigyelése is. A BM Országos Rendőr Főkapitányság e provokációk megfigyelésére külön csoportokat rendelt ki. Az egyik ilyen megfigyelő csoport jelentette, hogy a Nyugati pályaudvarnál tüntetők 200-300 főnyi csoportját szovjet páncélautók és tankok, valamint a karhatalmi ezred fedezte. A tüntetők röplapokat szórtak az MSZMP IX. kerületi Intéző Bizottságának az aláírásával. A menet a Nemzeti Színházig zavartalanul haladt, innentől a felháborodott járókelők szidalmazták a felvonulókat, és el akarták venni a vörös zászlókat. A tömeggé duzzadt járókelők összetűztek a vörös zászlós tüntetőkkel. A Nyugati pályaudvaron összevont magyar karhatalom és a szovjet páncélosok tüzet nyitottak, mire a tömeg szétoszlott. A karhatalmi ezredben szolgálatot teljesítők elfogtak öt személyt, és azzal gyanúsították őket, hogy kettőjük meg akarta támadni a rendőrt, hárman pedig kézigránátokat akartak ledobni a Nyugati pályaudvar tetejéről. Az öt személyt minden vizsgálat nélkül a helyszínen tarkón lőtték.

Ezzel az ötös gyilkossággal kezdődött az a vérengzéssorozat, amelyet Marosán György jelentett be. December 5.-ről 6.-ra virradóra letartóztattak mintegy 200 értelmiségit és munkástanács-tagot Budapesten. Marosán György ekkor közölte Rácz Sándorral, a Nagy-budapesti Munkástanács fiatal, de bátor elnökével: "máig tárgyaltunk veletek, de Ti nem vagytok forradalmárok, Ti ellenforradalmárok vagytok, mától lövünk."

Marosán György államminiszterként a forradalom leverésének és a megtorlásnak az operatív irányítója volt. Őhozzá futnak be a karhatalom jelentései, valamint a bíróságok és az ügyészségek jelentései.

December 7-én Tatabányán a pártbizottság épületénél lépett akcióba a karhatalom. Beer János pártfunkcionárius szervezett egy pufajkás egységet Havasi Ferenc megyei párttitkár fennhatósága alatt. December 7-én mintegy kétezer fő tüntető követelte a Beér-csoport feloszlatását, mert kegyetlenkedtek. A Beer-csoport a pártbizottságon tartózkodott. A pártbizottságot őrző fegyveresek tárgyaltak a tüntetőkkel, de azok nem távoztak. A sötétedés után a benn tartózkodó fegyveresek az ablakokból tüzet nyitottak. A helyszínen hat ember halt meg. Sokan megsebesültek, akiket a környékbeli kórházakba szállítottak. Azt ma sem lehet tudni, hogy közülük hányan vesztették még életüket.

1956. december 8-án Salgótarjánban hajtották végre az új kommunista hatalom legtöbb véráldozatot követelő tömegmészárlását. Erről így számol be az Igazságügyi Minisztérium "Sortüzek - 1956" című dokumentum gyűjteményének I. kötete, amely 1993-ban jelent meg:

"A kirobbant forradalom október 24-én Nógrádban is összeroppantotta a pártállam hatalmát, s ezt az ÁVH sem tudta megakadályozni. Itt is igaz, hogy a régi hatalom nem szűnt meg, hanem illegalitásba vonult az ellentámadás megszervezése érdekében. Hajdú József megyei párttitkár október 28-án még megtartotta az MDP vezetőségi ülését, majd családjával és néhány munkatársával Besztercebányára távozott... Az ÁVH-s beosztottak nagy része illegalitásba vonult közvetlenül a határ közelébe, ahonnan rendszeresen átjártak a csehszlovák oldalra... A Karancslapujtői egységet Darázs István százados vezette, amely november 5-én hajnalban megtámadta a megyei tanács salgótarjáni épületében székelő Megyei Forradalmi Nemzeti Bizottságot, és a Nemzetőrséget lefegyverezték. November 6-án Mrázik János elnökletével létrehozták a Megyei Munkás-Paraszt Forradalmi Tanácsot. Ugyanezen a napon Seljupin alezredes szovjet egységei bevonultak a városba, de rövidesen továbbhaladtak. A forradalom erői azonban nem tették le a fegyvert, Hadady Rudolf és Hargitay Lajos nemzetőr parancsnokok vezetésével sikeresen visszafoglalták a tanácsház épületét és szétzilálták a Karancslapujtőn állomásozó pufajkás egységet is. Ennek hatására Mrázik János és társai visszahívták Seljupin katonáit, akik november 14-én este megérkeztek Salgótarjánba. E napon a cseh határnál összetűzés volt a nemzetőrök és a karhatalom között. Takács Andor nemzetőr lelőtte Albert Pál Gyula karhatalmistát.

November 17-től az akkor megalakult MSZMP új Megyei Intéző Bizottsága kapott fontos szerepet Jakab Sándor vezetésével. Salgótarjánba a Belügyminisztérium két megbízottat küldött a rendteremtés parancsával. Ladvánszki Károly alezredest és Koltai őrnagyot. Ladvánszki nyomban leváltotta a forradalommal szimpatizáló tiszteket. A munkásság a nógrádi Munkástanács mögé zárkózott fel. November 25-én újabb személy érkezett a kormány képviseletében, Cser Gyula. Ladvánszki a rendőrséget 47 karhatalmistával erősítette meg. Ezt követően kezdődött egy sajátos hatalmi erőpróba a kormány és a Munkástanács között, amelybe Ladvánszki emberei esetenként erőszakkal avatkoztak be.

A nógrádi Munkástanács december 3-ra és 4-re 48 órás figyelmeztető sztrájkot hirdetett, míg a pufajkások a falvakban provokálták a lakosságot. December 6-án Nógrádmegyer községben Mákos százados egysége szétvert egy gyűlést. A december 7-re virradó éjszaka a karhatalom letartóztatta Gaál Lajos és Viczián István Munkástanács tagokat, akiket a BM Megyei Főosztály fogdájába zártak. Ezzel elindult a folyamat, amelynek végkifejlete a sortűz lett. December 6-án a hatalom már nem hajlandó szóba állni a Munkástanács küldöttségével, mert elszánta magát az erőszakos fellépésre. Ladvánszki Károly mellett Salgótarjánban megjelent Házi Sándor honvéd vezérőrnagy, aki ekkor ugyancsak a megyei főkapitányság épületében tartózkodott. A tömeg - amelyet a Munkástanács-vezetők letartóztatásával a főkapitányság előtti térre csaltak - a fegyveresek gyűrűjébe került. Az egyik oldalon a helybeli, Darázs István vezette karhatalmista szakasz, a másik oldalon a Ladvánszki-Házi vezette erők, illetve Sucin József egységei álltak fel. A tűzcsapásba bekapcsolódtak Seljupin szovjet egységei is, amelyek egy kiásott közműárokban foglaltak tüzelőállást.

A kétezer főre becsült tömeg elé Ladvánszki, illetve Házi lépett ki a főkapitányság épületéből, és beszélt Seljupin alezredessel, valamint az első sorokban álló emberekkel. Házi Sándor ötfős delegáció beküldését javasolta, amelyet a tömeg nem fogadott el. Ekkor az említett parancsnokok visszatértek az épületbe, majd egy karhatalmista nyomban sorozatot lőtt a levegőbe, amit a tűz megnyitása követett. A 11 órakor kezdődő tűzcsapás percekig tartott. A hatalom katonái kíméletlenül lőtték a menekülő embereket, s így számos halálos lövés és sebesülés hátulról érte a fegyvertelen tüntetőket, köztük kisgyermekeket is.

A tűzcsapás halálos áldozatainak száma vitatott. A. Varga László a megyében anyakönyvezett halottak közül 49 főt azonosított, ugyanakkor az anyakönyvvezető (Faragóné) 131 halottra emlékszik. A sebesültek becsült száma 150 fő.

A hatalom képviselői nyomban a sortűz után a sajtóban, valamint a későbbi propaganda nyomtatványokban azt a hamis állítás terjesztették, hogy a karhatalmistákat tűzcsapás érte, amire választ adtak. Ez a híresztelés Ladvánszkitól származik, aki a BM Országos Rendőr Főkapitányság részére küldött jelentésében állította mindezt.

Ladvánszki 10-12 halottról és 30 súlyos sebesültről írt. Később 'helyesbített' 56 halottra és száz sebesültre. A jelentés ugyanakkor tartalmazta azt is, hogy 'a karhatalmi egységek tagjai közül halott, súlyos sebesült nincs, egy bajtárs szenvedett kisebb sérülést' (lövedéktől, horzsolástól).

A támadásból egyedül egy úgynevezett puffancs "csupán dörrenést előidéző gyakorló gránát eldobása" igaz. A BM jelentés ugyanakkor egy lényeges megállapítást tartalmaz: 'A lezajlott véres eseményekkel kapcsolatban a megyei Munkástanácsot feloszlatták, és mint aktív kezdeményezőket és résztvevőket, egyes tagjait őrizetbe vették'. Hargitay Lajos és Hadady Rudolf agyonkínzott, majd szitává lőtt tetemét december 10-én fogták ki az Ipolyból."

(Salgótarjánban ma is hallani a magyar nép szellemiségét jól kifejező fekete humort, amely így idézi fel az ismertetett szörnyű tragédiát: "Miközben Salgótarján központjában a helyi biztonsági erők éppen békésen lövöldöztek élesre töltött fegyvereikkel, a fasiszta bányászok aljas módon kenyérvekniket és cipókat dobálva támadtak rájuk.")

Miskolcon, az ország második legnagyobb városában, 1956. novemberében és decemberében még gyakoriak voltak az összecsapások a forradalom és a kommunista diktatúra erői között. Így november 17-én, 21-én és 29-én került sor tűzharcra. December 9-én 14 óra után a Petőfi téren nő-tüntetés kezdődött. Ezt Lőrincz Lóránt és emberei megpróbálták feloszlatni, de a tömeggel együtt haladó rendőrök és kisegítő munkás rendőrök a karhatalommal szemben léptek fel. Így a délutáni nő-tüntetést a kádárista karhatalom nem tudta megakadályozni. 18 óra után a tüntetők a megyei és a városi tanács előtt tiltakoztak a Kádár-kormány és a szovjet megszállás ellen. Reményi József ezredes, a megyei karhatalom parancsnoka egy szovjet egységgel megkísérelte a tömeg távoltartását. A tüntetők azonban itt is a rendőrök védelmét élvezték. Ekkor megjelent Lőrincz Lóránt százados egy szovjet harckocsival. A szovjet parancsnok Reményi ezredes kívánságára azonban nem lövetett.

December 10-én a nyomdánál volt tüntetés, amelyet a karhatalmisták és a szovjet tankok oszlattak szét. 16 órakor a tömeg benyomult a nyomdába. A kisegítő munkásrendőrök ezúttal is mellettük álltak. Itt Lőrincz Lóránt tűzparancsot adott az általa vezényelt karhatalmi egységnek. Nyolc tüntető meghalt, negyven megsebesült. A tömeget védelmező kisegítő munkásrendőrök visszalőttek a szovjet erőkre. Két szovjet katona meghalt, több megsebesült. A véres események után a tömeg újra összegyűlt a villanyrendőrnél, majd a Himnuszt énekelve megindult a karhatalmi laktanyához. Innen a szovjet harckocsi megjelenésére távoztak. Ennek az összetűzésnek egy halálos áldozata volt, egy őrnagy, akit a felkelők lőttek le.

