A hidegháborútól a "hidegbéké"-ig

Oroszország és a többpólusú világ

Sokakat meglepett, amikor 1999-ben a csaknem ismeretlen KGB-ezredest, a KGB utódjának számító Szövetségi Biztonsági Szolgálat, az FSZB első civil igazgatóját, Vlagyimir Putyint, nevezte ki Borisz Jelcin akkori elnök Oroszország miniszterelnökévé. Hamarosan az államelnöki tisztet is átvette, mint megbízott elnök. 2000-ben az orosz választópolgárok 53 %-a adta rá voksát, de négy év múlva - a következő elnökválasztáson - már 71 %-os elsöprő többséggel maradhatott hivatalában. Amikor Putyin a Kremlbe került, kemény kézzel vette át az irányítást. Sikerült megállítania a hanyatlást, helyreállította a gazdasági stabilitást és a megingott közbiztonságot: megerősítenie a szétesőben lévő orosz államot. 1999 őszén e sorok írójának alkalma volt Moszkvában élő szakemberekkel eszmecserét folytatni, ahol elsősorban az volt a téma, hogy a hidegháború végével miként lehetett volna megakadályozni az orosz gazdaság szétesését, a közvagyon széthordását és végül 1998-ban az orosz pénzrendszer összeomlását: a példa nélkül álló államcsődöt. Már ekkor elmondták ezek a moszkvai értelmiségiek, hogy Putyin egészen más lesz, mint Jelcin, és megalapozottan lehet arra számítani, hogy a felbomlott szovjet birodalom romjain végülis egy működőképes és erős orosz államot hoz létre. Ezt a várakozást kétkedéssel fogadtam, annál is inkább, mert már akkor tudtam, hogy a Nyugatot irányító pénzhatalom a szovjet birodalmat többek között a KGB-be beépült hálózata segítségével bomlasztotta fel. Putyin pedig ebben az atlantista KGB-ben csinált karriert, lett viszonylag hamar ezredes. Kiválóan beszélt németül és angolul, kiemelkedése idején pedig már nyugaton is eltöltött néhány évet.

Amikor kételyeimet elmondtam Putyin személyével kapcsolatban, akkor felvilágosítottak ezek a moszkvai ügyekben nálam lényegesen járatosabb szakemberek, hogy Putyin alkalmas az eurázsista hagyományokkal rendelkező orosz hadsereg támogatásának a megnyerésére, annak ellenére, hogy ő az atlantista, azaz nyugat-barát KGB-től jött. Visszatekintve Vlagyimir Putyin eddigi teljesítményeire, meg kell állapítani, hogy moszkvai ismerőseimnek lett igazuk. Putyinnak sikerült abból a depresszióból kivezetnie Oroszországot, amelybe az atlantista Nyugat taszította, maximálisan kihasználva azt a győzelmet, amelyet a hidegháborúban aratott a Szovjetunió felett. Az atlantisták a gazdasági reformokra és demokratikus rendszerváltásra hivatkozva lényegében széthordták-szétverték az orosz gazdaságot. Moszkvába küldött szakembereik segítségével rákényszerítették a nemzetközi pénzügyi közösség által kidolgozott sokkterápiát, amely nemcsak a gazdaságot bénította meg, de az állam működését is. A bekövetkezett gazdasági összeomlás - méreteinél fogva - példa nélkül áll a modern közgazdaság történetében. A hidegháborúban elszenvedett veresége következtében Oroszország több mint kétszer akkora veszteséget volt kénytelen elszenvedni, mint a II. világháborús pusztítások nyomán együttvéve.

Oroszország bruttó hazai összterméke a felére csökkent, a tőkeberuházások pedig 80 %-kal estek. A társadalom alsóbb rétegei a harmadik világhoz hasonló nyomor szinten voltak kénytelenek élni. A halálozási arány megugrott, és évi több millióval csökkent a lakosság létszáma. Ennek részleteit pontos adatokra támaszkodva már 1999 decemberében megírta Szergej Glazijev matematikai-közgazdász professzor, aki Jelcin első kormányában a külgazdasági kapcsolatokért felelős miniszter volt. Ő volt az akkori orosz kormány egyetlen tagja, aki tiltakozásul azért, hogy Jelcin elnök feloszlatta a törvényesen megválasztott orosz parlamentet és felfüggesztette az alkotmányt, 1993-ban lemondott kormányban viselt miniszteri tisztségéről. Glazijev már akkor hangoztatta, hogy ezt a fajta szabadrablást jelentő reformpolitikát fel kell számolni, mert katasztrófához vezetett.

Vlagyimir Putyin Jelcin elnök szervilizmusba torkollott euroatlantista politikáját gyökeresen megváltoztatta. Ennek következtében 1999-től kezdődően az orosz gazdaság évi 6-7 %-kal növekedett, s ma már Moszkva rendelkezik a világ ötödik legnagyobb arany- és külföldi valutatartalékával. Moszkva és más orosz nagyvárosok gyors növekedésnek indultak, óriási az építkezési láz, az üzletek tele vannak nyugati árucikkekkel, köztük luxusárukkal is. A gyors fejlődés ellenére az oroszok 60 %-a még mindig a szegénységi szint küszöbén vagy az alatt él. Kétségtelen azonban, hogy Putyin elnöksége stabilizálta a kontinensnyi országot és bizonyos mértékig helyreállította a lakosságnak az önbizalmát. Ezért az egykori KGB-ezredes még mindig igen nagy népszerűségnek örvend.

A Nyugat, elsősorban Washington, azonban lekezeli Oroszországot. Képmutatóan az egyenjogúságon alapuló stratégiai partnerségről és barátságról beszélnek, sőt az Egyesült Államok elnöke még tegező viszonyban is van az orosz elnökkel. Az amerikai kormányzat azonban változatlanul folytatta Oroszország gyengítésének a politikáját. Ennek rutinszerű eszközei az ünnepélyesen tett ígéretek megszegése, az orosz politika irányítóinak leereszkedő kioktatása, és újabb egyoldalú engedmények követelése. A jelenlegi egypólusú világban az amerikai kormányzat még annyi ellenszolgáltatásra se hajlandó Oroszországnak, mint amennyit Washington a hidegháború idején nyújtott a szovjet birodalom magját képező kommunista Oroszországnak.

Folytatódik Oroszország katonai körbekerítése és a jelenlegi orosz határokon (vagy azok közelében) egyre-másra létesülnek az amerikai és NATO katonai támaszpontok. Tervezik az egykori szovjet tagköztársaságok közül legalább hétben - a Balti államoktól, Ukrajnán át Grúziáig és Azerbajdzsántól a közép-ázsiai országokig - állandó támaszpontok létrehozását. Ezt orosz részről egyfajta Amerika által épített vasfüggönynek érzik, amely ismét a fegyverkezést helyezi előtérbe az amerikai-orosz kétoldalú kapcsolatokban.

