Hitler és a nemzetközi háttérhatalom

(Második rész)

A háttérhatalom már az I. Világháborút is gondosan megtervezte. Egyrészt gondoskodott a két szemben álló tábor kialakításáról, másrészt az eladósításáról. Célja akkor is a világ vagyonának a centralizációja és az ehhez szükséges politikai hegemónia biztosítása volt. Amikor a szemben álló felek készen álltak, mindössze ürügyre volt szükség a kívánt eredmény bekövetkeztéhez. A nemzetközi helyzet úgy volt kondicionálva, hogy a gondosan kialakított tényezőknek szinte automatikusan háborús konfliktushoz kellett vezetniük. Ürügyül az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösének a meggyilkolása szolgált. A merénylet helyileg is kezelhető esemény lett volna, de a háttérhatalom legfőbb irányítói nagyméretű és hosszú háborúban voltak érdekeltek. Ezért utasították szerbiai ügynökeiket, hogy ne teljesítsék a Monarchia követeléseit. A mozgósítást Szerbia kezdte meg már 1914. július 25-én. A császári Németország - az Osztrák-Magyar Monarchia szövetségese - valójában el akarta kerülni a háborút. II. Vilmos német császár csak Theobald Bethmann-Hollweg kancellár nyomására járult hozzá a mozgósításhoz.

Theobald Bethmann-Hollweg azonban a pénzoligarchia rejtett hálózatának a németországi fő képviselője volt. A császári Németország kancellárja első unokatestvére volt a londoni Rothschild-ház akkori irányítóinak. Édesanyja ugyanis a londoni Rothschildokhoz tartozott. Bethmann-Hollweg egyidejűleg a németországi szabadkőművesek legfőbb irányítójának a szerepét is betöltötte. Azért, hogy Németország egész biztosan hadat üzenjen, rávette II. Vilmost, hogy a háború kitörését megelőző napokban Norvégiába utazzon, ahol a londoni Rothschild ház tagjaival találkozott. Az igazi cél az volt, hogy az államfő távollétében Bethmann-Hollweg kancellár szabad kezet kapjon a hadüzenetek idő előtti elküldéséhez. Az első lövéseket 1914. július 27-én a szerb csapatok adták le. Két napra rá az orosz cár is mozgósítást rendelt el annak ellenére, hogy a német császár táviratban próbálta lebeszélni a háborúról.

Ekkor a háttérhatalom egyik berlini ügynöke, von Kupfer a "Berliner Lokalanzeiger" (Berlini Helyi Tudósító) című lap főszerkesztője, külön számot adott ki azzal a megtévesztő hírrel, hogy II. Vilmos elrendelte a német hadsereg és hadiflotta mozgósítását.

Ugyancsak a háttérben meghúzódó nemzetközi főhatalomhoz tartozó Sassanov orosz külügyminiszter - noha tudta, hogy a Berliner Lokalanzeiger híre hamis - arra használta ezt a hazugságot, hogy lebeszélje az orosz uralkodót a II. Vilmossal való egyezkedésről. Ez sikerült neki, és a cár elrendelte az orosz hadsereg mozgósítását július 31-én. Franciaország is védelmi készültséget rendelt el július 30-án, majd pedig augusztus 1-én, hajnali négy órakor már mozgósították az egész francia hadsereget.

A német mozgósítására azonban csak délután 5 órakor adta ki a parancsot II. Vilmos. A háttérhatalom első számú németországi megbízottja, a birodalmi kancellár azonban mindenáron biztosítani kívánta Németország részvételét a háborúban. Ezért teljesen feleslegesen már augusztus 1-én délután 6 órakor hadat üzent Oroszországnak. Franciaországnak pedig két nap múlva, augusztus 3-án délután 6 órakor küldte el a hadüzenetet. Ezek a Rothschild-házhoz tartozó Bethmann-Hollweg által indokolatlanul elküldött hadüzenetek képezték az alapját később annak a vádnak, hogy egyedül Németország felelős a háború kirobbantásáért. A mozgósításokra és a hadüzenetekre csak azért utaltunk, hogy jelezzük: itt is milyen fontos szerepet játszott a háttérhatalom és annak egyik legfontosabb irányítója, a Rothschild-ház.

Erik von Ludendorff tábornok, aki 1916. óta meghatározó szerepet játszott a német hadsereg és a német politika irányításában, tartott a nyugati front összeomlásától. Ezért 1918. szeptember 29-én lépéseket tett olyan parlamenti rendszer létrehozására, amelyet a császár is jóváhagyott. Ezekkel készítették elő az antanthoz intézett tűzszüneti kérelmet. A német hadsereg létszáma a nyugati fronton két és fél millió főt tett ki. A német erőkkel szemben álló amerikai csapatok létszáma ennek a fele volt. Az antant erői lehengerlő fölényben voltak a páncélosok és a hadianyag terén. A német csapatokat a megszakítás nélküli harcok legyengítették, és a hadvezetés megértette: elkerülhetetlen a vereség. Mindez napról napra növelte a katonaszökevények számát és egyre többen hagyták el egységeiket és tértek haza lakóhelyükre.

