Az MDF nyolc pontos "Globalista Katyvasza"
helyett Milton Friedman javaslatait!

Melyik a két kormányképes erő?

Az egyik a népi (idegenszóval populista), nemzeti, keresztény (emberközpontú) és konzervatív, a másik az urbánus, internacionalista, kozmopolita-globalista (pénzközpontú, keresztényi értékeket tagadó), és neoliberális. Az előbbi tehát keresztény, konzervatív és a nemzetet egyesítő (integráló), az utóbbi pedig ateista, szociál-liberális és a nemzetet dúsgazdag kisebbségre, másrészt bérből is fizetésből élő vagyontalanokra, illetve egyik-napról a másikra élő segélyezettekre felosztó (polarizáló).

A nemzeti oldal a rendszerváltás veszteseinek, a vagyontalan és tőkejövedelem nélküli többségnek, vagyis a lakosság nagy részének a szükségleteit, érdekeit és értékeit tartja szem előtt. Ez a vérszerinti család, valamint a nagyobb család: a nemzet érdekképviselete a politikai szférában.

A kozmopolita-globalista oldal a rendszerváltás nyerteseinek - a tőkejövedelmet húzó külföldi és belföldi pénztulajdonos és korporációs elitnek - a magyarországi képviselete. Ennek a képviselői vettek fel hiteleket 1973 és 1989 között, amiből mindössze egy milliárd dollár érkezett be Magyarországra. De ugyanezen idő alatt kifizettünk a nemzetközi hitelezőknek 11 milliárd dollár kamatot, és mégis felhalmozódott 20,5 milliárd dollár adósság 1989-ig a kifizetetlen kamatokból és adósságszolgálati kötelezettségekből. (Lásd: MNB Műhelytanulmányok, 2. szám, 1993. február, 56. old)

A kozmopolita-globalista oldal adta el megtervezett csődbejuttatással az állampolgárok közös tulajdonát képező nemzeti vagyont, amelynek a teljes devizabevételét kamatfizetésre és adósságszolgálatra költötte. Mégis a nemzetgazdaságra nehezedő teljes adósság 2006-ban 110 milliárd dollárra növekedett.

Az MNB 2006 március végi kimutatása szerint 1995 és 2005 között a hazánkba érkezett 17.746 milliárd euró működő és spekulációs tőke 54.571 milliárd euróra növekedett, azaz több mint 200% nyereséget hozott. A kozmopolita-globalista pénz-és korporációs oligarchia a magyar polgároktól elvett tulajdon tőkejövedelméből, az államnak be nem fizetett adóból, valamint az alul fizetett munkabérből nettó 36.825 milliárd euró hasznot tett zsebre egyetlen évtized alatt.

A vagyont munkájukkal létrehozó, de ettől pénzügyi trükkökkel megfosztott magyar milliók csak a demokratikus közhatalommal - az állammal - tudják érdekeiket érvényesíteni a nemzetközi pénz-és korporációs oligarchia (és hazai kiszolgálói) szervezett magánhatalmával szemben. A kisemmizett millióknak hatékony, azaz erős államra van szükségük. Nem túlméretezett, elhízott és bürokrata államra, hanem áramvonalasított, karcsúsított, de a közérdeket a fölénybe került magánérdekkel szemben hatékonyan védelmező államra van szükség.

A populizmus a nemzetet védi, vagyis a kisebb és a nagyobb családot, amely szétválaszthatatlan. A homályos értelmű "jobboldalinak" és "baloldalinak" való cimkézés helyett tartalmilag kell meghatározni, hogy mi is konkrétan az az elvetendő populizmus (Dávid Ibolya szavait használva 'populista katyvasz') a FIDESZ programjában, amely elfogadhatatlan az MDF számára? Miért rossz a hátrányos-helyzetűeknek, a rendszerváltás veszteseinek a képviselete, érdekeiknek a plebejus védelmezése?

A globalizmus mindenütt a középosztály felszámolására törekszik. Ezért a globalista stratégia megfékezése a nemzeti középosztályt védi. Csak globalizmus-ellenes program lehet nemzeti, konzervatív és keresztény. Vajon milyen keresztényi érdekeket sért a lakosság többségének - a rendszerváltás veszteseinek - az érdekvédelme, számukra is a gazdasági esélyegyenlőség legalább utólagos biztosítása? Miért 'katyvasz' a kórházak köztulajdonban tartása, a minimálbérek felemelése, a munkahelyteremtő pénzügyi intézkedések és gazdasági programok meghozatala, az eladósítás és a kamatformájában történő folyamatos sarcfizetés megfékezése?