Amerika ugyanakkor elutasítja, hogy Oroszországnak jogos nemzeti érdekei fűződhetnének ahhoz, hogy saját területén túl is biztosítsa a befolyását, még akkor is, ha etnikailag rokon vagy szomszédos népek által lakott olyan országokról van szó, mint Ukrajna, Fehéroroszország vagy a kaukázusi Grúzia. Washingtonból keményen bírálják Moszkvát azért, mert baráti kormányzatot szeretne Ukrajnában, amellyel szoros kulturális, nyelvi és történelmi kapcsolatok kötik össze, nem beszélve a közös vallásról és a még ma is igen szoros gazdasági és biztonsági érdekekről.

Oroszország még attól is meg van fosztva, hogy teljes szuverenitást gyakoroljon szorosan vett határai között. Ezt többek között az akadályozza, hogy amerikai részről 1992 óta gyakran és hatékonyan avatkoznak be Oroszország belügyeibe. Elárasztották gazdasági tanácsadókkal, akiknek az volt a feladata, hogy az 1990-es években levezényeljék Oroszország átvezetését a kommunizmusból a demokratikus piacgazdaságba. A piacgazdaság előnyeiről szóló prédikációktól eltekintve gyakran hangzottak el e szakértők részéről fenyegetések is arra vonatkozóan, hogyan kell egy rendes, demokratikus országnak megszerveznie politikai és gazdasági rendszerét.

Ezek a szélsőséges euroatlanti értékeket prédikáló nyugati szakértők még arra is tettek javaslatot, hogy miként kellene Vlagyimir Putyint elmozdítani az olyan Amerikában kidolgozott - "színes forradalomnak" nevezett - technikával, mint például amilyen az ukrajnai "narancsos" forradalom, a grúziai "rózsás" vagy Askar Akajev nevéhez fűződő "tulipános" forradalom volt Kirgíziában. Egy hasonlót Fehéroroszországban is megkíséreltek, sikertelenül. A transznacionális szervezett magánhatalom tulajdonában lévő, ún. korporációs tömegtájékoztatás Amerikában egyre gyakrabban nevezi az orosz elnököt "gengszternek", "fasisztának", "Szaddam Husszeinnek". A Carnegie Alapítvány több szakértője is már kijelentette, hogy "Putyin gyengesége" és sebezhetősége alkalmas célponttá teszi a jelenlegi kormányzatot az ilyen "színes forradalommal" végrehajtott rendszerváltásra. Magunk részéről csak azon csodálkozunk, hogy a demokráciának ezek szószólói vajon felmérték-e, hogy mit jelentene a világ második legnagyobb nukleáris fegyverkészlettel rendelkező országának a destabilizálása ilyenfajta nyugati rendszerváltó technikával?

Azt a háttérhatalmat, amelynek a magját a globális pénzmonopólium legfelső irányítói képezik, mindig is a kettős mérce jellemezte. Ennek egyik megjelenési formája, hogy Washington keményen elítéli Moszkvát azért, amit maga is tesz. Az Egyesült Államok mindenütt, ahol csak tudja, kiépíti katonai támaszpontjait a korábbi szovjet tagköztársaságokban és a saját érdekei szerint hasznosítja nyersanyagaikat, elsősorban a kőolajat. Főként azonban a pénzügyi eszközöket veti be céljai elérése érdekében. Amikor a NATO Oroszország közvetlen közelében terjeszkedik, és teljes ellenőrzése alá vonja az egykori szovjet birodalomhoz tartozó országokat, akkor természetesen a "globális terrorizmus" ellen küzd, és a védtelenül maradt államokat veszi védelmébe, nyújt nekik önzetlenül segítséget. Amikor Moszkva ez ellen tiltakozik, akkor ezzel hidegháborús hangot üt meg, és az elmúlt időket hozza vissza. Amikor Washington közvetlenül beavatkozik Ukrajna vagy Grúzia belügyeibe, akkor az a "demokrácia terjesztését" segíti, ha viszont a Kreml próbálja saját korábbi kapcsolatait fenntartani, akkor az az "orosz imperializmus" megengedhetetlen újjáéledése és terjeszkedése.

A Nyugat az Egyesült Államok vezetésével 1993 szeptemberében és októberében nem csak elnézte, de támogatta is Jelcint abban, hogy feloszlassa Oroszország demokratikusan választott parlamentjét és alkotmánybíróságát. Jelcin ekkor az orosz nemzet egészét megillető közvagyont, valamint a véleményhatalom olyan fontos intézményeit, mint a televízió-hálózat, átengedte a Kremlhez közelállók tulajdonába. Oroszországra kényszerített egy olyan alkotmányt, amely nem volt alkalmas a végrehajtó hatalom alkotmányos korlátozására és ellenőrzésére. A választásokat lényegében meghamisították, s mindezt a Nyugat egyértelműen demokratikus reformként üdvözölte. Amikor a Jelcin segítségével Oroszország élére került Putyin is alkalmazta ezeket az eszközöket, de most már az orosz társadalom és az orosz állam megerősítése érdekében, akkor ezt elítélték, mint reakciós, antimodernista tekintélyuralmi módszereket, amelyek elősegítik az "autoritarianizmushoz" való kártékény visszatérést.

Az Egyesült Államokat irányító nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia kísérletet tett Oroszország gyengeségének a kihasználására, hogy Amerika olyan egyoldalú nukleáris fölényhez jusson, amelyet a Szovjetunió fennállása idején nem tudott elérni. Washington önkényesen visszalépett az 1972-ben megkötött (a rakétaelhárító rendszerek kiépítésének a korlátozásáról szóló) szerződéstől azért, hogy egy olyan rendszert léptessen életbe, amely képes elpusztítani a támadórakétákat. Ezáltal az Egyesült Államok úgy juthat hozzá az első nukleáris csapásmérés lehetőségéhez, hogy nem kell számolnia hatékony ellencsapással. Az, aki az első csapást mérheti, behozhatatlan előnyhöz jut a megtámadottal szemben. Az Egyesült Államok kényszerítette Oroszországot, hogy írjon alá egy olyan nukleáris fegyverzetet csökkentő megállapodást, amely nem tartalmazza a nukleáris fegyverek tényleges megsemmisítését, és annak az ellenőrzését. Ugyanakkor lehetővé teszi az Egyesült Államok számára olyan új nukleáris fegyverek kifejlesztését, amelyeket Washington már be is jelentett.

