Régi eszmék és új technikák a világuralom szolgálatában

Aki figyelemmel kísérte az utóbbi három évtized amerikai elnökválasztásait az szembetalálta magát azzal az ellentmondással, hogy George W. Bush talán az amerikai történelem legnyíltabban vallásos elnöke (aki nemcsak kiáll, de szinte "kiácsorog" vallásos meggyőződése mellett, melldöngetően dicsekedve vele), másrészt az ő kormányzata talán a legtitkolódzóbb az Egyesült Államok történetében, amelyik a legtöbbet teszi a rendőri módszerek bevezetésére és a társadalom átfogó ellenőrzésére.

Az ifjabb Bush azt állítja magáról, hogy bűneit megbánt újjászületett keresztény, akit isteni megbízatás vezetett magas hivatalához. Beszédei tele vannak bibliai idézetekkel és olyan célzásokkal, amelyek arra utalnak, hogy neki kell elhoznia a Mindenható adományaként a szabadságot olyan világtérségekbe, mint a feszültségekkel teli Közel-Kelet. Az amerikai elnöknek ezt az ájtatosságát nemcsak a vallásos jobboldal, de a főáramlatú tömegtájékoztatás is egyértelműen támogatja és széleskörben népszerűsíti.

A keresztényi áhítat és jámborság mögött a titkolódzás és rejtőzködés baljóslatú kultusza tapintható ki. Megfigyelők a különböző kategóriájú titkok fetisizálásáról beszélnek, és azt állítják, hogy George W. Bush még Nixon elnökön is túltesz ebben a vonatkozásban. Az ifjabb Bush nemcsak saját kormányzói tevékenységére vonatkozóan titkolódzik, de elzárja a kutatás elől a Ronald Reagen elnöksége alatt keletkezett dokumentumokat is. Ebben közrejátszhat, hogy Reagen-nek idősebb George Bush, a jelenlegi elnök apja volt az alelnöke, és kormányában fontos megbízatásokat teljesített a jelenlegi alelnök, Dick Cheney is. A szinte betegesnek mondható titkolódzás soha nem látott méreteket öltött 2001. szeptember 11-ét követően. További titkok egész sora keletkezett a hamis okokkal megindokolt Irak-elleni háború révén is. Ehhez ráadásként adódtak a különböző korporációs botrányok, mint például az Enron dicstelen csődbejutása.

A jelenlegi amerikai kormányzat kiemelt feladatának tekinti az amerikai polgárok rendőri és elektronikus módszerekkel történő megfigyelését, ellenőrzését. A 9/11 nyomán elfogadott Patriot Act - nevével teljesen ellentétes módon - korlátozta az emberek magánszféráját, miközben a kormányzati tevékenység áttekinthetőségét erőteljes mértékben szűkítették. Mindezek alapján felmerül a kérdés: miként lehet ezt a kirakatba tett vallásosságot a megszállott titkolózással összeegyeztetni?

A választ számos társadalomtudós keresi. Hugh Urban, az Ohio State University tanára "Religion And Secrecy In The Bush Administration" (Vallásosság és titkolódzás a Bush kormányzatban) című tanulmányában (http://www.esoteric.msu.edu/VolumeVII/Secrecy.htm) Leo Strauss (1899-1973) német születésű politikai filozófusra, Niccolo Machiavelli (1469-1527) firenzei államférfira, valamint Jean Baudrillard-ra (1929-), a francia posztmodern gondolkodás kiemelkedő képviselőjére támaszkodva kísérli meg a válaszadást. H. Urban azért választotta ezeket a személyiségeket, mert úgy gondolta, hogy velük lehet megvilágítani azt a három eszmerendszert és politikai-társadalmi erőt, amely döntően befolyásolja a Bush-kormányzat tevékenységét.

Az első ilyen erő a neokonzervatív politikai-szellemi irányzat és mozgalom, amely igen sokat köszönhet Leo Strauss gondolatvilágának és a mai napig jelentős befolyást gyakorol olyan képviselőin keresztül, mint Paul Wolfowitz, Karl Rove, Michael Ledeen, a Bush-kormányzatra. Wolfowitz és köre egyrészt Strauss tanítványai voltak, másrészt kulcsszerepet játszottak az Új Amerikai Évszázad Tervezete - Project for a New American Century, PNAC - kidolgozásában. Paul Wolfowitz a világbank elnökeként mára már elkerült a legszorosabban vett döntési központ közeléből, de a neokonzervatív befolyás továbbra is meghatározóan érvényesül a Fehér Házban.

A második ilyen befolyásoló erőt a firenzei Machiavelli módszereit követő Karl Rove, a Fehér Ház helyettes hivatali főnöke, valamint Dick Cheney alelnök reprezentálja. Karl Rove kulcsszerepet játszott és játszik az ifjabb Bush jámbor keresztény imázsának a kialakításában és fenntartásában, Dick Cheney pedig mesterien használta fel az elnök keresztény jobboldalhoz fűződő kapcsolatait a Fehér Ház politikájának a támogatására.

A harmadik befolyásoló tényező a kritikátlan és szervilis főáramlatú tömegtájékoztatás, amelyik gátlástalanul ünnepli az erényes Bush-t, aki istenfélő keresztényként teljesíti az égiektől kapott nehéz küldetését. A főáramlatú médiumoknak a hallgatása Bush elnök kevésbé dícséretes tevékenységéről valóban olyasmi, amit a francia társadalomtudós, Jean Baudrillard, kifejezésével élve: "hiperreál"-nak lehet nevezni.

(A hiperrealizmus szakkifejezés - nem képzőművészeti értelemben - a posztmodern kultúra jellemző tünetére utal. A hiperrealitásnak nevezett valóság nem létező. Ténylegesen az információtovábbításnak egy módja, amelynek a tudat alá van vetve. Baudrillard elképzelése szerint az a világ, amelyben élünk, fel lett cserélve e világnak a másolatával. Ebben a mesterséges világban már csak szimulált stimulusokat keresünk, semmi mást. Baudrillard egyébként Borges-től kölcsönözte ezt a fogalmat.)

H. Urban, a három felsorolt erőt három személlyel szimbolizálja. Az "Úriemberrel" - (Gentleman), a "Herceggel" vagy "Fejedelemmel" (Prince) és a "Bálványképpel" (a csalóka látszatot képviselő Simulacrum-mal).

Az első figura Leo Strauss meghatározása szerint olyan politikai személyiséget jelez, aki a bölcs embernek vagy a filozófusnak a hangján szólal meg. Ő képviseli a vallást és az erkölcsöt, továbbá ő az, aki az igazi tudással és hatalommal rendelkezik. Leo Strauss szerint mind a szigorú titoktartás, mind a vallás szükséges a társadalom működéséhez. Az első megkíméli a vulgáris közvéleményt hordozó átlagembereket a kellemetlen igazságtól, amely veszélybe sodorhatná, őket. A második pedig biztosítja a törvényekben való hitet és bizalmat, amely lehetővé teszi a társadalom irányítását.

A második szimbolikus figura, a "Fejedelem" vagy "Herceg" Niccolo Machiavelli hasonló című művére utal. Michael Ledeen volt az a neokonzervatív kutató és szerző, aki szorgalmazta, hogy az amerikai politikában használják mind a vallási kérdésekben, mind a megtévesztés - a társadalmi méretű dezinformáció - gyakorlatában a korszerűsített új-machiavellista módszereket.

A harmadik - jelképes - alak a Jean Baudrillard által kifejlesztett meghatározást, a bálványképet testesíti meg. A Simulacrum, vagyis a bálványkép, a szimuláció és a hiperrealitás új korszakára utal, amely egyre inkább jellemző a tömegtájékoztatási intézmények által irányított kultúrára és politikára. Ezt a korszakot kapitalista fogyasztói-társadalomnak is nevezik. Baudrillard szerint jelenleg a Bálványkép-korszak virtuális világában élünk. Ebben a korszakban a titoktartás már nem az emberek elől elrejtendő igazságot fedi el, hanem azt a tényleges helyzetet fejezi ki, hogy nincs többé igazság - vagyis már nincs a látszat mögött meghúzódó lényeg -, mert eltűnt az objektív valóság.

Vallás és titkolódzás George W. Bush Fehér Házában

H. Urban tanulmányában külön fejezetben foglalkozik George W. Bush-sal, aki a bibliai tékozló fiúhoz hasonlóan tévutakon járt, de megbánva bűneit később jó útra tért. Közismert a vallásos hit szerepe a jelenlegi elnök életében és politikai karrierjében. A történet úgy szól, hogy van egy fiatalember, aki könnyelmű, élvezi az élet örömeit, nem veti meg az alkoholt, a nőket - sőt a kábitószereket sem -, de végül is megtalálja Istent és visszatér az őt megillető helyre, édesapja korábbi hivatásához, a közéletben való felelősségteljes részvételhez.

Az ifjabb Bush keresztényi hitben történő újjászületésére 1985. nyarán került sor, amikor is Billy Graham, a neves baptista evangélista meglátogatta őt és feleségét Maine államban lévő otthonukban. A sztárevangélista Graham volt az, aki elültette a "mustármagot" a lelkében, amely aztán egy év múlva ki is kelt. Graham vezette őt az új élet megkezdéséhez. Ennek nyomán az ifjabb Bush rendszeres Biblia-tanulmányokba kezdett, abbahagyta az ivást és egyre intenzívebb kapcsolatokat épített ki a vallásos jobboldal különböző képviselőivel. A Bush-család nemcsak Graham-mel állt szoros kapcsolatban, de számos más vallási vezetővel is, köztük a Moral Majority (Erkölcsi Többség) befolyásos alapítójával, az ugyancsak baptista pásztor Jerry Falwell-lel. Az ifjabb Bush jó hasznát vette ezeknek a kapcsolatainak, amikor bekapcsolódott apja elnökválasztási kampányába. Annyira járatos lett az evangéliumi kultúrában, oly jól elsajátította annak szóhasználatát és viselkedési mintáit, hogy senki nem vonta kétségbe őszinteségét. Az ifjabb Bush felcserélte apja pragmatizmusát a Jó és a Gonosz manicheusi (dualisztikus, kettős rendszerben gondolkodó) bizonyosságának a hangoztatásával. Ez a különleges kapcsolata a keresztény jobboldallal lényegesen megkülönböztette apjától és nagy változást jelentett hozzá képest.

Amikor George W. Bush maga is elindult az elnökválasztáson 2000-ben, őszinte meggyőződéssel közölte James Robinson-nal, hogy meg van győződve arról: Isten maga bízta meg azzal, hogy az Egyesült Államok vezetője legyen: "Úgy érzem Isten akarja azt, hogy megpályázzam az elnökséget. Nem tudom megmagyarázni, de érzem, hogy a hazámnak szüksége van rám... Tudom nem lesz könnyű mindez számomra és családom számára, de Isten azt akarja, hogy ezt tegyem."

Bush gyakran találkozott a vallási vezetőkkel és 1999. októberében beszédet mondott a Council for National Policy (a Nemzeti Politika Tanácsa) nevű nagy befolyással rendelkező csoport előtt. A tagok között a már említett Jerry Falwell-en kívül ott van Pat Robertson, Ralph Reed, Jesse Helms szenátor, Tom DeLay képviselő, az Irán-gate ügyből ismert Oliver North ezredes és a Keresztény Újjáépítés nevű mozgalom vezetője: Rousas John Rushdoony. Ennek a tanácsnak Tim LaHaye, a "Left Behind" nevű sorozathoz tartozó bestseller könyvek szerzője az alapítója. Ezek a könyvek a bibliai János Jelenések Könyvét, az Apokalipszist magyarázzák. Az Újszövetségnek ez az utolsó könyve pedig közismerten kiemelkedő szerepet játszott napjaink globális politikájában. LaHaye magyarázata szerint már beállott a végidőkhöz vezető fordulat és az antikrisztus már ellenőrzése alá vette az Egyesült Nemzeteket. A küzdelem a Jó és a Rossz között már meg is kezdődött a Közel-Keleten. Ez az értelmezés kiválóan beleillett a Közel-Keletre vonatkozó neokonzervatív tervekbe, hiszen ezek is ebbe a térségbe kívánták összpontosítani Amerika geopolitikai erőfeszítéseit. LaHaye szerint az antikrisztus haderői hamarosan megkezdik a végső küzdelmet Krisztussal és a történelem vége - a világ vége - közeledik. Az a hit, hogy a közel-keleti események Isten tervének a részét képezik, és Jézus második eljövetelére csak azután kerülhet sor, miután Izrael már teljesen ellenőrzése alá vette a Szentföldet, a keresztény jobboldalt összekapcsolta a keményvonalat képviselő Izrael-barát neokonzervatív katonapolitikát valló csoportokkal.

Kevin Philips, az amerikai Republikánus Párt korábbi stratégája, számos könyv szerzője, megállapította, hogy azok a keresztény közéleti személyiségek, akikkel Bush szövetségre lépett, kapcsolatban állnak azzal a nagy és befolyásos mozgalommal, amelyet úgy hívnak, hogy Christian Reconstructionism (Keresztény Újjáépítés), s amelynek tanításait a Dominion Theology (Uralmi Teológia) tartalmazza.

(A Dominion Theology - Uralmi vagy Hatalmi Teológia - olyan szakkifejezés, amelyet néhány szociológus a politikai-ideológia egyik jelenlegi formájának tekint. Ez a hatalmi teológia befolyást gyakorol a keresztény jobboldalra nemcsak az Egyesült Államokban és Kanadában, de Európában is - elsősorban a protestáns fundamentalista keresztényi mozgalmakban. A dominionizmusnak nevezett irányzat pedig ennek a Dominion Teológiának a még aktívabb, még agresszívebb formája. A Dominion - uralom - szó a Bibliának azokra a fejezeteire utal, ahol Isten a Föld feletti uralmat ígéri meg az emberiségnek. Ezt az irányzatot befolyásolja az úgynevezett poszt-millenizmus. A millenizmus Krisztus ezeréves földi uralmát jelenti az emberiségnek a földi siralomvölgyön áthaladó történelmének a végén. Ebben a bibliai tanításban, amely a Jelenések Könyvében olvasható, az őskeresztény egyház és számos későbbi vallásos mozgalom hitt és ma is hisz. A poszt-millenizmus viszont az úgynevezett végidőket, az utolsó időket tartja különösen fontosnak. Eszerint újra az istenhit hatja majd át az elvilágiasodott, hitetlenné vált társadalmat. Ezt egyes posztmillenisták az aranykornak tekintik és hitük szerint a jelen korszakot szó szerint egy ezer éves időszak követi majd, Isten országának a tényleges megvalósulása a Földön. Ennek befejeztével kerül sor Jézus Krisztus második eljövetelére.

A fő áramlatú liberális-keresztény egyházak, köztük az evangéliumi keresztények és a fundematalisták, elvetik a Domínion Teológiát. Az amerikai keresztény jobboldal sok résztvevője a domínionizmus enyhébb változatát mégiscsak elfogadja. Közéjük tartoznak a poszt-millenisták és a pre-millenisták. A domínionizmus gyakran épít egyes vallásoknak arra a meggyőződésére, hogy az ő tanításaik képviselik a helyes, az egyedül üdvözítő és legitim vallást. A Domínion Teológiának van egy kemény változata is: a Teokratikus Domínionizmus, amely a politikai élet területén a tekintélyuralmi, teokratikus kormányzásnak a híve. A domínionizmusnak az egyik megjelenési formája a keresztény rekonstrukcionizmus.)

George W. Bush például a 2001-es elnöki beiktatásakor Jack Hayford karizmatikus prédikátort kérte fel a szertartás levezetésére és az ima elmondására. Hayford szilárdan meg van róla győződve, hogy a Dominion Teológiának és a keresztény törvényeknek át kell hatniuk a társadalmi élet minden területét. Ez a keresztény mozgalom határozott politikai programmal rendelkezik, és azt kívánja elérni, hogy az egyház politikai és társadalmi téren is irányító erővé váljék. Így kell létrehozni a Földön egyetlen "királyságot" (Isten országát), amelyet keresztény vezetők irányítanak. A mozgalom amerikai irányítója Rousas Rushdoony létrehozta a Chalcedon Foundation-t (a Chalcedon Alapítványt), amely hirdeti, hogy "a Mindenható parancsa, hogy az élet minden területén az isteni előírásoknak kell érvényesülniük... minden földi kormányzatnak - beleértve a családi irányítást, az egyházi, iskolai, szakmai és polgári vezetést is - alá kell rendelődnie a Biblia törvényeinek."

A Dominion Teológia szerint a Milleniumot és Jézus Krisztus második eljövetelét megelőzően keresztény társadalmat kell létrehozni a földön.

Pat Robertson és Billy Graham formálisan nem tagja a rekonstrukcionista mozgalomnak, de hasonló nézeteket hirdetnek. Ez 1988-ban is nyilvánvalóvá vált, amikor Pat Robertson részt vett indulóként az elnökválasztási kampányban. Graham pedig 1985. áprilisában a "700-ak Klubja" hallgatóságának elmondotta: "Eljött az idő, amikor az evangélistáknak hatékony szervezetbe kell tömörülniük. Azokat az Evangélium-hirdetőket támogatom, akik közhivatalokra pályáznak, képesek ezeket elnyerni és így megszerezni az ellenőrzést a Kongresszus, az államigazgatás, a végrehajtó hatalom egésze felett... Azt szeretném, ha minden igaz hívő valamilyen módon és formában bekapcsolódna a közéletbe."

George W. Bush 9/11-t követően még erőteljesebben használta a vallásos retorikát. A világhelyzetet úgy jellemezte, mint hatalmas háborút a Jó és a Gonosz között, a demokrácia és a szabadság erőinek a küzdelmét a zsarnokság és a terrorizmus erőivel szemben. Ezt így fogalmazta meg már 2001. szeptember 14-én: "Történelmi felelősségünk világos, válaszolni kell ezekre a támadásokra és meg kell szabadítani a világot a gonosztól." Az amerikai elnök saját politikáját Isten emberiséggel kapcsolatos nagy terve részeként tüntette fel.

Bruce Lincoln, a Chicago-i Egyetem vallástörténet professzora megállapította, hogy Bush 9/11-t követő beszédei a gondosan megválasztott vallásos kulcsszavak miatt kettős kódolásban is értelmezhetőek. Beszédei tele vannak jól kiválasztott bibliai hivatkozásokkal, kifejezésekkel, amelyek egyértelmű üzenetet közvetítenek azoknak, akik járatosak a Szentírásban és a biblia magyarázatok sajátos terminológiáját ismerik. A hallgatóság többsége számára azonban nem közvetítenek vallásos tartalmú üzenetet ezek az utalások. Bush elnökként olyan hatást ért el vallásos retorikájával, hogy hamarosan az amerikai keresztény jobboldal új vezetőjének ismerték el. A Washington Post 2001. karácsonyán már azt is megírta, hogy Pat Robertson lemondásával a keresztény-koalíció új vezére Amerikában formálisan is maga George W. Bush.

Bush-nak ez az intenzív vallásossága jelentősen segítette abban, hogy kellő támogatást szerezzen az amerikaiak körében az iraki háború megindításához. Irak a "gonosz tengelyének" az egyik fontos láncszeme volt. Bob Woodward-nak, a Washington Post főszerkesztőjének elmondotta, hogy nem politikai és katonai tanácsadóira vagy apjára, a korábbi elnökre hallgatott, hanem sokkal magasabb, mindegyikük felett álló tekintélyre: a Mindenhatóra. 2003. januárjában, az Unió helyzetéről szóló kongresszusi üzenetében, ahol a legerőteljesebben próbálta alátámasztani az Irak elleni fellépést, Bush kifejezetten Isten-re, a Mindeható akaratára, a tőle kapott küldetésére hivatkozott. Az isteni gondviselés beavatkozásával igyekezett alátámasztani amerikai életeknek a feláldozását. A katonák ugyanis nemcsak az amerikai népért halnak meg Irakban, hanem a szabadságért és a demokráciáért. A szabadság pedig nem más, mint Isten különleges adománya az emberiségnek.

"Mi amerikaiak bízunk magunkban, de nem egyedül magunkra támaszkodunk. Bár nem ismerjük az isteni gondviselés minden szándékát, mégis hiszünk benne és bizalmunkat a minden élet és minden történelem felett álló szerető Istenbe helyezzük."

Az a tény, hogy Bush-nak sikerült rávenni az amerikai törvényhozást és a közvéleményt, hogy támogassa ezt a háborút, már önmagában mutatja: milyen hatalmas befolyásoló ereje van az ilyen típusú vallásos retorikának.

A titkolódzás kultusza

Ami a vallásosságot illeti a Fehér Ház jelenlegi lakójának valóban nincs szüksége titkolódzásra. Ugyanakkor kormányának igen sok és lényeges vonatkozását az áthatolhatatlan titkolódzás rejti el az amerikaiak elől. A Judicial Watch elnevezésű non-profit szervezet, amely 1994-ben létesült, hogy etikai és jogi szempontból megfigyelje a kormány, a közigazgatás és a bírósági rendszer működését, fennállásának rövid ideje alatt nagy tekintélyt szerzett magának. Elnöke Larry Klayman így fogalmazta meg véleményét George W. Bush elnökségéről: "A mi időnkben ez a kormányzat a legtitkolódzóbb és sokkal rejtőzködőbb, mint a Nixon-adminisztráció. E kormányzat tagjai nem hisznek abban, hogy az amerikai népnek és Kongresszusnak bármilyen joga is lenne az informálódáshoz."

A Yale Egyetemen működő nagy múltú és szuper titkos "Skull and Bones" (Koponya és Csontok) zártkörű társaság tagjaként a Bush család tagjai jól ismerik a szigorú titoktartás szabályait és technikáját. Az ifjabb Bush-ról számos kutató megírta, hogy már saját vállalatának, a Harken Energy Corporation-nek az irányítójaként részt vett bennfentes információkon alapuló kereskedésben és gyanús könyvviteli gyakorlat megtűrésében. Paul Krugman, a New York Times munkatársa megírta, hogy az ifjabb Bush hasznot húzott az agresszív könyvelésből, amely nagyon hasonlít azokhoz a számviteli csalásokhoz, amelyek megrendítették az amerikaiakat. Krugman az Enronra és Arthur Andersen botrányára célzott.

