Hitler és nemzetközi háttérhatalom

(Harmadik rész)

A háborúban álló Németországban azonban nemcsak a szociáldemokraták és a kommunisták jelentették ki, hogy 1918. őszén ők robbantották ki a forradalmat, de az úgynevezett politikai középhez tartozó centrumpolitikusok is dicsekedtek ezzel. Ennek a politikai képződménynek az egyik vezetője, Nacken, így fejezte ki magát: "Mi centrumosok csináltuk a forradalmat." Kijelentését Ludendorff tábornok idézi "Kriegshetze und Völkermorden" (Háborús uszítás és népirtás) című könyvének 152. oldalán, amely 1931-ben jelent meg.

Ezek a megnyilatkozások jellemzőek az akkori német középutas polgári politikusokra, akik a római-katolikus egyházzal együtt szemben álltak a porosz irányítás alatt álló német császársággal. A katolikus egyház kezdettől fogva konfliktusban volt a protestáns német császársággal, amelyet csak egy nagy háborúval és a nyomában járó forradalommal lehetett megdönteni.

1874. január 18-án, tehát jóval az első világháborút megelőzően, IX. Pius pápa Versailles-ban egy nemzetközi zarándok-összejövetelen a következőket mondta a poroszok által egyesített Németországról és kancellárjáról:

"Bismarck az emberiség paradicsomában a kígyó. Ez a kígyó csábította el a német népet, mert több akar lenni, mint Isten maga. Ezt az öndicsőítést bukás követi, és nagy árat kell fizetnie a német népnek. Mi nem, csak az örökkévaló tudja, hogy elmozdult e már az örök bosszú hegyén az a homokszem, amely lefelé haladva lavinává növekszik és néhány éven belül összezúzza ennek a birodalomnak az agyaglábait, és romokká változtatja az egészet. Ez a birodalom Bábel-tornyához hasonlóan Isten akarata ellenére létesült és Isten dicsőségére pusztulnia kell." (Armin Roth: Rom wie es ist - nicht wie es scheint; Róma valójában - nem úgy, ahogy látszik; 1934, 39. oldal)

Ernest Renan, a neves francia történész, aki nem volt a jezsuiták barátja, francia hazafiként ezt mondotta egy katolikus politikusnak 1872-ben:

"Abba kell hagynunk a harcot a jezsuiták ellen egyházi téren, mert ők lesznek a szövetségeseink, amikor eljön a leszámolás napja Németországgal."

A római francia kollégium rektora P. Le Floch írta a "Civilta cattolica" 1919. április 5-i számában a világháborúban résztvevő hatalmakkal kapcsolatos pápai álláspontról:

"A történelem fejleményei és tanulságai, a katolicizmus természetes vonzódásai és reális érdekei lehetetlenné tették a pápa számára, hogy a központi hatalmak oldalára álljon. Nem kívánhatta a központi hatalmak győzelmét, amikor ezernyi oka volt arra, hogy féljen olyan katolikus nemzetek megsemmisítésétől és megcsonkításától, mint Belgium és Franciaország. Nem tudott rettegés nélkül számot vetni Németország végérvényes győzelmével, amely a lutheránizmus és a racionalizmus győzelmét jelentette volna."

XV. Benedek pápa, aki 1914. szeptember 3-tól 1922. január 22-ig állt a katolikus egyház élén, az I. Világháború befejeződésekor kijelentette: "Luther az, aki a háborút elveszítette." (idézi Emil Ludwig a Weltbühne című német hetilap 1922. február 22-i számában)

Georg von Hertling gróf, aki 1917. novemberétől 1918. októberéig volt Németország kancellárja, maga is kijelentette, hogy az ultramontanizmus, vagyis a pápapártiság, minden vonatkozásban győzelmet aratott. Az ultramontanizmus, mint politikai irányzat kezdettől támogatta a pápaság világi hatalmát, és azon volt, hogy a Vatikán az adott ország katolikus egyházának az ügyeibe beleszólhasson. Az ultramontán szó egyébként arra utal, hogy az Alpokon túli Itáliáról és Rómáról van szó.

Ludendorff tábornok szemrehányást tesz Eugenio Pacelli nunciusnak is, aki később XII. Pius néven lett pápa, amiért egy olyan béke létrehozásán fáradozott, amely a német nép ellen irányult. 1917. áprilisában átmeneti időre német fölény alakult ki a nyugati fronton. A Vatikánból és a nunciustól érkező, és a berlini német kormány számára címzett pacifista követelések objektíve azt a célt szolgálták, hogy Németországot feltétel nélkül alávessék azoknak a nemzetközi háttérerőknek, amelyek kezdettől fogva döntő szerepet játszottak az I. Világháború előkészítésében, kirobbantásában és levezénylésében. Pacelli nuncius Párizs és London címére is küldhetett volna békeüzeneteket. Ludendorff már idézett könyvében így ír erről:

"Róma képviselői a francia front mögött történtekről is tájékozódtak és neki (Pacellinek) tudnia kellett, hogy ott egész hadosztályok lázongtak. Miközben a szabadkőművesek és jezsuiták forradalmasították a német népet, és aláásták Németországban az államhatalmat, addig Franciaországban a kormányban helyet foglaló és a hadseregben is tevékenykedő jezsuiták és szabadkőművesek leverték a lázadásokat. Miközben a fronton sikeres Németországban a jezsuiták és a szabadkőművesek annexió és hadisarc nélküli, kiengesztelődésen és megbékélésen alapuló békét szorgalmaztak..., nemzetközi szabadkőműves összejövetelre került sor a Francia Nemzeti Nagypáholy és a Nagyoriens (Grand Orient) elnöksége alatt, amely határozatokat hozott a szabadkőműves-jezsuita világstratégia keretében egy világköztársaság létrehozására..." (idézett mű: 140. oldal)

Talán ennyi is elég annak az alátámasztására, hogy a háttérhatalom gondosan megtervezte akkori legfőbb ellenfelének, az Európában geopolitikailag központi helyet elfoglaló német államnak a legyőzését. Nagy-Britannia féltette birodalmát és világhatalmi vezető szerepét. A háttérhatalom legfőbb vezérkara - a London belvárosában önálló közigazgatási egységként, egy kvázi államként, működő City of London - azonban saját önálló világstratégiáját követte. Franciaországot sikerült mozgósítani a szabadkőműves világstratégia mentén, és fontos nemzeti cél volt a francia revansisták számára annak az Elszász-Lotharingiának a visszaszerzése is, amelyben még ma is németek, vagy elfranciásított németek alkotják a lakosság túlnyomó többségét. A cári kormányzatban működő szabadkőművesek a pánszlávizmus ideológiájával rá tudták venni Oroszországot arra, hogy saját érdekei ellen fellépve kapcsolódjon be a világháborúba. Németországban pedig a kormányban, a titkosszolgálatnál, a hadiiparban, de a hadseregben is ott voltak a legmagasabb döntési fórumokon a háttérhatalom kipróbált emberei. Itt csak Theobald von Bethmann-Hollweg kancellárt, Max Warburg bankárt, a titkosszolgálat főnökét, Albert Ballin nagyiparost és Walter Rathenaut, a hadiipar teljhatalmú irányítóját említem meg. Az előzőekben azt próbáltuk bemutatni, hogy a háttérhatalomnak még a katolikus egyházat is sikerült a saját céljai szolgálatába állítania azzal az ígérettel, hogy a protestáns Németország legyőzése a katolicizmus megerősödését hozza majd magával. Az Oszták-Magyar Monarchia és a Habsburg-dinasztia a katolikus egyház és a pápai hatalom egyik legfőbb támasza volt. Németország vereségével az Osztrák-Magyar Monarchia is felbomlásra lett ítélve és a Vatikán ezzel valójában az egyik legfontosabb támaszát veszítette el.

A Párizs melleti Versailles-ban létrehozott békediktátumok olyan helyzetet teremtettek Németországban, amelyek igazi célja a kommunista forradalom kirobbantása volt, s nyomában egész Németország bolsevizálása. Az előzőekben már láthattuk, hogy ezt a stratégiát majdnem sikerült végrehajtani. Tény, hogy Bajorországban és Szászországban, valamint a Monarchiából kiváló Magyarországon bolsevik vezetés alatt álló kormányok kerültek egy rövid időre hatalomra. A versailles-i békediktátum valódi célját jól mutatja az, hogy a mesterségesen blokád alá vett, legyőzött Németországot nemcsak kiéheztették, de olyan háborús jóvátétel fizetésére is kötelezték, amely szerint annyit kellett volna fizetnie, mintha a háború során Franciaország a Szaharával vált volna egyenlővé, vagyis Franciaország teljes iparának és infrastruktúrájának az értékét akarták Németországtól behajtani.

Hitler tehát alappal hivatkozhatott arra, hogy a szociáldemokraták és a kommunisták, de még a középutas polgári erők is, mind hátba szúrták azt a német államot, amelynek hadserege a legnehezebb időkben is helytállt, hiszen a háború még a fegyverszünetet megelőző napokban sem német területen folyt.

