Kapitalizmus és pártdiktatúra Kínában

Kína évről évre bámulatba ejti a világot. Immáron több évtizede tart 10 % körüli gazdasági növekedése. Az államhatalmat továbbra is a kommunista párt tartja szilárdan kézben, miközben a gazdasági életben már a piaci erők dominálnak. A kommunista párt diktatúrájának azonban egyre nagyobb kihívásokkal kell szembenéznie. A KKP világossá tette, hogy nem hajlandó lelépni önként a történelem színpadáról, és átadni a hatalmat demokratikusan megválasztott kormányzatnak. A KKP reformpolitikája és nyitása a piacgazdaság irányában a hatalmi érdekcsoport totális uralmát kívánja továbbra is fenntartani. A diktatórikus államhatalom korlátozásai ellenére a kínai nép gazdasági teljesítményei példa nélkül állnak, és évről évre meglepetést okoznak a gazdasági megfigyelőknek.

A tartósan magas kínai gazdasági növekedés a világgazdaság történetében példátlan. Voltak olyan országok, amelyek évtizedeken át gyors gazdasági növekedési ütemet produkáltak, de olyan ország, amelyben több mint harminc éven át 10 % körüli vagy 10 % feletti legyen a növekedés eddig még nem fordult elő a világgazdaság történetében. Ezzel összefüggésben jegyezte meg Bogár László, hogy Kína gazdasági teljesítménye az egész társadalom- és gazdaságelméletet megváltoztathatja, és más megvilágításba helyezheti a globalizációt. A gyors gazdasági növekedésnek természetesen árnyoldalai is vannak, amely ökológiai katasztrófához és szociális leépüléshez vezethet, ugyanis sem a természeti környezet, sem a társadalmi rendszer nem tud szervesen alkalmazkodni az ilyen gyors ütemű gazdasági fejlődéshez. Az emberiségnek nem fenntartható növekedésre, hanem fenntartható erőforrásokra, mint az emberi élet elengedhetetlen feltételére, van szüksége.

A sikerek árnyoldalaként mintegy százmillió kínai van úton az országban munkahelyet keresve. A hatalmas környezetszennyezés nyomán hiánycikké vált az ivóvíz és a tiszta levegő, megsokszorozódott az üzemi balesetek száma, különösen a bányászatban. Óriási változások történtek a lakosság erkölcsi beállítódásában is. A KKP továbbra is igényt tart a kínaiak lojalitására, de a hatalmat nem óhajtja kiengedni a kezéből.

A KKP egész történelme során, amikor válsággal kellett szembenéznie, mindig megtalálta a módját, hogy felmutassa a társadalmi és gazdasági fejlődés jeleit. Újból és újból sikerült azt az illúziót keltenie, hogy ő az, aki Kína felemelkedését végre tudja hajtani. A ma tapasztalható látványos gazdasági sikerek ismét illúziókat keltenek a KKP-vel kapcsolatosan. Ezek az illúziók azonban csak átmenetileg képesek elrejteni azt az alapvető konfliktust, amely a KKP uralkodó csoportjának érdekei és az 1300 milliós kínai nép érdekei között vannak. A reform szó Kínában is nagyon divatos. A KKP ezt a szót arra használja, hogy megingott legitimitását alátámassza vele. Szinte mindent meg lehet reformálni, ha az nem gyöngíti az uralkodó csoport hatalmi monopóliumát.

A KKP új vezetői már nem vettek részt a forradalomban és a polgárháborúban, ezért kisebb a presztízsük és hiányzik a legendás küzdelmek résztvevőit körülvevő tekintély. A KKP-nak - mint a hatalmas országot irányító érdekcsoportnak - az az érdeke, hogy egyes tagjai is megtalálják számításukat. A KKP politikájának központjában tehát az államhatalom mindenáron történő megtartása került. Ezt fejezi ki az a formula, hogy azoknak a dolgoknak, amelyeknek meg kell változniuk, azok változzanak meg, de amelyeknek nem kell megváltozniuk, és ehhez tartozik természetesen a kommunista párt hatalmi monopóliuma, az maradjon változatlan. A jelszó kínai megfogalmazásban úgy szól, hogy a párt alapvető vonalának "az egy központnak és két alapvető pontnak" szilárdan folytatódnia kell minden kitérő nélkül a következő száz évben.

Kínában sokan nem értik, hogy mi a "központ" és a "két alapvető pont", azt azonban mindenki tudja, hogy az uralkodó csoport kollektív érdekeit és diktatórikus uralmát nem akarja feladni. A kommunizmus, mint globális célokat követő uralmi rendszer vereséget szenvedett és ma a kimúlás szakaszában van. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egy haldokló rendszer ne okozhatna nagy károkat miközben távozni kényszerül.

Válaszolni kell arra a kérdésre, hogy mi történik Kínával, ha távozik a kommunista vezető csoport az ország éléről. Amikor Mao Ce-tung meghalt, sok kínai tette fel a kérdést, hogy mi lesz Kínával a nagy kormányos távozásával. Húsz évvel később, amikor a kommunista párt elveszítette legitimitását az ország irányítására, Mao utódai ismét bedobták a köztudatba, vajon mi történne Kínával a kommunista párt nélkül? A kommunista párt mindent felölelő politikai ellenőrzése mélyen áthatja a jelenlegi kínai kultúrát és gondolkodásmódot. Még azok a szempontok is, amelyek alapján a kínaiak többsége megítéli a KKP tevékenységét, a KKP-től származnak. Mao Ce-tung és Teng Hsziao-ping utódai sikeresen átformálták a kínaiak tudatát és a lakosság jelentős része a KKP szempontjai szerint tart valamit helyesnek vagy rossznak. Nem kevés kínai mondta a diáktüntetés 1989 június 4-i véres elfojtása után, hogy ha ő lenne Teng Hsizao-ping, ő is úgy tett volna. Ma nem kevesen mondják, hogy ha ők lennének Csiang Cö-min, akkor hozzá hasonlóan járnának el a Falun Gonggal. A KKP gondolkodásmódja tehát beépülve a lakosság gondolkodásába objektív tényezővé vált.

Arra a kérdésre, hogy mi lenne Kínával a kommunista párt nélkül, a történelem adja meg a választ. A kínai civilizáció 5000 éves történelmében, a XX. századot kivéve, nem volt szerepe a KKP-nak. Egy hatalmas ország történelme nem áll le csupán azért, mert egy bizonyos politikai rendszer távozásra kényszerül. Sok ma élő kínai azonban a születésétől kezdve beléplántált propaganda hatására úgy érzi, hogy a KKP az ő valóságos szülője. Ezért tudják nehezen elképzelni a közéletet a KKP nélkül. Pedig Kína túlélte a nagy kormányos távozását és minden bizonnyal túlélné, ha a KKP távozna az ország éléről.

A kínai társadalomban egyre többen vannak azonban olyanok is, akik bírálják a KKP machiavellista hatalomgyakorlását, és pragmatizmusnak nevezett politikai manővereit. Miközben ezt a magatartást ellenszenvesnek találják, mégis elfogadják, mert félnek attól, hogy ha a KKP távozna, meggyöngülne az államhatalom, ismét polgárháborús állapotok jönnének létre. Amikor tehát a KKP vezetői a káosszal fenyegetőznek, akkor igen sok kínai inkább jelenlegi urainak despotikus hatalmát választja.

Valójában azonban maga a KKP a zűrzavar és a káosz okozója a rendelkezésre álló sokmilliós katonasággal és rendőrséggel. Egyszerű emberek nem képesek országos felfordulást létrehozni. A hatalmukhoz görcsösen ragaszkodók hangsúlyozzák "a stabilitás minden másnál fontosabb" és hogy "csírájában kell elfojtani minden felforgatást".

A KKP vezető garnitúrája kiválóan ért ahhoz, hogy önmaga uralmát legitimizálja Kína impozáns gazdasági fejlődésével. A valóságban ez siker annak tudható be, hogy óriási alkotóerők szabadultak fel ebben az országban, miután a KKP arra kényszerült, hogy enyhítse a gazdasági élet felett gyakorolt keménykezű uralmát. A KKP azonban ezeket a gazdasági sikereket saját magának tulajdonítja, és azt kéri a kínaiaktól, hogy ezekért legyenek hálásak neki. Propagandistái azt sugalmazzák, hogy a kommunista párt uralma nélkül ezeket a gazdasági eredményeket nem sikerült volna elérni.

A KKP apologétáinak ezt az érvelését úgy tűnik, alátámasztja az a tény, hogy az erős központi államhatalommal párosult gazdasági rendszerváltás Kína számára fejenként 20 000 dollár hasznot hozott. Tekintettel arra, hogy Kínának 1300 millió lakosa van, ez óriási összeget tesz ki. Összehasonlításképpen az egykori Szovjetunió utódállamaiban lezajlott gazdasági rendszerváltás több helyen, így például Oroszországban, párosult az államhatalom teljes megbénításával, és nemcsak a közvagyont, de az állami funkciókat is szinte széthordták, "privatizálták". Ezért Oroszországban óriási veszteséget okozott a rendszerváltás. A magyar adatokat Lóránt Károly számította ki, aki szerint a magyarországi rendszerváltás fejenként 26 000 dollár veszteséget okozott a magyar társadalomnak.