A penetráns titkolódzás azonban akkor kezdődött, amikor George W. Bush beköltözött a Fehér Házba. Az U.S. News and World Report c. hetilap számol be arról, hogy elnökségének első napján Andy Card, a Fehér Ház hivatali főnöke, kiadott egy utasítást, amely szerint el kell zárni azokat a dokumentumokat és információkat, amelyek korábban a nyilvánosság rendelkezésre álltak. Bush legelső elnöki intézkedése nem új gazdasági stratégiára vagy a terrorizmus leküzdésére vonatkozott, hanem arra, hogy miként kell elzárni a közvélemény elől a texasi kormányzói tevékenységére vonatkozó dokumentumokat. Mihelyt megkapta az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának döntését, hogy ő az elnök, elrendelte a kormányzósága alatt keletkezett iratoknak a becsomagolását és átszállítását idősebb George Bush elnöki könyvtárába, amely a Texasi A&M Egyetemen (Texas Agricultural and Mechanical College) van. Egy évi kemény küzdelem után tudta csak a Texasi Állami Könyvtár és a Levéltári Bizottság igazgatója elérni, hogy ezek a dokumentumok - a törvényben előírt módon - az általa vezetett intézményhez kerüljenek. Ha abból indulunk ki, hogy általában nem a dicséretes és törvénytisztelő dolgokat kell rejtegetni, akkor fogalmat alkothatunk arról, hogy a volt texasi kormányzó valamit nagyon el akart titkolni.

Ifjabb George Bush következő elnöki intézkedése arra vonatkozott, hogy megtiltsa a hozzáférést a Ronald Reagen elnöksége alatt keletkezett iratokhoz. Az 1978-ban elfogadott törvény szerint (Presidential Records Act) 2001. januárjában ezeket az iratokat nyilvánosságra kellett volna hozni. Az ifjabb Bush azonban hozott egy elnöki rendelkezést 2001. novemberében, amely teljesen új eljárást vezetett be az elnökségi iratok kezelésében és kutathatóságában. Ezért az Amerikai Történelmi Társaság (American Historical Association) pert indított, hogy tegyék a kutatás számára elérhetővé ezeket a dokumentumokat. Ez a per még ma is folyamatban van. Ha nem sikerül az elnöki rendelkezést megváltoztatni, akkor lehetővé válik a különböző elnökök tevékenységéről tanúskodó dokumentációnak a határozatlan időre történő elzárása. Az új rendelkezés szerint egy ilyen irat kutathatóságához engedélyt kell kérni a korábbi elnöktől és a hivatalban lévő elnöktől. Ha a korábbi elnök már nem él, akkor képviselőjének is joga van megtagadni az irat kutathatóságát. Az ifjabb Bush-nak ez a rendelete akkor válik érthetővé, ha szem előtt tartjuk, hogy Reagen elnök idején idősebb George Bush volt az alelnök, aki tájékozott megfigyelők szerint a tényleges döntéshozó volt. A Bush-alelnökségére eső kényes ügyek között szerepel a nagy port kavart Irán-kontra ügy is.

Azzal kapcsolatban, hogy az informális alá-fölérendeltség elválhat a formálistól, érdemes utalni egy bennfentesnek, Cathy O'Brien-nek az észrevételére. Cathy O'Brien úgynevezett "presidential modell"-ként igen gyakran megfordult a Fehér Házban Ford elnökségétől kezdve egészen Reagen elnökségének a végéig és belülről figyelhette meg a történéseket. "Trance Formation of America" című, tíz kiadást megélt könyvében írja a 157. és a 158. oldalon, hogy Reagen elnök így jellemezte neki alelnökét, idősebb Busht, még elnöksége kezdetén:

"George olyan mint egy igazgató. Ő biztosítja, hogy megfelelő legyen a világhelyzet az Új Világrend bevezetésére, ahogyan azt én elképzelem. Aztán gondoskodik arról, hogy mindenkinek meglegyen a forgatókönyve és tudja a szerepét. Megmondja nekik, hogyan és mikor beszéljenek. Közli velük azt is, hogyan öltözködjenek, és milyen legyen a hajviseletük. Mindent és mindenkit a helyére tesz, és utána elkiáltja magát: "action" (felvétel). A jelen levő Cheney, aki akkor a Kongresszusban képviselte Wyomingot és a Republikánus Párt egyik vezetője volt, közbeszólt: "George (Bush) és én szorosan együttműködünk néhány projekt megvalósításában, és amikor te (Cathy O'Brien) látod őt, engem is látni fogsz. Amikor parancsot kapsz tőle, akkor a parancs tőlem is érkezik."

Reagen ez után átvette a szót Cheney-től és közölte, hogy Cathy O'Brien már tudja ki kinek a főnöke. Ezzel arra utalt, hogy az ő felfogása szerint az első ember az elnök, a második az alelnök, utána jön Philip Habib a Fehér Ház akkori hivatali főnöke, Dick Cheney és Robert Byrd szenátor és így tovább. De ez az alá- és fölérendeltségi láncolat csak Reagen fejében - meg a nem beavatottak számára - létezett ebben a sorrendben. Cheney mindenesetre azt hozta a Fehér Ház "külsős alkalmazottjának" is tekinthető Cathy O'Brien-nek - mint "presidential modell"-nek - a tudomására, hogy alkalmazottként tartsa csak magát a tényleges hatalmi és függelmi viszonyokhoz. Ebben pedig így alakult a sorrend: George Bush az első, a legfontosabb, Dick Cheney a második, Philip Habib a harmadik és Ronald Reagen, az elnök, csak a negyedik, akit Michael Aquino az agyprogramozás Fehér Házban működő vezető szakembere követett. Miközben Reagen elnök beszélt a presidential modell-hez, Cheney nem zavartatta magát és tovább folytatta Cathy O'Brien felé. "Mostantól kezdve ki van jelölve a helyed, és az alelnök fogja kiadni az utasításokat arra vonatkozóan, hogy ő mit akar tőled és mi a te feladatod Mexikóval kapcsolatban." (Cathy O'Brien, mint programozott biorobot, többek között a titkos diplomáciai feladatok ellátására is ki lett képezve, be lett programozva. Mexikórol azért történik említés, mert az itt ismertetett beszélgetésre Mexikóba történő kiküldetése előtt került sor.)

Reagen elnök ekkor ismét közbeszólt: "Ha rendben a világ - világbéke lesz. Egy olyan amerikai patriótával, aki stratégiailag megfelelő helyen van, és életét a demokrácia világméretű elterjesztésének szenteli, befolyásolni tudjuk a nemzetek vezetőinek a gondolkodásmódját, s olyan képet festhetünk a szabadságról és az amerikai értékekről, amelyet soha nem felejtenek el. Ezt a gondolkodást tovább adhatják az embereknek és a földkerekség egésze egy cél irányába lesz kormányozható. Megbízásomból találkozol majd időről-időre néhány ilyen barátommal és politikai vezetővel."

Amikor ide jutott a beszélgetés, amelyre 1983. őszén került sor, ismét visszajött a szobába Bush alelnök. Cheney átvette a szót Reagen-től: "Utasításokat kapsz tőlem és az új igazgatótól, az alelnöktől. Ez az első számú lecke. Tudod mi az, hogy Miami Vice? (Itt Cheney arra a népszerű tévésorozatra utalt, amely a nyolcvanas évek elejétől kezdve volt látható az NBC-ben. A sorozat főhőse két rendőrnyomozó, aki Miamiban beépítve végezte izgalmas munkáját.) Beépített kábítószer-ügynökök veszik kézbe a kábítószer-kereskedelem irányítását. Az alelnök is pontosan így jár el. Egy beépített kábítószer-ügynök, aki éppen ellenőrzés alá veszi a kábítószer-ipart az elnök számára." (Idézett mű 158. oldal, 3. bekezdés)

Ekkor idősebb George Bush, az alelnök vette át a szót: "Mexikó problémát jelent. Rengeteg kábítószerük van, de nincs elég eszük és eszközük, hogy eladják saját országukon túl. Hogyan vehetnénk ellenőrzés alá az ő növekvő drog-iparukat, amikor mi még a kezünket sem tehetjük rá? A te kötelességed, mint amerikai polgáré, hogy kinyisd az utakat és megszabadítsd őket a szegénységtől azáltal, hogy készpénzhez juttatod őket, amely hozzánk csábítja a kábítószer-iparukat, egészen a küszöbünkig hozva azt."

Ekkor ismét átvette a szót Cheney és nevetve mondta: "Operation Greenbacks for Wetbacks" - "Zöldhasú (dollár) hadművelet a határt illegálisan átlépő mexikóiak (Wetbacks, nedves hátúak) érdekében."

Bush is együtt nevetett vele, majd komolyra fordítva a szót közölte Cathy O'Brien-nel: "Megbízatásod Miamiban kezdődik az NCL-lel (Norwegian Caribbean Lines - Norvég-karibi Hajózási Vállalattal) és véget ér, amikor visszatérsz."

Ez a kis epizód Cathy O'Brien - tíz kiadást peres eljárás nélkül megélt - könyvéből szemlélteti, hogy ifjabb George Bush-nak komoly oka lehetett arra, hogy az apja alelnökségére, majd elnökségére vonatkozó iratok és dokumentumok hozzáférhetőségét megnehezítse.

Ugyancsak áthatolhatatlan titkolódzás veszi körül a Bush-Cheney "Energy Task Force" (Energiaügyi Munkacsoport) tevékenységét, amelynek az elképzelései 2001. májusában kerültek nyilvánosságra. A Task Force tervei a kőolaj-termelés fejlesztésére vonatkoztak, mellőzve az alternatív energiaforrásokat. Ezek az elképzelések gyöngítették a környezetvédelmi előírásokat és támogatták környezetvédelmi szempontból védett területek megnyitását a kőolaj kitermelés számára. Ezek az elképzelések riasztották a környezetvédőket és a washingtoni Kongresszus számos tagját. Az amerikai Szövetségi Számvevőszék (General Accounting Office, GAO) elnöke, David Walker, követelte, hogy a Fehér Ház hozza nyilvánosságra: kik javasolták mindezt Cheney-nek? Az alelnök azonban elutasította ezt a kérést arra hivatkozva, hogy a Számvevőszéknek nincs joga bekérni ezt az információt. Az amerikai közélet több tudós megfigyelője ezt úgy értékelte, hogy a kormányzat valójában függetlennek tekinti magát és nem fogad el semmilyen kongresszusi ellenőrzést. David Walker a bíróságnál kívánta érvényesíteni igényét, de keresetét 2002. decemberében egy Bush által kinevezett bíró, John D. Bates, elutasította.

A Bush-kormányzat legmeglepőbb titkolódzása a környezetvédelemmel kapcsolatos. Ezt az teszi érthetővé, hogy a környezetvédelem szoros kapcsolatban áll az energiahordozók termelésével. A Kennedy-család újabb nemzedékéhez tartozó ifjabb Robert F. Kennedy, aki környezetvédelmi szakjogász, kijelentette: "A Fehér Ház félrevezető retorika, tévészereplésre alkalmas propagandisták, titkolódzás, valamint a tudósok és köztisztviselők megfélemlítése mögé rejtette környezetvédelem-ellenes programját."

Noha már az első napoktól kezdve a rejtőzködés volt a Bush-kormányzatra jellemző, a titkolódzás áthatolhatatlanná növekedett a 9/11 nyomán meghozott információ-áramlást korlátozó gyakorlat következtében. A "War on Terror"-t (Terror elleni háborút) a hivatalos rejtőzködés igazolására használták, s általánossá vált a bevándorlók titkos meghallgatása, a titkos bírósági eljárás, a titkos őrizetbe vétel és a titkos háború folytatása. Az Információhoz jutást szavatoló törvény (Freedom of Information Act, FOIA) érvényesülését lényegbevágóan korlátozták, amely ténylegesen ellentmond a törvény eredeti céljának.

2001. szeptember 11. után az igazságügyi miniszter: John Ashcroft elrendelte, hogy a kormányzati szervek minden esetben, amikor csak lehetséges, utasítsák vissza az információt kérő beadványokat. Ezzel hivatalos kormányzati politikává vált a maximális titoktartás. A jelenlegi amerikai kormánynak azonban a 2005-ben is tartó iraki háborúval kapcsolatos magatartása talán a legellentmondásosabb és legtitkolódzóbb. 2002. augusztusa és 2003. januárja között az elnök és az alelnök ismételten kijelentette, hogy Irak tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik, továbbá Szaddam Husszein kormányzata kapcsolatot tart az Al-Kaidával, a 9/11 tragédiájáért felelőssé tett terrorista csoporttal. Mára már szinte kivétel nélkül vagy tévesnek bizonyultak ezek az állítások, vagy egyenesen minden ténybeli alapot nélkülöző félrevezetésnek, dezinformációnak. 2002. szeptember 7-én Bush elnök az Atomenergia Ügynökség egyik jelentésére hivatkozva kijelentette, hogy Szaddam Husszein-nek mindössze hat hónapra van még szüksége nukleáris fegyverek előállításához. Ilyen jelentés azonban nem létezett.

2002. október 7-én Bush a cincinnati televízióban azt is állította, hogy Irak kiképezte az Al-Kaida tagjait bombák, valamint mérgesgázok előállítására. Az elnöknek ezt a kijelentését saját hírszerző szolgálatának, a CIA-nak a munkatársai is vitatták. Érdemes utalni még az elnöknek a 2003. január 28-án elhangzott - az Unió helyzetéről szóló - kongresszusi üzenetében felsorolt nyolc riasztó tényre, amely Irak tömegpusztító fegyvereire vonatkozott. Mind a nyolcról később kiderült, hogy eltúlzó és félrevezető információkon alapult. A legelképesztőbb ezek közül az a hamis állítás volt, hogy Szaddam Afrikából akart beszerezni jelentős mennyiségű urániumot. Már elhangzása időpontjában is tudta a CIA, hogy ez nem felel meg a valóságnak. Ezért a 2003. október 7-i beszédből már ki is húzták. Elhangzását követően néhány nappal az akkori külügyminiszter, Collin Powell, már nem volt hajlandó hivatkozni rá az ENSZ-ben elmondott beszédében. Más, ugyancsak hibásnak vagy félrevezetőnek bizonyult információkat azonban ő is hangoztatott. Így például hivatkozott olyan műholdfelvételekre, amelyeken sugármentesítő gépjárművek voltak láthatóak. Ezekről azonban kiderült, hogy vízszállító teherautók. Arról az iraki repülőgépről pedig, amelyik állítólag Anthrax-ot szórt, utóbb kiderült: olyan gép volt, amely még az 1991-es öbölháborúból maradt meg.

Ennél a megszállott titkolódzásnál is riasztóbb a gátlástalan kormányzati ellenőrzés szembeötlő növekedése. Ma már egy átlagpolgár nem is tudja megvédeni magánszféráját a különböző fejlett technikai eszközökkel gyakorolt illetéktelen behatolástól. A sokat emlegetett Patriot Act, ami első látásra valamilyen hazafias törvényre utal, ténylegesen a következő angol elnevezés szavainak kezdőbetűiből összeállított mozaikszó: "Uniting And Strenghtening America by Providing Appropiate Tools Required to Intercept and Obstruct Terrorism Act" - (Amerika egyesítése és erősítése a terrorizmus elhárításához és feltartóztatásához szükséges, megfelelő eszközök biztosítása révén). A John Ashcroft által szorgalmazott törvény ténylegesen a hazafiasság ellentétéről szól. Ugyanis ha a patriotizmus alatt a hazának és a szülőföldnek a szeretetét értjük, nem pedig egy kormánynak az engedelmes és kritikátlan kiszolgálását, továbbá ha a patriotizmus a demokrácia, az emberi jogok és politikai szabadságjogokhoz való ragaszkodást jelenti és nem a tekintély előtti meghunyászkodást, akkor a Patriot Act nem a szabadság védelmezéséről és a haza szeretetéről, hanem annak az ellenkezőjéről szól.

Az se véletlen, hogy ez a Patriot Act példa nélkül álló előjogokkal ruházza föl az igazságügyi minisztert. Így például amerikai állampolgársággal nem rendelkező személyeket meghatározatlan ideig őrizetben lehet tartani az ő engedélyével. A törvény lehetővé teszi az FBI számára, hogy átkutassa az amerikaiak otthonait és hivatalait, elektronikus megfigyelést alkalmazzon, lehallgassa telefonjaikat, elolvassa elektronikus leveleiket, anélkül, hogy bizonyítania kellene, milyen gyanú merült fel az illető személyekkel szemben. Lehetővé válik a lakások és hivatalok titkos átkutatása, anélkül, hogy erről az érintetteket bármilyen módon, akár előre, akár utólag tájékoztatnák.

A demokráciának fontos alapelve az alulról jövő ellenőrzés, amelyhez a hatalmi intézmények transzparenciájára, azaz átláthatóságára van szükség. A Patriot törvény azonban pontosan ezt a transzparenciát számolja fel. Az állam és a kormányzat egyre titoktartóbbá válik, miközben az állampolgárok egyre inkább az állami megfigyelés szenvedő alanyaivá lesznek. A Patriot törvény tehát ellentmond annak az alkotmányos követelménynek, hogy az emberek magánélete védelemben részesüljön, a magánszféra az csak az övék legyen és az állami, közigazgatási tevékenység, közügyek intézése pedig minél átláthatóbb, követhetőbb és ellenőrizhetőbb legyen. Ennek az elvnek a fordítottja, azaz a magánemberek kiszolgáltatottsága és a hatalmat gyakorlók ellenőrizhetetlensége ellentmond mind a szabadság, mind a demokrácia elveinek.

A legkomolyabb formában fel kell vetni: mi húzódik a mögött, hogy a kormányzat egyre több eltitkolni valóval rendelkezik? Már önmagában az elhallgatás is, különösen ha fontos, közérdekű tényekről van szó, egyfajta félretájékoztatást jelent. Ha egy kormányzatnak szinte minden tevékenysége el van titkolva azok elől, akiket ennek a tevékenységnek szolgálni kell, akkor felmerül a hitelesség és megbízhatóság kérdése is. Miként lehet hinni és megbízni abban a kormányzatban, amelyik lényeges döntéséről és tevékenységéről sokkal több eltitkolni valóval rendelkezik, mint amennyit nyilvánosságra hozhat. A titkosság és a titkolódzás valójában aláássa az adott kormányzat hitelességét. Ami pedig magát Bush-t és kormányát illeti, nehéz összeegyeztetni ezt a megszállott titkolódzást az őszinte vallásos hittel, az igazság, tisztesség és becsület iránti feltétlen elkötelezettséggel.

Leo Strauss "Bölcs Embere"

Az elmúlt két évtizedben, de különösen az utóbbi néhány évben feltűnően sok befolyásos közéleti személyiségről derült ki, hogy a XX. századi politikai filozófia egyik jelentős képviselőjének, Leo Strauss-nak volt a tanítványa. Leo Strauss Németországban született 1899-ben és a nemzetiszocialista mozgalom erősödésének hatására az Egyesült Államokba vándorolt ki. A Chicago-i Egyetemen tanított politikai filozófiát és hamarosan egy kicsi, de rendkívül befolyásos kutatói és tanítványi kör vette körül. Strauss-t műveinek ismerői nehéz szerzőnek tekintik. Még saját tanítványai is sokféleképpen értelmezték nézeteit. Ennek többek között az az oka, hogy Strauss kétszeresen is kódolva, tudatosan többértelműen fejezte ki magát. Azt vallotta, hogy a beavatottak számára szóló ezoterikus kifejezésmód jellemezte már a régi korok nagy filozófusainak a munkáit is. Több Strauss kutató azt is felvetette, hogy a Chicagó-i Egyetem tanára szándékosan tanított különböző eszméket, különböző diákoknak arra hivatkozva, hogy felkészültségük, tudásuk, valamint szellemi befogadó képességük különböző szintű.

Az az ismert körülmény pedig, hogy Strauss kapcsolatban állt a neokonzervatívokkal, több vonatkozásban is spekulációkra adott okot. Olyan nagy karriert befutott neokonzervatív politikus, mint Paul Wolfowitz, a Világbank jelenlegi elnöke, aki korábban Donald Rumsfeld helyettese volt, Leo Strauss kedvenc tanítványai közé tartozott. Wolfowitz ugyan azt állítja, hogy professzorának nem volt semmi köze a jelenlegi amerikai külpolitikai irányvonalhoz, nézetei mégis meghatározóan befolyásolták az Egyesült Államok jelenlegi stratégiáját.

Felmerül a kérdés: mi az Leo Strauss politikai filozófiájában, ami annyira vonzóvá tette őt a washingtoni politikusok, különösen a neokonzervatívok számára? Hugh Urban szerint Leo Strauss egyik elméleti elgondolása az, hogy a modern nyugati világ intenzív válságban van, amely nagyrészt a modern liberális demokrácián belül található gyengeségeknek, ellentmondásoknak tudható be.

Másodszor Strauss rendkívül fontosnak tartja a titoktartást és az ezoterikus ismereteket, azaz azt a tudásanyagot, amely kódolt, rejtett és csak a beavatottak számára érthető és elérhető. Ennek az ezoterikának a része az, hogy a tudás átadói tudjanak írni a sorok között és a tudás befogadói tudjanak olvasni a sorok között.

Strauss harmadik eszméje, hogy a vallás szükséges a társadalom kohéziója és stabilitása végett. A vallásos hitre és tanításra akkor is szükség van, ha az a bizonyos "bölcs ember", a tudós filozófus, már túljutott azon, hogy maga is higgyen ezekben a "nemes hazugságokban".

Strauss negyedik tanítása a "gentleman"-re, a jó értelemben vett nemes szándékú úriemberre vonatkozik. Egy olyan közéleti szereplőre vagy politikusra, aki személyében megtestesíti a vallásos hit és erény ideáit, és aki a közvetítő kapcsot jelenti a "bölcs ember", vagy "bölcs emberek" és az átlagemberekből álló lakosság között.

A XX. század második felében befolyásra tett több európai gondolkodóhoz hasonlóan, Leo Strauss úgy látta, hogy a modern nyugati világ eltávolodott a nyugati civilizáció korábban érvényes társadalmi és erkölcsi eszméitől és értékrendjétől, különösen az olyan ókori gondolkodóktól távolodott el, mint Plátón, Arisztotelész és követőik. Strauss úgy gondolta, hogy a Platón és Arisztotelész által elképzelt hierarchikusan felépülő társadalom az ideális politikai rendszer. Ezért Strauss egy 1946-ban írott levelében sajnálkozását fejezte ki, hogy a modern fejlődés elszakadt ezektől az eszméktől. A modern nyugati társadalom kaotikus viszonyai következtében mélyülő válságba került. Strauss szemében a weimari Németország azért esett a náci téveszmék áldozatául, mert gyenge és degeneráltan liberális társadalom volt. Arra figyelmezetett, hogy a modern liberális Amerika ugyancsak egy ehhez hasonló totalitárius rendszer áldozatává válhat.