Hitler felemelkedése, ahogy kritikusai látták

Már tárgyaltuk, hogy az I. Világháborút követően Németországban nagyrészt a győztes hatalmak, valamint a bolsevikok által kívülről irányított politikai káosz uralkodott. Ez alól Bajorország és fővárosa München sem volt kivétel. A különböző pártok egymás ellen is kemény küzdelmet folytattak. A Német Szociáldemokraták Pártja, az SPD; a Bajor Néppárt, a BVP és a Kommunista Párt, a KPD alkották a vezető pártokat. De már működött a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt, az NSDAP is, amelynek hamarosan Hitler került az élére. Valamennyi párt különböző, de sok vonatkozásban egymást átfedő jövőképet tárt a polgárok elé. Ekkoriban még a propaganda fő eszköze a sajtó volt. Az NSDAP újságjának, a Völkischer Beobachter-nek, Hitler nemcsak a fő cikkírója, de a tulajdonosa is volt. A bajor középosztály baloldali körei a szociáldemokratákat támogatták, és marxistának vallották magukat. Igaz, a marxista jellegű változásokat békés módszerekkel kívánták elérni, nem úgy, mint a bolsevikok és a kommunisták. Ezeknek a középbal rétegeknek volt a szócsöve a Német Szociáldemokrata Párt, az SPD müncheni újságja, a "Die Münchener Post". Hasonló politikai irányvonalat követett a Bayerisches Vochenblatt, amely szintén az SPD-hez tartozott. Mi ezúttal a Münchener Post - a továbbiakban Post - írásaira támaszkodva mutatjuk be, hogy milyen politikai bírálat érte már kezdettől fogva Hitlert és mozgalmát. Ha ezekre annak idején több figyelmet fordítottak volna nemcsak a német közvélemény irányítói, de a világ mértékadó körei is, akkor esetleg másként alakulhattak volna Németországban az események az 1930-as években.

A müncheni szociáldemokrata lap 12 éven át éles és a lényeget megragadó cikkekben nemcsak bírálta, de keményen támadta is Hitlert, a náci vezér gondolkodásmódját és módszereit. Ron Rosenbaum 1998-ban New York-ban megjelent könyvében (Explaining Hitler - The Search For The Origins of His Evil - Hitler értelmezése - ördögi mivolta eredetének kutatása) megállapítja, hogy a Post munkatársai voltak azok, akik először behatóan elemezték a náci vezért és nevetségessé is tették. Ők voltak, akik felderítették életét, magatartását és elsőként leplezték le pártjának a sötét oldalát: a párttagok gyilkosságok elkövetésétől sem mentes bűnözői magatartását. A Post riasztotta elsőként a világot, hogy egy vadállatias politikai képződmény megindult Berlin felé, hogy megszerezze magának a hatalmat.

A Post gyakran és részletesen számolt be Hitlerről, az NSDAP-t pedig Hitler pártjaként jelölte meg, emlékeztetve olvasóit arra, hogy Hitler személyesen felelős mindazért, amit a párt emberei tesznek. A Post olvasói azonban elsősorban szociáldemokraták voltak, ezért nem tettek kellő hatást a szélesebb közvéleményre.

Ezekben az időkben Hitler egyre ismertebbé vált, mint szónok és az NSDAP felemelkedése is nagyrészt annak köszönhető, hogy a pártgyűléseken Hitler szónoklatai miatt egyre többen jelentek meg. Az első politikai naggyűlésre 1920. február 4-én került sor. Ezt követően az NSDAP hamarosan a legagresszívabb, leggyűlölködőbb és legerőszakosabb politikai szervezetté vált Németországban. Nyíltan hirdették a nyers erőszak kultuszát és már 1920. szeptemberében fizikai kényszerrel távolították el ellenfeleiket a sörcsarnokokban tartott gyűléseikről. 1920 és 1921-ben Hitler fő törekvése még az volt, hogy megerősítse az NSDAP-t és benne vitathatatlanná tegye vezető szerepét. A Post Hitlert a német fasiszták vezetőjének nevezte. Hitler és pártja viszont a Post-ot méregkeverők gyülekezetének titulálta.

Itt figyelemmel kell lenni arra, hogy Hitler számára a méreg szó különös jelentéssel bírt és szinte minden alkalommal komolyan használta. Ezzel a szóval fejezte ki mélységes gyűlöletét. Így például a "világ örökös méregkeverőinek" minősítette a zsidókat. Hitler valódi politikai szándékai Németország jövőjét illetően már az 1920-as évek elején kitapinthatóak voltak. Az antiszemitizmus ebben az időben népszerű volt és az NSDAP egyértelműen a zsidók ellenségének vallotta magát. 1923. március 16-án a náci párt határozatban sürgette, hogy Németországban internálják a zsidó származású polgárokat, és aki erre önként nem hajlandó, azt lőjék agyon. Ugyanezen a gyűlésen még egy másik határozatot is elfogadtak, amely szerint, ha a szövetségesek nem vonulnak ki a Rajna-vidékről, amelyet a versailles-i diktátum óta megszállva tartottak, akkor valamennyi német zsidót túszként kell kezelni, és agyon kell lőni. A bajor főváros legtöbb lakója számára azonban Hitler nem volt különösebben ismert, úgy tekintettek rá, mint egy provinciális forrófejű uszítóra.

A Post kritikus riportjai nyomán Hitler többször is kirohanást intézett a szociáldemokrata müncheni lap ellen. Hitler zajos ricsajt csapott akkor is, amikor megpróbálták meggyilkolni a Post egyik munkatársát, Erhard Auer-t. Hatalmas tömegverekedés tört ki, s a hallgatóságban helyet foglaló szocialisták rátámadtak a jelen lévő SA-rohamosztagosaira az asztalok alá elrejtett sörös kancsókkal. Hitler a Mein Kampf-ban később úgy emlékezett meg erről az esetről, hogy ekkor estek át a tűzkeresztségen az SA legények, akik ugyan kisebbségben voltak, de mégis győztek.

A Post 1921. végén már beható vizsgálat alá vette Hitler pénzügyeit is, amelyre a náci vezér nagyon érzékeny volt. Hitler elutasította, hogy formálisan is az NSDAP elnöke legyen, mivel nem akarta lekötni magát a fáradságos szervezési és ügyintézési teendőkkel. Ehelyett ő a nácipárt agitációs tevékenységét irányította: szónoklatokat tartott és propaganda iratokat készített. 1921. első felében Hitler 39 cikket írt a Völkischer Beobachter-be. Idejét azzal töltötte, hogy felkereste a kávéházakat és ott megbeszéléseket folytatott politikai személyiségekkel, elsősorban pártjának támogatóival. 1921. augusztusában a Post megszerezte Hitler beszédének a szövegét, amelyet egy belső náci csoporthoz intézett. A szöveget megjelentette "Adolf Hitler, az áruló" címmel. Ez a pamflet kísérletet tett Hitler titkozatos pénzügyi forrásainak a feltárására és megpróbálta kideríteni, hogy miből él. Hivatalosan Hitler azt állította, hogy a náci mozgalmat önzetlenül támogatja, és nem kap pénzt a párttól. Kizárólag a beszédeiért fogad el tiszteletdíjat. A Post viszont feltett néhány kényes kérdést: honnan van Hitlernek pénze arra, hogy luxusautókban fuvaroztassa magát fiatal nőkkel, és miből jut neki drága cigarettákra? A náci vezér rágalmazási pert indított a lap ellen. De ekkor azt is kénytelen volt elismerni, hogy időnként kap szerény összegű pénzadományokat az NSDAP támogatóitól. Ennek ellenére a bíróság a Postot marasztalta el és 600 márka bírság megfizetésére kötelezte.

Hitlernek egyébként az volt a módszere, hogy ha valami nem tetszett neki, akkor újból és újból rágalmazásért és csalásért pert indított. Kihasználta azt, hogy a bajor bírósági karban sok volt a jobboldali nacionalista. Egy másik hasonló perben Hitlernek megítéltek 6 000 000 márkát, amikor a berlini szociáldemokrata lap, a Vorwärts, azt vetette Hitler szemére, hogy amerikai szemita és bolsevista alapokból finanszírozzák. Hitler a nyilvánosság előtt bírósági perrel válaszolt, de rejtve hívei fenyegető telefonhívásokkal bombázták a kellemetlen cikkek íróit. Ez különösen a Post munkatársaira vonatkozik, ami jelzi, hogy Hitler fenyegetésnek érezte önmagára és politikai befolyására a lap cikkeit.

A Post által kiadott "Adolf Hitler, az áruló" című pamfletben, már felmerül egy másik kényes téma is. Ez azt feszegeti, hogy vajon Hitler nem zsidó származású-e maga is, és milyen rejtett kapcsolata van a zsidókkal. A pamflet szerint Hitler nemcsak diktátori hatalmat gyakorol az NSDAP felett, amellyel zsidó érdekeket szolgál, de ténylegesen ő maga is zsidó.

Bajorországot Bismarck kényszerítette arra, hogy csatlakozzon a porosz vezetés alatt létrehozott német egységhez. A bajorokban mindig is élt a vágy az önálló államiság iránt. 1923. márciusában több monarchistát azzal állítottak bíróság elé, hogy meg akarták dönteni a bajor kormányt és független bajor királyságot akartak létrehozni. Hitlert nem vádolták meg, de nyilvánvalóan részt vett ebben az akcióban.