Az a tény, hogy 2008-ban Pekingben kerül sor az olimpiai játékok megrendezésére, a nyugati országok elismerését fejezi ki Kína teljesítményei iránt. A KKP azonban ezzel is a saját uralmát kívánja legitimálni és a kínai gazdaság eredményeit a saját sikerének tünteti fel. Kína természetesen rendkívül fontos ipari potenciálja és piaci kapacitása miatt a külföldi beruházók számára. Ez a vonzerő abból származik, hogy Kínában 1300 millió fogyasztó él. De ezt a vonzerőt is a saját sikerének tünteti fel a KKP, és azt követeli a nyugattól, hogy ha igényt tart a kínai piacra, akkor működjön együtt a kommunista párt uralmával.

Ebből a logikából következik, hogy mindaz, ami rossz a gazdasági és a társadalmi életben, az az önző egyének alacsonyrendű motívumaiból származik. Mindaz, ami jó, az viszont a társadalmi igazságot érvényesítő KKP-nak tudható be. Amikor kiéleződött a KKP legitimációs válsága, akkor ezen a reformok politikájával kívánt úrrá lenni. Kidolgozták a "későn érkezők" koncepcióját, amely azokra az országokra utal, akik megkésve indultak el a modernizáció útján. Több vonatkozásban is elkezdték utánozni a fejlett országokat. Az egyik utánzási forma a társadalmi rendszer imitálása, a másik a technológiai és ipari modell átvétele. A társadalmi rendszer átvétele természetesen nem jöhetett számításba, mert ez veszélyeztette volna a hatalmat gyakorlók privilégiumait, kiváltságos helyzetét. A felzárkózni óhajtó harmadik világbeli országok ezért inkább a technológiai modernizációban utánozták a fejlett ipari országokat. A technológiai modernizáció gyakran komoly gazdasági növekedést eredményez, ugyanakkor, ha elmarad a társadalmi modernizáció, az hosszú távon komoly kockázatokkal járhat. Ezért a kínai kommunista párt egyértelműen a technológiai, technikai modernizáció útját választotta. A fejlett ipari országok technológiai utánzása olyan gazdasági sikerekhez vezetett, amelyeket a KKP kisajátított magának azért, hogy vele uralmát legitimálja, és ellen tudjon állni a társadalmi modernizációt eredményező politikai reformoknak. Ez utóbbiak már sértették a KKP hatalmi monopóliumát, ezért a KKP politikai monopóliumának fenntartása érdekében lényegében lemondtak a kínai társadalom egészének az érdekében álló társadalmi modernizációról.

Az a gazdasági reform, amit a KKP a saját érdekei védelmében indított azért nem tekinthető egyértelműen sikeresnek, mert túlzott mértékben és pazarló módon használta fel az ország erőforrásait. A példa nélkül álló környezeti rombolás a kínai társadalom jövő nemzedékeinek az életét kockáztatja. Kína 2003-ban például a világtermelés kevesebb, mint 4 %-át állította elő, ugyanakkor acélból, cementből és más anyagokból az egész világtermelés 1/3-át ő használta fel. 1980-tól kezdve a 90-es évek végéig 1000-ről 2460 négyzetkilométerre növekedett az elsivatagosodás. Az egy főre eső művelhető terület 2 mu-ról 1,43 mu-ra csökkent 2004-ig. (15 kínai mu = 1 hektár) Az elmúlt néhány esztendőben több mint 100 millió mu termőföldet vontak ki a forgalomból beépítés céljára. A hét legnagyobb folyam és mellékfolyói vizének több mint a 40 %-a már alkalmatlan emberi fogyasztásra, illetve az állatok itatására. A tavak 75 %-a olyannyira szennyezett, hogy nem alkalmas tápanyag-termelésre. Ember és természet konfliktusa szélsőségesen kiéleződött. Azok a kínaiak, akiket megtévesztenek az égbe nyúló felhőkarcolók, nem is sejtik, hogy milyen ökológiai összeomlás fenyegeti őket.

A környezeti szempontokat még Oroszországban is jobban figyelembe veszik, mint Kínában. Amikor Putyin elnök hatalomra kerülésével megindult Oroszország regenerálódása, nemcsak a nemzeti össztermék gyors növekedése indult be, de az orosz lakosság életszínvonala is lényegesen javult. Mindennek eredményeként ma Oroszország már vonzó a külföldi befektetők számára. Egy másik kontinensnyi ország, India is évi 7-8 %-os ütemben növekszik 1991 óta. Indiának viszonylag fejlett jogrendszere van, amely kiszolgálja a piacgazdaság igényeit, és pénzügyi rendszere is szervesen illeszkedik a világ pénzrendszerébe. Politikai rendszere pedig alapvetően demokratikus elvek szerint épül fel.

Kína ezzel szemben kizárólag csak gazdasági reformokról akar hallani a politikai reformok mellőzésével. A gazdaság látványos sikerei rövidtávon akadályozták a társadalmi modernizáció természetes kibontakozását. A gazdasági és társadalmi modernizáció közti kiegyensúlyozatlanság valójában tovább élezte a kínai társadalmat megosztó konfliktusokat. Az emberek gazdasági erőfeszítései útján elért pénzügyi és vagyoni gyarapodását nem védi szilárd jogrendszer és egy jogállamban működő társadalom. Kínában is van privatizáció, de az egykori állami tulajdon jelentős része a KKP irányítóihoz, illetve a holdudvarukhoz tartozó érdekcsoportokhoz került.

A kínai kommunisták mindig különös figyelmet szenteltek a lakosság túlnyomó többségét alkotó földművelő lakosság megnyerésére. A KKP kezdetben mindent megígért a kínai parasztoknak, mikor azután megszilárdult a KKP hatalma, meglehetősen igazságtalan rendszert vezettek be: a lakóhely szerinti besorolás rendszerét. Ez a kínai lakosságot vidékire és nem vidékire osztja fel ésszerűtlenül szétválasztva a társadalmat. A parasztoknak nem jár orvosi ellátás, munkanélküli segély, nyugdíj és nem vehetnek fel kölcsönt a bankoktól. Ezért a parasztok alkotják Kína legszegényebb társadalmi osztályát. Mégis ők viselik a legsúlyosabb adóterheket. Kötelező előgondossági alapba, jóléti alapba, közigazgatási alapba kell befizetéseket teljesíteniük. Ezen túlmenően oktatási díjat, születési szabályozási díjat fizetnek, de hozzá kell járulniuk a katonaság szervezeteinek a fenntartásához, a katonák kiképzéséhez, az utak építéséhez, ha pedig ők maguk nem katonák, akkor a katonai szolgálat megváltásáért is fizetniük kell. Ami pedig a munkájukat illeti, az általuk termelt gabonának egy részét központilag előírt átalányáron kötelesek eladni az államnak. De még ez sem minden, fizetni kell még mezőgazdasági adót, földadót, helyi iparűzési adót, állatvágási adót és más helyileg kivetett díjakat. A nem vidéki lakosságnak mindezeket az adókat, díjakat és közterheket nem kell fizetniük.

Ven Csia-pao miniszterelnök 2004-ben kiadott 1. számú dokumentumában megállapította, hogy a vidéki Kína az 1978-as gazdasági reform időszaka óta most kényszerül a legnagyobb nehézségekkel szembenézni. A mezőgazdaságban dolgozók egyre szegényebbekké váltak, s a városi és vidéki lakosok jövedelme közti szakadék tovább mélyült.

Nyugati vezető körök is úgy gondolták, hogy a Kínával fenntartott kereskedelmi kapcsolatok elősegítik az emberi jogok, a politikai szabadságjogok és a demokratikus reformok helyzetét Ázsiának ebben a hatalmas országában. Mindez azonban vágyakban való gondolkodásnak bizonyult. A fair üzleti kapcsolatok és a nyugaton ismert viszonylagos átláthatóság helyett Kínában az uralkodó gyakorlat a nepotizmus, a protekciózás, a megvesztegetés és sikkasztás. A nyugati multinacionális korporációk bűnrészesek abban, hogy elősegítették Kínában a korrupciót. Egyesek még abban is segítenek a KKP-nak, hogy takargassák az emberi jogok semmibevételét, és a lakosság sérelmére végrehajtott cselekményeket.