Ahhoz, hogy egy ilyen fasiszta jellegű átalakulást meg lehessen előzni, szükséges a perverz liberalizmussal szembeni fellépés. Perverz liberalizmusnak azt nevezik, amely azt hirdeti, hogy csak éljünk biztonságban és boldogan minden kötöttségtől mentesen, mert ez az emberi élet legkönnyebben érthető, és az emberek többsége által legkönnyebben elfogadható, mondhatni legfőbb célja. Ez a perverz liberalizmus megfeledkezik a minőségről, a kiválóságról és az erényről. Strauss számára a titoktartás (titkolódzás) funkciójában meglévő eltérés az, ami megkülönbözteti az ókori és a modern világot. Az ókori filozófusok különös módon - ezoterikusan - írtak, amely csak a kevés művelt és beavatott ember számára volt érthető, akiket megtanítottak a sorok közötti olvasás művészetére. Az emberiség többsége számára munkáik ártalmatlannak és általánosságban véve hasznosnak tűntek. Műveik azonban a beavatott olvasók számára mélyebb és alaposabb üzenetet is hordoztak. Strauss szerint ennek a csak beavatottak számára szóló írásmódnak az az oka, hogy a filozófusok igazságai potenciálisan veszélyesek. A társadalom egyszerű alapelveken, megszokásokon, közkeletű, hagyományos véleményeken és "nemes hazugságokon" nyugszik, mert csak így maradhat szilárd és összerendezett, így őrizheti meg kohézióját és működőképességét. A filozófusok igazságai radikálisan megkérdőjelezik ezeket a "nemes hazugságokat". Ezeknek az igazságoknak a nyílt kifejtése még a filozófus életét is veszélyeztetheti. Éppen ezért a bölcs tudja, hogyan kell úgy írnia, hogy az olvasható szöveg tartalmazza a közvetlenül nem látható ezoterikus jelentést is. Ebben a szövegben valamennyi fontos üzenet és igazság úgy van jelen, hogy az kizárólag csak a sorok között található meg. Az ilyen írás, és az ilyen írásokból álló irodalom nem minden olvasóhoz szól, csak a megbízhatóhoz, a beavatotthoz és az intelligenshez.

A művelt filozófusok képesek a konvencionális gondolkodás meghaladására és fölül tudnak emelkedni azokon a közkeletű véleményeken, amelyek az átlagembert irányítják, ugyanakkor nagyon is tisztában vannak ezeknek az általánosan elfogadott véleményeknek és normáknak a fontosságával. Tudják, hogy a mély vallásos hit a társadalom jólétének és jó közérzetének integráns része. Mivel a magasabb filozófiai eszmék csak kevesek számára hozzáférhetők, ezért különös gondosságot kell fordítani a lakosság irányítására és kormányzására: "A polgári kormányzás önmagában nem elégséges a társadalmon belüli közösségi élethez. Ez a magasabb elmék által előírt és mindenki számára kötelező törvény."

Strauss úgy gondolta, hogy a modern liberális társadalom válságának egyik fő oka, hogy elveszítette vallási és erkölcsi alapjait és olyan nemzedékek nőnek fel, amelyek már nihillisták - nem hisznek semmiben, reménytelenek és nincs etikai orientációs keretük. Ezt Strauss így fejezte ki: "Nagyon aggódtam amiatt, hogy a modern természetjog iránti amerikai elkötelezettség megfosztva az erős vallási ellensúlytól a relativizmus nagyobb súlyához és az erkölcsi iránytű ennek megfelelő elvesztéséhez vezetett 1950-től."

Mély vallási hit nélkül, amelynek szerves része a lélek halhatatlansága és a halál utáni üdvözülés, illetve kárhozat - a társadalom nem rendelkezik olyan földi léten túlmutató tekintéllyel, amely transzcendens dimenzióval támaszthatná alá törvényeit és értékeit. Platón nyomán Strauss is azt hirdette, hogy egy ideális társadalomban a bölcs embereknek vagy filozófusoknak kellene az átlagembereket irányítaniuk, akik nem rendelkeznek elegendő ismerettel és bölcsességgel. A bölcsek és filozófusok az által, hogy ismerik a rejtett igazságot, veszélyeztetik a társadalmat fenntartó, általánosan elfogadott véleményeket és értékeket. Pontosan emiatt a különleges tudásuk miatt az ilyen bölcs emberek nem mindig a legjobb politikusok. Túl sokat tudnak. Strauss szerint az eszményi uralkodó vagy vezető a "gentleman", vagyis az olyan közéleti személyiség, aki megtestesíti nemcsak a vallási értékeket, de az átlagemberek által széles körben elfogadott erényeket is. Miközben ezek a vezetésre alkalmas közéleti személyiségek elfogadják a társadalom többsége által vallott értékeket és vallásos tanításokat, a filozófus, a "bölcs ember" tudja, hogy ezek a nézetek szükségességük és hasznosságuk ellenére - a lényegüket tekintve - mégiscsak üres illúziók.

Ebben a gondolati rendszerben a filozófus (bölcs ember) és a gentleman (a politikus, vezetésre alkalmas közéleti személyiség) két különböző, de egymást feltételező és kiegészítő tulajdonságot testesít meg. A polgár erényét leginkább a gentleman erkölcsi kiválósága testesíti meg, a beavatott gondolkodó mély tudását pedig a bölcs ember. Napjainkban egy "gentleman" tudna a leghatékonyabb tevékenységet kifejteni a kormányzat legfelső szintjén - különösen a végrehajtó hatalom élén.

A neokonzervatívok meglepő térhódításával, amely különösen ifjabb George Bush elnökké választását követően vált szembetűnővé, úgy látszik Leo Strauss elképzelése arról, hogy miként kell a bölcs filozófusnak együttműködnie a nemes "gentleman"-nel, végül is valósággá vált az amerikai politikai életben.

Mi a neokonzervatív mozgalom?

A ma nagyon is divatos neokonzervatív kifejezést már az 1980-as évek elején is széles körben használták. Irving Kristol, aki egyike azoknak, akik a leghamarabb kezdték használni ezt a fogalmat, úgy gondolja, hogy ez nem politikai pártot vagy mozgalmat jelöl, hanem egyfajta meggyőződést, erkölcsi, társadalmi és politikai magatartást. A politikai beállítódás, meggyőződés egyre inkább jelen van az amerikai politikai gondolkodásban. Olyan tekintélyes gondolati műhelyek, think-tank-ek, mint az American Enterprise Institute és olyan nagyszabású programok, mint az Új Amerikai Évszázad Tervezete, bizonyítják, hogy Strauss meghatározóan befolyásolta a washingtoni gondolkodást.

A neokonzervatívizmus ernyője alatt azonban igen különböző gondolkodású emberek és politikailag eklektikus csoportok húzódnak meg. Összekapcsolja azonban őket az, amire tanítómesterük figyelmeztetett, hogy a modern liberális demokrácia veszélyes szakaszba került. A válság kifejezés egyáltalán nem túlzás. Az 1960-as évektől kezdődően, de különösen Clinton elnökségének az idején, az amerikai társadalom fokozatosan elveszítette erkölcsi iránytűjét és növekvő mértékben korrupttá, önmagával szemben túlzottan engedékennyé, sőt kicsapongóvá vált. Az új konzervatívokat a hagyományos konzervatív gondolkodásúakkal egybe kapcsolja, hogy egyformán aggódnak a demokratikus kultúra hanyatlása és a vulgáris dekadencia enervált (erőtlen), sőt morbid (beteges) jelenségei miatt. Ezért a neokonzervatívok kezdettől fogva síkra szálltak az erkölcsi megújulásért, a morális reformokért. Kristol úgy látja, hogy éppen ezért George W. Bush váratlan ajándék a neokonzervatívok számára és elősegítette morális és politikai átalakulásukat.

Strauss neokonzervatív követőire nagy hatással volt mesterük ezoterikus és arisztokratikus bölcselete. Már utaltunk rá, hogy Strauss szerint az igazi filozófia nem a tömegekhez szól, sőt az átlagemberek számára még veszélyt is jelentene, mert csak félreértenék és vulgarizálnák. A filozófia az intellektuális arisztokráciáé. A szellem arisztokratái rendelkeznek azokkal a képességekkel, tudással és bátorsággal, hogy megfelelően kezeljék a potenciálisan veszélyes eszméket.

Irving Kristol így ír Strausról Neokonzervatívizmus című munkájának (Free Press Kiadó, 1995.) 8. oldalán: "Tudományos körökben az tette különösen ellentmondásossá személyét, hogy nem hitt a felvilágosodásnak abban a dogmájában, hogy 'az igazság szabaddá tesz'. Intellektuális arisztokrata volt, aki úgy gondolta, hogy egyesek gondolkodásmódját szabaddá teszi az igazság, de meg volt róla győződve, hogy elkerülhetetlen a konfliktus a filozófiai igazság és a politikai rend között, és ezeknek az igazságoknak a népszerűsítése és közönségessé-tétele magával hozhat olyan kellemetlenségeket, zavargásokat és szabadjára engedhet olyan szenvedélyeket, amelyeket eddig a hagyomány és a vallás kordában tartott."

Kristol egyetért Strauss-szal, hogy az igazságos és jól működő társadalom hierarchikus rend szerint épül fel, ahol a kevés bölcs vezeti a többséget, és ahol a vagyoni és hatalombeli egyenlőtlenségek - az elfogadott társadalmi megegyezés szerint - az egész társadalom javára vannak. A kapitalizmus, legalábbis eredeti amerikai formájában, olyan ideális gazdasági rendszert jelent, amely szabályozott, hierarchikus, a teljesítményhez és az érdemhez igazodik és azok, akik többet teljesítenek, több vagyonnal és hatalommal rendelkeznek. A neokonzervatívizmus azonban nemcsak ezt a polgári-gazdasági rendet fogadja el, hanem annak egy specifikus változatát, a korporációs kapitalizmust. A neokonzervatívok szerint ez egyeztethető össze az élet hierarchikus rendjével, amelyben az egyes ember minden további nélkül alárendeli magát társadalmi helyzetének és az abból adódó kötelezettségeinek.

A neokonzervatívok mesterükhöz hasonlóan vallják, hogy alapvető szükséglet a titoktartás és a félrevezetés a politikában, mert alakoskodás, színlelés és leplezés nélkül nem lehet hatékonyan irányítani a társadalmat. Bizonyos igazságokat, információkat, bizonyos ezoterikus tudást egyszerűen nem szabad hozzáférhetővé tenni a közvélemény számára. Ezeket a visszatartott információkat azok számára kell fenntartani, akik rendelkeznek azzal a bölcsességgel és képességgel, hogy azt felelősségteljesen használhassák.

A neokonzervatívok abban is hűségesek Strauss nézeteihez, hogy a vallást támogatni kell a társadalom széles köreiben. Kristol ezt úgy fogalmazta meg, hogy a vallás a konzervatívizmus legfontosabb tartóoszlopa, és egyben a kapitalista gazdasági rend alapja. Kristol Strauss-hoz hasonlóan a társadalom válságáért a vallásos hit elvesztését, a mindent egybemosó relativizmust, valamint a túlságosan engedékeny liberális társadalmat, annak erkölcstelenségét teszi felelőssé.

1995-ben, amikor Kristol hivatkozott könyvét publikálta, Clinton és demokrata kormányzata volt hatalmon. Ahhoz, hogy a republikánus párt hatalomra kerülhessen, szükséges volt, hogy mozgósítsa az amerikai lakosság vallásos rétegeit. Ezek a fundamentalista tömegek hajlanak a tekintélyuralmi megoldások felé, Kristol mégis úgy látta, hogy a clintoni Amerika liberális enerváltságából csak a vallásos tömegek aktivizálása útján lehet kikerülni. Ha a köztársasági párt hatalomra akar kerülni, akkor alkalmazkodnia kell ezekhez a vallásos rétegekhez.

A megfigyelők arra is rámutattak, hogy Leo Strauss több tanítványa jelentős karriert csinált az 1980-as években. Közülük már említettük Paul Wolfowitzot, aki Strauss-nál szerezte doktori (PhD) fokozatát. De Strauss tanítványa volt Albert Wohlstetter is, aki Dick Cheney helyettese lett, amikor ő irányította a Pentagont 1989-től 1993-ig. Cheney az American Enterprise Institute-nak volt korábban kutató ösztöndíjasa, most pedig felesége dolgozik ott kutatóként. Wolfowitz és Cheney készítette el 1992-ben azt a szigorúan titkos Védelmi Politikai Útmutató Tanulmányt, amelyet a Pentagon egyik munkatársa azért hozott nyilvánosságra, mert meg volt győződve, hogy fontossága miatt tudnia kell róla a közvéleménynek és a közélet fórumain is szükséges annak a megvitatása. Ezt a "Defense Policy Guidance"-t több kutató is az amerikai világuralom tervezetének minősítette. Annak elképzelései szerint az Egyesült Államok világméretű akciókba kezdhet az ENSZ megkerülésével és megelőző támadásokat is alkalmazhat. Többek között így fogalmaz: "Nem arról van szó, hogy az Egyesült Államok még hatalmasabbá váljék, hanem arról, hogy mindennél hatalmasabb legyen."

Ez a terv az, amelyik aztán újra napvilágot látott az Új Amerikai Évszázad Tervezetében, a PNAC-ben. Eszerint Amerika abban a helyzetben van, hogy "jótékony hegemóniát" gyakorolhat a világ felett, miközben elősegíti a demokráciát és a szabad kereskedelmet. Ez olyan lehetőség, amit hiba lenne elszalasztani. A PNAC szerzői szerint Amerika azért van válságban, mert kül-és védelmi politikája csak sodródik a Clinton-kormányzat következetlenségei miatt. A PNAC hamarosan olyan gondolati műhellyé vált, amelynek munkatársait úgy is szemlélhetjük, mint egy "Ki kicsodát" a neokonzervatívizmus világában.

Szaddam Husszein eltávolítása és Irak ellenőrzés alá vétele szerves részét képezte a neokonzervatívok programjának. 1998-ban a PNAC 18 munkatársa - köztük olyan neves személyiségek, mint Richard L. Armitage, William J. Bennett, Francis Fukuyama, Robert Kagan, William Kristol, Richard Pearl, Donald Rumsfeld és Paul Wolfowitz - levelet írtak Clinton elnöknek, amelyben sürgették, hogy biztosítsa az Egyesült Államok számára Irak ellenőrzését, ahol a világ olajkészletének jelentős része található. Erre pedig a legelfogadhatóbb stratégia az ország katonai elfoglalása és Szaddam Husszein eltávolítása a hatalomból.

Clinton nem fogadta meg ezt a tanácsot, de a PNAC továbbra sem adta fel az Amerika "jótékony" globális hegemóniájával kapcsolatos elképzeléseit. 2000. szeptemberében készítettek egy jelentést, amelyben sürgették Amerika védelmi stratégiájának az átalakítását az új évszázad igényeinek megfelelően. Azzal érveltek, hogy Szaddam Husszein elmozdítása és Irak megszállása nemcsak igazolná, de meg is teremtené az előfeltételeket egy nagyobb méretű globális stratégia végrehajtásához. Eme újabb tanulmány készítői az amerikai közvélemény radikális átformálását és a kormánypolitika megváltoztatását ajánlották. Ez a transzformációs folyamat, még ha forradalmi változásokkal is jár, valószínűleg hosszú lesz, hacsak nem kerül sor egy új Pearl Harbor-hoz hasonló katasztrófára, amely katalizáló hatást fejthetne ki felgyorsítva a folyamatot.

Tudjuk, hogy sor került egy ilyen katalizáló eseményre, hiszen Bush elnök is 2001. szeptember 11-én ezt írhatta a naplójába: "A XXI. század Pearl Harbora ma megtörtént" ('The Pearl Harbor of the 21st century took place today.'). 9/11 mégis csak megadta - előre eltervezve vagy a véletlen kegyelméből - azt a felgyorsítási alkalmat, amelyet az Új Amerikai Évszázad Tervezetének a készítői kezdettől fogva kívánatosnak tartottak. Mint tudjuk ez ismét tápot adott azoknak a spekulációknak, amelyeket összeesküvési elméletnek szoktak címkézni. Az elfogulatlan kutató kénytelen megállapítani, hogy 9/11 valóban olyan katalizáló eseménynek bizonyult, amely mind nemzetközi, mind belföldi vonatkozásban nagy mértékben vitte előre a neokonzervatív stratégia átültetését a gyakorlatba. Nemzetközi vonatkozásban 9/11 igazolásul szolgált olyan szélsőségesen agresszív és militartista külpolitikához, amelyet jól szemléltet az Afganisztán és az Irak elleni invázió. Belpolitikai vonatkozásban pedig hivatkozási alapot adott a már tárgyalt Patriot Act bevezetéséhez. Ennek a rendkívül tolakodó és a magánszférát nem tisztelő törvénynek az élharcosa az a John Ashcroft igazságügy-miniszter volt, aki mellesleg mélyen vallásos pünkösdista keresztény. Ez az új kül- és belpolitikai stratégia a maga konzervatív értékrendszerével jól megfelelt Bush legfontosabb és legnagyobb politikai bázisának, a keresztény jobboldalnak.

Kutatók nem mulasztják el annak hangsúlyozását, hogy az agresszív külpolitikai kurzus mögött egy még nagyobb globális stratégia húzódik meg. E szerint Irakot támaszpontként használva Szaúd Arábia, Szíria és Irán is az Egyesült Államok hegemóniája alá kerül, és így Amerika közvetlenül ellenőrizheti a közel-keleti kőolajat és a kőolajból származó petro-dollár milliárdokat. David Harvey írja "The New Imperialism" (Új Imperializmus) című könyvének a 198. és 199. oldalán, hogy "Irak elfoglalásával és Szaúd-Arábia lehetséges megreformálásával, valamint Szíriának és Iránnak az amerikai katonai hatalomnak való alárendelésével az Egyesült Államok életbevágóan fontos stratégiai hídfőt biztosított magának az eurázsiai földrészen, amely történetesen egyben a kőolajtermelés központja...s, amely nemcsak a globális gazdaságot, de a hatalmas katonai gépezetet is működteti. Az Egyesült Államok így olyan katonai és geostratégiai pozícióba kerül, hogy ellenőrizni tudja az egész földgolyót katonailag, és a kőolajon keresztül gazdaságilag is. Úgy tűnik, hogy a neokonzervatívok nem kisebb tervnek kötelezték el magukat, mint a Földünk feletti totális uralom megszerzésének.

Ebben a világstratégiában a vallás is fontos szerepet játszik. Nem véletlen, hogy a központi spirituális konfliktus, amely leginkább foglalkoztatja Tim LaHaye "Left Behind" című sorozatának az olvasóit az, hogy annak színhelye ugyanaz a földrajzi térség, mint ami a neokonzervatív világstratégák számára is fontos mind gazdaságilag, mind politikailag. Az evangéliumi keresztények számára Jézus Krisztus győzedelmeskedése a Közel-Keleten az utolsó ítélet és az új Millenium elengedhetetlen feltétele. A nekonzervatívok számára a Közel-Kelet, valamint e térség erőforrásainak az ellenőrzése az "Új Amerikai Évszázad Hegemóniája" érvényesítésének az elengedhetetlen feltétele.

Az egyik legnézettebb amerikai tévéműsorban a már hivatkozott tévéevangélista, Jerry Falwell, kinyilvánította, hogy Mohamed volt az első nagy terrorista, miközben más keresztény fundamentalisták támogatásukról biztosították a cionizmust és Saron erőszakos fellépését a palesztinokkal szemben, minthogy ez fog elvezetni az Armageddonhoz (Isten ítéletének a beteljesedéséhez) és Jézus második eljöveteléhez. Az európaiak számára nehéz megérteni, hogy az Egyesült Államok lakosságának mintegy harmada szilárdan hisz ebben. És ebbe beletartozik a háború, különösen a közel-keleti háború szörnyűségeinek az elfogadása, minthogy mindez Isten akarata érvényesülésének az előjátéka.

Nem nélkülözi az iróniát a neokonzervatívok világhegemóniára való törekvése a kőolaj ellenőrzés alá vételével. Egyrészt az Egyesült Államok is agresszív és erőszakos politikát folytat, hasonlót az ördögi birodalomnak nevezett egykori Szovjetunióhoz, amelyet annak idején Amerika ellenzett és elítélt. Másrészt az Egyesült Államoknak ez a birodalomépítő politikája, a vele járó példa nélkül álló nagy katonai túlköltekezéssel végül is ugyanolyan gazdasági összeomláshoz vezethet, mint amely a szovjet birodalmat is összeroppantotta.

A hit politikai hasznosíthatósága

Niccolo Machiavelli, a neves firenzei politikai gondolkodó a "Principe" (A fejedelem) című munkájában foglalta össze nézeteit. Machiavelli munkásságát az teszi aktuálissá, hogy a Bush kormányzat kezdettől fogva - több társadalomkutató állítása szerint is - machiavellista módon működik. Bush fő tanácsadója a 2000. évi választási kampányban Karl Rove volt, aki nemcsak kézikönyvként használja Machiavelli "A fejedelem" című könyvét, de alkalmazza is az abban foglaltakat. Dick Cheney alelnököt is hasonlították már machiavellista tanácsadóhoz, aki a színfalak mögül titokban manipulálja a tudatlan és fiatal herceget. Machiavelli főműve és Leo Strauss nézetei között azonban sokkal mélyebb és összetettebb a kapcsolat, mint ahogy az első megközelítésre látszik.

Leo Strauss jól ismerte Machiavelli munkásságát és ő írta róla az egyik legszínvonalasabb, de rendkívül ellentmondásos és széles körben vitatott értelmezést. Strauss ezoterikus módon - szándékosan megtévesztő kódolással - írt Machiavelli-ről. Megpróbálta utánozni a nagy ókori filozófusok beavatottakhoz szóló kifejezésmódját. Strauss is azzal kezdi, hogy Machiavelli a gonosz filozófusa volt, akinek munkássága az ókori filozófiai tradíció végét jelzi. Strauss nem azt találja elvetendőnek, amit Machiavelli mond, hanem azt, hogy mondanivalóját teljes nyíltsággal, világos és egyértelmű prózában fejezi ki, minden ezoterikus stratégia mellőzésével. Strauss amikor bírálja Machiavelli "gonoszságát" egyúttal legmélyebb hódolatát is kifejezi a zseni iránt.