Ennek a tükrében már nem olyan meggyőző az a nyugati vád, hogy az amerikai-orosz viszonyban bekövetkezett elhidegülést Putyin elnök bel- és külpolitikája okozta. A hidegháború is csak akkor érhet véget, ha nem csak keleten, de nyugaton is befejezik. A Nyugatnak Oroszországra rákényszerített ún. sokkterápiája, amely katasztrofális gazdasági következményekkel járt, súlyos csapást mért a demokratikus folyamatokra. Ezzel tovább rontotta a közbiztonságot. Olyan oligarchikus rendszer létrehozását segítette elő, amelyet egyáltalán nem lehet összeegyeztetni egy nyugati típusú demokratikus politikai rendszerrel. A túlvagyonosodott oligarcha réteg túlhatalomhoz juttott a politikai szférában, mert vagyon és hatalom egymást szervesen kiegészítik és egyik a másikra átváltható. Az Amerikát is irányító pénzhatalom által Oroszországra kényszerített, és csődöt mondott sokkterápia Amerika-ellenességhez vezetett. Ezért van az, hogy az orosz lakosságnak már csak 5 %-a nevezhető Amerika-barátnak szemben a szovjet birodalom felbomlása utáni lényegesen nagyobb aránnyal.

Egyes politikai elemzők úgy gondolják, hogy gyakorlatilag hidegháború, de legalábbis hidegbéke alakult ki a Nyugat és Oroszország között. Ez a hidegbéke eredményezte, hogy nincs érdemi párbeszéd a világ egyetlen szuperhatalma és a legyőzött, de feltápászkodó Oroszország között. Miután az Egyesült Államok felmondta a rakétaelhárító rendszerek kiépítését korlátozó szerződést, és nincs többé szó a nukleáris- és a rakétafegyverek tényleges csökkentéséről, új helyzet állt elő. Washington úgy döntött, hogy kiépíti az Amerikát védő rakétaelhárító ernyőt. Egyre inkább polgárjogot nyer a megelőző háború és az első nukleáris csapásmérés elvi lehetősége, amely közel ötven éven át meg volt tiltva. Egyes magas rangú biztonsági szakértők a tényleges és ellenőrzött fegyverzet-korlátozást a hidegháború elavult örökségének tekintik. Azért, hogy a tényleges feszültségnek eme okairól elterelje a figyelmet, a pénzoligarchia tulajdonában lévő tömegtájékoztatás, szakadatlanul démonizálja Putyint úgymond tekintélyuralmi magatartása és durva új-imperializmusa miatt.

Az elmondottak némi magyarázatot adnak arra, hogy az orosz elnök miért mondott 2007. február 10-én viszonylag kemény hangú beszédet a NATO-országok vezetőinek a tanácskozásán. Putyin valójában azt mondta el, amit a világközvélemény jelentős része gondol. A BBC 2006 novemberében felmérést készített 25 országban és e szerint a megkérdezettek 49 %-a gondolja úgy, hogy az Egyesült Államok jelenleg főleg negatív szerepet játszik a világban, s csupán 32 % gondolta ennek az ellenkezőjét. 2005-ben is volt egy felmérés, amely 18 országra terjedt ki, és amely szerint még 40 % gondolta úgy, hogy az Egyesült Államok jótékony szerepet játszik a világpolitikában. Németországban és Indonéziában 4 megkérdezett közül 3 ítélte negatívnak Amerika befolyását, Franciaországban és Törökországban a megkérdezettek 69 %-a volt ugyanezen a véleményen.

Magában az Egyesült Államokban a megkérdezettek 57 %-a ellenezte az iraki háborút, valamint az Izrael és Hezbollah közötti háborút. A megkérdezettek 60 %-a elítélte azt, ahogyan a guantanamo-i amerikai támaszponton bánnak az ítélet nélkül fogvatartottakkal. A megkérdezettek 50 %-a helyteleníti azt a módot, ahogyan a hivatalos Amerika az iráni nukleáris programhoz viszonyul. A 2006 novemberi választásokon a Bush-kormányzat jelentős vereséget szenvedett, és elveszítette többségét mind a képviselőházban, mind a szenátusban. Megszületett egy javaslat az iraki háború mielőbbi befejezésére is, amelyet az Iraki Tanulmányi Csoport (Iraqi Study Group) készített idősebb George Bush elnök egykori külügyminiszterének, Baker-nek a vezetésével. 2007 elején Teherán ellen hasonló médiakampány folyt, mint korábban Irak ellen. Az iraki háborúban eddig 655 000 iraki halt meg és az amerikai hadsereg is elveszítette már több mint 3200 katonáját.

Putyin müncheni hallgatósága miniszterekből és felelős döntéshozókból állt. (Amerikai részről például ott volt az új védelmi miniszter, Robert Gates és a harcias köztársaságpárti szenátor John McCain.) Putyin velük közölte, hogy a világ ma tanúja lehet a katonai erő korlátlan alkalmazásának a nemzetközi életben és ez a visszatérő konfliktusok szakadékába taszítja a világot. Az ENSZ Alapokmányát nevezte a katonai erő alkalmazása egyetlen legitimáló forrásának. A NATO keleti terjeszkedésével kapcsolatban Putyin megállapította, hogy annak nincs sok köze a modernizációhoz, és jelentősen befolyásolja Moszkva viszonyát a Szövetséghez. Putyin úgy látta, hogy ez a fajta keleti irányú terjeszkedés aláássa a kölcsönös bizalmat.

Putyin arra a kérdésre, hogy mi az egypólusú világ, azt a választ adta, hogy nem jelent mást, mint egyetlen globális hatalmi központot, egyetlen uralmat gyakorló kormányzattal. Putyin kijelentette, hogy az amerikai rakétavédelmi rendszer kiépítése Közép-Európában új fegyverkezési versenyt indít be. Az az amerikai érv, hogy ez nem irányul Oroszország ellen, nem meggyőző. Hozzátette, Oroszország válaszol a kihívásra, ha nem is hasonló nagyságrendben, de azért hatékonyan. Putyin arra célzott, hogy a Pentagon a Cseh Köztársaságban radar-állomást, Lengyelországban pedig rakétaelfogó rendszert tervez kiépíteni arra hivatkozva, hogy ily módon kíván Irán ellen védekezni. A washingtoni katonai vezetés a Csendes-óceán térségében áthelyezte a Hawaii szigetekről az Oroszországhoz tartozó Kamcsatka-félsziget közelében lévő Aleuti-szigetekre a legnagyobb rakétavédelmi radarállomását.

