Hitler és a nemzetközi háttérhatalom

(4. rész)

A Kristályéjszaka tragédiájának háttere

Kristályéjszaka nevet kapta az a szörnyűség, ami 1938. november 9-éről 10-ére virradóra a hitleri Harmadik Birodalomban történt. Németország városaiban, kicsikben és nagyokban egyaránt, ezen az éjszakán rátámadtak a zsidó származású német polgárok házaira, üzleteire, beverték a kirakatokat, betörtek a lakásaikba és felgyújtották a zsinagógákat. Sok zsidó származású személyt letartóztattak, megvertek, sőt megöltek. A nemzetiszocialista Németország történetében ez volt az egyik legszégyenletesebb esemény.

Még olyan fanatikus nácik is - mint például Julius Streicher - fel voltak háborodva, amikor november 10.-én reggel eljutottak hozzájuk az éjszaka történtek hírei. Nyomban felmerült a kérdés, hogy ki vagy kik felelősek a történtekért? A főáramlatú történészek hivatalos álláspontja szerint feldühödött náci bandák szervezték meg és hajtották végre a pogromot. A fő uszító pedig Dr. Joseph Göbbels propaganda-miniszter volt. Még ezek a főáramlatú történészek is elfogadják, hogy maga Hitler elképedve fogadta a hozzá befutó jelentéseket, és megtiltotta, hogy jelenlétében bárki is beszéljen azokról. Göbbels arról panaszkodott, hogy neki kell megmagyaráznia a német népnek és a világnak ezeket a szörnyűségeket, és fogalma sincs arról, hogy milyen hihető magyarázatot adjon rájuk. Ha valóban Göbbels lett volna a tragédia kiagyalója, akkor valószínűleg már rendelkezett volna jól átgondolt magyarázattal. Amivel végül is a közvélemény elé állt november 10-én reggel, nem volt egyáltalán meggyőző, és a német lakosság többsége egyáltalán nem hitt neki. Több kutató is - köztük Ingrid Weckert - olyan tényeket is feltárt, amelyek ellentmondanak a hivatalosan elfogadott álláspontnak.

Ismerkedjünk meg a hivatalos verzióval

1938. október elején a lengyel kormány bejelentette, hogy valamennyi lengyel útlevél elveszti érvényességét a hónap végéig, hacsak felülbélyegzéssel nem hosszabbítják meg érvényességüket. Ilyen felülbélyegzéshez azonban csak Lengyelországban lehetett hozzájutni. Az intézkedés valódi célja az volt, hogy véglegesen megszabaduljanak azoktól a lengyel zsidóktól, akik külföldön éltek, nagyrészt Németországban. A mintegy 70 000 lengyel származású zsidó az I. világháború után érkezett Németországba. A berlini kormány attól tartott, hogy a 70 000 lengyel zsidó így végleg Németországban marad, s hogy ezt megelőzze, tárgyalásokat kezdeményezett Varsóval.

1938. október 28-án, vagyis két nappal a határidő előtt, a német rendőrség összegyűjtött mintegy 17 000 lengyel zsidót, nagyrészt asszonyokat és gyermekeket, s a német-lengyel határra szállította őket. A deportáltak német személyvonatokon utaztak, de embertelenül össze voltak zsúfolva. Élelemmel és egészségügyi segítséggel azonban el voltak látva. A Vöröskereszt orvosai is jelen voltak ezeken a vonatokon. A lengyel határőrök meglepődtek ugyan, de megengedték, hogy a deportáltak belépjenek Lengyelországba. A varsói kormány is hasonló eljáráshoz folyamodott, mert Németországba toloncolta ki a Lengyelországban élő német zsidókat. Október 29-én a lengyel és a német kormány közös megegyezéssel leállította a zsidók kényszer-átszállítását egymás országaiba.

A kitoloncolt lengyel zsidók között volt az ekkor Párizsban élő 17 éves Herschel Feibel Grünspan családja is. November 7-én Grünspan elment a párizsi német nagykövetségre és lelőtte Ernst vom Rath követségi tanácsost. Erre az a hivatalos magyarázat, hogy Grünspan fel volt háborodva családjának a kitoloncolása miatt. Ingrid Weckert német történész, aki átvizsgálta az üggyel kapcsolatosan rendelkezésre álló dokumentumokat, azt állítja, hogy más motívumok vezették a 17 éves Grünspan-t. Közkeletű nézet szerint a német lakosság, amely felháborodott vom Rath meggyilkolása miatt, zsidó-ellenes tüntetéseket rendezett Németország szerte, lerombolta a zsidó üzleteket és felgyújtotta a zsinagógákat. Weckert elismeri, hogy az atrocitásokra sor került, de azokat szerinte nem a német lakosság szervezte. A hivatalos történetírás ezt a pogromot egyben a zsidók fizikai megsemmisítését célzó holokauszt nyitányának is tekinti. Ingrid Weckert a felkutatott tények és bizonyítékok alapján ezt a magyarázatot is tévesnek találta.

Nézzük meg közelebbről, hogy miként alakult a német és a zsidó lakosság kapcsolata a Kristályéjszakát megelőzően. Aki kutatóként ismeri a nemzetiszocialista uralom alá került Németország mindennapjainak a tényeit, az tudja, hogy ami 1938. november 9-én történt, az teljesen eltér a megszokott normáktól. Ezek az atrocitások ugyanis nem illettek bele a nácik hivatalos zsidópolitikájába, de ellenkeztek a közvélemény általános beállítódásával is. Az átlag német nem volt antiszemitább, mint más országok átlagemberei, mint pl. az átlaglengyelek. A Németországban élő zsidó közösség azért nem távozott ebből az országból, mert az összes nehézség és hátrányos megkülönböztetés ellenére is elfogadhatónak ítélte életkörülményeit.

Magában a Nemzetiszocialista Pártban két különböző antiszemita frakció is létezett. Az egyik frakció tájékozottabb, műveltebb személyekből állt, míg a másik viszonylag primitív és műveletlen párttagokból. Az iskolázottabbak az "Institut zur Erforschung der Judenfrage", a Zsidókérdés Kutatóintézete körül tömörültek. Ez az Intézet számos publikációt jelentetett meg és munkatársai széleskörben előadásokat tartottak. Tevékenységük összhangban volt azzal a hivatalos náci politikával, hogy a zsidókat békésen és fokozatosan kell eltávolítani Németországból, biztosítva más országban való letelepedésüket. Az SS (Schutzstaffel - Véderő), Hitler egykori párthadseregének egyik része, teljes mértékben elkötelezte magát ennek a politikának, és elutasította a primitív és durva antiszemitizmust. A vulgáris antiszemiták ezzel szemben megpróbálták felkorbácsolni a néptömegekben a zsidóellenes hangulatot. Fő szószólójuk a már hivatkozott Julius Streicher volt, a Der Stürmer (A rohamra indulók) című havilap kiadója. Durva karikatúráival igyekezett ellenszenvet felkelteni a zsidó lakossággal szemben és uszító jelmondata így hangzott: "A zsidók a mi sorscsapásunk."

A nácik nem tekintették igazi németeknek zsidó polgártársaikat, mert szerintük a származásilag zsidónak minősülők destruktív szerepet játszanak minden olyan nép körében, amely megengedi nekik, hogy uralkodó szerephez jussanak. A németek és a zsidók szétválasztásával akarták megoldani ezt a problémát, vagyis arra törekedtek, hogy vándoroljanak ki Németországból. A nemzetiszocialisták ezen a ponton teljes egyetértésben voltak a zsidóság egy részét képviselő cionista mozgalommal, amely szintén arra ösztönözte a diaszpórában élő zsidó közösségeket, hogy tagjai közül minél többen vándoroljanak ki Palesztinába, és ezzel növeljék az ott igen nehéz körülmények között élő, ugyancsak szorongatott zsidó közösség létszámát.