A mérsékelt protekcionizmus, amely megengedett az EU-ban, a nemzeti érdekeket védi a nemzetközi pénz-és korporációs oligarchia túlzott liberalizmusával, az eltúlzott deregulációval, és a szélsőséges méreteket öltő privatizációval szemben. Az elkoptatott és homályos "baloldali" vagy "jobboldali" értékek, politika és program kifejezés használata konkrétan milyen nemzeti szükségleteket, érdekeket és értékeket jelent? Lehet, hogyKonkrétan kinek Azt kell szomorúan látnunk, hogy sajnos a pénzvagyonos réteg önző szükségleteit,érdekeit és értékeit védik az álkeresztény-álkonzervatív-álnemzeti MDF-es politikusok. A pénz-és korporációs oligarchiának most már nemzeti színekben is van egy politikai érdekképviselete (több jel is utal rá, hogy valószínűleg pénzért vette magának), azért hogy megbénítsa a hiteles nemzeti erőket, és kudarcra ítélje nemzeti fennmaradást szolgáló programjukat.A mai Magyarországon, a szélsőséges globalizmus és neoliberalizmus uralma idején, melyek a nemzetet védő, keresztény értékek és programok?

A pénzvagyonosok elsősorban a pénzmonopólium szervezett magánhatalmával, a termelői vagyon tulajdonlásával érvényesítik akaratukat. Igényt tartanak azonban a közhatalomra is. Olyan gyenge államot akarnak, amelynek nincs elég ereje ahhoz, hogy a vagyontalanok érdekében hatékonyan korlátozza határokat nem ismerő gazdagodási igényeiket. A pénz-és korporációs oligarchia az államtól a hátrányos helyzetűek féken-tartását, vagyonuk és biztonságuk védelmét várja a lehető legolcsóbban, a közteherviselés minimumra szorításával. Ez derül ki Dávid Ibolya kozmopolita-globalista 8 pontjából, amelyeket eleve úgy fogalmaztak meg, hogy a nemzeti érdekek feladása nélkül lehetetlen a teljesítésük. A közérdek védelmében fellépő demokratikus államot a kommunista diktatúrával azonosítják, hogy ellenszenvet keltsenek iránta a megtévesztett lakosság körében. Mindezt a tömegtájékoztatásban szerzett hegemón helyzetük gátlástalan kihasználásával érik el. A privatizációs visszaélések felülvizsgálatát, a szociális igazságosság legalább mérsékelt érvényesítését is szégyentelenül a szocialista állam diktatúrájához való visszatérésnek minősítik.

A pénz-és korporációs oligarchia igényét A közérdek védelmében fellépő demokratikus államot a kommunista diktatúrával azonosítják, hogy ellenszenvet keltsenek iránta a megtévesztett lakosság körében. Mindezt a tömegtájékoztatásban szerzett hegemón helyzetük gátlástalan kihasználásával érik el. A privatizációs visszaélések felülvizsgálatát, a szociális igazságosság legalább mérsékelt érvényesítését is szégyentelenül a szocialista állam diktatúrájához való visszatérésnek minősítik.

így fogalmazta meg a cirkuszi babérokat sem megvető jelenlegi kormányfő, aki úgy látszik, hogy 1989 óta egyfolytában körforgalomban közlekedik a politikai változások "damaszkuszi útján": "Nincs út vissza a szocializmusba és nincs előre sem a polgári szocializmus fából vaskarika rendszerébe. Magyarországon szociális piacgazdaságot szeretnénk." A politikai szélkakasok kukorékolása helyett helyett, jó lenne hallani a szocializmus és a polgári szocializmus, valamint a szociális piacgazdaság fogalmak gondolkodó emberhez méltó pontos meghatározását.

Az eladott közvagyonnal történő elszámolás és hiteles vagyonmérleg-készítés nélkül nem lehetséges a társadalmi igazságosságnak megfelelő helyzetfelmérés, és a jelenlegi kiegyensúlyozatlan, beteg állapotról sem készíthető pontos diagnózis, ami a helyes terápa elengedhetetlen feltétele. De nem teremthető meg az esélyegyenlőségen alapuló vállalkozói szabadság sem, ami nélkül nincs valódi piaci verseny és nem jöhet létre a társadalmi szolidaritást is vállaló szociális-piacgazdaság.

Az eladott közvagyonnal történő elszámolás és hiteles vagyonmérleg-készítés nélkül nem lehetséges a társadalmi igazságosságnak megfelelő helyzetfelmérés, és a jelenlegi kiegyensúlyozatlan, beteg állapotról sem készíthető pontos diagnózis, ami a helyes terápia elengedhetetlen feltétele. De nem teremthető meg az esélyegyenlőségen alapuló vállalkozói szabadság sem, ami nélkül nincs valódi piaci verseny, és nem jöhet létre a társadalmi szolidaritást is felvállaló szociális-piacgazdaság.

