Hitelpénz-fasizmus

A pénzuralmi rendszer diktatúrája alkonya

Az elmúlt évtizedekben nemcsak Keleten, de Nyugaton is alapvető változások zajlottak le. Az úgynevezett szocialista világrendszer felbomlása látványosan történt. Sokkal kevésbé volt feltűnő az a hasonlóan nagy horderejű változás, amely a nyugati országokban is fokozatosan lecserélte a piacgazdaságot a pénzgazdasággal, és hatalomra segítette a nemzetek és államok feletti pénz- és korporációs oligarchiát. Ez a változás természetesen átalakította a politikai rendszer működését is, még akkor is, ha ez nem olyan szembeötlő, mint a Keleten történt változások esetében.

Európa nyugati részén a szociális piacgazdaság jóléti államát bontották le, hogy helyet adjanak a magánpénz-monopólium és a transznacionális korporációk által irányított gazdasági és politikai rendszernek. Észak-Amerikában is a nagy multinacionális vállalatbirodalmak vették át az irányítást. Az 1970-es évek óta elfogadott törvények többsége mind Kanadában, mind az Egyesült Államokban ezeknek a pénzügyi, kereskedelmi és ipari birodalmaknak az érdekeit szolgálta ki. Ha meg akarjuk érteni e változás jelentőségét, akkor érdemes közelebbről is megismerkedni azzal, hogy miként fasizálódott a XX. század első felében Németország és Olaszország. Azt látjuk, hogy mindkét államban a túlhatalomhoz jutott üzleti világ hegemóniája érvényesült, továbbá az a politikai és gazdasági rendszer, amit fasizmusnak neveztek el a történészek. Ez a rendszer az egymással összefonódott pénzügyi és ipari érdekcsoportoknak volt a kiszolgálója.

Németországban a nemzetiszocializmus nevet választó politikai erők kerültek uralomra, a fasizmus elnevezést csak Olaszországban használták, de a két rendszer alapvető jellemzői megegyeztek és ezért a továbbiakban a németországi nemzetiszocialista rendszert is fasizmusnak fogjuk nevezni. Ha nyomon követjük e rendszerek kialakulását az alkotmányos demokrácia keretein belül, akkor láthatjuk, hogy fokozatosan fejlődtek ki, és nem valamilyen előre nem látott körülmény hatására jöttek létre.

Németországnak még az első világháború utáni vereség után is 15 év kellett ahhoz, hogy a weimari alkotmányosság keretei között a pénzoligarchia és az ipari nagytőke által uralt rendszerből nyílt diktatúrává alakuljon át. Hitler felemelkedését a politikai hatalom csúcsára csak részben köszönheti saját képességeinek. Hitler, mint politikai jelenség, és a hitlerizmus, mint politikai rendszer Versailles-ben született. Ennyiben azoknak a háttérerőknek köszönhette világra-jöttét, amelyek a világháborút előkészítették, levezényelték, és amelynek ők voltak az elsőszámú haszonélvezői. E háttérerők világstratégiájának megfelelően az első világháború utáni németországi és európai helyzet úgy alakult, hogy szükségszerűen a nemzetiszocialista törekvéseknek, a náci-rendszer kifejlődésének kedvezett. Ez segítette döntőmódon hatalomra a Führert és rendszerét. Németországban nagyarányú centralizáció ment végbe a gazdaság egészében, mindenek előtt a pénzrendszer és a nagyipar irányításában. Az egész társadalom központilag megszervezett egységekből épült fel. Mindenkinek tartoznia kellett valahová - nagyvállalatokhoz, szakszervezetekhez, szakmai szervezetekhez és nem utolsósorban politikai szerveződésekhez - ha létezni akart. Az egész gazdaság katonai jellegű irányítás alá került, ahol a tekintélyuralmi elv érvényesült. Hitler csak befejezte azt a pénz-és korporációs oligarchia által vezérelt centralizációt, amikor minden hatalmat magának igényelt és önmagát helyezte legfőbb vezetőként a társadalom és az állam fölé.

Ha ma a fasizmus szót halljuk, menetelő egyenruhás csapatokra, hatalmas tömeggyűlésekre, demagóg diktátorokra gondolunk, egy olyan rendszerre, ahol jelen van az erőszak, a kényszermunka a koncentrációs táborokkal együtt. A fasiszta, illetve nemzetiszocialista rendszert megelőzően mind Olaszország, mind Németország alkotmánnyal rendelkező - többé-kevésbé - demokratikus ország volt. A fasizmus és a nemzetiszocialista diktatúra akkor fejlődött ki, amikor még megvoltak a liberális demokrácia elemei. A weimari rendszerben a pénzügyi szféra és a gazdasági élet irányítói a korporációk és kartellek sűrű hálózatát alakították ki. Ez lehetővé tette egy viszonylag kis létszámú érdekcsoport számára a pénzügyi és gazdasági élet magas fokú ellenőrzését, korábban nem ismert fokú centralizációját és koncentrációját. Ez a pénzügyi és ipari érdekcsoport ellenőrizte az árakat, az energia- és nyersanyag-ellátást, a kereskedelmet, és még az ipari szabadalmak engedélyezését is. Az egész rendszer a beruházó bankárok és a korporációk szervezett magánhatalmaként működött, de még törvényes keretek között. Ugyanezek a törekvések jelen voltak Észak-Amerikában is, de ott a pénztőkének és az ipari tőkének ezt a túlzott centralizációját sikerült lefékezni a monopol-ellenes jogszabályok érvényesítésével. Németországban és Olaszországban azonban nem voltak hatékony tröszt-ellenes jogszabályok, s maguk a kormányok is támogatták az üzleti világ szervezett magánhatalommá való integrálódását.

Hitler, aki szavakban a középosztály segítőjének tüntette fel magát, valójában olyan gazdaság-politikát támogatott, amely ezt a középosztályt gazdaságilag a végsőkig meggyöngítette. Hitler a szervezett munkásság erejét is megtörte azzal, hogy törvényen kívül helyezte a sztrájkot. Miközben szociális demagógiával fordult a tömegekhez, valójában a pénztőke és a nagyipar legfőbb tulajdonosainak az igényeit elégítette ki. Így például lehetővé tette számukra a bérek és a munkafeltételek szinte korlátlan ellenőrzését. A korporációs arisztokrácia érdekeit szolgálta a legolcsóbb munkavégzési formának - a kényszermunkának - a tömeges alkalmazása is. A kényszermunka-táborokban nemcsak emberek milliói senyvedtek, de a szervezett munkásság - mint befolyásos társadalmi tényező - létezése is itt fejeződött be.

Olaszországban is hasonló pénzügyi és gazdasági viszonyok léteztek a két világháború között. Az ország teljes iparát néhány óriásira növekedett korporáció uralta, mint például a FIAT vagy az Ansaldo. A mezőgazdaság is néhány nagy földbirtokos tulajdonában volt, ahol a föld nélküli parasztok rendkívül olcsó bérért dolgoztak. Mussolini, aki szocialista politikusként kezdte, korporációs társadalomról beszélt, amelyben a különböző osztályok nem folytatnak osztályharcot, hanem harmonikusan együttműködnek. Az olasz gazdaság egészét olyan korporatív testületek irányították, amelyben részt vettek a munkások és a tulajdonosok képviselői. Ezeknek a korporatív testületeknek volt a feladata a munkáltatók és munkavállalók közti konfliktusok elsimítása, és a vitás kérdések eldöntése. Ha nem tudták teljesíteni ezt a konfliktus-elhárító feladatukat, akkor a fasiszta állam közbelépett.