A németországi zsidó közösség létszáma 1933-ban még a teljes lakosság egy százalékát sem tette ki. Ugyanakkor igen nagy befolyással rendelkeztek a pénzügyi-üzleti életben, valamint az ipar és a kereskedelem irányításában. Erős volt a befolyásuk a sajtóban, a kulturális és tudományos életben is. A nemzetiszocialisták ezt az érezhetően erős zsidó jelenlétet károsnak tekintették Németország számára, amely igen nehéz körülmények között próbált regenerálódni az első világháború nyomán elszenvedett hatalmas veszteségeiből. Jogi eszközöket nem alkalmaztak a németországi zsidó közösséggel szemben egészen addig, amíg nem került sor az úgynevezett zsidó hadüzenet meghirdetésére Németország ellen.

Ez az úgynevezett hadüzenet a Londonban megjelenő Daily Express hasábjain látott napvilágot 1933. március 24-én. A "hadüzenet" világszintű bojkottot hirdetett meg a német árukkal szemben. Válaszként - egy hétre rá - Németországban jóváhagyták a zsidó üzletek bojkottálását, de ez a bojkott csak egy napig volt érvényben. Hitler és Göbbels belátta, hogy egy ellenbojkott csak az új kormányzat ellen fordítaná a lakosságot. Mivel az egyetlen napig tartó bojkott szombatra esett, ténylegesen csak azokat a zsidó üzleteket érintette, amelyek nem vallásos zsidók tulajdonában voltak. A nemzetiszocialista rendszer ezt követően jogi eszközökkel próbálta meg korlátozni a zsidóság pénzügyi, gazdasági és kulturális befolyását. Az első zsidóellenes törvényt 1933. április 7-én adták ki. Ez korlátozta a zsidó származású polgároknak a jogait, de megvolt az az előnye, hogy így tudni lehetett: mégis mi az, amihez ezt követően is joguk van. A történészeknek nincs tudomásuk titkos vagy jogon kívüli egyéb eszközök igénybevételéről a zsidó lakossággal szemben.

A hivatalos hátrányos megkülönböztetés politikája bizonyos fokig még gyöngítette is az antiszemita propaganda hatékonyságát. Amikor az átlagnémetek látták, hogy zsidó származású szomszédaikkal igazságtalanul bánnak, gyakran úgy tekintették, hogy ez sokkal nagyobb vétség és sokkal rosszabb, mint az az állítólagos veszély, amit a zsidók jelentenek a németek számára. A "Der Stürmer" által terjesztett és felnagyított zsidó bűnözést nem tekintették a mindennapi valóság normális részének, hanem propaganda célból felfújt kivételeknek.

Németország hivatalos politikája az volt, hogy bátorítsa a zsidók kivándorlását. A meghirdetett zsidó bojkottot követően a Palesztinában élő zsidó közösség vezetői felvették a kapcsolatot a berlini kormánnyal és felajánlották a német áruk elleni bojkott beszüntetését, legalábbis Palesztinát illetően, ha cserébe szervezetten megindulhat a német zsidók áttelepülése Palesztinába. Ennek nyomán jött létre az úgynevezett "Haavara" megállapodás 1933. májusában. Ennek az áttelepítési megállapodásnak az eredményeként megerősödhetett a palesztinai zsidó közösség. Edwin Black 1984-ben megjelentetett "The Transfer Agreement" (Az áttelepítési megállapodás) című könyvében megállapítja, hogy a folyamatos gazdasági kapcsolat a palesztinai zsidó közösség és a nemzetiszocialista Németország között "Izrael állam létrejöttében nélkülözhetetlen szerepet játszott."

A "Haavara" megállapodás lehetővé tette, hogy a zsidók kivándoroljanak Németországból és vagyonukat is magukkal vihessék. A megállapodás értelmében pénzé tett vagyonukat elhelyezhették Németországban működő, zsidó tulajdonban álló bankoknál, amelyeknek viszont kirendeltségei voltak Tel-Aviv-ban és Jeruzsálemben. Palesztinába érve hozzáférhettek vagyonukhoz. Ennek a két zsidó pénzintézetnek a vagyonát a német kormány is garantálta. Még a világháborút követően is azok rendelkezésére állt ez a vagyon, akik 1945 után vándoroltak ki Palesztinába.

A szegényebb zsidók részére a "Haavara" biztosította a minimum ezer angol fontot, ha nem rendelkeztek különleges szakértelmet igazoló bizonyítvánnyal. A Haavara megállapodás 1941. végéig - az Egyesült Államok háborúba történő belépéséig - volt hivatalosan érvényben.

Mi történt 1938. november 9-e éjszakáján?

1938-ban mintegy 1400 zsinagóga volt Németországban és ezek közül 180-at leromboltak, felgyújtottak, illetve megrongáltak. A zsidó tulajdonban lévő üzletek és áruházak száma meghaladta a százezret. Ezek közül 7500-nak betörték a kirakatait. A kár igen nagynak mondható, de kisebb annál, mint amit az 1945 után megjelent publikációk tartalmaztak. Történészek arról számolnak be, hogy a megrémült zsidó lakosság békésen tűrte a történteket és nem tanúsított ellenállást. A már említett Ingrid Weckert számos dokumentumot nézett át és úgy találta, hogy több helyen is eredményesen léptek fel zsidók és német szomszédaik a támadókkal szemben: az utcai csőcseléket megverték és elzavarták. Egyes zsidó vezetők a rendőrség segítségét kérték, és általában kaptak is ilyen segítséget. Az erről szóló rendőri jelentések ma is a kutatók rendelkezésére állnak.

Herschel Feibel Grünspan azzal robbantotta ki az atrocitásokat - mint már utaltunk rá -, hogy meggyilkolta a diplomata, Ernst vom Rath-ot, aki egyébként nem volt a hitleri rendszer lelkes támogatója. A hivatalos történetírás szerint a 17 éves fiú kétségbeesésében cselekedett, és a családját ért sérelem miatti depressziós állapotában lőtte le áldozatát.

Grünspan azonban korábban nem sok érdeklődést mutatott családtagjainak a sorsa iránt, ezért ott is hagyta őket, mert egyedül akart élni a francia fővárosban. Amikor a francia rendőrség a kihallgatásakor tudakolta: miért lőtte le vom Rath-ot, számos egymásnak ellentmondó magyarázatot adott. Az egyik szerint nem akarta megölni. Valójában a nagykövetet akarta lelőni, de mivel nem ismerte személyesen, így hát tévedésből Rath-ot lőtte le. Egy másik verzió szerint magát akarta megölni, de ezt Hitler fényképe alatt akarta megtenni. Úgy gondolta, hogy így szimbólummá válhat saját népe számára, akiket naponta gyilkoltak Németországban. A harmadik változat szerint ő nem akart senkit megölni, noha volt nála egy pisztoly, valójában fogalma sem volt arról, hogyan kel azt megfelelően használni, az egyszerűen magától elsült a kezében. A negyedik válasz szerint nem emlékszik arra, hogy mi történt, amíg vom Rath szobájában állt. Csak azt tudja emlékezetébe idézni, hogy ott volt, de fogalma sincs, hogy miért. Az ötödik változat szerint maga sem érti az egészet. Teljes emlékezet-kiesés történhetett nála, mert képtelen bármire is visszaemlékezni. Végül volt még egy hatodik válasza is a francia nyomozótisztek számára, amit aztán évekkel később a német hatóságok számára is megismételt. E szerint bármit is tartalmaznak indítékairól a francia rendőrség kihallgatási jegyzőkönyvei, az mind értelmetlenség. Az igazság az, hogy ő szállította a fiatal fiúkat a német diplomata számára, mert vom Rath homoszexuális volt. Azért lőtte le, mert a diplomata nem fizette ki a neki járó pénzt. Magyarázatai közül később csak ezt az egyet vonta vissza.

A ténylegesen történtek ennél sokkal egyszerűbbek. Grünspan 1936-ban, miután befejezte az alapfokú iskoláit, Hannoverbe utazott. Apja, aki szabó volt, az I. világháború után költözött át Lengyelországból Németországba. Az ifjabb Grünspan nem kedvelte a munkát és gyakran időzött Brüsszelben és Párizsban a rokonainál. 1938. februárjában lejárt lengyel útlevele, és a francia hatóságok nem hosszabbították meg tartózkodási engedélyét. Párizsban élő nagybátyja ragaszkodott hozzá, hogy Herschel távozzon az otthonából, mert nem akart összeütközésbe kerülni a hatóságokkal.