Több kutató is arra a következtetésre jutott, hogy a KKP a maffiához hasonlóan játssza ki a gazdasági kártyát. Peking attól függően ad egy jövedelmező szerződést Franciaországnak vagy az Egyesült Államoknak, hogy az adott ország kormánya mennyire huny szemet az emberi jogi sértéseket illetően. Sok nyugati üzletember és politikus függ attól a hatalmas profittól, ami a Kínával való üzleti kapcsolatokból származik. Közismert, hogy több nagy amerikai vállalat szállította azt a technológiát a pekingi kormányzatnak, amely lehetővé tette a KKP számára nem tetsző információk áramlásának akadályozását az Interneten. A KKP természetesen kihasználja propagandájában a külföldi beruházók és nyugati kormányok készséges együttműködését. A KKP számos vezetője elsajátította annak az összejátszásnak a technikáját, amely simává teszi az állami vagyon szétosztását és az alapvető politikai reformok megakadályozását.

A hatalomgyakorlók, amikor lelepleződtek, elismerték, hogy követtek el hibákat, és ilyenkor elhitették, hogy ezek megismétlésére nem kerül sor. A kínaiak is már szkeptikusan fogadják a KKP különböző nagyzoló, dicsekvő megnyilatkozásait. Ennek a kételkedésnek a semlegesítésére a KKP propagandája is árnyaltabbá és szakszerűbbé vált. A nyugati technológiával bevezetett információáramlást gátló falak megkönnyítik a pekingi vezetés számára, hogy részben igaz tényekkel megtévessze a közvéleményt. Ez néha még veszélyesebb is, mint a nyilvánvaló hazugság.

Amikor az atípusos tüdőgyulladás-járvány (SARS, Severe Acute Respiratory Syndrome) kitört a szárazföldi Kínában 2003-ban, akkor Peking sokáig titkolta a járvány méreteit. A kormányzat félretájékoztatása veszélyeztette azoknak a Kínába látogatóknak az egészségét, akik tömegesen készültek az ebben az időben megrendezésre kerülő nagy ipari vásárra. Amikor aztán a járvány kitört, a kormányzat végülis kénytelen volt elismerni, hogy elhallgatta az igazságot.

Jellemző az is, ahogy a KKP propagandája a Tajvanon megtartott általános választásokra reagált. A propaganda szerint az ottani elnökválasztás az öngyilkosságok számának növekedéséhez, a tőzsde összeomlásához, különleges betegségek nagyarányú növekedéséhez, a szigetlakók kivándorlásához, a családi viszályok növekedéséhez, gazdasági visszaeséshez, a közbiztonság megromlásához, tüntetésekhez, az elnöki épület ostromához, általános társadalmi nyugtalansághoz fog vezetni. Az átlag kínai nap mint nap ezt hallotta és természetesen nem tudja kivonni magát a hatása alól, mert Kínában is érvényes az, hogy "azé az emberi agy, aki megműveli".

A demokrácia színlelése a diktatúra fenntartása érdekében

A KKP, amikor megragadta a hatalmat, általános választásokat hirdetett, követelve, hogy a néphez tartozó jogokat a nép gyakorolhassa. A propaganda arról szólt, hogy a nép legyen a tulajdonosa és az irányítója az államnak, ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a lakosság túlnyomó többségének nincs lehetősége, hogy részt vegyen a döntéshozatalban. A KKP szócsöve, a Pekingi Néplap 2004. november 23-án ezt írta: "az ideológia szilárd ellenőrzése a párturalom megszilárdításának eszmei és politikai alapja". A KKP jelenlegi irányvonala a "három nem alapelvét" követi. Ebből az első az, hogy fejlődni kell viták nélkül. A viták tiltása azt hangsúlyozza, hogy a KKP igazi célja "az egy hang egy terem" megvalósítása. Amikor Csiang Cö-min korábbi államelnököt 2000-ben megkérdezte a CBS tudósítója, hogy Kínában miért nem tartanak általános választásokat, Csiang azt válaszolta, hogy a kínai lakosság műveltségi szintje túl alacsony.

Az 1989-es Tien'Anmen téri események válaszút elé állították Kínát. Egyrészt javíthatta volna az emberjogi helyzetet, vagy pedig folytathatta az elnyomást olyan módszerekkel, amelyek azt a látszatot kelthetik, hogy a korábbinál jobban tiszteletben tartja az egyéni emberi jogokat és a politikai szabadságjogokat. Az eltelt évek azt bizonyítják, hogy a KKP ezt a második utat választotta. A tudomány és a vallás területén tevékenykedő tehetséges szakértőket összegyűjtötték és rávették őket, hogy olyan könyveket, tanulmányokat írjanak, és propagandamunkát végezzenek, amely azt sugallja, hogy jelentős haladás történt Kínában az emberi jogok terén. A propaganda központjába "a túléléshez való jog" vagy a lakáshoz és az élelmiszerhez való jog került. Azzal érveltek, hogy ezek a jogok erősebbek, mint a szólás- és sajtószabadsághoz való jog. A nyugati közvéleménnyel azt akarták elhitetni, hogy emberi jogok szempontjából Kína jelenlegi helyzete a legjobb a világon.

A kínai alkotmány tartalmazza azt a rendelkezést, hogy a kínaiaknak joguk van a szólás-, a sajtó-, a gyülekezési és egyesülési szabadsághoz, valamint a tüntetésekhez és a tiltakozáshoz. A KKP uralma alatt viszont milliókat fosztottak meg a vallás-, a szólás-, a sajtó és a gyülekezési szabadságtól, valamint a jogi védelemtől. Még azt is elrendelték, hogy bizonyos jogok gyakorlásának az igénylése illegális. Amikor Hong-Kong a pekingi kormányzat szuverenitása alá került, meghirdetésre került az egy ország két rendszer. Ennek dacára a KKP már többször is kísérletet tett olyan jogszabályok bevezetésére, amelyek változtatnának Hong-Kong státuszán.

A legújabb propagandafogás az, hogy reklámozzák Kína-szerte a szólásszabadság bővülését, miközben egyre erőteljesebbé válik az információ cseréjének az ellenőrzése. Látszatra a kínaiak már könnyebben fejezhetik ki véleményüket, hiszen az Internet lehetővé teszi az információ gyorsabb áramlását. Ezzel indokolni a szólásszabadság meglétét természetesen hamis látszatkeltés. Itt nem arról van szó, hogy a KKP hirtelen megenyhült, hanem arról, hogy nem képes megakadályozni a technológiai modernizációt. Ami az Internetet illeti, a KKP megszűri az információkat, figyelemmel kíséri a "csevegő honlapokat", ellenőrzi az e-maileket, különböző címen megvádolja az Internet használóit. A felsoroltak egyikét sem lehet haladónak nevezni. Kétségtelen, hogy nagy nyugati vállalatok adták a KKP kezébe azokat a csúcstechnológiájú eszközöket, amelyekkel ezeket a nagyon is visszahúzó, sőt reakciósnak nevezhető cenzúrázást végre tudja hajtani. Nyilvánvaló, hogy egy olyan hatalmi csoport, amely így viszonyul a demokratikus szabadságjogokhoz az az egyéni szabadság körét sem óhajtja bővíteni. A KKP káderei ezt maguknak így fogalmazzák meg: "lazítás kifelé, megszorítás befelé".

Az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága megtévesztésére a KKP 2004-ben egy alkalommal megbüntette azokat, akik megsértették az emberi jogokat. Mindez a külföldiek számára készült porhintés volt. Amikor a korábbi főtitkár, Csiang Cö-min követeli az emberi jogok betartását, az olyan, mint amikor a tolvaj kiáltja, hogy fogják meg. Mindez annak ellenére igaz, hogy Csiang Cö-min, aki a Tienanmen téri vérengzés idején Shanghai párvezetője volt, békés módszerekkel tudta leszerelni a demokráciáért tüntetőket Kínának a legnagyobb városában.

A KKP jelenlegi vezető garnitúrája, hogy megvédelmezze a hatalmon lévő érdekcsoportok privilégiumait, félretette a korábbi látszatkeltést, és már nem állítja, hogy ő a munkások és a parasztok érdekeinek az egyedüli védelmezője. Rátértek olyan szólamok használatára, mint a jog uralma, a piac, az egész nép érdekei, reformintézkedések és ehhez hasonlók. Aki azonban eme álcázás mögé néz, az a nyugati stílusú öltözet alatt is megtalálhatja a KKP valódi lényegét. George Orwell: Állatok farmja című könyvében olvashatjuk, hogy a disznók megtanultak két lábon járni, és ez az elsajátított képességük új megjelenést biztosított számukra. Az új és tekintélyes külső mögött azonban megmaradt a disznó természetük.

A KKP pragmatizmusának lényeges eleme, hogy rendszeresen bocsátanak ki olyan jogszabályokat, amelyek ellenkeznek az alkotmánnyal és ez valójában az a szabályanyag, amihez a rendfenntartó közegek igazodnak, és amelyek lehetővé teszik, minden ellenállás letörését. Így ma sem lehetséges az üldözés leállítása és az emberi jogok betartásának az érvényesítése.

Általános gyakorlat az is, hogy a nem politikai természetű problémákat politikai módszerekkel intézik el. Közellátási és közbiztonsági problémákat átminősítenek olyan fontos kérdéssé, amelyben a párt küzd a tömegekért, vagy a párt küzd az ország fennmaradásáért, a káosz megelőzéséért, a felforgató elemek megfékezéséért. Az ilyen átminősítések lehetővé teszik, hogy a lakosságot propagandával átitatva a KKP céljai érdekében mozgósítsák.