Putyin emlékeztette a Münchenben összegyűlt vezetőket, hogy országa továbbra is betartja azt a kötelezettségét, hogy 2012-ig nukleáris fegyverkészletét a megállapodott 1700, illetve 2200 robbanófejre csökkenti. Ezt a megállapodást szakértők azért bírálták, mert nincs biztosítva a végrehajtás ellenőrzése és továbbra is lehetséges a tárolt robbanófejek újrafelszerelése. Putyin reményét fejezte ki, hogy a Nyugat is betartja vállalt kötelezettségeit. Azt is közölte, hogy elkészítettek egy olyan szerződéstervezetet, amely a világűrt fegyvermentes övezetté nyilvánítaná. Putyin sürgette az Atomsorompó Egyezményt meghosszabbító és a nukleáris fegyverkezést csökkentő tárgyalások folytatását.

Az orosz elnök keményen bírálta az Egyesült Államokat azért, hogy egyoldalú akcióival nem növelte, hanem csökkentette a nemzetközi biztonságot. Úgy fogalmazott, hogy az egyoldalú, illegitim akciók egyetlenegy problémát sem oldottak meg, ellenben további konfliktusokhoz vezettek. Az Egyesült Államok egyedüli szuperhatalomként minden vonatkozásban túllépett határain.

Putyin elnök müncheni beszédéhez azt kívánjuk hozzáfűzni, hogy a nemzetközi kapcsolatokban történelmileg beigazolódott tény, hogy az erőegyensúly elősegíti a béke fennmaradását, míg a kiegyensúlyozatlanság a háborús konfliktusoknak kedvez. Az erősebb fél a legkülönfélébb okokból csábítást érezhet arra, hogy fölényét kihasználja a gyengébb féllel szemben. A hidegháború idején néhány kiélezett helyzettől eltekintve, mint amilyen például a kubai rakétaválság volt 1962-ben, az elrettentés egyensúlya - a MAD, Mutually Assured Destruction, Kölcsönösen Garantált Elpusztítás - képes volt fenntartani a békét.

Hivatkozni lehet a Kasmír indiai tagállam hovatartozásáról vitatkozó Indiára és Pakisztánra is. A két ország 1947-ben, 1965-ben és 1971-ben véres háborút viselt a fele részben hinduk által, fele részben mohamedánok által lakott ország megszerzéséért. India azonban - elsősorban az atomhatalommá vált Kínától tartva - maga is kifejlesztette nukleáris fegyvereit, Pakisztán viszont - Indiától tartva - nem akart lemaradni. Így most a két riválisnak bevethető nukleáris fegyverei vannak. Azóta nem került sor háborúra Kasmír miatt, noha a feszültség továbbra is fennáll, amit bizonyít, hogy merényletekre gyakran sor kerül.

Amióta a Szovjetunió felbomlott és az Egyesült Államok vált az egyetlen szuperhatalommá, egyre több háborúra, erőszakos cselekményre került sor világszerte. A világ számos pontján anarchikus állapotok jöttek létre, és a legingatagabb a helyzet a Közel-Kelet térségében. Nemcsak Moszkva, de több arab ország is úgy látja, számos konfliktust okozott az a körülmény, hogy Amerika egyre inkább egyoldalúan lép fel és kihasználja, hogy jelenleg ő az egyetlen szuperhatalom. Washington az elmúlt hat évben tetszése szerint indíthatott háborút, szeghette meg a nemzetközi jogot és még az emberi jogokat is átértelmezhette. Hiányzott az az ellensúly, amely mérsékletre szoríthatta volna. Ilyen körülmények között került sor Afganisztán megszállására, és Irak elfoglalására. Nem csak az ottani politikai rendszereket számolta fel, de katonai akciói nyomán a helyi lakosok százezrei vesztették életüket. Egyedül Irakban 655 000 polgári személy halt meg eddig. Amerikának természetesen vállalnia kell a felelősséget e lépései következményeiért. Ezek közzé tartozik a lerombolt országok újjáépítése, a közigazgatás és a közbiztonság helyreállítása. A tények arra utalnak, hogy mindez meghaladja még az egyetlen szuperhatalom lehetőségeit is.

Az Egyesült Államokat belülről irányító nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia nem akarja, hogy a világ energiahordozók szempontjából legfontosabb térségében elveszítse hegemóniáját. Ezért ragaszkodik ahhoz, hogy csak neki és szövetségesének legyen nukleáris fegyvere. Már hosszabb ideje folyik a kampány Irán ellen, s az eddig életbe léptetett szankciókat újabbakkal akarják kiegészíteni. A világ pénzrendszerét és energiahordozóit a hegemóniája alatt tartó érdekcsoportok az Egyesült Államok segítségével tesznek kísérletet Irán bankrendszerének a megbénítására. Teheránt meg akarják fosztani attól is, hogy hasznosíthassa a maga javára a nukleáris technológia előnyeit. Háborúval fenyegetik, ha nem mond le az urán dúsításáról. Az Irán által előállított nukleáris nyersanyag igen alacsony dúsítású, s csak atomerőművekben hasznosítható. Nemzetközi szakértők szerint Teheránnak még mintegy tíz évre van szüksége ahhoz, hogy atombombát tudjon előállítani. Irán 2007. február 20-án felajánlotta, hogy kész abbahagyni az urán dúsítását, amennyiben a nyugati országok is ezt teszik. Amerikai részről ezt nyomban elutasították arra utalva, hogy Irán előbb tegyen eleget a Biztonsági Tanács által előírt kötelezettségeinek.

Az Egyesült Államok a terrorizmus elleni háború kapcsán jelentős számú gyanúsított személyt is őrizetbe vett és különböző helyeken tartja őket őrizetben már hosszabb ideje anélkül, hogy bíróság elé állította volna őket. Ez ellentétes az általánosan elfogadott nemzetközi jogi emberi jogi normákkal, de megszegi az amerikai alkotmány részét képező Habeas Corpus rendelkezéseit is. A Habeas Corpus, amely a személyi szabadságjogokat biztosítja, 1305 óta van érvényben Angliában. Számos joggal kiegészült az évszázadok során és 1679-ben kodifikálták Habeas Corpus Act elnevezéssel. A személyi szabadsághoz tartozó alapvető jogokat tartalmazza az Egyesült Államok alkotmánya első cikkelyének 9. szakasza. Ez kimondja, hogy a Habeas Corpusba tartozó szabadságvédő jogszabályokat nem lehet felfüggeszteni, kivéve, ha azt lázadás vagy ellenséges támadás esetén az állam biztonsága megkívánja. Az alkotmány azt is előírja, hogy nem hozható olyan visszaható hatályú törvény vagy kivételes törvény, mely lehetővé tenné a bírói eljárás nélküli elítélést.