Noha Grünspan-nek nem volt sem állása sem pénze, mégis be tudott költözni egy szállodába. Ez a szálloda történetesen a befolyásos zsidó szervezet, az International League Against Anti-semitism, LICA (az Antiszemitizmus Elleni Nemzetközi Liga) hivatali helyiségeinek a közelében volt. Felmerül a kérdés, ki tartotta el a fiatalembert 1938 februárjától, és ki fizette a szállodai szoba bérét? Mint már említettük, teljesen pénztelen volt és még érvényes személy-azonossági papírokkal sem rendelkezett 1938. februárja és novembere között. Mégis nemcsak megélt, de még arra is volt pénze, hogy vásároljon 250 frankért 1938. november 7-én egy kézifegyvert, s egy órával később a német nagykövetségre menjen és ott lelője vom Rath-ot.

Grünspan-t a helyszínen letartóztatták, és a rendőrségre vitték. Noha teljesen ismeretlen lengyel zsidó volt, pénz nélkül, támogatók nélkül, mégis Franciaország egyik leghíresebb jogásza, Moro Giafferi vállalta el a rendőrségen a védelmét, mindössze néhány órával a merénylet után. Giafferi közölte a rendőrséggel, hogy ő Grünspan ügyvédje. A híres ügyvéd megérkezését megelőzően semmilyen hír nem látott napvilágot vom Rath meggyilkolásáról. Felmerül a kérdés, honnan szerzett tudomást Giafferi a halálos lövésről? Lehet, hogy előzetes tájékoztatást kapott? Elképzelhető, hogy ez megfelel a bevett gyakorlatnak, mégis felmerül a kérdés, hogy miért volt Giafferi minden habozás nélkül kész a teljesen ismeretlen külföldi ügyét felvállalni? Hiszen egy ilyen híres ügyvédnek tetemes összegeket is kell fizetni költségek és tiszteletdíj címén.

A történelemből tudjuk, hogy Giaferri a következő évek során lelkiismeretesen gondját viselte Grünspan-nek. Mielőtt azonban ezt az ügyet letárgyalták volna a francia bíróságok, kitört a második világháború. Később a Wehrmacht megszállta Franciaországot és a francia hatóságok átadták Grünspan-t a németeknek. Németországban többször is kihallgatták, de bírósági eljárást nem folytattak le ellene. Giafferi közben Svájcba költözött és onnan viselte gondját Grünspan-nak.

Németországban több hivatalos személy is bíróság elé akarta állítani és ki is tűzték a bírósági tárgyalás időpontját, de újból és újból elhalasztották. Amikor a szóbanforgó hivatalos személyek tudakolták, hogy miért nem állították bíróság elé, mindig valamilyen - a korábbitól eltérő választ - kaptak ez irányú kérdéseikre. Az ügyet beborító misztikus homály csak a háború után kezdett oszladozni, amikor egy feljegyzésre bukkantak a Grünspan akta sokszáz oldalnyi iratcsomójában. A feljegyzés szerint nem hivatalos okból mellőzik a Grünspan elleni bírósági eljárást.

A hivatalos történetírás sem tudja megmagyarázni, hogy a jogtalanságok és bűnök sorozatát elkövető nemzetiszocialista rendszert miként élhette túl a vom Rath-ot meggyilkoló Grünspan, és térhetett vissza sértetlenül Párizsba a világháborút követően. Az is kérdés, hogy miért pont a francia fővárosba, ahol újból letartóztathatták volna? De nem ez történt, hanem új nevet vett fel, és új személyazonosságához megkapta a szükséges papírokat. Kérdés, hogy kitől? Ki segített neki Párizsban?

Nemcsak Herschel, de a Grünspan család egésze túlélte a háborút. Herschel apját, anyját, bátyját és nővérét Lengyelországba deportálták, de onnan végül is ki tudtak vándorolni Palesztinába. Minderre abban az időben került sor, amikor a Palesztinába történő kivándorlás olyan személyekre volt korlátozva, akik legalább ezer angol font készpénzzel rendelkeztek. Grünspan apja, egy szegény szabó, bizonyára nem rendelkezett a négy személyhez szükséges négyezer angol font készpénzzel.

Lehet, hogy mindezekre a kérdésekre Moro Giafferi a válasz. A híres ügyvéd nem volt jótékonysággal foglalkozó dúsgazdag személyiség, de ő volt a LICA jogi képviselője. A LICA-t 1933-ban Párizsban Bernard Lecache alapította és feladata az antiszemitizmus elleni harc volt. Ingrid Weckert szerint az 1980-as években még ugyanazon a címen működött, mint 1938-ban - neve azonban LICRA-ra változott.

Moro Giafferi neve akkor vált ismerté, amikor 1933. februárjában a berlini Reichstag épületében végrehajtott gyújtogatást követően náci-ellenes tömegtüntetést tartottak Párizsban. Ezen a tüntetésen mondott beszédében Hermann Göringet vádolta a gyújtogatással. Giafferi 1936 februárjában a svájci Davosba utazott, amikor David Frankfurter meggyilkolta a német nemzetiszocialisták svájci vezetőjét, Wilhelm Gustloff-ot. A büntetőeljárás során David Frankfurter-ről egyértelműen kiderült, hogy - egy közelebbről meg nem jelölt befolyásos szervezet - bérelte fel a gyilkosság végrehajtására.

Kik követhették el a november 9-i atrocitásokat?

A "Kristályéjszakát" követő napon igen sokan tették fel ezt a kérdést. Göbbels-nek munkaköri kötelessége volt, hogy hivatalos részről megadja a választ. Eszerint a német lakosság egy részét annyira felháborította Ernst vom Rath meggyilkolása, hogy meg akarták büntetni miatta a zsidókat. Göbbels azonban maga sem hitt ebben a magyarázatban és több személynek is elmondotta, miszerint egy titkos szervezetre gyanakodik. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy a népharag spontán kitörése ilyen jól megszervezett cselekménysorozatban nyilvánulhatott meg.

Ebben az időben a nemzetiszocialista rendszer széles körű népszerűségnek örvendett, és nehéz volt feltételezni egy olyan titkos és jól megszervezett ellenzéki mozgalom létezését, amely a pogrom mögött álhatott. Léteztek már kisebb ellenállási szerveződések, de ebben az időben még nem juthattak jelentőséghez, olyan nagy volt a nemzetiszocialista kormányzat népszerűsége és Hitler magabiztossága.

Mivel nem tudták elképzelni, hogy más szervezett erő is felléphet, így a náci vezetők önmaguk között keresték a lehetséges bujtogatót. A pártvezetők egymásra mutogattak. Hitler például azt gondolta, hogy Göbbels lehet az egyik ilyen számba jöhető bujtogató. Tény, hogy csak egyes SA emberek megbüntetésére került sor, akik közvetlenül részt vettek a pogromban, és akiket gyilkosságért, támadásért, rablásért fosztogatásért és más büntetendő cselekményekért - zsidó és német tanúk vallomásai alapján - felelősségre vontak.

Hitler minden esetre elrendelte a történtek kivizsgálását, de a bírósági eljárásokat felfüggesztette egészen addig, amíg az elkövető SA-tagokat a náci párt legfelsőbb pártbírósága felelősségre nem vonta. Ez a pártbíróság azonban csak a pártból való kizárásról dönthetett. Walter Buch, aki ennek a legfelsőbb pártbíróságnak az elnöke volt, jelentést készített Göringnek. Weckert áttanulmányozta ezt a jelentést, továbbá számos olyan dokumentumot, amelyek a II. világháború utáni náci bűnözők elleni perekről készültek. Ezekben megtalálhatóak több ezer felelősségre vont személynek a gyakran teljesen egybehangzó tanúvallomásai, amelyekből a német történész a következőket állapította meg:

Már 1938. november 8-án, vagyis egy nappal a pogrom előtt, ismeretlen személyek tűntek fel Hessen tartománynak a francia-német határhoz közel fekvő több kisvárosában. Ezek az ismeretlenek felkeresték a polgármestereket és a náci párt helyi vezetőit, valamint más hivatalos személyeket, és azt tudakolták: milyen akciók készülnek a zsidók ellen vom Rath meggyilkolását követően? A megkérdezettek meglepődve válaszolták, hogy nem tudnak ilyen akciók előkészületeiről. Az említett személyek úgy tettek, mintha ezen fel lennének háborodva. Követelték, hogy tegyenek valamit a zsidók ellen, majd hirtelen távoztak. A felkeresett helyi vezetők többsége jelentette ezeket az incidenseket a rendőrségnek, illetve megvitatta a barátaival. Úgy gondolták, hogy ezek a fura alakok szélsőséges antiszemiták, és ezzel lezártnak tekintették az ügyet.