A KKP egyik újabb módszere a demokráciáért küzdő polgárok és a függetlenül gondolkodó értelmiségiek elleni harcban az, hogy csapdákat állítanak nekik, majd pedig bebörtönzik őket. Ilyen csapda például az, hogy a kényelmetlenné vált nőket azzal vádolják, hogy prostituáltak, a férfiakat meg azzal, hogy kibújnak az adózás alól. Szinte bárkire rá lehet ilyesmit bizonyítani, ha azt a hatóságok akarják.

A KKP gyakran nevetséges logikával védelmezi politikai irányvonalát. Az 1989. június 4-i Tienanmen téri vérengzést azzal indokolják meg, hogy a diáktüntetések elfojtásával megelőzték egy országos káosz eluralkodását Kínában. Egy ilyen társadalmi felfordulásnak a megelőzése pedig igazolja a diákok ellen hozott véres intézkedéseket. Azt a kérdést teszik fel, mi volt a kisebbik rossz, a diáktüntetések véres elfojtása, vagy egy olyan országos felfordulás, amely polgárháborúhoz vezethet.

A KKP teljes ellenőrzése alatt tartja az állami intézményeket, a közigazgatást, az állam egész gépezetét, beleértve a tömegpropaganda eszközeit is. Az 1300 millió kínai ilyen értelemben a KKP túszának tekinthető. Ezt a helyzetet azzal indokolják, hogy ha az ország irányítói nem nyomnának el bizonyos csoportokat, az egész nemzet lenne a felfordulás állapotában, és ez mérhetetlen károkat okozna. Ezzel az érveléssel persze bármely egyént vagy csoportot tetszés szerint el lehet nyomni, és erre mindig lehet igazolást találni.

Hogyan kell több szabadsággal növelni az elnyomást?

A mézesmadzag és a furkósbot politikáját a KKP művészetté fejlesztette. Sok kínai ma szabadabbnak érzi magát, mint korábban és ezért reményeket fűz a KKP további "megjavulásához". A népnek adományozott szabadság mindig attól függ, hogy a KKP hatalomgyakorlói milyen biztonságban érzik magukat. A hivatalban lévő vezetőcsoport kötelességének tartja a párt kollektív érdekeinek a védelmét, s ebbe ma már az is beletartozik, hogy a társadalom számára mennyi úgynevezett demokráciát, emberi jogot és politikai szabadságjogot engedélyeznek.

Kínában nem létezik egy olyan állam felett álló, nagybetűvel írandó JOG, amely nem az állam akaratát közvetíti az állampolgárok felé, hanem amely magára az államra ír elő kötelező magatartási szabályokat. Ilyen állam feletti jog, amit ez európai nyelvek világosan megkülönböztetnek a többi jogszabálytól, Kínában nem létezik. Az angol Rights, a német Rechts, az olasz Diritto, a francia Droits élesen elválik a law-tól, a gesetz-től, legale-tól, lois-tól. Amit mi magyarok alapjognak nevezünk azt nem az állam adományozza az állampolgároknak, hanem az állam felett álló és állam által meg nem változtatható természeti törvényekből (aki vallásos: Isten akaratából) eredezteti. Ebből következik, hogy nem azért vannak emberi jogaink és politikai szabadságjogaink, mert az állam kegyeskedik nekünk ilyet adni, hanem ez megillet minden embert azért, mert embernek születetett. Az államra ebből csak annyi tartozik, hogy gondoskodjon olyan feltételekről, hogy ezek a jogok mindig érvényesíthetőek legyenek. Minden egyéb jogszabály viszont már az állam akaratát fejezi ki, legyen az törvény, vagy különböző szintű rendelet. Ezeket a törvényeket és jogszabályokat természetesen az állam illetékes törvényhozói és jogszabályalkotói demokratikus eljárások keretében megváltoztathatják.

Más a helyzet, amikor egy rendszer nem ismer el maga felett álló jogforrást, úgy mint a természeti törvényeket, illetve Isten akaratát. Ilyen a kommunista rendszer általában és természetesen ilyen a Kínai Kommunista Párt által irányított politikai rendszer Kínában is. A kínaiak tehát csak annyi emberi joggal és politikai szabadságjoggal rendelkeznek, amennyit jónak talál nekik ajándékozni a hatalmat gyakorló érdekcsoport, de számolni kell azzal, hogy ha a KKP érdekei úgy kívánják, akkor ezeket a jogokat tetszés szerint vissza is vehetik.

Kínában tehát az emberi jogokra és a politikai szabadságjogokra való hivatkozás a lakosság manipulálásának az eszköze. Azt a látszatot kívánja kelteni, hogy a kínai társadalom is a nemzetközi trendnek megfelelően a demokrácia felé fejlődik. Az ateista kínai vezetés nem ismer el maga felett álló természetjogot, így az emberi jogok és alapvető szabadságok kibékíthetetlen ellentétben állnak a Kommunista Párt diktatúrájával. A Kínai Kommunista Párt uralomgyakorlásának a történetében számos olyan időszak volt, amikor nagyobb volt a szólásszabadság és az emberek viszonylag szabadabban élhettek. Minden ilyen időszakot azonban szigorodás követetett, gyakran véres megtorlásokkal.

A Mao Ce-tung korszakban is meghirdették, hogy "virágozzék száz virág", azaz mindenki elmondhassa, amit gondol és szabadon bontakozhasson ki a kínaiak alkotó képessége. A száz virág azonban nem sokáig virágozhatott, mert hamarosan megjelentek az intézkedések, hogy "a büdöset azért ki kell tépni". És ki is tépték, mert megjelent a kulturális forradalom, amely sok millió áldozatot követelt.

Ma az Internet korszakában bárki rákattinthat az Új Kína hírügynökség honlapjára vagy a Pekingben megjelenő Néplap online cikkeire. Aki ezt megteszi, megállapíthatja, hogy negatív tartalmú információ szinte nem is olvasható benne Kínáról. Ennek több oka is lehet. Az egyik, hogy ellensúlyozzák a manapság Kína-szerte gyorsan áramló rossz híreket. Másrészt taktikai okokból jól szolgálja a KKP érdekeit, ha kisebb bírálatok is olvashatóak. A rossz híreknek természetesen egyes konkrét személyek az okozói és magának a pártnak, különösen annak vezetőinek, természetesen ezekhez semmi közük sincs. A KKP művészetté fejlesztette annak az ügyes ellenőrzését, hogy mit szabad és mit nem szabad megírni. Azt is kiválóan megoldják, hogyan kell úgy átalakítani a rossz híreket, hogy az valami kívánatos hatást váltson ki a lakosság körében. Ezért van az, hogy a szárazföldi Kína sok fiatalja érzi úgy: ma már olyan mértékű a szólásszabadság, hogy bízhatnak a Kommunista Pártban. Ők valójában a nagyon is kifinomult módszerekkel működő tömegtájékoztatás áldozatai. Néha szándékosan hoznak létre kaotikus helyzetet Kínában, amiről úgy tudósít a tömegtájékoztatás, hogy meggyőzi a nézőket és a hallgatókat: a KKP ura a helyzetnek és vezetésével úrrá lehet lenni a zűrzavaros helyzeten.

Mi rejtőzik a nemzeti egység jelszava mögött

Tajvan felszabadítása és egyesítése a szárazföldi Kínával a KKP propagandájának az egyik legtöbbet hangoztatott jelszava. Propaganda szempontból a KKP nacionalistának és patriótának tűnik. Azt jelentené ez, hogy valóban fontos Kína egysége a pekingi vezetés számára? Ha mélyebben elemezzük a helyzetet, akkor azt a választ adhatjuk, hogy nem. Tajvan helyzete Kína legújabb kori történelmének az egyik maradványa. Ennyi maradt abból a polgárháborúból, amit a Kínai Kommunista Párt vívott a Kuomintanggal.

Amikor uralmának kezdetén a KKP létrehozta a "kínai szovjetet", még a Kuomintang rendszer uralma alatt, az akkori alkotmány 14. cikkelye úgy szólt, hogy Kína bármelyik etnikai csoportja vagy tartománya igényt tarthat a függetlenségre. A kínai-japán háború idején a KKP legfontosabb célja az volt, hogy saját uralmát rákényszerítse az országra és csak másodlagos volt a japán betolakodók elleni küzdelem. 1945-ben Sztálin parancsára a Szovjetunió Vörös Hadserege megszállta Észak-Kelet Kínát, ahol a szovjet katonák fosztogattak, gyilkoltak és erőszakot követtek el. Vagyis megszállóként viselkedtek. A Kínai Kommunista Párt azonban hallgatott és nem merte ezt elítélni. Amikor a Szovjetunió támogatta, hogy Külső-Mongólia elszakadjon Kínától, és független állam legyen, a KKP akkor sem tiltakozott.