Ernest Rappaport "Anti-Judaism: A Psychohistory" című munkájának 10. fejezetében azt állítja, hogy Ludendorff döntését valójában nem a német forradalomtól való félelem befolyásolta. Ezt az is alátámasztja, hogy ilyen forradalomra soha nem került sor. Rappaport szerint azért döntött a fegyverszünet mellett Ludendorff, hogy megelőzze vele Németország szövetségesek általi megszállását, amely lehetetlenné tette volna a vereség letagadását, valamint a német hadsereg tábornokai tekintélyének és hatalmának a megőrzését. Egészen addig, amíg a hadsereg nem német területen volt, fenn lehetett tartani a legyőzhetetlenség látszatát. 1918. november 4-én a britek áttörték a német védelmi vonalat és a német hadsereg nem volt képes többé a hatékony védekezésre. Nem maradt vesztegetni való idő a fegyverszünet létrehozásáig. 1918. november 9-én Hindenburg azt a tanácsot adta a császárnak, hogy mondjon le és meneküljön Hollandiába. Ezt tüntették fel a szövetségeseknek úgy, hogy a német forradalom tárgytalanná tette a Berlinbe való bevonulásukat. December 11-én a forradalmi kormány szocialista vezetője fogalmazta meg azt a legendát, amely később elősegítette Hitler hatalomra kerülését. A katonákat köszöntő beszédében Friedrich Ebert ezt mondotta a brandenburgi kapunál:

"Köszöntelek benneteket, akik nem legyőzve tértetek vissza a csatamezőről. Az ellenség nem lett úrrá rajtatok. Csak akkor adtátok fel a küzdelmet, amikor az ellenfél emberben és hadianyagban megnyilvánuló fölénye túlságosan nagy lett. Feltartott fejjel térhettetek haza. Korábban senki nem hajtott végre nagyobb hőstettet. A német nép nevében mélységes köszönet mindezért. És még egyszer: Isten hozott benneteket! Rajtatok nyugszik a német szabadság reménysége. Ti vagytok a német jövő legerősebb letéteményesei."

A német tábornokok számára fontos volt a hadsereg tekintélyének a megőrzése, hiszen egy intakt hadsereg jelentette az egyik hatékony eszközt a külső ellenséggel szemben, és a belső "status quo" biztosításához. A tábornokok ebben a történelmi helyzetben azonban meglehetősen népszerűtlenek voltak, mert a háborútól kimerült lakosság békére vágyott. Ezért titkos szervezetek alakultak a hadsereg szolgálatában. Ilyenek voltak az úgynevezett önkéntes vagy szabad csapatok. Ezeknek a tagjai a hadseregnek elkötelezett személyekből álltak, s Hitler is közéjük tartozott.

1918. november 7-én a kommunista irányvonalat követő zsidó származású Kurt Eisner egyetlen sikeres tüntetés segítségével el tudta mozdítani a bajor kormányt. Miniszterelnökké kinevezve önmagát szocialista köztársasággá kiáltotta ki Bajorországot. November 8-a volt az a nap, amikor végül is II. Vilmos lemondott és Max von Baden kancellár átadta a hatalmat Friedrich Ebertnek, a Német Szociáldemokrata Párt vezetőjének. Eisner szavakban elhatárolta magát az oroszországi bolsevikoktól és ezzel el tudta érni, hogy a nálánál sokkal mérsékeltebb Német Szociáldemokrata Párt támogassa őt. 1919. február 21-én azonban gróf Anton Arco, aki maga is részben zsidó származású volt, megölte. A Bajor Tanácsköztársaság idején Hitlert, mint "agent-provocateur"-t, letartóztatták. 1919. május 3-án az Ebert-kormányzatot megmentő szociáldemokrata Gustav Noske csapatai leverték a Bajor Tanácsköztársaságot, ugyanolyan kemény módszerekkel, ahogyan az oroszországi bolsevikok is elbántak szociáldemokrata ellenfeleikkel.

Gustav Noske-ról csak annyit, hogy meggyőződéses, szilárd jellemű szociáldemokrata volt. Hajógyári munkásból lett szociáldemokrata újságíró. A Karl Liebnecht és Rosa Luxemburg által irányított és az oroszországi bolsevikok által finanszírozott hatalomátvételt sikeresen megakadályozta, mint a Friedrich Ebert kormány hadsereg nélküli hadügyminisztere. A hatalomátvételre felkészült több százezer spartakista szeme láttára kis létszámú, de bátor csapatával elfoglalta az irányítóközpontot és megakadályozta a bolsevikok hatalomra kerülését Berlinben. Ezt követően a többi bolsevik irányítás alá került német városban is helyreállította a törvényes rendet.