A valóságban ezeket a korporatív testületeket egyértelműen a pénz és ipari tőke legvagyonosabb képviselői ellenőrizték. Mivel Mussolini is betiltotta kívánságukra a sztrájkot, így az olasz munkavállalók ugyanolyan függő helyzetbe kerültek, mint a föld nélküli olasz zsellérek. A fasiszta demagógia része volt az öröklési adó eltörlése, ami egyértelműen a gazdagoknak kedvezett. A Duce nagyarányú állami támogatást biztosított a korporációs vezérek számára, és ismételten elrendelte érdekükben a munkabérek csökkentését is. Ily módon valójában a szegényebb rétegek támogatták a dúsgazdag korporációs arisztokráciát. Az átlag olasz munkabére és életszínvonala a fasizmus egész ideje alatt folyamatosan csökkent. Tényként állapíthatjuk meg, hogy szocialista retorikát használó demagógiájuk ellenére, (a frázispuffogtató demagógia nem tévesztendő össze a lakosság többségének az érdekeit felvállaló plebejus populizmussal, a valódi népképviselettel), mind Hitler, mind Mussolini maximálisan teljesítette a pénztőke és a korporációs oligarchia kívánságait. Valójában a monopoltőke engedelmes kiszolgálójának tekinthető mindkét félelmetes diktátor, mert maximálisan kiszolgálta a pénz-és korporációs oligarchia igényeit.

A jelenlegi fasiszta jellegű globalizációs változások közepette célszerű szem előtt tartani a fasiszta és a nemzetiszocialista diktatúrához vezető gazdasági okokat. A ma még demokráciáknak nevezhető vezető ipari országok egyre inkább az úgynevezett piaci fundamentalizmus kiszolgálóivá válnak. Azok a szélsőséges nézetek, amelyek szerint mindenféle közérdeket szolgáló állami beavatkozás eleve rossz, ma még hitelre találnak. De nem árt szem előtt tartani azt, hogy az 1920-as és 1930-as években az olasz és a német üzleti körök ugyanígy a kisebb állami beavatkozást, az állami szabályozók eltörlését és az egyre nagyobb arányú adócsökkentést szorgalmazták. A fokozatosan kialakult tröszt-ellenes törvényeket visszavonatták. Ez a folyamat még az Egyesült Államokban is beindult, ahol a különböző fúziókkal egyre nagyobb vállalatok jöttek létre. Az utóbbi három évtizedben ismét vállalategyesülési hullám söpört végig nemcsak Észak-Amerikában, de globális méretekben is. Ennek eredményeként, pl. négy nagyvállalat birtokolja az élelmiszeripar 54%-át és az autógyártás 88%-át.

Amerikában a pénzrendszer koncentrációja is magas fokot ért el. A négy legnagyobb bank rendelkezik a kereskedelmi banki tevékenység 20%-a felett és a legnagyobb 50 bank pedig a 60%-a felett. A kereskedelmi tevékenység koncentrációját azért nehéz felmérni, mert a legerősebb korporációk kiharcolták, hogy a szövetségi kormány illetékes szerve (Federal Trade Commission) ne kényszeríthesse őket a szükséges adatok átadására. 2006. májusára már olyan méreteket öltött a pénzpiaci koncentráció a világban, hogy a forgalomban lévő teljes pénzmennyiség 83,54%-át hét globális óriás-bank, 5,3 %-át pedig a soron következő 420 nagy bank birtokolja.

Egyre kisebb számú, de lényegesen nagyobb és hatalmasabb korporációk dollármilliókat költenek lobbizásra és a politikusok befolyásolására. Ők finanszírozzák azokat a kutatóintézeteket, "think tank"-eket, amelyek kisajátítják maguknak a döntések előkészítését, a véleményhatalom gyakorlását, maximálisan kiszolgálva az őket finanszírozó Big Business igényeit. Ha a pénz és a termelői vagyon koncentrációja és centralizációja olyan magas fokot ér el, mint ami ma már a valóság, akkor az a politikai szférát is megváltoztatja, és a saját érdekeinek rendeli alá. Ezt a már létrejött változást a 1920-as és 1930-as évek németországi és olaszországi változásaival összehasonlítva fasiszta jellegűnek minősíthetjük. Amikor a pénz és korporációs magánhatalom ilyen szervezetségi fokot ér el, akkor már alá tudja rendelni magának a közhatalmat és maga az állam is a szervezett magánhatalom eszközévé, 'szolgáltató állammá' válik.

Amikor az Egyesült Államok korábbi elnöke, Bill Clinton, visszavonta az 1930-as években elfogadott, és hatékonyan működő amerikai trösztellenes jogszabályokat, akkor feltehetően nem gondolt arra, hogy ezzel az Egyesült Államok politikai rendszerének egyfajta barátságos fasizálódását segíti elő, a nem rasszista - legalábbis nem zsidóellenes - reformfasizmus, más szóval az univerzális hitelpénz-fasizmus térnyerését gyorsítja fel.

A modern hitelpénz-fasizmus kibontakozása

A nemzetközi pénz-és korporációs oligarchia jelenlegi pénzuralmának megfelelő politikai-kormányzati rendszer a demokratikus formákat többé-kevésbé betartó 'antifasiszta fasizmus'. Ez a reformfasizmus olyan alibi demokrácia, amelynek a kulisszái mögött azonban kemény pénzdiktatúra működik. Aki figyelmesen szemléli ebben az új pénzuralmi rendszerben végbemenő folyamatokat, kénytelen megállapítani, hogy azok egyre gyorsabban zajlanak le. Az egyes emberre nehezedő nyomás folyamatosan növekszik, mert a kamatozó hitelpénzrendszer uralomra kerülésével a termelékenységet hatványozott ütemben kell fokozni, anélkül, hogy tekintettel lennénk az életfeltételekre és a környezet fenntartható erőforrásaira. Ebben a könyörtelen versenyben, amelyben hatalmas növekedési kényszer nehezedik minden egyes vállalatra és minden egyes személyre, mindenki kiiktatódik, és munkanélkülivé válik, aki nem tud eleget tenni e teljesítményre beállított társadalom versenyfeltételeinek. Ezért az említett körülmények folytán a lakosság túlnyomó többségének egyre romlik az életminősége.

Ugyanez a pénzközpontú társadalom, hogy elviselhetővé tegye az életet, a szórakoztató ipar nyomása alá helyezte a lakosságot. Elsősorban az elektronikus tömegtájékoztatást használja a neki teljesen kiszolgáltatott emberek manipulálására. A társadalom szövetét alkotó erkölcsi normákat fellazítja. A tömegfogyasztásra szánt műsorokban túlteng az erőszak és a szex. A jelenlegi társadalmi fejlődés bizonyos mértékben emlékeztet a hanyatló Római Birodalomban uralkodó helyzetre. Ekkoriban már a hódítások nem voltak képesek a birodalmi központ tőkeéhségét csillapítani, és emiatt olyan folyamatok indultak be, amelyek kitaszították a rendszerből a lakosság jelentős részét. A hatalom birtokosai arra kényszerültek, hogy a társadalmi nyugtalanságot a kenyér és cirkusz módszerével enyhítsék. Közismert, hogy a munkanélküli lumpen rétegekké süllyedt rómaiaknak - a misera plebs-nek - ingyen élelmiszert és véres gladiátor küzdelmeket nyújtottak szórakozásként.