Egy másik nagymultú magyar város, Eger, amely érsekségi székhely, hagyományos keresztény beállítódása miatt került a kommunista diktatúra feketelistájára. A tüntetések december 10-én délután kezdődtek, 11-én folytatódtak. A nyomdába behatolókra rálőtt a karhatalom egyik tisztje, többen megsebesültek, az egyik közülük, egy 15 éves tanuló később belehalt sérüléseibe. A december 12-i események a Dobó laktanyánál kezdődtek, ahol Gyurkó Lajos vezérőrnagy tartott eligazítást. Egerben december 12-én 48 órás sztrájk volt. Sokan gyűltek össze a sortűz színhelyén az előző napi lövöldözésről beszélve. Késő délután Lintallér László, amikor a Csiki Sándor utcához ért, a harci alakzatba állított karhatalmistáknak tüzet vezényelt. Azok folyamatosan lőtték a menekülőket. Nyolc tüntető meghalt, köztük kettő fiatalkorú. A halottakat éppúgy hátulról érték a lövések, mint a sebesülteket, számuk 24 fő volt, Póka doktor visszaemlékezése szerint.

A karhatalom részéről senki nem sérült meg. Az egri kórház orvosai határozottan cáfolták a karhatalmisták sebesüléséről szóló híreket.

Pécsett 1956. december 5.-én és 6.-án került sor a karhatalom bevetésére. Ebben az időszakban "a mecseki láthatatlanok" még fegyveres nyomást tudtak gyakorolni a kádárista karhatalomra. A pécsi december 6-i nő-tüntetésen, amelyen megsérült egy asszony és a karján lévő kisgyerek, a karhatalmi egység nem volt olyan agresszív, mint ahogy azt elvárták tőle. A karhatalmi akciókról szóló jelentésekben a tűzkeresztség nem tűzharcot jelent, hanem a tiltakozó tüntetések szétlövését.

A karhatalmi egységek tüntetést vertek szét Gyomán december 12-én, Kevermesen ugyancsak december 12-én, Gyulán december 17-én, Zalaegerszegen december 13-án, Gyülevészen december 29-én, Hódmezővásárhelyen december 10-én, és Csepelen 1957. január 11-én. Ez utóbbi helyen a munkásság ellen a gyárkapukon belül intéztek támadást. Marosán György ekkor mondotta: "Lövünk Csepelen, hogy holnap ne sokkal többre kelljen lőni." A Munkástanács 1957. január 11-én már nem működött. A sztrájkoló csepeli munkások az ellen tiltakoztak, hogy a Kádár-kormány kiküldöttje Papp Károly és más korábbi vezetők újra átvegyék a gyár irányítását. A gyár épületébe behatoló karhatalmistákat a tömeg távozásra szólította fel. A karhatalmisták lövöldöztek, és az egyik munkás meghalt. Ezután egy nagyobb karhatalmi egység érkezett és géppuskatűz alá vette a gyár területét. Sokan megsebesültek. A szovjet páncélosok a gyár kapujánál megálltak. A karhatalmisták 16 óra körül abbahagyták a tüzelést. A Csepel Művek I. II. és III. kapuja el volt torlaszolva. A IV. kapun kijövő munkásokat a karhatalmisták válogatás nélkül ütlegelték. Ennek során egy karhatalmista is meghalt.

A Munkásőrség felállításáról 1957. január 29-én döntött az MSZMP legfelsőbb vezetése. A döntés nyomán kiadták azt a törvényerejű rendeletet, amelynek alapján a Munkásőrség a szovjet erőkkel egyetértésben került megszervezésre. Ezzel létrejött az a párthadsereg, amely egészen 1989. novemberéig működött. A rendőrségen is alapos tisztogatás kezdődött. A belső hírszerzés "hálózati munkája" megbénult, mert az ügynökhálózat szétesett. A hálózat újraszervezése azonban megkezdődött, és a rendőrség 1957. márciusában már olyan állapotba került, hogy elkezdődhetett a Politikai Nyomozó Főosztály vezetésével a tömeges bosszú végrehajtása. Ennek a Főosztálynak a vezető beosztásait régi ÁVH-sok töltötték be, valamint megbízhatónak bizonyult pártmunkások. Az új testület tagjainak többsége elemi, illetve általános iskolai képzettséggel rendelkezett.

A pártállam viszonyai között összemosódtak a hatalmat gyakorló politikai párt és az állam feladatai. Így a hadsereggel is közvetlenül a kommunista párt felső vezetői rendelkeztek. Az 1956-os forradalom idején is a helyőrségi parancsnokok utasítást kaptak arra, hogy első előljárójuknak a megyei pártbizottságokat, illetve annak vezetőjét tekintsék. Ennek a rendelkezésnek az alapján adott ki Komócsin Zoltán hajdú-bihari, és Németh Károly Csongrád megyei titkár olyan tűzparancsot, amelyet a fegyveres erők végre is hajtottak.

A kommunista restauráció és a legitimitás

A rendszerváltás után napvilágra került adatok szerint 21.668 embert ítéltek el a polgári és katonai bíróságok azon bírái, akik vállalták "az osztály igazságszolgáltatást". A 4.961 szerencsésebb felfüggesztett szabadságvesztés büntetést kapott. 16.443-at végrehajtható börtönbüntetésre ítéltek. Ezek között olyan is akadt, aki 1941-ben született. A koránt sem pontos hivatalos statisztikák szerint 367 személy ítéltek halálra, közülük 152-t a katonai bíróságok. 1963-ig a kivégzettek száma megközelíti a 400-at.

Úgynevezett közbiztonsági őrizetbe vettek mintegy 18.000 embert. Az elbocsátások és a büntetés jellegű hátrányos megkülönböztető intézkedések következtében életsorsok ezrei jutottak zsákutcába, és életpályák törtek ketté. Értelmiségiek, gyári munkások és mezőgazdasági dolgozók együtt szenvedtek. Túlnyomó többségük szerint a kommunista küldetéstudattal és fegyveres erőszakkal uralkodó hatalom se nem népi, se nem demokrata, se nem munkás, se nem paraszt, hanem kommunista despotizmus, méghozzá idegen érdekek szolgálatában álló zsarnokság.

Mennyire tekinthető legitimnek az a Kádár-rendszer, amely ilyen véres erőszakkal kényszerítette rá magát a magyar népre? A kommunista diktatúra november 4-i restaurációja komoly legitimációs deficittel küszködött. Nincs a világon olyan ország, ahol a kommunista diktatúra - bármilyen változatában - szabad választásokon a lakosság akaratából került volna hatalomra. Ugyanakkor ezek a diktatúrák a népakaratból származtatták uralmukat, mondván csak abban az államban valósulhat meg a népszuverenitás, amelyben valódi demokrácia van, vagyis ahol az államhatalom a nép kezében van.

Ma már bizonyítható történelmi tény, hogy az 1917-es bolsevik hatalomátvételt a Wall Street-en, a City of London-ban működő angolszász szuperbankárok, valamint a Németországban legfőbb pénzügyi hatalomnak számító Warburg-bankházhoz tartozó pénzemberek, vagyis a leggazdagabb finánctőkések finanszírozták. Ennyiben a bolsevik hatalomátvétel, vagy "forradalom" külföldi pénzből finanszírozott és az orosz népre kívülről rákényszerített akció volt, és nem az orosz munkások és parasztok érdekeit szolgálta. A bankár-internacionalisták segítették hatalomra a proletár-internacionalistákat, minthogy a finánctőkések Kapitalista Internacionáléjának közösek voltak az érdekeik a monopolhatalomra törő Kommunista Internacionáléval. A proletárdiktatúra a bankárdiktatúra egyik lépcsőfokának tekinthető, minthogy lehetővé teszi egy szűk érdekcsoport gazdasági, pénzügyi és politikai monopóliumát, azaz egy szuperhatalmi monopólium létrejöttét.

A magát proletárdiktatúrának nevező rendszer pontosan eme valódi természete miatt soha nem volt képes megszerezni magának a munkások és parasztok túlnyomó többségének a támogatását. Ez nem csak Oroszországban (utódjában Szovjet-Oroszországban illetve a Szovjetunióban) volt így, de a Szovjet-birodalom hegemóniája alá került kelet- és közép-európai csatlós államokban is.

Az előzőekben már láthattuk, hogy a magyar munkások 1956. november 4. után szinte egyöntetűen a Munkástanácsok mögött sorakoztak fel és egységesen és fegyelmezetten léptek sztrájkba. Ezért érthető, hogy Kádár először a munkásokat akarta megnyerni és velük akarta kormányát politikailag elfogadtatni. Ennek volt az egyik kísérlete az, hogy a Munkástanácsokat a saját szolgálatába állítsa. Noha kezdetben Kádár azt hangoztatta (például a pesterzsébeti munkások küldötteinek), hogy a Munkástanács alapvető intézmény lesz a népi demokráciában, de mivel nem sikerült a munkásokat a kormányzatnak megnyernie, ezért azokat feloszlatták, és a gyárakban, üzemekben visszaállították a párt apparátusának alárendelt gazdasági és szakszervezeti irányítást.

A Kádár-kormányzat szavakban elhatárolta magát a bűnös Rákosi-klikk politikájától, amely "a népi demokrácia rendszerét a zsarnokság és nemzeti rabság eszközévé züllesztette". A gyakorlatban azonban mégis a Rákosi rendszer lett az a rend, amelyet az új hatalom is törvényesnek ismer el, s amelyet véres erőszakkal helyreállít, s amelynek korábbi intézkedéseire is támaszkodik. Folytatódik az úgynevezett osztálybíráskodás, beleértve a titkos utasítások rendszerét is. Kádár János rendjét tehát a Rákosi-klikk "törvényes rendjének" jogfolytonossága legitimálta. A magát Rákosi rendszerének jogfolytonosságával és személy szerint az ÁVH-saival legitimáló Kádár-kormány ténylegesen a kommunista diktatúra restaurálójának bizonyult, s mint minden restauráció, szükségszerűen a diktatúra legkeményebb eszközeit használta.

A megtorláshoz megtorlók is kellettek. Már november 4-én megindult a karhatalom létrehozása. Az úgynevezett karhatalmista ezredek pártmunkásokból, ÁVH-sokból, és katonatisztekből álltak. Vidéken a pártbizottságok közül szerveződött a karhatalom. Ezt a kádárista karhatalmat a kettőshatalom megszűnése után a megtorlás - magát jogon felül helyező - eszközeként is használták 1957. elejétől. A decemberi sortüzek elsősorban a kettőshatalom felszámolását, a lakosság megfélemlítését és mindennemű, a forradalommal való rokonszenvező magatartás megtorlását célozták. A balatonkenesei Honvéd üdülőben működő halálbrigád, a tatabányai Beer János csoport, vagy a szolnoki kegyetlenkedések a megtorlás részét képezték ugyanúgy, mint a TSz-ből kilépni akaró parasztok megverése, esetenként agyonverése.

A katonai bíróság csak abban az esetben marasztalta el a halállal végződő ütlegelések tetteseit, ha azok nyilvánosságra kerültek és nem lehetett őket eltitkolni. A rendőrség, az ügyészség és a bíróság állományában végrehajtott tisztogatások alkalmassá tették ezeket az intézményeket a diktatúra által elvárt megtorlás végrehajtására. Münnich Ferenc és Marosán György meghirdette, hogy "körmenetben kell bíróság elé állítani, halálra ítélni és kivégezni" elképzelést. Erről azonban végül is lemondtak, de ez nem változtatott a megtorlás súlyosságán.

Marosán György, aki a megtorlás egyik legfőbb irányítója volt, a Legfőbb Ügyészségen ezt mondotta: "a kínai elvtársak azt mondták, hogy itt nem volt proletárdiktatúra. Annak az a feladata, hogy az ellenforradalmat fizikailag semmisítse meg... Ha 1945-ben nem volt mód, akkor 1957-ben ezt meg kell csinálni." Münnich Ferenc, aki a KGB aktív tábornokaként kulcsszerepet játszott Kádár János hatalomra segítésében, ehhez még hozzátette: "a karhatalom ellen sok panasz fut be, szeretnénk az Ügyészségről is ilyen híreket hallani... Nem vagyunk hívei a karhatalmi szervek kilengéseinek, de jobb, ha ilyen kemény, mintha lelkesedik érte az ellenforradalom, mert semmit sem csinált." Az MSZMP felső vezetése részéről Biszku Béla játszott még fontos irányító és ellenőrző szerepet.