2006 szeptemberében hagyta jóvá az amerikai törvényhozás két háza az MCA-t, Military Commission Act of 2006, (2006. évi Katonai Bizottsági Törvény) elnevezésű törvényt, amely lehetővé teszi a Habeas Corpusban foglalt személyvédelmi szabadságjogok felfüggesztését olyan törvényen kívüli, ellenséges személy vonatkozásában, aki részt vesz az Egyesült Államokkal szemben ellenséges cselekmény elkövetésében vagy támogat ilyen cselekményt. Itt az a kérdés, hogy az őrizetbe vett személyek (például a Kuba területén lévő Guantanamo támaszpont foglyai) ellenséges személynek minősíthetőek-e vagy sem? Egy ilyen minősítés ellen fellebbezést lehet beadni az Egyesült Államok szövetségi bíróságához. Ha ezt a minősítést a bíróság fenntartja, akkor az ítélet nélküli fogvatartást jogszerűnek kell tekinteni. Ha viszont nem tartja fenn, akkor a Habeas Corpus korlátozásait a továbbiakban nem lehet alkalmazni.

A problémát az jelenti, hogy nincs határidő megszabva arra, hogy a kormány meddig köteles egy ilyen bizottsági meghallgatást biztosítani. A fogvatartottak ugyanis el vannak zárva attól a lehetőségtől, hogy a bizottsági meghallgatás előtt amerikai bírósághoz forduljanak. Nagy vitát váltott ki Gonzales amerikai igazságügy-miniszter 2007 januárjában tett kijelentése, hogy az Egyesült Államok alkotmánya szó szerint nem tartalmazza a Habeas Corpusban foglalt jogokat minden amerikai lakos és állampolgár számára. Ez nyilvánvalóan képtelenség, mert az első cikkely 9. paragrafusának második bekezdése kimondja, hogy "A Habeas Corpus levelek kibocsátásának kiváltságát nem lehet felfüggeszteni, ...". Ha valami nem képezi az amerikai jogrendszer szerves részét, akkor az alkotmánynak nem kellene rendelkeznie felfüggesztésének tilalmáról, hiszen csak azt lehet felfüggeszteni, ami az amerikai Corpus Iuris részét képezi.

Azért tértünk ki részletesebben erre a kérdéskörre, mert jelzi, hogy a világszinten hiányzó egyensúly kiegyensúlyozatlan viszonyokhoz vezetett az egyetlen szuperhatalom belpolitikájában is. A külpolitikában tanúsított egyoldalú tekintélyuralmi eljárások megjelentek a belpolitikában is, mégpedig az emberi jogok és a politikai szabadságjogok nagyarányú korlátozásában.

Azok, akik folyamatosan elemzik a közel-keleti helyzet alakulását, úgy vélik, hogy az Egyesült Államok szuperhatalmi státusza hozzájárult az erőegyensúly eltolódásához abban a vonatkozásban is, hogy Izrael megkeményítette magatartását a palesztinokkal szemben. Hiányzik Izrael nukleáris fegyvereket is felölelő katonai túlsúlyával szemben az ellensúly. Izrael öt ízben is megtámadta Libanont, 1978-ban, 1982-ben, 1993-ban, 1996-ban és 2006-ban, számos polgári személy halálát és dollármilliárdokban kifejezhető anyagi kárt okozva. Ilyen szempontokat is figyelembe véve, nem meglepő, hogy Putyin jelezte: Moszkva erőfeszítéseket tesz, hogy ellensúlyozni tudja az amerikai szuperhatalom túlsúlyát. Ebbe a politikába illik, hogy a müncheni biztonsági konferenciáról a Közel-Keletre utazott.

Több amerikai politikus is meglepetésének adott hangot Oroszország aggodalmaival kapcsolatosan. Az Egyesült Államok változatlanul állítja, hogy egy esetleges iráni, illetve észak-koreai rakétatámadás kivédéséhez van szükség a Csehországban kiépítendő radarállomásra és a Lengyelországba telepítendő rakétaelfogó támaszpontokra. Jurij Balujevszkij, az orosz hadsereg vezérkari főnöke, ezzel szemben azt hangsúlyozta, hogy az Egyesült Államok egyoldalú lépéseivel veszélyezteti az Európában kialakult erőegyensúlyt és aláássa Oroszország nukleáris elrettentő erejét. Bármennyiszer is állítják, hogy ezek a lépések nem Oroszország ellen irányulnak, ténylegesen befolyásolják Oroszország védelmi képességét. Balujevszkij hangsúlyozta, hogy Oroszország szigorúan tartja magát a nukleáris leszerelésről kötött megállapodásokhoz, miközben az Egyesült Államok egyre közelebb telepíti rakétavédelmi bázisait, és a NATO is folyamatosan közeledik Oroszország határaihoz.

A szovjet birodalom felbomlásával a NATO-nak is új stratégiát kellett kidolgoznia. Miért van szükség az Észak-Atlanti Szerződés Szervezetére? Egyrészt azért, mert a Szovjetunió legnagyobb területű és leghatalmasabb utódállamaként Oroszország továbbra is a világ második nukleáris hatalma. Óriási energiahordozó-tartalékai miatt gazdasági nagyhatalom, és 17 075 400 négyzetkilométernyi területével pedig még mindig a világ legnagyobb területű országa. Ezért a NATO hivatalosan nem bevallott első funkciója Oroszország ellenőrzés alatt tartása. A NATO szintén nem bevallott másik funkciója az Európai Unióba tömörült országok szoros integrálása az Észak-Atlanti nagyobb katonai védelmi térségbe. Mivel az Európai Uniónak nincs saját hadserege, ezért saját külpolitikát sem tud folytatni, mert nincs mivel annak érvényt szereznie. Ezáltal az Európai Unió katonai és külpolitikai szempontból az Egyesült Államoknak a része, annak hegemóniája alatt áll és nem önálló világpolitikai tényező. Ha pedig tudomásul vesszük, (amit hivatalosan soha nem fognak elismerni), hogy az Egyesült Államok belülről legyarmatosított ország, amely felett a valódi hatalmat a szervezett magánhatalommá integrálódott nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia gyakorolja, akkor érthetővé válik, hogy a NATO harmadik fontos feladata az egy központból irányított világ, az új világrend - a Globális Unió - létrehozásának támogatása globális zsoldosként.