Dr. Gustav Ruhland (1860-1914), a svájci Freiburg egyetemének tanára, a 'Politikai gazdaságtan rendszere' című többkötetes munkájában megállapítja, hogy az általa kutatott magaskultúrák mind hasonló pénzügyi, gazdasági és kulturális folyamatok révén hanyatlottak le. Megfigyelhető, hogy először rendkívül gyorsan növekszik a tőke mennyisége és a termelékenység. Ezt követi az egyenlőtlen és igazságtalan vagyonmegosztás és a növekvő szegénység a társadalom többségét alkotó lakosok körében. Mindez összegződött a kulturális hanyatlásban, az általános dekadenciában. Az európai kultúra, amely komoly sikereket tudott felmutatni a XX. század elején, hasonló sorsra van ítélve, állította Ruhland. Az az előrejelzése, hogy hosszan elhúzódó válságok és háborúk nyomán ez a rendszer össze fog omlani, igaznak bizonyult.

Hasonló eredményekhez jutott a tömeglélektan megalapítója, a francia Gustave Le Bon is, aki száz évre visszamenően részletesen megvizsgálta a kultúra fejlődését. Megállapította, hogy az állam által beszedett adók gyors növekedése hasonló arányban csökkentette a lakosság rendelkezésére álló jövedelmet. Ily módon az egyes személyek kezdeményezőképessége és önrendelkezése egyre csökkent, amit az állam fokozott kényszerrel próbált kiegyenlíteni. A társadalom alapegységét alkotó egyén, az önálló kezdeményező erővel rendelkező állampolgár, fokozatosan elveszítette önállóságát. Ennek következményeként az állam is előbb vagy utóbb fellazul, szétesik. Nyilvánvalóvá vált, hogy a termelékenység korlátot nem ismerő növekedési kényszere mindig valamilyen beteg állapotnak a tünete. A természetben a jelenlegi gazdasági rendszerhez hasonló határt nem ismerő növekedés egyértelműen a beteg állapotot, a hanyatlást és a pusztulást jelzi.

A természetben a normális növekedési folyamat úgy zajlik le, hogy kezdetben az élő organizmus gyorsan növekszik és egy bizonyos idő múltán növekedése lelassul, majd pedig egy optimális nagyság elérése után abbamarad. Ha fellépnek olyan jelenségek, mint például a daganatos sejteknek a szakadatlan növekedése, az mindig betegség jelenlétét mutatja. Mindez azt az igazságot fejezi ki, hogy véges világunkban, amely szerves egészet alkot, semmilyen alrendszer végtelen növekedése sem lehetséges. Ilyen meggondolás alapján, ha a gazdasági tevékenységet vezérlő pénzrendszeren belül a kamat hatványozott ütemben növekszik, akkor valamennyi gazdasági tevékenység ehhez képest lemarad. A világ jelenlegi gazdasági élete a végtelen növekedésre van alapozva, amelyet pontatlanul és a megtévesztés szándékával, fenntartható növekedésnek vagy fejlődésnek neveznek. A világ véges erőforrásai közepette azonban ez a fajta fenntartható növekedés (fejlődés) lehetetlen és ezt igen egyszerű matematikailag bebizonyítani. Valójában a kamatautomatizmus által kikényszerített növekedést nevezik szépítgetve fenntartható fejlődésnek. Az egészséges gazdaságnak azonban nem a megvalósíthatatlan fenntartható növekedésre, hanem fenntartható erőforrásokra van szüksége.

A beteges növekedési kényszer oka

A jelenlegi pénzrendszer által vezérelt gazdasági rendszerben az a közvetítő közeg, amely biztosítja a gazdaság működését, a pénz. Ma azonban a pénzt csak akkor adják tovább vagy csak akkor fektetik be, ha az kielégítően magas kamathozamot, illetve megtérülést biztosít a tőke tulajdonosának. Egyszerű számítással is levezethető, hogy az ilyen kamatautomatizmussal működtetett pénzrendszer az idő múlásával elvezet az eladósodás és a kamatfizetés egyre gyorsuló folyamatához, amitől a rendszer egyre ingatagabbá válik, és végül összeomlik. Marc Faber, svájci pénzember állapította meg, hogy egyetlen pénzbefektetés sem tud egy bizonyos időn túl funkcionálni. Példaként felhozta, hogyha 1000-ben befektettünk volna egy dollárt 5%-os kamattal, akkor ennek az összegnek a kamathozama négymilliószor túlszárnyalná a világ jelenlegi össztermékét. Ebből adódik a következtetés, hogy egy kamatos-kamat automatizmussal működtetett pénzrendszer legfeljebb néhány évtizedig működhet, mivel a kamatautomatizmus által kikényszerített beteges növekedés miatt össze kell omlania. Minden kamatozó pénzrendszer csak meghatározott ideig működőképes.

Azért, hogy az összeomlás időpontját minél inkább ki lehessen tolni, a tényleges értéket előállító termelő-gazdaságot állandó növekedésre kell kényszeríteni. A reálgazdasági növekedés a tőke kamathozamának a fedezetéhez szükséges. Ami a pénzvagyon-tulajdonosoknak kamathozamot, az a társadalom pénzvagyonnal nem rendelkező része számára kamatterhet jelent. Ami az egyik ember számára kamatnyereség, az automatikusan hitel iránti igényt jelent a társadalom egy másik tagja számára. A nemzetgazdaság egészére nehezedő adósságtehernél összeadódik az állami költségvetés, a magánháztartások, a vállalati szektor és a pénzügyi szektor eladósodása. Németországban, pl. még az euró bevezetése előtt, 1995-től 1999-ig, a nemzetgazdaság egészének eladósodása 15 000 milliárd márkáról 22 000 milliárd márkára növekedett. Az eladósodásnak ez az üteme önmagában megakadályozza a jóléti és szociális szempontok érvényesülését.

Az eladósodásnál tehát az államháztartás, a vállalatok, és a magánszemélyek eladósodását együtt kell számításba venni. Ez azért fontos, mert ha valaki arról beszél, hogy az államadósságot csökkenteni kell, akkor azt is mondja, hogy a vállalatoknak és a magánszemélyeknek viszont jobban el kell adósodniuk. Ami pénzvagyon-gyarapodás az egyik oldalon, ugyanolyan arányú eladósodás a másikon. Ennek a mechanizmusnak az eredményeként növekedett robbanásszerűen többek között az Egyesült Államok eladósodása, amelynek csak egy részét képezi az amerikai államadósság. Ez 2006 tavaszán már meghaladta a 8,4 trillió dollárt. (1 trillió= 1000 milliárd)

Az eladósodás mérséklése csak akkor lenne lehetséges, ha az összpénzvagyon hasonló nagyságrendben kerülne csökkentésre. Egy kamatautomatizmussal működtetett pénzrendszerben a pénzvagyon egésze automatikusan növekszik az átlagos kamathozammal. A termelői vagyon növekedése azonban lényegesen kisebb, mint a kamatláb. Ezért ténylegesen csak úgy lehetne az eladósodást csökkenteni, ha a jelenlegi kamatozó hitelpénz rendszert megváltoztatnák. Amíg ez a rendszer változatlan marad, addig a hatványozott ütemű eladósodás elkerülhetetlen.