Az egyik ilyen kisvárosban két SS-egyenruhába öltözött személy az SA helyi vezetőjéhez ment, aki ezredesi rangot viselt és azt parancsolta neki, hogy romboltassa le a közeli zsinagógát. Ezt mai szemmel akár természetesnek is fogadhatjuk, de aki ismeri, hogy milyen viszonyban állt egymással az SS és az SA, az tudja, hogy a két szervezet teljesen önálló volt, és az SS nem parancsolhatott az SA-nak. Az SS valódi tagjai soha nem próbálták meg, hogy parancsokat osztogassanak SA egységeknek. Mindez arra utal, hogy ezek az idegenek egyben külföldiek is lehettek, akik nem voltak teljesen tisztában azzal, hogy miként oszlanak meg a hatáskörök a nemzetiszocialista Németországban. Az SA ezredese elutasította ezeknek az "SS-eknek" a kívánságát és azonnal jelentette a történteket feletteseinek.

Amikor ezek a provokátoroknak nevezhető személyek felismerték, hogy eredeti elképzelésük nem valósítható meg a helyi vezetőkön keresztül, akkor taktikát változtattak és közvetlenül a járókelőket kezdték uszítani az utcákon. Egy másik hesseni kisvárosban két férfi tűnt fel a piactéren és beszédet mondott, a zsidók ellen uszítva a jelenlévőket. A hallgatóság közül egyesek valóban rárontottak a zsinagógára, de a két uszítónak nyoma veszett. Hasonló esetek fordultak elő más helységekben is. Ismeretlen személyek tűntek fel, uszító beszédet mondtak, elkezdték kövekkel betörni az ablakokat és kirakatokat, megrohamoztak a zsidó épületeket, iskolákat, kórházakat és zsinagógákat, majd pedig nyomtalanul eltűntek. Ezek a különös események már november 8-án elkezdődtek, vagyis mielőtt még Ernst vom Rath meghalt volna. Halálát csak késő este jelentették. Az a tény, hogy e különleges incidensek egy nappal hamarabb kezdődtek, mint ahogy vom Rath meghalt, azt bizonyítja, hogy a "Kristályéjszaka" valódi oka nem a német diplomata halála feletti felháborodás volt.

Az igazán jól megszervezett és széles körű akciókra november 9-én, az esti órákban került sor. Fiatal suhancok ötös-hatos csoportokban rudakkal és gumibotokkal felfegyverkezve randalíroztak az utcákon, beverve a kirakatokat. Nem zsidógyűlölő SA-legények voltak, akiket felháborított a német diplomata halála. Túlságosan módszeresen és átgondoltan cselekedtek, és ezért magatartásukat nem lehet egyszerűen spontán dühkitöréssel megmagyarázni. Kétségtelen, hogy hidegvérrel végrehajtott erőszakosságaik felbátorítottak egyeseket a bekapcsolódásra és a rombolás folytatására.

Számos kerületi és helyi pártvezetőt az éjszaka közepén ismeretlen telefonálók riasztották fel álmukból. Egyesek közülük azt állították, hogy a helyi pártközpontból vagy a helyi pártpropaganda hivatalból telefonálnak, és az érdekelte őket, hogy mi történik a városban. Ha az álmából felriasztott azt válaszolta, semmi nem történik - minden nyugodt, akkor a telefonhívó gyakran német szlenget használva közölte vele, parancsot kapott a zsidókra vonatkozóan, amit a helyi pártvezetőknek végre kell hajtaniuk. A felhívottak közül sokan nem értették miről van szó, mások pedig az egészet tréfának tekintették. Volt, aki felettesét kereste, és ha megtalálta, közölték vele, hogy nem tudnak ilyen parancsról. Ha azonban csak valamilyen alacsonyabb beosztású személyt értek el a magasabb helyeken, akkor előfordult, hogy azt válaszolták "nos, ha ilyen parancs érkezett, akkor jobban tenné, ha végrehajtaná". Ezek a telefonhívások széles körű zavarodottságot okoztak. Minderre úgy derült fény, hogy a már említett legfelsőbb pártbíróság lefojtatta az eljárásokat. Walter Buch, a pártbíróság vezetője jelentésében megállapította, hogy félreértésekre került sor a parancsnoki láncolatban. De amikor a felhívottak közül egyesek az alá- és fölérendeltségnek megfelelően kaptak parancsokat, hogy szervezzenek tüntetéseket a zsidók ellen ezen az éjszakán, a legtöbb pártvezető nem tudta, hogy mit tegyen.

A kezdetben csak kisebb helyeken előforduló kilengéseket atrocitások egész sorozata követte Németország számos nagy városában. Az atrocitásokra való felszólítás és a végrehajtás módja hasonló és átgondolt volt. Mindez kiképzett és központilag irányított ügynökök tevékenységére utalt. Hermann Graml, az NSZK egyik történésze, aki szintén foglalkozott a "Kristályéjszaka" tényeinek a feltárásával, különbséget tett provokátorok, valamint olyan résztvevők között, akik dűhűket ösztönösen kiélve spontán vettek részt a rombolásban. Graml azonban - anélkül, hogy ezt bizonyítékokkal alátámasztaná - arra a következtetésre jut, hogy a tudatosan cselekvő provokátorokat Göbbels irányította a háttérből.

Emlékünnepség Münchenben

Münchenben 1923. november 9-én - vagyis pont 15 évvel a "Kristályéjszakát" megelőzően - tett kísérletet Hitler, Erich von Ludendorff és a bajor kormány két tagja a hatalom átvételére Bajorországban. Ez a "sörpuccsnak" is nevezett hatalomátvételi kísérlet azonban nem járt sikerrel és másnap már leverték. Ennek során 16 személy az életét vesztette. 1933-at követően november 9-ét minden évben megünnepelték. A náci párt legfőbb vezetői, valamint a tartományi pártvezetők (Gauleiterek) minden évben találkoztak Münchenben ebből az alkalomból. Hitler beszédeket tartott a Bürgerbräukeller sörözőben, rendszerint november 8-án. November 9-én a Führer és veteránjai újrajátszották azt, ami 1923-ban történt. November 9-e estjén pedig a Altes-Rathaus-ban, a Marienplatz-on adott vacsorát a Führer a náci párt legfőbb vezetőinek. Éjfélkor került sor a Feldherrnhalle-nál az SS és az SA új tagjainak az ünnepélyes felavatására. A ceremónia után a náci párt vezetői visszatértek székhelyeikre Németország-szerte.

Nyilvánvaló, hogy nem véletlenül 1938. november 8-át választották az erőszakosságok elkezdésére. Ez az évente ismétlődő nagyszabású pártünnepség biztosította, hogy valamennyi fontos helyi vezető távol legyen, amikor elkezdődnek a zsidó ellenes tüntetések. Mivel a náci rendszerben a tényleges helyi hatalom a Gauleiterek kezében volt, így távollétükben szükségszerűen a kevésbé tájékozott, alacsonyabb beosztású vezetők maradtak a helyszínen. A döntési jogköröknek az átkerülése ezekben a kritikus időpontokban tapasztalatlanabb személyek kezébe, nagymértékben hozzájárult az általános zavarodottsághoz. Ez kezére játszott az akció tényleges irányítóinak. Ebben az időben viszonylagos nyugalom volt Németország-szerte és senki nem számított nagyobb rendzavarásra. Már folyt a vacsora a marienplatz-i Rathaus-ban, amikor megérkeztek Münchenbe az első jelentések a Gauleiterek hivatalaiból a kilengésekről. Egyidejűleg jött az a hír is, hogy Ernst vom Rath belehalt sebeibe Párizsban.