1999 végén írták alá a kínai-orosz határ felülvizsgálatáról szóló megállapodást. A KKP ebben minden egyenlőtlen megállapodást elfogadott, amelyre a Quing dinasztia és az orosz cárok között került sor több mint száz évvel ezelőtt. Ily módon a pekingi kommunista vezetés több mint két és fél millió négyzetkilométeres területet átengedett Oroszországnak, amely több tucat Tajvan területének felel meg. 2004-ben írták alá a Kína és Oroszország keleti határáról szóló kiegészítő megállapodást. Ennek következtében az Usszuri folyó szigeteinek a fele Hejlungcsiang tartományban orosz fennhatóság alá került. Több más határon fekvő sziget is van, amelyekkel kapcsolatban a KKP szemet hunyt. Azért nem érdekli azoknak a Kínához csatolása, mert nincs jelentősége a Kínai Kommunista Párt hatalmi monopóliumának a fenntartása szempontjából. A Tajvan egyesítésére vonatkozó jelszó alkalmas az elvakult nacionalizmus felkeltésére és el lehet vele terelni a belső konfliktusokról a Kínai lakosság figyelmét.

Úgy gondoljuk, az jelentené a valódi demokráciát, ha a társadalom egésze közvetlen ellenőrzése alatt tudná tartani saját létfeltételeit. Ha egyéni és közösségi élete fölött rendőruralmi eszközökkel állammonopolista hatalom uralkodik, vagy gazdasági pénzügyi eszközökkel fosszák meg attól, hogy rendelkezhessen saját munkájának az eredményével, és ténylegesen kézben tarthassa a sorsát, akkor a demokrácia sem tekinthető valódi népuralomnak. Más szóval az állammonopolista vagy a pénzmonopolista rendszer, még ha bizonyos demokratikus formákat és technikákat igénybe is vesz, lényegét tekintve diktatúra. Ennyiben még a Nyugati létező demokráciái is a diktatúra ilyen vagy olyan változatának tekinthetőek. Kínában olyan állami diktatúrával kombinált kapitalizmus van, amelyben nem érvényesül a kormányzat ellenőrzése.

Még azokban a demokráciákban is, amelyek csak formálisan minősíthetők népuralmi rendszernek, Montesquieu óta elfogadott alapelv az államhatalmi ágak szétválasztása és a szólás-, sajtó- valamint gyülekezési és egyesülési szabadság elismerése. Különösen a szólás és a sajtószabadság, azaz a tömegtájékoztatás szerepe rendkívül fontos a hatalom gyakorlás ellenőrzése szempontjából. A demokratikus formákat és folyamatokat jól kiegészítik a vallásos életformával együtt járó erkölcsi normák, amelyek a jogon túlmenő szigorú mércét tudnak önkéntesen érvényesíteni.

Ebből a szempontból van különleges jelentősége annak, hogy a Kínai Kommunista Párt hivatalosan az ateizmus híve és az ateizmust az állami ideológia rangjára emelte. A hivatalos Kína számára nem létezik a világ felett álló isteni hatalom, amely erkölcsi törvényeivel meghatározott korlátokat szabna az emberi magatartás számára. A KKP totális diktatúrát gyakorol és monopol-hatalmát a jog nem korlátozza. Ebből következik az is, hogy jogi és erkölcsi szempontból a KKP ellenőrzi önmagát. Ő az, aki a felelősségre vonást is érvényesítheti önmagával szemben. Itt szembe találjuk magunkat a mástól jövő kritika és az önmagunk felett gyakorolt önkritika hatalmas minőségi különbségével. Az önkritika szükségszerűen felemás és inkább a probléma eltakarását, semmint feltárását és megszüntetését jelenti. Ugyanez a helyzet a mások feletti uralommal és a magunk felett gyakorolt önuralommal. A Kommunista Párt minden országban hirdette az önbírálat, az önmegtartoztatás és az öntökéletesedés szükségességét. A KKP struktúrájában léteznek központi fegyelmező bizottságok és különböző ellenőrzési szintek, de a Kínai Kommunista Párt, mint egyedüli hatalmat gyakorló tényező lényegében érinthetetlen.

A KKP természetesen rákényszerül, hogy kultuszt űzzön az öntökéletesedésből, mert valamilyen módon igazolnia kell, hogy miért nem engedélyezi a társadalom részéről történő ellenőrzést önmaga felett. Léteznek jogszabályok, de ezeket a KKP írja. Létezik jogalkalmazás, de a KKP jogszabályait a KKP alkalmazza. Csak megfelelő propaganda kérdése, hogy elhitessék a lakossággal, hogy mindez a kínai milliók érdekében történik. Így jön létre a nép demokratikus diktatúrája, a fából vaskarikának tekinthető "demokratikus centralizmus", a politikai párbeszéd és konzultáció, valamint az egypárti uralommal járó összes szólam és formula.

A KKP által hirdetett történelmi mítoszok

A kommunista vezetés magát tekinti a japán betolakodók elleni küzdelem vezetőjének. Ugyanakkor a történelmi dokumentumok egész sora bizonyítja, hogy a KKP tudatosan kerülte a valódi ellenállást a kínai-japán háborúban. A KKP azért akadályozta a háttérből a japán elleni erőfeszítéseket, mert ez alkalmat nyújtott neki arra, hogy a harc valódi terhét vállaló Kuomintang meggyöngüljön és így a Kuomintang rovására tudja növelni hatalmát. A KKP valójában csak két nagyobb csatában vett részt, az egyik volt az úgynevezett 'Pingxing hágói csata', a másik a 'Száz sereg (ezred) csatája'.

A Pingxing hágói csatában nem a KKP játszotta a döntőszerepet. A Pingxing (vagy Pinxingguan) hágó egy magas hegyoldalak között vezető keskeny út. Az átvonuló japán sereg, amely már korábban több győzelmet is aratott, magabiztosan haladt benne és parancsnokai nem gondoskodtak arról, hogy a jobbról és balról is magasodó hegyoldalt megfelelően ellenőrizzék és biztosítsák. A kommunista haderő egyik hadosztálya, amelyet Lin Biao vezetett, megtámadta a vonuló japán katonai oszlopokat. A csata lényegében abból állt, hogy a kínai csapatok lőtték, és gránátokkal megdobálták a felszereléssel és katonákkal megrakott japán járműveket. A keskeny és mélyen fekvő út nem tette lehetővé a japán tankok bevetését végig a kanyon jellegű sziklavölgyben. A csata végén mintegy 1000 japán feküdt holtan, a kínaiak vesztesége ennek a fele volt. Ebben a csatában mintegy száz teherautót, katonai felszerelést és lőszert sikerült zsákmányolni. A japán ötödik hadosztály pedig egy időre harcképtelenné vált.

A kommunista értelmezésű történelem szerint ez nagy győzelem volt, ahol a Mao Ce Tung által kidolgozott népi háború gerilla taktikája fényes sikert aratott. Más történészek viszont a japánok elbizakodottságának a rovására írják a történteket. Miután már számos győzelem volt mögöttük, elmulasztották az elemi elővigyázatossági intézkedéseket is. Mindazonáltal ez a csata nagy erkölcsi támogatást nyújtott a kommunista haderőnek.

Az Észak-Kínában harcoló japán haderő mintegy 109 kisebb katonai támadást hajtott végre. A japánok a velük szemben álló kommunista reguláris erőket 1939 decemberében 88 000-re becsülték 140 000 helyett. A csata előestéjén a kommunista csapatok létszáma mintegy 400 000 főre növekedett és 115 ezredből állt. A kommunista irányítás alatt álló "Nyolcadik út hadsereg", amely ezt a nevet a hivatalos kínai hadseregben elfoglalt kijelölése alapján viselte, Zsu De tábornok vezetése alatt állott. Mao Ce Tung ekkor már a partizán háborúnak adott elsőbbséget a kommunista stratégiában. Ennek ellenére ez a hadsereg annyira megerősödött, hogy Zsu De egyesíteni tudott az irányítása alatt a különböző hadosztályokból 115 ezredet. 1940. augusztus végén és szeptember elején a kommunista erők megtámadták azt a vasútvonalat, amely szétválasztotta a kommunista ellenőrzés alatt álló területeket. Kína északi tartományaiban felrobbantották a hidakat, alagutakat és a síneket és ezt követően frontális támadást indítottak a japán támaszpontok ellen. A japánok mintegy 4000 katonájával szemben a kínaiak több, mint 22 000 katonát veszítettek. Ez volt a Kínai Kommunista Párt legnagyobb ütközete, amelyet a háború során vívott, és amelyben győzött. 1940 októberében és decemberében a japánok újra ellenőrzésük alá vették a vasútvonalat és környékét.

