A pénzhatalom és az európai nemzetállamok

Kevés szó esik arról, hogy a nemzetközi pénzhatalom nyugaton is rendszerváltást hajtott végre a múlt század utolsó három évtizedében - közelebbről az Egyesült Államokban, Kanadában, valamint a mai Európai Unió 15 régebbi tagállamában. Nyugat-Európában a szociális piacgazdaság keretében működő jóléti államokat cserélte le pénzgazdasági rendszerben működő, a szervezet magánhatalom által irányított globalizálódott államokká. A pénzgazdasági rendszerben a termelő tevékenység már nem a társadalmi szükségletek kielégítésére történik. A nemzetközi pénz-és korporációs oligarchia által irányított pénzgazdasági rendszerben (ennek az ókori változatát nevezte Arisztotelész krematisztikának) a szükségleteket kielégítő termelő tevékenységről a kereskedelemre, a forgalomra és a fogyasztásra, valamint a spekulációra, azaz a pénz pénzből történő szaporítására kerül a hangsúly. Minden olyan emberi-társadalmi-gazdasági tevékenység, amelyen nem lehet előállítani a magánpénz-rendszer tulajdonosai számára a nagy kamatot, az állam számára a magas adót (amelynek mintegy a fele állami adósságszolgálat formájában szintén a pénzvagyon-tulajdonosokhoz kerül), továbbá amely tevékenység nem végezhető globálisan versenyképes önköltséggel és nyereséggel, az kiiktatódik a gazdasági életből. Az ilyen emberek munkanélkülivé válnak, és a társadalom perifériájára szorulnak.

A pénzmennyiség növekedésének nincs természetes korlátja, mert nincs akkora pénzjövedelem, amelynél nagyobbra ne lehetne igényt tartani. A kamatautomatizmus a pénz mennyiségét kényszeríti hatványozott ütemű növekedésre. A pénz növekedési kényszere pedig a termelő tevékenység egészét hajtja előre a természetellenes növekedés kényszerpályáján. A termelőgazdaság szereplőinek emiatt minden egyéb szempontot alá kell rendelniük a profithajszának, és a felvett hitelek adósságszolgálati terhei fizetésének. Amikor a nemzetközi pénzügyi közösség Nyugat-Európában is bevezette a pénzgazdaságot, akkor valójában leállította Európa hatékony és sikeres gazdasági fejlődését. Ez különösen érvényes arra a Német Szövetségi Köztársaságra, amelynek korábban - a jelenlegi keleti tartományok (az egykori NDK) nélkül is - sikerült kontinensünk gazdaságilag legerősebb államává, az európai gazdaság mozdonyává válnia.

A monetáris hatalom elvétele fosztotta meg Nyugat-Európát a gazdasági önrendelkezéstől. Az NSZK jelenlegi válságának legfőbb oka a német márka és vele együtt a monetáris eszközrendszer elvétele a német államtól. Ezért nemcsak a háttérhatalom olyan frontintézményei a felelősek, mint a Nemzetközi Valutaalap, hanem az eurónak, mint közös uniós valutának a bevezetése is. A nemzetközi pénzoligarchia és kiszolgáló intézményei tagadják, hogy bármilyen kapcsolat lenne az euró kényszerbevezetése, valamint a nyomában előálló infláció, gazdasági pangás és a kiéleződő társadalmi feszültségek között. Németország esetében még népszavazást sem tartottak a pénzügyi szuverenitás feladásáról. A német polgárokat senki nem kérdezte meg arról, hogy le akarnak-e mondani a gazdasági jólétüket biztosító erős német márkáról vagy sem. A mai napig óriási a feszültség a pénz- és korporációs oligarchiát kiszolgáló érdekcsoportok, valamint a lakosság széles rétegei között. Az Európai Unió magját képező Németországban és Franciaországban a lakosság jelentős rétegeinek megingott a bizalma a pénzuralom kulisszademokráciájában, és az ezt irányító politikai osztályban.

Az euró bevezetése Franciaország számára is hátrányosnak bizonyult. Annak idején azzal győzködték a franciákat, hogy az euró lehetővé teszi Németország pénzügyi- és gazdasági túlhatalmának a korlátozását, a francia gazdálkodókat pedig legalább évi 5 milliárd euró többletjövedelemhez segíti Németország rovására. Franciaország akkori elnöke, Francois Mitterrand, döntő szerepet játszott Helmut Kohl német kancellár megzsarolásában. Tudomására hozta, hogy Párizs csak akkor járul hozzá a német egység megteremtéséhez, ha Bonn belemegy az előrehozott valutaunió létrehozásába. Minderről Helmut Kohl emlékirataiban számol be. Jacques Attali, a londoni székhelyű EBRD (European Bank for Reconstruction and Development - Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank) első elnöke, Mitterrand közeli barátja és munkatársa volt. Új könyvében "C'était Mitterrand" (Mitterrand volt az...) beszámol arról, hogy a francia elnök 1989. novemberében megfenyegette Hans-Dietrich Genscher akkori német külügyminisztert, hogy új antantot hoz létre a német egység megakadályozására Anglia és a Szovjetunió (Oroszország) bevonásával, ha Németország elutasítja a valutaunió haladéktalan bevezetését, és a német márka feladását.

Nyílt titok volt a Nyugat-Európát irányító elitcsoportok körében, hogy az euró bevezetésének igazi célja az egységes Németország gazdasági vezető szerepének végleges megszüntetése volt. Az egységes Németországnak a kelet-európai gazdaság átalakításában és irányításában játszott vezetőszerepét kívánták aláásni. További cél volt magának Németországnak a gazdasági meggyöngítése, ami elkerülhetetlenül együtt járt a kemény valutának számító német márka lecserélésével a sokkal gyöngébb euróra. Mindez olyan gazdasági szerkezetet kényszerített Németországra, amely a pénzviszonyokba elrejtve lehetővé tette a német gazdasági erő fokozott felhasználását az úgynevezett felzárkóztatandó országok támogatására. Az euró - és a monetáris önrendelkezés vele járó megszűnése - Németországot valósággal megbénította.