A New York Times tudósított arról, hogy 1923. márciusában a Lipcsében működő és Németország egészére hatáskörrel bíró Közigazgatási Bíróság ugyan elismerte az NSDAP-t, mint a koalíció részét, ugyanakkor az NSDAP szervezeteit az államra veszélyesnek minősítette és elrendelte a feloszlatásukat Poroszországban, Badenben, Thüringiában, Hamburgban és Szászországban. A New York-i lap ebben a cikkében azt is megírja, hogy a Legfelsőbb Közigazgatási Bíróságnak ez a döntése hatástalannak bizonyult ahhoz a befolyáshoz képest, amelyet Hitler gyakorolt Münchenben. A nemzetiszocialista mozgalom vezetése és tömegbázisa Bajorországban volt és ezért a Legfelsőbb Közigazgatási Bíróságnak a délnémet részlege nem óhajtott konfliktusba kerülni Hitler felfegyverzett követőivel. A lipcsei példát ezért nem követte.

A Münchener Post munkáját megnehezítette, hogy a bajor kormány képviselői szimpatizáltak Hitlerrel és az NSDAP-vel. Amikor Gessler német hadügyminiszter állandó jelleggel felfüggesztette Hitler újságjának a terjesztését egész Németországra vonatkozóan, a bajor katonai diktátor, Dr. von Kuhr, továbbra is megengedte a publikálását. Végül is 1923. október 6-án katonai erőszak alkalmazásával felfüggesztették a Völkischer Beobachter kiadását és terjesztését. Ugyanez a Dr. von Kuhr, aki nem engedelmeskedett Berlin utasításának, végleges jelleggel betiltotta a Münchener Post-ot 1923. októberében minden indokolás nélkül. Dr. von Kuhrt egyébként az úgynevezett "sörpuccs" után a náci párt magához tartozónak ismerte el. A nácik azt vetették a Post szemére, hogy felfújt olyan ügyeket, amelyek az NSDAP-vel voltak kapcsolatosak. Így például megírták, hogy az NSDAP életveszélyesen megfenyegette Erhard Auer-t egy nagygyűlésen, miközben a rendőri nyomozás csak annyit állapított meg, hogy egy tudósítót ismeretlen személy megfenyegetett. Jellemző egy másik eset is, amikor a Post megírta, hogy a náci Lichtenfels megfélemlített egy zsidó kereskedőt. Később a kereskedőt ítélték el azért, hogy összeesküdött az NSDAP ellen.

A szembenállás a Post és Hitler között azért is éleződött, mert a nácik már készültek a novemberi sörpuccsra. A hatalom megragadásának részét képezte a Münchener Post szerkesztőségének a szétrombolása is. Erre első ízben 1923. november 8-án került sor. Az SA-nak az úgynevezett rohamosztagai puskatussal szétverték az ablakokat, s mindenkit agyba-főbe vertek, akivel csak találkoztak. A szerkesztőségi szobák és a többi helyiség berendezéseit válogatás nélkül összetörték. Megjelent a könyvégetés is, ami később rutinszerűvé vált a náciknál. A rohamosztagosok utcai máglyákat raktak újságokból, irattartókból és szociáldemokrata brosúrákból. A vandál pusztítást csak akkor hagyták abba a rohamosztagosok, amikor megjelent a rendőrség és azt javasolta nekik, hogy azok még hasznosak lehetnek egy új politikai rezsim számára, tehát nem érdemes mindent szétrombolni és elégetni.

A történelemből tudjuk, hogy a sörpuccs kudarcba fulladt. A New York Times is úgy tudósított az eseményről, hogy a müncheniek alig éreztek valamit a történtekből és Bajorország többi része sem reagált rá különösebben. Berlinben keltett ugyan némi érdeklődést, de komolyabb ijedelmet nem. A megélhetési gondokkal küszködő lakosság nagy része nem nagyon érdeklődött iránta, mert el volt foglalva a növekvő élelmiszerárakkal. A későbbiekben az is kiderült, hogy ha a puccs sikeres lett volna, akkor Dr. von Khur-t birodalmi protektorrá (Reichsverwehr) léptették volna elő, aki közvetlenül együttműködött volna az NSDAP-vel.

A sörpuccsot követő bírósági tárgyalás 1924. február 26-tól április 1-ig tartott. Hitlert és a többi puccsista vezetőt öt évig tartó szabadságvesztés büntetésre ítélték, amit az előzetes letartóztatásban töltött hat hónappal csökkentettek. Összesen négy bírósági tárgyalás volt. Azok, akik a Münchener Post irodáit vandál módon feldúlták felfüggesztett szabaságbüntetést kaptak. A Post kártérítésért is perelte a rohamosztagosokat. A pert azonban az NSDAP-nak sikerült hosszú ideig halasztgatnia és végül is egy számára előnyös kompromisszumos megállapodást ért el. Hitler csak az első bírósági eljárásban szerepelt, noha nyilvánvaló volt, hogy a többi elkövetett bűncselekményért is felelősség terhelte.

A náci vezért Landsbergben börtönözték be, és a közszereplésektől is eltiltották. 1927. januárjában azonban két évvel a büntetésének a letöltését megelőzően a közszereplésre vonatkozó tilalmat megszüntették Németország legnagyobb tartományában, Szászországban. 1927. márciusában pedig a bajor hatóságok is engedélyezték, hogy Hitler ismét szónokolhasson. Az egyetlen feltétel az volt, hogy először ne Münchenben mondjon beszédet. Ahogy Hitler visszatért a politikai életbe, az NSDAP ismét a teljes ellenőrzése alá került. 1930-ban a náci párt kampányt indított a mezőgazdasági dolgozók megnyerésére. E célból agrárprogramot hirdetett meg, amely R. Walther Dare könyvére támaszkodott, amely 1928-ban a parasztságot az északi nordikus faj életforrásának nevezte. Dare szerint Németországban a parasztság az erkölcs és a hagyomány őrzője. Noha a szakértők a nácik mezőgazdasági programját teljesíthetetlennek minősítették, mégis sikerült a paraszti tömegek támogatását megszerezni hozzá. A náci propaganda hatását az NSDAP teljes mértékben felismerte és kihasználta. A Münchener Post szociáldemokratáit csalódással töltötte el, hogy a parasztság csatlakozott a nemzetiszocialistákhoz. A Post ebben nem nyugodott bele és felerősítette az NSDAP bírálatát és keményen támadta Hitlert és a náci pártot. A parasztság átpártolásából azonban a Post és a mögötte álló szociáldemokraták megértették, hogy hosszú és kemény küzdelem áll előttük.

A müncheni lap 1930. márciusában ismét arról tudósított, hogy a nácik az elkövetkező hetekben egy újabb puccsot terveznek. Ezzel a tervezett puccsal azonban nem kerültek elő a bizonyítékok és a Post meg is írta, hogy ezeket a híreszteléseket maguk a nácik terjeszthették. Így akarták felmérni, hogy vajon a lakosság hogyan fogadná azt, ha sor kerülne egy nemzetiszocialista hatalomátvételre. Ugyancsak a Post volt az, amelyik megszellőztette azt, ami 1930. májusában a regensburgi katedrálisban történt. A nácik a horogkeresztes párt lobogók alatt vonultak be a templomba. Állítólag ehhez előzőleg megszerezték az illetékes püspök engedélyét. A Münchener Post azonban megírta, hogy a horogkereszt a nap imádásának az ősi, pogány szimbóluma, és ha valóban volt egy ilyen megállapodás, akkor ezt a püspök jóváhagyta. Az egyházi vezetők nehéz helyzetben voltak és nyíltan nem ítélték el az SA-t, de tiltakoztak amiatt, hogy az NSDAP elsőbbséget ad a faji összetartozásnak a vallással szemben.

Néhány hónappal később 1930. októberében került sor Heinrich Brüning kancellár, valamint Treviranus birodalmi miniszter, továbbá Wilhelm Frick, Gregor Strasser és Hitler találkozójára. Ebben az időszakban az NSDAP a nagyarányú pénzügyi támogatás nyomán gyorsan növekedett. Brüning kancellár azt szerette volna elérni, hogy Hitler és nemzetiszocialistái vállalják fel a lojális ellenzék szerepét arra az időszakra, amikor a berlini kormány a győztes antant államokkal újratárgyalja a jóvátételi fizetések kérdését és megpróbál kölcsönökhöz jutni. El akarta kerülni, hogy a nagy hatalmúvá vált Hitler személyesen is ellenezze ezeket a tárgyalásokat, megnehezítve ezzel Németország helyzetét. Hitler azonban minderre nem volt kapható. Megismételte, hogy meg akarja semmisíteni az SPD-t és a politikai ellenzék többi részét is. Brüning a tanácskozás után kijelentette, hogy Hitler azt az alapelvet követi, hogy első a hatalom, aztán jön a politika. Azaz először meg akarja szerezni a feltétlen politikai hatalmat, és csak azután kíván konkrét döntéseket hozni a politikát, a gazdaságot, valamint a pénzügyeket illetően.