Strauss tehát azt kifogásolja, hogy Machiavelli nyíltan felvállal egy korrumpáló doktrínát, amelyet az ókori gondolkodók csak rejtjelezve tanítottak. Tény, hogy Machiavelli nagy hatással volt arra a neokonzervatív mozgalomra, amely ma meghatározó politikai erő Washingtonban. A már korábban hivatkozott Irving Kristol is írt egy tanulmányt Machiavelliről és erős gyógyszernek nevezte nézeteit. Kifejtette, hogy Machiavelli lehet veszélyes tanár, de hasznot is hajthat.

Niccoló Machiavelli, 1469-ben, a Firenzei Köztársaságban született és politikai tevékenységét teljes egészében Piero Soderini szolgálatában töltötte, egészen addig, amíg Soderini uralmát 1512-ben meg nem döntötték a Mediciek. Ezt követően Machiavelli-t nemcsak letartóztatták, de meg is kínozták, majd megengedték neki, hogy földbirtokán, vidéken éljen. Közben égett benne a vágy, hogy visszatérhessen Firenze politikai életébe. Ekkor írta meg "A fejedelem" című munkáját.

Machiavelli-t keményen támadták munkásságának ismerői. Egyenesen antikrisztusnak nevezték, aki az önző érdekérvényesítés cinikus doktrínáját hirdeti. Voltak olyanok is, akik a megkínzott humanistát vélték benne felfedezni, aki őszintén leírta az élet és a politika valóságos összefüggéseit. Machiavelli első tétele szerint szükség van a csalásra és a megtévesztésre. Második vezető eszméje a vallás politikai hasznosságát hangsúlyozta, a harmadik pedig a háború meghatározó társadalmi jelentőségét emelte ki.

Machiavelli nem habozott elismerni a félrevezetés és a hamis látszatok keltésének a fontosságát a politikában. Feltétlenül szükségesnek tartotta, hogy a Principe (a herceg, a fejedelem, az uralkodó, a hatalom gyakorlója) erényesnek, igazságosnak, becsületesnek és együtt-érzőnek látszódjék. Ilyen látszat nélkül a lakosság nem bízik meg benne és nem lesz lojális hozzá. De legalább ugyanilyen fontos az is, hogy képes legyen cselekedni, ha szükséges kegyetlenül, becstelenül, kétszínű és álnok módon. Ha az a híre, hogy mély részvétet érez és szolidáris, akkor meg tudja őrizni alattvalóinak hűségét, még akkor is, ha a legkegyetlenebb tetteket követi el.

A fentiekből következően nagy értéknek számít, ha a Fejedelem vagy Herceg tud hazudni. Tudatában kell lennie, hogy a legtöbb embert milyen könnyű lépre csalni és a hiszékeny egyszerű emberek milyen könnyen félrevezethetőek az okosok által. Tudnia kell, hogy hogyan tüntesse fel valaki saját akcióit, s hogy miként legyen virtuóz hazudozó és hiteles megtévesztő. Az emberek olyan egyszerűek és olyannyira a körülmények termékei, hogy aki hajlandó mások megtévesztésére, mindig fog találni valakit, akit félrevezessen.

Machiavelli ugyanakkor a mély vallásos hitet tekinti a Fejedelem legfontosabb erényének, amelynek a politikai hasznosíthatósága a legnagyobb. Az ájtatosság és jámborság látszata váltja ki a lakosságból a legnagyobb odaadást, készteti őket a kötelezettségek önkéntes vállalására. Fontos azonban tudni, hogy csak a vallásosság látszata az, ami hasznos. Ha a Fejedelem gyakorlatilag is mindig vallásos módon cselekszik, az igen káros lehet a számára, mivel a hatalomgyakorlás gyakran olyan tetteket követel, amelyek ellentétben állnak a vallás tanításaival. A Fejedelemnek nem kell feltétlenül minden említett jó tulajdonsággal rendelkeznie, de azt a látszatot kell keltenie, hogy rendelkezik velük. Együtt érzőnek, hűségesnek, jóságosnak és jámbornak kell látszódnia, de ha szükség van rá, akkor mindezek ellenkezőjének is. Tudnia kell azt is, hogy miként legyen hidegen számító, álnok módon hitszegő, intrikus, gonosz és kegyetlen.

A háború kemény valóságában egymásra talál a vallás, a félrevezetés és a politika. A háború ugyanis az uralkodónak - a hatalom gyakorlójának - a legfontosabb ténykedése. Uralkodni annyit jelent, mint háborút viselni. Az uralkodó ereje és képességei a háború sikeres végigvitelében nyilvánulnak meg. Ezért a Fejedelemnek a legfontosabb feladata azt megtanulnia, hogyan viseljen háborút, hogyan szervezze azt meg és hajtsa fegyelmezetten végre.

A vallás és a katonák esküje az ókorban (és a még korábbi időkben) nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a harcosok teljesítsék kötelezettségeiket. Ha ezt elmulasztották, akkor nemcsak emberi büntetéssel, de az istenek bosszújával is számolniuk kellett. A vallásos szertartások nagyon jó hatással vannak a háborút viselőkre. Machiavelli nézetei a titoktartásra, a félrevezetésre, a vallásra, valamint a háború viselésére jelentékeny befolyást gyakoroltak az elmúlt másfél évtized neokonzervatív politikájára.

Machiavelli reneszánszának okai

Az a nemzetközi pénzügyi közösség, amely a világot háttérből irányító hálózatnak a döntéshozó alanya, már mintegy 250 éve maga is belső vitákat folytat arról, hogy miként is kellene az általa megszervezett világot irányítania. Ezt a belső vitát jól nyomon lehet követni az angol forradalommal, de még inkább a francia forradalommal kapcsolatos elméleti és történelmi munkákban. Machiavelli, Montesquieu és Rousseau egy-egy irányítási, hatalomgyakorlási módszert, technikát személyesít meg. Ezért kapta már az a könyv is a "Machiavelli, Montesquieu és Rousseau" címet, amelyet 1850-ben Jacob Venedey berlini egyetemi tanár jelentetett meg Poroszország fővárosában. Jacob Venedey, aki egyébként közeli barátságban állt Marx-szal, Maurice Joly francia ügyvédet is ismerte, aki szintén a hatalomgyakorlás különböző változatait elemezte.

Maurice Joly, az Adolph Cremieux irányítása alatt álló párizsi Misraim szabadkőművespáholy tagja, írta azt a könyvet - "Machiavelli és Montesquieu párbeszéde a pokolban" - amely később a hírhedté vált "Cion bölcseinek a jegyzőkönyvei" című pamfletnek az alapját képezte. Ez a pamflet, amely szerzősége szempontjából egyértelműen hamisítvány, mert nem a Bázeli Cionista Kongresszuson elhangzott vitákat tartalmazza, tartalmilag arról szól, hogy ha a nemzetközi pénzügyi közösség megszerezte a világhatalmat, akkor milyen módszerekkel kormányozza majd a világot. Montesquieu képviseli a demokratikus technikákat - hatalommegosztást, az emberi jogokat és a politikai szabadságjogokat; a másik póluson pedig Machiavelli áll a maga kegyetlen, de praktikus, hatékony és eredményes módszereivel.

Az a körülmény, hogy Machiavelli ajánlása és módszerei egyre inkább a gyakorlati politika meghatározóivá váltak, elsősorban az Egyesült Államok neokonzervatív politikusai körében, e sorok írójában azt a benyomást kelti, hogy a háttérhatalom irányítói testületeiben eldőlhetett az a küzdelem, amely arról folyt, hogy melyik a hatékonyabb hatalomgyakorlási módszer számukra a világuralom megszerzése és megtartása érdekében. Ezért célszerű közelebbről is szemügyre venni: mi is az a "machiavellizmus"?

A firenzei politikai gondolkodó fő művei közé azonban nemcsak a "Fejedelem" (Principe, angolul Prince) tartozik, de a vele egyenrangú "Beszélgetések (vagy Értekezések) Titus Livius tíz könyvéről" (Discorsi sopra la prima deca di Tito Livio), valamint a "Firenze története" (Istorie fiorentine) is. Meg kell még említeni a "A háború művészete" cimű fontos munkáját. Machiavelli nemcsak az uralkodónak, a fejedelemnek írt tankönyvet, de a demokráciák számára is volt mondanivalója.

Machiavelli a szabadság hatalmát többre becsülte a hatalom szabadságánál. Ugyanakkor az erős hatalmat fölébe helyezte a gyönge szabadságnak. Machiavelli erkölcstanát tekintve racionalista és pragmatista. Az államformákat és az embereket egy természettudós módszerével osztályozta. A papokat és a hitet elég komolyan veszi, mert hatékony tényezőnek tartja őket. Az erkölcstelenséget keményen ostorozó Girolamo Savonarolát értékelte, de még ő is, aki igyekezett csak a tényekre támaszkodó pragmatista magatartást tanúsítani, elhitte, hogy Savonarola beszélt Istennel. Őt elsősorban az érdekelte, hogy a firenzei nép hiszékeny, és ezt a körülményt a politikusoknak ki kell használniuk. Machiavelli meggyőződése az volt, hogy a vallás kitűnően alkalmas a nép fékentartására.

Machiavelli a keresztény humanista erkölcstannal nem szállt vitába. Az utópistákat Platontól Morus Tamásig nem vette komolyan. Nem értékelte azt az erkölcsöt, amelynek alapján vagy nem lehet élni, vagy pedig tönkremegy az ember és kiszolgáltatja magát a gonosznak. Úgy vélte, hogy a politikusnak felül kell emelkednie a jón és rosszon, az erkölcs hagyományos felfogásán.

Machiavelli szkeptikus volt az emberről és az emberi természetről vallott nézeteiben. Úgy vélte, hogy az emberek szívesebben tesznek rosszat, mint jót. Ehhez hozzátette: "Aki egy köztársaságnak törvényeket alkot, annak minden embert rossznak kell feltételeznie... Az emberek sohasem cselekszenek jót, hacsak nem kényszerülnek rá..." Ebből az állításból az is következik, hogy aki mindig és mindenütt jót akar cselekedni, annak végül is el kell pusztulnia ennyi nem jó ember között.

Machiavelli a "Fejedelem" című munkájában azt állítja, hogy: "Aki nagy hatalomhoz vagy vagyonhoz jutott, csak csalás vagy erőszak útján érte el." Ilyen és ehhez hasonló nézeteiből nem az következik, hogy minden embernek csalónak és erőszakosnak kell lennie, hanem az, hogy az embernek kötelessége érdekei szerint cselekednie. Ezért ha jól felfogott érdekei azt követelik, hogy rosszat tegyen, akkor ezt tegye meg lelkiismeret-furdalás nélkül. Ha pedig erre nem képes, akkor szálljon ki a hatalmi játékból. Machiavelli-t tehát leleplezőnek kell tekintenünk, aki lerántotta az álarcot a képmutató világról.

Felteszi a kérdést - erény-e a bőkezűség? A bőkezű uralkodó ugyanis tönkremegy és azután kénytelen fosztogatni az alattvalóit. A takarékos uralkodó valójában bőkezűbb, mert nem sarcolja népét.

Bűn-e a kegyetlenség? Az öncélú, oktalanul gyakorolt kegyetlenség bűn. De például Cesare Borgia kegyetlenségével rendet teremtett országában és a bűnök megelőzése már erénynek tekintendő.

Erény-e a könyörületesség? Az eltúlzott, szükségtelen együttérzés és kegyelem véget vet a tekintélynek, tehát nem hasznos a gyakorlatban. Machiavelli szerint sokkal jobb, ha félnek az embertől, mintha szeretik, mert az emberek többsége hálátlan, ingatag, csaló, gyáva és nyereségvágyó. Ezért, aki kultuszt űz az erény vállalásából, az egyben felvállalja a gyöngeséget, a bukást és a szolgai függést. Az erény látszatára persze szükség van, mert az jó üzlet. De a bűn látszatát felkelteni néha még jobb üzlet. Az emberekre a látszat hat, nem a valóság. Ha hatásosan létrehozzuk a kegyetlenség látszatát, akkor a valóságban már nem kell kegyetlennek lennünk, sőt még irgalmat is gyakorolhatunk.

Amikor Machiavelli erkölcsi tanításait tanulmányozzuk, tudnunk kell, hogy ő nem a magánélet, hanem a közélet etikai vonatkozásairól beszélt. De aki a közéletben kétségbe vonja a szokványos erkölcsöt, akkor annak érvényességét a magánéletben is kétségessé teszi. Ez fordítva is így áll, ahogy azt láthattuk a közelmúlt történelmében, amikor Bill Clinton elnököt az amerikai törvényhozás impeachment eljárás keretében felelősségre akarta vonni a magántermészetűnek számító Monica Lewinsky üggyel kapcsolatosan. Egyértelműen bizonyítást nyert, hogy Clinton nem mondott igazat a Fehér Házban gyakornokoskodó lánnyal kapcsolatos viszonyát illetően. A kérdés az volt, hogy ha valaki ennyire nyilvánvalóan valótlanságokat állít a magánéletével kapcsolatos ügyekben, akkor mi a garancia arra, hogy a színtiszta igazat mondja a közélettel összefüggő ügyekben. Másképpen megfogalmazva, lehet-e megbízható és igazmondó embernek tekinteni valakit a közéletben, a közügyek vonatkozásában, akiről a magánéletben bebizonyosodik, hogy sorozatosan valótlanságokat állít. Azaz, milyen annak a felelős politikai vezetőnek az erkölcsi integritása, aki ilyen kettős mérce szerint él?

Machiavelli szerint azért nem fogadható el a következetes erkölcstelenség, mert az már ellenkezik jól felfogott érdekeinkkel. Minden esetre a firenzei politikus az érdek által meghatározott erkölcsöt hirdeti. Jézus és tanítványai azt hagyták örökül, hogy ha valaki üdvözülni akar, akkor mit cselekedjék. Machiavelli viszont arra vonatkozóan ad tanácsot, hogy ha valaki nem akar üdvözülni, hanem a hatalmat és a vagyont óhajtja, akkor mit tegyen e cél érdekében itt a földön. A hatalom törvényei kérlelhetetlenek. A politika szempontjából az úgynevezett jó ember csaknem ostobának minősíthető. A Fejedelem például ostoba, ha mindig jó - de akkor is az, ha nem örül alattvalói önkéntes jóságának.

A jó ember a szabadság szempontjából tekinthető butának, mert jósággal nem lehet sem megszerezni, sem megtartani a szabadságot. A jóság versenyre hívja a gonoszságot, de a jó csak az égben nyeri el jutalmát, a Földön büntetésben részesül. A kereszténység tizenhat évszázada arról győzte meg Machiavellit, hogy belássa a jóság gyakorlati csődjét. Kimondta: az erkölcsi erény következetes alkalmazása politikai bűn, és a politikai erények következetes alkalmazása pedig erkölcsi bűn.

Mit tanít Machiavelli az osztályharcról?

Történetbölcseletének kiindulópontja a politikai harc és az osztályharc tényének felismerése. A közvéleményben az terjedt el, hogy a Kommunista Kiáltvány vezette be az osztályharc fogalmat, és ezért az a marxisták szellemi terméke. Mivel Machiavelli a politika valóságos viszonyait elemezte, szükségszerűen jutott el az osztályharc felismeréséig. Elsősorban a Római Birodalom történelmét és az olasz firenzei városállam politikai valóságát ismerte. Firenzében a patrícius nemesek, a plebejusok, valamint a teljesen nincstelen proletárok három osztálya vívta küzdelmét. A "Fejedelem" című munkájában Machiavelli így fogalmazta meg alapfelismerését: "Minden városban két ellentétes irányzat uralkodik: a nép nem akarja tűrni a hatalmasok uralmát és elnyomását, a nagy-hatalmúak pedig elnyomásra és uralomra törnek. A két ellentét küzdelméből a városban vagy egyeduralom, vagy szabadság, vagy monarchia keletkezik." A firenzei politikus szerint az osztályharcon alapulnak az államformák. Az osztályharcot nem lehet kiküszöbölni, legfeljebb csak elfojtani lehet. Az osztályharc lehet jó is, rossz is, de Machiavelli erkölcsi rendszerében inkább a jó és hasznos dolgok közé tartozik.

Reneszánsz emberként Machiavelli is a Római Köztársaságot tekintette eszményképének. A Római Köztársaság pedig a rendezett formák közt zajló osztályharcot jelentette. Ha ugyanabban az államban megvan a fejedelem, és létezik az előkelőknek, valamint a népnek a kormánya, ahogy Rómában is voltak konzulok, szenátorok és néptribunok - úgy e háromnak a kölcsönhatásából alakul ki az államot irányító erők szabadsága. Ez egyben olyan államfejlődést tesz lehetővé, amely képes lépést tartani a társadalom változásaival.

Machiavelli Anglia politikai rendszeréhez hasonló berendezkedésnek volt a híve, amelyben a király, a főrendi ház és a népképviselet együttműködése biztosítja az államrend működését, a hagyományokhoz kapcsolódó szerves fejlődést és a felelősséggel korlátozott szabadságot. Machiavelli tisztában volt azzal, hogy a demokratikus köztársaság fő célja a szabadság. Ebben a társadalomban az ellentétes érdekű osztályok és hatalmi irányzatok erejükhöz mérten kölcsönösen feltételezik, és egyensúlyban tartják egymást. Rómában a néptribun a római népet képviselte a Szenátus előtt. A tömegek támogatása erősítette meg a néptribuni állás tekintélyét. Machiavelli nagyra értékelte a hatalmat, de valójában a szabadság híve volt. A "Beszélgetésekben" (Értekezésekben) többször is kifejti a szabadság iránti rokonszenvét: "Amily dícsérendők a köztársaságok és országok alapítói, oly megvetendőek a zsarnokság alkotói" - írja. A reneszánsz ember Machiavelli tehát nem zsarnokimádó és nem feltétlenül tekintélytisztelő. A szabadságot tartja az élet és az emberi személyiség legnagyobb értékének és a szabadság érdekében minden szükséges cselekedetet megengedhetőnek hirdet.

Machiavelli tudta, hogy a szabadságnak védelemre és biztosítékokra van szüksége. Ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a tekintélyelvű demokrácia híve volt, amely szükség esetén szabadságellenes intézkedésekkel óvja meg a szabadságot. A szabadság nem gyönge, kényelmes és gyáva embereknek való, hanem a gondolkodó és tanult okosoknak, a bátraknak az erős akaratúaknak, akik tudatában vannak jogaiknak, és ha kell erőszakkal is meg tudják védeni érdekeiket.

Ha a köztársaság veszélyben van, akkor erős hadseregre és fegyelemre van szükség a római diktatúra mintájára. Háborús veszély idején Rómában néhány hónapra diktátort választottak, akinek joga volt minden intézkedést meghoznia a közelgő veszedelem elhárítása érdekében. Nem tehetett viszont semmit, ami csökkentette a kormány jogait, nem törölhette el a szenátus és a nép hatalmát. Machiavelli nem volt nagy véleménnyel azokról, akiket nemesnek neveztek, de parazitaként mások munkájából éltek. Az ilyen henyélő réteget ártalmasnak tartotta minden köztársaságban.

Machiavelli úgy vélte, hogy "a nép bölcsebb, állandóbb és helyesebb ítélettel bír, mint a Fejedelem és nem ok nélkül hasonlítják a nép szavát Isten szavához..." A birodalomépítő törekvésekért nem rajongott, úgy vélte "aki birodalmát növeli, nem növeli egyszersmind a maga erejét is..." Figyelemreméltó az a nézete is, hogy csak a szabad népnek van hazája, ezért a hazát védeni kell bármilyen módon. A köztársaságot előnyösebbnek tartja a fejedelemségekkel szemben, mivel a köztársaság rugalmasabb és jobban tud alkalmazkodni az idők változásaihoz.

A "Firenze története" c. munkájában is hasonló elveket fejt ki, mint az "Beszélgetések" (Értekezések) c. könyvében. Elismeréssel adózik még a gonoszságban kitűnt nagyoknak is, mert semmit sem vet meg annyira, mint az arctalan középutat és a mindent összemosó langyosságot. Büszke firenzei polgárként azonban kifejti: "Isten mentse meg ezt a várost attól, hogy egyetlen polgár parancsoljon neki". Machiavellit sokat foglalkoztatta a zsarnokság mibenlétének a megértése. Úgy vélte, hogy jobb tisztességes száműzöttnek lenni, mint fejedelemnek, de százszor inkább jobb fejedelemnek lenni, mint szolgaságra ítélt polgárnak. A hatalom gyönyörűsége az egyetlen, amely összevethető a szabadság gyönyörűségével. A XV. század végén és a XVI. század elején a korabeli demokráciák gyengék voltak és hívei nem tudták megvédeni őket. Firenzében is bekövetkezett a válság, mert újra Medici került trónra és vége lett a szabadságnak. Ez késztette arra Machiavelli-t, hogy megírja a "Fejedelem" c. könyvét, amelyben jó tanácsokkal szolgált a "Principe"-nek.

Kétségtelenül ellenszenves az, hogy Machiavelli, a demokrata, a politikaelmélet kimagasló reneszánsz művelője, akinek tanácsait a város nem fogadta meg, most átáll a másik oldalra, és a zsarnoknak írja elő: milyen kánonhoz tartsa magát, hogy sikeres zsarnok legyen. A "Principe"-nek nagyjából ugyanazt javasolja, mint a demokrácia irányítóinak. Legyen ő is hidegen számító pragmatikus, és mindenek előtt az érdekeit tartsa szem előtt. A fejedelem azonban tanúsítson több kegyetlenséget és erőszakosságot, mert neki nemcsak a külső ellenség, hanem a lakosság minden osztálya ellen is védekeznie kell.

Az a fejedelem, akinek művét írta és át is adta, két üveg bor kíséretében megköszönte alkotását, de nem olvasta el. Más fejedelmek és uralkodók azonban nemcsak elolvasták, de tanultak is belőle. Így például II. Frigyes, amikor még Poroszország trónörököse volt, nemcsak alaposan áttanulmányozta ezt a művet, de kísérletet tett a megcáfolására is. Apja, Frigyes Vilmos már súlyos beteg volt és a hozzá visszatért fiának egyre nagyobb szerepet adott Poroszország kormányzásában. Frigyes Vilmos formálta Poroszországot Európa legjobban megszervezett katona és hivatalnok államává. Frigyes Vilmos fiának szánta azt a feladatot, hogy ezt a gépezetet valamely nagy cél érdekében működésbe hozza. Nagy Frigyes előtt tehát ekkor már tisztán állott a feladat, hogy ezt az eszközt az ausztriai uralkodóház, a Habsburg dinasztia ellen kell majd felhasználnia a német egység megteremtése érdekében.