A kamatozó pénzrendszer megosztja a társadalmat

A kamatozó hitelpénz-rendszer újraosztja a megtermelt jövedelmet és egyre nagyobb mértékben juttatja azt a pénzvagyon-tulajdonosokhoz. Ez a fajta újraosztás csírájában fojt meg minden esélyegyenlőséget. A pénzvagyon egyre kevesebb kézben halmozódik fel. Aki sok pénzzel rendelkezik, azt ismételten be tudja fektetni és évről évre egyre több kamatjövedelemhez juthat. Vagyona a kamatos kamat automatizmus révén egyre gyorsabban növekszik, anélkül, hogy a nagyobb pénzjövedelem mögött nagyobb személyes teljesítmény lenne. Ily módon ott növekszik a pénzmennyiség, ahol már amúgy is sok pénz halmozódott fel. Ahol viszont hiányzik a pénz, elsősorban az érték-előállító termelőgazdaságban, ott egyre kevesebb áll rendelkezésre a gazdasági tevékenység közvetítésére. Nincs elég pénz munkahelyek teremtésére, környezetvédelemre és olyan kulturális-tudományos szükségletekre, amelyek nem képesek versenyképes profitot termelni.

A kamatozó pénzrendszer által kikényszerített újraelosztás, amely végül teljesen függetlenné válik a teljesítménytől, egyeseket olyan lehetőségekhez juttat, amelyek a többség számára el vannak zárva. Ez röviden annyit jelent, hogy a pénz ma már hatalmat jelent. Ellenőrizetlen hatalmat, amely nem áll demokratikus kontroll alatt. A vagyon-koncentráció tehát létrehozza a szervezett magánhatalmat. Az ENSZ egyik 1996-ban közzétett tanulmánya megállapította, hogy az egész világgazdaság által megtermelt jövedelemnek a felével 358 milliárdos rendelkezik. A tanulmány azt is megállapította, hogy ha nem a jövedelmet tekintenék, hanem a vagyoni megoszlást vennék figyelembe, akkor a helyzet még aránytalanabb lenne. A legfejlettebb és leggazdagabb ipari országokon belül is óriási vagyoni különbségek alakultak ki. A németországi Kereszténydemokrata Unió egyik kutatóintézete például megállapította, hogy 1996-ban a német termelővagyon 80%-ával a lakosság 3%-a rendelkezett. A Német Gazdaságkutató Intézet pedig azt állapította meg, hogy 1997-ben a nettó pénzvagyon egyharmadával a háztartások 6%-a rendelkezett.

Az Egyesült Államokban is lényegesen rosszabbul élnek az emberek, mint harminc évvel ezelőtt, mivel a vagyonnövekedés elsősorban azokhoz csoportosítja át a jövedelmet, akik már amúgyis aránytalanul gazdagok voltak. Mindezek következtében a fejlett ipari országok társadalma kettéhasadt egy számbelileg kicsi szuper-gazdagra, akik számára minden lehetőség nyitva áll, és egy nagy létszámú vagyontalanokból, illetve szegényekből részre, akik már nem rendelkeznek az egyéni kibontakozáshoz szükséges esélyegyenlősséggel. Szegénynek azt lehet minősíteni, aki hosszú időn át több kamat fizetésére kényszerül, mint amennyi kamathozamhoz ő maga hozzá tud jutni.

A pénzuralmi rendszerben élő emberek túlnyomó többsége lényegesen több kamatot fizet, mint amit ő maga kap. Először is a közteherviselés keretében viselnie kell az államadósság rá eső részét. A magánpénz-monopólium rendszerében minden egyes állam szükségszerűen eladósodik és az államadósság kamatait adó formájában szedi be a társadalom tagjaitól. Egy bizonyos idő múltán már azért kénytelenek a kormányok újabb hiteleket felvenni, hogy a meglévő államadósság kamatait fizetni tudják. Vagyis újabb eladósodással görgetik tovább növekvő adósságterheiket. Mivel a közhatalomnak át nem ruházható közfeladatokat is el kell látnia, például el kell tartania a munkanélkülieket vagy munkaalkalmakat kell teremteni a számukra, az államnak időnként ösztönöznie kell a gazdasági konjunktúrát. Ez csak újabb kölcsönök felvételével, vagyis további eladósodással lehetséges, a kamatautomatizmussal működtetett magánpénz-monopólium rendszerében.

A gazdaság egészére nehezedő adósságteher az egész lakosságot sújtja, mivel a kamatterheket magasabb árak formájában áthárítják a fogyasztókra. Maga a gazdaság is újabb és újabb hitelek felvételére kényszerül a kamatozó hitelrendszerben, mivel a növekvő verseny telíti a piacokat. A versenyképesség megtartása érdekében a termékeket folyamatosan modernizálni kell, amely természetesen nem megy újabb hitelek felvétele nélkül. Ha egy beruházó például lakásokat épít, akkor elvárja, hogy befektetett tőkéje után a lakbérek legalább annyi jövedelmet hozzanak, mintha a tőkéjét a pénzpiacon forgatta volna. Ennek a hatásnak a következménye az, hogy Európában a lakbérek mértéke egyrészt tartalmazza az ingatlanba befektetett pénzeszköz átlagos pénzpiaci kamatát, másrészt a befektető kockázatának megfelelő haszonkulcsot.

Ha az állam és a nemzetgazdaság eladósodik, akkor az egész társadalom kénytelen ennek az adósságtömegnek az adósságszolgálati terheit, elsősorban kamatait viselni. A magyar állam adóssága (amely nem azonos a magyar nemzetgazdaság egészét sújtó 110 milliárd dollár adósságteherrel, hanem annál lényegesen kisebb), meghaladja a 14 000 milliárd forintot. Ennek a kamatai - évi 8-9 %-kos kamatláb esetén - elérik az évi 1 200 milliárd forintot. Ezt elosztva a 10 millió magyarral azt jelenti, hogy minden egyes állampolgárnak - a csecsemőket is beleértve - 120 000 forint kamatot kell fizetnie. Aki rendelkezik pénzvagyonnal és hozzájut legalább évi 120 000 forint kamathoz, akkor ő ugyanannyi kamatot fizet, mint amennyit kap. Ha azonban nincs kamatjövedelme, vagy csak kevesebb, mint 120 000 forint, akkor egyike azoknak, akik fizetik a magyar államadósság kamatait.

Nem szabad azon meglepődni, hogy ilyen körülmények között a kamatozó hitelpénz, a tőke, egyre inkább átveszi az uralmat az érték-előállító termelőtevékenység felett. Leginkább az emberi tényezőt sújtja ez a körülmény. Ha összevetjük a munkabérek növekedését a pénzvagyon gyarapodásával, megállapíthatjuk a pénzvagyon hatványozottan növekszik, miközben a nettó bérek már két évtized óta folyamatosan zsugorodnak. De a bruttó és a nettó bérek közti különbség is növekszik, mivel az adóterhek és egyéb kötelező járulékok terheit egyre inkább áthárítják a munkavállalókra. Napirenden van a nagy elosztórendszerek átalakítása. Lényegében arról van szó, hogy az állam, amely 1989-ig a nemzeti vagyon kezelője volt a valódi tulajdonosok, a magyar állampolgárok jóvoltából, e vagyon tőkejövedelméből fedezte a magyarok társadalombiztosítási, egészségügyi, iskoláztatási és egyéb közköltségeit, de ma már nem képes ezt a kötelezettségét teljesíteni, mert a rábízott közvagyont, az állampolgárok hozzájárulása nélkül, áron alul privatizálta. A közvagyont elidegenítő kormányok egyike sem kért és kapott felhatalmazást a közvagyon kiárusítására. Ez a kérdés egyik választáson sem szerepelt a meghirdetett párt és kormányprogramokban.