Visszatérve a Münchener Post-hoz igaznak bizonyult figyelemfelkeltő tudósításaira a közvélemény csaknem közömbösen válaszolt. A szociáldemokrata párt 1931-es évi gyűlésén teljes figyelmét a nemzetiszocialista előretörésnek szentelte. Az volt a vélemény, hogy el kell kerülni a fasiszták részvételét a kormányzásban, mert az több szempontból is veszélyes Ennek ellenére Hitler befolyása Bajorországban egyre növekedett. A Post változatlanul nagy figyelmet szentelt Hitlernek és náci pártnak. A müncheni újság fennállásának utolsó két évében, 1931-től 1933-ig szinte minden számában kemény támadást intézett Hitler és pártja ellen. Ezek a cikkek beszámoltak a nácik által elkövetett politikai gyilkosságokról, továbbá azokról a bírói ítéletekről, amelyek vagy felmentették a gyilkosokat, vagy csak egészen enyhe büntetésekkel sújtották őket.

1931. júniusában a Post a náci párt belső erkölcsi viszonyainak a leleplezését vállalta: "Meleg testvériség a barna házban: szexuális élet a Harmadik Birodalomban" címmel jelentette meg egyik számát. A weimari köztársaság alkotmányának a 175. cikkelye büntetni rendelte a homoszexualitást. A Post azt állította, hogy Hitler pártjában széles körű ennek a rendelkezésnek a megszegése. A Münchener Post hangsúlyozta, hogy nem a homoszexualitást ítéli el, hanem sokkal inkább azt a mélyen kiábrándító képmutatást, amit a náci párt kifelé mutat, és befelé gyakorol. A lap közölt egy Ernst Röhm-höz intézett zsaroló levelet a levél szerzője cserébe Röhm illegális homoszexuális tevékenységének az elhallgatásáért előléptetést kért magának. Azután, hogy a levél megjelent a Postban, Hitler és a náci párt nyilatkozatot tett közzé, és ebben közölték, hogy ezt a Meyer főparancsnoknak tulajdonított levelet valójában hamisították és nem eredeti. Egy későbbi nyomozás kiderítette, hogy valóban nem Meyer írta ezt a levelet. Azt feltételezték, hogy Meyer zsarolhatott ezzel a levéllel, azt állítva, hogy ha amit kér nem teljesül, akkor nyilvánosságra hozza a Münchener Postban. Miután követeléseit valóban nem teljesítették, ezért így is tett. Ezt követően Ernst Röhm visszavonta a Post elleni vádját és hozzájárult az eljárási költségek kifizetéséhez a lap és annak szerkesztője Martin Gruber számára.

A Post magára vállalta az NSDAP-n belül működő "Titkos Halálbrigád", a Cell G tevékenységének a leleplezését is. A Halálbrigád tagjai elsősorban azok ellen a náci párttagok ellen léptek fel, akiket felelőssé tettek a belső, különösen a szexuális kicsapongásokra vonatkozó információk kiszivárogatásáért. A Münchener Post ezzel kapcsolatban idézte Hitlert: "Semmi sem történik a mozgalomban a tudomásom és a jóváhagyásom nélkül... Sőt mitöbb semmi sem történik a kívánságom ellenére." Ez az idézet Hitlert közvetlenül felelőssé tette az elkövetett gyilkosságokért és az NSDAP egyéb titkos erőszakosságaiért. Ezek után érthető, hogy a Münchener Post-nak ezt a Hitler-idézetét az akkori világsajtó széles körben közzétette.

A Hitler hatalomra kerülését megelőző évben a Münchener Post tájékoztatott Hitlernek egy titkos tervéről, amelyet azért nem lehetett nyilvánosan megvitatni, mert súlyos külpolitikai következményekkel járhatott volna. A már idézett Ron Rosenbaum, a Münchener Post archív anyagaiban felfedezett számos olyan cikket, amely az NSDAP zsidóellenes beállítódására vonatkozott. Ezekben igen pontosan le voltak írva azok az egymást követő lépések, amelyeket a náci párt 1933 és 1939 között ténylegesen megtett a zsidók ellen. Így tartalmazták, hogy a zsidókat el kell távolítani a bíróságokról, az államigazgatásból, a szabadfoglalkozású értelmiségi területről, a rendőrség felügyeletéről és a zsidó tulajdont is korlátozni kell. Le van írva ezekben a cikkekben, hogy a nácik internálni és elűzni akarják a nem kívánatos zsidókat. Ugyancsak olvasni lehet e cikkekben a nürnbergi törvényekben foglalt korlátozásokat, amelyek a zsidók és az árják közti házasságra, a szexuális és a társadalmi kapcsolatokra vonatkoznak. A Münchener Post írt az úgynevezett "végső megoldásról". Eszerint a nácik azt javasolták a zsidó-kérdés megoldására, hogy használják kényszermunkára a zsidókat Németországban vagy pedig a mocsaras vidékeknek a művelhetővé tételére speciális SS-hadosztályok irányítása alatt. Hitler továbbá javasolta még, hogy az NSDAP jelvénye a horogkereszt legyen, s a hitleri vezetésnek, valamint az antiszemitizmusnak ez a szimbóluma kerüljön a hivatalos állami zászló helyére.

Az 1931. decemberében nyilvánosságra került zsidóellenes tervekről a New York Times is beszámolt. A lap azt írta, hogy Hitler kijelentette: "Minden zsidó disznó, németellenes és hazafiatlan áruló." A New York-i lap még azt is megemlíti hasonlóan a Münchener Post-hoz, hogy Hitler kemény diszkriminációt is meghirdetett: "Az irodalom és a művészet, és minden általános művelődési területen el kell utasítani vagy minimalizálni kell azokat a teljesítményeket, amelyeknek a szerzője vagy alkotója feltehetően zsidó vagy zsidó származású." A New York Times érdekes módon mindehhez azt a jóslatot fűzte, hogy mihelyt a nemzetiszocialistákat tápláló talaj kimerül, a náci kísértet el fog tűni. Ami megmarad az egy kicsi és elégedetlen burzsuá párt lesz. A New York Times-nak ez a jóslata egybecsengett több hasonló újságéval, amely szerint Hitler hamarosan nyom nélkül el fog tűnni a világpolitika színpadáról. A Münchener Post azonban tudta, hogy ez nem így van s bátor munkatársai az utolsó pillanatig figyelmeztették erre nemcsak a bajorokat és a németeket, de a világ népeit is.

1932-ben Hitler népszerűsége megrendült és egész Bajorországban érezni lehet, hogy ingadoznak korábbi szilárd támogatói. Azért, hogy megerősítse a kibontakozó Hitler-ellenes érzelmeket, a Post közreadott egy Ernst Röhm-től származó 1932. január 15-ére keltezett terhelő tartalmú rendelkezést. Ez utasításokat ír elő az SA csapatok számára, hogy akcióikhoz milyen útvonalakat vegyenek igénybe. A Post címfelirata így hangzott: "Készek a polgárháborúra - a nácik felvonulási terve". A kormányzat nyomban válaszolt erre a leleplezésre és átmenetileg betiltották Bajorországban az SA és az SS tevékenységét. Ez a tény önmagában mutatja, hogy a Münchener Post bizonyos kivételes helyzetekben igenis képes volt nemcsak a közvéleményt, de a kormányzat döntéseit is befolyásolni, és hacsak rövid időre, de képes volt korlátozni Hitler és Hívei tevékenységét.

A legérzékenyebb ponton érintették a náci vezért a Post-nak azok az 1932-ben megjelent cikkei, amelyek Geli Raubal halálára vonatkoztak. A Post azt próbálta kideríteni, hogy Hitlert milyen kapcsolat fűzte rendkívül csinos unokahúgához, aki az ő müncheni lakásában élt, és milyen köze volt tragikus halálához. Ma már ismert tény, hogy Hitler rokonságon túlmenő, mélyebb emociókat ápolt unokahúgával szemben, de az nincs bizonyítva, hogy szexuális kapcsolat is lett volna közöttük. Minden esetre széles körben terjedtek az ezzel kapcsolatos spekulációk. A Post megírta, hogy halálát megelőzően éles vita volt Hitler és unokahúga között, mert Geli Raubal vissza akart térni Bécsbe. A Post szerint a fiatal nő arccsontja eltörött vagy a kirobbant veszekedés, vagy pedig esetleg egy másik konfliktus alkalmával. Több forrás is arra utal, hogy ebben az időszakban Hitler közel járt ahhoz, hogy végezzen magával. Ezt erősítik meg azok is, akik ebben az időben a közeli munkatársai voltak. Hitler ügyvédje, Hans Frank, aki perrel fenyegette meg a Post-ot a Geli Raubal-ról írott cikkek miatt, beszámolt arról, hogy Hitler panaszkodott: "nem képes ránézni egy újságra sem és a szörnyű rágalom-hadjárat megöli őt."