A Principe cáfolatát, az Anti-Machiavelli című könyvet, a porosz trónörökös 1838. végén és a következő év elején írta. Frigyes Machiavelli-ben nem a felvilágosodás előfutárát, hanem annak ősi ellenségét, tagadóját - vagyis a sötétség sátáni szolgáját látta, aki a gonoszság uralomra segítésén fáradozik. Frigyes trónörökös nemcsak mesterének, Voltaire-nek a stílusát és látásmódját használta, de még könyvét is - német helyett - francia nyelven írta meg. Frigyes legfőképpen azt kifogásolta, hogy az erkölcsi felelősség hiányzik Machiavellinek a fejedelemről alkotott koncepciójából. Nagy Frigyes királyként az abszolút uralkodói hatalom híve volt, de megmaradt továbbra is a felvilágosodás szellemi neveltjének. Az ő királyát a nép állítja az ország élére, hogy gondoskodjék nyugalmáról és fennmaradásáról. Az uralkodó mindenek előtt népének első szolgája, s ezért Nagy Frigyes a polgári erény útján a királyság intézményének az újjászületését - megreformálását - szorgalmazta.

A machiavellizmust tehát az támadta meg, aki az újkor talán legmachiavellisztikusabb uralkodója volt. Ez érthető, mert Machiavelli természetrajza a fejedelemről kettős jellegű. Egyrészt megmutatja, hogy a fejedelemnek miként kell cselekednie a történelmi példák alapján. Másrészt megmagyarázza a népnek, hogy a fejedelem mit, hogyan és miért tesz. Ez a felvilágosítás nem kedvező a fejedelem számára. Napjainkban is folyik a küzdelem, amelyben nem a jóság, hanem az erő van fölényben, és amelyben a jó, a szabadság, a hátrányos helyzetűek érdeke is csak akkor győzhet, ha a győzelem érdekében a cél szentesíti az eszközt, s nem az erkölcs szempontjából mérlegelik a szembenálló felek a rendelkezésükre álló eszközöket. Machiavelli tudta, hogy ezek az eszközök nemcsak keresztényellenesek, hanem emberiség-ellenesek is, és ezért valójában kerülni kellene azokat. Ma sem lehet mély aggodalom és kétely nélkül elfogadni, hogy a jót is csak rossz eszközök igénybevételével lehet győzelemre juttatni. Machiavelli a cél és az eszköz viszonyával kapcsolatosan világosan fogalmazott: "A nép célja sokkal becsületesebb, mint a hatalmasoké - azok elnyomni akarnak, a nép pedig elnyomás nélkül szeretne élni."

Azoknak, akik ma Machiavelli-t próbálják utánozni, tudniuk kell, hogy a firenzei gondolkodó szerint a politikailag érett nép kormányzási képessége felér a fejedelmekével, de nem nélkülözheti a jó vezetőket, azokra is szüksége van. Az egyént megillető emberi jogokról nem szól műveiben és a szabadságot a polgárok közötti - egymásnak feszülő - viszonyokból vezeti le. A rómaiak szabadsága a patríciusok és plebejusok közötti állandó küzdelem következtében maradhatott fenn évszázadokon át.

Itt azzal az alapvető törvényszerűséggel találjuk szembe magunkat, hogy ha egymással közel egyenrangú erők feszülnek egymásnak, akkor az dinamikus egyensúlyi állapothoz vezethet. Két önző érdek egymásnak feszüléséből azonban csak akkor lesz a másik érdekeit is tiszteletben tartó önzetlen magatartás - a jog uralma -, ha az egymásnak feszülő önzések közel egyenlő erejűek, mind gazdaságilag, mind pénzügyileg, mind katonailag, mind a társadalmi hatékonyság szempontjából. A valódi köztársaságnak, a demokratikus rendnek és a Machiavelli által oly nagy tiszteletben tartott szabadságnak tehát az az előfeltétele, hogy a társadalmat alkotó polgárok megközelítőleg egyenlő gazdasági, pénzügyi és társadalmi feltételek között éljenek.

Sokan pszichológiailag közelítik meg Machiavellit és úgy gondolják, hogy tragikusan meghasadt személyisége volt. Macaulay angol szerző ezt így fogalmazta meg: "Nehéz elképzelni fájdalmasabb helyzetet, mint egy nagy emberét, aki arra van ítélve, hogy figyelje a kimerült ország hosszas haláltusáját... hogy egyenként lássa kihunyni az élet jeleit, míg végül csak hideg sötétség és romlás marad vissza. Ez az örömtelen és hálátlan feladat lett Machiavelli osztályrésze." "Hasonlóan egy régi - a későbbi kor barbár építészete által eléktelenített - templomhoz, Machiavelli jellemét is éppen azok a körülmények teszik érdekessé, amelyek le is alacsonyítják. Az eredeti arányok, pedig még jobban kibontakoznak a silány és oda nem illő rárakodásokból létrejött ellentétük révén."

Karl Rove és a keresztény jobboldal

Machiavelli hatása a jelenlegi Bush kormányzatra jól kitapintható. Bush fő kampányszervezője nemcsak Machiavelli tisztelője, de talán korunk egyik legnagyobb machiavellista stratégája, akinek sikerült a háromszor is megbukott üzletemberből, George W. Bush-ból, figyelemre méltóan népszerű elnökjelöltet formálnia. Bush ugyanis Karl Rove-nak az alkotása. Nemcsak forgalomba hozta Busht az Egyesült Államok politikai piacán, de sikeresen el is adta a választóknak. Rove ezt a szakmai sikert úgy tudta elérni, hogy "termékét", George W. Bush-t, jelentős mértékben újracsomagolta, és - a George Bernard Shaw Pygmalion c. színdarabjában szereplő Higgins professzorhoz hasonlóan - odaadó munkával és szakértelemmel más embert faragott "tanítványából". Különböző választói csoportoknak különbözőképpen tálalta műalkotását. Az ifjabb Bush az egyik helyen korporációbarát, a "big business" támogatója, a másik helyen ájtatos keresztény, aki bensőséges kapcsolatot tart fenn az evangéliumi jobboldallal. Rove-nak sikerült úgy bemutatnia George W. Bush-t, hogy az sokak számára a Rorschach-tesztben lévő "tintafolthoz hasonlított", azaz mindenki azt láthatta meg benne kis fantáziával, amit keresett, amit látni akart. Bush vezértémája az együtt érző konzervativizmus, ("compassionate conservatism") volt, ami gumifogalomként bármit jelenthetett korábban és jelenthet ma is. A Wall Street republikánusai számára George W. Bush elsősorban apjának, George Herbert Walker Bush-nak volt a fia. A radikális keresztény jobboldal nagyhatalmú vezetői pedig úgy tekintettek rá, mint aki majd helyreállítja elnökként a Fehér Ház tisztességét és erkölcsi integritását. Az az ígérete pedig, hogy a hit és a családi élet őszinte elkötelezettje, azt jelentette számukra, hogy ténylegesen - nemcsak szavakban - az újjászületett keresztények közé tartozik.

Karl Rove politikai stratégiai elképzeléseit és politikai gyakorlatát tanulmányozva megállapíthatjuk: kiváló tanítványa Machiavelli-nek. Ha a firenzei gondolkodó élne, még azt is el kellene ismernie, hogy eme késői tanítványa túltesz rajta, a mesterén. Rove keményen alkalmazta azt a politikai taktikát, amelyet Lee Atwater, a Republikánus Párt politikai szakértője és stratégája honosított meg. Atwater híres és hírhedt volt arról, hogy az úgynevezett "gyomorszájbavágós", gátlástalan politikai módszereket kedvelte. Ezek lényege, hogy válogatás nélkül mindent igénybe vesznek az ellenfél politikai hírnevének befeketítésére, jellembeli integritásának a kétségbevonására (character-assassination), társadalmi személyiségének lejáratására, közéleti karrierjének a kerékbetörésére. Atwater ugyan meghalt 1991-ben, de brutális módszerei, amelyek még Machiavelli-t is meggondolásra késztetnék, továbbélnek, mégpedig elsősorban Karl Rove, valamint tanítványa: George W. Bush gyakorlati tevékenységében.

Atwater Richard Nixon, Ronald Reagan és George Herbert Walker Bush közeli munkatársa volt. Karl Rove pedig az általa felnevelt tanítvány és közeli barát. Atwater minden elképzelést felülmúlóan sikeresnek bizonyult kíméletlen módszereivel, és ellenfelei csak a Köztársasági Párt Darth Vader-ének nevezték. (Darth Vader a Csillagok háborúja nevet viselő hollywood-i filmsorozatban a Sötét Oldal mindenre kapható gonosz vezére, aki öncélúan, a gonoszság élvezetéért gonosz.) Atwater egyik kedvenc taktikája volt az úgynevezett "push-polling", amikor is hamis közvélemény-kutatási adatokat hozott nyilvánosságra, megtévesztve a választókat. Alkalmazta az általa felvállalt politikusok megválasztása érdekében azt a módszert is, hogy az utolsó pillanatban személyes hangú levelekben fordult a választókhoz, azt állítva az ellenfélről, hogy az az Egyesült Államokat kiszolgáltatná a liberálisoknak és a kommunistáknak. Sajtókonferenciákon mindig ott volt a beépített embere, aki a kellő pillanatban feltette a megfelelő kérdést.

Amikor folyt az idősebb George Bush alelnökké megválasztása, fia, a jelenlegi elnök, George W. Bush hivatali szobáját Atwater irodája előtti folyóson rendezte be, ahol az volt a feladata, hogy apjának a szeme és füle legyen. Magát Atwater-t is ellenőrizte, továbbá szemmel tartotta a többi kampányoló szakértőt is. Ez volt az az időszak, amikor a jelenlegi elnök és Atwater szoros barátságot kötöttek. A választást követően Atwater lett a Republikánus Nemzeti Bizottság elnöke. Karrierjét agydaganat következtében bekövetkezett halála szakította félbe.

Karl Rove és a kiszivárogtatási botrány

2003 végén az Egyesült Államok Igazságügy Minisztériuma úgy döntött, hogy kivizsgál egy kellemetlen kiszivárogtatási ügyet. Valerie Plame-ről, Joseph C. Wilson volt amerikai nagykövet feleségéről, ismertté vált, hogy a CIA egyik felelős beosztású szupertitkos alkalmazottja. A vizsgálat nyomban megindult, és a szálak - többek között - a Fehér Ház hivatali apparátusának helyettes vezetőjéhez, Karl Rove-hoz vezettek.

A szövetségi nyomozóknak az is gondot okozott, hogy az akkor még hivatalban lévő igazságügy miniszter, John Ashcroft - akinek rendszeresen be kellet számolnia az ügy fejleményeiről - maga is érintve volt az ügyben, mivel hosszú ideje szoros politikai és személyes baráti kapcsolatok fűzték Rove-hoz. A nyomozók kezdettől fogva gyanították, hogy Karl Rove kihallgatása során fontos információkat elhallgatott előlük.

Az idő múlásával az ügy egyre dagadt, és Karl Rove fokozatosan a nyomozási eljárás egyik fontos szereplőjévé - gyanúsítottjává - vált. Fordulatot jelentett az ügyben, hogy Patrick J. Fitzgerald nevében különleges jogokkal felruházott nyomozó került kinevezésre. Korábban csak az FBI munkatársaiból alakult csoport folytatott vizsgálatot. Ennek több tagja is úgy vélte, hogy Ashcroftnak elfogultság miatt ki kellene zárnia magát az ügy irányításából. Az amerikai törvényhozás demokrata tagjai fel is szólították, hogy mondjon le, ő azonban ezt sokáig megtagadta. 2003 végén azonban váratlanul mégiscsak kérte a kizárását a vizsgálat irányításából, összeférhetetlenség címén. Ezután James B. Comey, az új helyettes igazságügy miniszter intézkedésére Patrick J. Fitzgerald hatáskörébe került nyomozati eljárás.

Karl Rove, amikor kihallgatta az FBI, nem közölte, hogy a Time magazin munkatársát Matthew Coopert tájékoztatta Valerie Plame szigorú államtitkot képező státuszáról. Az FBI munkatársainak gyanús volt, hogy Karl Rove nem emlékezett ennek az újságírónak a nevére. Rove szavahihetősége egyre gyöngült, s erősödött az a kívánság, hogy Ashcroft, a továbbiakban semmilyen formában se vegyen részt a kínos ügy kivizsgálásában. A washingtoni képviselőházban is szóvá tették, hogy összeférhetetlenség áll fenn Ashcroft személyét illetően, elsősorban a Karl Rove-hoz fűződő kapcsolata miatt. A különleges hatáskörű vizsgálóbíró, Fitzgerald kinevezésére, valamint Ashcroft összeférhetetlenségi kérelmére csak hetekkel az után került sor, hogy a new york-i kerületi ügyész, James B. Comey lett az igazságügyminiszter-helyettes. Comey kinevezés előtti szenátusi meghallgatásán nyomatékosan ígéretet tett arra, hogy mindent megtesz a pártatlan vizsgálat érdekében.

Mielőtt folytatjuk az ügynek ezt a vonalát, ki kell térni arra, hogy mivel vonta magára Valerie Plame a Fehér Ház egyes magas beosztású munkatársainak a haragját. Robert Novak, ismert konzervatív újságíró és televíziós közszereplő, 2003. július 14-én hozta nyilvánosságra, hogy Valerie Plame, a Központi Hírszerzőszolgálat, a CIA titkos ügynöke. Amikor Novak írása megjelent, a Fehér Ház több befolyásos tisztségviselője is kísérletet tett Valerie Plame férjének a lejáratására. A már nyugalomba vonult diplomatát, a CIA 2002 februárjában azért küldte Afrikába, hogy derítse ki: igaz-e, hogy Irak vásárolt onnan dúsított uránércet? Erről a kiküldetésről a döntést a CIA-nál viszonylag alacsony szinten hozták meg, így még az akkori igazgatót, George Tenet-et sem tájékoztatták róla.

Joseph C. Wilson visszatérve kiküldetéséről jelentette, hogy azok az információk, miszerint Bagdad Nigertől vásárolt volna dúsított uránt, minden valószínűség szerint tévesek. Ezt követően a CIA leértékelte ezt az információs-vonalat. Az elnök azonban az Unióhoz intézett szokásos évi üzenetében - 2003. januárjában - a brit kormánytól szerzett értesülésekre hivatkozva említést tett Irak afrikai uránium vásárlásáról. Demokrata részről ez a bejelentés erős bírálatokat váltott ki. A Fehér Ház vonakodott elismerni, hogy hibát követett volna el.

Wilson nagykövet kiküldésére Nigerbe az olasz hírszerző szolgálattól érkezett jelzés nyomán került sor. Ebben a jelzésben volt arról szó, hogy Szaddam Huszein megpróbált Nigerből dúsított uránércet beszerezni. Az olasz információ azonban hamisított dokumentumokon alapuló koholmánynak bizonyult. A Fehér Ház, a Külügyminisztérium, a Pentagon és Cheney alelnök azonban ismerni akarta a tényeket, s kérte a CIA-t, hogy nézzen utána ennek a híresztelésnek.

Azért Joseph C. Wilsont jelölték ki az információ ellenőrzésére, mert az 1991-es iraki háború idején, mint Bagdadban működő amerikai ügyvivő, sikeresen megóvta nyolcszáz amerikai életét a Nagykövetség épületében Szaddam Husszein bosszújától. Idősebb George Bush elnök 1992-ben az afrikai Gabonba nevezte ki nagykövetnek Wilsont, Clinton elnök pedig - a diplomata 1998-ban történt nyugalomba vonulásáig - a Nemzetbiztonsági Tanácsban bízta rá az afrikai ügyeket. Wilson maga soha nem dolgozott a CIA számára, de felesége, Valerie Plame, tömegpusztító fegyverekre szakosodott szigorúan titkos ügynök volt. A CIA valószínűleg felesége ajánlását is figyelembe vette, amikor Wilsont küldte Niger fővárosába, Niamey-be, ahol már korábban is tevékenykedett. Wilson visszatérve jelentette a CIA-nak: teljesen valószínűtlen, hogy sor került volna uránium vásárlására. Futólag azonban azt is említette, hogy 1988-nba egy iraki delegáció sikertelenül próbált kereskedelmi kapcsolatokat létesíteni Nigerrel. A CIA illetékesei nem tekintették véglegesnek ezt a tájékoztatást, mivel az Niamey-i hivatalos személyektől származó információkon alapult. De az is valószínűnek tűnt, hogy ezek a hivatalos személyek más körülmények között is ugyanezt mondták volna.

Az iraki invázió idején, Wilson nagykövet mérsékelt magatartást tanúsított. A tömegpusztító fegyverek létét veszélyesnek tartotta, és úgy vélte, hogy a katonai akció a végső eszköz. Később már kritikusabban ítélte meg a kormányzatot. Számításba vette, hogy ő már beszámolt Nigerben végzett tényfeltáró tevékenységéről. A Washington Post 2003 július 6-án közölte azt az interjút, hogy a Bush kormányzat félremagyarázza a tényeket. A Fehér Ház elismerte, hogy tévedést követett el, ezért Wilson tartózkodott attól, hogy nyilatkozzon a televíziókban, illetve a rádiókban. Ugyancsak 2003. július 6-án a New York Times véleményoldalán leközölte Joseph C. Wilson úgynevezett "Op-Ed cikkét", amelyben kifejti, hogy a Fehér Ház megváltoztatta azokat a hírszerzési jelentéseket, amelyeket felhasznált az iraki invázió igazolásához. A volt nagykövet ezzel természetesen kínos magyarázkodásra kényszerítette a Fehér Házat.

2005. októberében Bush elnök legközelebbi tanácsadói már stratégiát dolgoztak ki arra vonatkozóan, hogy hogyan lehetne mégis visszaállítani a bizalmat a Fehér Ház iránt és megállítani Bush népszerűségének a rohamos hanyatlását. Hírek szerint itt azt is számításba vették, miként lehetne aláásni a különleges jogkörökkel felruházott államügyész, Patrick Fitzgerald hitelét. A Fehér Ház úgynevezett "War Room"-jában Karl Rove szerepe, valamint esetleges vád alá helyezése is megvitatásra került.

2005. október 28-án a különleges hatáskörű vizsgálóbíró, Fitzgerald egyelőre csak J. Lewis "Scooter" Libby ellen emelt vádat, aki ezután lemondott az alelnök hivatalának a vezetéséről.

Fitzgerald azonban továbbra is folytatja a vizsgálatot Karl Rove ellen. Ugyanis egyre több a bizonyíték arra, hogy a Fehér Ház köreiben megdöbbenést keltett Wilson hazafias kiállása, s úgy akartak rajta bosszút állni, hogy kiszivárogtatták a szigorú államtitkot képező adatot, miszerint felesége szupertitkos CIA munkatárs. A kiszivárogtatás Robert Novak közismert tévékommentátor és vezércikk-író hajtotta - többek között - végre, ő róla pedig közismert, hogy Karl Rove-nak a bizalmát élvezi.

Az új machiavellista gondolkodásmód abban mutatkozik meg, hogy nem azt kezdték vizsgálni, vajon szándékosan meghamisított hírszerzési adatokkal igazolták-e az Irak elleni háborút vagy sem? Ehelyett arra összpontosítottak, hogy vajon ki és miért hajtotta végre a kiszivárogtatást, ami mellékes kérdés az előbbihez képest.

Azokat a hamis dokumentumokat, amelyek azt állították, hogy Szaddam Husszein mintegy 500 tonna dúsított uránt akart Nigertől vásárolni, Olaszországban készítették, feltehetően kérésre. Amikor ez a hír eljutott az alelnök hivatalába, ő volt az, aki elrendelte ennek az információnak az ellenőrzését. Amikor döntötték hamis dokumentumok fabrikálásáról, minden bizonnyal nem számoltak arra, hogy akad egy Wilson nevű diplomata, aki majd megfújja a vészjelző sípot, s a nyilvánosság elé tárja azokat a bizonyítékokat, amelyek teljes mértékben hiteltelenítik a Szaddam nukleáris programjára vonatkozó állításokat.

Rumsfeld védelmi miniszter közvetlen munkatársa, Douglas Feith megváltoztatta a hírszerzési kommunikáció rendszerét a Pentagon és a külügyminisztérium között. Ily módon csak egy szűk csoport rendelkezett az alelnök stábjában azokkal az információkkal, amelyek alapján meghozták az Irakra vonatkozó döntéseket. Ezt állítja Lawrence Wilkerson, a Külügyminisztérium hivatali főnöke. E szűk csoportot Wilkerson a demokrácia aláásásával vádolta a New York Times október 19-i számában. Cheney alelnök volt az, aki központi témává tette Szaddam nukleáris fegyverkezését. Az erre vonatkozó állítás így került be az elnök 2003. januárjában elhangzott beszédébe.

Az ügy fejleménye az, hogy Bob Woodward, aki a Washington Post munkatársaként fontos szerepet játszott Nixon elnök eltávolításában a Watergate botrány során, szintén belekeveredett ebbe a kiszivárogtatási ügybe. Több tény is arra utal, hogy Stephen Hedley, a Fehér Ház nemzetbiztonsági tanácsadója, aki korábban Condoleeza Rice helyettese volt, közölte Woodward-dal a Valerie Plame-re státuszára vonatkozó államtitkot.

Ha viszont egyre több újságíró keveredik ebbe az ügybe, akkor megnehezíti annak bizonyítását, hogy Libby vagy Karl Rove, vagy mindkettő szándékosan szivárogtatta ki az államtitkot azért, hogy a feleségén keresztül büntessék meg Joseph C. Wilson nagykövetet.

Az igazi kérdés tehát, hogy szándékosan, erre a célra készített hamis hírszerzési adatokra támaszkodva indították-e meg a költséges és sok áldozatot követelő iraki háborút vagy sem? Ha ezt a szándékos megtévesztést sikerül a Fehér Ház magas beosztású tisztségviselőire rábizonyítani, akkor ez az ügy második Watergate botránnyá dagadhat. Míg a Nixon elnök lemondásához vezető Watergate botrány csak a pártok választási harcát érintette, az Irak elleni háború esetében egész Amerikára súlyos következményekkel járó világpolitikai ügyről van szó.