Noske tehát azt a hivatalt vállalta el, amely abban az időben a legkevésbé volt vonzó. 1918. december 29-én a neki felajánlott lehető legkényelmetlenebb miniszteri szék birtokosaként Noske nem tétovázott gyáván. Tudta, hogy a puccsra készülő 200 000 fegyveressel szemben, akiket Lenin szovjet-orosz ügynökei és Karl Liebnecht vezetett, csak úgy tud ellenállni, ha gyorsan egyetértésre jut a még meglévő néhány német katonai egységgel. Mivel utcai küzdelemre kellett felkészülnie, nemcsak katonákat kellett találnia, hanem teljesen új harcmodort is. Kiel-ben egyszer már sikeresen úrrá lett - 1918. novemberében - egy bolsevikok által szított lázadáson. Noske közvetlenül tárgyalt a tábornoki karral és Berlintől nyugatra lévő kis településen, egy leánykollégiumban szervezte a törvényes kormány védelmét. Úgy döntött, hogy visszaállítja az önkéntes csapatokat és nyolc kislétszámú egységet hozott létre.

A spartakistáknak sokezer fős egységeik voltak és 2000 gépfegyverrel is rendelkeztek. Noske kislétszámú csapatainak az ereje abban állott, hogy tagjai jól ki voltak képezve, tapasztalt tisztek álltak az élükön és vasfegyelem uralkodott soraikban. Noske tudta, hogy a bolsevikok oroszországi hatalomátvétele nyomán az első tizenöt hónapban nyolcmillió orosz vesztette életét erőszak, gyilkosság vagy éhség következtében. Azaz több orosz halt meg, mint az I. Világháború teljes ideje alatt. Lenin Berlint ugyanúgy uralma alá akarta vonni, mint Petrográdot, ezért Noske - szociáldemokrata munkás létére - bolsevik módra akart a bolsevikokkal szembeszállni. 1919. január 10-én kis létszámú csapata tagjainak parancsot adott, hogy foglalják el a spartakisták főhadiszállását. Az akció sikerült és Berlin nyugati része Noske ellenőrzése alá került. A néhány ezernyi győző rendezett csoportban Berlin belvárosába vonult. A berliniek mintha rémálomból ébredtek volna, megkönnyebbülten lélegeztek fel. Berlin kommunista fellegvárában pánik tört ki, s a spartakisták fejvesztve menekültek. A két spartakista vezért, akik nyolc nappal korábban hatalmukba kerítették Berlint, 1919. január 15-én felkutatták és megölték.

Amikor Noske az ellenőrzése alá vonta a fővárost, a német szociáldemokraták azt hitték, hogy vége a bolsevik-veszélynek. A harcot azonban hamarosan újra kellett kezdeni először Berlinben, majd Németország más városaiban is. A legyőzött Németország fővárosa két államcsínyt is átélt 1918. karácsonya és 1919. január 15-e között. Egy harmadikra pedig két hónap múlva került sor. Alig ért véget Noske akciója Berlinben, amikor Brémában és Bajorországban már vörös diktatúra volt. Felkelésre került sor a Ruhr-vidéken és Szászországban is.

A győztes antant elégtétellel szemlélte, ahogyan a bolsevikok aláássák Németország erejét; a Münchenben hatalmat gyakorló Eisnerrel a legszívélyesebb kapcsolatot építették ki, és ugyanezt tették leninista követőivel is, azt követően, hogy meggyilkolták a bajor puccsista diktátort. Németország megsemmisítése mindennél fontosabb cél volt számukra. Ehhez képest minden más mellékesnek számított. 1919. januárjában Németországban általános választás volt, amelyből a Polgári Német Demokratapárt, a Keresztény Centrum és a Német Nemzeti Néppárt került ki győztesen. Több szavazatot kaptak, mint Friedrich Ebert és Philipp Scheidemann pártja. Ez világosan mutatta, hogy a német nép nem kért a bolsevik rendszerből. A választás igazi győztese azonban az egykori favágó, majd hajógyári munkás, Gustav Noske volt, aki valójában megmentette Németországot a bolsevizmustól.

Hol volt Hitler a háború után?

Arra keresve a választ, hogy mit csinált Hitler közvetlenül a háború után, megállapíthatjuk: ekkor még nem lehetett tudni, hogy milyen politikai ambíciói vannak. Visszatért csapatának a szálláshelyére Münchenbe, s arra törekedett, hogy ne bocsássák el a hadsereg kötelékéből. Többször is megválasztották katonatársai bizalmijuknak, és mint ilyen, összekötő szerepet töltött be a szocialista bajor kormány elnöke, Kurt Eisner és a katonák között. Hitler ekkoriban nagyon ügyelt arra, hogy óvatosan, a háttérben húzza meg magát. Van olyan fénykép is ebből az időből, amely Hitlert a meggyilkolt Kurt Eisner temetési menetében ábrázolja. Már utaltunk rá, hogy Eisner zsidó származású volt és ez egyes történészeket arra a megállapításra késztetett, hogy Hitler politikai nézetei ekkor még nem lehettek olyan radikálisak és kiforrottak, ahogyan azok hat évvel később a Mein Kampf-ban megfogalmazódtak.