A szociál-liberális kormányzat nyíltan a középosztály felszámolására törekedett. Ma is ez az egyik fő célkitűzése. A saját anyagi bázissal rendelkező erős középosztály (amelyhez a magyar gazdatársadalom is tartozhatna, ha nem kellene tagjainak most a puszta túlélésükért és a magyar föld megtartásáért küzdeniük), amely kellően tájékozott, s van saját érdekérvényesítő képessége, alkotja azt az egyedüli hiteles nemzeti erőt, amely veszélyeztetheti a pénz-és korporációs oligarchia hatalmi monopóliumát. A teljesen kiszolgáltatott, segélyekből élő társadalmi rétegek nem képesek sem az önálló gondolkodásra, sem az önálló akaratérvényesítésre, s így nem is veszélyesek az újvagyonos csoportok megszerzett vagyonára és hatalmára. A pénztulajdonos réteg média-fölénye segítségével mélyen a szintjük alá nyomta a magyarok jelentős részét. A lakosság százezrei már nem képesek saját érdekeik felismerésére sem. Amivel a tudatipar besugározza az agyukat, véleményükben az tükröződik vissza.

A tényleges főhatalmat kézbentartó pénz-és korporációs oligarchia ki tudta kényszeríteni, hogy mindkét kormányképes erő hallgasson az eladósodás és a munkanélküliség monetáris eszközökkel történő csökkentéséről. Elsősorban a fiskális megoldásokat - adócsökkentés, költségvetési takarékosság, egy második Bokros csomag - veszik számításba. Ezek pedig még olyan hozzáértő módon alkalmazva sem elégségesek, ahogyan azt a nemzeti-konzervatív oldal tervezi ismerté vált megoldási javaslataiban.

A kiutat a monetáris megoldások jelentik

1. A Nobel-díjas Milton Friedman által kidolgozott programot követve intézkedni kellene arról, hogy a pénzkibocsátás, a hitelrendszer, a kamatszabályozás és a deviza átváltási arányok meghatározása, azaz a monetáris hatáskör kormányzati ellenőrzés alá vételével a Magyar Államkincstár (vagy egy erre létesült más kormányzati szerv) két-három év időtartam alatt bocsásson ki mintegy 14 ezer milliárd forint állami közpénzt. Ezzel az összeggel vásárolja vissza a bankrendszernél lévő mintegy 14 ezer milliárd forint nagyságrendű állami hitelleveleket (államkötvények, kincstárjegyek, stb.). Egyidejűleg a feles törvénynek számító Nemzeti Banki törvény módosításával tegye lehetővé, hogy a kormány a jelenlegi 5% banki tartalék rátát felemelhesse 100%-ra. Ily módon a bankok csak olyan pénzzel gazdálkodhatnának, amellyel ténylegesen rendelkeznek. Ha a banki tartalékráta tehát 5% helyett 100%, akkor a 14 ezer milliárd forint állami kibocsátású pénz többsége a bankrendszerhez kerül, és így a termelőgazdaságban nem okozna inflációt.

Ezáltal újabb kölcsönök felvétele, további eladósodás és kamatfizetés nélkül, az állam megszabadulhatna 14 ezer milliárd forintnyi adósságától. A költségvetésben maradhatna évente mintegy 1000-1200 milliárd forint. Ez lehetővé tenné azt a nagyarányú adócsökkentést, amelyre elsősorban az úgynevezett nem vámszabad-területi magyar gazdasági szervezeteknek - versenyképességük visszaszerzése érdekében - elengedhetetlen szükségük van. Egyidejűleg maradna arra is elég pénz a költségvetésben, hogy ne legyen szükség a nagy elosztó rendszerek, úgy mint a társadalombiztosítás, az egészségügy és az iskolaügy piaci elvek szerinti átszervezésére, és a lakosság további súlyos megterhelésére. A magyar állampolgároknak a túlnyomó többsége a privatizáció keretében végrehajtott ellenszolgáltatás nélküli vagyonelvétel következtében teljesen vagyontalanná vált. Nincs tőkejövedelme és ezért abból a munkabérből, amely az EU-s átlagnak az egyharmadát-egynegyedét teszi ki, nem képes a piaci árat megfizetni a fent említett szolgáltatások igénybevételéért.