Amikor Hitler visszatért szálláshelyére, Göbbels tájékoztatta a vacsora résztvevőit az említett hírekről. Elmondotta a jelenlévőknek, hogy vom Rath meghalt, s emiatt spontán módon zsidóellenes tüntetésekre került sor két-három helyen. Göbbels azt is megemlítette, hogy elmúlt már az az idő, amikor a zsidók büntetlenül megölhetnek németeket. Mindazonáltal vom Rath halála nem lehet mentség önkényes egyéni akciókra zsidók ellen. Törvényesen kell eljárni. Ajánlotta, hogy a Gauleiterek és az SA vezetője, Viktor Lutze, vegye fel a kapcsolatot a hivatalával és intézkedjen a rend helyreállítása érdekében. Göbbels-nek nem volt joga más jelenlévőknek is parancsot adnia. A Gauleiterek egyenlő rangot viselő kollégák voltak. Mindazonáltal ésszerűnek találták, amit Göbbels mondott, és azt tették, amit ajánlott nekik.

Az a főáramlatú történészek által elfogadott verzió, hogy Göbbels uszító beszéde nyomán kezdődtek el az atrocitások, nem tűnnek meggyőzőnek. Göbbels Berlin Gauleitere volt, és nem rendelkezett semmilyen hatáskörrel a fővároson kívül. Noha ő volt a propaganda-miniszter, ez nem tette lehetővé, hogy parancsokat adjon más pártvezetőknek. Az SA és az SS felett pedig semmilyen rendelkezési joga nem volt.

A propaganda szakértőjeként Göbbels a többi náci vezetőnél világosabban láthatta, hogy milyen károkat okozhat egy zsidó-ellenes pogrom Németországnak. November 10-én reggel szerzett tudomást az erőszakosságok méreteiről és fel volt háborodva azoknak a korlátoltságán, akik ezekben részt vettek. Minderre a kutató történészek ma is találhatnak kellő számú meggyőző bizonyítékot.

Érdemes arra is emlékeztetni, hogy a november 9-én 21 óra után elmondott beszéd nem indíthatott el olyan atrocitás-sorozatot, amely már az előző napon elkezdődött. Tény az is, hogy nem áll rendelkezésre pontosan, hogy mit mondott Göbbels, de azt már lehet tudni, hogy a Gauleiterek és az SA parancsnokok miként jártak el. Telefonjaikhoz siettek, felhívták hivatalaikat, és parancsot adtak alárendeltjeiknek a közrend helyreállítására. Azt is hangsúlyozták, hogy senkinek sem szabad részt vennie ezeken a tüntetésekben. A telefonon elhangzott parancsokat a helyi pártközpontokban leírták, bárki is volt szolgálatban. A Gauleiter parancsait aztán telex útján továbbították a Gau, azaz az adott terület, illetve körzet többi alárendelt vezetőjének. Ezeket a telex-üzeneteket ma is tanulmányozni lehet a megfelelő irattárakban.

Viktor Lutze, az SA főnöke, megparancsolta közvetlen alárendeltjeinek, vagyis az SA csoportvezetőinek, akik egyébként mind Münchenben voltak, hogy ők ugyanezt tegyék a saját hivatalaikkal. Lutze is megparancsolta, hogy SA-tagok semmilyen körülmények között sem vehetnek részt a zsidók elleni megmozdulásokban. Ellenkezőleg: az SA-nak közbe kell lépnie az ilyen tüntetések leállítására, ha már folyamatban vannak. E parancsok nyomán az SA tagjai elkezdték védelmezni a zsidó üzleteket még november 9-e éjszakáján, ahol korábban már betörték a kirakatokat. Hogy Lutze kiadta ezt a parancsot, azt számos tanúvallomás megerősítette a II. világháborút követő bírósági eljárások során. Az SS és a rendőrség is hasonló parancsokat kapott a közrend helyreállítására. Himmler utasította Reinhard Heydrich-et, hogy akadályozza meg a zsidó tulajdonok rombolását, és védelmezze a zsidókat a tüntetőkkel szemben. Az a telexüzenet, amely Himmlernek ezt a parancsát tartalmazza, szintén megtalálható a Nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék aktáiban.

Hitler csatlakozott a Feldherrnhalle-nál tartott éjféli ünnepséghez. Ezt követően tért vissza, éjjel egy óra körül lakosztályába, és ekkor tájékoztatták arról, ami magában Münchenben történt. A bajor fővárosban is felgyújtottak egy zsinagógát. Fel volt háborodva és magához rendelte München rendőrfőnökét. Megparancsolta: oltsák el a tüzet és gondoskodjanak arról, hogy semmiféle további kilengésre ne kerüljön sor. Hitler ezután felhívta Németország különböző rendőri-és pártvezetőit. Ekkor szembesült az atrocitások méreteivel. Ezután telexüzenetet küldött a birodalom összes Gauleiterének a hivatalába:

"A legfelsőbb hatóság kifejezett parancsára zsidó üzletek és más ingatlanok elleni gyújtogatásra semmilyen esetben, semmilyen körülmények között nem kerülhet sor."

Mint látjuk nincsenek megemlítve a zsinagógák, feltehetően azért, mert Hitler ekkor még nem tudta, hogy másutt is felgyújtottak zsinagógákat, nemcsak a bajor fővárosban.

Miért nem teljesítette az SA a szigorú parancsokat?

A rendelkezésre álló dokumentumok szerint a 28 SA-csoport közül legalább három nem hajtotta végre Viktor Lutze parancsait. Ezek a csoportok kiküldték embereiket a zsidó épületek, üzletek és zsinagógák lerombolására. Pontosan az ellenkezőjét tették, mint amit Lutze megparancsolt. Az, hogy ténylegesen mi történt, ezt is a második világháború utáni perekben előkerült bizonyítékokból és elhangzott tanúvallomásokból lehet rekonstruálni. Azok a tárgyalások, amelyeket 1946 és 1952 között tartottak a Németország nyugati megszállás alatti területein, a későbbi Nyugat-Németországban, nagyrészt azon a jelentésen alapultak, amelyeket az "SA Brigade 50" főnöke, Karl Lucke készített. Ez a jelentés így kezdődik:

"1938. november 10-én, hajnali három órakor, a következő parancsot kaptam: 'A Gruppenführer (csoportvezető) elrendelte: valamennyi zsidó zsinagógát a Brigade illetékességi területén azonnal fel kell gyújtani vagy robbantani'."

Karl Lucke jelentéséhez mellékelt egy listát, amelyben felsorolta, hogy az "SA Brigade 50" illetékességi területén az SA-tagjai mely zsinagógákat rombolták le. Ezt a jelentést a Nürnbergi Nemzetközi Bíróság vádképviselete is idézte. A főáramlatú történészek ma is egybehangzóan ezzel bizonyítják, hogy az SA-tagok parancsot kaptak a zsidó üzletek és zsinagógák lerombolására. Nyilvánvaló az ellentmondás a ténylegesen kiadott parancsok, és a Karl Lucke jelentésben foglalt megállapítások között. Éppen ezért elkerülhetetlen a tények közelebbi vizsgálata és behatóbb elemzése.