Hitler ebben az időben a német hadsereg, a Reichswehr, nevelési instruktora - feladata jelentések készítése volt és már ekkor kitűnt zsidó-ellenes kirohanásaival. Hitler életében másodszor fordul elő, hogy fő tevékenysége beszédek tartásából állt. Ez úttal azonban már sokkal nagyobb hallgatóság előtt beszélt, mint amikor Bécsben munkásszállásokon húzta meg magát. A II. Gyalogos Ezrednél volt elszállásolva és fix fizetése is volt. Ekkor figyelt fel rá a történész, Karl Alexander von Müller. Karl Mayr tábornok Müller ajánlására nevezte ki Hitlert a birodalmi hadsereg felvilágosító kommandójának a tagjává.

1919-ben Hitler parancsot kapott, hogy vegye közelebbről szemügyre az egyik Münchenben tevékenykedő kisebb politikai csoportot, amely Német Munkáspártnak nevezte magát. Hitler csak vendégként volt jelen találkozóikon. 1919. szeptember 12-én kereste fel először a Német Munkáspárt (DAP) egyik gyűlését. Hitler itt olyan kérdésekről hallott, amelyek megvitatásában ő is szívesen részt vett. A foglalkozására nézve lakatos Anton Drexler, a párt alapítója, egy brosúrát adott neki, amelyben sok olyan elképzelést olvashatott, amelyet ő is a sajátjának vallott. Kapott egy felkérő levelet is, hogy csatlakozzon a párthoz. A kis pártocskában két olyan személy is volt, akik kulcsszerepet játszottak Hitler további karrierjében. Az egyik Ernst Röhm, a másik Dietrich Eckart. Röhm hivatásos katona volt, a hadsereg müncheni területi parancsnokságán, Eckart pedig egy alkoholista és morfinista költő, aki már megjárta az ideggyógyintézetet is. Eckart az egyik schwabingi vendéglőben szónokolt az árja felsőbbségről és felszólította híveit a zsidók eltávolítására, valamint a berlini hatalom megbuktatására.

A nőtlen Hitler csatlakozott a Német Munkáspárthoz és Eckart odaadó tanítványa lett. Azonnal hozzáfogott nagyobb rendezvények szervezéséhez, s így sikerült neki 100 fölötti hallgatóságot is összetoboroznia. 1920. február 24-én a nevezetes Hofbräuhaus-ban került sor gyűlésre, ahol kétezer személy számára van ülőhely. Amikor Hitler beszédére került sor, hangos üvöltése megtette a maga hatását. Ekkor javasolta azt is, hogy szervezzék meg az SA-t (Sturmabteilung) Röhm kapitány parancsnoksága alatt. 1920. április 1-én Hitler távozott a hadseregből - legalábbis hivatalosan - és ettől kezdve teljes idejét az NSDAP-nak, (a Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei-nak, Német Nemzetiszocialista Munkáspártnak) szentelte. Hitler tehát főfoglalkozású propagandistává vált és ekkor kezdeményezte, hogy a párt szimbóluma a svasztika, vagyis a horogkereszt legyen. (A szvasztika a szanszkrit "szvaszti" - szerencse, áldás szóból kapta a nevét. A horogkeresztnek négy egyenlő hosszú szára derékszögben elhajlik. Mint a nap jelképét, az őskorban Indiában, Kínában, Japánban használták kultikus díszítőelemként. Később feltűnt az ókori görögöknél, majd Szicíliában, majd pedig a keresztény kultusz tárgyain. 1919-től 1945-ig a Német Nemzetiszocialista Párt jelvénye. 1935-től 1945-ig pedig a III. Birodalom felségjelének az egyik elemét alkotta.)

1921. nyarán Hitler átvette a párt irányítását, de ellenállásba is ütközött. Drexler pamfletben leplezte le hatalmi mániáját. Hitler pert indított emiatt ellene. A párt azonban, tartva attól, hogy a per miatt elmaradnak Hitler pénzügyi támogatói, leállította azt. Ez lehetővé tette Hitler számára, hogy diktálja a saját feltételeit és bevezesse az NSDAP-ban a Führerprinzipet, azaz a tekintélyuralmi vezér-elvet. Ezt a korlátlan autokrata hatalomgyakorlást később egész Németországra kiterjesztette. Ebben az időben szerezte meg magának a Völkische Beobachter című lapot, amely 1923. elejétől napilappá vált. A legvalószínűbb, hogy ehhez a pénzt a hadsereg titkos alapjaiból kapta. Egy másik pénzforrást pedig a nők jelentettek, akikre a keresztesháborút hirdető fanatikus agglegény mély benyomást tett. Az egyik ilyen hölgy egy gazdag zongora-gyárosnak a felesége, Helene Bechstein adott szállást Hitlernek, amikor a német fővárosban tartózkodott.