2. Amennyiben a politikai felelősséggel tartozó demokratikus állami irányító szervek legalább átmeneti időre visszaveszik az egyébként alkotmányosan őket illető monetáris szuverenitást, akkor lehetővé válik olyan nagyszabású termelőprogramok beindítása állami kibocsátású közhitelekkel, amelyeket csak konkrét termelőprogramokra lehetne fordítani, és amely programok eredményeként olyan termelőikapacitás-növekedés, új objektumok, többletáruk és szolgáltatások keletkeznének, amelyek fedeznék a reálgazdaságban a programokat finanszírozó állami kibocsátású pénzeket. Így az ország úgy tudna nagyszámú munkahelyet teremteni, és az eltartott segélyezettek tömegeit adófizető munkavállalókká tenni, hogy nem kellene további kölcsönök felvételével eladósodnia és hatalmas kamatterheket vállalnia. A termelői és infrastruktúra fejlesztési programokhoz kötött olcsó közhitel nem okozna pénzromlást, mivel továbbra is egyensúlyban tartaná egymást a termelőgazdaság és a forgalomba kerülő pénzmennyiség együttes és arányos növekedése. Munkahelyteremtő hatása révén segélyezettek százezrei válnának munkát végző, adófizető polgárokká. Ez jelentősen növelné a közcélokra fordítható adóbevételeket.

3. Kezdeményezni kell olyan törvény meghozatalát, amely szigorúan korlátozná az újabb kölcsönök felvételét. Intézkedni kellene a felől, hogy azzal a devizatartalékkal (jelenleg 16 milliárd euró), amellyel az MNB gazdálkodik, de amelynek a tulajdonosa a magyar állam és ő fizeti a kamatait, az MNB évente számoljon el a költségvetésnek. Meg kellene szüntetni az Államadósság-kezelő Központnak az a gyakorlatát, hogy lényegesen több hitelt vesz fel, mint amennyire a költségvetés finanszírozásához ténylegesen szükség van. Ezáltal hatalmas többletköltségeket okoz a magyar államnak.

4. A Magyarországon berendezkedett nemzetközi korporációk adózásának a mértékét haladék nélkül az európai uniós szintre kell felemelni. Jogszabályt kellene hozni annak érdekében is, hogy ha a multinacionális cégek a magyar államtól kapott adókedvezmények lejárta után kisebb adózású országba kívánnak távozni, akkor a távozásukat megelőzően kapott adókedvezményeket, amelyekből hatalmas extraprofitra tettek szert, a magyar költségvetésnek fizessék vissza.

Miért hallgat a sajtó és az elektronikus tömegtájékoztatás?

A hivatásos és párt-semleges politológusok, valamint a független sajtó, miért nem veti fel és teszi közéleti vita tárgyává a monetáris eszközök bevetését az adósságcsökkentés és a munkahelyteremtés érdekében?

A szabadsággal való visszaélés szabadságának a közérdekből történő korlátozása egyáltalán nem veszélyezteti a valódi szabadságot. Ellenkezőleg! Biztosítja a szabadság rendeltetésszerű használatát mindenki számára. Vagyis védelmezi a szabadságot. Az európai történelem nagy vívmánya, a szociális piacgazdaság és az arra épülő demokratikus jóléti állam, csak a 'szabadság-egyenlőség-testvériség' hármas követelményének az együttes teljesítésével védhető meg, állítható vissza. A túlerőssé vált pénz-és korporációs oligarcha-réteg korlátlanná növekedett szabadságát az egyenlőség követelményével, azaz a gyengék - a vagyontalanok, a gyermekek, az öregek, a munkanélküliek, a betegek, a képzetlenek - érdekeinek az érvényesítésével lehet és kell megfékezni, egyensúlyban tartani. Ezt a társadalmi igazságosságra törekvést próbálják ma egyesek populizmusnak nevezve becsmérelni. Holott ez a fajta populizmus elismerést érdemel, mert a közérdeket szolgálja az önző magánérdek nemzetpusztító túltengésével szemben. Azt pedig, hogy mennyire lehet az erősek szabadsággal történő visszaélését a gyengék érdekeinek érvényesítésével korlátozni, azt a testvériség, a közösségi szolidaritás íratlan szabályai, a keresztényi értékek írják elő.

Minden egyes embert születésénél fogva - Isten akaratából, a természet törvényeiből adódóan - elidegeníthetetlen jogok, egyéni és közösségi szabadságok illetnek meg. Ezeket a jogokat nem az állam adja, és nem is veheti el. Ehhez tartozik az a jog is, hogy se rendőrállami kommunista módszerekkel, se a magán-pénzmonopólium eladósítási technikáival ne lehessen elvenni senkitől munkájának az eredményét, amely egyben az ember egyéni és közösségi önrendelkezésének - szabadságának - az anyagi-pénzügyi előfeltétele is.

Az egyéni és közösségi teljesítmény arányában igazságosan elosztott vagyonra és nem egy túlprivatizált országra van szükség, ahol a kamat-kapitalizmus farkastörvényei szerint a pénz monopóliumával rendelkező szűk réteg egyre gazdagabb, a munkát-végzők pedig egyre szegényebbek lesznek. Dávid Ibolya 8 pontos katyvaszát e szempontok szerint kell megítélni.