Herbert Fust, az SA mannheimi csoportjának a vezetője, november 9-én együtt volt Münchenben a többi SA-csoportvezetővel, valamint az SA-parancsnokával, Viktor Lutze-val. Amikor Lutze elrendelte az SA-Gruppenführereknek, hogy vegyék fel a kapcsolatot hivatalaikkal és állítsák le a zsidó-ellenes tüntetéseket, Fust - többi kollégájához hasonlóan - ugyanezt az utasítást adta. Az a személy, aki ezen az éjszakán Mannheim-ban a telefonügyeletes volt az SA ottani központjában, vette a parancsot és szóban vissza is igazolta, hogy értettem, majd letette a kagylót. A kapott parancsot azonban sem akkor, sem később nem továbbította Karl Lucke-nak. Ehelyett pontosan az ellenkező tartalmú utasítást adta tovább. Az előírt eljárás szerint az ügyeletes személynek azonnal fel kellett volna hívnia a helyettes Gruppenführer-t, aki a közeli Darmstadtban tartózkodott. Ehelyett azonban ő az SA- Oberführer-nek, Fritsch-nek telefonált, és felkérte, hogy jöjjön be az SA helyi központjába. Fritsch nem "kiemelkedő" intelligenciájáról volt ismert, vagyis nehézfelfogásúnak tartották. Amikor megérkezett, akkor az ügyeletes, aki a müncheni parancsot vette, egy kis papírdarabot nyújtott át neki, amelyen pár sorral az volt feljegyezve, hogy a mannheimi SA Grupp illetékességi területén az összes zsinagógát le kell rombolni. A cédulát átadó személy azt is közölte Fritsch-csel, hogy ez a parancs éppen most érkezett telefon útján Münchenből. A lassú észjárású Fritsch tanácstalan volt, és ezért felhívta a Kreisleiter-t, a Nemzeti Szocialista Párt helyi körzeti vezetőjét, valamint a helyettesét. A két pártvezető az SA hivatalában megvitatta a helyzetet, miközben a telefonkezelő személy a többi SA vezetőt is felhívta, kivéve az SA csoport helyettes főnökét, Karl Lucke-t.

Időközben a Fritsch-nek átnyújtott kis sajtpapír eltűnt, és az SA helyi központjába érkező SA-tagok csak a Kreisleiterrel találkoztak. Ő tájékoztatta őket a parancsról, amelyről úgy tudta, hogy Münchenből érkezett. Senki nem kérte a kapott parancs megerősítését. Az SA emberek azonnal megkezdték a szóban kiadott rendelkezés értelmében a rombolást. Órákkal később, amikor már befejezéséhez közeledett az akció, a telefonügyeletes végül az SA csoport helyi vezetőjének a helyettesét, Karl Lucke-t is felhívta, és neki is továbbította a hamis parancsot. Tájékoztatta arról is, hogy az akció már elkezdődött néhány órával korábban. Lucke látván, hogy most már minden folyamatban van, maga sem kért további megerősítést a kapott parancsot illetően. Lucke ezután, tehát hajnali három órakor, riasztotta Brigádjának a Standardtenführer-ét (ezredesét), aki aztán végrehajtotta a rombolást Darmstadt egész körzetében.

Másnap reggel nyolc órakor írta meg Karl Lucke azt a jelentést, amelyet aztán sokszor idéztek a Nürnbergi Katonai Törvényszéken, valamint az azt követő bírósági eljárásokban is. Ténylegesen nem létezett parancs a gyújtogatások és a rombolások végrehajtására, pontosabban nem érkezett ilyen utasítás Münchenből, az illetékes SA Gruppenführertől. Ezt egyedül a telefonügyeletet tartó személy adta ki. Azt nem sikerült kideríteni, hogy valójában ki is volt ez a titokzatos telefonügyeletes. A második világháborút követő perekben az eljáró bírók egyike sem kérdezte a felelősségre vont mannheimi SA-tagoktól, hogy nevezzék meg ezt a telefonügyeletest. Azt feltételezhetjük, hogy ez a homályban maradt személy erre a feladatra felkészített ügynök volt, aki valójában azoknak engedelmeskedett, akik a "Kristályéjszakát" ténylegesen előkészíthették.

1938. november 10-én reggel, Göbbels személyesen jelentette be a rádióban, hogy szigorúan tilos minden erőszakos cselekmény a zsidókkal szemben. Közölte: szigorú büntetéseket szabnak ki azokra, akik megszegik ezt a rendeletet. Hozzáfűzte, hogy a zsidókérdést törvényes eszközökkel kívánják megoldani. A német kormány és a nemzetiszocialista párt felső vezetésének a tagjai fel voltak háborodva a történtek miatt. Göring, aki a német gazdaságért volt felelős, még arról is panaszkodott, hogy mennyire nehéz a különleges üvegből készült ablakokat és kirakatokat pótolni, mivel ilyeneket nem gyártanak Németországban. Ezeket Belgiumból kell behozni, és rengeteg keményvalutát kell érte fizetni.

Ekkor már folyamatban volt a nemzetközi zsidó civil szervezetek által meghirdetett bojkott a német áruk ellen, és a Harmadik Birodalom nem rendelkezett kellő mennyiségű külföldi devizával. Göring, úgy vélte: a devizahiányt a nemzetközi zsidó civil szervezetek bojkottja okozza, ezért nekik kell kifizetniük a törött ablak-és kirakatüvegek pótlását. Brutális náci módra egy milliárd birodalmi márka bírságot szabott ki a Németországban élő zsidókra. Felháborító igazságtalanságnak tekinthető, hogy ilyen bírsággal sújtották a zsidókat, olyan károk bekövetkeztéért, amit nem ők okoztak, hanem a szenvedő alanyai voltak. Göring ezt tudta és magánbeszélgetéseken azzal igazolta, hogy idézte azt az 1933-ban közzétett úgynevezett zsidó hadüzentet, amely a világ zsidó közösségei nevében szent háborút indított a Németországban hatalomra került nemzetiszocialista kormányzat ellen. Göring azt akarta, hogy a németországi zsidók viseljék ennek a következményeit. Még azt is elrendelték, hogy azok a Németországi zsidók, akik több mint ötezer birodalmi márka készpénzzel rendelkeztek, azoknak hozzá kellett járulniuk a bírság kifizetéséhez. 1938-ban, amikor még árstabilitás volt és alacsonyak voltak az árak, ötezer birodalmi márka készpénz szinte egy egész kis vagyonnak számított. Abból indultak ki, hogy akinek ennyi készpénze van, az más vagyonnal is rendelkezik - tehát fizetőképes.

Deborah Lipstadt: "Denying the Holocaust - A holokauszt tagadása" című könyvében (Penguin Books, New York, 1994., 71.oldal) vitába száll David Leslie Hoogannal, aki azt állította a Harvard Egyetemen készített disszertációjában, hogy igazságos volt a Kristallnacht után a német zsidókra kivetett bírság, mert megakadályozta, hogy a zsidók hatalmas összegeket zsebeljenek be a német biztosítóktól. Lipstadt rámutat, hogy Hoogan elfelejti megemlíteni: a biztosítók azért fizettek, mert így kárpótolták a zsidókat a pogrom során elpusztított, tönkretett vagyontárgyaikért.

A "Kristályéjszaka" következményei

Abban csaknem teljes az egyetértés a főáramlatú és a revizionista történészek között, hogy ezzel megkezdődött Németországban a "zsidó kérdés végső megoldása". Amiben nincs egyetértés az az, hogy mit kell "végső megoldás" alatt érteni. Nemcsak a revizionista történészek, de még több főáramlatú történész is úgy gondolja, hogy a "végső megoldás" valójában a zsidók Németországból történő kivándorlását, illetve kényszerű eltávolítását jelentette. A "Kristályéjszakát" követően Hitler elrendelte olyan központi ügynökségnek a felállítását, amely gyorsan megszervezi a zsidó lakosság tömeges emigrálását.

Göring létrehozta a "Reichszentrale für die jüdische Auswanderung"-ot (Zsidó Kivándorlás Birodalmi Központját), amelynek az igazgatója Reinhard Heydrich lett. Ez a Központ egyesítette azokat a német kormányzati szerveket, amelyek így vagy úgy, de illetékesek voltak a zsidó kivándorlás megszervezésében és lebonyolításában. A központ működése lehetővé tette a kivándorlási eljárás leegyszerűsítését. A hivatal tevékenységét azonban rendkívül megnehezítette, hogy azok az országok, ahová szívesen távoztak volna a németországi zsidó közösség tagjai, nem voltak hajlandóak befogadni őket. Az egyetlen ország, ahova mégis kivándorolhattak, Palesztina volt, de ide is csak azok emigrálhattak, akik személyenként rendelkeztek legalább ezer angol font készpénzzel. A palesztinai brit hatóságok ehhez a feltételhez kötötték a letelepedés engedélyezését Palesztinában.