Attwater örököse Rove és Cheney

Karl Rove fogadta fel Ralph Reed-et, aki korábban a keresztény koalícióhoz tartozott. Az ő feladata volt az, hogy segítse bekapcsolni a politikai küzdelembe a vallásos konzervatívokat. A politikai ellenfél lejáratására Rove az evangéliumi jobboldal egyeteméről, a Bob Jones University-ről bérelt fel egy professzort, hogy e-mailen keresztül hozza a választók tudomására, miszerint a másik pályázónak, McCain-nek, törvénytelen gyermekei vannak. Ebben a negatív kampányban nemcsak Machiavelli módszerei érhetők tetten, hanem a kétezerötszáz évvel ezelőtt élt kínai tudós, Sun Tzu tanításai és módszerei. Karl Rove nemcsak gyakorolta Sun Tzu-nak és Machiavelli-nek a módszereit, de oktatta is azokat a Texasi Egyetemen (University of Texas).

Számos kutató és újságíró szerint a jelenlegi Bush kormányzatban azonban még Karl Rove-n is túltesz Richard (Dick) Cheney alelnök, aki legalább annyira ismeri Machiavelli módszereit, mint Rove, de jóval nagyobb hatalommal rendelkezik. Amikor a "USA Today" című lap tudósítója összehasonlította Dick Cheney színfalak mögötti politikai machinációt a Machiavelli által ajánlott módszerekkel, az alelnök félig tréfálkozva válaszolt a neki feltett kérdésre. Közölte: egyáltalán nem aggódik amiatt, hogy a kormányzat Machiavellijének tartják és, hogy rendelkezik azzal a technikával, amivel a "Fejedelmet" megfelelő módon tudja befolyásolni kényes ügyekben. Ezt követően hozzátette: "Én lennék az ördögi zseni a sarokban, akit senki se lát, mikor jön elő búvóhelyéről. Valójában nagyon kellemes így működni." Egyes megfigyelők Cheney színfalak mögötti befolyását egyenesen Raszputyinéhoz hasonlítják, aki a tragikus sorsú II. Miklós orosz cár családjára, különösen annak feleségére, rendkívüli befolyást gyakorolt. Vannak, akik Cheney-t a francia forradalom előtt kiemelkedő szerepet játszott Richelieu bíboroshoz hasonlítják, aki külügyminiszterként, majd miniszterelnökként XIII. Lajos uralkodása idején a francia trón szürke eminenciása volt.

Cheney szerepét a kormányzatban egyes megfigylők annyira fontosnak tekintik, hogy egyenesen az Egyesült Államok társelnökének vagy árnyékelnökének nevezik. Az alelnök irányítja a szupertitkos Energy Task Force-ot (Energiaügyi Munkacsoportot), de az alelnöknek saját nemzetbiztonsági szervezete is van. A Nemzetbiztonsági Tanács (National Security Council) helyett a saját 15 tagú szakértői csoportjára támaszkodik. Többségüknek magas képzettsége van és gondolkodásmódjukra, értékrendszerükre a neokonzervatív eszmerendszer jellemző. Cheney tehát egy árnyékkormányt irányít. Mások ezt titkos kormánynak minősítik, amely nem elérhető sem a washingtoni Kongresszus (az amerikai törvényhozás), sem más alkotmányos intézmény számára. George W. Bush mellett egyfajta régensi szerepet tölt be, irányítva a tapasztalatlan királyfit, úgy hogy ő maga dönt a legfontosabb kérdésekben.

A fentiekből következően megállapíthatjuk, hogy Karl Rove volt az a könyörtelen stratéga, aki kialakította George W. Bush imázsát, kiépítette kapcsolatát a Vallásos Jobboldallal (Religious Right). Richard Cheney pedig az a Machiavelli módszerekkel kormányozó általános hatáskörű "csúcsminiszter", aki felhasználva a fiatal "Fejedelem" (George W. Bush elnök) ájtatos személyiségét sikerre vitte és viszi a neokonzervatív geopolitikai stratégiát belföldön és külföldön egyaránt.

Michael Ledeen és az amerikai Vallásos Jobboldal

Külön érdemes foglalkozni Michael Ledeen szerepével a jelenlegi Fehér Ház politikájában. Ledeen korábban a Center for Strategic and International Studies (Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központja) nevű kutatóintézetnek volt a vezető munkatársa. Később a Nemzetbiztonsági Tanács egyik stratégája és Alexander Haig korábbi külügyminiszter különleges tanácsadója lett. Michael Ledeen jelenleg a nagytekintélyű és nekonzervatív irányzatot képviselő gondolati műhely, az American Enterprise Institute tanára. Ledeen a nekonzervatív mozgalom egyik meghatározó szellemi erejévé vált és nézeteit nap-nap-után olyan politikai személyiségek hangoztatják, mint Richard Cheney, Donald Rumsfeld és Paul Wolfowitz. Ledeen meg van győződve arról, hogy a demokrácia erőszakkal - vagyis gazdasági, pénzügyi és fegyveres kényszerrel - való terjesztése az Egyesült Államok legfontosabb hivatása. Ezek után érthető, hogy Ledeen az afganisztáni és az iraki háború egyik eszmei legitimálójává vált. Karl Rove szinte naponta konzultál vele. Ledeen-nek az 1980-as évekig visszanyúló szoros kapcsolata van Pat Robertson-nal is.

Érdemes egyetlen eset ismertetésével Pat Robertson-t is bemutatni.

Pat Robertson a keresztény neo-machiavellista

A Christian Broadcasting Network már említett "The 700 Club"-jának a programjában a házigazda szerepét betöltő Robertson 2005. augusztus 22-én kifejtette, hogy Venezuelában a nép fellázadt, hogy eltávolítsa Hugo Chavez elnököt. Mit tett az Egyesült Államok külügyminisztere? - tette fel a kérdést, hogy mindjárt meg is válaszolja: semmit. Ennek következtében 48 órán belül a populáris államcsíny, ahogy azt Robertson elnevezte, összeomlott. Chavez újból elfoglalta elnöki hivatalát, Amerikának azonban lehetősége lett volna, hogy beavatkozzon. A tévé-evangélista műsorvezető szerint a venezuelai gazdaság összeomlott és Chavez felvonulási terepet nyújt a kommunista behatolásnak, valamint a mohamedán szélsőségességnek az amerikai földrészen. Majd így folytatta: "Nem ismerem a politikai gyilkosságról szóló irányelvet, de ha Chavez úgy véli, hogy mi megpróbáljuk kioltani az életét, akkor az a véleményem, hogy nekünk tényleg ebben az irányban kellene haladnunk, és ezt kellene tennünk. Az egész sokkal olcsóbb lenne, mint háborút kezdeni. Nem hiszem, hogy az olajszállítások elmaradnának, de ez az ember igen veszélyes... Ez a térség a mi befolyási övezetünk, ezért nem engedhetünk. Rendelkezünk a Monroe-doktrínával, s más doktrínákat is meghirdettünk. Nem vitás, Chavez veszélyes ellenség tőlünk délre, hatalmas olajtartalékot ellenőriz és ez nagyon súlyos károkat okozhat. Rendelkezünk azzal a képességgel, hogy eltávolítsuk őt, és úgy gondolom eljött az ideje annak, hogy használjuk ezt a képességünket. Nincs szükségünk újabb 200 milliárd dolláros háborúra, hogy megszabaduljunk egy harcias diktátortól. Sokkal egyszerűbb megbízni néhány titkos ügynököt, hogy elvégezze ezt a munkát és túl legyünk az egészen."

Jose Vicente Rangel, Venezuela alelnöke, már másnap terrorista kijelentésnek minősítette Pat Robertson Chavez elnök meggyilkolására tett javaslatát. A caracasi kormány jogi lépéseket mérlegelt attól függően, hogy a hivatalos Washington hogyan reagál Robertson sugalmazására. Képmutatás a terrorizmus elleni kampány, ha egyidejűleg megtűrik a Robertsonéhoz hasonló terrorista kijelentéseket, tette hozzá a venezuelai alelnök az AP amerikai hírügynökségnek adott nyilatkozatában.

Az is figyelemre méltó, hogy Ledeen gyakran szerepelt a 700-ak Klubja (700 Club) programjain. (A 700-ak Klubja a Keresztény Műsorszóró Hálózat - Christian Broadcasting Network - vagyis a CBN állandó műsora, amelyet más tévéállomások is sugároznak.)

Ami Michael Ledeen-t az emeli ki a többi új-machiavellista közül, hogy nyíltan hirdeti a firenzei mester kemény, de az élet realitásaival számoló tanításaihoz való következetes visszatérést. Ledeen meg van arról győződve, hogy csak ilyen következetes machiavellista módszerekkel lehet megmenteni az Egyesült Államokat az erkölcsi hanyatlástól és a politikai összeomlástól. Ledeen például a Clinton kormányzatot az amerikai értékek aláásójának, egy enervált, morbid és dekadens kormányzatnak tekintette. A clintoni dekadencia feltartóztatásának egyetlen hatékony módszere Machiavelli kemény politikai realizmusának az alkalmazása.

Ledeen arról is meg van győződve, hogy mindaz igaz, amit Machiavelli nyersen és őszintén kimondott: "Az emberi lényeket a hatalom hajtja, az erőszak uralja, félrevezető, hiszékeny lények és sokkal inkább a háború, mint a béke tekinthető az emberi viszonyok normális rendjének." Az ördögi gonosz tettek szükségesek a magasabb jó eléréséhez, ezért Machiavelli világában a történelmi tényeknek és igazságnak megfelelően az árulás és a csalás mindennapos. A firenzei mester egyszerűen csak a tényekről ír, amikor állítja: "Ha vezetsz, lesznek olyan alkalmak, amikor kegyetlennek, sőt gonosznak kell lenned, vagy elpusztulsz." A vezetőknek akkor kell felvállalniuk a gonoszt, amikor egy nemzet létét szolgáló magasabb jó veszélybe került, s amikor forradalmi változásra van szükség a társadalom magasabb szintre emeléséhez.

Ebből következően Ledeen számára a háború nem valamiféle elfajulás vagy szokatlan jelenség. Ellenkezőleg, ez az emberi lét rutinszerű állapota. "A béke nem az emberiség normális feltétele. A háború és a háborúra való készülődés a világtörténelem témái. A történelem mozgatói a véres konfliktusok." Ledeen számára az erős vezetés azt jelenti, hogy el kell ismerni ezt a tényt, és könyörtelenül harcolni kell azoknak a konfliktusoknak a győzelmes megoldásáért, amelyek az emberi társadalom szerkezetét és működését meghatározzák. "Ha vezetni akarsz, harcolnod kell. Akár felfelé törekszel és még több hatalmat akarsz, akár ha már a hatalom csúcsán vagy, mindig küzdeni kell... Az erőszak és a vérontás vállalása az ambícióból ered és az emberi ambíciók végtelenek." Csak erőszakos konfliktusokon, forradalmi felfordulásokon keresztül jut előre a történelem. Ezért a változás - mindenek fölött az erőszakos változás - az emberiség történelmének a lényege. A politikai rendszerek pontosan az állandó felfordulások kezelésére jöttek létre.

Ledeen leginkább azt csodálja Machiavelliben, hogy elismeri a vallás fontosságát a hatalom gyakorlásában. A vallásos hit fontos tényezője egy nemzet egészségének és fontos eleme az erős hadsereg harckészségének. Ahhoz, hogy ezt valaki belássa, nem kell magának is vallásosnak lennie. Bizonyítható, hogy a vallás elősegíti a társadalmi jó érvényesülését és a politikai stabilitást. Ledeen két különbözőfajta vallásos vezetőt állít szembe egymással. Az egyik a fegyvertelen proféta, aki ismeri a jót, de nem képes azt harccal megvédeni. A másik a fegyveres próféta, aki ismeri a jót, s azt is tudja, hogyan kell azt megőrizni, sőt, ha másként nem megy, gonosz eszközökkel megtartani.

Machiavelli az elsőre Girolamo Savonarola-t hozza fel példának, azt a reformer beállítódású dominikánus szerzetest, akit 1498-ban Firenzében kivégeztek. A második típust a Biblia Mózesével szemlélteti, aki a Tízparancsolatot tartalmazó kőtáblákat lehozta a nép közé. A Bibliából tudjuk, hogy ezt követően elrendelte mindazoknak a bálványimádóknak a meggyilkolását, akik az Aranyborjút imádták. Machiavelli úgy látta, hogy Mózesnek nem volt más választása, ha érvényt akart szerezni az isteni törvényeknek. Michael Ledeen, a neo-machiavellista ebből azt a következtetést vonja le, hogy ma is vállalnia kell az igazi vallási vezetőnek akár a gyilkolást is a törvény betartatása érdekében, mert ez a hatékony irányítás legjobb modellje. A vezetőknek gyakran meg kell szegniük a vallásos előírásokat azért, hogy legyőzhessék a könyörtelen ellenséget és vetélytársat.

Már említettük, hogy Ledeen gyakorta szerepel a "700-ak Klubja" vendégeként. 1985. április 30-án arra a kérdésre, hogy mit ajánlana Reagen elnöknek, mint külpolitikai tanácsadó, Ledeen így válaszolt: "Az Egyesült Államoknak világossá kell tennie a világ számára, és mindenek előtt a saját polgárai számára, hogy melyek életbevágó érdekeink. Ezt követően pedig azt kell egyértelművé tenni, hogy készek vagyunk keményen megvédelmezni ezekeket az érdekeket."

Tényként állapíthatjuk meg, hogy Ledeen tanácsát és agresszív külpolitikai elképzeléseit a Bush kormányzat neokonzervatív politikusai magukévá tették. Kiderül ez az Irak elleni megelőző háborúban, amikor az Egyesült Államok előre vett revansot. (Hiszen Szaddam Husszein - nem létezőnek bizonyult - tömegpusztító fegyvereivel állítólag támadásra készült Amerika és a Nyugat ellen.) Azt is megtapasztalhattuk, hogy Ledeen sürgeti a kormányzatot: haladjon tovább ezen az úton és tegye meg a következő lépést a Közel-Keleten és alkalmazzon katonai erőt Iránnal szemben is. Ledeen úgy véli: Irán lakossága Amerika-barát és szinte természetes egy normális amerikai számára, hogy segítse azokat a demokratikus szabadságharcosokat, akiket a teheráni zsarnokok elnyomnak. Ledeen arra is hivatkozik, hogy Teherán a terrorista hálózat központja. Úgy véli, hogy Irán valamennyi terrort-támogató ország közül a legveszélyesebb.

Michael Ledeen kulcsszerepet játszott az Irán-kontra botrány néven ismert ügyben, amikor is a Reagan-kormányzat megbízható embereként közvetítő szerepet töltött be. Érdemes közelebbről szemügyre venni Michael Ledeen nézeteit, amelyeket részletesen kifejtett "Machiavelli a modern vezetésről: miért időszerűek és fontosak ma is, mint 500 évvel ezelőtt Machiavelli szigorú szabályai" (Machiavelli on Modern Leadership: Why Machiavelli's Iron Rules Are as Timely and Important Today as Five Centuries Ago). A könyv 1990-ben jelent meg a St.Martin Press kiadásában. Ebben többek között ezt írja Ledeen, aki - emlékeztetjük az olvasót - a Fehér Ház helyettes hivatali főnökének, Karl Rove-nak a bizalmasa:

"Amikor Jimy Carter elnök volt, annyira meg volt döbbenve az amerikai megbízottak és ügynökök által végrehajtott gyilkosságok miatt, hogy elnöki rendeletben szigorúan megtiltotta azokat. Ez ahhoz a nem szándékolt következményhez vezetett, hogy a gonosz erői előnyhöz jutottak, mivel többé nem számolhattunk le az egyéni terroristákkal. Carter abban az erkölcsi indíttatású kísérletében, hogy csökkentse a gyilkolást, még valószínűbbé tette annak megtörténtét, mind ellenségeink, mind önmagunk soraiban." (idézett mű 94. és 95. oldala)

"Számos olyan körülmény adódik, amelyben a jó vezetőknek minden valószínűség szerint gonosztettet kell végrehajtaniuk. Bármikor, amikor egy nemzet léte forog veszélyben, amikor egy államot létre kell hozni, vagy forradalmi változást kell végrehajtani, amikor el kell távolítani egy zsarnokot, és amikor a társadalom korrupttá válik, és helyre kell állítani a közerkölcsöket, Machiavelli legszenvedélyesebb törekvése annak az államnak a megmentése volt, amely elsüllyedt a korrupció mocsarában..." (idézett mű 101. és 102. oldal)

"Mózes létrehozott egy új államot és egy új vallást, amely őt minden idők legnagyobb forradalmi vezetőjévé teszi... A bűnösök megölése elengedhetetlen volt Mózes tekintélyének a megszilárdításához" (idézett mű 102. és 103. oldal)

"A győztes formula hármas követelménye: jó törvények, jó fegyverek, jó vallás. Vissza kell térnünk Mózeshez."

"A jó vallás megtanítja az embereknek, hogy Isten szemében a legfontosabb vállalkozás a politika. Mózeshez hasonlóan Machiavelli is azt akarja, hogy az állam törvényeit Istentől elrendeltnek tekintsék azért, hogy engedelmeskedjenek neki. Az Isten-félelemnek és a büntetéstől való félelemnek a kombinációja, ha jó fegyverekkel megfelelően érvényt szereznek neki, biztosítja a jó kormányzathoz szükséges fegyelmet." (idézett mű 111., 117. és 118. oldal)

"Az amerikai evangéliumi kereszténység olyan fajta "jó vallás", amilyent Machiavelli ajánl. Az evangéliumi keresztények nem nyugodnak bele sorsukba, ehelyett megszólíttatva érzik magukat a korrupció elleni küzdelemre és az erények helyreállítására." (idézett mű 159. oldal)

"Ha a korrupció elhatalmasodik egy szabad nemzeten, akkor az a zsarnokság felé tart." (idézett mű 172. oldal)

Michael Ledeen abból az előfeltételezésből indul ki, hogy csak a liberálisok lehetnek korruptak. Ezért többek között keményen bírálta a republikánus Bob Doll-t és Jack Kemp-et, amiért 1996-ban az elnökválasztási kampány során nem fordítottak elég figyelmet Bill Clinton jellembeli gyengéinek a bírálatára.

"Ha elutasítjuk a közhivatalok viselőinek a számonkérését korrupt magatartásukért, azzal megerősítjük a lakosságban azt a felfogást, hogy az aljasság és a gyalázatosság elválaszthatatlanul kapcsolódik a hatalomhoz, és ez aláássa a legjobb törvényeket és intézményeket is. Az idő múlásával maga a szabadság is elkerülhetetlenül megsemmisül." (idézett mű 173. oldal)

"Paradox módon a szabadság megőrzése megkövetelheti egyetlen vezetőnek, a diktátornak az uralmát, aki hajlandó használni ezeket a félelmetes 'rendkívüli eszközöket, amelyeket kevesen ismernek vagy kevesen hajlandóak alkalmazni'." (id.m. 173. old.)

"Machiavelli nem vesztette el hitét a demokráciában. Amikor a vaskézzel való kormányzás rövid időszakát szorgalmazta, valójában a két rossz közül a kisebbet választotta. Ha a korrupció folytatódik, a valódi zsarnokság csak idő kérdése, amely még inkább megnehezíti a szabad intézmények helyreállítását. Ugyanakkor a szabadság fenntartható, ha sikerül egy alkalmas embert találni, aki képes rendbe tenni az államot. Időnként átmenetileg szükséges gonosz tettekhez nyúlni a közjót szolgáló célok végrehajtása érdekében, és így a diktatúra időszaka néha az egyetlen remény a szabadság megőrzésére." (id.m. 174. old.)

"Machiavelli kedvenc történelmi hőse... Mózes diktátori hatalmat gyakorolt, de ezt a félelmetes hatalmat a szabadság megteremtésére használta fel." (id.m. 174. old.)

"Nem kell felháborodnunk azon, hogy Machiavelli az átmeneti ideig tartó diktatúrát ajánlotta hatékony eszközként a szabadság helyreállítására, illetve megerősítésére." (id.m. 174. old.)

Ha tüzetesen megvizsgáljuk a világban döntő befolyáshoz jutott egyetlen szuperhatalom kül- és belpolitikai döntéseit, akkor Michael Ledeen nézeteit nem lehet ignorálnunk. Az ő Machiavelli interpretációja szinte minden lényeges döntésből kiolvasható. Ledeen olyan érdekcsoportok nevében beszél, amelyeknek a tagjai egész Amerikát a saját elképzeléseik szerint kívánják átalakítani. Ennek az érdekcsoportnak a tagjai az Egyesült Államokat túlságosan liberálisnak és plurálisnak tartják, amelyen változtatni kell. Úgy gondolják, hogy egyfajta ortodox keresztényi világnézetre van szükség, amely egyaránt irányítaná a polgárok magánéletét és a társadalmi életet is. Az egyetlen értékrendszer és az egyetlen politikai erő szorgalmazása mögött a diktatúra veszélye húzódik meg.

Michael Ledeen az evangéliumi keresztényeket, a hitükben újjászületett erkölcsi többség, a moral majority tagjait választotta ki új-machiavellista modelljének a megvalósítására. A keresztény jobboldal vezetői elhatárolják magukat a tragikus kimenetelű Jim Jones-tól, valamint People's Temple nevű szektájától. Ugyanakkor sok fanatikus egyházi vezető - modernkori Savonarola-ként - előírja az amerikaiaknak, hogy miként éljenek. Az evangéliumi neokonzervatívok nyíltan törekednek a hatalmi pozíciók megszerzésére és azok a háttérerők, amelyek naggyá tették őket, most az ő segítségükkel kívánják befejezni az Egyesült Államok feletti hatalom átvételét.

Ledeen volt az, aki felhívta a figyelmet arra, hogy ha a felvilágosult amerikaiak sarkukra állnak és számon kérik a republikánus párton belül elhatalmasodott korrupciót és erkölcstelen magatartást, akkor az oly sokat ostorozott és befeketített demokraták abba a helyzetbe kerülnek, hogy ismét ők fogják képviselni a lakosság többségének érdekeit kifejező erkölcsi normákat.