A pénzoligarchia ultimátuma

Ezt az ultimátumot az MDF jobb sorsra érdemes elnök-asszonya nyilván kényszerűségből adta át a FIDESZ vezetésének. Első pontja szerint rendet kell tenni a költségvetésben, mert a költségvetés hiánya, az államadósság mérete veszélyezteti a gazdaság és az ország stabilitását. A FIDESZ közel 3500 milliárd forintnyi felelőtlen ígérete pedig még tovább súlyosbítja a helyzetet. Ezért ezeket az ígéreteket vissza kell vonni a nyilvánosság előtt.

Eltekintve attól, hogy a nyugati demokráciákban példa nélkül áll egy ilyen nyilvános önmegtagadást követelő és megalázó feltétel támasztása, (ha valaki tud erre példát, az hozza e sorok írójának a tudomására) a már fentebb kifejtett elgondolások szerint a FIDESZ programjában szereplő és alapos előkészítő munkával megfogalmazott programok további eladósodás nélkül biztosíthatják az új munkahelyek létrehozását és az államháztartás egyensúlyának a fokozatos megteremtését.

A pénzoligarchia Dávid Ibolya által továbbított második követelése, hogy meg kell erősíteni a konzervatív és jobboldali politika céljainak megfelelően a magyar kis- és középvállalkozásokat. Ezt pedig a pénzoligarchia úgy képzeli el, hogy a FIDESZ által a kis- és középvállalkozók közreműködésével kidolgozott programot - még pedig a TB-járulék 10%-os csökkentését és az EU-s átlag egyharmadát sem elérő minimálbér 100 000 forintra emelését - a FIDESZ vonja vissza. A pénzviszonyok teljes félreértéséről tanúskodik ez a követelés, vagy pedig tudatosan a pénzoligarchia önző érdekeit próbálja érvényesíteni. Dávid Ibolya és az MDF vezetői választhatnak aközött, hogy pénzügyi analfabéták, vagy pedig a pénzoligarchia felbérelt lakájai.

A pénzoligarchia ultimátumának harmadik pontja szerint a magántulajdon szentsége és a szerződések tisztelete az európai konzervatív politika alapja. És ezért a pénzoligarchia szolgálatába szegődött Dávid Ibolya elvárja, hogy a FIDESZ kampányában használt úgymond 'visszaállamosításra' vonatkozó kijelentéseit vonja vissza. Dávid Ibolya és az MDF most még hivatalban lévő vezetői pontosan tudják, hogy a magyar privatizáció még kelet-európai mércével is visszaélések egész sorozata volt, amely megszegte számos esetben az érvényes jogszabályokat. Azt is tudják Dávid Ibolya és társai, hogy nem készült 1988 óta vagyonmérleg és így az ország lakói a mai napig nem tudhatják, hogy a nevükben eljáró politikusok az ő tulajdonukat képező nemzeti vagyont, amelyet az állam csak kezelt - mennyiért adták el, kinek, és mi történt az érte befolyt ellenértékkel? Még olyan esetben sem került az eredeti állapot visszaállítására sor, amikor a Legfelsőbb Bíróság jogerős ítéletben ismerte el, hogy az összes jogszabályi előírás súlyos megszegésével került sor például a növényolaj-ipari vertikum átjátszására a külföldi tulajdonos, a Feruzzi részére. Olyan valakinek, aki egykor az Igazságügy-minisztérium élén állott, tudnia kell, hogy a kifejezetten törvénysértéssel, a jogszabályok egész sorának a megszegésével végrehajtott privatizációs aktusokból legalább azokat orvosolni kell, amelyek esetében ez még az elévülési időn belül megtehető. Nem méltó egy volt igazságügy-miniszterhez, hogy ezt az orvoslást a kommunista rendőrállam rabló államosításával azonosítsa.

A pénz- és korporációs oligarchia Dávid Ibolya által postázott negyedik követelése arra irányul, hogy a FIDESZ vezetősége vonja vissza tőke-ellenes és idegen-ellenes kijelentéseit, mert ez elriaszthatja a külföldi befektetőket, akik a magyar munkavállalók százezreinek adnak munkát és megélhetést. Az Európai Unió iránti elkötelezettség nem jelenti a globalizmus túlkapásai ellen való küzdelem feladását. Fentebb már utaltunk a Nemzeti Bank 2006. március 31-i adatközlésére, amely szerint az 1995 és 2005 között az országba érkezett 17 milliárd 746 millió euró külföldi tőke, ugyanakkor 54 milliárd 571 millió euró áramlott ki egyrészt a külföldi befektetések jövedelmeként, másrészt adósságszolgálat formájában. Röviden: a külföldi tőkések befektetett 17 milliárd 746 millió euróbóleurójából 54 milliárd 571 millió euró lett. Azaz leszívtak a magyar néptől nettó 36 milliárd 825 millió eurót. Ezt a hatalmas összeget a magyar nép állította elő a munkájával. A magyar természeti környezetet szennyezték vele és a magyar közpénzekből felépült infrastruktúrát használták. Mégis a teljes hozam a külföldi tőkések zsebébe vándorolt. Ez az uzsora-rendszer lenne az, amire úgy kellene vigyáznunk, mint a szemünk fényére? Nem inkább az lenne egy magát nemzetinek, konzervatívnak és kereszténynek nevező politikai pártnak és politikusnak a feladata, hogy ezen a gyalázatos helyzeten változtasson?

