A pénz diktatúrája

Bevezetés

A két kormányképes erő vezetőit hallgatva nemcsak a különbség szembeötlő, hanem az is, amiben megegyeznek. Egyikük sem beszél az ország bajait okozó monetáris kérdésekről, hanem csak a fiskális témákat említik: az adócsökkentést, általában az adózást, valamint a költségvetés nehézségeit. Ezt időnként kiegészítik azzal, hogy az ország eladósítása megengedhetetlen mértéket ért el. Még a rendszerváltás veszteseinek az érdekképviseletét felvállaló konzervatív-polgári oldal is csak a kisebb adókra, az áramvonalasított állami bürokráciára, valamint kevesebb választott politikusra tesz ígéretet.

A másik oldalon a baloldali értékekre hivatkozó és a szociális érzékenységet hirdető vezetés mélyen sajnálkozik a megrendítő szegénység láttán. Arról már nem szól, hogy ezt a szegénységet az okozta, hogy az állampolgárok közös munkája eredményeként létrejött közvagyont elvették a magyar emberektől és így a lakosság túlnyomó többségének egyáltalán nincs tőkejövedelme. Ha szerencsés, akkor dolgozhat, de csak az Európai Unió munkabér-átlagának az egyötödéért-egyhatodáért.

Abból a neoliberális téveszméből kiindulva, hogy minden állami és közösségi tulajdonnal szemben jobb a magántulajdon és optimálisabban működtethető, a magyar nemzeti tulajdon 90%-kát olcsón eladták, és az nagyrészt a nemzetközi pénzügyi közösség, valamint a tulajdonában lévő korporációk globális részvényvagyonává vált. Ez a Magyarországon lévő globális részvénytulajdon hatékonyan működik, de minimális adót fizet a hasznából. Profitjának többsége kiáramlik az országból. A tőke már évek óta nem be, hanem kiáramlik Magyarországról a privatizáció következtében. Ez a vámszabadterületinek nevezett - Magyarországon működő de nem magyar - gazdaság természetesen jól működik, de ennek haszna kizárólag a nemzetközi pénz- és korporációs-oligarchia vagyonát gyarapítja. A magyar népnek jóformán semmi haszna nincs belőle.

Az a gazdaság, amelyet úgy neveznek, hogy nem vámszabad-területi gazdaság, amelybe a kis- és közepes méretű vállalatok zöme tartozik, és amely a munkahelyek túlnyomó részét biztosítja a magyar munkavállalók számára, tőkehiánytól és adósságtól fuldoklik. Az egyenlőtlen szabályozók uniós kényszere miatt nem tud eséllyel versenyezni. A magyar állam, amely még 1989-et megelőzően a nemzeti vagyon 100%-os tulajdonosa volt, természetesen a szociális intézményrendszer fenntartásáért és a társadalombiztosításért is felelős volt. A túlzott privatizáció következményeként a magyar állam is meg lett fosztva a vagyonától és így a tőkejövedelmétől. Ily módon az államnak nincs pénze arra, hogy társadalombiztosítási és szociálpolitikai kötelezettségeit teljesítse. Ugyanakkor ezt másra sem tudja áthárítani. Ennek az az akadálya az állampolgároknak nincs vagyona, és így tőkejövedelme sincs, tehát nem képesek önmagukról gondoskodni. Ezért a helyzetért az állam felel, hiszen az állampolgárok hozzájárulása nélkül adta el olcsón az állampolgárok közös vagyonát.

Az állam, mint jogi személy, nem tud létezni a természetes személyekből álló állampolgárok közössége nélkül. Ez fordítva nem igaz, mert a természetes személyek az államnak nevezett jogi absztrakció nélkül is tudnak létezni. Legfeljebb, ha nincs állam, nehezebb a közrend fenntartása és a közügyek intézése. Az állam tehát az állampolgároké. Az a vagyon pedig, amit az állam könnyelműen elkótyavetyélt, az is az állampolgároké volt. Minimálisan az lenne a kötelessége, hogy számoljon el nekik ezzel a vagyonnal. De ezt a kötelességét sem hajlandó teljesíteni - legyen a kormány baloldali vagy jobboldali.