A márka feladásával Németország már nem volt többé olyan fejlett és erős ipari hatalom, amelynek cselekvőképességét szilárd nemzeti valutája biztosította. Az eurózónában eluralkodó pénzügyi bizonytalanság azonban nemcsak Németországot gyöngítette meg, hanem Franciaországot is. Az erős gazdasági szereplők az alacsony bérű országokba fektették be tőkéiket. A kis- és közepes vállalkozások is hamarosan úgy érezték, hogy ha versenyben akarnak maradni, akkor ugyanezt kell tenniük. Ez a fajta mozgékonyság és rugalmasság olyan követelményeket támasztott velük szemben, amelyeket már nem tudtak teljesíteni. Ennek következtében évente 40 000 ilyen cég ment csődbe. A kiegyensúlyozatlanság egyre fokozódott, és a német nép számára nyilvánvalóvá vált, hogy Európa fejőstehenének tekintik. A német gazdaság stagnálása azonban megakadályozta, hogy Németország továbbra is a korlátlanul szivatható balek szerepét töltse be.

Amíg Németország rendelkezett a monetáris szuverenitásával és forgalomban volt a német valuta, addig időnként csak a márka átértékelésére, nem pedig a leértékelésére került sor. Aki német valutában tartotta vagyonát az tőkenyereséghez jutott, nem pedig veszteséghez. A német márka minden átértékelése a reáljövedelem emelkedésével, és az értéktermelő munkát végző lakosság életszinvonalának a növekedésével járt. De ez érvényes volt a nyugdíjas rétegek számára is. Ezért joggal lehetett a német márka átértékelését egyfajta társadalmi osztaléknak nevezni, amelyet a német nép a versenyképességével érdemelt ki.

Az európai kultúra egyik csúcsteljesítményének nevezhető az a szociális piacgazdaság, amely legfejlettebb formáját a skandináv országokban és Németországban érte el. A Wilhelm Röpke, Werner Sombart, Ludwig Erhard, Karl Schiller nevével is fémjelzett szociális piacgazdaság megalkotói egészen másképp gondolkodtak mint a mai pénzuralmi rendszer irányítói. Azt hirdették, hogy mindenki számára alanyi jogon jár a szociális biztonság, egyszerűen azért, mert az illető embernek született. A II. Világháború utáni legendás kereszténydemokrata politikus, Konrad Adenauer, jelszava is a szociális piacgazdaság és a jóléti állam volt az 1960-as években. Amikor a munkanélküliség 1967-ben hirtelen 400 000-re növekedett, akkor ezt a számot tűrhetetlenül nagynak tekintették és külön törvényt hoztak ennek a helyzetnek a megváltoztatására (Gesetz zur Förderung der Stabilität und des Wachstums der Wirtschaft). Ennek a törvénynek az volt a feladata, hogy specifikus szabályozókkal gondoskodjék arról a közérdekről, amely a csak szociális piacgazdaság keretében érvényesíthető. Emögött az a felismerés húzódik meg, hogy a piaci mechanizmus - különösen gazdasági visszaesés vagy válság idején - nem alkalmas a közérdek szolgálatára.

Az említett stabilitási törvény koordinálta a szövetségi, a tartományi és a helyi önkormányzati szervek költségvetési politikáját a központi bank, a Bundesbank monetáris politikájával és hitelezési rendszerével. Ezen túlmenően kiterjesztette a szövetségi kormányzat mozgásterét a többi autonóm politikaformáló csoport irányában - így a munkavállalók és a munkáltatók érdekképviseleti szervei felé. A törvény értelmében a gazdasági és a pénzügyi politikát e négy érdekelt fél együttműködésére kellett alapozni, és az érdekegyeztetésbe mindegyiküket érdemben be kellett vonni. A fő cél az volt, hogy minden olyan testület és érdekcsoport, amely hatással van a gazdasági folyamatra, befolyásolható legyen a monetáris-és hitelpolitika eszközeivel. Aktív pénzügyi beavatkozással kívánták ellensúlyozni a gazdasági ciklusok kilengéseinek a hatásait, s így elősegíteni a szükségessé vált strukturális változtatásokat. A strukturális politika fő befolyásolási eszközei az állami támogatások voltak, amelyek vagy közvetlenül kerültek folyósításra, vagy pedig adókedvezmények formájában.

2006-ban a Német Szövetségi Köztársaságban - az öt új tartomány (vagyis az egykori NDK) nélkül - a hivatalosan nyilvántartott munkanélküliek száma eléri a 3,5 millió főt. Ezt a számot a statisztikusok még meg szokták növelni azoknak a munkanélkülieknek a számával, akik már különböző okokból kiestek a nyilvántartásokból, de szeretnének dolgozni. Ezért nyugodtan állíthatjuk, hogy ma körülbelül tízszer annyi a munkanélküliek száma, mint a tűrhetetlennek minősített 1967-es időszakban, amikor némi visszaesés mutatkozott a gazdasági csoda országában.

A német szociáldemokrata-zöld koalíció és a Schröder-kormány bukásához jelentősen hozzájárult az, hogy a mai Németország egészét tekintve a munkanélküliség tartósan - a hivatalos adatok szerint is - 4,5 millió és 5 millió között mozog, de valójában ennek a duplájával kell számolni. Illúziónak bizonyult az a vágy, hogy az európai integrálódási folyamat majd segít úrrá lenni a magánpénz-monopóliumra alapozott globalizáció kártékony hatásain. Az európai integráció - ahogy az EU fokozatosan átalakult nemzetek feletti mesterséges birodalmi-struktúrává - egyre kevésbé tudta megvédeni az Európai Gazdasági Közösség, az Európai Közösség, majd Európai Unió tagállamait a magánpénzrendszer globalizációjának a negatív hatásaival szemben. Az EU tagállamai megmaradva szuverén országoknak sokkal eredményesebben tudtak volna védekezni a globalizációval szemben. A nemzetközileg létrejött szervezett magánhatalom a nála lévő magánpénz-monopólium segítségével terjesztette ki hegemóniáját az Európai Unióra, és benne Németországra. Uralmi helyzetét az ő érdekeit szolgáló közös valuta, az euró kényszerbevezetésével szilárdította meg. Az euróról már kiderült, hogy nem tette Európát sem erősebbé, sem egységesebbé. Ugyanakkor valamennyi tagállam gazdaságát és társadalmát nehéz próba elé állította.