Nem a külföldi tőke csábítgatására van szükség, hanem arra, hogy a Nobel-díjas Milton Friedman javaslatai alapján, a magyar állam pénzügyi szuverenitásának az érvényesítésével finanszírozzuk a magyar munkahelyek megteremtését. Ha ezt nem érti Dávid Ibolya, akkor foglalkozzon a pénzügyi és gazdasági kérdések tanulmányozásával, hiszen olyan pénzuralmi korszakba került a világ, és benne Magyarország is, ahol a közügyek intézésének elengedhetetlen feltétele a pénzügyi folyamatok alapvető törvényszerűségeinek a megértése. Aki erre nem hajlandó az ne akarjon részt venni a magyar nép sorsát meghatározó közügyek intézésében.

A nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia legfelső irányítói már 1995-ben elfogadtatták a világgal a GATS egyezményt (General Agreement on Trade in Services - a Szolgáltatások kereskedelméről szóló általános egyezmény), amelynek lényege, hogy a szolgáltatások tulajdonjogát is át kell engedni a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchiának. Ez Magyarország vonatkozásában azt jelenti, hogy a teljes iskola-és egészségügyet is privatizálni kell, és be kell olvasztani a nemzetközi pénzügyi közösség globális részvényvagyonába. Ennek pedig szerves részét képezi a magyar egészségügy privatizálása és kórházaink tulajdonjogának fokozatos átengedése a kizárólag profitszempontokat követő nemzetközi korporációknak. Ezért aki azt állítja, hogy az egészségügyben helye van a privatizációnak (az MDF ötödik követelése), a tőkebevonásnak, az valójában azt a magyar lakosságot próbálja megfosztani közös tulajdonának maradékától, amelyet már amúgyis kiszipolyozott a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia. Egy ilyen követeléssel előállni, különösen egy olyan népszavazás után, ahol az abban részt vevők többsége elutasította az egészségügy privatizálását és a kórházak eladását, az egyenlő a népakarat semmibevételével. Ez lekezelő és antidemokratikus álláspont. A hálapénz-rendszernek az Európai Uniós átlagfizetés bevezetésével lehet véget vetni, nem pedig a közvagyon utolsó maradékának az elkótyavetyélésével.

A Dávid Ibolya által kézbesített ultimátum hatodik pontja arról szól, hogy a korrupció évente legalább százmilliárd kárt okoz. Emiatt szükségesnek tartja a Tiszta Kezek Hivatalának felállítását. Itt a pénzoligarchia dezinformációs technikájával állunk szemben. A tolvaj kiálltja, hogy fogják meg. Egy olyan közéleti szerepkört betöltő személynek, mind Dávid Ibolya, tudnia kell, hogy a korrupciónak elsősorban rendszerbeli okai vannak. Miután a pénzvagyon egy szűk pénzvagyonos réteg magánmonopóliuma lett, és ugyancsak e szűk pénzvagyonos réteg tulajdonába került a termelői vagyon is, így hatalmas pénzügyi és gazdasági fölényét a korrupció legváltozatosabb technikáival alakítja át politikai és közigazgatási döntésekké a politikai szféra tőle függő szereplőinek a megvásárlásával. A pénz- és korporációs oligarchia tagjait nem választják, leváltani sem lehet őket. Ők működtetik az ország nem látható kormányát, és évtizedekben gondolkodva tervezhetnek. A látható kormányzat képviselőinek, vagy ahogy mondani szokták a politikai osztály tagjainak, azonban négyévenként a választók elé kell állniuk. De ez a megméretés ma már egyre jobban azoktól a hatalmas összegektől függ, amelyekkel a pénzoligarchia a választásokat a háttérből befolyásolja. Nagyon helyes, ha az MDF harcolni akar a korrupció ellen. Ehhez azonban az első és legfontosabb feltétel a pénz- és korporációs oligarchia informális hatalmának és az általa működtetett informális hálózatnak az ellenőrzés alá vétele és korlátozása.