A magyar nemzeti vagyont 1988-89-ben a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank 120 milliárd dollárra értékelte a dollár akkori árfolyamán számítva. A rendelkezésre álló adatok szerint a nemzeti vagyon 90%-ának az eladásáért mintegy 6 milliárd dollárnyi összeg folyt be devizában a Magyar Nemzeti Bankhoz. A 100%-osan állami tulajdonban lévő, de teljesen független MNB, amely nem tartozik érdemben elszámolni egyetlen állami szervnek sem, beleértve az Országgyűlést és a Kormányt is, a vagyon eladásából befolyt értékes pénzt (valutát) adósságszolgálatra, illetve devizatartalékának a feltöltésére fordította. A magyar költségvetésnek pedig lényegében fedezet nélküli papír- és elektronikus-pénzt adott át, amelyet ő maga házilag állított elő. Ily módon sok száz milliárd forint került forgalomba, amit aztán mesterségesen - részben inflációval - távolítottak el. A magyar társadalom, amely több évtizedes munkája eredményeként tetemes vagyonnal rendelkezett, így nemcsak a vagyonától lett megfosztva, hanem az azért kapott és valódi értéket képező pénzellenértéktől is. Vagyonával együtt elveszítette önrendelkezésének anyagi alapját is.

A nemzetközi pénzügyi közösség, amely a Magyarországon megtelepedett korporációs vagyon tulajdonosa, elvárja a magyar államtól, hogy többek között építse ki a korszerű útrendszert, valamint e nemzetközivé lett vagyon optimális működtetéséhez szükséges korszerű infrastruktúrát. Ez óriási költségeket igényel. Így a magyar állam kettős teher alatt nyög. Egyrészt vagyon és tőkejövedelem nélkül is gondoskodni kénytelen az ugyancsak vagyon- és tőke nélküli állampolgárok millióiról. Azokról akiket ő tett koldussá. S ezért nem bújhat ki e felelőssége alól. Másrészt eleget kell tennie a nemzetközi pénz és korporációs oligarchia igényeinek. Mindezt csak óriási hitelek felvételéből tudja teljesíteni, amelyekért hatalmas kamatot kell fizetnie. Ily módon növekedett 2002. óta további 4000 milliárd forinttal a magyar államadósság, amely most már eléri a 13000 milliárd forintot. Ennek az adósságszolgálati és kamatterhei elviszik a költségvetésnek csaknem a felét.

A magyar nemzetgazdaság egészére nehezedő adósság 2005-ben elérte a 110 milliárd dollárt. E hatalmas adósság terheinek a zömét ma már a magántulajdonban lévő gazdasági szereplőknek kell viselniük. Ez nem jelenti azt, hogy nem a magyar társadalomra nehezedik ez a teher is. A magánszektor tulajdonosai - fizetési kötelezettségeiket - termelési költségként ráterhelik a magyar társadalomra. Ezért tesznek meg mindent, hogy kivonják magukat az arányos közteherviselés alól, hogy minél kevesebb adót fizessenek. Ezért fizetnek az uniós munkabér átlaghoz képest annak egyötödét, egyhatodát kitevő munkabért. Ezért drágábbak a magyar termékek, ami csökkenti a magyar gazdaság versenyképességét. Láthatjuk, hogy a magánszektorra nehezedő adósságteher is a magyar társadalmat nyomorítja.

A neoliberális privatizációs mánia olyan úgynevezett szakértői, akik közül többen is kormányzati tisztségeket viselnek, még mindig privatizálni akarnak. Eltekintve attól a ténytől, hogy például Franciaországban a nemzeti tulajdon 40%-a az állam, illetve az állami tulajdonban lévő intézmények tulajdonában van, (hasonlót lehet elmondani a skandináv államokról is, de még Németországban is eléri az állami tulajdon aránya a 30%-ot), ehhez képest Magyarország máris túlprivatizált és már rég eljött az ideje, véget vessenek a közvagyon elkótyavetyélésének. Hamis az az érv, hogy a magántulajdonban lévő posta és vasút is tud úgy működni, mint a köztulajdonban lévő. Ugyanis itt nemcsak a működésről és gazdasági mutatókról van szó. A köztulajdon azt is jelenti, hogy a köz - a társadalom egésze - rendelkezik vele és annak tőkejövedelme is a társadalomé. Ezzel szemben, ha ugyanez a tulajdon magántulajdonná válik, akkor a tulajdonnal együtt a tulajdonosra száll át a rendelkezési jog, ez a rendkívül fontos hatalmi jogosítvány - továbbá övé lesz a tőkejövedelem is. A korábbi tulajdonosokból pedig bérből és fizetésből élő függő helyzetű emberek válnak, akik többé nem képesek érdekeiket megvédeni a túlhatalommal rendelkező magántulajdonossal szemben.

Ha ehhez még azt is hozzászámítjuk, hogy a tulajdonos, mint a nemzetközi pénz- és korporációs-oligarcha tagja Magyarországon csupán azért vásárol iparüzemeket, hogy azoknak a piacát megszerezze, és magát a termelőtevékenységet pedig előbb-utóbb felszámolja, akkor a privatizáció kifejezetten kártékony gazdasági beavatkozás. Az elmúlt 16 év bebizonyította, hogy a nullszaldós működés is rendkívül értékes, ha százezreknek biztosít munkát.