Németország a gazdasági csoda egykori megvalósítója egy helyben topog és már nem tudja betölteni a mozdony szerepét. A fejőstehén kimerült, gazdasága hosszabb ideje stagnál, és nem tudja fedezni az európai kényszerintegráció költségeit. Ezt a tényt a távozni kényszerült Gerhard Schröder kancellár is elismerte, abban az interjújában, amelyet a Die Zeit című hetilapnak adott. De ezt hangsúlyozta az Európai Unió londoni csúcsértekezletén is, ahol még ő képviselte Németországot. Az euró bevezetéséről a német társadalmat nem kérdezték meg, mert a nemzetközi pénzoligarchia nem volt hajlandó ezt megengedni. Az illetékesek nagyon is tisztában voltak azzal, hogy ha a német társadalom demokratikus eljárás keretében kinyilváníthatja valódi véleményét, akkor az eurót Németországban soha nem vezetik be. Az euró ugyanis megfosztotta a német államot gazdasági és pénzügyi önrendelkezésétől. Ennek számos káros következménye ma már letagadhatatlan.

Az euró sok hátránnyal járt az Európai Unió többi úgynevezett központi magot képező tagállamára is, mert a globalizációval járó káros hatásokat felerősítette: felgyorsította a költségvetések eladósodását és a szociális védelmi-háló lebontását. A magánpénz-monopólium kicsavarta a közhatalom kezéből a pénzkibocsátás, az árfolyam-és kamatszabályozás, valamint a hitelnyújtás eszközeit. Emiatt az államok eladósodtak és a költségvetéseik egyre nagyobb részét kellett adósságszolgálatra fordítaniuk. A pénzuralmi rend sajátosságának megfelelően bekövetkezett az is, amire már utaltunk, hogy mindenki elveszítette a munkahelyét, akinek a munkáján nem lehetett előállítani a magánhitelezők számára kamatot, az eladósodott állam számára a magas adókat, és a transznacionális korporációk számára pedig a globálisan versenyképes nyereséget és önköltséget.

Németországban milliók váltak munkanélkülivé, noha ezért nem ők, hanem a rájuk kényszerített pénzuralmi rendszer a felelős. Mintegy tízmilliónyi polgár került a társadalom perifériájára és sokan közülük kifejezetten szegénnyé váltak, akik segélyezésre szorulnak. Az eladósított állam, amely bevételének közel felét adósságszolgálatra - főleg kamatfizetésre - kénytelen fordítani, képtelen az egykori jóléti állam keretében kialakult szociális rendszer működtetésére. Egyre kevesebb jut az egészségügyre, a társadalombiztosításra, a nyugdíjakra és a munkanélküli támogatásokra, és kénytelen piaci alapokra helyezni az iskolarendszert is. A munkanélküli ember nemcsak jövedelmét és így anyagi biztonságát veszíti el, hanem társadalmilag is a perifériára szorul és kirekesztődve a társadalomból nem képes teljes értékű emberi életet élni.

A történelem iróniája, hogy ez lett az osztályrésze annak a Franciaországnak is, amelynek önző és rövidlátó vezetői döntő szerepet játszottak abban, hogy ráhúzzák az euró-kényszerzubbonyát Németországra. Szemellenzősen csak arra összpontosítottak, hogy megbénítsák a kemény versenytársat jelentő gazdasági óriást, és megfosszák pénzügyi túlhatalmától. Párizs végül azt kapta jutalmul, amit Berlin büntetésül. A magánpénz-monopólium rendszere következtében Franciaországban is oly nagy lett a költségvetési hiány, hogy az állam már nem tudja finanszírozni a társadalmi programok jelentős részét. Ez veszélyes társadalmi feszültségekhez vezetett, amelyek drámaian váltak láthatóvá azoknak a felgyújtott gépkocsiknak, autóbuszoknak és középületeknek a lángjainál, amelyek hetekig lobogtak Párizs és több más francia nagyváros szegények és afrikai bevándorlók által lakott külvárosaiban 2005 őszén.

Franciaország jelenlegi vezetésének válaszolni kell arra, hogy vajon kész-e ma már elhatárolódni a korábbi francia elnök, Mitterrand, rövidlátó és károsnak bizonyult politikájától, és hajlandó-e most már megváltoztatni ezt a politikát? Az jelentene lényegi változást, hogy ha Párizs a jövőben már támogatná Berlint pénzügyi szuverenitása és a német nemzeti valuta visszaszerzésében. Németország valójában csak monetáris önrendelkezésének a helyreállításával tud változtatni jelenlegi nehéz helyzetén. Csak így képes állami kibocsátású olcsó hitelekkel finanszírozni olyan nagyszabású értékteremtő gazdasági programokat, köztük olyan infrastrukturális fejlesztéseket, mint, pl. a mágneses lebegtetésű vasútrendszer (Magnetschnellbahn) kiépítése egész Németország területén.