A Dávid Ibolya által kézbesített ultimátum hetedik pontja szemforgatóan arra hívja fel a FIDESZ plebejus, vagyis a nép érdekeit képviselő vezetőit, hogy szakítsanak meg minden együttműködést a szélsőséges politikai erőkkel - jöjjenek azok balról vagy jobbról. A pénzügyi oligarchia megtévesztő módszereihez tartozik homályos vagy egyenesen értelmetlenné vált fogalmak használata. A magyar lakosság 1989 óta a rendszerváltás kislétszámú nyerteseire és nagylétszámú veszteseire osztható fel. Mitől jobboldali az SZDSZ, és mitől baloldali az MSZP? Sőt: mitől jobboldali az MDF? A konzervatív szó pedig nem jelent egyebet, mint annak a megőrzését - konzerválását -, ami a múltban értékesnek bizonyult és az adott politikai erő ezért meg akarja tartani. Mitől konzervatív az MDF, amely egyre több jel szerint felvállalta a pénzoligarchia dokumentumokban is nyomon követhető neoliberális követeléseinek a szervilis kiszolgálását?

Történelmileg a konzervativizmus a Nagy Francia Forradalom nyomán uralkodó helyzetbe került liberalizmusra volt a válasz, amely abszolutizálta a változást és a haladást, és elutasított olyan bevált értékeket, amelyeket igazolt az emberiség tapasztalata. A liberalizmus túlzásaira született meg válaszként a konvervativizmus, amely kísérletet tett a liberalizmus által beindított folyamat megfordítására. A konzervatívok politikai programjában szerepelt az államhatalom megtartása, mert képviselői tudták, hogy céljaikat csak az állami intézmények útján érhetik el. A liberálisok természetesen felvették a küzdelmet a konzervatív ideológusokkal, de elismerték a konzervatívok törekvésének egy részét is, és ezért a radikális liberalizmus felvállalta a folyamatos és intelligens reformizmust. A liberalizmus és a konzervativizmus szembenállásához harmadikként csatlakozott a szocializmus ideológiája, amely lényegében ugyanazt akarta, mint a liberálisok, csak sokkal radikálisabban, gyorsabban és erőszakosabban, ha kell forradalom kirobbantásával. A konzervatív válasz a közvetlen társadalmi közösségek, a család, az egyesületek és a nagyobb család - a nemzet - szerepének a hangsúlyozása volt. A konzervatívok azon közösségek politikai jogait ismerték el, amelyek tradicionálisak voltak és így biztosították a folyamatosságot a társadalomban.

A konzervatívok tehát az egyénnel szemben a hagyományos és természetes emberi közösségeknek, a vérségi kapcsolaton alapuló családnak és a nemzetnek, valamint az elsődleges vallási és nyelvi-történelmi-kulturális összetartozásnak adtak elsőbbséget. A szocialisták viszont az egyénekkel szemben a társadalom egészének - mint kollektív képződménynek - kívánták biztosítani a népfelség elvéből következő politikai jogokat.

Ők társadalmi osztályokban, osztályellentétekben és osztályharcban gondolkodtak. A konzervatívokat és a szocialistákat közel hozta egymáshoz az individualizmussal szemben a kollektív érdekek hangsúlyozása. A liberálisokat és a szocialistákat pedig közel hozta, hogy mindkettő változást akart.

Nyilván Dávid Ibolya is tudja, hogy a konzervatívok azért támadták a klasszikus liberalizmus modernitás tételét, mert az aláásta a hagyományos értékeket. Az általános dekadencia felszámolásához, a korábbi értékrendszer helyreállításához azonban a konzervatívoknak szükségük volt az államra, amely képes megfékezni az anarchiát. A konzervatívok tehát mindig készek voltak az államhatalom olyan mérvű erősítésére, amelyet szükségesnek ítéltek az állandó változást követelő liberális és szocialista erők ellenőrzéséhez. Amíg egy állami intézkedés nem elnyomó vagy igazságtalan, addig az nem ellenkezik a konzervativizmus alapelveivel. Talán ennyi is elég annak bizonyításához, hogy a FIDESZ jelenlegi, a magyar lakosság túlnyomó többségének a szükségleteit, érdekeit és értékeit felvállaló plebejus programja, a valódi konzervatív program. Míg az MDF csak álkonzervatív és üres közhelyeket hangoztat.

A pénzoligarchia nyolcadik követelése politikushoz méltatlan megalázkodást vár el Orbán Viktortól azon a címen, hogy a FIDESZ egyik országgyűlési képviselője állítólag megfenyegetett egy egyházi személyt. Erre még azt is mondhatnánk, hogy ha ez tényleg így történt, nos akkor erről meg lehet állapodni. Ehhez azonban nem ártana, ha Dávid Ibolya a bizonyítékait is nyilvánosságra hozná.