Ezután a két nagy csata után a Mao Ce-tung által vezetett kommunista haderő már nem vett többé részt komolyabb ütközetekben. Viszonylag kis létszámú katonai parancsnok halt meg a kommunisták részéről a japán elleni háborúban. Ebben az időben a KKP létrehozta több észak-keleti tartományban az általa kormányzott határvidéket. Mai szóhasználattal kifejezve "egy ország két rendszert" vezetett be, vagy másképpen szólva két különböző Kínát Kínán belül. A kínai kommunista haderő parancsnokai szívesen harcoltak volna a japánok ellen, de a KKP legfelső vezetése nem volt őszintén elkötelezve ebben a háborúban. Fő törekvésük az volt, hogy a háborút saját hatalmi bázisuk kiépítésére használják fel. Amikor Kína és Japán újra felvette a diplomáciai kapcsolatot 1972-ben, Mao száján kicsúszott az igazság, amikor Tanaka japán miniszterelnöknek azt mondta, hogy a KKP köszönettel tartozik Japánnak, minthogy a kínai-japán háború nélkül a Kommunista Pártnak nem sikerült volna kiterjesztenie a hatalmát egész Kínára. Mao szavai jól megvilágítják, hogy a KKP valójában megtéveszti a kínai népet, hogy ő vezette győzelemre az országot a japán elleni 8 évig tartó háborúban.

A 2001. szeptember 11-i tragikus eseményeket követően, amelyekre az Egyesült Államokban került sor, a KKP ismét megtévesztő stratégiához nyúlt. Felkapva a terrorizmus elleni háború jelszavát, terrorizmus elleni küzdelemmé nyilvánította azt az elnyomó harcot, amit a KKP a különböző vallási csoportok, másként gondolkodók és etnikai vagy területi autonómiát követelő csoportok ellen folytat. A terrorizmus elleni harc Kínában a kommunista diktatúra módszereinek a fokozott alkalmazását jelenti.

2004. szeptemberében jelentette az Új Kína hírügynökség, hogy Peking létrehozta az első terrorista ellenes hivatalt, amelynek kirendeltségei működnek valamennyi tartományban és Kína összes városában. Ez a "610 Hivatal" elnevezést viselő szervezet a terrorizmus elleni erőfeszítéseket koordinálja. Ez a hivatal volt az, amelyik fellépett a Falun Gong mozgalom résztvevőivel szemben azzal az ürüggyel, hogy a Falun Gong is terrorista szervezet. A KKP-nek nem okoz problémát, hogy terroristának minősítse azokat, akiknek egyáltalán nincs fegyverük, akik nem okoznak erőszakot, nem ütnek vissza. Egyszerűen békés eszközökkel harcolnak a vallásszabadság gyakorlásának a jogáért. A kínai vezetés azonban felismerte, hogy a terrorizmus elleni harc divatos jelszó és erre hivatkozva könnyebb elfogadtatni speciális terrorizmus ellenes erők bevetését. Ezek álig fel vannak fegyverkezve, kemény elnyomó eszközöket használnak a gyakran a teljesen védtelen békés lakossággal szemben. A terrorizmus elleni harc divatos légköre azt is elősegítette, hogy kibújjon a KKP a nemzetközi közvélemény nyomása alól a Falun Gong és a hozzá hasonló csoportok elnyomása miatt.

Miközben a KKP vezetése egyáltalán nem hisz a saját doktrínáiban, másokat arra kényszerít, hogy vegyék komolyan azokat, és engedelmeskedjenek nekik. A KKP machiavellista vezetése tisztában van azzal, hogy az eddig megvalósult szocializmusok mind elhibázott rendszereknek bizonyultak, és a kínai szocializmus általuk hirdetett eszménye sem igaz. Cinikus magatartásnak minősíthető, hogy amiben én magam sem hiszek, azt másoknak olyan kötelező hittételként írom elő, amit ha nem fogad el, akkor súlyos büntetésben részesítem. Ezt a megtévesztő ideológiát tartalmazza a kapitalizmus és a kommunista diktatúra kombinációjából összeálló kínai alkotmány.

A gyakorlatban láthatjuk, hogy sok magas rangú kínai tisztségviselő elveszíti pozícióját, miután alulmaradt a hatalmi küzdelemben. Ekkor az egyik legkézenfekvőbb ürügy az elmozdítására a korrupció. De a korrupcióért leváltott vezetők pontosan azok, akik a nyilvánosság felé a tisztességet, az önzetlenséget hirdették - miközben a színfalak mögött a megvesztegetés, a zsarolás és a korrupció legváltozatosabb módszereit gyakorolták. Mindez dekadens közállapotokhoz vezetett. A jelenlegi Kína helyzetét kutató társadalomtudósok oldalakon tudják sorolni azokat az eseteket, megnevezni azokat a közéleti személyiségeket, akik miközben a megvesztegethetetlenség bajnokainak mutatták magukat, maguk is korruptak voltak. Ahogy Nyugaton a korporációs tömegtájékoztatás alkalmatlan a hatalom átvilágítására és a nyilvánosság nyomása alá való helyezésre, ugyanúgy az állami irányítású tömegtájékoztatás alkalmatlan a hatalomgyakorlás átláthatóvá tételére. Így vált általános gyakorlattá jelenleg Kínában, hogy a korrupcióellenes kampányokat jelenleg a legkorruptabb vezetők irányítják.

A kommunista erkölcs magasabb rendűsége természetesen ma is egyik vezető témája a KKP által irányított tömegtájékoztatásnak. Az átlag kínai ellenszenvvel viseltetik az üres közhelyektől hemzsegő politikai gyűlések, szemináriumok iránt. Olyan kötelező játéknak tekintik ezeket, ahol az elhangzottakat nem kell komolyan venni, mert senkitől sem várják el, hogy őszintén megmondja az igazat. A társadalom dekadenciájához tartozik, hogy részt vesznek ebben az őszintétlen színjátékban. Az "őszinte színlelés" egyik tipikus megnyilvánulása volt a "három képviselő elv" meghirdetése. Eszerint a Kínai Kommunista Párt képviseli Kína modern termelő erőinek a továbbfejlesztését, a kínai magaskultúra tökéletesítését és a kínai nép túlnyomó többsége alapvető jogainak a képviseletét.

Ennek a szépen hangzó elméletnek a funkciója kettős. Egyrészt törvényesíti a kapitalista és magánvállalkozók felvételét a Kommunista Pártba, másrészt Csiang Cö-mint, Mao Ce-tung és Teng Hsziao-ping mellé emeli, mint a kínai szocializmus kiemelkedő teoretikusát. A "három képviselő"-elmélet egyik lehetséges magyarázata az, hogy amikor a fejlett szocialista termelőerőkről beszélnek, akkor valójában Kína beilleszkedését értik a globális kapitalizmus rendszerébe az üzletemberré átalakult egykori kommunista vezetők irányítása alatt. Kína fejlett kultúrájának a haladó folytatása pedig a nemzeti hagyományok, és törekvések érvényesítését jelenti. A többség alapvető érdekei jelenthetnék a demokráciát, ha nem betűdemokráciáról, azaz a demokrácia csupán formális jegyeiről lenne szó. Sok kínai nem érti a "három képviselő"-elméletet, és közöttük vezető párttagok is vannak. Nyíltan persze ezt az elméletet nem lehet bírálni. A legkényelmetlenebb ebből az elméletből az, hogy a szocializmus produktív erői alatt lényegében az üzletemberek és vállalkozók tevékenységét értik. Ez viszont tovább mélyíti a szakadékot a gazdag kapitalisták és a rendkívül alacsony bérért és szociális juttatásokért dolgozó kínai milliók között. Ennek az elméletnek az elfogadását a személyi kultusz egyfajta modern változatának tekintik.

A Nyugat a XIX. században brutális erőszakkal nyitotta ki a kapitalizmus számára az addig zárt Kínát. Ez évszázados válságba döntötte az országot, amely viszont most példa nélkül álló módon már 30 éve évi 10%-os ütemben növeli gazdaságát. Erre nincs példa a világtörténelemben, mert másutt is voltak kétszámú jegyekkel kifejezhető növekedési szakaszok - a XIX. század első felében Anglia, a második felében az Egyesült Államok; Japán a II. Világháború után, Dél-Korea az 1960-as években - de ezek 15 évnél tovább nem tartottak. Úgy gondoljuk, hogy ez a harminc éves robbanásszerű növekedés, amelynek egyelőre nem lehet látni a végét, annak tulajdonítható, hogy a pénzvilág a kínai gazdasági életet nem tudta úgy az ellenőrzése alá vonni, ahogyan azt a többi országban megtette.

Kína természetesen beilleszkedett a globális kapitalizmus rendszerébe, sőt annak sikeres üzemeltetését több vonatkozásban is elősegítette. Egyrészt megszilárdította az Egyesült Államok gazdasági helyzetét, másrészt mintegy 100 millió Kína határain kívül élő kínai segítségével olyan kereskedelmi és ipari hálózatot épített ki szinte minden földrészen, ahol a legalacsonyabb jövedelmű lakosságot rendkívül olcsó iparcikkekkel látja el.