A fentiekre tekintettel Oroszország tehát aggodalommal tekint a legújabb amerikai lépésekre Kelet-Európában. Az orosz vezérkari főnök kijelentette: Moszkva fontolóra veszi, hogy felmondja a Középtávú Nukleáris Fegyverzet Csökkentésére Vonatkozó Szerződést (Intermediate-Range Nuclear Forces Treaty, INF), amelynek alapján Oroszország leszerelte hagyományos robbanóanyagot szállító, földről kilőhető, közép- és rövid hatótávolságú ballisztikus rakétakilövő állásait. Ugyanezt tette az 500-tól 5000 km-ig terjedő hatósugarú szárnyas-rakéta kilövő helyeivel is. Ezt követően Nyikolaj Szolovcov, az orosz stratégiai rakétaerők parancsnoka közölte, hogy az irányítása alatt álló erők képesek felderíteni és megfigyelés alatt tartani az amerikai rakétaelhárító rendszert Közép-Európában. Ez azt is jelenti, hogy az orosz hadsereg rakétákat irányít Lengyelországra és a Cseh Köztársaságra. Szolovcov hozzátette, hogy Oroszország a közeljövőben újra gyártani fog rövid- és közép hatótávolságú rakétákat. Moszkva attól is tart, hogy Amerika Ukrajnába is telepít rakétavédelmi ernyőjéhez szükséges berendezéseket.

Az Egyesült Államok eddig már 11 rakétaelfogó bázist telepített Alaszkába és Californiába. Elsősorban az észak-koreai támadás elhárítására. Iránról azt feltételezik, hogy még évekig nem rendelkezik sem nukleáris fegyverrel, sem a célba juttatásukhoz szükséges hosszútávú hordozórakétákkal és repülőgépekkel. Putyin mindenesetre szemrehányást tett az Egyesült Államoknak Münchenben, hogy új nukleáris fegyverkezési versenyt kezdeményez a felállítás alatt álló rakétavédelmi ernyővel. Robert Gates, amerikai védelmi miniszter, aki korábban a CIA igazgatója volt, igyekezett elvenni az élét Putyin szavainak azzal, hogy a hírszerző szolgálat tisztjei keményen szokták kifejezni magukat.

Vegyük most sorba, hogy a tények fényében jogosak voltak-e az orosz elnök kemény szavai? A hidegháború végén az egyik legígéretesebb fejlemény az volt, hogy Ronald Reagan és idősebb George Bush elnökök jó viszonyt alakítottak ki az akkori szovjet, illetve orosz vezetéssel, elsősorban Gorbacsovval. Amikor aztán a hidegháború ténylegesen befejeződött és a szovjet birodalom felbomlott, az Egyesült Államok - egyedüli szuperhatalomként -maximálisan kihasználta geopolitikai előnyeit a felbomló és legyengült Oroszország rovására. A szovjet hadsereg harc nélkül távozott Kelet-Európából és Moszkva bízott azokban a nyugati ígéretekben, hogy a NATO nem nyomul keleti irányba. A tények viszont azt mutatják, hogy ma már a NATO-hoz tartozik nemcsak Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország és Románia, de a katonai szövetség tagja a három balti állam és folyamatban van Ukrajna, valamint Grúzia beléptetése is.

Másodsorban az aggasztja a Kreml-t, hogy Amerika támogatta olyan kőolajvezeték felépítését, amely a Kaszpi-tengeri olajat Azerbajdzsánból Grúzián keresztül vezeti Törökországba, vagyis kikerüli Oroszországot. Harmadikként aggodalomra adhat okot, hogy az orosz elnök hozzájárult ideiglenes amerikai támaszpontok létesítéséhez az Afganisztán elleni háború idején. Most viszont meg kell állapítania, hogy Washington véglegesen be akar rendezkedni az egykor a Szovjetunióhoz tartozó közép-ázsiai országokban, és meg akarja tartani az ideiglenesen átengedett bázisokat.

Negyedikként feszültségre adhat okot, hogy Putyin nem hiszi el Bushnak: az észak-koreai atomrakéták elhárítása érdekében van szüksége rakétaelhárító rendszer kiépítésére Kelet-Európában. Ötödikként említhetjük, nem tetszik a jelenlegi orosz vezetésnek, hogy különböző demokráciaterjesztési technikákkal Amerika Oroszországot is célba vette. Olyan alapítványok, mint a National Endowment for Democracy és annak mind demokrata, mind republikánus párti fiókintézményei, továbbá olyan alapítványok és emberi jogi intézetek (mint a Freedom House) Kelet-Európában is végrehajtanak rendszerváltozásokat, ahol, és amikor azt szükségesnek látják. Sikerrel került rá sor Szerbiában, Ukrajnában és Grúziában, míg Fehéroroszországban egyelőre nem sikerült. Kiderült, hogy már Moszkvában is készítik elő hasonló technikákkal a Nyugatnak jobban engedelmeskedő érdekcsoportok hatalomra juttatását. Ezért a Kreml korlátozta az ún. demokráciát terjesztő külföldi ügynökségek tevékenységét.

Ellenérzést váltott ki Moszkvában az is, hogy az Amerika vezette NATO 78 napon át bombázta Szerbiát a koszovói konfliktus ürügyével. Oroszország véleményét lényegében mellőzték, holott Szerbia - és általában a balkán - a közös ortodox vallás és kultúra, valamint a szláv összetartozás miatt Oroszország hagyományos befolyási övezetéhez tartozott. Mindezek arra utalnak, hogy a hidegháború végével a hideg béke korszaka kezdődött.

Az sem véletlen, hogy Putyin Münchenből Szaúd-Arábiába utazott, ahol Abdullah királlyal (Washington egyik legszorosabb szövetségesével) megvitatta a nemzetközi helyzetet, beleértve a közel-keleti kérdést és a palesztinai témát is. Putyin innen Katarba, majd a jordániai Ammanba utazott. Ezzel egyidejűleg India fővárosában, Új-Delhiben, is új korszakot jelző találkozásra került sor. Itt India, Kína és Oroszország külügyminiszterei megtárgyalták, hogyan lehetne az egyetlen szuperhatalom által irányított világból 'multipolar world'-öt, azaz többpólusú világot létrehozni. Ez a találkozó folytatása volt annak a világtörténelmi jelentőségű tanácskozásnak, amelyre a világ legfejlettebb országait tömörítő G8-ak Szentpétervári csúcstalálkozóját követően 2006 júliusában került sor Manmohan Singh, indiai miniszterelnök, Hu Csin-tao, kínai elnök (aki egyben a KKP elnöke és a kínai hadsereg legfőbb irányítója), valamint Vlagyimir Putyin, orosz elnök között. Indiának 1100 millió, Kínának 1300 millió és Oroszországnak 143 millió lakosa van. Együttvéve a világ lakosságának a 40 %-a él ebben a három hatalmas országban. Gazdasági teljesítményük pedig a világtermelés 1/5-ét teszi ki. Ők rendelkeznek a világ összes nukleáris robbanófejének több mint a felével.