Hitler 1933. január 30-án Németország kancellárja lett és ez megpecsételte a Münchener Post sorsát. A nácivezér felemelkedése még Ludendorff tábornokot is megdöbbentette. Így figyelmeztette a német államelnököt, Hindenburgot: "Ünnepélyesen megjósolom, hogy ez az átkozott ember szakadékba taszítja országunkat, és elképzelhetetlen nyomorúságot hoz nemzetünkre. A jövő nemzedékei még a sírjában is átkozni fogják azért, amit tett." A Post természetesen egyetértett Ludendorff-val és folytatta tovább küzdelmét Hitler ellen. Még 1933. januárjában folytatta azt a sorozatát, amelyben Herbert Hentsch meggyilkolása kapcsán a lap összefoglalta a Hitler-parancsnokság alatt működő halálbrigádok tevékenységét.

A fiatal Hentsch-et a nácik beszervezték, de az SA suhancok megölték, mert állítólag megszegte a pártfegyelmet. A Post beszámolója szerint kivégzői "Heil Hitler!" felkiáltással agyonverték. Még februárban is folytatta a Post a náci párt kilengéseiről szóló beszámolóit. 1933. március 9-én azonban a nemzetiszocialisták betiltották az utolsó ellenzéki lapot is. A Münchener Post és valamennyi szocialista újság épületeit, szerkesztőségeit lerohanták. A Post irodáit is egy SA rohamosztag dúlta fel és az újság példányait ismét az utcán égették. A rendőrség jelen volt, de nem avatkozott közbe. A lap munkatársait, szerkesztőit koncentrációs táborokba hurcolták. A müncheni lap ellenállását azért is érdemes tovább kutatni, mert megvilágítja, hogy Hitler leküzdhető ellenfél lehetett volna, ha a vele szemben álló erők is megkapják ugyanazt a pénzügyi, gazdasági és politikai támogatást, mint amit Hitler és mozgalma kapott. Minthogy a történelmet nem lehet megváltoztatni, továbbra is nyitva marad a kérdés meg lehetett-e volna állítani Hitlert és elejét lehetett-e volna venni mindannak a tragédiának, amivel hatalomra kerülése járt az emberiség számára.

A háttérerők hatalomra segítik Hitlert

Hitler számára az utat a versailles-i békediktátum minden józan megfontolást félretevő feltételei készítették elő. A szorongatott német társadalom így ki lett szolgáltatva vagy egy bolsevik típusú, vagy pedig egy nemzetiszocialista típusú diktatúrának. Ennek ellenére Hitler nem került volna hatalomra, ha a nemzetközi bankárok hatalmas összegekkel nem támogatják.

A hivatalos történetírás eredményeként az ment át a köztudatba, hogy Fritz Thyssen német iparmágnás és üzlettársai finanszírozták Hitlert és pártját a hatalom átvétele érdekében Németországban. Fritz Thyssen könyvet is írt azzal a címmel, hogy: "I paid Hitler" - "Én finanszíroztam Hitlert", amelyben részletesen beszámol arról, hogy 1923. októbere óta miként támogatta nagy összegekkel Hitlert. Ezt a tényt egyébként amerikai diplomaták már nemcsak észlelték, de hivatalosan jelezték is 1932-ben Berlinből. Averell Harriman, aki 1924-et megelőzően Európában tartózkodott, megállapodott Thyssen-nel, hogy létrehoznak egy bankot New York-ban. Harriman és társai lennének ennek a pénzintézetnek az igazgatói. Thyssen elküldte bizalmi emberét H. J. Kouwenhoven-t az Egyesült Államokba, hogy állapodjon meg e tervnek a részleteiről. Harriman 1922-ben azért utazott Berlinbe, hogy felállítsa ott a W.A. Harriman and Co. német kirendeltségét George Walker elnökségével.

A Union Banking Corporation-t formálisan 1924-ben hozták létre, mégpedig a W.A.Harriman and Co. manhattani központja részeként. Ez a cég össze volt fonódva a Thyssen tulajdonában lévő Bank voor Handel en Scheepvaart (BHS) pénzintézettel Hollandiában. Megállapítható, hogy a UBC kezdettől fogva olyan pénzekkel gazdálkodott, amelyeket nagyrészt a Thyssen érdekeltségi körébe tartozó holland banktól kapott. A Harriman által irányított pénzügyi és gazdasági hálózat irányította a németországi Thyssen Bank külföldi vállalkozásait.

A Thyssen-féle náci vállalkozás New York-i részlegének az idősebb George Bush apja volt az elnöke. 1942-ben az amerikai kormány jelentése megállapította, hogy a Bush által irányított bank szorosan összefonódott a Vereinigte Stahlwerke-vel, azaz az Egyesült Acélművekkel, amelyet maga Fritz Thyssen és két testvére irányított. A II. Világháború után az amerikai törvényhozás, a Kongresszus munkatársai felkutatták a Thyssen-érdekeltségeket, így a Union Banking Corporation-t és a vele kapcsolatban álló német vállalkozásokat. A tanulmány kimutatta, hogy a Thyssen tulajdonában lévő Egyesült Acélművek állította elő a hitleri Németország öntöttvas termelésének több mint az 50%-át, hengerelt vas- és acélárujának több mint 40%-át, horganyozott lemezeinek 39%-át, a csövek és vezetékek 45%-át, a drótok 22%-át és a robbanóanyagok 35%-át.

Prescott Bush 1926-ban lett a W.A. Harrimann and Co. nevű cég alelnöke. Ugyanebben az évben Harriman és Bush közeli barátja létrehozott egy új óriásszervezetet Fritz Thyssen számára, aki viszont Adolf Hitler legfőbb pénzügyi támogatója volt. Az új Német Acélművek Németország legnagyobb ipari korporációja volt és Clarence Dillon Wall Street-i bankár szervezte meg. Dillon-t régi barátság fűzte Prescott Bush apjához. Viszonzásul Thyssen lehetővé tette, hogy a Dillon Read Company több megbízottja is a Német Acélművek igazgatóságában foglaljon helyet.

A munkamegosztás úgy alakult, hogy Thyssen-nek bizalmas számlái voltak politikai és más célokra a Walker-Bush irányította bankoknál és cégeknél. A Német Acélművek a Dillon Read cégen keresztül intézte pénzügyeit. Nem egyszerűen politikailag semleges tevékenységről volt szó, hanem kifejezetten olyanról, amely elősegítette Hitler és pártja tevékenységét.

Averell Harriman kapcsolatban állt Olaszország fasiszta diktároval, Benito Mussolinivel is. Az 1929-ben elkezdődött Nagy gazdasági és pénzügyi válság nemcsak Amerikát rázta meg, de megbénította Németországot és Nagy-Britanniát is. A válság arra szorította Prescott Bush-t, hogy még odaadóbban szolgálja megbízottait és válságos helyzetben is megszilárdítsa pozícióját. Ez volt az az időszak, amikor a háttérhatalom angol és amerikai hálózatának a vezérkara úgy döntött, hogy Hitlert és pártját hatalomra segíti Németországban. A Harriman-féle cég, amely ekkor már szilárdan megvetette lábát Németországban, de a Szovjetunióban is, fuzionált a brit-amerikai beruházó céggel a Brown Brothers-zel, 1931. januárjában. Az új Brown Brothers-Harriman cég irányítását a Harriman testvérek mellett Prescott Bush és Thatcher M. Brown látta el. Csatlakozott később hozzájuk Robert A. Lovett, aki hamarosan a Union Pacific Railroad-nak, az Egyesült Államok legnagyobb vasúttársaságának az élére került.

Érdemes utalni rá, hogy a Brown Testvérek olyan hagyománnyal rendelkeztek, amely jó összeegyeztethető volt a Hitler hatalomra segítését célzó tervvel. A Brown Testvéreknek kirendeltségeik voltak az Egyesült Államokban, valamint Angliában és az ő cégüknek a hajói szállították a déli államokban rabszolgamunkával előállított gyapot 75%-át a nagy-britanniai feldolgozóüzemekbe. 1931-ben a világ pénzügyeit ténylegesen a Bank of England kormányzója, Montagu Collet Norman irányította, aki korábban a Brown Brothers cég partnere volt. Nagyapja a Brown Brothers cég főnöke volt az amerikai polgárháború idején. Montagu Norman-ról viszont közismert, hogy Hitler legodaadóbb támogatója volt a brit uralkodó körökben. Norman-nek ez a szoros kapcsolata a Brown Brothers céggel igen lényeges volt abból a szempontból, hogy a háttérhatalom "Hitler-tervének" a kivitelezését ez a cég irányítsa.

1931-ben Prescott Bush volt a Brown Brothers Harrimann cég New York-i központjának az első embere. Prescott partnere pedig Montagu Normann szoros barátja Thatcher Brown volt. Montagu Norman mindig nála szállt meg, amikor New York-ba utazott. Prescott Bush elsősorban a cég németországi tevékenységét irányította. Thatcher Brown pedig a cég angliai tevékenységét ellenőrizte.