A magyar államnak ma már nincs számottevő tőkejövedelme, és a beszedett adók nem elégségesek feladatai teljesítéséhez. Évről-évre újabb hiteleket kell felvennie, hogy államigazgatási, EU- és NATO-kötelezettségeit teljesíteni, társadalombiztosítási, egészségügyi, iskoláztatási és infrastruktúra-fejlesztési kiadásait fedezni tudja. Az eladósodás hatványozott ütemben növekszik annak ellenére, hogy a nemzeti vagyon eladásáért befolyt ellenérték teljes összegét adósságszolgálatra fordították.

A problémát súlyosbítja, hogy nemcsak az állam veszítette el tőkejövedelmét, de a magyar állampolgárok túlnyomó többsége is vagyontalan és nincs tőkejövedelme. Az egykori közvagyon legértékesebb része beolvadt a nemzetközi pénzügyi-és korporációs oligarchia globális részvényvagyonába, és csak a kevésbé értékes, kisebb része maradt a magyar tulajdonú kis-és közepes gazdasági szereplők tulajdonában. Egy magyar, ha el tudja adni munkaerejét, akkor megkaphatja az EU-s átlagbér egyharmadát, egynegyedét. Ha erre nem képes, akkor kénytelen az államhoz folyamodni segélyért. Mindebből következik, hogy ezeket az úgynevezett nagy elosztó rendszereket a túlnyomórészt vagyontalan és tőkejövedelem nélküli lakosságra - piaci árakon - átterhelni nem lehetséges. A neoliberális közgazdászok mégis így szeretnék csökkenteni az államadósságot. Ha az eladósítással kényszerpályára terelt állam meg is teszi ezt a lépést, a döntéshozóknak tudniuk kell, hogy a tőkejövedelem nélküli lakosság e szolgáltatások terheit piaci árakon nem tudja vállalni.

Mi a helyzet Nyugaton?

Miközben az Európai Unióban és Amerikában a pénzvagyon hatványozott ütemben növekszik, és egy szűk érdekcsoport kezében koncentrálódik és centralizálódik, a nettó bérek immáron két évtizede folyamatosan csökkennek. A bruttó és a nettó bérek közti különbség is növekszik, mivel a béreket egyre nagyobb adó- és járulékterhek sújtják. Ugyanolyan mértékben, ahogy az érték-előállító tevékenység - a munka - veszít jelentőségéből, úgy koncentrálódik a vagyon egyre kisebb létszámú és egyre nagyobb méretű pénzintézetnél, illetve korporációnál. Mintegy négyszáz multinacionális óriáscég döntő befolyást gyakorol az egész világgazdaságra. Ezt a jelenséget szokták a divatossá vált globalizáció szóval jelölni.

A globalizáció, vagyis a hegemóniát megszerzett pénztőke rendkívül gyors világméretű mozgása, kihasználja a pénznek azt az előnyös tulajdonságát, hogy lényegesen mozgékonyabb, mint a helyhez és nyelvhez kötött munkaerő, valamint a termelőgazdaságban előállított áruk és szolgáltatások. A reálgazdaságban részt vevő szereplők kénytelenek a pénztőkének ezzel a mozgékonyságával versenyezni. Ha egy termelő vállalat nem tudja legalább azt a nyereséget előállítani, amely eléri a pénzpiacon elérhető hozam minimumát, akkor kénytelen beszüntetni tevékenységét, mert veszteségessé válik. Ennek egyik következménye, hogy a korábban érték-előállító és adófizető polgárok egy része véglegesen kiszorul a munkaerő piacról és munkanélkülivé, vagy segélyre szoruló eltartottá válik.

Honnan jön a beteges növekedési kényszer?

Egyre többen teszik fel a kérdést, hogy miért kell a gazdaságnak állandóan növekednie, amikor bolygónkon semmi sem növekedhet a végtelenségig, illetve ha egy megfékezhetetlen növekedési folyamat indul be, akkor az az adott organizmus pusztulásához vezet. Az egyre növekvő gazdaság egyre növekvő termékeit el is kell adni, a lakosság vásárlóereje viszont nagyon is korlátozott. Ezért a legváltozatosabb tudatipari technikákkal kell meggyőzni arról, hogy újabb és újabb dolgokat vásároljon meg. Szükségessé válik a termékek állandó kényszer-változtatása. Olyan végtermékeket kellett előállítani, amelyek gyorsan tönkremennek, és ezért pótlásra szorulnak. Ki kellett találni mesterséges szükségleteket, hogy biztosítsák az egyre nagyobb keresletet az állandóan növekvő termékhegyek számára.

Ez kifejlesztette a reklámipart, amely eltartja a tömegtájékoztatási intézményeket. Milyen termékeket állít elő a reklámipar? Egyik "terméke", pl. az, hogy amíg a fejlett ipari országokban húsz évvel ezelőtt egy autó is elég volt egy családnak, ma már kettő, három, sőt négy is megvásárlásra kerül. Ez a hatványozott ütemű kényszernövekedés végzetesen pusztítja a környezetet. Mai felhasználási igényt figyelembe véve a nem pótolható energiahordozók mintegy ezer évig elégségesek. Ha azonban a felhasználásuk évi 5 %-kal növekszik, akkor ez az ezer éves időtartam száz év alá csökken. Ezért rendkívül fontos, hogy a ma embere megértse: a gazdaságnak azért kell növekednie, mert a termelő vagyonnak az a része, amelyet az érték-előállító termelés igényel, egyre zsugorodik, mivel a tőke kamatai a termelésre fordítható eszközöket magukhoz szívják. Az érték-előállító termelővállalatok robbanásszerű ütemben adósodnak el, hogy az adósságspirál következtében automatikusan növekvő kamatterheiket fizetni tudják. De termelőtevékenységük növelésére is rákényszerülnek, amihez viszont egyre nagyobb hiteleket kell felvenniük.

Ha 10 %-os kamatot veszünk figyelembe, akkor a termelő tevékenységhez szükséges tőke megduplázódik. Ha 7 % a kamatláb, akkor a szükséges tőke 10 év alatt kétszereződik meg. Egy nagyobb háború után, pl. a termelőtevékenység működtetéséhez szükséges tőkének viszonylag kis részét fordítják a vállalkozók kamatra. Ezt az összeget a termelővállalatok még könnyen ki tudják fizetni, különösen erőteljes gazdasági növekedés esetén. Mivel azonban a kamatkiadások hatványozott ütemben növekednek, ezért szükségszerűen előállnak a fizetési nehézségek. Azt is figyelembe kell venni, hogy a gyors ütemű növekedés telíti a piacokat, és az árukínálat bősége miatt rendkívül kiéleződik a verseny, emiatt a piac minden egyes szeletéért kemény küzdelmet kell vívni. Így az érték-előállító vállalkozó nem tudja pénzbevételét nagyobb árak igénylésével növelni. Parttalanná váló tőkeráfordításai fedezésére egyedül az áll rendelkezésére, hogy termelési kapacitását évről évre növelje. Ez a növekedés természetesen fokozott energia- és nyersanyag-felhasználással jár, nem is szólva a melléktermékként előálló hulladékhegyekről. A szakemberek tudják, de a lakosság túlnyomó része nincs vele tisztában, hogy nemzetgazdasági szinten a kamatra fordítandó összegek matematikailag hatványozott ütemben növekednek, míg a termelésre fordított rész, amely az értéket állítja elő, legfeljebb csak lineárisan növekszik.