A világ első mágneses lebegtetésű vonatát Berlin és Hamburg között kívánták forgalomba állítani, amely a 400 kilométeres távolságot egy óra alatt tette volna meg. Az angolul Transrapidnak nevezett járművek óránként 450 kilométeres sebességgel képesek haladni. A vonat alsó szekciója betakarja a sínt, mágnesek sorozatával hajtva előre a szerelvényt, amely 10 milliméterrel a sín felett lebeg. Egy másik mágnessor oldalról fejt ki erőt, s ily módon a vonatot megfelelő helyzetben tartja. Ezen felül a mágnesek a szerelvény alatti mágneses mezőt is befolyásolják. Az energiát a vonaton tárolt akkumulátorok biztosítják.

A Kohl-kormánynak az euró bevezetése előtt még megvolt a saját monetáris eszközrendszere ennek az egész Németország közlekedési rendszerét forradalmasító mágneses lebegtetésű vasúti rendszernek a kiépítésére. Amikor az euró kényszerzubbonya mozgásképtelenné tette Németországot, Berlinnek le kellett mondania erről a nagyszabású programjáról. Ha megvalósul, hasonló hatással járt volna, mint, amilyent 1933-at követően a Wilhelm Lautenbach által kidolgozott pénzügyi és gazdasági program eredményezett. Akkor másfél év leforgása alatt sikerült a nyolc millió munkanélküliből több mint hét milliónak munkát biztosítani. Ha ezt a Transrapid vonathálózatot Németország kiépíthette volna, akkor a finanszírozására kibocsátott állami hitelek nem okoztak volna inflációt. A pénzmennyiség növekedését ellensúlyozta volna a felépült mágneses lebegő-vasúthálózat értéke. Emellett több millió ember munkához, és az úgynevezett kapcsolódó (multiplikátor) hatások eredményeként a többi iparág is számos megrendeléshez jutott volna. Több millió segélyezett munkanélküli - adófizető polgárrá átalakulva - jelentős mértékben növelte volna a költségvetés bevételeit. A magánpénzmonopóliuma segítségével sarcoló pénzoligarchia kivételével egész Németország jól járt volna.

A nagykoalíció programja: takarékosság, modernizáció és beruházás

A 2005. szeptemberében megtartott parlamenti választás csaknem patthelyzetet eredményezett. A nyomában létrejött nagykoalíció kemény alkudozások után csak 2005. novemberében vehette át Németország irányítását. Angela Merkel-kormányában Horst Seehofer, aki Helmuth Kohl kancellársága idején egészségügyi miniszter volt, az Élelemzésügyi-, Fogyasztóvédelmi- és Mezőgazdasági Minisztérium élére került.

Seehofer úgy látja, hogy a nagykoalíció eredményesen oldhatja meg azokat a problémákat, amelyekkel az előző kormányok nem tudtak megbirkózni. Az új kormány egyszerre törekszik a hosszú távú gazdasági fejlődést meghatározó reformok végrehajtására és a szociális biztonság fenntartására. A gazdasági hatékonysághoz szükséges feltételeket társítani óhajtják a szociális intézményrendszer védelmével. Horst Seehofer azt állítja, hogy szakítottak a neoliberális főáramlatú közgazdasági irányvonallal. Abból indulnak ki, hogy nem lehet működtetni első-osztályú gazdaságot ugyancsak első-osztályú juttatások és szociális biztonság nélkül. Ezeket az ellentétes, de egymást kölcsönösen feltételező és kiegészítő törekvéseket nem lehet egyszerűen a költségvetési kiadások csökkentésével és szigorú gazdasági megszorító intézkedésekkel elérni, hanem csak dinamikus és innovatív gazdasági-pénzügyi politikával.

Seehofer minderről a München melletti Tutzing-ban tartott politikai tanácskozáson számolt be 2005. november 12-én. Közölte vendéglátóival, hogy a nagykoalíció megállapodása olyan intézkedési csomagot tartalmaz, amely az adókedvezményektől az új munkahelyek létesítéséig számos ösztönzést nyújt a beruházóknak Németországban. Ezek elősegíthetik a magántulajdonban lévő épületek renoválását, mert ezeket a családi otthonokat máris jövőbeni munkahelyeknek tekintik. Külön programok indulnak be a képzés és a kutatás terén, és nagy mértékben megnövelik az erre fordítható támogatásokat. Azt a jelszót, hogy "ha csökkentjük a szociális juttatásokat, akkor növekszik a gazdaság" felváltotta az az új jelszó, hogy "szükség van reformokra, de ezeket meg kell támogatni erőteljes, innovatív és dinamikus gazdasági intézkedésekkel".

A koalíciós tárgyalásokon sikerült meghaladni azt a téves elméletet, hogy ha folyamatosan és elég nagymértékben csökkennek a társadalmi juttatások, akkor automatikusan növekszik a gazdaság és egyre több lesz a munkahely. A Merkel-kormány e helyett arra törekszik, hogy egyidejűleg legyen takarékosabb, vállalja az alapvető reformokat és növelje jelentősen a beruházásokat. Seehofer azt is elmondotta, hogy elvetették a nyugdíjak csökkentésére vonatkozó javaslatokat. Nem ilyen módszerekkel kíván a kormányzat pénzhez jutni. Ugyancsak elkötelezte magát a nagykoalíció az erőteljes családtámogatás mellett. Az asszonyok havi 1800 eurót fognak kapni szülői támogatás címén. Ezért a pénzért fogadhatnak segítséget, s így tovább dolgozhatnak, vagy ők maguk vállalhatják a gyermekeik ellátását a születés utáni első évben.

A nagykoalíció arra is törekszik, hogy az emberek minél tovább megtarthassák munkahelyeiket. Ha valakit arra kényszerítenek, hogy korai nyugdíjba menjen, azzal lényegében a nyugdíját csökkentik, mert minél előbb nyugdíjas, annál kisebb a nyugdíja. Külön programot készítenek az ötven év felettiek részére, hogy visszahozzák őket a munkaerő-piacra. Ezért véget akarnak vetni a mesterséges ifjúsági "kultusznak", amely valójában a munkabéren való takarékoskodást jelentette. Seehofer ugyanezen a rendezvényen szólt az eladósodás és a beruházás közti egészséges arány megteremtéséről. Ha van egy 50 milliárd eurós beruházás, akkor 40 milliárd eurós eladósodás elviselhető. A felvett hiteleket azonban nem szabad fogyasztásra, szociális juttatásokra vagy közalkalmazottak fizetésére fordítani, azaz felélni. Ezért a nagykoalíció vissza akarja állítani az állam cselekvőképességét. Csak termelő vagy infrastruktúra beruházás céljára célszerű felvenni hiteleket.