1956. decemberében eltávolították azokat a bírákat, akik nem akartak részt venni a statáriális ítélkezésben. A Legfelsőbb Bíróságról 26 bíró, a Bírói Karból pedig 136 fő távozott. Az Ügyészség megtisztítását Szénási Géza hajtotta végre. A megtorlásban a büntetőeljárást használták fontos eszközként. Hogy ezt a feladatát betölthesse, bevezették a rögtönbíráskodást, a gyorsított eljárást, létrehozták a Legfelsőbb Bíróságon a Népbírósági Tanácsot és bevezették a Népbírósági Tanácsokat alacsonyabb szinten is. Első fokon a Népbírósági Tanács statáriális bíróságként járt el. A szótöbbséggel kegyelemre nem ajánlott elítéltet két órán belül kivégezték. Eljárási határidőt nem kötöttek ki. E rendelkezés szövegét Őrsi Gyula és Nagy Miklós készítette el.

A Népbíróságokról szóló tvr. már olyan embertelen rendelkezést is magában foglalt, mint a cselekmény elkövetése idején 16 életévüket betöltött fiatalkorúak halálra ítélésének a lehetőségét, amelyet Manszfeld Péter esetében alkalmaztak is. Noha a fentiekből nyilvánvaló, hogy a forradalom után nem volt Magyarországon olyan független bíróság, amely előtt a súlyos vádak a törvények keretei között mérlegelésre kerülhettek volna. Kádár János mégis 1957. április 5-én bírálta a Legfelsőbb Bíróságot, amiért egy kiszabott halálbüntetést életfogytiglanra változtatott: "a bírósági munka most a népköztársaság létét jelenti. Aki ellenforradalmár volt, meg kell büntetni. A Népbíróság szervezetét fel kell állítani úgy, hogy mód legyen bármilyen ügyet tárgyalnia."

A bírói függetlenségről alkotott felfogást jól kifejezi az, ami a Legfelsőbb Bíróság és a Legfőbb Ügyészség közös pártalapszervezeti ülésén hangzott el ebben az időben: "az igazi bírói függetlenség egyet jelent azzal, hogy a bírák semmilyen körülmények között sem befolyásolhatók a munkásosztály érdekei ellen, és mindig a proletár hatalmat szolgálják. (Idézi Káhler Frigyes: Joghalál Magyarországon című munkájában, 24. oldal) A kommunista diktatúra nyíltan elutasította a törvény előtti egyenlőséget és visszatért az osztálybíráskodás sztálinista álláspontjához.

A megtorlás koncepciós pereiben elég volt a bűnösség kimondásához a forradalom szerveiben való bármilyen részvétel. Katonák esetében pedig főbenjáró bűnnek számított a szovjet fegyveres erőkkel történő szembenállás, és ezért rendszerint ki is szabták és végrehajtották a halálbüntetést. A kivégzettek számát úgy tűnik egy Kádár Jánosnak tulajdonított kijelentés határozta meg. Valerij Muszatov egyik írásában arról számol be, hogy 1985. szeptemberében Kádár Gorbacsovnak kifejtette, hogy a párt nem avatkozott be közvetlenül a büntető eljárásokba, "de amikor a halálos ítéletek száma elérte az ellenforradalmi eseményekben ártatlanul elhurcoltak számát, arra kértem az elvtársakat, hogy álljanak le." Kádárnak ezt az álláspontját egyes ítéletek, így például a Mecséri és társai perben hozott első fokú ítélet alátámasztják. A szovjet és magyar államvédelmi erők ellen végrehajtott támadásért ugyanis pont 11 főt ítéltek halálra, annyit, mint az ütközet szovjet halottainak a száma.

A joggal való visszaélést jelentette a közbiztonsági őrizetnek elnevezett internálás bevezetése. Ezzel bárkinek elvonhatták a szabadságát meghatározatlan időig, minden érdemi indoklás nélkül. Több tízezer embert internáltak. Emberi sorsok ezreit tették tönkre a munkahelyről történő elbocsátások. A fizikai munkások körében elsősorban a gépkocsivezetők és a vasutasok ellen indult hajsza. A pedagógusok esetében mintegy háromezer személyt ért súlyos munkajogi hátrány. Azok a honvédtisztek, akik nem írták alá a hűségnyilatkozatokat, távozni kényszerültek a katonai pályáról. Büntették a forradalomban részt vettek gyermekeit is. Ennek egyik következményeként ezek a gyermekek nem tanulhattak tovább, és társadalmi előmenetelük szinte az élet minden területén korlátozva volt.

A kommunista diktatúra, mint ideológiai hatalom, a vallásosságban ideológiai riválist látott, akivel versengenie kellett az emberek tudatáért. A vallásos életszemlélet fenntartói az egyházak, ezért a restaurált kommunista diktatúra idején ismét beindult az egyházak zaklatása. Ennek egyes részleteit már ennek az üldözésnek az egyik áldozata, Mindszenty József is feldolgozta, de a katolikus és a református egyházat érintő megtorlás részletei még feldolgozásra várnak.

A nyugati közvélemény nyomására a nyugati hatalmak és az ENSZ 1963-ban ki tudta kényszeríteni a közkegyelmet. De ez az általános amnesztia nem engedte szabadon a forradalom barikád-harcosait. Számuk hatszáz körülire tehető, és nem járt a hatalom őszinte megbocsátásával és végképp nem járt ezen egyének törvényes rehabilitálásával.

A magyar nép ellenállása folytatódik

A forradalomban és az ellenállásban több író is kiemelkedő szerepet játszott. Közülük néhány menedéket kapott a budapesti Lengyel Nagykövetségen november 10-én. Három napra rá az egykori pártellenzék néhány tagja megalakította a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalmat. A XX. kerületi Nemzeti Bizottság azt követelte, hogy küldjenek ENSZ megfigyelőket Magyarországra, vegyék be az új kormányba is Nagy Imrét és Maléter Pált, továbbá mondják ki Magyarország semlegességét. Tiltakoztak a tömeges letartóztatások ellen is. Az Írószövetség november 21-én nyilatkozatban kötelezi el magát a magyar forradalom mellett.

A legnagyobb tiltakozásra december 23-án, az úgynevezett "Néma tüntetéssel" került sor. A Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa a Központi Munkástanáccsal együtt néma sztrájkot hirdetett. 12 órakor megszólaltak a harangok, üres és néma volt az egész Körút. Az orosz tankok megindultak a Kőrúton, mert a csendből azt hitték, hogy valami készül. A hatás döbbenetes volt, amikor harangszó mellett a kihalt város utcáin a megszálló páncélosok dübörögtek. Ez a "fülsiketítő csend" egy órán át tartó tragikus kiáltás volt azért, hogy felrázzák a világ közvéleményét.

A kommunista quislingeket zavarta a forradalom szó. Ha ők a Munkás-Paraszt Forradalmi Kormány, akkor akiket eltipornak, nem lehetnek forradalmárok. Ezért az MSZMP ideiglenes Központi Bizottsága december 4-én a magyar történelem legtisztább forradalmát ellenforradalomnak minősíti, és közzéteszik azt a négy okot, amely szerintük kiváltotta az októberi eseményeket. Első okként a Rákosi-Gerő klikk súlyos hibáit jelölik meg. A második ok Nagy Imre-Losonczy Géza-féle pártellenzéki csoport tevékenysége már csúsztatás. A harmadik ok Horthy fasizmusra és a magyar kapitalista-földesúri ellenforradalomra való hivatkozás pedig üres mellébeszélés. A nemzetközi imperializmus megjelölése negyedik okként pedig szintén alaptalan.

Az októberi forradalom napjaiban önmagára talált magyar nép nem tudott beletörődni abba, hogy a forradalom minden eredménye odaveszett. Az emberek nem tudták és nem is akarták elfelejteni, ami a szabadság néhány napja alatt történt. December 4-én a nők szerveztek tüntetést a Hősök terére. Anyák, feleségek, leányok virággal a kezükben, karjukon gyermekeikkel az ismeretlen katona sírjához mentek, ahol kitűzték a forradalom nemzeti színű lyukas zászlaját. A nők néma tüntetését szovjet katonák oszlatták fel. Ugyancsak tüntetés volt az Egyesült Államok nagykövetségénél a Szabadság téren. Ennek a karhatalmisták beavatkozása vetett véget.

December 4-én több száz asszony a Március 15. térre igyekezett, hogy virágokat helyezzenek el a Petőfi szobornál. Ezt a szovjet páncélosok és gyalogsági egységek megakadályozták. Ugyanezen nap délután a Szabadság téren mintegy háromezer ember tüntetett. Közülük 39-et letartóztattak.

Ezen a napon kormányhatározattal elrendelték a Forradalmi Bizottságok feloszlatását. kétszáz értelmiségit és munkástanács tagot őrizetbe vettek. December 6-án már a quisling kormány ellentámadásba ment át. A Baross téren, a Kálvin téren, a Nyugati pályaudvarnál és a Móricz Zsigmond körtérnél kommunista tüntetéseket szervezett. A mai Andrássy úton (az Andrássy utat a Rákosi diktatúra idején Sztálin útnak nevezték, az 56-os forradalom után 'Magyar Ifjúság útja' nevet kapta, majd pedig a 'Népköztársaság útja' névre keresztelték.) és a Nagykörúton vörös zászlós tüntetésre került sor, amelyet szovjet katonák és magyar karhatalmisták biztosítottak. A felbérelt felvonulók Kádárt és az MSZMP-t éltették. A gyárakból hazafelé tartók összetűztek velük a Lenin kőrúton a Dob utca körül. A tiltakozókat szovjet páncélautók és gyalogos karhatalmisták oszlatták szét. Az Oktogonnál, amit akkor November 7 térnek neveztek, tűzharc alakult ki. A Nyugatinál pedig a karhatalmisták az ellentüntetőkre lőttek, illetve kivégezték az általuk gyanúsnak vélt személyeket. Hatan meghaltak, egy személy pedig megsebesült.

A hatalom ellentámadását a Katonai Tanács ülésén készítették elő. Ennek tagjai tudták, hogy azok a tisztek, akik hűségnyilatkozatot tettek a Kádár kormány felé, hajlandók a fegyvertelen tömegre lövetni. A Kádárhoz csatlakozó Marosán György ekkor jelentette ki: "mától kezdve lövetünk". Ezért a december 6. és 12. között eldördülő gyilkos sortüzeket szándékosnak kell tekintenünk. A cél a lakosság megfélemlítése, és a Munkástanácsok felszámolása volt. Tatabányán, Salgótarjánban, Miskolcon és Egerben számos munkás élt, illetve a lakosság zöme keresztény nemzeti beállítottságú volt.

A miskolciak a rendőrök mellett tüntettek. Erre a szovjet egységek és a karhatalmisták sortüzet zúdítottak rájuk, 8-an meghaltak, 40-en megsebesültek. Eger a magyar katolikus egyház egyik központja. Az itteni lakosság keresztény szellemiségéről is híres. Ezért ebben a városban ez volt a fő célpont. Egerben december 10-én mintegy négyezren imádkoztak az áldozatokért, majd elszavalták a Nemzeti dalt. A karhatalmisták letartóztattak néhány tüntetőt. A tömeg a börtönhöz ment, hogy kiszabadítsa őket. December 11-én pedig az egriek a szovjet parancsnokság előtt elégették a vörös zászlót. Ekkor a tömegbe lőttek, és meghalt egy 15 éves fiú. December 12-én az Eger belvárosában tüntetőket tőrbe csalták. Elzárták előlük a menekülési útvonalakat. Kilenc halott és harminc sebesült maradt a helyszínen. A jelenlévő szovjet páncélos nem avatkozott be a vérengzésbe.