Ledeen és az "univerzális fasizmus"

Michael Ledeen, aki a Reagen és a Bush-kormányzat idején fontos szerepet játszott, az Irán-kontra ügyben is kulcsszerepet töltött be. Titokban tárgyalt az iráni ajatollahokkal, a nicaraguai kontráknak történő fegyverszállításokról a Fehér Ház megbízásából. Most ugyanez a Ledeen hirdeti a rendszerváltozás szükségességét Iránban. Ledeen megosztja idejét a National Review Online, az American Enterprise Institute (AEI - Vállalkozói-szellem amerikai intézete), valamint a JINSA (Jewish Institute for National Security Affairs - Nemzetbiztonsági ügyek zsidó intézete) nevű politikai fórum között.

Ledeen egyre keményebben szorgalmazza az Irán elleni fellépést, de Szíriát, Libanont, Szudánt és Líbiát is számításba veszi, mint a terrorizmus támogatóit. Pragmatizmusát jól mutatja, hogy az 1980-as években ő az afgán mudzsahedinek egyik legfőbb támogatója, akiknek az egyik vezetője viszont a ma első számú közellenségnek számító Oszama-bin-Laden volt. De a szovjet hadsereg ellen harcoló afgán felkelők akkor még a demokráciáért vívott harc hősei voltak, akik szabadságharcosként a kommunista diktatúra ellen küzdöttek.

Ledeen nyíltan példaképének tekinti az olasz fasizmus vezérét, Hitler barátját és szövetségesét, Benito Mussolinit, a Duce-t. Ledeen, aki önmagát többször is "univerzális fasisztának" nevezte, - mint már utaltunk rá - könyvet is írt Machiavelli időszerűségéről. Ez 2000-ben jelent meg New York-ban. Ledeen "alkotó erőszak" (creative violence) útján totális háborút tart szükségesnek. Leszögezi, hogy béke nem létezik a nemzetek között. Amit békének neveznek, az nem más, mint két háború közti átmeneti időszak. Ledeen-t az Executive Intelligence Review szerkesztője, Jeffrey Steinberg szinarkistának vagy más néven náci-kommunistának minősíti. Ezt a besorolást azért kapta Ledeen Steinberg-től, mert Ledeen számos írása a vörös és a fekete terrorizmusról egyértelműen fasisztoid világnézetről tanúskodik. Az a tény, hogy Ledeen támogatta a II. János Pál pápa elleni merénylet során lelepleződött Propaganda-due (P-2) kvázi szabadkőműves páholyt, ugyancsak alátámasztja, hogy Ledeen közel állt az olasz fasiszták nézetrendszeréhez.

A P-2 élén egy korábbi náci kollaboráns - Licio Gelli - állt, akinek kulcsszerepe volt a kereszténydemokrata Aldo Moro-nak, Olaszország korábbi miniszterelnökének politikai és fizikai megsemmisítésében.

Ledeen és a terrorizmus

2003. júniusában a francia titkosszolgálat lecsapott az iráni rendszerellenes csoportra, a MEK-re vagy MKO-ra. Elnevezésük az Iranian Mujahedin e-Khalq (Iráni Felszabadítási Szervezet) angol elnevezésnek a kezdőbetűiből áll. Ezt a szervezetet az Egyesült Államok Külügyminisztériuma 1997. óta a külföldi terrorista-szervezetek listáján tartja nyilván. Az elmúlt időszakban számos MEK-tagot vettek őrizetbe Párizsban. Az volt a vád ellenük, hogy merényleteket terveztek iráni külképviseletek és diplomaták ellen Európa-szerte. Az Egyesült Államokban ahelyett, hogy üdvözölték volna a francia lépést, kemény bírálatban részesítették. 2003. június 24-én a Washington Times közölte Sam Brownback kansasi szenátor írását, amelyben sürgette, hogy a MEK terrorista minősítését változatassák meg, továbbá részesítsék ötvenmillió dollár támogatásban a száműzött irániak televízió és rádióállomásait. Brownback csatlakozott Tom Lantos kaliforniai demokrata párti képviselőhöz, aki ugyancsak a rendszerváltást sürgette Iránban.

Hamarosan Michael Ledeen is csatlakozott a két politikushoz és a National Review Online hasábjain hat okot is felsorolt, amiért az iráni "demokratikus forradalom" megállíthatatlan. Ezt a cikket úgy tekintették, hogy a neokonzervatív hatalmi csoport felgyorsítja akcióit az iráni háború mielőbbi beindítása érdekében. Ledeen indította útjára 2001-ben a Coalition for Democracy in Iran (CDI - Koalíció az iráni demokráciáért) nevű akcióprogramot és mozgalmat. Ez a mozgalom és akcióprogram rendszerváltozást sürget a közel-keleti országban. Ledeen könyvet is írt, amelyben hosszan értekezik az iráni terrorizmus természetéről és az ellene való küzdelem szükségességéről. (The Terror Masters: Why It Happened? Where We Are Now? How We'll Win. - A terror mesterei: Miért történt? Hol tartunk most? Hogyan győzhetünk?) 2003. áprilisában pedig a már említett JINSA politikai fórumán arról tartott előadást, hogy "Eljött az idő, hogy Iránra összpontosítsunk - a modern terrorizmus szülőanyjára."

Ledeen, aki amint már említettük az "American Enterprise Institute" munkatársa, ebben a fontos gondolati műhelyben is konferenciát szervezett a következő címmel: "Irán jövője: mullah-krácia, demokrácia és a terror elleni háború." Ezen a konferencián részt vett a Hudson Intézet is, amelyet az amerikai-orosz maffia képviselőinek tekintett Mark Rich támogat anyagilag. Részt vett továbbá Conrad Black brit sajtómágnás, valamint Meyrav Wumser, aki a Hudson Institute-nál a közel-keleti program irányítója. Egy másik résztvevő Bernard Louis, a Princeton Egyetem tanára, sürgette a forradalom előkészítését Iránban, azt követően, hogy befejeződik Irak katonai meghódítása. Bernard Louis Iránt nevezte Irak legveszélyesebb szomszédjának, amely a legjobban fél a demokrácia győzelmétől Irakban. A princeton-i professzor rámutatott, hogy lényegesen több síita van Irakban, mint szunnita - Irán pedig a síiták fellegvára. A síiták irányítják jelenleg az országot és az 1979-es iráni forradalom után ők hozták létre a jelenlegi teokráciát, azaz vallási vezetők által irányított rendszert.

Louis professzor úgy vélte, hogy a demokratikus eszmék Irakból átterjedhetnek Iránba, és ez változtatásra kényszerítheti a síitákat. Valamit tenniük kell az amerikaiak által támogatott demokratikus kihívás ellensúlyozására. Az iráni teokrácia szempontjából lényeges az, hogy ha nem jár sikerrel a demokratikus kísérlet Irakban, akkor az amerikaiaknak távozniuk kell. Ez azt is jelenti, hogy a térségbe többé nem térhetnek vissza.

Brownback szenátor is részt vett a tanácskozáson és előterjesztette Iránra vonatkozó szenátusi határozat-javaslatát. Eszerint az Egyesült Államoknak olyan demokratikus kormányzatot kell hatalomra segítenie Iránban, amely helyreállítja az iráni nép szabadságát, felhagy a terrorizmussal, továbbá békében és biztonságban él a nemzetközi közösséggel.

Azok a szakértők, akik közelről ismerik a Közel-Keletet és a belső iráni viszonyokat, annak adtak hangot, hogy a Ledeen, Brownback és Louis által kifejtett nézetek kaotikus viszonyokhoz vezetnek, és sok áldozattal járnának. Annak az új-machiavellista törekvésnek a szorgalmazása, amit szépítgetően "megtisztító erőszaknak" ("purgative violence"-nek) neveznek, s amely a Ledeen által szorgalmazott univerzális fasizmusnak ("universal fascism") a lényege, nincs jövője a Közel-Keleten. Ezek a törekvések valójában a neokonzervatív hatalmi csoport világstratégiáját szolgálják, azt ültetik át a gyakorlatba.

Ledeen, a szinarkista

A szinarkizmus, (angolul synarchy) szót a XVII. században Angliában kezdték el használni a közös uralomra, azaz a szuverenitás különböző társadalmi erők által történő együttes gyakorlására. Egy másik értelmezésben a titkos társaságok használták és a kormányzás eszményi formáját jelölték ezzel a fogalommal. A francia okkultista Sain-Yves a titkos társaságok által gyakorolt hatalomgyakorlást jelölte vele. A XX. században a martinista szabadkőművesség a bonapartizmus hagyományait nevezte szinarkizmusnak. A két világháború között a nyugati titkosszolgálatok a szinarkizmus címszó alatt foglalták össze a nácikat és a kommunistákat. Emögött az értelmezés mögött az húzódott meg, hogy a látszólag egymással szemben álló kommunista-barát és szélsőjobboldali erőket használták fel a célba vett kormányzat ellen. A XX. századi és XXI. századi fasiszta jellegű mozgalmak, mint például a különböző jellegű terrorista csoportok, mind szinarkista képződményeknek tekinthetőek.

A szinarkizmus meghatározó tulajdonsága volt az olaszországi, németországi, spanyolországi fasiszta rendszereknek, de ide sorolható a franciaországi Vichy és Lavall kormányzat. Spanyolországból átterjedt Mexikóra, valamint Közép- és Dél-Amerika más országaiba. A szinarkisták legfőbb képviselői Leo Strauss és Alexendre Kojeve követőiből állnak. (Kojeve marxista és hegeliánus filozófus volt, aki Oroszországban született, Németországban tanult és Franciaországban tanított. Életre szóló barátság fűzte Leo Strauss-hoz.)

Ez a szabadkőműves-jellegű eszmerendszer megtalálható mind a névlegesen baloldali, valamint a szélsőjobboldali csoportoknál. Így vannak szinarkisták a Wall Street Journal szerkesztőségében, a Mont Pelerin Society-ban, és a már többször is hivakozott American Enterprise és a Hudson Institute-ban. Ami figyelemre méltó az az, hogy a katolikus papság soraiban is számos szinarkista van. A szinarkizmus mögött a középkori Velence mintájára megszerveződött magánbankok hálózata húzódik meg. Már utaltunk rá, hogy a szinarkizmus a Bonaparte Napóleont körülvevő hatalmi csoportok körül szerveződött meg először. A napóleoni hatalom magas rangú képviselői terjesztették el a szinarkizmus kultuszát világszerte. Hegel - a nagy német dialektikus gondolkodó - Bonaparte Napóleon híveként műveiben először fogalmazta meg a fasiszta államelméletet. Hegel nézeteit Nietzsche egészítette ki. A szinarkizmus mai legfőbb képviselői pedig a neokonzervatívok.

A szinarkista Ledeen-re meghatározó befolyást a német emigráns George Mosse gyakorolt, aki zsidó származása ellenére közeli baráti viszonyban állt Joseph Göbbels-szel és Herman Göring-gel. Mosse-t annyira nagy becsben tartották a náci vezetők, hogy Göring még azt is felajánlotta neki, hogy árjásítja az apját. Mosse azonban szó szerint, percekkel azt megelőzően, hogy ez a törvény életbe lépett, legálisan távozhatott Németországból. Mosse Cambridge-ben tanult és a Wisconsini Egyetemen Ledeen professzora volt.

Mosse az általa hasznosnak tartott fasizmus sajnálatra méltó "perverziójának" tekintette az antiszemitizmust. Azt tanította, hogy a fasizmust tudományos módszerekkel kutatni kell, mert a Nyugat szellemét elfojtották és ez az egyedülálló szellemiség csak a fasizmus, vagy a nácizmus segítségével kelthető újra életre. Amikor Ledeen a doktori (PhD) disszertációján dolgozott, csatlakozott az izraeli titkosszolgálattal kapcsolatban álló Vladimir Ze'ev Jabotinsky-hez, aki a nagytekintélyű David Ben Gurion-t hasonlítgatta a bolsevikokhoz, illetve a nemzeti szocialistákhoz. (Lásd: EIR - 2003. július 11.: Synarchism-Nazi/Communism: Michael Leeden Demands 'Regime Change' in Iran' - Scott Thompson)

Mosse volt az, aki később bemutatta Ledeen-t, az Elnöki Külföldi Hírszerzési Tanácsadó-testület (Presidential Foreign Intelligence Advisery Board) tagjának, David Abshire-nek, aki megalapította a Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központja nevű tudományos kutatóintézetet (CSIS, Center for Strategic and International Studies), és aki politikai hírszerzőként alkalmazta Ledeen-t. Még fontosabb szerepet játszott Ledeen karrierjének előmozdításában Renzo De Felice, aki a franciaországi jakobinusok modernkori követője volt. Az 1789-es nagy francia forradalomban kulcsszerepet töltött be a jakobinus diktatúra, amely végül is a történelem első fasiszta jellegű rendszeréhez, Bonaparte Napóleon személyi uralmához vezetett. Renzo De Felice nyíltan a fasizmus hívének vallotta magát és "Az illuminátusok és a forradalmi miszticizmus, 1789-1900" című publikációjában kifejtette: "van valami hasonló az én jakobinusaim és bizonyos fajta fasizmus között...A fasizmus végre akarta hajtani a társadalom és az egyén átalakítását, hogy alkalmas legyen a civilizáció új történelmi szakaszára."

Ledeen 1966 után hosszabb ideig kutatómunkát végzett Olaszországban és alkalma volt találkozni az egykor nagyhatalmú, de ma is befolyásos velencei oligarchia leszármazottaival. Ezt követően írta meg 1972-ben az "Univerzális fasizmus" (Universal Fascism) c. munkáját. Ledeen a szabadjára engedett, korlátozásoktól megszabadított jakobinus-stílusú fasizmust részesítette előnyben, az olasz Gabrielle D'Annunzio elképzelésihez hasonlóan. Az "Univerzális fasizmus" c. munkájában azt vetette Mussolini, az olasz fasiszta diktátor szemére, hogy túlságosan merev volt: "Sohasem bízott eléggé az olasz népben, hogy megengedje neki a valódi részvételt a fasizmusban."

Ledeen a gyakorlatban is művelte a hírszerzést. Mint kényes feladatok végrehajtására alkalmas frontember, az elmúlt két évtizedben neve több nagy feltűnést keltő ügyben is felmerült. Az egyik ilyen nemzetközileg ismertté vált ügy volt az Irangate-nek nevezett titkos fegyvercsempészési akció. Ironikusnak lehet minősíteni, hogy Ledeen ma rezsimváltást sürget Iránban, ahol ő a "Project Democracy" titkos művelet egyik kulcsszereplője volt az 1980-as ávekben. Szorosan együttműködött Manuchar Ghorbanifarral, aki Franciaországban élő iráni politikus volt. Ledeen mutatta be Ghorbanifart 1985 októberében Oliver North alezredesnek, aki akkor a Nemzetbiztonsági Tanács munkatársa volt a Fehér Házban.

A találkozón jelen volt Ya'acov Nimrodi izraeli fegyverkereskedő is, aki fontos szerepet töltött be a nicaraguai kontrák számára történő illegális fegyverszállításokban. Ledeen szoros kapcsolatot tartott Oliver North-tal, noha a CIA figyelmeztette, hogy Gohrbanifarban nem lehet megbízni. Az iráni politikus segítségével 500 TOW, továbbá 19 HAWK SAM rakétát szállítottak Teheránnak cserébe a Libanonban fogva tartott amerikai túszok szabadon bocsátásáért. Ez a "Fegyvereket túszokért" megállapodás volt az Irán-Contra ügy magva. Az Iránnak átadott fegyverek vagy közvetlenül amerikai katonai raktárakból érkeztek vagy izraeli hadiüzemek útján kerültek Iránba. Amikor a botrány kirobbant Ledeen azt állította, hogy ő csak Iránnal foglalkozó kutatási programban vett részt, amely véletlenül gyakorlati programmá változott.

Még rejtélyesebb Ledeen szerepe az olaszországi "Propaganda-Due," (P-2) szabadkőműves páholy ügyében. Ledeen először Kissinger, majd Alexander Haig számára dolgozott, aki ekkor a Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központját irányította. Ebben az időben lett Ledeen a Propaganda-Due (P-2) szabadkőműves páholy tagja. Erre 1981 május 20-án derült fény, mindössze hét nappal azután, hogy Ali Agca sikertelen kísérletet tett II. János Pál meggyilkolására. A merénylet kutatói úgy találták, hogy a háttérben a P-2 is mozgatta a szálakat. A P-2 páholy lelepleződése nyomán lemondott tisztségéről negyvenhét olasz tábornok és tengernagy. A lebukott személyek között ott volt Bruno di Fabio tengerésztiszt, aki a NATO brüsszeli központjában dolgozott. Nála futottak össze a NATO tagállamokból érkező titkosszolgálati jelentések. Számunkra most az lényeges, hogy ennek a titkos társaságnak több fontos olasz közéleti személyiség is a tagja volt, akik felelős beosztásokat töltöttek be, és szorosan együttműködtek Leeden-nel. Érdemes megemlíteni Giovanni Torrissit, aki a titkosszolgálatokat koordináló bizottságot vezette, Walter Pellosit, az olasz katonai elhárítás fejét, és Giuseppe Santovitot, a polgári hírszerző szolgálat főnökét. A P-2 nagymestere, Licio Gelli, is szinarkistának tekinthető, vagy Ledeen meghatározását használva "univerzális fasisztának". Licio Gelli ugyanis a náci időszakban az SS összekötő tisztje, majd 1945 után 1956-ig szovjet ügynök volt.

Ledeen neve felmerült a Temple Mount elnevezésű összesküvés kapcsán is. Ledeen és felesége Barbara részt vett az "Armaggedon Project"-ben, amely azt célozta, hogy felépítsék Jeruzsálemben az ószövetségi Salamon király harmadik templomát a Templom Hegyen, amely az iszlám vallásnak is a harmadik legszentebb helye. Ehhez le kellett volna bontatni az al-Aqsa mecsetet. Ez csaknem bizonyosan háborúhoz vezetett volna a Közel-Keleten. Barbara Ledeen hosszú időn át az egyik szerkesztője volt a "Biblical Archeology Review" c. folyóiratnak, amely fontos szerepet játszott a kutatásokat végző Quatour Coronati nevű londoni szabadkőműves páhollyal együtt abban, hogy kijelöljék Salamon király harmadik templomának a pontos helyét.

Bush, a tömegtájékoztatás által teremtett bálványkép

A neokonzervatívok agresszív stratégiája nem lehetett volna ennyire sikeres az amerikai tömegtájékoztatás technikái nélkül. Ezek igen sokat segítettek annak a Bush képnek a kialakításában, hogy ő a mintaszerűen vallásos ember, a jámbor hívő, akinek a jellembeli integritásához a legkisebb kétség sem férhet. Maga George W. Bush is elismerte politikai karrierjének a kezdetén, hogy ő nem is annyira politikus, sokkal inkább a tömegtájékoztatási közegek teremtménye. A digitálisan készített filmek korszakában, amikor egy-egy film már nem csak karakterek sorát tudja elénk varázsolni, de egy digitálisan szimulált egész világot, akkor miért ne lehetne a világ leghatalmasabb országa élén egy digitálisan megformált, elektronikus technikákkal tökéletessé varázsolt elnök.

Jean Baudrillard állapította meg Válogatott írásainak ("Selected Writings", Stanford University Press, 1988.) 158. oldalán: "Machiavelli óta tudják a politikusok, hogy a szimulált térség megfelelő kezelése a hatalom forrása, hogy a politikai tevékenység nem valódi aktivitás, csak egy szimulált modell, amelynek a megnyilvánulásai egyszerűen előállított hatáseffektusok."

A már többször is hivatkozott Hugh Urban professzor elismerve Baudrillard jelentékeny befolyását, bírálja a szimulációról és a hiperrealitásról kidolgozott nézeteit. Az a finánckapitalista fogyasztói társadalom, amelyben jelenleg élünk - Baudrillard szerint - újfajta kultúrát képvisel, amely jelentősen különbözik a modernizmus korai szakaszának kultúrájától. A termelőtevékenység elsőbbségére alapozott ipari társadalomból a világ új korszakba, a posztmodern társadalom korszakába került. Ebben a meghatározó hajtóerőt az információ, a tömegtájékoztatási eszközök, és a digitális technológia alkotja. Baudrillard megfogalmazása szerint "a világ átkerült a kohászat (nehézipar) által vezérelt társadalomból a jel és jelrendszerek által vezérelt társadalomba" - "from a metalurgic into a semiurgic society".

(Gazdasági értelemben azonban ennél a technikai vonatkozásnál sokkal fontosabb az, hogy a termelőgazdaság elsőbbségén nyugvó ökonómia helyébe a forgalom, a fogyasztás és a pénzzel való tömeges spekuláció, vagyis a pénzvezérelte gazdaság lépett, amelyet Arisztotelész krematisztikának nevezett. Ebben a kamatgazdaságban a pénzből való pénzcsinálás váltja fel a szükségletek kielégítését szolgáló termelést. Az információs társadalom előtérbe helyezése elrejti azt a tényt, hogy a pénzgazdaság vette át az uralmat a termelőgazdaság felett, és az információs társadalom ennek a lényegi-tartalmi változásnak csak technikai-formai kísérőjelensége.)

Baudrillard úgy gondolja, hogy a médiumok által vezérelt posztmodern társadalomban a határvonal a reális és a szimulált, az eredeti és a modell között lassan eltűnik és mára már rutinfeladattá vált olyan digitálisan felerősített képeknek az előállítása, amelyek tökéletesebbnek - reálisabbnak - látszódnak, mint a fokozatosan elveszített és elfelejtett eredeti tárgy. Ezt nevezte a francia egyetemi tanár, ahogy már a bevezetőben utaltunk rá, a hiperrealitás állapotának. A hiper szó itt arra utal, hogy a mesterségesen előállított valóságosabbnak tűnik, mint az eredeti. Ebben megfordul a sorrend, nem a modellt stilizálják a változatos valódiból, hanem a reálist igazítják a szimulált modellhez. Ezért mondja Baudrillard, hogy a hiperrealitás olyan helyzet, amelyben a modellek lépnek a valóságos, reális személyek, tárgyak, dolgok helyébe. Elég, ha csak arra utalunk, hogy mit tekintenek ma ideális otthonnak, előnyös női divatnak, alkalmas szexuális partnernek és így tovább. A hiperrealitás megjelenésével a szimulálás hozza létre magát a valóságot.