Az elmúlt években az állam hitelek felvételével próbálta megnövelni mozgásterét a társadalmi újraelosztás érdekében. Ez azonban adóemelésekhez vezetett. A jelenlegi magas adók az elmúlt eladósodás következményei. A jövő nemzedékeknek kell viselniük magasabb adók formájában a jelenlegi túlköltekezést. Ami ma adósság, abból holnap adó lesz. Hitelek csak a beruházások növelésére, a közlekedés, az egyetemi oktatás és az egészségügyi infrastruktúra továbbfejlesztésére vehetők fel.

Seehofer részben a már hivatkozott Wilhelm Lautenbach elképzeléseit elevenítette fel. Lautenbach volt az, aki az 1930-as évek elején úgy akarta a gazdasági válsággal és nemzetközi pénzügyi embargóval megbénított weimari Németország gazdaságát fellendíteni, s a náci párt hatalomra kerülését elhárítani, hogy átfogó infrastrukturális beruházási programokat dolgozott ki. Mindezt Lautenbach állam által kibocsátott pénzügyi eszközökkel kívánta finanszírozni, bebizonyítva, hogy a termelési és infrastruktúra-fejlesztési célokra kibocsátott állami pénz nem eredményez inflációt. Lautenbach azt is megmagyarázta, hogy az ilyen közpénzből finanszírozott infrastrukturális programok nemcsak a gazdasági növekedést serkentik, de fokozzák az egész gazdaság termelékenységét és versenyképességét. A segélyre szoruló milliók hasznos munkát végző adófizető polgárokká válnak. Ezért ez a fajta finanszírozás nem eladósodást jelent, hanem a jövőbe történő beruházást.

Megoldja-e mindez Németország stagnálását?

A nagykoalíciónak szembe kell néznie az Európai Unióban kialakult költségvetési válsággal. Ezt nem lehet csupán tárgyalásokkal megoldani. Németország fizetőképességének a határához érkezett, ugyanakkor Anglia továbbra is ragaszkodik az eddig élvezett különleges juttatásokhoz. Franciaország sem tud lemondani mezőgazdaságának a jelentős támogatásáról. Az EU új kelet-európai tagjai mind arra vannak kényszerítve, hogy csatlakozzanak mielőbb az euró-zónához. Tud-e minderre az új berlini kormányzat megoldást nyújtani? Noha a német gazdaság az Európai Unió többi tagállamával egyetemben elmozdult a mélypontról, a Merkel-kormány - egyes szakértők szerint - csak átmeneti megoldás lehet. Eredménynek tekinthető, hogy ez a kormány nem vállalta a kemény gazdasági megszorító intézkedéseket, amelyek kiszámíthatatlan társadalmi feszültséget okoztak volna.

Aki figyeli a pénzuralmi rendszer teljes berendezkedését Németországban, szembesül azzal, hogy a nagy nemzetközi pénzügyi alapok milyen erőfeszítéseket tesznek a német gazdaság egészének az átvételére. Az úgynevezett fedezeti alapok (hedge fund-ok), amelyek a befektetési eszközök magas kockázatú csoportját jelentik, általános támadást indítottak a német gazdaság ellen. Mintegy nyolc hedge fund a középméretű vállalatokat támadta meg. Most már a legnagyobb cégekre is sorkerült. Egy ilyen pénzügyi korporáció, a Tweedy Brown, mindent elkövet azért, hogy konzorcium jöjjön létre a Volkswagen és a Porsche között.

Az egész építési ipar, különösen a lakásépítési szektor, a pénzügyi korporációk célkeresztjébe került. Mindent vásárolnak, a lakásoktól a kastélyokig. A problémát az okozza, hogy a német lakosság kénytelen mindezt tehetetlenül szemlélni, mert semmilyen eszköze sincs a védekezéshez. A Maastrichti Szerződés korlátozásai is fojtogatják a német gazdaságot. Ha mindennek valamilyen radikális változás nem vet véget, akkor az Európai Unió gazdasági mozdonya hamarosan megszűnik számottevő ipari országként létezni. Hasonló problémákkal küzd Franciaország, és részben Olaszország is.

Németország jelenlegi válságának fő oka az Európai Monetáris Unió létrejötte. 1989. tavaszán az NSZK kormányzata nem számolt a kommunista berendezkedésű Kelet-Németország gyors összeomlásával. A berlini fal 1989. november 9-én bekövetkezett összeomlásakor sem rendelkezett még a bonni kormány konkrét tervvel az új helyzet kezelésére. Ezért a felkészületlenségéért az egész német társadalom igen nagy árat fizetett. Még ma is vannak olyan területek, ahol a munkanélküliség eléri az 50%-ot az NSZK új keleti tartományaiban, ahogy ma az egykori NDK-t nevezik. A pénzügyi spekuláció uralma alá helyezett gazdaság nem volt alkalmas működőképes gazdaság beindítására a csődbe jutott és felszámolt kommunista tervgazdaság helyén. Azzal is számolni kell, hogy a jelenlegi magánpénzrendszer - a benne működő kamatmechanizmus miatt - világméretű fizetési válsághoz és a globális pénzrendszer felbomlásához vezethet.