Pest megyében lévő Tinnye községben a szovjet kolhozokhoz hasonló ottani termelőszövetkezetből a többség ki akart lépni. A kilépni akarók közül mintegy százat a karhatalmisták jobb belátásra akartak bírni, és ezért fogva tartották őket. A családtagok követelték a szabadon bocsátásukat. A szót emelő fiatalasszonyt a karhatalmisták fejbe lőtték és az illető meg is halt. Békés megyében is három sortűz dördült el. Kettőnél - Gyomán és Gyulán - célzott lövésekkel leterítették a hangadókat. Csepelen a magyar nehézipar egyik központjában január 11-én géppuskával akartak rendet teremteni a karhatalmisták. A szovjet tankok felvonultak a gyár bejáratához. Sok volt a sebesült. A karhatalmisták a kijövő munkásokat válogatás nélkül ütlegelték.

A sortüzek a megfélemlítést szolgálták. Előre megtervezték a menekülési utak lezárását, és ekkor zúdítottak tüzet a civil tüntetőkre. Az áldozatokat a lövések hátulról érték. A magyar népnek ezek a mészárosai első alkalommal 1957. augusztus 20-án kapták meg 'a Munkás-Paraszt Hatalomért érdemérmet', amely számos privilégiummal járt, így például a magyar nép ezen gyilkosainak a gyerekeit automatikusan felvették az ország egyetemeire.

Felállították az internálótáborokat és december 12-én jogszabályt adtak ki a politikailag veszélyes személyek őrizetbe vételéről. Az internálásokat a rendőrhatóság rendelte el 6 hónapi időtartamra. Ezt az ügyészség utólag jóváhagyta. Az ügyészségi felügyelet ellenére számos internáltat hat hónapon túl is fogva tartottak ítélet nélkül, mivel mód volt a hat hónapos időtartam többszöri meghosszabbítására, minden indoklás nélkül.

Az idegen érdekek szolgálatába szegődött magyar kormányzat december 11-é n hozzá fogott a bosszú és megtorlás jogszabályi kereteinek a megteremtéséhez. Az Elnöki Tanács hatályba lépteti a rögtönbíráskodásról szóló törvényerejű rendeletét. 1956. december 15-től 1957. november 3-ig ennek megfelelően járnak el a katonai bíróságok. Később bevezetik a gyorsított eljárást, amely lehetővé teszi a 16 év feletti fiatalokra is a halálbüntetés kiszabását. Ezt Manszfeld Péterrel szemben alkalmazták is.

1957-ben létrehozzák a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsát, majd ezt a Népbírósági Tanácsok országos hálózatává bővítik. Az öttagú tanácsokban egy bíró és négy ülnöknek nevezett politikai megbízott ítélkezett a kommunista párt elvárásainak megfelelően. Ítéleteiket gyakran két órán belül végrehajtották halálra ítélt áldozataikon.

Az 56-os áldozatok között volt tinédzser korú fiatal, egyetemista, fizikai munkás értelmiségi, művész és katona, de volt kommunista miniszterelnök, a történelmi osztályhoz tartozó arisztokrata, polgár, és földműves. A mártírok ezen színes koszorúját az a közös törekvésük kapcsolta össze, ami már jelen volt a magyar nép legjobbjaiban, az 1948-as 49-es forradalomban és szabadságharcban is. Akkor is a nemzeti önrendelkezést és a társadalmi igazságosságot akarták, most is.

A szabadságvesztésre ítéltek összetétele is ehhez hasonló. Voltak köztük vezető értelmiségiek, gyári munkások, és a magyar földhöz kötődő parasztok. Valamennyien tudták és a zsigereikben érezték, hogy ez az internacionalista-kommunista hatalom, amely önmagát fegyveres erőszakkal "legitimálja" se nem népi, se nem demokrata, se nem munkás, nem is paraszt, hanem csak önkényuralom, amely a magyar nép alapvető szükségleteit, érdekeit és értékeit megtagadva idegen hatalom szolgálatában áll. A magyar nép vérveszteségéhez kell sorolni azokat is, akik elhagyták az országot. Számuk kétszázezer körül van.

A szovjet csapatok által kivégzettekről nem rendelkezünk adatokkal. Az orosz katonák részben az utcákon, tereken is lőttek agyon embereket, de a főváros VIII. kerületében lévő Ludovika Katonai Akadémia épületében volt egy úgynevezett hadbíróságuk is, ahol tolmács, és védő nélkül szabták ki és hajtották végre a halálos ítéleteket.

Ma már rendelkezésünkre állnak olyan szovjet dokumentumok, amelyekből tudjuk, hogy Kárpátaljára is hurcoltak internáltakat. E dokumentumokból kiderül, hogy mintegy 4-5 ezer főt deportáltak a Szovjetunióba. Egyedül az ungvári börtönben november 15-én 846 magyart tartották fogva, köztük volt 23 nő, 68 kiskorú és 9 kislány. Szerov tábornok a KGB akkori főnöke Hruscsovnak küldött november 19-i jelentésében közli, hogy a hadműveletek során 4700 főt vettek őrizetbe, 1400-at letartóztattak, és 860 főt Ungvárra (Uzsgorodra) és Sztijre szállítottak. Szerov jelentése szerint az őrizetbe vettek és letartóztatottak útnak indítása során kezdetben előfordultak olyan esetek, amikor a katonai egységek parancsnokai önállóan szállítottak őrizetbe vetteket Csapra, és a Belügyminisztérium táborai átvették őket. Ebből megállapítható, hogy a 860 főn túlmenően további deportálások is voltak, amelyekről azonban a létszám megjelölése nélkül történik csak említés. Amikor erről a nyugati közvélemény tudomás szerzett, rendkívül erőteljesen tiltakozott ellene. Ez is közrehathatott abban, hogy a deportálások abbamaradtak.

Az a mintegy kétszázezer magyar, aki elmenekült hazájából, nyugaton még szervezkedett, és megpróbálta ébren tartani a forradalom és az ellenállás szellemét. Szervezeteiknek köszönhető, hogy elevenen őrizték 1956 emlékét évtizedeken át, és emlékeztették a világ szabadabb részét a magyar forradalomra.

Magyarországon, elsősorban Budapesten 1957 elejétől már egyre többször hangzott el a MUK, azaz hogy Márciusban Újra Kezdjük. Ez azonban csak óhaj, és a quisling hatalom számára fenyegetés maradt. A hatalom annyira félt az ifjúság 1848-at idéző szellemétől, hogy eleve meg akarta akadályozni: bármiféle megemlékezésre sor kerüljön 1957. március 15-én. Ezért a nagy nemzeti ünnepet megelőzően tömeges letartóztatásokat hajtottak végre.

A MUK jelszava 1957. január-februárban tűnt fel, elsősorban Budapesten, de az ország más településein, sőt még a nyugati emigrációban is. A fegyveres ellenállásban részt vett fiatalok több kisebb csoportja nem tudott beletörődni a forradalom leverésébe. Ezért legalábbis szűkkörű megbeszéléseken azt tervezték, hogy 1957. március 15-én fegyveres felkelést robbantanak ki az elnyomó szovjet quisling kormányzat ellen. Egyes helyeken a korábbi fegyveres csoportok tagjai felvették a kapcsolatot egymással, elrejtett fegyvereiket is készenlétben tartották, továbbá mozgósító, harcba hívó röpcédulákat is írtak és terjesztettek.

Az időközben jól megszerveződött államvédelmi elnyomó gépezet, amelyet ekkor belügyi erőknek neveztek, természetesen tudott a MUK jelszaváról és tagjai tudatosan eltúlozták annak a jelentőségét, így is alátámasztva saját fontosságukat. Tény az, hogy a MUK-ra hivatkozva 1957. márciusában nagyarányú letartóztatásokat hajtottak végre, és ennek során mintegy hatezer személyt, főleg fiatalokat vettek őrizetbe. A kádárista karhatalmi és rendvédelmi szervek erőfitogtató mozgósítása ellenére számos helyen tiltakozó akciókra került sor. Ezek nagyrészt röpcédulák elkészítésében és terjesztésében, falfeliratok mázolásában és sztrájkokban nyilvánultak meg. A MUK-ban való részvétel vádjában sajnos több halálos ítéletet is hoztak és hajtottak végre. Mint már utaltunk rá, elsősorban a belügyi-rendvédelmi szerveknek jött jól, mert ezek önbizalmát erősítette és dicsekedhettek azzal, hogy sikeresen likvidáltak egy "veszedelmes, államellenes akciót".

E sorok írójának fájdalmas kötelessége, hogy itt megemlékezzen arról a két személyről, akik az ELTE Jogi Kara első éves hallgatóiként a MUK áldozataivá váltak. Két tehetséges és szép 18 éves leányról van szó, név szerint: Komáromi Nelliről és Jekkel Kláráról. Tudomásom szerint mindketten az ELTE Leánykollégiumában laktak, amely ekkor a Múzeum körút és a Rákóczi út sarkán volt, az Astoria szállóval szemben. Hírek jártak arról, hogy egyes diákok élelmiszercsomagjait megdézsmálták. Egyik ilyen alkalommal a károsult a rendőrséghez fordult, amit házkutatás követett. Az eltűnt élelmiszer-csomag nem került elő, viszont találtak számos MUK-ra és ellenállásra felszólító röplapot, amelyet Komáromi Nelli fogalmazott, és Jekkel Klári, valamint több más egyetemi hallgató társa másolt és terjesztett. A két joghallgató leányt letartóztatták, és hosszú börtönbüntetésre ítélték. Jekkel Klárát, aki menyasszony volt, majd férjhez ment, a börtönben végzett súlyos fizikai munkától az sem mentette meg, hogy gyermeket várt. Komáromi Nelli egy ideig a halálra ítélt Wittner Máriával volt egy cellában. Tőle tudom személyesen, hogy rendkívül bátran viselkedett, és elítélttársai körében nagy tiszteletnek örvendett. Az eset e sorok íróját különösen azért rázta meg, mert egyrészt Jekkel Klára a csoporttársa volt, másrészt Komáromi Nellivel volt alkalma együtt vizsgázni és csak bámulni tudta évfolyamtársa vizsgán tanúsított kiváló teljesítményét.

Az ELTE Jogi Karán számos fegyelmi eljárás folyt, amelynek keretében súlyos büntetéseket szabtak ki. Ezek az eljárások azonban elsősorban a magasabb évfolyamra járó hallgatókat sújtották. De az első évfolyamon is dermedt félelem lett úrrá Jekkel Klára és Komáromi Nelli letartóztatása után. Jekkel Kláriról 1989-ben hallottam újból, amikor is a Szabad Európa Rádió munkatársa, Láng Júlia, egy hosszabb interjút készített vele. Ekkor tudtam meg, hogy évfolyam- és csoporttársam milyen erős akarattal viselte el a börtönélet megpróbáltatásait. Komáromi Nelliről csak annyit sikerült megtudnom, hogy már nem él. Mindkét évfolyamtársam 1956. névtelen hősei közé tartozik, akikre a legnagyobb tisztelettel gondolok a mai napig.

A MUK tehát nem sikerült és néhány helyen 1957-ben feltűnt a JUK jelszava, ami azt jelentette, hogy Júniusban Újra Kezdjük. A JUK-nak azonban már annyi hatása sem volt, mint márciusban a MUK-nak, és nem is járt annyi megtorlással.