A három ország külügyminisztere megtette a kötelező tiszteletkört és hangsúlyozta, hogy szövetségük nem irányul az Egyesült Államok ellen, sőt valójában az a célja, hogy elősegítse a nemzetközi élet harmóniáját és a kölcsönös jobb megértést. Többet árul el a három ország elmélyülő összefogásáról az, hogy milyen témákat vitattak meg. A napirenden elsőként Irán, majd Irak, Afganisztán, a Közel-Kelet és Észak-Korea szerepelt, de megtárgyalták az energiaellátás, a nukleáris fegyverek terjedésének a korlátozása és a nemzetközi kereskedelem növelése kérdéskörét is. Elemzők azonban egybehangzóan hangsúlyozták, hogy a három ország azokat a módszereket próbálta megtalálni, amelyekkel gazdasági és politikai befolyásukat jobban tudnák érvényesíteni a jelenleg egyedül cselekvő Washingtonnal szemben. A három ország vezetői meg vannak győződve arról, hogy a nemzetközi viszonyok súlypontja Ázsiába kerül át, és ezért fel kell készülniük a nemzetközi kapcsolatok irányításában való nagyobb részvételre. Indiai részről azt hangsúlyozták, hogy a konfrontációval szemben az együttműködésre kell helyezni a hangsúlyt mind regionális, mind globális szinten. Diplomáciai körökben azonban úgy vélik, hogy egyelőre még korai a három ország között stratégiai tengelyről beszélni, és még Kína és India között sem létezik ilyen kapcsolat. A világ két legnépesebb országát még mindig több kapocs fűzi a Nyugathoz, mint egymáshoz. A Szovjetunió fennállása idején Új-Delhi és Moszkva igen közel állt egymáshoz. India jelenleg már baráti kapcsolatokat ápol Washingtonnal is. Kína és India határháborúba keveredett 1962-ben, Peking és Moszkva pedig éles határvillongások kíséretében 1969-ben nézett farkasszemet egymással.

Oroszország ma hajlamosabb szembeszállni az amerikai hegemóniával, mint Kína vagy India. Ugyanakkor Moszkva és Peking hasonló gazdasági problémákat kénytelen megoldani a parancsgazdaságról a piacgazdaságra való áttérés kapcsán. Mind a három ország ellenzi az Egyesült Államok Irak ellen folytatott háborúját. További fontos kérdéskör az energiaellátás biztosítása volt. India és Kína rá van utalva Oroszország kőolaj- és földgáz-tartalékaira, de Moszkvának is szüksége van alternatív piacokra, mert jelenleg túlságosan függ a nyugati piacoktól. A három ország azonban ma leginkább Irán kérdésében egységes. Mindhárom ellenzi a tervezett Irán elleni amerikai katonai fellépést. 2007 februári közös közleményükben nem említették Iránt, de sürgették a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséget, hogy békés megállapodással találjon megoldást a jelenlegi kritikus helyzetre. Egyik ország sem akarja, hogy Irán nukleáris fegyverekkel rendelkezzen, ugyanakkor Moszkva látja el Teheránt a nukleáris energia békés előállításához szükséges technológiával, India és Kína pedig egyre jobban rá van utalva az iráni földgázra és kőolajra.

Létezik-e már az amerikai globális birodalom?

A globális pénzrendszer létezik. Ennek a világrendszernek a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia az irányítója. A hitelpénz és a nyomában járó függelmi viszonyok képezik a legszorosabb összekötő kapcsot. De ezeket a pénzügyi-gazdasági struktúrákat már jól kiegészítik a katonai kapcsolatrendszerek, amelyeknek bázisát a katonai támaszpontok alkotják. 2005-ben a nemzetközi pénzbirodalom első számú országának, az Egyesült Államoknak 737 katonai támaszpontja működött világszerte.

Nem könnyű felbecsülni ezeknek a katonai támaszpontoknak a méreteit és pontos értékét. Tekintettel az iraki háborúra és esetleges további megelőző háborúkra való felkészülésre, a globális birodalom támaszpontjai tovább növekednek. A 737-ből 38 támaszpont nagynak tekinthető. Ezek légi- és haditengerészeti támaszpontok a nagy bombázógépek és hadihajók számára. Amikor Nagy-Britannia 1898-ban még egész világbirodalmat igazgatott, akkor neki is 38 nagy haditengerészeti támaszpontja és szárazföldi helyőrsége volt.

Ha visszatekintünk a múltba, érdekes módon a Római Birodalomnak i. u. 117-ben, vagyis a birodalom legnagyobb kiterjedése idején, 37 nagyobb katonai támaszpontja volt Britanniától Egyiptomig, Hispániától Örményországig. Ebből arra következtethetünk, hogy egy világbirodalom számára az optimális nagyságrend a 35 és 40 közé esik a nagy méretű katonai támaszpontokat illetően. Ezeknek a támaszpontoknak az értéke mintegy 700 milliárd dollárra tehető. Jelenleg mintegy két millió főnyi katonaságot félmilliónyi civil alkalmazott és további 200 000 helyi alkalmazott szolgál ki.

Ma már több támaszpont van Afganisztánban, Irakban, Izraelben, Kirgizisztánban, Katarban és Üzbegisztánban, amelyek a hivatalos jelentésekben nem is szerepelnek. Ha az összes támaszpontot és a hozzá kapcsolódó kisegítő létesítményt összeszámoljuk, akkor az Egyesült Államok ma mintegy ezer különböző tengeren túli létesítmény felett rendelkezik.

1991 után szükségtelenné vált, hogy Amerika (és a NATO) nagy létszámú erőket állomásoztasson Németországban, Olaszországban, Japánban és Dél-Koreában. Idősebb George Bush elnök azonban lényegében nem csökkentette a fegyveres erőket az említett országokban. Clinton elnök viszont már bezáratott több németországi katonai bázist. Az 1990-es évek végén azonban átvette az irányítást az a neokonzervativ érdekcsoport, amely nyíltan meghirdette az egyedüli szuperhatalom doktrináját, beleértve a megelőző csapásmérés elvét, és célul tűzte ki a demokrácia fegyveres eszközökkel történő erőszakos terjesztését. Az Egyesült Államok kül-és katona politikáját irányító 'neokonok' előre akartak revansot venni mindenkin, aki kétségbe vonhatta Amerika szuperhatalmi státusát. Amerika fegyveres erejét arra kívánták felhasználni, hogy véglegesítsék az Egyesült Államok és szövetségese, Izrael, szupremáciáját az egész közel-keleti térségben, megszerezve a teljes ellenőrzést e világrégió energiahordozói felett. E cél érdekében áramvonalasítani akarták az amerikai fegyveres erőket mozgékonyságának fokozásával, valamint a hadiipari csúcstechnológia minden vívmányának a felhasználásával. Úgy gondolták, hogy a katonai modernizációval erőforrások szabadulnak fel, amelyeket birodalom-építő célokra lehet fordítani.