Franciaországban a helyzet valamivel jobb. A francia törvényhozók hoztak olyan jogszabályokat, amelyek tiltják a nagy pénzügyi korporációk, hedge fund-ok terjeszkedését. Még abban az esetben is, ha egy ilyen spekulációs támadás során megszerzik a részvények többségét, a külföldi tulajdonú pénzalap nem lehet tulajdonos. Németországban azonban nincsenek ilyen védelmet biztosító jogszabályok. Az új pénzügyminiszter, Steinbrück, már célzott arra, hogy Németországnak vissza kellene térnie saját nemzeti valutájához, a német márkához, hogy meg tudja védelmezni pénzügyi és gazdasági szuverenitását. Steinbrück elmondotta: Németországnak egy éve van arra, hogy rendbe tegye a helyzetet Európában, és teljesíteni tudja az úgynevezett Stabilitási Paktum feltételeit. Ha ezt elmulasztja, akkor nagyarányú pénzügyi válsággal kell számolnia. Ezt úgy is meg lehet fogalmazni, hogy az euró, mint közös valuta megbukott.

A Financial Times-ban több cikk is megjelent arról, hogy gyengébb pénzügyi helyzetű európai országok várhatóan távoznak az euró-zónából. A francia központi bank kormányzója - Christian Noyer - is lehetségesnek tartotta, hogy néhány ország majd kilép az euró övezetből. Ez a lehetőség tehát fennáll, és bármikor bekövetkezhet. A probléma gyökere az, hogy az a pénzügyi struktúra, amelyre ráépítették az eurót, számos vonatkozásban nem működik. Az euró hívei kezdetben azzal érveltek, hogy az védelmet nyújt a globalizáció pusztító pénzügyi hatásaival szemben, és egyben a világgazdaság második tartalékvalutájaként a dollár ellensúlya lehet. Mára már nyilvánvaló, hogy mindebből nem sok valósult meg. Bebizonyosodott, hogy az euró bevezetéséből származó negatív következmények, párosulva a Maastrichti Megállapodás és a Stabilitási Paktum kényszerzubbonyával, valójában előre megtervezett következmények. Az európai egyesülési folyamatot irányító erők így kívánták Németországot végleg a nemzetközi pénzügyi közösség hegemóniája alá helyezni.

1989. november 28-án Helmuth Kohl akkori német kancellár tíz pontos programot terjesztett elő két független német állam konföderációjának a létrehozására. Két nappal később pedig - állítólag az NSZK-ban működő Vörös Hadsereg Frakció, a RAF, terrorista csoport nem létező harmadik nemzedékének a tagjai - meggyilkolták a Deutsche Bank elnökét, Alfred Herrhausen-t. A merénylet elkövetőit azóta sem találták meg. Ezekben a napokban Franciaország akkori elnöke, Francois Mitterrand, ultimátumot intézett Helmuth Kohl-hoz. Eszerint Párizs csak úgy járul hozzá a két Németország egyesüléséhez, ha Németország vállalja az Európai Monetáris Unió előrehozott bevezetését.

Ma, amikor Franciaország makacsul ragaszkodik Mitterrand politikájának a folytatásához, valójában önmagát is megbénítja, és egyáltalán nem szolgálja vele a hosszú távú francia nemzeti érdekeket.

Itt kell egy kis kitérőt tennünk, hogy megvilágítsuk: milyen szerepe volt a jelenkori szinarkizmusnak (synarchism) a mai helyzet kialakulásában? A szó görög eredetű és az együtturalkodást fejezi ki. Ezt a fogalmat először egy angol lelkész használta a Bibliáról szóló könyvében. A titkos társaságok hatalmára vonatkozóan egy francia szerző, Saint-Yves d'Alveydre, alkalmazta ezt a fogalmat, mert úgy gondolta, hogy a háttérben meghúzódó titkos társaságokkal lehet a legideálisabban kormányozni. Az ismert amerikai közgazdász és közéleti személyiség - Lyndon LaRouche - azt állítja, hogy John Foster Dulles, aki Eisenhower elnök külügyminisztere volt, a nemzetközi pénzügyi intézmények és a Földünk erőforrásaival rendelkező világcégek, valamint a hírszerző és titkosszolgálatok együttes hatalom-gyakorlására törekedett. A felsorolt három erő fasiszta rendszereket próbált kialakítani az 1930-as években Európában és Közép-Amerikában, elsősorban azért, hogy az eladósított országokat így akadályozzák meg adósságtörlesztési kötelezettségeik teljesítésének a felmondásában.

A szinarkizmusnak van kínai változata is. John K. Fairbank, a Harvard Egyetem sinológus professzora szerint ennek az a lényege, hogy az egységes hatalomgyakorlás érdekében integrálják - kooptációval (meghívásos bevonással) - a meglévő elit és hatalmi csoportokat. Ez az uralmi forma meghatározott rituálékkal legitimálja magát és az integrált hatalmi elit tagjait különböző kedvezményekkel nyeri meg magának. Ily módon semlegesíti azokat a lehetséges erőket, amelyek a hatalomgyakorlás fennálló rendje ellen felléphetnének. Szinarkistának nevezték egyes kutatók azt az uralmi formát is, ahogyan az angolok gyakorolták a hatalmat a hongkongi koronagyarmatukon. Hongkong kormányzatát elitek közötti konszenzuson alapuló kormányzatnak nevezték. Itt is az volt a lényeg, hogy mihelyt megjelent egy olyan erő, amely veszélyeztethette a hatalmat gyakorlók helyzetét, akkor ezt az erőt haladéktalanul kooptálták és az integrált hatalmi elit részesévé tették. Összefoglalva: a szinarkizmus nem más, mint valamennyi befolyásos társadalmi erőnek az integrálása egyetlen hatalmi elitbe, azért, hogy az riválisok nélkül, zavartalanul és hatékonyan kormányozhasson.