Baudrillard azt állítja, hogy a szimulált megjelenés, a látható kép többé nem takar el valamiféle rejtett realitást vagy lényegi, tartalmi igazságot. Ehelyett azt rejtegeti titokként, hogy nincs többé más valóság és igazság, csak a szimulált jelenség létezik. Az átmenet az olyan jelektől, amelyek színlelik a valóságot az olyan jelrendszerek felé, amelyek azt leplezik, hogy nincs már a jeleken túl valóságos világ, fordulópontot jeleznek. Amíg még csak színlelik a valóságot a jelek és jelrendszerek, addig még létezik igazság és titoktartás is, hiszen van még rejtegetni való. Amikor már a jelek azt takargatják, hogy más lényeges valóság többé nem létezik, új korszak beköszöntét jelzi: ez a bálványképek korszaka. Ebben a korszakban nincs többé Isten, aki számon tartja az övéit, nincs végső megméretés, utolsó ítélet, amelynek során szétválasztják az igazakat a gonoszoktól, a valódit a mesterségestől, hiszen már minden élettelen, halott.

Hugh Urban úgy véli, hogy nem nehéz felismerni a jelenlegi amerikai kultúrában azt a minőséget, amelyet Baudrillard hiperrealitásnak nevezett el. Az 1980-as évektől az elektronikus médiumok elárasztották a nézőket olyan műsorokkal, amelyek csak színlelték a valódi életet. Ennek egyik tipikus példája az "American Candidate", amelyben valódi hús-vér emberek azt próbálják eljátszani, hogy melyikük lenne a legjobb szimulált elnökjelöltségre pályázó. A hiperrealitás jelensége azonban nemcsak a szűkebben értelmezett kulturális szférát itatja át, de a tájékoztatást, a hírközlést és a politika egészét. A politika maga is egyfajta szórakoztató iparággá vált, amit sajátos szóösszetétellel "info-tainment" neveztek el a kutatók. (Az entertainment szórakoztatást, a szórakoztató ipart jelöli; az információ pedig a tájékoztatást - a két szónak az egybekapcsolása jelzi, hogy itt a valóságot szimuláló szórakoztató ágazattá vált a tájékoztatás életfontosságú kérdése.)

Az elektronikus és nyomtatott tömegtájékoztatás nemcsak tájékoztat arról a világról, amelyben élünk, de egyre inkább létrehozza szimulált eszközökkel körülöttünk a világot. Egy tévéhíradó számára csak akkor hír egy esemény, ha be tud róla számolni. Hogy megtölthesse műsoridejét, létre is hozza ezeket az eseményeket. Erre a legjobb példa az agresszivitásáról elhíresült Fox News Channel. Baudrillard ezért hangsúlyozza, hogy a posztmodern tömegtájékoztatási iparban eltűnik a határ a tájékoztatás és a szórakoztatás, szimulált képek és valódi politikum között, és a tévé hírszolgáltatás egyre inkább szórakoztatássá válik. Az elmúlt két évtized politikai kampányaiban az imázs már fontosabb, mint a lényeg. Egy-egy politikus megválasztása már egyre inkább a médiumok tanácsadóin, a közönségkapcsolatok szakértőin és a falragaszok nagyságán múlik. Az amerikai politikai nyilvánosság a hiperrealitás uralma alá került, és az amerikai elnökök manapság nagyrészt olyan bálványképekké váltak, akiket a tömegtájékoztatás teremtett és adott el a lakosságnak, a hatalom manökenjeiként.

Ha közelebbről szemügyre vesszük a Bush-kormányzatot, annak tevékenységében számos forgatókönyvet, szimulált szerepet fedezhetünk fel. Gondoljunk csak arra, amikor Bush gépe leszállt egy repülőgép-anyahajóra és bejelentette ünnepélyesen, hogy a küldetés teljesült és vége van a nyilvánvalóan véget nem érő iraki háborúnak. Másik jó példa, amikor még idősebb George Bush elnöksége alatt az elektronikus tömegtájékoztatás a lakásokba vitte az Öböl-háborút és családi szórakoztatást nyújtó látványossággá tette. Azóta már tudjuk, hogy ezek a tévéközvetítések nagyrészt a hadsereg által előre elkészített és jóváhagyott harci jelenetek voltak. Tetten lehet érni a szórakoztatási szakértők által elkészített forgatókönyveket a gondosan megrendezett sajtóértekezleteken és fontos politikai eseményeken.

Mielőtt George W. Bush elfoglalta hivatalát, Karl Rove áttanulmányozta a korábbi elnökök bemutatkozását és felmérte, hogy mely megnyilvánulások érték el a kellő hatást. Rove kifejlesztett és kipróbált egy részletes tervet az első hét napra. A valóságban is úgy telt el az első hét, mint egy sikeres Broadway-előadás. Andy Card a Fehér Ház hivatali főnöke később elismerte, hogy mindez valóságos forgatókönyvre hasonlított.

Több washingtoni megfigyelő azt is állítja, hogy ténylegesen a kormány-tanácskozások is forgatókönyv szerint zajlanak. Paul O'Neill, aki korábban a Nemzetbiztonsági Tanács tagja volt, elmondotta: minden tanácskozás egy virtuális forgatókönyv szerint zajlik, amelyben mindenkinek - Bush kivételével - ki van jelölve a megszólalási lehetőség. Bush szerepe abból áll, hogy bólogasson, és kifejezéstelen arccal hallgasson. Időnként azonban tehet homályos - így is, úgy is értelmezhető - dodonai megjegyzéseket.

A főáramlatú tömegtájékoztatás kulcsszerepet játszik a kormányzat önmagáról alkotott képének a terjesztésében. Az a nyomtatott és elektronikus sajtó, amely kegyetlenül lecsapott Clintonra jelentéktelennek minősíthető szexuális kedvtelése miatt, lényegében hallgat Bush példa nélkül álló titkolódzásáról, színleléséről, valamint a kormányzatában szerepet játszó kellemetlen egyének viselt dolgairól. Erre talán a legjobb példa, hogy az újságírók vonakodnak tudósítani arról, amikor Bush nem mond igazat. Ugyanezek a tudósítók keményen rátámadtak sokkal kisebb vétségekért Bill Clintonra és alelnökére, Al Gore-ra. Egy ilyen kegyes hallgatásra jó példa, amikor a tömegtájékoztatás elhallgatta az amerikaiak elöl, hogy Bush félrevezette a washingtoni törvényhozást és az amerikai népet, amikor arra hivatkozott, hogy Iraknak állítólag tömegpusztító fegyveri voltak, továbbá együttműködött az Al-Kaidával. Ha mégis tájékoztatnak a médiumok, akkor olyan finom kifejezéseket használnak, mint "félreérthető kijelentés", "szépítgető állítások" vagy a "képzelet szárnyalása", de soha nem mondják azt, hogy "Mr. Bush hazudott".

Az, hogy a főáramlatú tömegtájékoztatás tartózkodik George W. Bush és kormánya bírálatától, több okkal is magyarázható. Az első az, hogy ez a kormányzat a korábbiaknál sokkal jobban titoktartó és nem hajlandó átadni információkat a sajtó számára. Manapság az a jellemző, ha a legfontosabb hivatalokból kizárják a tudósítókat. A második ok a tömegtájékoztatási intézményekben keresendő. Ezeknek a munkatársai kockázatosnak és fáradságosnak tartják az oknyomozó és tényfeltáró újságírást. Az sem lelkesíti őket, hogy csökkenjen a népszerűségük, mert felkavaró és nyugtalanító tényeket közölnek közönségükkel, az olvasókkal, a rádióhallgatókkal és a tévénézőkkel. A 9/11 által kiváltott sokkhatás nyomában új hazafias közhangulat alakult ki a lakosságban. Ennek egyik megjelenési formája, hogy az elnök bírálata egyfajta szentségtöréssel vált egyenlővé. Mindennek az eredményeként a tömegtájékoztatás vonakodik a kormányzat bírálatától és helyette erősíti a vezetés iránti bizalmat, hangsúlyozva annak erkölcsi integritását. Ily módon George W. Bush népszerűsége ugrásszerűen növekedett 2001. szeptember 11. után egy ideig, és a sajtó szinte népszerűségi versenyre kelt az elnökkel. A Katrina hurrikán pusztítása és a veszélyhelyzet dilettáns kezelése változtatott a helyzeten. De különösen figyelemreméltó az egyik Irakban meghalt katona édesanyjának - Cindy Sheehan-nak - a kitartó küzdelme azért, hogy választ kapjon az elnöktől: mi volt az a nemes és tiszteletre méltó ügy, amiért érdemes volt feláldoznia fiának az életét Irakban? Mivel az elnök kitért a válasz elől, ez nem várt gyorsasággal mélypontra süllyesztette népszerűségi mutatóját.

Az elnök tárgyilagos bírálata azért is elmarad, mert a tömegtájékoztatási eszközök tulajdona szűk csoport ellenőrzése alá került. 1983-ban mindössze ötven korporáció tulajdonolta a tömegtájékoztatás egész rendszerét. Húsz évvel később már csak hat tőkéscsoport ellenőrizte a tömegtájékoztatási ipar egészét: Time Warner, Disney, Bertelsmann, Fox, Viacom, General Electric. Ezt a felsorolást esetleg kiegészíthetjük még a Sony-val, a Seagram-mel és az AT&T-vel. Mindez nem változtat azon, hogy a közéleti tájékoztatás és gondolkodás irányítása uniformizálva lett. Az említett médium-óriások a legkülönfélébb módon állnak kapcsolatban egymással. Nemcsak a tulajdonjog szempontjából vannak összefonódva, de még az irányítást is és a profit elosztását is a keresztbetulajdonlás révén osztják el. A hallgatóság elvárásai, valamint a nagy korporációk hirdetései - kiegészülve a Bush-kormányzat megszállott titkolódzásával - félelmetes hatást tettek a tömegtájékoztatási szféra egészére. Eluralkodott benne a felületes, sekélyes és unalmas tájékoztatás - egy új fajta színlelt újságírás.

Érdemes ebből a szempontból közelebbről szemügyre venni a Rupert Murdoch tulajdonában lévő Fox médium-birodalmat. Murdoch és a neo-konzervatívok politikai érdekei sok vonatkozásban megegyeznek és az 1990-es évek elejétől együtt is működnek. A Fox birodalomhoz nemcsak televíziók tartoznak, de nagy példányszámban publikált folyóiratok és könyvek is. Ezek mind a neokonzervatív eszmerendszert propagálják. A Fox szerkesztői és a neokonzervatív politikusok hasonló nézeteket vallanak Irakról, az Al-Kaidáról és szinte minden fontos világpolitikai kérdésről. Murdoch pénzügyi támogatásával mindenütt hallani lehet a neokonzervatív véleményeket és ez rendkívül megnövelte az egész neokonzervatív mozgalom hatását az amerikai társadalomra. A terror elleni háború propagálásában annyira kitűnt a Fox, hogy William Kristol (Irving Kristol fia) indíttatva érezte magát, hogy köszönetet mondjon a Fox News-nak és személyesen Rupert Murdoch-nak a Bush-kormányzatnak nyújtott támogatásért.

William "Bill" Kristol nemcsak azért befolyásos személyiség mert a neokonzervatív mozgalom egyik megalapítójának a fia, hanem azért is, mert az Izrael politikáját feltétlenül támogató lobby vezető tagja és jelenleg a Project For A New American Century (PNAC) nevű mozgalomnak az elnöke, valamint a The Weekly Standard című tekintélyes lap szerkesztője. Bill Kristol-t jól jellemzi az a tény, hogy a Fox tévében, amelyben rendszeresen szerepel, mint kommentátor, a legdicséretesebb jelzőkkel illete George W. Bush második elnökségi beiktató beszédét. Csupán annak a közlését mulasztotta el, hogy konzultánsként maga is részt vett ennek a beszédnek a megírásában. Természetesen nemcsak a Fox szimpatizál a neokonzervatív eszmerendszerrel és politikával. Nagy befolyása van a több mint 1200 állomással rendelkező Clear Channel Network-nek is, valamint az olyan beszélgető-műsor sztároknak, mint Rush Limbaugh, továbbá az olyan tévé-evangélistáknak, mint Pat Robertson és Jerry Falwell. Ezek együttesen elérték azt, hogy egy olyan absztrakt háborút, mint amilyen a "War on Terror", az amerikai külpolitikát meghatározó elgondolássá tegyék, elárasztva az amerikaiakat azzal a virtuális valóssággal, amit a neokonzervatívok eszeltek ki a számukra.

Az elmondottak megerősítik, hogy a kormányzat tevékenységében, valamint abban, ahogyan azt a korporációs tulajdonban lévő tömegtájékoztatás tálalja, sok olyasmi felfedezhető, amit tehát Baudrillard kifejezését használva hiperreálisnak lehet nevezni. Maga Bush elnök is a tömegtájékoztatás gondolatszegény teremtményének tűnik, olyan embernek, aki csak igen csekély mértékben megy a saját feje után, mert mindent készen tálalnak neki, és akit digitálisan felerősítenek a legkülönfélébb technikai eszközök alkalmazásával. Bush-t az teszi rendkívül hatásossá, hogy az egymást átfedő érdekek hordozójaként a legkülönbözőbb érdekcsoportok tudják manipulálni a saját céljaik érdekében.

Már említettük, hogy a francia filozófus azt is állítja, hogy ez a szimulált világ és mindaz, amit ő hiperrealitásnak nevez, már nem rejti a valódi igazságot, mert ez a valódi igazság már nem létezik. Hugh Urban azonban úgy véli, hogy Baudrillard itt téved, mert az olyan hatalmi pozícióban lévő személyiségek, mint George W. Bush, Dick Cheney, Paul Wolfowitz, Donald Rumsfeld és társaik valóságos tetteket hajtanak végre, amelyeknek igen súlyos következményei vannak reális világunkban és romboló hatásuk gyakran a reálisan létező konkrét emberek életében is tettenérhető. A valóság részeként kell ugyanis elfogadnunk, hogy a környezeti pusztulás eredményeként amerikai polgárok betegednek meg. Kemény tény az is, hogy amerikai katonák halnak meg és sebesülnek meg egy hamis ügy érdekében Irakban, és iraki civilek tízezrei veszítették életüket amerikai birodalmi ambíciók miatt. Egyszóval létezik igazi valóság a szimulált látszatok mögött.

A titokrácia túltengése

A jelenlegi politikai élet legkiemelkedőbb elfajulása a titoktartás és a titkolódzás beteges eluralkodása, azaz a titokrácia dominanciája az államélet és közélet egésze felett. A legbefolyásosabb erők, úgy mint a keresztény jobboldal, a neokonzervatív mozgalom, az energiahordozók felett rendelkező üzleti világ, valamint a korporációs tulajdonban lévő tömegtájékoztatás, egyaránt részt vett ennek a beteges méretű titkolódzásnak a kialakításában. A titoknak ez a kultusza nem azonos a nyugati világban korábban is ismert ezoterikus hagyományokkal. Ennek a titoktartásnak a célja nem a spirituális átváltozás, vagy csak beavatottaknak fenntartott előrelátás, hanem a politikai színlelés és a pénzügyi, gazdasági, politikai és katonai hatalom alulról történő ellenőrzés nélküli önkényes gyakorlása. Éppen ezért eme erők hatásának a felmérése elengedhetetlenné teszi a modern vallásosság és az elhatalmasodó titkolódzás mélyebb megértését, különösen a globális méretű erőszak és terror terjedése szempontjából.

Az úgynevezett "Dominion Theology", amit "Uralmi vagy Hatalmi Teológia"-ként fordítottunk le, és amit a vallásos jobboldal hirdet, a történelem szeszélyes fordulatai révén kitűnően együtt tud működni azzal a keményvonalas külpolitikával, amelyet Cheney, Wolfowitz és általában a neokonzervatívok folytatnak. Mindkét irányzat, tehát az Uralmi Teológia és a neokonzervatív külpolitika erős központosított uralmi rendszert kíván rákényszeríteni egyrészt az Egyesült Államokra, másrészt a Nyugat által elérhető világ egészére. Mindkét irányzat különösen fontos geopolitikai térségnek tekinti a Közel-Keletet, ahol ma a legkiélezettebb konfliktus zajlik a globális uralom megszerzéséért. George W. Bush azért alkalmas mindkét irányzat megvalósítására, mert saját stratégia nélküli révén könnyen tud alkalmazkodni a vele szemben támasztott kívánalmakhoz. Mindig azt nyújtja, amit elvárnak tőle. Ha Hugh Urban szimbolikus kifejezéseit használjuk, akkor az ifjabb George Bush alkalmas arra, hogy eljátsza a "Gentleman" szerepét, azaz teljesítse annak az úriembernek a funkcióját, aki közvetít a valóban tájékozott bölcs ember és a lakosság többsége között. De alkalmas arra is, hogy ő legyen Machiavelli értelmezésében az a "Fejedelem", akit egyszerre jellemez a jámbor vallásosság és a céltudatos uralom, a könyörtelen józanság. Geoge W. Bush azonban alkalmas arra is, hogy ő legyen az a bizonyos bálványkép, a baudrillard-i értelemben vett "Simulacrum", "Bálvány" amely a hatalom gyakorlását lehetővé tévő érdekcsoportok különböző érdekeit mindig a szükségletnek megfelelően képviseli. Az a tény, hogy eddig az amerikai társadalomnak a többsége - nagyrészt a tömegtájékoztatási eszközök hatására - elfogadta ezt az agresszív külpolitikát és egyre elnyomóbb, diktatórikusabb belpolitikát, azt mutatja, hogy az így elképzelt politikus sikeresen tudja a hatalmat gyakorolni.

A neokonzervatívok fellépésüket azzal igazolták, hogy szükség van a modernitás válságának a leküzdésére, és a degenerálódott liberális társadalom megreformálására. E törekvésük eredményeként a neokonzervatív mozgalom és a keresztény jobboldal viszont olyan elnyomó, rendőri módszerekkel kormányzott, diktatórikus társadalmat hoz létre, amely egyre inkább hasonlít az általuk megvetetett és elítélt Szovjetunió társadalmi berendezkedésére. Azáltal, hogy felszámolják a túlzottan engedékeny liberalizmus gyengeségeit, az általuk elképzelt közéleti erkölcs és fegyelem révén, vállalják azt a kockázatot, hogy totalitárius rendszert hoznak létre az Egyesült Államokban. Ezzel beteljesítik Leo Strauss jóslatát, aki már évtizedekkel korábban óvta az amerikaiakat ettől a veszélytől.

Az egyre inkább elhatalmasodó agresszív, militarista külpolitika és a korlátokat nem ismerő költekezés, az állam egyre mélyebb elmerülése a költségvetési deficit és a külkereskedelmi deficit mocsarában, azt eredményezheti, hogy az Egyesült Államok ugyanúgy pénzügyi és gazdasági csődbe juthat, ahogyan a hidegháborús fegyverkezési verseny végül is a Szovjetunió csődbe jutásához és vereségéhez vezetett.

Ahhoz, hogy társadalmi, politikai és történelmi kérdésekben pártatlan álláspontot foglalhassunk el, az első lépés a tények, a gondosan elhallgatott tényeket is beleértve, minél teljesebb számbavétele. De ezek után sem ringathatjuk magunkat abban, hogy képesek vagyunk semleges álláspontra helyezkedni, mert ezeket a tényeket mindenki, a társadalomkutató tudósok is, csak a saját egzisztenciális helyzete szemszögéből képesek értékelni, minősíteni. Ugyanaz a tény a társadalmi hierarchiában más-más helyet elfoglaló vizsgálódó számára másképpen minősül. A minősítést a szükségletekben, az érdekekben és az értékekben meglevő különbözőség határozza meg. Amikor egy kormányzat olyan nyugtalanító politikát folytat, mint a Bush-kormányzat, és a társadalom sorsát érintő fontos tények jelentős részét elfedi az érintettek elől a túltengő titkolódzás, a gondolkodó társadalomtudós és a sorsáért felelősséget érző állampolgár kénytelen feladni a magára kényszerített semlegességét.

Elvileg a tények értéksemlegesek. De gyakorlatilag ez lehetetlen, mert már az a körülmény, hogy a tények végtelen sorából melyek kerülnek kiválasztásra, elrejtésre, vagy nyilvánosságra-hozatalra és elemzésre, már érdek és érték szerinti minősítést jelentenek. Az így már megszűrt tények további átértékelést kapnak azáltal, hogy az adott tények kinek az érdekeit szolgálják és kiét nem, kiknek hasznosak és kiknek károsak. Éppen ezért ma már a vallásos kérdésekben sem lehet a semlegességet és a pártatlanságot színlelve állást foglalni. A társadalom tudós kutatója természetesen nem teheti meg, hogy Istenre, mint megfellebbezhetetlen tekintélyre hivatkozzék. E sorok írója ismétlődően hallotta például Jerry Falwell-től a tévéevangélizáció során, hogy "I have got a divine assignement to save America" - (Istentől kapott megbízatásom van Amerika megmentésére). A társadalomkutató a mindenható Istenre való hivatkozás helyett csak a tényekkel és az érvekkel való meggyőzésre támaszkodhat, a bizonyítékok gondos összegyűjtésére, továbbá az érvelés meggyőző erejére. De ez után is vállalnia kell a kritikai ellenvetések gondos megvizsgálását, és ha azokat nem tudja megcáfolni, akkor változtatnia kell álláspontján.

A hatalom gyakorlóinak tevékenységét egyfajta jótékony, misztikus homály fedi, amit mesterségesen hoznak létre és tartanak fenn. A kutatónak oszlatnia kell ezt a homályt és a misztifikált hatalmi viszonyokat le kell bontania. Ha hozzá tud jutni a kellő nyilvánossághoz, akkor ez a tevékenység már tényleges befolyást gyakorolhat a társadalomra és ennyiben egyfajta politikai hatalmat is jelent. A társadalom feletti uralom az emberek tudata feletti ellenőrzés révén valósul meg. Ha a társadalom kutatója hozzá tud férni ehhez a tudathoz, akkor már maga is befolyásolni tudja a társadalmi fejlődés menetét. Különösen fontos átvilágítani azokat az elnyomó hatalmi viszonyokat, amelyekre annak kialakítói és fenntartói az igazolást Istenben és a transzcendentális dimenzióban keresik. Ilyen például az, amikor a napi politika gyakorlatában egyszerűen csak a Jó és a Gonosz harcára hivatkoznak, megkerülve a politikai döntések konkrét elemzését, tényekre támaszkodó igazolását és a felelősség államférfihoz méltó vállalását.

---