Ez a 'védelmi transzformációnak' nevezett program a 2000-ben lezajlott elnökválasztási kampány során vált ismertté. 2001. szeptember 11 után felgyorsultak az események. 2002-ben már beindult a neokon-stratégia átültetése a gyakorlatba. 2001 augusztusában Rumsfeld, akkori védelmi miniszter, nyilvánosságra hozta az '1-4-2-1 védelmi stratégiát', amely szerint az Egyesült Államok képes megvédeni Amerikát úgy, hogy közben négy válságos világrégióban egyszerre visel háborút. Ez a négy térség Európa, Észak-kelet Ázsia (Japán és Dél-Korea), Kelet-Ázsia (a tajvani szoros) és a Közel-Kelet. A '1-4-2-1 stratégia' szerint Amerika képes legalább két világtérségben legyőzni a támadó erőket, és egy térségben pedig döntő győzelmet elérni, úgy hogy rendszerváltást hajt végre és megszállja az adott országot.

Ebből látható, hogy a neokon-stratégia nem védekezésre rendezkedett be, hanem támadó jellegű háborúk megvívására. Afganisztán megszállása, és az Irak elleni háború első három hete 2003-ban úgy tűnt, hogy igazolja ezt a stratégiát. Ez késztethette Rumsfeldet arra, hogy kvázi megbüntesse a langyos magatartást tanúsító államokat, így Németországot, Szaud Arábiát, Dél Koreát és Törökországot. Egyidejűleg megjutalmazta azokat, amelyek buzgón támogatták az 'Operation Iraqi Freedom'-ot (az Irak Felszabadítás Hadműveletet). Dicséretben részesült Japán és Olaszország, továbbá olyan egykori kommunista-rendszerű országok, mint Lengyelország, Románia és Bulgária. A győzelmi hangulat eredményeként a Pentagon kidolgozta a 'Globális Jelenlét és Támaszpont Stratégiát', amely 'Global Posture Review' (globális hadászati áttekintés) elnevezéssel vált ismertté.

Bush elnök 2003. novemberében nyilatkozott a globális szintű haderő átrendezésről, majd megerősítette ezt a szándékát 2004. augusztusában. Ekkor tett említést arról, hogy Washington mintegy 70 ezer fővel csökkenti Európában és Ázsiában állomásozó katonái számát. Rumsfeld a Szenátus Fegyveres Szolgálatok Bizottsága előtt 2004. szeptemberében kifejtette, hogy a hidegháború idején fel lehetett mérni, honnan várhatóak a támadások, ezért oda telepíthették a megfelelő erőket. Most azonban teljesen más koncepció szerint kell eljárni. "Képesnek kell lennünk igen gyorsan különböző katonai műveletekre - a harci tevékenységtől a békefenntartásig - a világ bármely térségében."

Amíg az Egyesült Államok főleg olyan országokban állomásoztatta haderejét, amelyeket korábban legyőzött, mint, pl. Németország, Olaszország vagy Japán a második világháború után, vagy Dél-Korea az 1953-ban megkötött fegyverszünetet követően, addig költségeinek jelentős részét át tudta hárítani a fogadó államokra. Most merőben más a helyzet. Amerika egyelőre fizetőképes, mert a pénzrendszerét kisajátító nemzetközi bankárkaszt, a kezében lévő központi bank, a FED, segítségével elő tudta állítani a levegőből a háború finanszírozásához szükséges dollármilliárdokat. Egyelőre azt is el tudta érni, hogy ezt a fedezetlen pénzt elfogadja a világ, mert ezért lehetett megvásárolni a létfontosságú energiahordozókat, elsősorban a kőolajat és a földgázt. De ez a helyzet is változik. Miközben az egész világnak Amerika egyre jobban eladósodik, egyidejűleg belülről is pénzügyi összeomlás fenyegeti. Kipukkanás előtt áll az éveken át mesterségesen felfújt ingatlan-buborék. A két kritikus helyzet együttes hatására a közel jövőben nagyobb világgazdasági válság sújthatja a világot, mint amilyen 1929-ben végig söpört rajta.

A feszültség nő, a hidegháború ugyan a múlté, de beköszöntött a hidegbéke. Ki a hibás, hogy a hidegháború hidegbékébe torkollott? Ki a hibás, hogy a 'terror elleni háború' nem csökkentette, hanem soha nem látott mértékben megnövelte világszerte az erőszakos cselekményeket? Az elsődleges terror az ökonómia terrorja, amelyet egy kicsi, önző és felelőtlen érdekcsoport gyakorol világméretekben a nála lévő globális pénzmonopólium segítségével, egyre növekszik. Ezért lehetséges, hogy ENSZ adatok szerint a fejlett ipari országokban élők, akik a világ lakóinak 20%-át teszik ki, rendelkeznek a világ erőforrásainak a 86%-val. De az a 20% is tovább csökkenthető, mert a fejlett ipari országokban is élnek szegények milliói, és ott is rendkívül aránytalan a vagyon megoszlása.

A háborúk ennek a szélsőségesen igazságtalan helyzetnek a fenntartásáért folynak. Amíg nem sikerül a világ sorsáért felelősséget nem vállaló nemzetközi pénzügyi közösséget rákényszeríteni arra, hogy a népek helyreállíthassák a közpénzrendszert, addig igazi változást nem lehet elérni. A magánpénzmonopólium birtokosai - a telhetetlen gazdagodás megszállottjai - eladósítással és fegyveresen is terrorizálják a világ népeit, s egyre nagyobb mértékben centralizálják az emberiség közös munkája eredményeként előállott reálvagyont a saját ellenőrzésük alatt korlátlanul előállítható hitelpénzük (egy hamis pénz) segítségével. A hidegbékét csak a pénzuralmi rendszer világszintű lecserélésével, a közpénzrendszer helyreállításával lehet normális békévé átalakítani. Eljött az ideje, hogy a világot irányító felelős vezetők, köztük a NATO országok vezetői, szembenézzenek a civilizációnkat megosztó feszültségek valódi okaival, s ne a tüneteket megfogalmazó orosz elnököt tegyék felelőssé a pénz világimpériumának erőszakos terjeszkedéséért, s az ebből fakadó konfliktusokért.


2007
Dr. Drábik János: Orwellia
8. fejezet




Hátra Kezdőlap Előre