A termelőszektorban foglalkoztatott lakosság a gazdaság ilyen kényszernövekedése nélkül rövid időn belül teljesen elszegényedne. A politikai szféra döntéshozói e kényszer hatására mindent megtesznek azért, hogy a termelékenység és a gazdasági teljesítmény a lehető legnagyobb mértékben növekedjék, és így elejét lehessen venni az életszínvonal gyors csökkenésének. Ehhez az erőszakolt növekedéshez azt a hiú reményt is fűzik, hogy ily módon legalább nemzetgazdasági szinten fizetni lehet a tőkeráfordítások egyre növekvő adósságszolgálati terheit.

Ez az elgondolás sajnos ahhoz hasonlít, mint amikor a rákban megbetegedett személy teste egészének a súlyát szeretné ugyanolyan ütemben növelni, amilyen ütemben a rákos daganat növekszik, azért, hogy továbbra is fennmaradjon teste egésze és a növekedő daganat közti súlyarány. Az utóbbi két évtized adatai azt mutatják, hogy gazdasági növekedés nélkül a termelőmunka hozama egyre kisebb lenne, és nem is túl nagy idő után a teljes megtermelt értéket a tőke kamataira kellene fordítani. A fenntebb már említett lineáris növekedés esetén a gazdaság egésze azonos tőkeráfordítást venne igénybe, miközben a kamatos-kamat mechanizmussal működtetett hitelpénz esetén a termeléshez szükséges tőkéért évről évre nagyobb adósságszolgálati terhet kell vállalni és teljesíteni. A megtévesztő ebben a rendszerben az, hogy eleinte a társadalmi össztermék lineáris növekedése nagyobb, mint a már akkor is hatványozottan növekedő tőkéé. Az idő múlásával azonban a termeléshez szükséges tőke kamatrészesedése gyorsuló ütemben növekszik, és egyre inkább elszívja a termelőmunka eredményét.

A kérdéssel foglalkozó gazdasági szakértők nemcsak arra keresik a választ, hogy miért nem tartható fenn ez a rendszer, hanem arra is, hogy miként fog összeomlani. Noha a termelés tőkeráfordításai egyre nagyobbak lesznek, a hozamok mégis egyre kisebbek a piac telítettsége és a növekvő konkurencia miatt. A fejlett ipari országokban megfigyelhető, hogy a vállalatok hozama csökken, és emiatt egyre kevésbé éri meg a termelő gazdaságba befektetni a tőkét. A pénzszektorban könnyebb a pénztőkéből még több pénzt előállítani, mint a termelő szektorban. A tőzsdéknek még soha nem volt globálisan olyan fontos szerepük, mint ma.

A valódi értéket hordozó reálgazdaságra egyre nagyobb méretű pénzügyi szektor telepszik, amelyben a kamatmechanizmus következtében soha nem látott nagyságrendet érnek el a spekulációs pénzek és pénzhelyettesítők. Ebből adódik, hogy előbb vagy utóbb be kell következnie egy tőzsdekrachnak, amely előidézheti az egész jelenlegi pénzrendszer összeomlását.

Egy ilyen krach 1929-ben már bekövetkezett. Kiderült, hogy a tőzsdei összeomlás nyomán pusztító erejű deflációs folyamat indult be. Ennek az volt az oka, hogy a tőzsde összeomlása teljesen elbizonytalanította a piacot. Sokan vonakodtak attól, hogy pénzüket befektessék. Kivonták tőkéjüket a termelő gazdaságból és várták, hogy mikor lehet ismét biztonságosan befektetni. A forgalomban lévő pénz mennyiségének a nagy mértékű összeszűkülésével estek az árak, mivel egyrészt az árukínálat, másrészt a gazdasági folyamatokat közvetítő jelek (azaz a pénzmennyiség) között felborult az egyensúly. Az egyre csökkenő árak visszatartották a vásárlókat, akik arra számítottak, hogy az árak tovább csökkennek, és ezért elhalasztották a vásárlást. Ezek a folyamatok viszont kikényszerítették, hogy az egyébként jól működő vállalkozások is csődbe menjenek, illetve elbocsássák munkavállalóikat.

Az így előálló tömeges munkanélküliség tovább csökkentette a vásárlóerőt, ami tovább szűkítette a termékek piacát. A defláció az eladósodást is növelte, mert a csökkenő árak következtében a pénz vásárlóértéke növekedett, és így ugyanaz az összeg vásárlóerőben kifejezve már nagyobb adósságot jelentett. Mindez előnyös volt a bankszektor számára, mert a bankok a kényszer-árverezés útján mélyen áron alul tudták felvásárolni az eladósodott vállalatok és farmerek valódi értéket hordozó földjeit, ingatlanait, gyáregységeit. Veszélyhelyzetbe kerültek azok az ingatlantulajdonosok, akik nem tudták törleszteni a felvett hitelek kamatait, és így tömegesen veszítették el otthonaikat. Egy ilyen helyzet haszonélvezői azok, akik sok tőkével rendelkeznek, és akik így pénzükért egyre több reális értéket hordozó vagyontárgyhoz tudnak jutni.

Ma tanúi lehetünk annak, hogy a pénzuralom globalizálódása következtében az értékteremtő munka elveszíti vonzerejét és leértékelődik. A tőke viszont minden egyéb érték fölé emelkedik. Az így létrejövő kiegyensúlyozatlan helyzetnek - a történelem tanúsága szerint - háború vagy polgárháború szokott véget vetni. Ezért nagyon is aktuális az a kérdés, hogy el lehet-e kerülni egy ilyen fejleményt. Válaszért ezúttal is célszerű a történelemhez fordulni.

Közpénzrendszer és az Arany Középkor

Sokat hallottunk a sötét középkorról, de létezett arany középkor is. Így például 1150-től 1450-ig ilyen arany középkor volt Közép-Európában. Ez a korszak csodálatos kulturális örökséget hagyott ránk. Ez a kamatmentes pénznek köszönhető. 1150-ben a magdeburgi érsek elkezdett olyan érméket nyomatni, amelyeket évente kétszer be kellett szolgáltatni kicserélés végett. Ennek az volt a célja, hogy az adót a legegyszerűbben és a legpontosabban beszedjék. Ily módon tizenkettő régi pfenigért kilenc újat lehetett kapni, a három pfenig különbség volt az adó. Akkoriban a tőkejövedelem után kellett adót fizetni, miközben az érték-előállító munka adómentes volt. Azért, hogy az érméket gyorsan és tetemes költség nélkül ismét beolvasszák és kibocsáthassák, csak az egyik oldalára nyomtak mintát, és innen kapta a nevét, hogy "Brakteat", azaz vékony bádog. Ez az adózási és pénzkibocsátási módszer hamarosan egész Németországban elterjedt. Ennek az lett a következménye, hogy a pénzfelhalmozás nem volt kifizetődő, és elveszítette értelmét. Azért, hogy a polgárok elkerüljék a pénz kicserélését, készek voltak kamatmentesen tovább adni, mert csak annak kellett az érméket cserélésre benyújtani és a cserélési illetéket kifizetni, akinél éppen a pénz volt. A Brakteát így továbbadási kényszer alá került és vagyonfelhalmozás helyett ismét az értékteremtő munkát elősegítő közvetítő közeggé, azaz csereeszközzé vált. Ma pontosan ennek az ellenkezője érvényesül. A pénzt csak úgy lehet eredeti funkciójára használni, ha először valaki kamat formájában kötelezettséget vállal pénzhasználati díj fizetésére.