Nagy Imre sorsának alakulása

Az alatt a 22 nap alatt, amíg Nagy Imre munkatársaival a jugoszláv nagykövetség épületében tartózkodott, a szovjet hadsereg vérbe fojtotta a magyar forradalmat. Ekkor már csak az ország hegyes vidékein, a Mecsekben, a Mátrában és a Bükkben volt szórványos ellenállás. A Kreml által Magyarországra kényszerített quisling kormány kezdetben a magyar történelem legnépszerűtlenebb és leggyűlöltebb vezetése volt. A lakosság többsége joggal érezte úgy, hogy ez a kormány se nem magyar, se nem forradalmi, se nem munkás, se nem paraszt. Minden jelzője hazugság. Kezdetben ugyan megígérte, hogy biztosítja az ország önrendelkezését, de legfőbb ígéreteit, többek között azt, hogy tárgyal a szovjet csapatok kivonásáról, megszegte. Mivel a magyar nép a fegyveres harc leverésével az ellenállás új formáit választotta, és ebben a munkásság járt az élen, ezekben a hónapokban Magyarországon lényegében kettőshatalom volt. Az egyik a szovjet csatlós kommunista kormányzat, a másik pedig a munkástanácsok vezette, alulról szerveződött népi hatalom volt. Kádárék érezvén politikai gyengeségüket, szerepüket ideiglenesnek tüntették fel, és hajlandónak mutatkoztak tárgyalni Nagy Imrével. Ezért a Kádár kormány először csak a Nagy Imre kormány gyengeségéről beszélt. November 11-én pedig Nagy Imrét, mint a kormány egyetlen kommunistáját említi. Kádár ekkor még kijelenti, hogy:

"Nekem, aki miniszter voltam Nagy Imre kormányában, teljes nyíltsággal meg kell mondanom, hogy személyes meggyőződésem szerint sem Nagy Imre maga, sem politikai csoportja nem akarta az ellenforradalmi rendszert tudatosan segíteni."

Már utaltunk rá, hogy november 13-án munkásküldöttségek keresték fel Kádár Jánost az Országházban és Nagy Imre felől érdeklődtek. Kádár közölte velük, hogy Nagy Imrét az események magukkal ragadták. Nem tartóztatták le, hanem önszántából hagyta el a Parlament épületét. Mozgásszabadságát sem a szovjet kormány, sem a szovjet parancsnokság nem korlátozza, és egyedül tőle függ, hogy részt kíván-e venni a politikai életben.

November 14-én Kádár a Budapesti Központi Munkástanács küldöttségét fogadta. Itt arról beszélt, hogy a magyarországi események nem tekinthetők ellenforradalomnak, de a munkásoknak a múlt bűnei miatti elégedetlensége mellett ellenforradalmi jelenségek is mutatkoztak. Megerősítette azt is, hogy az utóbbi hetek népi mozgalmában való részvétel miatt senkit nem érhet bántalom. Kitért a semlegességre is. Ezt érthető kívánságnak nevezte, de hangsúlyozta, hogy a hatalmi egyensúlytól függ, és olyan nemzetközi helyzetre van szükség, amely reálissá teszi ezt a követelést. Hozzátette:"többpárt rendszert akarunk és szabad, becsületes választásokat. Tudjuk, hogy ez nem lesz könnyű dolog, mert a munkáshatalmat nem csak golyókkal, de szavazó cédulákkal is meg lehet semmisíteni. Számításba kell vennünk, hogy a választásokon teljes vereséget szenvedünk, de ha felvesszük a választási harcot, a kommunista pártnak meg lehet a megfelelő ereje ahhoz, hogy megszerezze a dolgozó tömegek bizalmát."

Nagy Imrével kapcsolatban utalt arra, hogy egy idegen állam követségén tartózkodik, ahol politikai menedékjogot kért. Ilyen körülmények között nem tárgyalhatnak vele, és nem is lehet miniszterelnök. Ha azonban Nagy Imre lemond a területen kívüliségről és ismét magyar területre lép, akkor lehetőség nyílik a tárgyalásokra.

A Kádár kormányzat valóban tárgyalásokat kezdett Jugoszláviával Nagy Imréék további sorsáról. A magyar miniszterelnökkel együtt a jugoszláv nagykövetségen volt a felesége, a lánya és a veje, Jánosi Ferenc, két unokája, valamint több barátja és politikai híve. Köztük volt Szántó Zoltán, a volt varsói nagykövet, Vas Zoltán, aki a forradalom alatt a közellátás ügyeit intézte, Lukács György, a neves esztéta, aki népművelésügyi miniszter volt Nagy Imre kormányában, továbbá Losonczy Géza, a politikai megújulási mozgalom egyik vezetője, Donáth Ferenc, a mezőgazdasági kérdések szakembere, Tánczos Gábor a Petőfi Kör főtitkára és a kivégzett Rajk László özvegye. Ott volt még Haraszti Sándor az Újságíró Szövetség elnöke, Szilágyi József, aki a forradalom alatt Nagy Imre titkára volt, Vásárhelyi Miklós, a sajtóügyek vezetője, Újhelyi Szilárd, Fazekas György és Erdős Péter újságírók, valamint Nádor Ferenc ezredes, a légierők parancsnoka. Családtagokkal együtt a csoportban 15 asszony és 17 gyermek is volt.

A Rajk-ügy és a Kádár-ügy kapcsán hosszú éveket töltött Rákosi börtönében Losonczy Géza, Donáth Ferenc, Rajk Júlia, Haraszti Sándor, Erdős Péter és Újhelyi Szilárd. A forradalom ideje alatt újjáalakult kommunista párt, a Magyar Szocialista Munkáspárt előkészítő bizottságának hét tagja közül öt menedékjogot kért. A hatodikat, Kopácsi Sándort az utcán elfogták, és a szovjet nagykövetségre, majd Sashalomra, egy szovjet laktanyába vitték, és a KGB főnöke, Szerov tábornok személyesen tartóztatta le. Az MSZMP egész vezetéséből tehát csak Kádár János volt szabadlábon.

A tárgyalásokon a Kádár kormány részéről felvetették, hogy Nagy Imre néhány személlyel együtt Romániában kérjen menedékjogot és maradjon ott addig, amíg Magyarországon stabilizálódik a helyzet. A jugoszláv válasz erre az volt, hogy ha Nagy Imre és a többi személy erre önként hajlandó, akkor nem ellenzik. Nagy Imréék a legszívesebben Magyarországon maradtak volna a helyzet mielőbbi rendeződése érdekében, továbbá azért is, hogy részt vegyenek az ország normális életében. Személyes biztonságukra nézve azonban biztosítékot akartak kapni. Ha nem kapnak garanciát, akkor Jugoszláviába kívánnak távozni. A Kádár csoport ragaszkodott Romániához. November 16-án viszont azt közölték, hogy hajlandók írásos biztosítékot adni Nagy Imrének, és így a Nagy-csoport november 17-én már el is hagyhatja a jugoszláv követséget. Amikor Szoldatics jugoszláv nagykövet elment Kádár Jánoshoz, hogy aláírassa vele a biztosítékot, az aláírás helyett új követelésekkel állt elő. Azt kívánta, hogy Nagy Imre és Losonczy Géza mondjon le miniszteri tisztségéről, ismerje el a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányt, gyakoroljon önbírálatot, és adjon biztosítékot arra, hogy nem tesz semmit az új kormány ellen. Ehhez még azt is hozzátette, hogy amíg a helyzet Magyarországon nem normalizálódik, addig Nagy és társai valamelyik kelet-európai szocialista országban és ne Jugoszláviában kérjenek menedéket.

Nagy Imréék ezt természetesen visszautasították. Belgrád ekkor Budapestre küldte Dobrivoje Vidics külügyminiszter helyettest, aki átadta a jugoszláv kormány levelét. Eszerint vagy elismeri a Kádár kormány Nagy Imréék személyi biztonságát, és szabadon hazatérhetnek, vagy lehetővé teszik számukra, hogy Jugoszláviába távozzanak. A Kádár kormány november 21-én az első változatot fogadta el. Írásban is megismételte, hogy Nagy Imre és csoportjának a tagjai ellen nem kíván büntető eljárást alkalmazni korábbi ténykedésük miatt. Eszerint megszűnik a Nagy Imre csoportnak nyújtott menedékjog, önként távozhatnak a jugoszláv nagykövetségről, és szabadon hazatérhetnek.

Az írásos biztosíték alapján Nagy Imréék úgy döntöttek, hogy hazamennek. Feltehetően jobb híján hittek Kádár ígéreteinek. A fegyveres harc véget ért, segítségre nem lehetett számítani. Az ENSZ ugyan felhívta egy sor határozatban a Szovjetuniót, hogy vonja ki csapatait Magyarországról, megbélyegezte a fegyveres beavatkozást, de gyakorlatilag nem ért el semmit. Csupán a deportálást elítélő határozata volt eredményes, mert ezt a szovjet kormány leállította. Moszkva ignorálta az ENSZ határozatait és azokat Magyarország belügyeibe való beavatkozásnak minősítette. A magyar kérdésben az ENSZ egyértelműen kudarcot vallott.

Amerikában idő közben lezajlott az elnökválasztás, és az újraválasztott Eisenhower szavakban elismeréssel adózott a magyar népnek, de azt is megismételte, hogy Amerika soha sem bíztatta a rabságban lévő népeket arra, hogy fegyveresen fellázadjanak. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy mindenki magára hagyta a magyarokat, a lakosság számára hosszú távon nem maradt más, mint a beletörődés, a passzív ellenállás és a túlélés, vagy otthon, vagy elmenekülve az országból.

A Kádár csoport egyrészt őrizetbe akarta venni Nagy Imrét, és meg akart szabadulni tőle. Másrészt valamiféle megegyezést akart vele. A harmadik elképzelés az volt, hogy megkaparintják, és úgy egyeznek meg vele. Az ország lakossága követelte Nagy Imre visszatérését, és tőle remélte a kibontakozást. A Kádár csoport ekkor még rendkívül elszigetelt volt, és Nagy Imréék azt hitték, hogy emiatt kénytelen lesz hozzájuk közeledni. Valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy Kádárék megadták a kért írásos nyilatkozatot, Nagy Imréék pedig azt elfogadták.

Azt is figyelembe kell venni, hogy a jugoszláv nagykövetségen rendkívül nagy volt a zsúfoltság, szűkös az ellátás, és a kisgyermekek helyzete egyre elviselhetetlenebbé vált. Csalódást okozott a belgrádi kormány politikai magatartása is. November 11-én Tito marsall Pulában beszédet mondott, amelyben kitért a magyar eseményekre is. Keményen bírálta Rákosit, Gerőt, a magyar sztálinisták bűneit, vezetőik alkalmatlanságát és becstelenségét. A forradalmi eseményekről viszont ezt mondotta:

"Ha Nagy Imre kormánya erélyesebb lett volna, ha nem ingadozik folytonosan, hanem határozottan fellép a zűrzavar ellen, az ellen, hogy a reakciósok kommunistákat gyilkolnak, ha erélyesen szembeszegül a reakcióval, talán helyes vágányra terelődtek volna a dolgok és talán nem került volna sor a szovjet hadsereg beavatkozására. De mit tett Nagy Imre? Fegyverbe szólította a népet a szovjet hadsereg ellen és a nyugati országokhoz fordult segítségért. Nyugaton hatalmas mértékben kihasználták ezt a beavatkozást. Kihasználták az imperialisták, hogy megtámadhassák Egyiptomot. Éppen ezt a pillanatot, a magyar tragédiának ezt a szakaszát választották a támadás megindítására, mert azt remélték, hogy a Szovjetunió erősen el lesz foglalva és nem lesz módjában fellépni az agresszió ellen. Magyarországon akkor újabb harcokra került sor. A szovjet csapatokat megerősítették. Nagy megszökött és új kormány alakult..."

Tito ebben a beszédében említést tesz a szovjet beavatkozás előzményeiről is. Elvben ellenezte, de szükségszerűnek tartotta a "kommunista üldözés" miatt. Tito szerint Nagy Imre kormánya nem tett semmit ennek a megakadályozására, ehelyett arról tett közzé nyilatkozatot, hogy szakít a Varsói Szerződéssel a kinyilvánítja semlegességét.