Ilyenkor fogadásokat adott, amelyekre meghívta a számításbaba jöhető támogatókat. Ebben az időben Truman Smith volt a berlini amerikai nagykövetség helyettes katonai attaséja, aki naplót is vezetett. Smith-et főnökei elküldték Münchenbe, hogy ismerkedjen meg közelebbről Hitlerrel. Az amerikai diplomata nemcsak részt vett egy náci gyűlésen, amelyen Hitler beszélt, de lakásában is felkereste. Naplójában feljegyezte, hogy ritkán hallott ilyen logikus és fanatikus embert. Mielőtt Smith visszatért Berlinbe, találkozott Ernst Hanfstaengl-lel, aki a Harvard Egyetemen tanult és Münchenben élt. Smith elmondotta neki, hogy Hitler mély benyomást tett rá és átadta neki meghívóját egy újabb nagygyűlésre. Így kezdődött Hitler és Hanfstaengl barátsága.

A Putzi néven becézett Hanfstaengl nagy múltú dúsgazdag család leszármazottjaként ezer dollár kölcsönt szerzett Hitlernek, amely ebben az időben mesésen nagy összegnek számított. Lévén anyai ágról félig amerikai, ő volt, aki a kapcsolatot tartotta Hitler és Henry Ford között. Hitler hálája jeleként Hanfstaengl-t kinevezte az NSDAP sajtóosztálya főnökének. Hanfstaengl képzett zongorista volt, de nemcsak művészetével hatott Hitlerre, hanem Rappaport szerint kapcsolatuknak homoszexuális vonásai is voltak.

Az 1920-ban Németországra kényszerített Versailles-i diktátum előírta, hogy a német hadsereget 100 000 főre kell csökkenteni. Ezt a hadsereg úgy értelmezte, hogy az a 100 000 fő lényegében professzionális katona, aki tiszti szintű felkészültséggel rendelkezik. Von Seeckt, a német vezérkar főnöke, folyamatosan emelte az engedélyezett százezer fő kiképzési színvonalát. Ez tette lehetővé, hogy Hitler könnyedén ki tudott állítani 1935-ben 35 hadosztályt besorozott katonákból.

Hátbatámadták-e belülről a harcoló Németországot?

Mielőtt folytatjuk Hitler hatalomra kerülésének az ismertetését, tekintsük át azt, hogy valójában mi okozta Németország I. világháborús vereségét, és igaz-e az, amit többek között Ernst Rappaport is állít, hogy az úgynevezett hátulról való tőrszúrás (Dolchstoss) csak legendának tekinthető és nem hatott ki döntően az I. világháború kimenetelére. A mai napig a német történelemkönyvekben azt az álláspontot olvashatjuk: legenda az, hogy a német hadsereg vereségét hátulról ért alattomos tőrdöfés okozta. A Dolchstoß-elmélet követői szerint a háborús kudarcért a hátország és az 1918. novemberében kitört forradalom a felelős. Ezzel az állítással szemben áll azoknak a történelem értelmezése, akik szerint a háború már elveszett katonailag, mielőtt még kitört a forradalom.

A Német Birodalom utolsó kancellárja, Max von Baden herceg, mondotta 1918. november 2-án Nevens-nek, a holland "Nieuws Bureaus" képviselőjének: "Amit Önök ma Németországban - mind a Birodalomban, mind a tartományi államokban - tapasztalnak, évek óta tartó, csöndes, föld alatti mozgalomnak az eredménye." (Deutsche Zeitung, 1919. október 19.)

A szociáldemokrata "Vorwärts"-ben a főszerkesztő 1915. február 23-án ezt írta: "Nyíltan elismerem, hogy a szociáldemokrácia érdekeinek nem felelne meg a birodalom teljes győzelme."

1916. május 1-én, Berlinben a Postdamer Platz-on nagy forradalmi megmozdulásra került sor, a későbbi Spartacus Szövetség vezetőinek az irányításával. Ezt követően Karl Liebnecht-et két és félévi fogházra ítélték. 1916. májusában tehát egész Németországra vonatkozóan tömegakciók kezdődtek a háború ellen.

A Deutsche Wochen-Zeitung 1968. november 8.-i számában idéz egy független szociáldemokratát, aki az USPD (Unabhängige Sozialdemokratische Partei Deutschlands - Németország Független Szociáldemokrata Pártja) végrehajtó bizottságának a tagja volt: "Számunkra nem volt meglepetés a forradalom. 1918. január 25-e óta szisztematikusan előkészítettük a bukást... A pártnak be kellett látnia, hogy a nagy sztrájkok nem vezetnek a forradalomhoz, ezért más utat kell választani. Ez a fáradtsága kifizetődött. Rávettük azokat az embereinket, akik a frontra mentek, hogy dezertáljanak. A katonaszökevényeket megszerveztük, ellátuk őket hamis papírokkal és pénzzel, valamint aláírás nélküli röplapokkal. Ezeket az embereinket minden égtáj felé elküldtük, legfőképpen vissza a frontra azért, hogy megdolgozzák a frontharcosokat és így morzsolják fel a harcvonalat. Ők vették rá a katonákat az átállásra, s így a szétesés fokozatosan, de biztosan bekövetkezett."