Hitler Németország kancellárja

Adolf Hitler 1933. január 30-án lett Németország kancellárja és március 23-án pedig teljhatalmú diktátora. Az úgynevezett Reichstag-pert követően Hitler azt követelte a német törvényhozás két házától, a Reichstag-tól és a Reichsrat-tól, hogy hatalmazza fel négy évig tartó időtartamra olyan törvények kibocsátására is, amelyek akár az alkotmánnyal is ellenkeznek. Ehhez az alkotmányt is módosító döntéshez szükséges volt, hogy a képviselőház (Reichstag) tagjainak a kétharmada jelen legyen és a jelenlévőknek a kétharmada már meghozhatta a kívánt alkotmánymódosítást. Ily módon Hitlernek sikerült a polgári pártok, köztük a centrum pártok hozzájárulásával megszereznie ezt a kétharmados többséget. A jelen lévő 538 képviselőből 444 mondott igent. A 94 szociáldemokrata képviselő viszont elutasította Hitler kezdeményezését. A 81 kommunista képviselő nem volt jelen, mert vagy letartóztatták őket a Reichstag gyújtogatással kapcsolatban, vagy pedig illegalitásba vonultak. 26 szociáldemokrata képviselő is távol maradt.

Ezt a négy évre tervezett diktátori teljhatalmat a későbbiekben többször is meghosszabbították. A felhatalmazási törvénnyel együtt járó kivételes állapot ténylegesen 1945. májusáig érvényben volt, vagyis a hitleri Harmadik Birodalom összeomlásáig. 1933-ban Hitler mindvégig maga mögött tudhatta a Wall Street és a City of London támogatását. A Bush-Harriman szervezet fontos szerepet játszott ebben a támogatásban. A Thyssen tulajdonában Német Egyesült Acélművek valamint a Hamburg-Amerika Line nevű szállítmányozási cég tulajdonosai és irányítói ugyancsak fontos szerepet játszottak a nemzetiszocialista kormányzat támogatásában.

Fritz Thyssen a II. Világháború után Nürnberg-ben elmondta a győztes szövetséges hatalmak őt kihallgató képviselőinek a nemzetiszocialista pártnak nyújtott pénzügyi támogatás részleteit:

"1930-ban vagy 31-ben közöltem Hitler helyettesével, Rudolf Hess-szel, hogy elintézek számára egy hitelt egy rotterdami holland banknál (Bank voor Handel en Scheepvaart - BHS), amely Harriman Bush érdekeltségébe tartozott. Az ügyet elrendeztem, mégpedig úgy, hogy ő (Hess) visszafizeti három éven belül. Azért választottam a holland bankot, mert nem akartam kapcsolatba lépni német bankokkal az én helyzetemben. Úgy gondoltam, hogy helyesebb holland bankkal lebonyolítani a tranzakciót és feltételeztem ezek után kissé jobban a kezemben tudom tartani a nácikat."

...

"A hitel 250-300 ezer aranymárka összeget tett ki, vagyis nagysága megegyezett azzal, amit már korábban is adtam. Ezt a kölcsönt visszafizették részben a holland banknak, de úgy vélem, hogy bizonyos része még mindig esedékes..."

Thyssen politikai célzatú pénzadományainak a teljes összege jóval meghaladja az egymillió dollárt, amely mai értéken átszámolva megközelíti a 80 millió dollárt. Ez hatalmas összeg volt abban az időszakban, amikor a nemzetközi pénzügyi embargó következtében nagy pénzhiány volt Németországban.

Friedrich Flick volt a Német Egyesült Acélművek társtulajdonosa, aki Fritz Thyssen-nek nemcsak szoros üzlettársa volt, de időnként még versenyeztek is egymással. A nürnbergi per előkészületei során az amerikai kormány illetékesei megállapították, hogy Flick egyike volt azon vezető pénzügyi és ipari vezetőknek, akik 1932-től jelentős összegekkel támogatták a náci pártot, elsősorban a Himmler irányítása alatt álló "Circle of Friends" (Baráti kör) tagjaként nyújtottak nagy összegű támogatásokat az SS-nek (Die Schutzstaffel - Véderő). Flick-ék Thyssen-hez hasonlóan elsősorban azért pénzelték a nemzetiszocialistákat, hogy fenntarthassák az egyenruhájukról feketeingeseknek nevezett SS-t, valamint az ugyancsak egyenruhájukról barnaingeseknek nevezett SA-t (Sturmabteilung - Rohamosztag).

A Flick-Harriman üzleti vállalkozást közvetlenül Prescott Bush, idősebb George Bush apja ellenőrizte, valamint nagyapja George Walker. A Harriman-Walker Union Banking Korporáció lehetővé tette, hogy ellássák a Német Egyesült Acélművek számára a bankári teendőket és így Friedrich Flick bankárai lehettek. Flick révén viszont közvetlenül részt vehettek 1926 óta az egész Németországra kiterjedő szerteágazó üzleti vállalkozásokban.

A Harriman Fifteen Corportaion nevű cég, (amelynek elnöke George Walker volt, és két igazgatója pedig Prescott Bush és Averell Harriman) meghatározó tulajdoni hányaddal rendelkezett a Silesian Holding Co., a Sziléziai Holding Korporációban, amikor az 1931. januárjában egybeolvadt a Brown Brothers nemzetközi céggel. Ez szoros kapcsolatban állt az Averell Harrimann elnök által irányított Consolidated Silesian Steel Corporation-nel. Ez az amerikai tulajdonosi csoport rendelkezett az acélgyártás, a szén és cinkbányászat egyharmadával Németországban és Lengyelországban. Friedrich Flick pedig a másik kétharmad tulajdonosa volt.

A nürnbergi per ügyészei megállapították, hogy Friedrich Flick hatalmas szén- és acél, valamint termelőüzemek tulajdonosaként és irányítójaként 1938-ban elnyerte a Wehrwirthschaftsführer (hadiipari-vezér) kitüntető címet, amelyet a Harmadik Birodalomnak csak azok a nagyiparosai kaptak meg, akik kiemelkedő érdemeket szereztek a fegyverkezésben. A hitleri hadigépezet felépítésében kulcsszerepe volt az acéliparnak és a szénbányászatnak, valamint a hadiipari termelésnek, amely nagyarányban alkalmazta a kényszer-jellegű munkavégzést. Friedrich Flick-et a nürnbergi per során hétévi szabadságvesztésre ítélték, amelyből három évet le is töltött. New York-i és londoni kapcsolatai révén Flick az 1970-es évekig vezető szerepet játszott a német gazdaságban és milliárdosként távozott az élők sorából.

1934. márciusában a Német Acélművek Egyesült Bankkorporációja elnökeként Prescott Bush riasztotta a távol lévő Averall Harriman-t, mert problémák merültek föl a Friedrich Flick kapcsolatrendszerben. Bush a New York Times aznapi számából kivágott cikket küldött Harriman-nek, amelyben arról tudósítottak, hogy a lengyel kormány szankciókkal él azokkal az amerikai és német részvénytulajdonosokkal szemben, akik az ellenőrzésük alatt tartották Lengyelország legnagyobb ipari komplexumát, a Felső-Sziléziai Szén- és Acélműveket. A New York Times szerint a hibás vezetés miatt a vállalatóriás hatalmas kölcsönöket vett fel, számviteli csalásokat alkalmaz és szerencsejátékot folytat az értékpapírokkal. A vállalatbirodalom több igazgatója ellen is eljárást indítottak adócsalás miatt. Mivel német állampolgárok voltak, elmenekültek. Helyükre lengyeleket állítottak be. Friedrich Flick attól tartott, hogy az irányító-testület egészét lengyelekre cserélik ki, ezért úgy válaszolt a hatóságoknak, hogy megvonta a hiteleket és emiatt a lengyel igazgatók nem tudtak hiteleket fizetni. A New York Times arról is beszámolt, hogy a 25 000 főt foglalkoztató cég állította elő Lengyelország egész acéltermelésének a 45%-kát, széntermelésének pedig a 12%-kát. A részvények 2/3-ának Friedrich Flick volt a tulajdonosa, 1/3-dát pedig amerikai üzletemberek birtokolták.

Minthogy a lengyel ipari termelés nagy részét a hitleri Németországba exportálták, a lengyel kormány úgy gondolta, hogy Prescott Bush-nak, Harriman-nek és német náci partnereiknek legalább az adókat ki kellene fizetniük Lengyelországban. Az amerikai és a náci tulajdonosok elbocsátásokkal válaszoltak. 1935-ben Harriman és George Walker bejelentette, hogy megállapodtak Berlinnel miszerint eladják a lengyel cégben lévő részvénytulajdonukat. Mindez azonban nem akadályozta azt, hogy a Bush család továbbra is szoros partneri kapcsolatban álljon a nácikat finanszírozó Friedrich Flick-kel. Valószínűleg kevesen tudták, hogy amikor 1939. szeptemberében megindult a német invázió Lengyelország ellen, a német hadsereg felszerelései olyan alapanyagokból készültek, amelyeket Flick, Harriman, Walker és Bush lényegében Lengyelországtól lopott el. Ezt kiegészíthetjük azzal, hogy amikor a német támadás után két héttel a Vörös Hadsereg is rátámadt Lengyelországra keletről, akkor a szovjet katonai járművek olyan benzint használtak, amely a Harriman, Walker, Bush cég által működőképessé tett bakui kőolajmezőkről származott.