A Kádár kormánnyal kapcsolatban azt mondotta Titó, hogy meg kell védeni, mert Magyarország legbecsületesebb törekvéseit képviseli. Titónak ezek a megnyilvánulásai megdöbbentették Nagy Imrét, hiszen a jugoszláv államfő hívta meg őt és barátait a követségre, és mos ingadozónak, siránkozónak és szökevénynek nevezi. Ha Nagy Imre november 4-re virradóra tudta volna, hogy Hruscsov már informálta Titót a magyarországi beavatkozásról, és ha azt is tudta volna, hogy az úgynevezett "munkás-paraszt kormány" és annak vezetőjére a javaslat Tito ötlete volt, akkor valószínűleg Nagy Imre nem a jugoszláv nagykövetségen keresett volna menedéket. A pulai beszéd szövegét ismerte és minden bizonnyal ez is arra ösztökélte, hogy távozzon a jugoszláv nagykövetségről. Döntését befolyásolta az is, hogy Kádár János sajátkezű aláírásával garantálta az ő és társai biztonságát. Úgy vélte - tévesen - hogy a Kádár kormány nincs abban a helyzetben, hogy nyíltan megszegjen egy ilyen kötelezettségvállalást. Mivel a Kádár kormány nyilatkozata a jugoszláv kormányhoz volt címezve, az ügyet nemzetközi jogi összefüggésekbe helyezte.

Így történt meg, hogy Nagy Imréék november 22-én 18 óra után elhagyták a jugoszláv nagykövetség épületét. Előzőleg levelet intéztek a belgrádi kormányhoz, és ebben megköszönték a nekik nyújtott segítséget. Münnich Ferenc, aki ekkor a Kádár kormány belügyminisztere volt, autóbuszt küldött értük azért, hogy hazaszállítsa őket. A követség közelében szovjet katonai gépkocsik várakoztak. Ez azért nem volt különösebben feltűnő, mert már november 4. óta jelen voltak. Meglepetést az okozott, hogy az autóbuszba szovjet tisztek szálltak fel. Nagy Imre emiatt azonnal leszállt az autóbuszról és társai is követték. Az utcán Nagy Imre közölte, hogy csak akkor hajlandó távozni, ha a szovjet tisztek elhagyják az autóbuszt. Erre azok leszálltak. A jugoszláv nagykövet, aki elkísérte Nagy Imrét az autóbuszig, tiltakozott a szovjet államvédelmi tisztek jelenléte ellen, és felküldte az autóbuszra a jugoszláv katonai attasét és egy másik diplomatát. Nagy Imre és társai újra felszálltak. A mozgásban lévő buszra azonban felugrott egy szovjet tiszt. Az autó a Gorkij fasor felé haladt, mert Haraszti Sándorék erre laktak. A busz azonban nem az ő házuk előtt, hanem a szovjet városi parancsnokságnál állt meg. Egy szovjet alezredes felszólította Nagy Imrééket, hogy szálljanak le és jöjjenek be a parancsnokságra. A két tiltakozó jugoszláv diplomatát egyszerűen lerángatták a gépkocsiról.

A belgrádi kormány tiltakozott a diplomatával szemben tanúsított bánásmód, valamint Nagy Imréék elhurcolása miatt. Micsunovics moszkvai nagykövet emlékirataiban beszámol arról, hogy Hruscsov már november 6-án követelte Nagy Imre kiadatását. Hruscsov Nagy Imrét ellenforradalmárnak, Losonczy Gézát pedig gengszternek nevezte és közölte, hogy a szovjet-jugoszláv kapcsolatok alakulása a Nagy-ügy kezelésétől függ. November 11-én pedig azt mondotta Micsunovicsnak, hogy Nagy Imre és társai nem maradhatnak Magyarországon és a románok hajlandóak segíteni.

November 23-án a budapesti Rádióban este 8 órakor beolvastak egy közleményt, amely szerint a november 4. óta a jugoszláv nagykövetségen tartózkodó Nagy Imre és társai engedélyt kértek a magyar kormánytól, hogy egy másik szocialista országba távozhassanak. Így a román kormány beleegyezésével Nagy Imre és társai november 23-án a Román Népköztársaság területére távoztak. A belgrádi kormány tiltakozott. Ebből világossá vált, hogy Nagy Imréék nem önként távoztak, és amíg a jugoszláv követségen tartózkodtak, visszautasították azt a javaslatot, hogy Romániába menjenek. A hír megdöbbentette a magyar közvéleményt, és ezért Kádár úgy érezte, hogy meg kell nyugtatnia az embereket. November 25-én egy munkásküldöttség fogadásakor azt mondotta, hogy az autóbusz utasait az ő biztonságuk érdekében nem szállították otthonaikba. Joggal lehetett feltételezni, hogy az országban rejtőzködő ellenforradalmi elemek provokációhoz folyamodnak, megölik Nagy Imrét, hogy aztán a magyar kormányt tegyék felelőssé. November 26-án Kádár a Rádióban is megszólalt: "Megígértük, hogy Nagy Imre és barátai irányában nem szándékozunk bírói úton fellépni a múltban elkövetett bűneik miatt még akkor sem, ha utóbb azokat ők maguk is elismerik. Mi megtartjuk ezt az ígéretünket, nem tartjuk a távozásukat véglegesnek. De a jelenlegi helyzetben úgy véljük, hogy Nagy Imre és az övéi számára előnyös, ha egy időre elhagyják Magyarország területét."

New Yorkban ekkor már tanácskozott az ENSZ Közgyűlése és egy sor delegátus felháborodottan tiltakozott a Nagy Imrével szemben tanúsított eljárás miatt. December 3-án Preoteosa román külügyminiszter elmondotta, hogy a magyar kormány kérésére nyújtott kormánya menedékjogot. Nagy Imréék romániai tartózkodása összhangban fog állni a vendéglátás minden szabályával, és garantálni fogják személyi biztonságukat.

A magyar sajtó ekkor még csak gyengeséget és puhaságot vetett Nagy Imréék szemére. 1957. januárjától azonban már árulónak nevezték. 1957. január 1. és 4. között Budapesten találkoztak a magyar, a román, a cseh, a bolgár, és a szovjet kommunista párt vezetői. Január 6-án pedig a Kádár kormány olyan nyilatkozatot tett közzé, amely szerint "Nagy Imre és kormánya árulása révén megnyitotta az utat a fasiszta ellenforradalomnak."

1957. január közepén Mao Ce-tung Csou En-lajt küldte a kelet-európai kommunista országokba, hogy a szovjet vezetés tekintélyét Kína támogatásával megerősítse. Csou En-laj már arról beszélt, hogy "Nagy Imre klikkje az árulás mocsarába süllyedt". A Magyar Kommunista Párt Központi Vezetősége decemberben még Nagy Imréék forradalmat megelőző magatartását pozitívnak értékelte. Február 26-án azonban már az volt az álláspont, hogy Nagy Imre és társai már október 23. előtt is az ellenforradalom előfutárai voltak, november 4. után pedig az utóvéd szerepét töltötték be.

1957. elejétől már az is felmerült, hogy Nagy Imrééket perbe fogják. Elsőnek Kiss Károly, Kádár egyik támogatója beszélt 1957. február 15-én arról egy gyűlésen, hogy "egyszerű emberek egyre inkább azon a véleményen vannak", miszerint Nagy Imrét bíróságnak kell átadni. A kommunista manipuláció szokásos fogása "az egyszerű emberekre" történő hivatkozás. Annak idején ők követelték Rajkék kivégzését, az életszínvonaluk leszállítását, a normák állandó emelését, és hogy Dunapentelét Sztálinról nevezzék el. Kiss Károly véleményéhez február 20-án csatlakozott a sztálinista Apró Antal is. Révai József, aki október 23-án lövetni akart a tüntetőkre, 1957. március 7-én elítélte a pártvezetést, amiért túlzott türelmet tanúsít az áruló Nagy Imre irányában. Kádár János 1957. április 4-én újságírók előtt kijelentette, hogy "nem lesz Nagy Imre per, mert a helyzete kényes".

1956 hatása a nemzetközi kommunista mozgalomra

Az 1957-es év és 1958-as év első hat hónapja a kommunista mozgalom látszólagos fellendülését mutatta. Az októberi forradalom 40. évfordulóján a világ kommunista pártjai találkozót tartottak, amelyen Mao Ce-tung is részt vett, de még a jugoszláv kommunisták szövetsége is képviseltette magát. Hruscsov is hatalma csúcsára jutott azáltal, hogy ki tudta kapcsolni a vezetésből Malenkovot, Molotovot, és Kaganovicsot. Mao Ce-tung ugyan szavakban elismerte, hogy a Szovjetunió a szocialista tábor vezető ereje, de nyilvánvalóvá vált, hogy az igazi vezető Mao Ce-tung akar lenni. Hruscsov és Mao között azonban eltérés volt Sztálin megítélésében, és Hruscsov XX. Kongresszusi bírálatát a kínaiak elhibázottnak tartották. Mao igényt tartott arra, hogy Moszkva adja át az atomfegyver technológiát Kínának. A III. világháborút ugyanis Mao nemcsak elkerülhetetlennek, hanem szinte kívánatosnak vélte. Gondoljunk csak arra a kijelentésére, hogy "az emberiség egyharmada, vagy akár csak a fele elpusztul is, az imperializmus megsemmisül és a világot a szocialista tábor fogja uralni."

Hruscsovot és az SZKP új vezetését meghökkentette ez stratégia, mert ők a békés egymás mellett élés hosszabb időszakára kívántak berendezkedni. Kételyeik támadtak azt illetően is, hogy adhatnak-e atomfegyvert egy ilyen stratégia meghirdetőjének a kezébe. Később, mint látjuk úgy döntöttek, hogy nem adhatnak. 1957-ben azonban még nyíltan nem fordulhattak szembe Mao Ce-tunggal, hiszen Hruscsov is Mao-ra támaszkodott, amikor Malenkovot félreállította. Ugyancsak Mao küldte Csou En-lajt 1957. januárjába Kelet-Európába azért, hogy megerősítse Moszkva és Hruscsov tekintélyét.

Nagy Imréék sorsa kapcsolódik az elmélyülő szovjet-kínai konfliktushoz. Peking az 1953. október 23-át követő első héten rokonszenvvel figyelte a magyar forradalmat, és Nagy Imre személyét is. A lengyel és a magyar események kapcsán először bírálták Kínában nyilvánosan az oroszok nagyhatalmi sovinizmusát. 1956. október 31-én azonban Mao Ce-tung igen gyorsan megváltoztatta álláspontját, és Lengyelországtól eltérően Magyarországon kemény közbelépést követelt. Kína álláspontjának a megváltozása döntően hozzájárult ahhoz a moszkvai döntéshez, amely végül is a forradalom katonai leveréséhez vezetett.

Hruscsovnak látnia kellett, hogy Mao-ék nem tartják elég erőskezű vezetőnek. A kommunista világmozgalom egysége szempontjából a legegyszerűbb az lett volna, ha Moszkva együtt menetel Pekinggel egy III. világháború felé. Hruscsovnak azonban kockázatmentesebbnek tűnt egy olyan "keménykezű és igazi kommunistához méltó" tett, mint például Nagy Imréék kivégeztetése.

Itt azonban már Jugoszláviával is számolni kellett, mert Hruscsov nagy fontosságot tanúsított annak, hogy a Sztálin által a Kominternből kiűzött Titóval jó kapcsolatot tartson fenn. 1955-ös belgrádi látogatása óta a szovjet-jugoszláv kapcsolatok kedvezően alakultak. A jugoszláv delegátusok megjelentek az 1957. novemberi nagy kommunista találkozón Moszkvában, de a záró nyilatkozat aláírását megtagadták. Ez visszavágásra ösztönözte Hruscsovot. Nagy Imre ügye tehát egyrészt jelezhette a kínaiak felé, hogy Hruscsov is kemény kommunista, ugyanakkor Belgrád irányába is jó eszköz a neheztelés kifejezésére. 1958. január 28-án - tehát két hónapra a moszkvai kommunista világtalálkozó után - a budapesti ügyészség már vádat emelt Nagy Imre és csoportja ellen. A bírósági tárgyalás is megkezdődött február 6-án. A bíróság elnöke, dr. Radó Zoltán a második tárgyalási napon több szünetet is elrendelt. Az egyik után az ügyész a tárgyalás felfüggesztését javasolta, és bizonyítás kiegészítést indítványozott. Radó Zoltán a kérésnek eleget tett, és a tárgyalást bizonytalan időre elnapolta.