Az idézett lap ugyanezen számában olvasható a Tengerészszövetség elnökének, a szociáldemokrata Haase-nak a nyilatkozata, aki 1919. agusztus 30-án a következőket jelentette ki: "Már a háború kezdetétől, 1915. elejétől szisztematikusan készítettük elő a flottának a forradalmát. Napi zsoldunkból minden alkalommal összegyűjtöttünk 50 pfenninget azért, hogy a birodalmi képviselőkkel kapcsolatba lépjünk, lázító röplapokat fogalmazzunk és terjesszünk, azért, hogy a novemberi eseményeket beindíthassuk..."

Ebben a cikkben olvasható Csicserin szovjet-orosz külügyminiszter nyilatkozata is, amelyet a Freiheit című lapnak adott 1918. november 15-én. Eszerint Csicserin 1918. november 12-én tudomására hozta az antant hatalmak katonáinak a szovjet kormány álláspontját:

"A porosz militarizmus szét lett zúzva, de nem a szövetséges imperialisták ágyúival és tankjaival, hanem a német munkások és katonák felkelésével."

Georg Ledebour szociáldemokrata képviselő, aki később Kurt Eisner pártjának, az USPD-nek (Unabhängige Sozialdemokratische Partei Deutschland - Németország Független Szociáldemokrata Pártja) lett a képviselője, ezeket mondta 1918 decemberében, Berlinben, a Munkás-és Katonatanácsok Birodalmi Konferenciáján:

"Mindannyian, mindenki a maga helyén, megtettünk mindent a forradalom előrevitele érdekében. Az 1918 januári sztrájkot követően a mozgalom minden résztvevője arra a meggyőződésre jutott: ha ismét kiéleződik a helyzet, akkor nem szoritkozunk a sztrájkra, hanem áttérünk a fegyveres harcra. Ettől kezdve minden előkészületet megtettünk ennek érdekében" (Idézet a Deutsche National-Zeitung 1968 november 8.-i számából)

Ugyanitt olvasható D. Von Kuhl tábornok véleménye, amelyet a háború után, mint bírósági szakértő fogalmazott meg egy eljárásában:

"Ellenállási képességünk utolsó maradékat bénította meg a forradalom, és teljesen védtelenül kiszolgáltatott az ellenségnek olyan időpontban, amikor mindent arra összpontosítottunk, hogy a beinduló fegyverszüneti tárgyalásokon szilárd álláspontot foglalhassunk el. A sorsunk forgott akkor kockán, és ebben a pillanatban a saját kezünkel törtük össze a kardot, amit a német hadsereg négy és fél éven át oly bátran forgatott. Most mutatkozott meg mindaz, amit a hosszú felforgatótevékenység előkészített...Olyan helyzetben voltunk, hogy képesek lettünk volna tovább küzdeni, ha a forradalom nem húzta volna át számításainkat...1918 novemberének első napjaiban az volt a szándékunk, hogy visszavonulunk az Antwerpen-Maas vonalra. Tudtuk, hogy milyen helyzetben van az ellenség, éppen akkor értesültünk, hogy a szövetségesek teljesítőképességük határához érkeztek. Nem kétséges, hogy lélegzetvételhez juthattunk volna. Erre azonban nem kerülhetett sor, mert a forradalom az utolsó pillanatban a hátunkba szúrta a tőrt."

Ezt a véleményt erősítik meg a brit hírszerzők is. Egyikük ezt írta:

"Egy ország sem olyan nagyvonalú hálájának gyakorlati kifejezésében, mint Anglia. Méltatlan a brit néphez, ha megfeledkezik arról, hogy milyen odaadással dolgoztak értünk a németországi szociáldemokrata pártok a háború alatt. Szolgálataikat akkor természetesen megfizettük, de ez nem elegendő. Javasolom, hogy a birodalmi főváros egy megfelelő, központi fekvésű terén állítsunk egy emlékművet a következő felirattal:

‚Ezt az emlékművet a brit nép állította a Német Birodalom köztársasági pártjai iránti örök hálája jeléül, amelyek a nagy háború idején oly odaadóan szolgálták a szövetségesek ügyét.' (Olvasható a Deutsche Zukunft 1927 június 5.-i, 11. számának a 89. oldalán.)"

A szociáldemokrata "Vorwärts" c. Lap írta 1918. október 20.-i számában:

"Szilárd akaratunk, hogy Németország örökre félretegye harcilobogóját, anélkül hogy utoljára még egyszer hazahozná győzedelmesen."

Hogy a Lenin bolsevikjait is hatalomra segítő nemzetközi pénzügyi közösség számára milyen fontos volt a forradalom kirobbantása és Németország bolsevizálása, azt maga Lenin fejezte ki a legtömörebben: "Ha a német forradalom győzelméért fel kellene áldozni életünket, akkor ezt kötelességünk lenne megtenni. A német forradalom felmérhetetlenül fontosabb, mint a miénk. Hogy mikor kerül rá sor? Még nem tudjuk. Pillatnatnyilag tehát nincs fontosabb a világon, mint a mi forradalmunk. Ezt kell biztosítani minden áron." Lenin ezen kijelentését Trockij idézi "Életem" c. könyvében.