Már említettük, hogy a "Haavara" vagy "Átszállítási egyezmény" kedvező feltételei dacára is csak kevés német zsidó volt hajlandó Palesztinába kivándorolni. Ez a brit mandátumterület, amely korábban a Török Birodalom része volt, igen elmaradott területnek számított. Ebben a csekély iparral rendelkező mezőgazdasági országban csak az után gyorsult fel az ipar és a kereskedelem fejlődése, amikor nagy számban telepedtek le a készpénzzel és szaktudással rendelkező zsidó bevándorlók. A németországi zsidók főleg a kereskedelemi és az ipari szektorban dolgoztak, vagy önálló értelmiségi foglalkozásokat űztek. Az elmaradott Palesztinában alig volt megfelelő munkalehetőség a számukra. Így például az 1930-as években pénzügyi struktúra és működő bankrendszer nem létezett ezen a vidéken. Nem volt pénzpiac, tőzsde, beruházási lehetőség. Hivatásos üzletember nem tud tevékenykedni ilyen körülmények között.

Érthető tehát, hogy kevés német zsidó akart Palesztinába kivándorolni. Ahhoz viszont különleges erőfeszítésekre volt szükség, hogy más országok befogadják őket. A fejlett országok nem akartak zsidó bevándorlókat, a szegény államok pedig a munkalehetőség hiánya miatt nem voltak vonzóak a munkát kereső zsidó lakosság számára. 1938 nyarán az amerikai jogász, George Rublee, kormányközi menekültbizottságot hozott létre. 1939 januárjában, vagyis a tragikus "Kristályéjszakát" követően Rublee és a német kormány aláírta azt a megállapodást, amely szerint a németországi zsidók bárhova kivándorolhatnak, ha találnak befogadó országot. Szomorú tény, hogy John F. Kennedy, későbbi amerikai elnök apja, Joseph Kennedy, aki ekkor az Egyesült Államok londoni nagykövete volt, torpedózta meg ezt a megállapodást Ernst von Weizsäckerrel, az NSZK későbbi államelnökének az apjával együtt, aki abban az időben a nemzetiszocialista Németország külügyi államtitkára volt. Hitler személyesen lépett közbe, hogy folytatódjék a tárgyalás, és ennek érdekében Hjalmar Schachtot, a Birodalmi Központi Bank, a Reichsbank, elnökét küldte Londonba, azzal az utasítással, hogy állapodjon meg Rublee-val.

Maga Rublee ezt a megállapodást szenzációsnak nevezte. Valóban annak tekinthető, mert egy kormányközi bizottságnak, valamint egyes országok kormányainak sikerült olyan megállapodást kötniük, amely szavatolta a kivándorlásra kényszerült zsidók pénzügyi biztonságát. A megállapodás részét képezte átképző táboroknak a létesítése, amelyek felkészítik a zsidókat választott, új hazájukban a munkavállalásra. A megállapodás szerint azok a Németországban élő zsidó származású személyek, akik már elmúltak 45 évesek eldönthették, hogy kivándorolnak vagy Németországban maradnak. Ha ezt az utóbbit választották, akkor mentesülnek a hátrányos megkülönböztető intézkedések és korlátozások hatálya alól. Élhetnek és dolgozhatnak az általuk kiválasztott helyen és szakmában. Szociális biztonságukat ugyanúgy szavatolja számukra is a kormányzat, mint a többi német polgár számára. Rublee később megállapította, hogy gyakorlatilag egészen a második világháború kitöréséig - 1939. szeptemberéig - nem került sor zsidók elleni erőszakosságokra Németországban.

A "Reichszentrale für die jüdische Auswanderung" (Zsidó Kivándorlás Birodalmi Központja), amelyet - mint már utaltunk rá - röviddel a "Kristályéjszaka" pogromja után hoztak létre, ténylegesen a Rublee által kidolgozott terv feltételei szerint működött. Létesült egy párhuzamos zsidó szervezet is, a "Reichsvereinigung der Juden in Deutschland" (a Németországi Zsidók Birodalmi Egyesülete). Ez utóbbinak az volt a feladata, hogy tanácsot és segítséget adjon minden kivándorlással kapcsolatban felmerült kérdésre és képviselje a zsidókat a Zsidó Kivándorlás Birodalmi Központjánál. A két szervezet szorosan együttműködött és hatékonyan segítette a zsidók szervezett kivándorlását. Az említett szervezeteken felül az SS és más nemzetiszocialista szervezetek is támogatták a cionista szervezeteket a zsidó emigráció megkönnyítése érdekében. Vannak adatok rá, hogy egyes zsidó szervezetek különösen az SS ezirányú együttműködését értékelték. Így például az SS létesítette azokat a kiképző központokat, ahol a kivándorolni szándékozó zsidóknak olyan szakmákat tanítottak, amely megkönnyítette számukra a munkavállalást a nekik új otthont nyújtó országokban.

Az átszállítási megállapodás és a Rublee által kidolgozott terv nyomán több százezer zsidó vándorolt ki Európából Palesztinába. 1940. szeptemberében jelentette a palesztinai zsidó hírügynökség - a Palcor -, hogy eddig az időpontig 500 000 zsidó emigráns érkezett Németországból - beleértve Ausztriát, a Szudéta-vidéket, a Cseh-Morva Protektorátust és Lengyelország németek által megszállt részét is.

Az Eviani Konferencia

Franklin Delano Roosevelt, az Egyesült Államok elnöke és több más ország vezetői tisztában voltak a németországi belső helyezettel. Ezért 1938. júliusában 32 ország képviselőinek a részvételével nemzetközi konferenciát hívtak össze a svájci Evianba. A tanácskozás célja az volt, hogy segítséget nyújtson a kivándorláshoz a hátrányos megkülönböztetést szenvedett németországi zsidó közösség számára. A konferencia csekély eredményt hozott, mivel a nagyobb államok nem akarták befogadni a zsidókat, és abban reménykedtek, hogy majd a kisebb államok ezt megteszik helyettük. Amikor a kisebb országok ezt felismerték, akkor úgy döntöttek, hogy a nagyhatalmakat utánozzák. Természetesen ez alól is volt kivétel, így például egyes skandináv államok és a Dominikai Köztársaság.

A Völkischer Beobachter című náci lap kárörvendően írta, hogy "senki sem akarja befogadni őket". Hitler pedig kijelentette: "Szégyenletes látványt nyújt, ahogyan az egész demokratikus világ csöpög a szegény, meggyötört zsidók iránt szimpátiától, de kérlelhetetlen és kemény szívű marad, amikor segíteni kellene rajtuk..."

Ausztria megszállását és az Eviani Konferenciát követően Hitler egyre gátlástalanabbá vált, és a világ gyakorlatilag hagyta, hogy azt tegyen, amit akar. Németországban folytatódtak az erőszakosságok, a kényszermunka-táborok megteltek foglyokkal. 1938. októberében Hitler bevonult Csehszlovákiába és Evian után négy hónapra sor került a Kristallnacht-ra. A demokratikus világ országai azonban elsőbbséget adtak a Hitlerrel való egyezkedésnek a zsidók tényleges megsegítése helyett. Számos konfliktus osztotta meg a zsidó közösséget is. A zsidók nem voltak képesek megvédeni magukat, miután egyes vezetőik vonakodtak attól, hogy határozottan kiálljanak értük - tartva az antiszemita hangulat felerősödésétől. A kormányok attól tartottak, hogy zsidó menekültek tömeges érkezése egy olyan időszakban, amikor nagy a munkanélküliség, ugyancsak erősítené a zsidó-ellenes közhangulatot. Jellemző a hivatalos politika óvatosságára, hogy például az eviani értekezleten egyetlen egyszer sem ejtették ki a zsidó vagy a Németország szavakat.