Három évvel később már a Pearl Harbor elleni japán támadás után a washingtoni kormány elrendelte a Silesian-American Corporation nemzetiszocialista német tulajdonban álló részvényeinek az elkobzását a "Kereskedés az ellenséggel" (Trading With The Enemy Act) törvény alapján. Így elkobzás alá került a részvények 49%-ka.

Hogyan ellenőrizte a Wall Street a náci kereskedelmet?

Bert Walker, aki a Silesian-American Corporation-nek az első számú igazgatója volt, megszerezte a szükséges hiteleket Harriman számára, hogy 1920-ban ismét ő irányíthassa a Hamburg-Amerika Line-t, Walker pedig megszervezte az American Ship and Commerce Corporation-t, amely a W.A. Harriman cég részeként jogosultságot nyert a Hamburg-Amerika ügyeinek az irányítására. Amikor a Hitler-project jelentősen felgyorsult, akkor azt a céget, amely a Harriman-Bush részesedést képviselte az American Ship and Commerce Corporation-ben, közvetlenül Prescott Bush és Bert Walker irányította. Ez a céget hívták Harriman Fifteen Corporation-nek. Prescott Bush-nak csak át kellett sétálni New York-ban a Brown Brothers Harriman cég Wall Street-i felhőkarcolójából a One Wall Street-en lévő Harriman Fifteen Corporation-be, amelyet egyébként G.H. Walker Corporation-nek is hívtak, s amely cég leányvállalatának pedig a Broadway 39 szám alatt voltak az irodái. Ez volt az otthona korábban a régi W.A. Harriman cégnek, valamint itt voltak az irodái az American Ship and Commerce Corporation-nek és a Union Banking Corporation-nek is.

Az olvasót zavarhatja e sok vállalati név és a köztük lévő kapcsolat, de csak így lehet bemutatni, hogy Bush-éknak a Hamburg-Amerika Line nevű cége valójában a tengelyét alkotta annak a nagyszabású gazdasági programnak, amelynek a célja Hitler pénzügyi-gazdasági támogatása volt. Averall Harriman és Bert Walker 1920-ban vette át a nagy német szállítmányozási világcég irányítását, amely az I. Világháború alatt és előtt a Max Warburg által irányított bankkonzorcium érdekeltségi körébe tartozott. A cég ügyvezető igazgatója, Wilhelm Cuno későbbiekben az Angol-Német Baráti Társaság tagja lett. 1930-32-ben Wilhelm Cuno igen jelentős összegekkel támogatta a náci pártot, amikor kampányt folytatott Hitler hatalomra juttatása érdekében.

Albert Vögler, a Thyssen Flick Német Acéltröszt ügyvezetőjeként, amely cégnek a Bush családhoz tartozó Union Banking volt a New York-i képviselete, és aki a Harriman Bush Hamburg-Amerika Line-nál is igazgató volt, 1930 és 1933 között nagy összegekkel csatlakozott Thyssenhez és Flickhez. Vögler oroszlánrészt vállalt magára a náci párt hatalomra segítésében.

A Schröder bankár család is kulcsszerepet játszott Harriman és Prescott Bush nácitámogató tevékenységében. Elsősorban a Harriman-hez és a Bush-hoz tartozó két jogásszal tartották a kapcsolatot - név szerint Allen Dulles-szal és John Foster Dulles-szal. Ők nem akárkik voltak, hiszen az egyikük a CIA igazgatója lett, a másik Dulles fivér pedig Eisenhower elnök külügyminisztere.

Kurt von Schröder báró, aki a hatalmas Thyssen Öntőműveknek volt az egyik társigazgatója Johann Gröningerrel együtt, aki viszont Prescott Bush New York-i bankjának volt az egyik partnere. Kurt von Schröder báró volt annak a szervezettnek a pénztárosa, amelynek a feladata volt a náci párt két magánhadseregének a finanszírozása. Ez volt az SS és az SA. A pénz Friedrich Flick-en, Kurt von Schröder-en át jutott az Angol Bank elnöke - Montagu Normann - által protezsált Hjalmar Schacht-hoz, aki viszont a végső elrendezést végezte Hitler és kormánya számára. Csak emlékeztetjük az olvasót, hogy Hjalmar Schact a Reichsbank, a Német Központi Bank elnöke volt és éveken át a gazdasági csúcsminiszter Hitler kormányában.

Még mindig a Schröder családnál maradva, Rudolf von Schröder báró, alelnöke és igazgatója volt a Hamburg-Amerika Line-nak és szoros barátja Averell Harriman-nek. Rudolf Schröder unokáját, Johann Rudolf-ot 1932-ben New York-ba küldte Prescott Bush Brown Brothers Harrimann cégének az irodáiba Hitler választási győzelmének az estélyén. Érdemes kitérni a Harrimann Bush szállítmányozási cég 1932-es tevékenységére, mert megvilágítják annak a háttérhatalomnak a tevékenységét, amelynek mint láttuk nem kis köze volt ahhoz, hogy Hitler és rendszere hatalomra kerülhetett.

Az amerikai követség Berlinből jelentette Washington-ba, hogy a választási kampány igen sok pénzbe került, mert rendkívül drága a mintegy 400 ezer fős magánhadseregnek a fenntartása. E magánhadsereg finanszírozása a figyelem középpontjába állította a náci pártot és a Hitler magánhadseregét finanszírozó bankárokat. Németország alkotmányos kormányzata a nemzeti önrendelkezés védelmében lépéseket tett a náci párt magánhadseregeinek, az SS-nek és az SA-nak a feloszlatására. Az Egyesült Államok berni követsége azt jelentette, hogy a Hamburg-Amerika Line vásárolt és szétosztott olyan propaganda anyagokat, amelyek támadták a törvényes német kormányt, amely az utolsó pillanatban kísérletet tett, hogy megrendszabályozza a hitlerista fegyvereseket.

A hitlerizmus német ellenzői közül több ezret agyonlőttek vagy megfélemlítettek a náci barnaingesek. Samuel Pryor, akit "a halál kufáraként" emlegettek, a Union Banking Corporation-nek, valamint az American Ship and Commerce Corporation-nek volt az alapító igazgatója. Pryor ezen kívül a Remington Arms nevű hadivállalat irányítótestületének az elnöke is volt. Pryor kulcsszerepet játszott a Hitler Project-ben és ezt a szerepét jelentősen erősítette az, hogy a Bush család partnereként intenzíven részt vehetett a náci párt pénzügyi és kereskedelmi kapcsolataiban. Az Egyesült Államok Szenátusának az illetékes bizottsága a Remington céget alaposan ellenőrizte, miután az kartell-megállapodást kötött robbanóanyagok gyártásáról az IG Farben nagy német vállalattal, amely egyben amerikai vállalat is volt. A vizsgálódó szenátorok megállapították, hogy a németországi privát fegyveres csoportok csaknem teljesen amerikai fegyverekkel voltak ellátva. Mindenféle lőfegyver érkezett az Egyesült Államokból Antwerpen érintésével. Hollandiából aztán hatósági vizsgálat és beavatkozás nélkül jutottak a fegyverek és lőszerek Németországba. Bizonyítottnak vehető, hogy mind a hitleristák, mind a kommunisták ily módon jutottak fegyverhez. Ebben az időben a Thomson géppisztolyok és revolverek voltak a legnépszerűbbek.

Hitler hatalomra kerülése figyelemre méltó változásokat eredményezett a Hamburg-Amerika Line szállítmányozási és hajózási óriáscégnél. Prescott Bush American Ship and Commerce nevű cége értesítette Max Warburgot, (a Warburg Bankház akkori irányítóját, egyben Hjalmar Schact birodalmi bankelnök főtanácsadóját, aki az I. Világháború idején a német titkosszolgálat irányítója volt, és testvére annak a Paul Warburgnak, akinek a Rothschild-ház megbízásából kulcsszerepe volt a Federal Reserve System létrehozásában az Egyesült Államokban) hogy 1933. március 7-től ő az amerikai cég hivatalos képviselője a Hamburg-Amerika igazgatótanácsában. Max Warburg már március 27-én azt válaszolta, hogy nem kell aggódniuk, mert Hitler kormányzata jó Németország számára:

"Az elmúlt néhány évben az üzleti tevékenység lényegesen jobb volt, mint amire számítottunk, de ennek hatása csak néhány hónap múlva válik érezhetővé. Ténylegesen szenvedőalanyai vagyunk annak az aktív németellenes propagandának, amely számos kellemetlen következménnyel járt. Ezek a túlfűtött választási kampány természetes következményeinek a megnyilvánulásai, amelyeket azonban túlságosan felnagyítottak a külföldi sajtóban. A (Hitler-) kormány szilárdan elkötelezte magát a társadalmi béke és a közrend fenntartásában és szilárd meggyőződésem, hogy ebben a vonatkozásban nincs ok semmiféle riadalomra."

Hitler hatalomra kerülésének ez a fajta jóváhagyása az igen nagy tekintéllyel rendelkező zsidó pénzember részéről, pontosan az volt, amire Harriman-nek és Bush-nak szüksége volt, minthogy ők az Egyesült Államokban komoly aggodalomra számítottak, amely akadályozhatta volna az ő nácikkal folytatott üzleti kapcsolataikat.