A pénz csereeszközzé válásának nagy hatású következményei voltak a gazdasági és a társadalmi életben. Addig tartott a német történelem leghosszabb és legeredményesebb korszaka, amíg a Brakteát volt forgalomban. Oly mértékben sikerült a társadalmi különbségeket kiegyenlíteni, ahogyan sem előtte, sem utána nem volt lehetséges. Kizárólag értékteremtő munka által lehetett jóléthez jutni, és nem a pénz, illetve az utána járó kamat révén. Mit jelentett ez a gyakorlatban? Minden évben kilencven nap volt a szabadnapok száma, de egyes helyeken 150 nap. Munkaszüneti nap lett a hétfő, s így például a kézműveseknek csak négy napot kellett hetente dolgozniuk. Volt olyan tartomány is, ahol a bányászoknak csak napi hat órát kellett a föld alatt tartózkodniuk. Még a mezőgazdasági munkát végző parasztok is munkalehetőséghez jutottak építőmunkásként és kézművesként a gyorsan növekvő városokban. A bajorországi Augsburgban például egy napi bérért három kiló kiváló minőségű húst lehetett vásárolni.

1300-ban elérte a csúcspontját az új városok alapítása. Ezekben az időkben épültek a csodálatos katedrálisok, amelyeket a városok polgárai finanszíroztak, mert volt rá elég pénzük. A helyzet akkor változott meg, amikor pénzsóvár kereskedők fokozatosan olyan pénzérméket kezdtek használni, amelyeket már nem kellett félévenként cserére beszolgáltatni. A korszak leghíresebb pénzemberei, az augsburgi Fuggerek, pl. négy éven át halasztották a tulajdonukban lévő pénzérmék becserélését.

Az európai történelemnek az 1480 és 1560 közötti korszaka számos olyan konfliktust tár elénk, amelyekhez hasonlókkal ma újból meg kell küzdenünk. Ilyen a globalizáció következményeként a harmadik világ fokozott eladósítása és kizsákmányolása, a nyersanyagok egyenlőtlen felhasználása, a növekvő és tartós munkanélküliség, a bérek zsugorodása, de mindenek előtt a kamatos kamat mechanizmussal működtetett magánpénzrendszer világméretű uralomra jutása. A mai eladósodás által okozott problémákhoz hasonlóak már a történelemnek ebben a korszakában is léteztek. A termékek és a termelési folyamatok természetesen igen sokat változtak, de a kamatozó pénzrendszer hatása a tények tanúsága szerint több száz év múlva is hasonló hatásokat vált ki.

A Fuggerek pénzügyi sikereinek is a kamatozó pénzrendszerben van a titka. Ennek a sváb családnak a felemelkedésével kezdődött az európai gazdaság diadalmenete és egyik legkonfliktusosabb időszaka. A Fuggerekhez kapcsolható a világ első multinacionális konszernje, továbbá azoknak a gazdasági szervezeti formáknak a létrehozása, amelyek ma is léteznek. Az olyan vegyes konszernek, mint például a Flick csoport vagy az amerikai Litton multinacionális konglomerátum, nagy hasonlóságot mutat az egykori Fugger konszernhez. A Fuggerek tapasztalt és merész üzletemberek voltak. Volt érzékük a technikai fejlődésből származó üzleti haszon növeléséhez, valamint az emberi jellem gyengéinek az üzleti célból történő kihasználásához. Így például nagy hasznot zsebeltek be a fejedelmek bűnös szenvedélyeiből, de az akkor beindult nagy tengeren túli fölfedezésekből. Kérges szívűen kihasználták a vallásos emberek félelmét a túlvilágtól. Pénzéhes kalmárokként értették annak a módját is, hogy a maguk gazdagodására használják ki a tudósok felismeréseit is.

A Fuggerek a saját gazdagodásukra használták az Alpok hegyvidékének természeti kincseit is, ahhoz hasonlóan, ahogyan ma a nagy olajtársaságok használják ki az energiahordozókkal rendelkező országokat, elsősorban az arab államokat. Értettek ahhoz is, hogy miként vesztegessék meg hatalmat-gyakorló kortársaikat, így alakítva át pénzügyi fölényüket számukra kedvező politikai döntésekké. Szinte pontosan úgy, ahogyan ma megvesztegetik a szuper-gazdag korporációk a politikai döntéshozókat. Jacob Fuggernek sikerült megkaparintania Tirol valamennyi ércbányáját. Ezután leváltotta az alpesi tartomány fejedelmét, Zsigmond herceget. Ma is tanúi lehetünk, hogy a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia hogyan mozdítja el azokat a politikai vezetőket, akik valamilyen okból már az útjukban állnak.

Jacob Fugger arra használta fel piaci hatalmát, hogy gazdasági önkényúr lehessen hatalmas monopóliuma létrehozásával. Úgy manipulálta az árakat, amíg valamennyi konkurensétől megszabadult, s versenytárs nélkül maradva még erőteljesebben tudta kizsákmányolni saját vevőkörét. Amikor a történelmi uralkodó osztály, a német birodalmi rendek véget akartak vetni ennek a profitszerzési monopóliumnak, az mentette meg a Fuggereket, hogy maga a császár kelt legfontosabb hitelezői védelmére. A Fuggerek Európát behálózó konszernje nem sok hasznot hozott az akkori Németország számára. A termelőerők nagyméretű növekedésének a gyümölcsei felemésztődtek a németek és franciák, a katolikusok és protestánsok, a keresztények és a mohamedánok között dúló háborúkban.

A Fuggerek befolyási övezete Dél-Amerika partjaitól az európai kontinensen át Ázsiáig terjedt. Csak két másik családhoz lehet őket hasonlítani. Az olasz Medicikhez és a frankfurti Rothschildokhoz. A Fuggerek, akik sváb nagykereskedőként kezdték, a bérvitákat olykor ágyúval és bárddal intézték el. Korunk dúsgazdag pénzoligarchái gazdagabbak, mint a Fuggerek. Anton Fugger mérlege 1550-ben 6 millió guldent mutatott. Mégis a középkor eme szupergazdagjai nagyobb hatalommal rendelkeztek, mint a jelenkor milliárdosai.

Ha a Fuggerek aranyguldenjét átszámítjuk aranyra, akkor kiszámíthatjuk, hogy mit is érhetett az a hatmillió aranygulden. Egy rajnai aranygulden annak idején 3,25 gramm aranyat tartalmazott. 1 gulden ma körülbelül 75 dollár és így hatmillió gulden az 450 000 000 dollár értékű lehetett. A Fuggerek a gazdasági élet szinte minden területét uralták. Tulajdonosai voltak a Német-Római Birodalom legfontosabb kereskedőházainak és bankjainak, tekintélyes bányavállalkozók voltak, fegyvergyárosok és pénzverők. Mindez nagy politikai hatalmat jelentett. Jacob Fugger tartotta kézben a hatalmat V. Károly császár birodalmában. Tekintettel a Habsburg család spanyolországi szerepére is, V. Károly birodalmában sohasem nyugodott le a nap. De még a császár sem rendelkezett nagyobb hatalommal, mint az ausburgi bankár- és kereskedőfejedelem. Ugyanis ő fizette a császárválasztás és a hadsereg költségeit. Cserébe ezért döntően szólt bele az uralkodó politikájába is. Felmerül a kérdés: mi volt az egyszerű sorból származó sváb üzletember titka?