Magyarországon a felelőtlen túlprivatizálás eredményeként több mint másfélmillió ember veszítette el munkahelyét. Önként merül fel a kérdés, hogy ebben a pénzuralmi korszakban, amelyben élünk, amelyben különleges szerephez jut a pénzrendszer és különösen a monetáris eszközök használata, miért van az, hogy Magyarországon a monetáris rendszer működésének a kérdései egyáltalán nem képezik közéleti vita tárgyát. Az ország gazdasági bajai a monetáris rendszeréből adódnak, mert hiszen monetáris eszközökkel lett a magyar társadalom megfosztva negyven évi munkájának a gyümölcsétől. Ebből önként adódik, hogy monetáris eszközökkel kellene ezt a vagyont visszaszerezni, vagy legalábbis a vagyonvesztés legkárosabb következményeit orvosolni. Ennek a könyvnek az a célja, hogy felhívja a figyelmet a monetáris hatalom fontosságára.

Az első írás azzal foglalkozik, hogy milyen terve van a nemzetközi pénzügyi közösségnek a Globális Unió létrehozására, és hogyan folyik pénzügyi módszerekkel a harc a világuralom megszerzéséért. A "Globális Unió és a pénzügyi hadviselés a világuralomért" című írás erre keresi a választ.

Hogyan magyarázta meg Sztálinnak Ukrajna első elnöke, a letartóztatott és kivégzésére váró trockista vezető, Hrisztyian Georgijevics Rakovszkij, a pénzuralom lényegét azért, hogy megmentse életét? Miként állította át ezzel Rakovszkij a szovjet-német kapcsolatokat és befolyásolta döntő módon a II. Világháború egész menetét? Hogyan bizonyítja be az őt kihallgató KGB-s tábornoknak, Gavril Kuzminnak, hogy létezik egy világot irányító háttérhatalom, amelynek még Sztálin is kénytelen engedelmeskedni? Miután leellenőrizte Rakovszkij állításait, miért követte Sztálin foglyának a tanácsait és kötötte meg a paktumot Hitlerrel? Ezt tudhatjuk meg abból a drámai kihallgatásból, amelynek a teljes szövegét ismertetjük.

Lehetséges-e, hogy a háttérhatalom pénzügyi módszerekkel és a nyilvánosság manipulálásával elrabolja a világ talán leggazdagabb emberének a hatalmas gyárait, egész vagyonát? Erre kísérel meg választ adni a Howard Hughes amerikai milliárdos sorsáról (a többszörös Oscar-díjas Aviator című film főszereplőjéről) készült írás.

Van-e alternatívája a jelenlegi pénzuralmi világrendnek? Ezt kutatja a gazdasági demokrácia című tanulmány, ismertetve a legfontosabb és egyben meg is valósítható megoldási javaslatokat. A főáramlathoz tartozó közgazdasági szakemberek szerint gazdasági demokrácia nincs és ez a meghatározás tudományosan nem értelmezhető. Itt csak annyit jegyzek meg, hogy a gazdasági demokrácia az állami- és a magánmonopóliumoktól mentes, az egyenlő esélyek alapján folytatott gazdasági versenyt jelenti. Ahhoz, hogy gazdasági demokrácia legyen, meg kell szüntetni a monopol-helyzeteket.

Igaz-e, hogy a világ megoldhatatlan energiaválság előtt áll, mivel a kőolaj-kitermelés már elérte a csúcsát és ez az energiahordozó már nem tudja biztosítani a világgazdaság egyre növekvő szükségletét, különösen az újabb óriásfogyasztóként belépő Kína és India gyors ipari növekedése mellett? A "Peak Oil" (Olajcsúcs) nevű tanulmány ezt a problémát veszi közelebbről szemügyre.

A jelenlegi magánpénzrendszert, amely magánellenőrzés alatt áll és kamattal működtetett hitelpénzzel működik, miként lehetne felváltani társadalmi felügyelet alatt álló közpénzrendszerrel? Hogyan lehetne ezt konkrétan megvalósítani? Egy ilyen közpénzrendszerrel működtetett gazdaság lehetővé tenné egy emberközpontú társadalom szükségleteinek az optimális kielégítését. Mi a különbség az emberközpontú és a pénzközpontú gazdaság és társadalom között? Ezeket a kérdéseket elemzi az "Emberközpontú vagy pénzközpontú gazdaság", valamint a "Magánpénzrendszer vagy közpénzrendszer" című tanulmány.

A "Létbiztonság és a harmónia" című fejezet a nyáron elhunyt Síklaky István neves közgazdász és politikai gondolkodó javaslatait ismerteti a pénz diktatúrájának lecserélésére Magyarországon.

---