1933. március 29-én, tehát mindössze két nappal rá, hogy Max Warburg elküldte az idézett levelet, a levélíró fia, Erich Warburg, táviratozott unokatestvérének Frederick M. Warburg-nak, aki a Harriman vasúthálózat igazgatója volt. Ebben Erich arra kérte unokatestvérét, hogy minden befolyását vesse latba a náciellenes tevékenység leállítására Amerikában, beleértve a különböző atrocitásoknak a tömegtájékoztatási eszközökben való terjesztését és a barátságtalan propaganda leállítását a sajtóban és a nagygyűléseken. Frederick válaszában közölte, hogy egyetlen felelősségteljes csoport sem sürgeti a bojkottot a német árukkal szemben, kivéve néhány túlzottan aggodalmaskodó egyént. 1933. március 31-én az American Jewish Committee (az Amerikai Zsidó Bizottság), amely a Warburg család befolyása alatt álló társadalmi szervezet volt, valamint a B'nai B'rith közzétett egy közös nyilatkozatot arról, hogy nem támogatja Németország elleni amerikai bojkott meghirdetését. A közlemény azt javasolta, hogy ne kerüljön sor további tömeggyűlésekre és hasonló propaganda módszerek és eszközök felhasználására.

(A B'nai B'rith 1843-ban, New York-ban alapított "Szövetség fiai" jelentésű szervezet, amely a világ legnagyobb taglétszámú zsidó közössége. A nevében szereplő "szövetség" szó Istennek a zsidósággal kötött szövetségére utal. A szervezet máig változatlan alapelve a zsidóság egységének megteremtése az évezredes összetartozás és sorsközösség alapján. Céljaihoz kapcsolódik a fellépés a rasszizmus és különösen az antiszemitizmus ellen.)

Az Amerikai Zsidó Bizottság és a B'nai B'rith, ez utóbbi egyébként az Anti-Defamation League (ADL - Rágalmazás-elleni Liga) létrehozója is, ezt követően szigorúan tartotta magát ahhoz az irányvonalhoz, hogy nem támadják Hitlert. Az 1930-as években, miközben más zsidó szervezetek és antifasiszta mozgalmak felléptek a hitleri rendszer túlkapásai ellen, az említett szervezetek ettől tartózkodtak. Itt érzékelhetjük, hogy a Harriman-Bush pénzügyi és üzleti kapcsolatok összefonódtak bizonyos zsidó és cionista vezető körökével. Ezért azt is feltételezhetjük, hogy talán ez lehetett az egyik oka annak, hogy a hivatásos nácivadászok eddig még nem fedezték fel, milyen üzletekből is származott például a Bush-család hatalmas jövedelme a két világháború között.

A Hamburg-Amerika Line (a HAPAG) náci felügyelet alatt egyesült az észak-német LLoyd vállalattal, majd pedig fuzionáltak Prescott Bush American Ship and Commerce nevű cégével. Így jött létre a ma is létező Hapag-Lloyd. A cégnek a New York-i irodájába zavartalanul áramlottak a náci propaganda-anyagok és ez a szállítmányozási és hajózási cég támogatta a nácibarát amerikai újságokat.

1933. májusában - néhány hónapra Hitler hatalomra kerülését követően - Berlinben megállapodást kötöttek az Egyesült Államokkal. A Harriman International Co., amelyet Averell Harriman unokatestvére irányított, egy olyan 150 vállalatot tömörítő szindikátus főnöke lett, amely a hitleri Németországból az Egyesült Államokba irányuló valamennyi exportot ellenőrizte. A szerződést személy szerint John Foster Dulles, Max Warburg és Kurt von Schröder kötötte meg. John Foster Dulles-nak abban is kiemelkedő szerepe volt, hogy a Hitler által kiadott utasításoknak megfelelően átütemezték a német vállalatoknak az adósságát. Ennek az adósság-átütemezésnek az egyik következménye az volt, hogy az így felszabaduló összegeket a náci állam gyorsított fegyverkezésére lehetett fordítani. Talán már ennyi adat felsorolása is elegendő annak a bizonyításához, hogy a hitleri rendszer hatalomra kerülése jövedelmező üzletnek bizonyult Prescott Bush számára és jelentősen hozzájárult a Bush vagyon növekedéséhez.

Webster G. Tarpley és Anton Chaitkin az idősebb George Bush-ról írott könyvük (George Bush: The Unauthorized Biography - Nem engedélyezett életrajz, 1992. Washington) 11. oldalán megírják, hogy Harriman-ék miként bérelték fel Hitlert. Nem volt tehát elkerülhetetlen, hogy milliókat mészároljanak le származásuk miatt a fasizmus és a II. Világháború idején. Egyes bankárok és üzletemberek a válság egy kritikus pillanatában az eseményeket meghatározó nácibarát döntéseket hoztak Németország határain túl. Ezek a náci akciókra vonatkozó döntések sokkal keményebbek voltak, mint azok, amelyeket a történészek az "appeasement", azaz a megalkuvás politikájaként tárgyalnak. Fontossága miatt megismételjük: a háttérhatalom rejtett döntési központjaiban határoztak arról, hogy a nácikat hatalomra segítő mintegy négyszázezer fős magánhadsereget - ma terroristáknak is nevezhetnénk őket - felfegyverzik és finanszírozzák. A Harriman családhoz tartozó Hamburg-Amerika Line 1932-ben megakadályozta, hogy ezeket a pártmiliciákat a törvényes német kormány feloszlassa.

Az 1929-től 1931-ig tartó nagy gazdasági összeomlás csődbe kergette a Wall Street által támogatott Német Acéltrösztöt is. Amikor a berlini kormány átvette a trösztnek a részvényeit, azok az érdekcsoportok próbálták megszerezni őket, amelyekhez Konrad Adenauer és a náci-ellenes Katolikus Centrumpárt is tartozott. Az angol-amerikai Montagu Normann és a Harriman-Bush Bank közbelépett és elintézte, hogy a nácibarát Fritz Thyssen-hez kerüljön a részvények többsége. Ily módon Thyssen folytatni tudta Hitler és mozgalma, valamint magánfegyveresei finanszírozását.

Az 1920-as években a versailles-i békediktátum következtében Németországot valósággal kirabolták a londoni és New York-i székhelyű bankár-érdekszövetséghez tartozó pénzemberek. Ez a pénzügyi eszközökkel történő fosztogatás készítette elő a német társadalmat arra, hogy fogékony legyen Hitler uszító propagandájára. Mihelyt megszilárdult Hitler személyes diktatúrája, az angol-amerikai pénzemberek megtalálták az adósság-szolgálati terhek csökkentésének a módját, és így lehetővé tették, hogy a felszabaduló összegeket a nemzetiszocialista diktatúra Németország felfegyverzésére fordítsa. Az észak-német Llyod hajózási vállalat, amely fuzionált a Hamburg-Amerika Line-nal, egyike volt azoknak a német vállalatoknak, amelyek később megtagadták adósságszolgálati terheik fizetését Hitler rendelete alapján. Ezt a rendeletet viszont John Foster Dulles és Hjalmar Schact dolgozta ki.

Max Warburg harmadik testvére, Felix Warburg, aki Jacob Schiff lányát vette feleségül és a Kuhn and Loeb nevű cég irányítója volt, egyben gondoskodott arról is, hogy New York-ban végrehajtsák a Hitler finanszírozásával kapcsolatos tervet. A Kuhn and Loeb pénzintézet arra kérte az észak-német Lloyd részvénytulajdonosait, hogy fogadják el a lényegesen alacsonyabb hozamot biztosító részvényeket, amelyeket a Kuhn and Loeb bankház bocsátott ki a sokkal értékesebb Hitler-előtti kötvények helyett.

Az Amerikai Zsidó Kongresszus, egy másik zsidó szervezet, felbérelte Jacob Chaitkin New York-i ügyvédet, hogy legyen a náci Németország elleni bojkott jogi vezetője. Az Amerikai Munkaszövetség együttműködött a zsidó szervezetekkel és más csoportokkal egy import-ellenes bojkott megvalósításában. Ugyanakkor az Egyesült Államokkal folytatott náci kereskedelem a Harriman érdekcsoport ellenőrzése alatt állott.

A Warburgok azt követelték az Amerikában élő zsidó közösségtől, hogy ne agitáljanak a hitleri-rendszer ellen, és ellenezték azt is, hogy csatlakozzanak a bojkotthoz. A Warburgok döntését az Amerikai Zsidó Bizottság és a B'nai B'rith pedig keresztülvitte. Minderről részletesen ír John L. Spivak, a Wall Street Fascist's Conspiracy (A Wall Street fasiszta összeesküvése) című tanulmányában, amely 1934. január 29-én és február 5-én jelent meg a New Masses - Új tömegek című New York-i folyóiratban. Spivak a Warburgokat a Morgan Bank szövetségeseinek nevezte, de nem tett említést Averell Harriman-ről, akiről már akkor is ismert volt, hogy meghitt kapcsolatokat ápol a sztálinista Szovjetunió vezetőivel.

---