Deborah Lipstadt a már idézett könyvében (108-109. oldal) rámutat, hogy még a zsidó kivándorlást szorgalmazó náci politikának is voltak cinikus vonatkozásai. A német külügyminisztérium 1939. január 25-i memoranduma szerint: "Minél szegényebb és következésképp terhesebb egy bevándorló zsidó a befogadó országba, annál erősebben fog reagálni és annál kedvezőbb lesz a hatás a német propaganda-érdekek számára." A kisemmizett, vagyontalan és kétségbeesett zsidókkal az antiszemitizmust is exportálni óhajtották. Ez volt az egyik oka annak, hogy a kivándorolni szándékozókat megfosztották minden vagyonuktól - az egyre nagyobb összegű emigrációs adó kivetésével. Egyik alkalommal még azt is megtették, hogy zsidók csoportjait átették erőszakkal a német határon, s arra kényszerítették szomszédjaikat, hogy befogadják ezeket a földönfutóvá tett nincstelen embereket.

1938-ban az Eviani Konferencián még nem lehetett előre látni, hogy az események elvezethetnek több millió ártatlan zsidó megöléséhez. Ha meg lett volna rá a politikai akarat, akkor már az Eviani Konferencia idején is lehetett volna olyan intézkedéseket hozni, amellyel a közvéleményt át lehetett volna hangolni és a menedéket keresők oldalára állítani. Kétségtelen, hogy a világgazdasági válságot követően nagy volt a munkanélküliség, de az Eviani Konferencia idején már Amerikában, Angliában és Ausztráliában is beindult a fellendülés és egyre több lett az új munkahely.

Az Anschluss-t követően várható volt, hogy más országokból - így Lengyelországból és Romániából is - is megindul a tömeges menekülés. Egyes nyugati politikusok bírálták a menekültekkel szemben hozott korlátozó intézkedéseket. De átütő eredményt nem tudtak elérni. A zsidó közösségek egyes vezetőinek tehetetlenül kellett szemlélniük, hogy segítségre szoruló sorstársaiknak a civil zsidó szervezetek nem képesek megfelelő anyagi és politikai támogatást nyújtani. Az Eviani Konferencia tehát nem oldotta meg feladatát, és ellentmondó üzenetével a Kristallnacht pogromjának egyik előkészítőjévé vált.

Válaszra váró kérdések

A Kristályéjszakán történtek körül még mindig sok a nyitott kérdés, és a bizonyításra szoruló válasz. Az eddig megismert tényekből arra lehet következtetni, hogy valójában sem a német kormánynak, sem a náci pártnak nem állt érdekében a pogrom. Ezért arra kell választ kapnunk, hogy a Kristályéjszakán történt erőszakosságokból ki húzott hasznot? Kinek az érdekeit szolgálta? Azt kell feltételeznünk, hogy a pogromot - legalábbis a háttérben - olyan erőknek kellett előkészíteniük és kirobbantaniuk, akik ténylegesen hasznot húztak belőle. De kik lehettek ezek a háttérerők, és milyen hasznot húzhattak a tragikus eseményből?

Elképzelhető, hogy köze volt a zsidóknak és németeknek egyaránt súlyos károkat okozó Kristályéjszakához annak a LICA nevű szervezetnek, amely mellett lakott Grünspan Párizsban, és amelynek az ügyvédje nyomban a védelmére kelt vom Rath meggyilkolása után. Lehettek-e olyan szervezetek, amelyeknek érdekükben állt így ösztönözni a német zsidók kivándorlását, s így biztosítani számukra a világ közvéleményének a jóindulatát? Jó szándékú emberek csak együtt érezhetnek azokkal, akiknek minden ok nélkül lerombolják otthonait, tönkreteszik üzleteit és felgyújtják templomait, s akikből ezreket internálnak kényszermunka-táborokba, illetve akiket még meg is ölnek.

A Kristályéjszakát követően a világsajtó csaknem egybehangzóan fejezte ki részvétét az üldözött német zsidók iránt. Voltak olyan cionista szervezetek is, amelyek ekkor már kemény küzdelmet folytattak a Palesztinában főhatalmat gyakorló Angliával szemben. A mandátumterületen való letelepedést a brit kormány erőteljesen korlátozta a növekvő arab ellenállás hatására. Így állt elő az a helyzet, hogy pontosan 1938. volt az az esztendő, amikor a legkisebb volt a Palesztinába bevándorolt zsidók száma, attól az időponttól kezdve, hogy konkrét formát öltött a zsidó nemzeti otthon megteremtésére vonatkozó terv.

Az arabok egyre keményebb ellenállásának az eredményeként a brit kormány felosztási tervet készített, amely szerint a palesztinai brit mandátumterületet arab és zsidó részre osztották volna. Komoly fenntartásokkal ugyan, de a zsidó közösség tagjai hozzájárultak ehhez a tervhez, az arabok azonban hallani sem akartak róla. Válaszuk véres felkelés volt. Ezt követően - 1938. márciusában - a londoni kormány Harold MacMichaels-t nevezte ki főmegbízottnak Palesztinába. MacMichaels-nek sikerült levernie az arabok lázadását, de cserébe megígérte nekik: elintézi, hogy kormánya elutasítsa a felosztási tervet, és leállítsa a további zsidó bevándorlást.

MacMichaels 1938. októberében tért vissza Londonba, hogy megvitassa javaslatait a brit parlamentben. Ez a parlamenti vita, amelyen meg kellett volna hozni a végső döntést a felosztási tervről - pontosan 1938. november 8-ára volt kitűzve. A történelemből tudjuk, hogy a kristályéjszakai erőszakosságok ténylegesen november 8-án kezdődtek. Ernst vom Rath német diplomatát, a párizsi német nagykövetségen egy nappal korábban, november 7-én lőtte le Grünspan. Ha a mozaikokat összerakjuk, és abból indulunk ki, hogy összefüggés állhat fenn a londoni Parlamentben, a párizsi német nagykövetségen és a Hessen-tartomány városaiban történtek között, akkor arra következtethetünk, hogy a szálakat mozgató háttérerők tervei szerint vom Rath-nak azonnal meg kellett volna halnia. Ha ez bekövetkezik, akkor a zsidó-ellenes erőszakosságokra valószínűleg már november 7-én sor került volna. Mint tudjuk a német diplomata azonban november 9-én halt meg, és halálhíre csak e nap késő esti óráiban érkezett meg Németországba. Ha azonban már november 7-én meghal, akkor a Németországban beindult pogrom megtette volna a kellő hatást a brit Parlament képviselőire, s arra késztette volna őket, hogy a zsidó közösség számára kedvező álláspontot foglaljanak el Palesztina felosztása kérdésében. Az is lehet, hogy csak azt óhajtották elérni, hogy a londoni kormány enyhítsen a bevándorlási korlátokon, és látva milyen szörnyű módon bánnak Németországban a zsidókkal, ismét engedélyezze tömeges kivándorlásukat Palesztinába.

Az is tény, hogy a tervezők tisztában voltak azzal a fülledt zsidóellenes légkörrel, amelyet a nemzetiszocialista kormányzatnak sikerült létrehoznia Németországban. Ez a morbid és dekadens atmoszféra tette lehetővé a bujtogatók számára, hogy könnyűszerrel rávegyék az elvakult és korlátolt SA-legényeket az atrocitások elkövetésére. Ezért a náciknak, a nemzetiszocialista rendszer irányítóinak a felelőssége akkor is fennáll, ha ez úttal talán nem ők kezdeményeztek, és nem ők mozgatták a szálakat a háttérből, hanem rászedett balekként lettek bűnelkövetők és bűnsegédek.

Az kellően bizonyított tény, hogy a nemzetközi bankárok segítették hatalomra Hitlert, és finanszírozták éveken át az SS-ből és az SA-ból álló párthadseregét. Úgy gondoljuk, hogy nemcsak a veszett ebekkel szemben kell résen lenni, de azokkal szemben is, akik ezeket rászabadítják az emberiségre.

E sorok írója csak kérdéseket tesz fel, és kétségeit fogalmazza meg. Nem tud határozott választ adni rájuk. Azt a szándékát erősíti meg, hogy minden irányba nyitottan, a tények iránti elkötelezett tisztelettel kell keresnie továbbra is a megfelelő válaszokat.


2007
Dr. Drábik János: Az emberközpontú világrend
6. fejezet




Hátra Kezdőlap Előre