Az ultimátum pontjainak rövid áttekintése után megállapíthatjuk, hogy az MDF elnök asszonya azt tartotta szem előtt, hogy azokat semmilyen körülmények között se lehessen elfogadni. Nyilván ezt kérték tőle a háttérben meghúzódó megbízói. Azt viszont bebizonyította, hogy nemzeti helyett globalista, keresztényi értékek helyett kozmopolita és pénzuralmi értékrendet, a konzervatív politika helyett pedig tőrőlmetszett neoliberális politikát képvisel. Más szóval megfogalmazva: Dávid Ibolya álnemzeti, álkonzervatív és álkeresztény politikus, nem alkalmas arra, hogy a magyar nemzet nevében beszéljen.

Dávid Ibolya szereti a ködös megfogalmazásokat, így előszeretettel hivatkozik az európai értékekre, a mérsékelt európaiságra. Nyílván tudja, hogy az európai kultúra legnagyobb vívmánya a szociális piacgazdaságon alapuló jóléti állam volt. Ezt a globalizmust kiszolgáló Európai Unió lecserélte pénzgazdaságra, amely a kamatozó magánpénzmonopólium hegemóniája alatt működik. Ennek a pénzuralmi rendszernek az alapelve nem a szükségletek kielégítése, hanem a pénzből még több pénz előállítása. Következménye a leküzdhetetlen strukturális munkanélküliség, amely már 15 éve hivatalosan 20 millió az Unióban, de a munkát keresők tényleges száma ennek a kétszerese. Az a megtévesztő, hogy Dávid Ibolya az európai értékrendet pusztító globalizmus programjának a végrehajtását követeli a FIDESZ-től az európai értékekre hivatkozással.

A magyar államnak 2003-ig - az EU-tól kapott összegek levonásával - 8866 milliárd forintjába került az Európai Unióba történő belépésre való felkészülés. 2004-től évente 1440 milliárd forintba kerül az EU-s tagságunk. Erre vonatkozó és hivatalos számokon nyugvó bizonyítékaim elolvashatóak a Leleplező c. könyvújság 2006. évi első számában. Amíg számszerű levezetéseimet hasonló konkrétsággal és részletességgel nem cáfolják meg, addig ezeket az adatokat tekintem valóságosnak.

Dávid Ibolya nem tesz semmit azért, hogy a magyar termőföld véglegesen a magyar gazdák tulajdonában maradhasson. A magyar nép azonban csak a magyar földdel együtt magyar nép. A mesterséges eladósítás egyik célja pontosan a magyar termőföld külföldi korporációk és pénzintézetek, vagyis jogi személyek tulajdonába történő átjátszása, nyerészkedés és ingatlanspekuláció céljából. A FIDESZ ezt kívánja a magyar lakosság széles tömegeinek a bevonásával készített bátor pénzügyi és gazdasági programjaival megakadályozni. Ebben a sorskérdésben csak nemzeti összefogás jöhet számításba, nem annak hajtogatása, hogy kőbe véstük, nem segítjük hatalomra Orbán Viktort. Aki a magyar nép sorskérdését hiúsági kérdéssé silányítja, annak a történelem ítélőszéke előtt kell majd számot adnia döntéséről.

A több mint 150 ezer 'szép korú' taggal rendelkező 'Tisztelet Társaság'-nak, amelyet egykori MSZP-sek működtetnek, szükségszerűen vannak finanszírozási szükségletei. Ha ennek a Tisztelet Társaságnak az aktivistái arra kérték támogatóikat, hogy új kedvencükre, az MDF-re szavazzanak, akkor feltehetően annak a reményében tették ezt a szívességet, hogy költségeiket a kedvezményezett párt fedezi, illetve néhányukat a képviselői listáralistáralistájára is felveszi. A tények makacs dolgok, s nem kizárt, hogy előbb vagy utóbb itt is fény derül rájuk.

Miért kellett kőbe vésni az MDF vezetésének, hogy nem támogatják Orbán Viktort, és nem fogadják el a FIDESZ programját? Akár tetszik ez Dávid Ibolyának, akár nem, Antall József a rendszerváltás utáni időszak politikai őstehetségének tekintettetartotta Orbán Viktort, akit a kereszténydemokrata értékrendet követő nemzeti-konzervatív néppárt egyik vezetőjének tekintett, s akire haldoklóként is rábízta végakaratát. Orbán Viktor az, aki ezt az antalli örökséget - egy nagy nemzeti gyűjtőpárt létrehozását - sikeresen megvalósította munkatársaival, s közben nagyformátumú államférfivá nőtte ki magát. Orbán Viktor és a FIDESZ történelmi küldetést teljesít, amikor az uzsoracivilizáció rabságába került és pusztuló magyar nemzetet fel akarja emelni. Aki nem hajlandó a nemzet felemelkedése érdekében félretenni kicsinyes egyéni és pártpolitikusi sérelmeit, az nem tekinthető többé hitelesen sem kereszténynek, sem magyarnak, sem a magyar nemzet fennmaradását célzó konzervatív politika képviselőjének.

Dr. Drábik János

---