Ez a titok a kamat újra bevezetése volt a pénzrendszerbe. A Fuggerek felemelkedését megelőző időkben a vallásos keresztényeknek büntetés terhe mellett tilos volt a hitelek után kamatot felszámítaniuk. Az egyházjogi tilalom azonban nem tudta kiiktatni egyes keresztények nyereségvágyát. Az egyházi kamattilalom miatt ebben az időben csak a zsidók kereskedhettek pénzzel. A gazdasági élet fejlődése miatt megnövekedett hitelszükséglet azt eredményezte, hogy a tilalmat - legalábbis a latin-országokban - nem vették szigorúan. A németek azonban nagyon is vaskalaposan tartották magukat ehhez a tilalomhoz. Nem tudták, hogy miként kell bánni a tőkével és a hitellel. Az olyan olasz bankárdinasztiák, mint a Bardi, a Frescobaldi, a Peruzzi, és a Medici család tagjai - valamint a zsidó származású velencei pénzemberek - idejében felismerték az európai gazdaságban rejlő lehetőségeket. A németek a pénzügyi technikáknak, amelyeket nem értettek, csak újra és újra fellángoló erőszakosságokkal tudtak ellenállni. Gyakran erőszakkal szerezték vissza maguknak azt, amit a Rothschildok ősei fortéllyal és fejlettebb pénzügyi érzékkel szereztek meg tőlük.

Már említettük, hogy a Fugger család felemelkedésének titka a kamat újra történő használatában rejlett. Ennek a családnak a tagjai csak igen magas kamatozással nyújtottak kölcsönt. Így például egy 900 gulden nagyságú kölcsön 6 év után 30 000 gulden kamathozamot biztosított. A földművelő parasztoknak - ha a rájuk kiszabott fizetési kötelezettségeiknek nem tettek eleget - késedelemi kamatot kellett fizetniük. Ezt az úgynevezett csúszó kamatozás alkalmazásával kellett teljesíteniük. A késedelem minden napjával a kamat mértéke megkétszereződött. A fokozatosan bevezetett "Ewigen Pfennig"-ek (örök pfenigek, vagyis olyan pénzek, amelyek értéke nem csökkent a beszolgáltatás után) eredményezték azt, hogy óriási változások jöttek létre a vagyonmegoszlásban. Néhány évtizeden belül már nem volt pénz arra, hogy a hatalmas gótikus építményeket Közép-Európában befejezhessék. A kamatozó pénz bevezetése következtében a csodálatos dómok és katedrálisok építését 300 éven keresztül fel kellett függeszteni, és csak a következő évszázadban lehetett őket befejezni. A lakosság gazdasági helyzete oly mértékben romlott, hogy a XVI. század elején véres parasztháborúkra került sor. A céhekbe ezentúl már nem léphetett be akárki, s így az önállósodáshoz vezető út a legtöbb ember számára bezáródott.

Ekkor jön létre új társadalomalkotó tényezőként a függő helyzetű bérmunkások rétege. Egyidejűleg az új felfedezések és találmányok bevezetését szinte minden eszközzel akadályozták. Így például a céh betiltotta a gépi szövőszékek előfutárainak az alkalmazását 1586-ban, s feltalálóját meggyilkoltatta. Az emberek nem tudták megmagyarázni a gyors és pusztító gazdasági romlás okait, s babonás félelemmel a boszorkányok ellen fordultak. 1484-től egyre gyakoribbá vált a boszorkányok máglyán való elégetése. Az arany középkor átadta a helyét a sötét középkornak, amely végül is elvezetett ahhoz a pénzközpontú társadalomhoz, amely ma globális méretekben uralomra került.

A globalizálással nem az a probléma, hogy az egész világra kiterjed. Hanem az a baj vele, hogy egyoldalúan a magánpénz-monopólium mozgásterét terjesztette ki. A gazdasági szabadságot úgy értelmezték: a pénztőkének joga van ahhoz, hogy korlátlanul visszaélhessen a szabadságával. Olyan értékek mint esélyegyenlőség, társadalmi igazságosság, szociális partnerség és érdekegyeztetés, fokozatosan elveszítették jelentőségüket. A felvilágosodás nagy jelszavából - szabadság-egyenlőség-testvériség - az egyenlőség és a testvériség nem globalizálódott, és a szabadság is csak a tőke korlátlan szabadságaként hódította meg a világot. Ennek a világjelenségnek az oka a világot uraló globális pénzrendszerben működő kamatos kamat mechanizmus, amely állandó növekedésre kényszeríti a világgazdaság egészét. A megfelelő hozamok hosszú távon azonban csak úgy biztosíthatóak, ha kiiktatódnak a gazdasági és a társadalmi életből az esélyegyenlőség, az igazságosság és a szolidaritás értékei.

A jelenlegi folyamatok igazságtalanok, mert nem kötik a tulajdonos személyes teljesítményéhez a gazdasági gyarapodást, és a vagyon áramlását csak alulról-felfelé biztosítják. A globalizáció a világ-népesség többsége számára elviselhetetlen mértékű terheket jelent. Mindenkinek többet és keményebben kell dolgoznia, miközben szükségszerűen egyre kevesebb munkabért kap érte. A munkajövedelem jelentős része a robbanásszerűen növekvő eladósodás kamatterheinek a fizetésére fordítódik. Hatalmas méretű tőkék keresik a nyereséges és biztonságos befektetési lehetőségeket, ugyanakkor a termelő gazdaságot fojtogatja a tőkehiány, és a pénz nem tudja teljesíteni azt a szerepét, hogy ő legyen a gazdasági folyamatok közvetítő közege.

Aki a történelmet tanulmányozza, annak az antik Róma és a jelenlegi globális pénzuralmi rendszer hanyatlása nagyon hasonlónak tűnik. A Római Birodalomnak ebben dekadens korszakában kevesek határtalan gazdagodása a lakosság többségének elnyomorodásához vezetetett. A hátrányos helyzetűek féken tartása pedig megszülte a kenyér és a cirkusz manipulációs technikáit. Egyre több tény utal arra, hogy a jelenlegi uzsoracivilizáció is a hanyatló Róma sorsára jut.

A különbség azonban igen nagy, mert ma már ismeri az emberiség a kiutat ebből a kamatos-kamat mechanizmussal működtetett pénzuralmi rendszerből. Az immáron világméretűvé vált magánpénzrendszer-monopóliumot ismét a demokratikus legitimációval rendelkező közhatalom ellenőrzése alá kell helyezni, vagyis vissza kell állítani a közpénzrendszert. A kamatmentes közpénzrendszer hatékonyabban tudná ellátni a gazdasági élet közvetítő közegének a szerepét, és ismét a termelő-tevékenységnek, ahol a valódi értékteremtés folyik, adna elsőbbséget a spekuláns pénzgazdasággal szemben.

---