Világforradalommal a világállamért

A forradalmi kommunizmus és a forradalmi pénzuralom ikertestvérek. Következményük - a kommunista diktatúra és a pénzuralmi diktatúra - ugyanazt a célt szolgálja: az egy központból irányított világállam létrehozását, amelyben a nemzetközi pénzügyi közösség uralkodik az arctalan pénzviszonyok mögé rejtőzve. A magánhatalommá szerveződött nemzetközi pénzügyi közösség már a XVIII. században szövetségre lépett a különböző szabadkőműves irányzatokkal a világköztársaság létrehozása végett.

Dr. Paul Köther magasrangú német szabadkőműves írja Freymann álnév alatt 1919 március 2.-n a Mecklenburgisches Logenblattban, egy tekintélyes szabadkőműves lapban:

"A nemzetközi szabadkőműves kongresszuson, amelyre 1889. július 16.-n és 17.-n került sor, elérendő célként nyíltan a világköztársaság létrehozását jelölték meg. A szabadkőművesek feladata, hogy a szuverén népakarat hívatott tolmácsaiként az országok és az egész emberiség sorsát meghatározzák. Ezen a kongresszuson fogalmazódott meg az a remény, hogy eljön az a nap, amikor megdőlnek az európai monarchiák. ‚Erre a napra várunk, és ez a nap már nincs messze.'"

Giuseppe Mazzini, az olasz carbonarik vezetője is a világbéke elengedhetetlen feltételének tartotta az európai köztársaság megteremtését: "A világbéke előfeltétele Európa térképének átrajzolása. A hódítás jogán és az uralkodó házak önkényén alapuló mesterséges szerződéseket félre kell lökni, az új rendet maguk a népek hozzák létre." (Mazzini, opere XIII. 181. old.)

A Luxemburgban, 1912 májusában megtartott pacifista tanácskozáson a francia szabadkőműves vezető Guillot így fogalmazta meg a szabadkőművesség törekvéseit:

"A szabadkőművesség céljai - az egyes emberek autonómiája, az emberi közösség demokratizálása, a népek önrendelkezése a nemzeti elv alapján, a világköztársaság és világbéke megteremtése a monarchiák felszámolásával - tervezett megvalósitásuk során a legnagyobb akadályokba ütköznek az európai központi hatalmaknál. Emiatt a páholy már évtizedek óta hírdeti a küzdelmet ellenük. Németország ellen azért folyik a szabadkőművesség harca, mert állami-monarchikus berendezkedése a fő akadálya a nemzetközi szabadkőművesség világdemokráciát és világköztársaságot kivánó eszméi érvényesülésének; militarizmusával, valamint Elzász-Lotaringia birtoklásával fenyegeti a világbékét. Ausztriát meg kell semmisíteni, mert ez a pápaság támasza, és állami berendezkedése pedig a legteljesebb tagadása a nemzetközi szabadkőművesség nemzetre vonatkozó elveinek..."

A nemzetközi szabadkőművesség ellenséges beállítódása, éles szembenállása a központi hatalmakkal tehát nemcsak összeegyeztetehető az antant államokban működő szabadkőműves páholyok céljaival, hanem politikai és polgári eszméik megvalósítása ezt az ellenséges magatartást meg is követeli. A Párizsban 1917. január 14-16-ig tartott nemzetközi szabadkőműves konferencia a semleges államokban működő szabadkőműves szervezetekhez intézett "Felhívásában" ezt így fogalmazta meg:

"A háború győzedelmes végigvitele az egyetlen eszköz a szabadkőművesség eszméinek a diadalrajuttatásához, a szabadkőművesség elveire épülő társadalmi rend létrehozásához, azaz Franciaország és Olaszország Nagyoriense világköztársaság létrehozását célzó stratégiájának a megvalósításához."

Így folytatódik a felhívás:

"A szabadkőművesség létrejövetele óta kitűnt a despotizmus ellen folytatott szakadatkan hősi küzdelmével. Hagyományait és alapelveit szegné meg, ha ebben a világháborúban nem teljesítené az emberiség iránt kötelezettségét. Ebben a pillanatban nemcsak a szabadság, de az emberiség és a civilizáció van veszélyben. A szabadkőművesség nem hallgathat a megbecstelenítő barbárság láttán. Ez gyávaság és bűncselekmény lenne.