A két világháború között a szinarkizmus hívei támogatták Mussolinit, Franco-t, Hitlert és Franciaországban Petain marsall kormányát. Nyíltan kimondták, hogy nem fogják megengedni olyan személyek fontos politikai funkcióba kerülését, akik válság idején a közjót előnybe részesítenék a nemzetközi pénzügyi közösség, elsősorban a beruházó bankárok érdekeivel szemben. A jelenlegi német nagykoalíció mögött szinarkista stratégia húzódik. Ezt a stratégiát Magyarországra is rákényszeríthetik az Európai Uniót ténylegesen irányító erők, elsősorban a nemzetközi pénz-és korporációs oligarchia döntéshozói. Budapesten is alakulhat nagykoalíciós kormány a pénzoligarchia érdekeit szolgáló kemény megszorító intézkedések fegyelmezett végrehajtására.

Helmuth Kohl 1989. novemberében és decemberében tisztában volt azzal, hogy politikai unió nélkül nem lehet megteremteni a monetáris uniót Európában. Azt is tudta a kancellár, hogy az egységes pénz, az euró, közvetlenül fenyegeti Németország monetáris szuverenitását, és veszélyezteti az alapvető német érdekeket. Számos okból Kohl arra a meggyőződésre jutott, hogy engednie kell. Ma már sok német - köztük szakemberek és politikusok is - úgy vélik, hogy lett volna más megoldási lehetőség is. Kohl azonban úgy érezte, hogy országát háború fenyegeti, sőt még az élete is veszélyben van. Az Alfred Herrhausen elleni merénylet egyik címzettje is minden bizonnyal maga Helmuth Kohl volt, aki nemcsak bizalmas és nagy tudású tanácsadóját, de meghitt jó barátját is elveszítette a Deutsche Bank meggyilkolt elnökében. A volt kancellár emlékirataiban azt írja, hogy az Európai Unió első csúcstalálkozóján, amelyre Strasbourg-ban 1989. decemberében került sor, életének legsötétebb óráit élte át. A többi európai vezető a legridegebb és legelutasítóbb magatartást tanúsította vele szemben. Ezért Kohl végül is kapitulált. A fegyveresen már 1945-ben legyőzött Németország számára valójában ezzel a pénzügyi és gazdasági kapitulációval ért véget a második világháború, lett teljessé veresége maradék önrendelkezésének az elvesztésével.

Az Európai Monetáris Uniót 1998. májusában hozták létre, és a közös valutát, az eurót, pedig 2002. január 1-ével vezették be az EU tizenkét tagállamában. Ez azt is jelentette, hogy a gazdasági életből kikapcsolták a legalapvetőbb piaci szabályozókat. Így például a fair, esélyegyenlőségen alapuló gazdasági verseny nem érvényesült, mert megszűnt a szilárd nemzeti valuta birtoklásából származó előny. Az Európai Unió szegényebb új tagjai számára pontosan gazdasági elmaradottságuk miatt az euró előnyökkel járt. Az elmaradottabb országok, mint termelési helyszínek, olcsó béreik, alacsony társadalmi kiadásaik és ugyancsak alacsony adóik révén előnyöket élveztek. Ezek az egyoldalú előnyök azonban hátrányosak egy valódi piacgazdaság számára. Az EU szegényebb országai korábban persze fokozott kockázatot jelentettek gyenge nemzeti valutáik miatt a befektetők számára. Az euró bevezetésével ez a kockázat egy csapásra megszűnt. A külföldi beruházások száma növekedett az elmaradottabb országokban, és ez gazdasági fellendülés látszatát keltette. A gazdasági fellendülés azonban csak illúzió volt, mert az olcsó termelésből származó nyereség az infláció révén gyorsan fel is szívódott. Jó példa erre Olaszország, ahol Spanyolországhoz, Portugáliához és Írországhoz hasonlóan magas volt az infláció. Németországban viszont - ennek lecsapódásaként - deflációs hatások érvényesültek, és igen magasra szökött a munkanélküliek száma. Így tehát az euró bevezetése leállította azt a nemzeti gazdaságot, amely korábban az egész európai gazdaság mozdonya volt.

Ugyanakkor annak is tanúi lehetünk, hogy a politikai unió nem jött létre az integráció keretében. Már Helmuth Kohl is azt hangoztatta, hogy a gazdasági és pénzügyi integrációt meg kell előznie a politikai unió létrehozásának. Csak erős politikai hatalommal bíró brüsszeli és strasbourgi központ lehet a teljesen független monetáris hatalom egyensúlya, és gyakorolhat egyenlő félként befolyást a diktátori hatalommal felruházott frankfurti Európai Központi Bankra. A szociális biztonság se maradhat kizárólag a monetáris önrendelkezéstől megfosztott tagállamok hatáskörében, hanem azt is az unós intézmények felelősségévé kellene tenni. Azok a megállapodások, amelyeket összefoglalóan és pontatlanul "Európai Alkotmánynak" szoktak nevezni, megbuktak a 2005. májusi franciaországi és hollandiai választásokon. Amiről nem beszélnek az az, hogy nemcsak ez az úgynevezett Európai Alkotmány bukott meg, hanem a közös valuta, az euró is. Ma már nemcsak a németek, de a franciák, a hollandok és más nemzetek számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a kikényszerített és idő előtti európai pénzügyi integráció számos negatív következménnyel járt. Mindez párosulva a globalizáció destruktív hatásaival - amelyektől az egyesités nem tudta megvédeni az EU tagországait - megváltoztatta az európaiak véleményét az Európai Unióról.

A jelen körülmények között a nagy beruházók már nem Németországba fektetnek be, hanem az olyan országokba, mint Portugália és Spanyolország. A Stabilitási Paktum megtiltja a tagállamok számára, hogy gazdaságélénkítő programokat indítsanak olcsó közhitelekkel. Németországban ténylegesen tízmillióra tehető a munkanélküliek száma, és Franciaországban is legalább hatmillió munkahely hiányzik a termelő-szektorban. Ez az óriási méretű munkanélküliség megnöveli a szükséges reformok költségeit, és finanszírozhatatlanná teszi őket. A szokásos neoliberális recept a kemény gazdasági és pénzügyi megszorító intézkedések érvényesítése. Ha azonban továbbra is ezt a megoldást kényszerítik rá, például, Németországra, akkor az a teljes gazdasági összeomláshoz és a nyomában járó társadalmi robbanáshoz vezethet.