Utóbb ezt a döntést Radó megbetegedésével indokolták. Hogy többről volt szó, arra Kádár azon kijelentése is utal, amit az MSZMP központi vezetőségének az ülésén tett. Amikor megkérdezték tőle, hogy mi lesz Nagy Imréékkel, lesz-e per vagy sem, Kádár azt válaszolta, hogy nem lesz és még hozzátette, "amikor aktuális volt, nem volt elég erőnk hozzá, most megvan hozzá az erőnk, de nem aktuális." Ez Méray Tibor véleménye szerint arra utal, hogy a per megszakításában olyan meggondolások játszhattak közre, amelyek nem csak a bírósági elnök személyén, de a magyar pártvezetésen is túlmutattak. A legvalószínűbb magyarázat az, hogy Hruscsov, aki végső soron nehezen törődött bele jugoszláviai politikájának kudarcába, hirtelen meggondolta magát és nem akarta tovább élezni a helyzetet Titóval. A helyzet elmérgesítése helyezett - ezt jelentette volna egy Nagy Imre elleni ítélet - inkább a közeledés tervével foglalkozott. Méray Tibor "Nagy Imre élete és halála" című könyvének a 356. oldalán arról ír, hogy úgy tűnik, mintha Hruscsov egyik napról a másikra arra az álláspontra helyezkedett volna, hogy a magyar-jugoszláv viszonyt nem az általános helyzet súlyosbítására, hanem a megjavítására kell felhasználnia. Ebben szerepe lehet Kádárnak, aki iránt a jugoszlávok tagadhatatlan rokonszenvvel viseltettek.

Kádár 1958. márciusában felkereste Titót. A találkozás során Kádár ismételten megígérte, hogy Nagy Imrééknek nem lesz bántódásuk, de elutasította Titónak azt a javaslatát, hogy a lengyel pártvezetőkhöz hasonlóan folytasson ő is önállóbb politikát, és időnként álljon a sarkára Moszkvával szemben. E találkozó után néhány napra, Hruscsov Budapestre látogatott. Végigjárta Magyarországot, "elvegyült a nép közé", meg akarta mutatni a világnak, hogy a legyőzött Magyarországon minden rendben van. Nemcsak meghunyászkodott a nép, de már szereti is leigázóit. A konok csenddel fogadott látogató gyűléseiről úgy számolt be a budapesti rádió, hogy utólag keverték hozzá a stúdióban a viharos tapsokat és éljenzéseket.

Kádár részletesen beszámolt a Titóval folytatott megbeszéléseiről. Hruscsovnak be kellett látnia, hogy nem sikerült Jugoszláviát visszaterelnie a Moszkva vezette államok tömbjébe. Moszkvába hazatérve keményen bírálta a jugoszlávokat, és megdicsérte Kádárékat. A magyar vezetők nem próbálnak "két lovon ülni". Egyszerre kiszolgálni a nyugati imperialistákat, és barátságba lenni a Szovjetunióval. Méray Tibor úgy látja, hogy ekkor pecsételődött meg Nagy Imréék sorsa. Tovább rontotta a helyzetet, hogy a jugoszláv kommunisták új programjukban a nyugati politika mellett a szovjet politikát is bírálták, és a véleményüket a pártkongresszusukon is hangoztatták. A Hruscsov-i vezetés erre úgy reagált, hogy a jugoszláv kommunisták nem is kommunisták, hanem a nyugati imperializmus támogatói, annak a munkásmozgalmon belüli megbízottai. A régi kominformista bírálatot ismételgették, mindössze az volt az új, hogy az ellenforradalmár Nagy Imre csoport a budapesti jugoszláv követségre menekült.

1958. júniusának az elején Hruscsov Szófiában többször is bírálta Jugoszláviát. Mao Ce-tung-ot ismételve kijelentette, hogy a Tito csoport eléggé el nem ítélhető szerepének egyik bizonyítéka, hogy "a budapesti ellenforradalmi puccs idején a jugoszláv nagykövetség a központja lett azoknak, akik elkezdték a harcot a magyar népi demokrácia ellen, a nagykövetség a menedéke lett a kapituláns és áruló Nagy Imre-Losonczy csoportnak".

Nagy Imre halála

1958. június 17-re virradóra a Kossuth rádió, majd a moszkvai rádió is hírül adta, az 56-os forradalom miniszterelnökének a kivégzését. A közleményből nem derül ki, hogy milyen törvények milyen rendelkezései alapján született meg az ítélet. Nem derült ki a közleményből, hogy kik voltak a vádlók, a védők és a tanúk. Azt sem lehetett tudni, hogy a vádakra mit válaszoltak a vádlottak. Az sem derül ki, hogy hol és mikor volt a tárgyalás. Dr. Szénási Géza legfőbb ügyész annyit közölt az újságírókkal, hogy a tárgyalás 12 napig tartott. Egy hónappal később a budapesti kormány válaszolt a jugoszláv kormány tiltakozására és ekkor azt közölte, hogy a tárgyalásra június 9. és 15. között került sor és az ítéletet 15-én hirdették ki. Még ma sem teljesen feltárt, hogy mitől lett olyan sürgős ez a per, amelyre csaknem kétévi fogvatartás után került sor.

A hivatalos közlemény szerint Nagy Imrét Donáth Ferenccel, Gyimes Miklóssal, Tildy Zoltánnal, Maléter Pállal, Kopácsi Sándorral, Szilágyi Józseffel, Jánosi Ferenccel és Vásárhelyi Miklóssal együtt állították bíróság elé. Közülük Donáth, Szilágyi, Vásárhelyi és Jánosi Nagy Imrével a jugoszláv nagykövetségen kapott menedéket. Később Románia biztosított számukra menedékjogot. A nemzetközi gyakorlat szerint nem szabad kiadni azokat, akik menedékjogban részesülnek. Arról, hogy nevezettek hogyan kerültek vissza Romániából Magyarországra, még ma sem tudjuk a pontos adatokat. Maléter Pált a KGB főnöke, Szerov tábornok akkor tartóztatta le, amikor a szovjet katonai küldöttséggel tárgyalt. Egy ilyen letartóztatás, valamint egy parlamenteri minőségben tárgyaló magyar miniszter kiadása és bíróság elé állítása megszegi a nemzetközi jogi előírásokat. Kopácsi Sándort 1956. novemberében szovjet katonák fogták el. Gimes Miklóst pedig egy szovjet és magyar karhatalmista vegyes alakulat. Tildy Zoltán letartóztatására pedig csak az elítéléséről szóló közleményből szerezhetett tudomást a nyilvánosság.

Ekkor vált ismertté az is, hogy Losonczy Géza, aki a Rákosi rendszerben már több évet töltött ártatlanul börtönben, s aki a Nagy Imre kormányban államminiszter volt, s akit ugyancsak a jugoszláv nagykövetségről vittek el, a börtönben "betegség következtében" meghalt. Az Igazságügy Minisztérium által megfogalmazott közlemény szerint Nagy Imre és társai a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés bűntettét követték el. Nagy Imrét azonban még hazaárulással, Kopácsi Sándort és Maléter Pált pedig katonai zendüléssel is vádolja. Nagy Imre és társai állítólag már 1955. decemberében államellenes szervezkedést hoztak létre a hatalom erőszakos megragadására és a Magyar Népköztársaság megdöntésére. Nagy Imrét elmarasztalja azokért a tanulmányokért, amelyet annak idején tíz példányban juttatott el az MDP központi vezetőségéhez és egy példányban a szovjet nagykövetségre. A közlemény ezeket "titkos okmányoknak" minősíti, amelyekben Nagy Imre kidolgozta a népi demokrácia-ellenes mozgalom politikai programját, feladatait, módszereit és távolabbi célkitűzéseit. Az Igazságügy Minisztérium fogalmazványa Nagy Imrét teszi felelőssé a Petőfi Kör működéséért, amelyről korábban Kádár János is lelkes szavakkal, dicsérőleg emlékezett meg. Kádár azt mondotta, hogy "mindig büszke lesz a Petőfi Kör fiataljaira". A közlemény Nagy Imrét teszi felelőssé az 1956. október 23-án "az imperialisták aktív közreműködésével kirobbantott ellenforradalmi fegyveres lázadásért". Kádár János húsz hónappal korábban még ugyanezt "népünk dicsőséges felkelésének" nevezte. A közlemény a Varsói Szerződésből való kilépést is Nagy Imre bűnéül rója fel. Egyetlen szóval sem említi, hogy Mikojan és Szuszlov a forradalom ideje alatt kétszer is járt Magyarországon és a szovjet kormány 1956. október 30-án hivatalosan is beleegyezett a Varsói Szerződéssel kapcsolatos tárgyalásokba. 234 védtelen állampolgár haláláért is Nagy Imrét teszi felelőssé. Arról viszont nem tesz említést, hogy hány ezer valóban védtelen állampolgárt öltek meg a forradalom leverése során a szovjet fegyveres erők, és a hozzájuk csatlakozott magyar kommunista karhatalmisták.

Még Mindszenty József bíboros érsek rehabilitálásáért is Nagy Imrét teszi felelőssé. Nem veszi figyelembe azt a tényt, hogy Mindszenty József esztergomi érsek 1956. november 3-i beszéde nem a Nagy Imrével való egyetértésről tanúskodik. Nagy Imrét azért is felelőssé teszi, hogy együttműködött "bizonyos imperialista körökkel, élükön az amerikai imperialistákkal". A közlemény nem törődik azzal, hogy a müncheni Szabad Európa Rádió adásai a forradalom alatt sorozatosan támadták Nagy Imrét. Felrója a forradalom miniszterelnökének, hogy november 4-i segélykérő szózatában "a nyugati imperialistákat nyílt fegyveres beavatkozásra hívta fel". Aki ismeri Nagy Imrének ezt a segélykérését, ebben egyetlen olyan szó sem volt, amelyik nyugati, vagy bármilyen más fegyveres segítséget kért volna.

Az Igazságügyi Minisztérium vádközleménye a tényekkel ellentétesen azt állítja, hogy 1956. október 23-án délelőtt titkos megbeszélés volt Losonczy Géza lakásán, amelyen Nagy Imre vezetésével részt vett Gimes Miklós, Vásárhelyi Miklós, Jánosi Ferenc, és Haraszti Sándor, és hogy ezen a tanácskozáson kormánylistát állítottak össze. Ezt a kormányt a törvényes magyar kormány erőszakos eltávolításával akarták hatalomra juttatni. Ez az állítás már csak azért is abszurd, mivel ebben az időpontban Nagy Imre nem is tartózkodott Budapesten. Még Lőwenstein hercegnek a kétnapos magyarországi útjáért is, amelynek során vöröskeresztes segélycsomagokat hozott, Nagy Imrét tette felelőssé.

Ilyen felvezetés után állapítja meg a vádközlemény:

"A bírósági eljárás peranyaga is megmutatta és bebizonyította, hogy Nagy Imre és társai korábbi revizionista, burzsoá-nacionalista politikai beállítottságuknak megfelelően törvényszerűen jutottak el a burzsoázia legreakciósabb imperialista erőivel való szövetséghez, a munkáshatalom, a népidemokratikus rendszer, a dolgozó magyar nép és a szocialista haza elárulásához... A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa mérlegelve a bűncselekmények súlyát, a súlyosbító és enyhítő körülményeket, a lefolytatott tárgyalás alapján a vád tárgyává tett cselekményekben a vádlottakat bűnösnek mondta ki és ezért Nagy Imrét halálra, Donáth Ferencet 12 évi börtönre, Gimes Miklóst halálra, Tildy Zoltánt 6 évi börtönre, Maléter Pált halálra, Kopácsi Sándort életfogytiglani börtönre, dr. Szilágyi Józsefet halálra, Jánosi Ferencet 8 évi börtönre, Vásárhelyi Miklóst 5 évi börtönre ítélte."

"Sorsomat a nemzet kezébe teszem."