A szabadkőművesség elvileg küzd minden háború ellen. A jelenlegi háború azonban a békéért és a kis nemzetek biztonságáért folyik, ez a militarizmus elleni háború. Minél pacifistábbak vagyunk, annál inkább kell arra törekednünk, hogy ezt a háborút a győzedelmes befejezésig végigharcoljuk. Felszabadítási háborúról van szó. Ez az egyetlen eszköz eszméink győzelmének a biztosításához." (Germania 18. Aug 17)

VII. Edward brit uralkodó, valamint a nemzetközi szabadkőművesség olyan francia vezetői, mint Poincaré, Delcassé és Millerand, továbbá a hasonlóan gondolkodó angol, francia és orosz politikusok és újságírók serényen szőtték a hálót a központi hatalmak bekerítésére és a világháború kirobbantására. Ezzel egyidejűleg a nemzetközi szabadkőművesség irányítása alatt álló pacifisták a fenyegetett világbéke érdekében egy szabadkőműves világbéke-liga felállításán fáradoztak. A nemzetközi pénzügyi közösség, amely a háttérből a szabadkőművességet is irányította, már 1912-ben döntést hozott a világháború beindításáról. A megtévesztést szolgáló békeretorika jegyében a háborúra készülődést kiegészítették a francia és a német szabadkőműves páholyok közti baráti találozókkal. Mindez jól mutatja a nemzetközi szabadkőművesség akkori magatartásának kétszinűségét, kettős morálját.

Friedrich Hasselbacher a következőképpen számol be 1933-ban a "Verrat" (árulás, hazaárulás) c. irásában a világháborúval és a világforradalommal kapcsolatos szabadkőműves célok megvalósításáról:

"1910 augusztus végén került sor a szocialisták nyolcadik nemzetközi kongresszusára Koppenhágában. Az 1910-s esztendő e napjaiban valamennyi párt sajtója írt erről az eseményről. Arról azonban nem számoltak be, hogy a kongresszussal egyidőben az Old-Fellow-rendnek a koppenhágai Bredgatén lévő páholypalotájában a kiválasztott beavatottak titkos tanácskozásokat tartottak. A résztvevők között volt többek között a belga szabadkőműves Emil Vandervelde a brüsszeli ‚Les amis philantropes' páholy tagja; Philipp Scheidemann; Friedrich Ebert; Dr. David; Karl Kautsky; Dr. Frank; Stadthagen; Rosa Luxemburg; Klara Zetkin; Karl Liebknecht; de Südekum Németországból és Adolf Hofmann sem hiányzott; az egykori methodista prédikátor Ramsay Macdonald, akkor hivatalban lévő brit miniszterelnök, a skóciai Forres páholy tagja; Benito Mussolini, a milánói "Jézus" páholy tagja; Dániából a szocialista Stauning és Bang; valamint olyan orosz szocialisták, mint Lenin-Uljanov, Leo Trockij-Bronstein, és így tovább.

A titkos tanácskozásokon a világforadalmat és annak céljait vitatták meg. Ennek keretében megbeszélték a nemzetközi pénzgyi közösséghez tartozó fináncmágnások útjában álló német, orosz és osztrák monarchia megsemmisítését.

A "Tägliche Rundschau" 1910. szeptember 1.-i száma közölte Aristide Briand francia miniszterlenök, vezető szabadkőműves és szocialista politikus levelét, amelyet a koppenhágai titkos tanácskozás résztvevőihez intézett, s amelyben egyetértését fejezi a meghozott döntésekkel.

A kivülálló azonban csak a történelmi tényekből, az 1914-ben elkezdődött világháború eseményeiből tudhatta meg, hogy valójában miről is határoztak a koppenhágai titkos tanácskozáson. Hasselbacher említett tanulmányának a 19.-k oldalán többek közöt ezt írja a háttérhatalom, és a fronszervezetként használt szabadkőművesség világstratégiájáról:

"Vegyük most közelebbről szemügyre a világösszeesküvést. Minden államban propagálták a forradalmat, amely éppen azt a célt követte, amelyet - mint már az előzőekben bizonyítottuk - a szabadkőműves Francolin 1889-ben megfogalmazott: minden népnek, mely még nem élhette át a francia forradalomhoz hasonló erőszakos hatalomátvételt, a monarchia ilyen megbuktatását kellene elérnie a szuverén nemzetállam megteremtésével. Francolin a szabadkőművesség feladatának nevezte ezt az összeesküvési tevékenységet. Tanúi vagyunk, hogy tényleg az 1789-es francia forradalom példáját követve döntötte meg az évek során a monarchiát a szabadkőműves Alfonso da Costa és Magalhaes de Líma Porugáliában, a szabadkőműves ifjútörök mozgalom és Kemál pasa Törökországban, a szabadkőműves Szun Jat-szen Kínában, a szabadkőműves Venizelosz Görögországban, olyan szabadkőművesek, mint Maura és del Rio Spanyolországban. Más országokban, pl. Olaszországban, Mussolini szabadkőműves-testvér segítésével báburalkodót ültettek a trónra, s így ragadták meg az államhatalmat."

Hasselbacher még megjegyzi, hogy az olvasó így értheti meg, milyen - részleteiben is előre kidolgozott - koordinált világforradalmi-stratégia keretében került sor az uralkodó dinasztiák és történelmi osztályok eltávolítására Németországban, az Osztrák-Magyar Monarchiában és Oroszországban.

---