Érdemes itt az 1933-as nemzetiszocialista hatalomváltást megelőző helyzetre utalni Németországban. Azok a brutális megszorító programok, amelyeket Heinrich Brüning akkori kancellár a nemzetközi pénzügyi embargó kényszerítő hatására vezetett be, 25%-ra növelték a munkanélküliek számát. Ez döntő módon segítette elő Hitler hatalomra kerülését. Ma a közös valuta, az euró, a Maastrichti Szerződés és a Stabilizációs Paktum alkotják azt a kényszerzubbonyt, amelyek megakadályozzák a tagállamokat, hogy a közjó védelmében és az egész társadalom érdekeinek a szolgálatában cselekedhessenek. Még az euróról zajló viták során négy neves német egyetemi tanár a Karlsruhe-ban működő Alkotmánybírósághoz fordult azt kifogásolva, hogy az euró bevezetésének a módja sérti a Német Szövetségi Köztársaság Alkotmányának több fontos rendelkezését. Az Alkotmánybíróság akkor úgy döntött, hogy egy átmeneti időre - tehát ideiglenesen - engedélyezhető az euró bevezetése Németországban.

Ma már látható, hogy az euró bevezetésének célja a szociális piacgazdaság alapján működő jóléti állam intézményrendszerének a felszámolása volt. A Wilhelm Röpke, Ludwig Erhard, Karl Schiller és a többi társadalomreformer által kifejlesztett és megvalósított szociális piacgazdaság és jóléti állam koncepció eredetileg Bismarck, a német egyesítést megvalósító vaskancellár, által bevezetett reformokban gyökerezett. Ezekből a reformokból az Egyesült Államok is többet átvett annak idején.

Aki nyomon követi a világ pénzügyi folyamatait, azzal is kénytelen számolni, hogy a pénzrendszerben létrejött, és veszélyesen felfúvódott derivátivumokból-álló buborék bármikor kipukkadhat. A pénzrendszer elkerülhetetlennek látszó összeomlására idejében fel kell készülni. Már most el kellene készíteni a várhatóan kaotikus viszonyok kezelésére szolgáló szükségterveket, és kidolgozni a tartós megoldást jelentő alternatívákat. Az európai kormányok és az EU vezetői tisztában vannak a fenyegető veszélyekkel, és zárt ajtók mögött őszintén elismerik ezeknek a meglétét. Nem képesek azonban egységes álláspontra jutni a megoldást illetően. A szükséghelyzetből kivezető egyik út lehetne új típusú együttműködés kialakítása az állami szektor és a korporációs szektor között. Amerikában ma, pl. közvetlenül fenyegető veszélyt jelent az autógyártás mélyülő válsága, amely általános csődhöz vezethet. Itt csak utalunk a Ford Művek 2006. januárjában bejelentett hosszutávú leépítési programjára. Az autógyártás visszaesése magával vonhatja a szerszámgépipar zsugorodását is, ami már a világűr-iparra is kihat. S ha az is megrendül, akkor veszélybe kerül Amerika világhatalmi státusza is.

A szovjet birodalom felbomlásával nincs többé globális ellensúly, és a fékevesztett kapitalizmus agresszívan terjeszkedő imperializmussá alakult át, amit a globalizmus kódszóval jelölnek. A magánpénzmonopólium által lehetővé tett korlátlan gazdagodás egész elitcsoportokat tett a legveszélyesebb kábítószer - a korlátokat nem ismerő, beteges szerzési kényszer - rabjává. E világuralomra törő érdekcsoportok tagjai már nem tudnak addig nyugodni, amíg van a világon mástól elvehető vagyon, és az még nincs az ő ellenőrzésük alatt. A pénzvagyon kényszernövekedésre van ítélve a kamat által, és beteges növekedésének nincs felső határa. Emiatt minden egydimenzióssá vált. Egyetlen szempont érvényesül csak: Jó-e az adott lépés a pénz és a vagyon növelésére, vagy se? Szolgálja-e egy szűk réteg határt nem ismerő gazdagodását vagy sem? Az már fel se merül: Jó-e az emberi igények kielégítésére, hogy alkalmas-e arra, hogy mindenegyes ember teljes életet élhessen alkotó képességeinek az optimális kibontakoztatásával?

Ki kell mondani, hogy a kapitalizmus - s globalizmusnak nevezett agresszív, imperialista változata - emberellenes, hibás rendszer, amely megérett a lecserélésre. Ez a rendszer évről-évre növekvő mértékben "termeli" a szegénységet, megakadályozva az egyenlő esélyek alapján történő részvételt a gazdasági életben. Felszámolta a gazdasági demokráciát, a személyhez és teljesítményhez kötött tulajdont, az esélyegyenlőségen alapuló szabad vállalkozást, valamint a monopólium-mentes piacgazdaságot. A politikai demokrácia is a pénzuralmi diktatúra áldozatává vált. A globalizmus egyszerre állítja elő a nincstelenek millióit, és a teljesítmény nélküli szuper-gazdag keveseket. A szegényeknek a kábítószeripart, a prostitúciót, a zsoldos-szolgálatot és az éhbérért való gürcölést ajánlja a megszüntetett érték-előállító munkaalkalmak helyébe. A kapitalizmus imperialista változata azonban a gazdagok felett is uralkodik. Őket a vég nélküli gazdagodás kényszerével igázza le, s teszi kérges szívű pénztermelő robotokká. Az Európai Unió létrejötte pedig - trójai falóként - csak megkönnyítette ezeket a változásokat, hamis illúziókat keltve jóhiszemű és jobb sorsra érdemes európaiak millióiban.

---