A fennmaradt dokumentumok és filmfelvételek tanúsága szerint Nagy Imre nyugodtan és bátran viselkedett a per során. Nyilvánvalóvá vált, hogy mérlegre téve életét, valamint az internacionalista kommunizmushoz és ideológiájához való viszonyát, egyértelműen a magyar nemzet önrendelkezése, és a szociális igazságosságra vonatkozó elvei mellett foglalt állást. Nem volt hajlandó többé a meghunyászkodó és elvtelen megalkuvásra, a szervilis "forradalmiságra". A somogyi magyar földműves hazaszeretete és önérzete kerekedett felül az idegen érdekek szolgálatában álló szolgalelkű internacionalista kommunistán. E sorok írója azonban teljes megértést tanúsít azok iránt is, akik megalázkodva bánták "bűneiket", és sírva könyörögtek, hogy életben maradhassanak. Nagy Imre azonban ezt a szolgai szerepet már nem vállalta. Az utolsó szó jogán ezeket mondotta:

"Igen Tisztelt Legfelsőbb Népbíróság Tanácsa, Elnök Úr!

Bűnperemben sajnálatosan elmaradt a bizonyítás-kiegészítés és csak a vád tanúit hallgatták meg, a vád bizonyítékait vizsgálták. Szerény véleményem szerint a bűnpernek a bűnösség megállapítása mellett, az igazság felderítése is fontos feladata. A bizonyítás-kiegészítés elmaradása tükröződik a vádiratban épp úgy, mint a vádbeszédben, amelyek nem az objektív tények és nem a történelmi igazság szellemében világítják meg tevékenységemet és felelősségemet.

Ezen az általános megállapításomon túl, részletekbe én nem kívánok bocsátkozni, bízom abban, hogy a Tisztelt Bíróság az ügy és az anyag ismeretében vizsgálja meg az ellenem emelt vádakat és a felelősségemet, és ezt a legjobb lelkiismerete szerint teszi.

Igen Tisztelt Népbíróság, igen Tisztelt Elnök Úr! Az ügyész úr vádbeszédében reám a legsúlyosabb, tehát a halálbüntetés kiszabását javasolta. Többek között azzal indokolta, hogy a nemzet nem tud elfogadni olyan ítéletet, amely könyörületes lenne. Sorsomat tehát a nemzet kezébe teszem. A védő felszólalása után, az utolsó szó jogával elhangzott megjegyzéseimen túl, nem kívánok élni, védelmemre semmit felhozni nem kívánok. Várom a Tisztelt Népbírósági Tanács igazságtételét."

(A Kossuth Rádióban elhangzott 1999. április 18-án, a "Vasárnapi Újság" című műsorban)

A Nagy Imre elleni per befejeződéséről szóló hírt a Kossuth rádió akkor közölte a magyar lakossággal, amikor a forradalmi kormány miniszterelnöke és honvédelmi minisztere már nem élt, s kivégezték a rendkívül jellemes módon viselkedő Gimes Miklós újságírót is. Ezt onnan lehetett tudni, hogy az Igazságügyi Minisztérium által készített hivatalos szöveg ezzel a két mondattal végződött: "Az ítélet jogerős. A halálos ítéleteket végrehajtották."

A magyar forradalom másik kiemelkedő alakja, akit Tito a szovjetvezetőkkel folytatott brioni szigeti tárgyalásakor különösen Hruscsov figyelmébe ajánlott - Losonczy Géza - sem élt már akkor, amikor ezt a hivatalos szöveget beolvasták a budapesti rádióban. Losonczy Gézáról, a Nagy Imre kormány államminiszteréről utólag kiderült, hogy nem betegség következtében halt meg. A börtönben politikai okokból éhségsztrájkba kezdett és fogvatartói "mesterséges táplálással" gyilkolták meg. Losonczy ugyanis nem volt hajlandó a pert előkészítő kádárista hatóságoknak beismerő vallomást tenni. A sztálinizmus és a Sztálin-epigon Rákosi Mátyás következetes ellenfelének vallotta magát. Hangsúlyozta, hogy a Rákosi klikkel való szembenállása nyílt volt és erről a pártvezetés tájékoztatva volt. Elutasította a frakciózás és az ellenforradalmiság vádját. Méray Tibor már idézett könyvében beszámol róla, hogy a mesterséges táplálást általában Bencze doktor, a Fő utcai börtön orvosa végezte. Egyik este azonban nem ő jött be az éhségsztrájkot folytató Losonczy Géza cellájába, hanem a börtön borbélya, aki a mesterséges tápláláshoz használt gumicsövet a nyelőcső helyett a légcsőbe dugta. Az egyik közeli cellában raboskodó Kopácsi Sándor még hallotta Losonczy Géza utolsó, hörgésbe fulladó kiáltását: "Gyilkosok!"

A hivatalos közlemény Szilágyi Józseffel kapcsolatban sem a valóságot hozta a magyarok tudomására. Ugyanis Szilágyi József nem volt ott a júniusi tárgyaláson 1958-ban, és nem Nagy Imrével együtt lett halálra ítélve. Szilágyi József Nagy Imre személyi titkáraként nem játszott döntő szerepet az 1956-os forradalom sorsdöntő napjaiban. Ha meghúzza magát és csak a szokásos magatartást tanúsítja, valószínűleg elkerülhette volna a halált. Szilágyi József azonban ezúttal is ugyanúgy ellenállt, mint annak idején Rákosival szemben. Az ismertté vált tények szerint kihallgatásakor ököllel támadt vallatóira, és azt mondotta kínzóinak: "A forradalom alatt helytelenítettem a lincseléseket, de most már látom, hogy ebben is a népemnek volt igaza."

Amikor 1958. februárjában elkezdődött a Nagy Imre per tárgyalása, Szilágyi keményen, vádlóként lépett fel. Így például, amikor az eljáró bírósági tanács elnöke a személyi adatokat vette fel, ezt kérdezte tőle: "A vizsgálat során Önök állandóan Nagy Imre-Losonczy csoportról beszéltek. Nem látom a vádlottak között barátomat és elvtársamat, Losonczy Gézát. Az a kérdésem: Hol van, és mi van vele?" Ugyanezen a tárgyaláson jelentette ki azt is, hogy Kádár Jánost a magyar függetlenség árulójának tartja, aki idegen tankok segítségével döntötte meg a törvényes magyar kormányt. Szilágyi leszögezte, nem Nagy Imre, hanem Kádár követett el hazaárulást. Majd amikor az elnök azt kérdezte tőle: "Ön tehát gyűlöli az oroszokat?" Szilágyi szó szerint ezt mondotta: "Nem! A Szovjetunió egyszerű orosz, ukrán, vagy más egyszerű polgárait szeretem. De gyűlölöm azt az imperialista hatalmat és vezetést, amely marxista álarcban a rabszolgaságot és a gyarmatosítást valósítja meg."

A Nagy Imre-per elnevezésű színjáték rendezői Szilágyi kemény magatartása miatt úgy találták jobbnak, ha ezt a szilárd jellemű embert nem engedik többé még saját vádlott-társai nyilvánossága elé sem. Kopácsi Sándortól tudjuk, hogy ügyét 1958. március 23-án a többi vádlottól elkülönítve tárgyalták le, és az ítélethirdetés után nyomban felakasztották. Vannak olyan források is, amelyek szerint minden per és ítélet nélkül egyszerűen agyonverték.

A szovjet sajtó szerint az ítélet szigorú volt, de igazságos. Lengyelországban azonban még a párttaggyűléseken is felállással fejezték ki tiszteletüket Nagy Imréék iránt. Gomulka csak hetek múlva foglalt állást az ítélet "helyessége" mellett. Pekingben viszont lelkesen üdvözölték a Budapestről érkezett "jó hírt".

Hruscsov azonban csak látszólag érte el célját, mert a magyar forradalommal szembeni kemény fellépése nem javított a szovjet-kínai kapcsolatokon és azok a szembenállás és a szakítás irányába sodródtak. Ami Jugoszláviát illeti, a belgrádi kormány ugyan tiltakozott a Nagy Imre ügyben adott ígéretek megszegése miatt, de Tito politikai realizmusból szemet hunyt az ígéretek megszegése fölött.

1956 világvisszhangja

Már az 1956-os forradalom és szabadságharc idején is érezte a világ közvéleménye, hogy világtörténelmi esemény zajlik. A nagyhatalmak és a mögöttük álló háttérhatalom által kiárusított és mellőzött, egykor nagy nemzet tízmilliós maradéka fellázadt a kommunista diktatúra ellen. A társadalmi igazságosság és az egyenlő elbánás elvei alapján kinyilvánította szabadságvágyát, és példa nélkül álló bátorsággal felvette a harcot a világ egyik legerősebb hadseregével rendelkező birodalmával. A világ közvéleménye azonnal a magyar nép mellé állt. A politikusok, és a diplomaták is arra kényszerültek, hogy dicsőítsék ezt a hősi ellenállást, mert leplezniük kellett, hogy ilyen-olyan politikai megfontolásokból ők nem merték vállalni a tényleges segítségnyújtást.

A többi szovjet elnyomás alatt szenvedő nép abban reménykedett, hogy a magyaroknak hátha sikerül ez a merész vállalkozás, és ebben az esetben náluk is véget érhet a kommunista diktatúra. A magyar forradalom többet akart elérni, mint a berlini felkelés és a véres poznani tüntetések követelései. A szocializmus humanizálásán túlmenően, amely később 1968-ban a Prágai Tavasz idején az emberarcú szocializmus követelésében fogalmazódik meg, a magyarok az általános szabadságjogokat követelték: az emberi jogokat, és a politikai szabadságjogokat, valamint a függetlenséget, a semlegességet, és az önrendelkezést a nemzetállam szintjén.

A magyar forradalom leverésében érdekközösség alakult ki a főhatalmat gyakorló nyugati és keleti vezetőkörök között. Ez mindenekelőtt abban nyilvánult meg, hogy elmaradt a valódi segítség. A nyugati politikusoknak és diplomatáknak ezért a magyar szabadságharcosok dicsőítésével és önmaguk szinte szabadsághőssé magasztalásával kellett valahogy elfedniük, hogy a tényleges támogatást megtagadták.

A világ felett a főhatalmat gyakorló háttérhatalom a status quo fenntartásában volt érdekelt. Az őt kiszolgáló politikusoknál és diplomatáknál azonban erősebbnek bizonyult a világközvélemény együttérzése, és a népek szolidaritása. Nemcsak felkarolták, és anyagilag támogatták a magyar nép elmenekült fiait és lányait, de legjobbjaik a művészetek eszközeivel, remekművű irodalmi alkotásokkal fejezték ki együttérzésüket a szégyenletesen cserbenhagyott hagyott magyar néppel. Ezek közül idézzük a Nobel díjas Albert Camus "A magyarok vére" című drámai írását:

"Nem tartozom azok közé, akik azt kívánják, hogy a magyar nép újra fegyvert fogjon, bevesse magát egy eltiprásra ítélt felkelésbe, a nyugati világ szemeláttára, amely nem takarékoskodnék sem tapssal, sem keresztényi könnyel, hanem hazamenne, felvenné házi papucsát, mint a futballszurkolók a vasárnapi kupamérkőzés után.

Túl sokat hallott már a stadionban, s az ember csak saját vérével gavalléroskodhat. A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét.

Azok közé sem tartozom, akik úgy hiszik, alkalmazkodni kell, ha átmenetileg is, bele kell törődni a rémuralomba. Ez a rémuralom szocialistának nevezi magát, nem több jogon, mint ahogyan az inkvizíció hóhérai keresztényeknek mondták magukat.

A szabadság mai évfordulóján szívemből kívánom, hogy a magyar nép néma ellenállása megmaradjon, erősödjön, és a mindenünnen támadó kiáltások visszhangjával elérje a nemzetközi közvélemény egyhangú bojkottját az elnyomókkal szemben.

És ha ez a közvélemény nagyon is erőtlen és önző ahhoz, hogy igazságot szolgáltasson egy vértanú népnek, ha a mi hangunk túlságosan gyenge, kívánom, hogy a magyar ellenállás megmaradjon addig a pillanatig, amíg Keleten az ellenforradalmi állam minde