A robbanásszerű növekedés azonban valóságos önkifosztási folyamat, mert mérhetetlenül pusztítja a környezetet, és a társadalmi feszültségeket is katasztrofálisan kiélezte. A globális kapitalizmus számára természetesen valóságos kapitalista paradicsom Kína, mert nagyon alacsonyak a munkavédelmi kiadások, igen kevés adót kell fizetni (vagy egyáltalán nincs adózás), a munkabérek pedig világszinten is a legalacsonyabbak közé tartoznak. A globális kapitalizmus sikeres működéséhez a feltételeket a kommunista diktatúra állama teremtette meg. A főáramlatú korporációs tömegtájékoztatás azt sulykolja a világ közvéleményének, hogy a kapitalizmus és a demokrácia szinonim fogalmak, a valóságban a kapitalizmus is a diktatúra egyik változata, mert a betű-demokrácia csak álcázott jogállam. Ami az érdemi demokrácia gazdasági megfelelője, a személyhez és teljesítményhez kötött, vállalkozói szabadsággal működtetett piacgazdaság lenne. Csak egy ilyen gazdasági rendszer teszi lehetővé, hogy a társadalom közvetlenül ellenőrizhesse saját létfeltételeit. A diktatúra kapitalizmusnak nevezett változata ezt megakadályozza a teljesítménytől elszakított tulajdonviszonyok és a hitelpénz-monopólium, valamint a szűk profitérdeknek alávetett korlátolt felelősségű korporációk és részvénytársaságok segítségével.

Manapság a "három képviselő" jelszava mellé csatlakozott a "három szív" irányvonala, amely "a melegséget, a stabilizálást és az emberek szívének a megnyerését" jelenti. Feltehetjük a kérdést, hogy melyik hatalomra került politikai erő nem hirdetné azt magáról, hogy ő a nép hasznát akarja, s az ő érdekeit képviseli. Melyik hirdeti azt, hogy ő egyáltalán nem igyekszik megszerezni a nép támogatását. Bármelyik politikai erő, amelyik ilyet hirdetne magáról, hamarosan távozni kényszerülne a politika színpadáról. A KKP, hogy igazolja hatalmon maradását, szinte minden felszínes és közhelyszerű jelszót felvállal és ezeket a színlelést és alakoskodást célzó elméleteket nemcsak meghirdeti, de elvárja a lakosságtól, hogy tanulmányozza őket és higgyen bennük.

Tény, hogy ez a társadalmi szintű színlelés végül is az állandó propaganda-nyomás hatására beépül az emberek tudatába és akaratlanul az egész társadalom is alakoskodóvá válik. Ha arra keressük a választ, hogy a KKP miért hozott létre ilyen feltételeket, akkor úgy találjuk, hogy korábban a kommunista ideológia miatt, most pedig a hatalmon maradás érdekében. A KKP tagjai tisztában vannak vele, hogy színlelnek, de ezt ma már természetesnek tartják, szinte kötelező normának. Ha nem hirdetnék ezeket az álszent elveket, akkor nem tudnák állandó nyomás alatt tartani a többi embert. Az uralomhoz félelmet kell kelteni, és ki kell jelölni a követendő irányt.

Mindezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a Kommunista Párt tagjai között ne lennének jó szándékú és becsületes kínaiak, akik valóban a szívükön viselik hazájuk sorsát, s akik ne szeretnék, ha a társadalmi igazságosság érvényesülne. Az ilyen gondolkodású párttagok azonban rendszerint nem érvényesülnek, s a párton belüli harcokban a vesztesek oldalán kötnek ki. Így a párttagok többsége aláveti magát a kemény törvényszerűségnek, hogy a pártérdek megelőzi az emberiességi követelményeket. Akinek ez sem elég, az megtapasztalhatja a KKP jelenleg is érvényesülő elnyomó rendszerének a brutalitását. Ezért van az, hogy a kínaiak többsége már nem hisz az igazságszolgáltatásban és még kevésbé a társadalom és állam felett álló mennyei törvényekben. Pragmatikusan azt választják, hogy nem törődnek azokkal a közügyekkel, amelyek közvetlenül nem érintik őket.

A Kínai Kommunista Párt egyik legsikeresebben alkalmazott módszere a nemzeti érdekekre és a hazafiságra való hivatkozás. Amikor a KKP olyan fontos kérdéssel kerül szembe, amely megköveteli a lakosság engedelmességét, akkor rendszerint a hazafiasságra hivatkozással mozgósítja őket. Ilyen volt a Tajvannal, a Hongkonggal, a Falun Gonggal kapcsolatos kampány. Ilyen célra használták ki az amerikai kémrepülőgép esetét is. Amikor kollektív agymosással valóságos harci állapotot idéznek elő, ez megkönnyíti a tömegek manipulálását.

A KKP propaganda-fogásaihoz tartozik, hogy állandóan a párt és az ország megsemmisítéséről beszél, mindig elsőbbséget adva a pártnak Kínával szemben. A formula lényege az, hogy nem lenne Kína Kommunista Párt nélkül. A kínaiakat kisgyermek koruktól kezdve arra nevelik, hogy a pártra hallgassanak, és bízzanak benne, mint a szüleikben. Olyan dalokat énekeltetnek velük, hogy az én édesanyám a Párt és a Párt oltalmazó kegyelme mélyebb, mint az óceán. Az apám és anyám iránti szeretem nem lehet nagyobb, mint amit a Párt iránt érzek. Amikor valamilyen katasztrófa sújt egyes vidékeket és megérkezik a normálisnak tekinthető segély, akkor a pártnak kell ezért is hálásnak lenni. Először mindig a párt jön és csak azután a kormány. A katonáknak azt verik a fejébe, hogy a párt parancsol a fegyvereknek. Még a kínai bírák számára készített talárra is négy aranygombot tettek, abból az első a pártot, a második a népet, a harmadik a törvényt és a negyedik az országot szimbolizálja. Ez figyelmezteti a bírákat arra, hogy a párt a jog felett áll.

Ebből a felfogásból következik, hogy ha a párt mindenek felett áll, akkor mindenki más a párt alárendeltje. Az ország is a párt érdekében létezik és a párt a lakosság és az ország megtestesülése. A párt, a pártvezetők és a haza szeretete fúziónált. Ezért a kommunista Kínában a kommunista vezetők iránti feltétlen odaadás jelenti a hazaszeretetet.

Miként lesz mindenből nagy teljesítmény?

Talán nem szorul különösebb bizonyításra, hogy a KKP is rengeteg hibát követett el történelme során. Az viszont már figyelemre méltó, hogy ezért sohasem ő volt a felelős, hanem csak bizonyos eltévelyedett egyének vagy csoportok, akiket azonban a Párt kényszerített hibáik kijavítására. A jóvátételi eljárásban az áldozatoknak a legmélyebb hálát kell érezni a KKP iránt. A hibás döntések tényleges hozói viszont mindig ki tudják vonni magukat a felelősség alól. A KKP persze hirdeti, hogy nemcsak kész hibáinak a beismerésére, de mindent elkövet azok kijavítására is. A KKP varázsszere pontosan ez, hogy csodálatos képessége van a felelősségre vonás elkerülésére. Ily módon örökké nagy, dicsőséges és helyes marad. Az is elképzelhető, hogy egy napon, ha majd ezt tartják a KKP vezetői érdeküknek, akkor majd önkritikát gyakorolnak a Tienanmenn téren elkövetett vérontás miatt is. Mindez azonban a KKP machiavellista taktikájának a része, amely egyre inkább jellemzi hatalomgyakorlási módszereit.

A KKP megvetendő és durva módszereket használt a Falun Gong megsemmisítése érdekében. Felhasználta a gyors gazdasági fejlődés eredményeként előálló pénzügyi erőforrásokat. Ezek segítségével mozgósította a párttagokat, a kormányzati és államigazgatási szerveket, a hadsereget, a rendőrséget, a besúgókat, a külföldi diplomatákat és egy sor civil szervezetet. Sikeresen manipulálta a globális tömegtájékoztatást is, azzal, hogy szigorú ellenőrzés alá vonta az információ áramlását és csúcstechnológiával ellenőrizte még az Internetes hírtovábbítást is. Mindezt azért tette, hogy egy olyan békés csoportot terrorizáljon és felszámoljon, amely valójában az erkölcsi normák helyreállítását és az igazságosság, a részvét és a türelem elveit szorgalmazta.

A KKP letartóztatta a Falun Gong számos követőjét és zárt intézetekben agymosásnak vetette őket alá. Régi kommunista módszerek bevetésével nyomást gyakoroltak rájuk a rokonaikon, a munkahelyükön és az iskolájukon keresztül. A megváltoztatott tudatú Falun Gong követőket - most már a párt szolgálatában -bevetették a mozgalom többi tagja ellen.

Szocializmus kínai módra

Szocializmus kínai sajátságokkal lényegében annak a szépítgető kifejezése, hogy a KKP megszegte a szocializmus elméletben igazságos és vonzó tételeit. A KKP ma is hirdeti, hogy a kínai forradalom azért győzedelmeskedhetett, mert Mao Ce-tung-nak és harcostársainak sikerült a marxizmus-leninizmust a kínai valóságra alkalmazniuk. Ha közelebbről szemügyre vesszük, hogy mit is jelent a szocializmus építése kínai sajátosságokkal, akkor elsőként a termelési eszközök köztulajdonba vételével találkozunk. Ez olyannyira hatott sok fiatal kínaira, hogy közülük még azok is csatlakoztak a KKP-hez, akik vagyonos családokból származtak. Nyolc évtized múltán azonban ismét visszatért a kapitalizmus és ennek most az a KKP az egyik legfőbb működtetője és haszonélvezője, aki Kínában magasra emelte a társadalmi egyenlőség és igazságosság zászlaját.

A KKP mai felső- és középszintű vezetői, gyermekeik és rokonaik, szinte kivétel nélkül az új kapitalista osztályhoz tartoznak és az újgazdagok elkülönült rétegévé integrálódtak. Szüleik és nagyszüleik felszámolták a korábbi kínai földbirtokos és tőkés osztályt a forradalom nevében, és birtokaikat, vagyonaikat kisajátították. A KKP felső vezetése és holdudvara ma már még gazdagabb tőkésekből áll, mint az az osztály, amit felszámoltak. Az újgazdagok vagyona mögött pedig nem teljesítmény áll, hanem megvesztegetés és korrupció. Sok öreg-kommunista mondta már lemondással és nosztalgiával, hogy ha sejtette volna milyen helyzet lesz, soha nem csatlakozott volna a KKP-hoz.

A marxizmus közhelyei közé tartozik, hogy a társadalom gazdasági alapja határozza meg a politikai és a kulturális felépítményt. Minthogy a gazdaság kulcspozíciói most a KKP és holdudvara ellenőrzése alatt állnak, ennek tagjai határozzák meg a társadalmi felépítményt. Ez pedig magas nyomás alatt tartja a társadalmat. A jelenlegi Kínában a társadalom nyomás alatt tartása a KKP politikájának meghatározó része.

A Kommunista Párt által gyakorlott kontrollhoz tartozik, hogy tagjai ellenőrzését életük minden vonatkozására kiterjeszti. Ha egy kínai csatlakozik a KKP-hoz, akkor a párt veszi át az ellenőrzést élete valamennyi vonatkozása felett, beleértve gondolkodásmódját és magánéletét. Társadalmi vonatkozásban a párt pedig magának igényli az egész társadalom feletti ellenőrzést, a kormányzati hatalom és az államapparátus irányításának monopóliumát. A párt dönti el, hogy ki töltheti be a felelős kormányzati és államigazgatási tisztségeket, ki lehet az állam elnöke, ki lehet miniszter, de még azt is a párt dönti el, hogy egy-egy vezető beosztású tagja kivel házasodhat, és hány gyereke lehet.

Átveszi a tagjai gondolkodása feletti uralmat is. Ezzel lerombolja önálló gondolkodási képességeiket és egyfajta uniformizált gondolkodást kényszerít rájuk. Még ma is hirdeti a KKP, hogy érvényesíteni kell a teljesítmény szerinti elosztás elvét, mégis a gyakorlatban a hatalom nagysága szerinti elosztás elve érvényesül. Ilyen légkörben a párttagokból engedelmes emberautomaták lesznek, akik a nép odaadó szolgálata helyett feltétel nélkül, teljes odaadással szolgálják a pártot.

A szocializmus kínai sajátosságokkal valójában egy új machiavellista hatalmi képződményt, a pártot jelenti kínai sajátosságokkal. Ennek a pártnak a legfőbb irányelve, hogy nincs olyan alapelve, amelyhez kötelezően tartaná magát. Másként megfogalmazva a legfőbb alapelv, hogy nincs kötelező alapelv. A kínai sajátosságokra való hivatkozás azonban megkönnyítette, hogy a Kínába bevezetett elfajzott kapitalizmust szocializmusnak nevezhessék, a munkanélküliséget a munkába lépésre való felkészülésnek, az elbocsátást átmeneti távollétnek. Így válhatott százmilliók nyomorúsága a szocializmus bevezető szakaszává. Mindez tipikus orwelli 'newspeaks', 'sült-jég', ahol a háború békét, és a béke háborút jelent..

Azok a kínai társadalomtudósok, akik nyugati országokból figyelik, mi történik egykori hazájukban, úgy látják, hogy Kína eltorzult gazdasági felemelkedése a társadalom morális állapotának a vészes hanyatlásával párosult. Ezzel a KKP vezetése is tisztában van, ezért például az egyetemekre felvételiző diákokkal dolgozatot iratnak a becsületről, a tisztességről és a bizalomról. Az általános erkölcsi hanyatlásnak azonban strukturális okai vannak. A gazdasági túlerőre szert tett csoportok a korrupció, a megvesztegetés, a csalás legváltozatosabb formáival érvényesítik befolyásukat.

A KKP azért, hogy ideológiai egyeduralmát fenntartsa, szinte valamennyi tradicionális vallásra lecsapott, és az általuk képviselt hagyományos értékrendszert felbomlasztotta. A KKP saját machiavellista pragmatizmusa ma már annyira áthatja az egész társadalmat, hogy az mélyen korábbi nemzeti hagyományai szintje alá süllyedt. Ahhoz hogy a machiavellista KKP uralmon maradhasson az ő értékrendszerét követő korrupt társadalomra van szüksége.

A kínai kapitalizmus árnyoldalai

Kína jelenlegi vezetői az elmúlt 15 évben számos olyan előzetes reformot vezettek be, amely többek között átalakította a több száz millió kínai munkavállaló helyzetét. Az 1990-ben elfogadott új munkajogi szabályok ténylegesen eltörölték a munkavállalók érdekeit védelmező korábbi szabályokat. Az új kínai munka törvénykönyv 73. cikkelye kimondja, hogy a munkavállalóknak joguk van a társadalmi juttatásokhoz. Ezek közé tartozik az ingyenes és minőségi orvosi ellátás, a munkanélküli segély, a táppénz és az állam által szavatolt nyugdíj. Az említett törvény további rendelkezései szerint mindehhez biztosítási rendszer keretében juthatnak a dolgozók. Ezeknek a havi befizetési díjait a munkáltatók fizetik, amelyet levonnak minden egyes dolgozó béréből. A munkáltatók azonban a legkülönbözőbb ürügyekkel nem fizetik ezeket a szociális biztonságot szavatoló hozzájárulásokat. Emiatt különösen a magánmunkáltatók esetében már nagyon komoly megmozdulásokra került sor. Az állami szektor is egyre felelőtlenebbül jár el, és nem tesz eleget a jogszabályokban előírt követelményeknek.

Ma már gyors ütemben alakul át az állami szektor kapitalista magántulajdonná. Nemcsak a veszteséges vállalatokat, közüzemeket magánosítják, de a nyereségeseket is. A köztulajdon így magánellenőrzés alatt álló részvénytulajdonná alakul át gyorsított ütemben. A részvénytulajdon döntő része pedig az egykori igazgatók és a mostani új kapitalisták tulajdonába kerül.

A munkások helyzete Kínában azokhoz az európai munkásokhoz hasonlítható, akik a XIX. században lezajló ipari forradalom idején voltak munkavállalók. A KKP irányítása alatt álló központi és helyi hatóságok szemet hunynak a magánszektor tulajdonosainak az önkényeskedése felett. A párt irányítása alatt álló szakszervezetek nem teljesítik feladataikat. Így például papíron nyolc óra a napi munkaidő, de a módosított munka törvénykönyv lehetővé teszi, hogy további havi harminchat óra munkára kötelezzék a dolgozókat. Általános gyakorlat a magánszektorban az, hogy nem fizetik ki a törvényben előírt túlóra és túlmunka árát és a tényleges napi munkaidő pedig 12 óra, minden további fizetés nélkül. Kimondhatjuk, hogy Kínában felszámolták a napi 8 órás munkaidőt.

A minimum munkabér 35 amerikai cent / óra. Névlegesen ez a minimum, de valójában ez a maximum, mert a dolgozók túlnyomó többsége ezt a munkabért kapja. A vidékről érkező dolgozóknak még rosszabb a helyzete, mert ebből az alacsony bérből még levonják az egyharmadát a munkásszállás díjaként. Ezt a viszonylag magas összeget olyan munkásszállásokért kell fizetni, ahol 10-15 ember alszik egy szobában.

Amerikában és Európában egy jó minőségű sportcipő ötventől száz dollárig adható el. Ebből a kínai dolgozó munkabérére egy dollár esik. A hatalmas profiton megosztoznak a kínai és a nyugati tőkések. A kínai újgazdagok számára tehát a legfőbb vagyont a rendkívül olcsó élő munkaerő jelenti. A kínai gazdaságnak ez a legfőbb vonzereje és többek között ezért költözött át az Egyesült Államokból a Nike, az Adidas és a többi márkás árut előállító cég.

Ez az egyenlőtlen együttműködés állami szinten is folyik. A kínai kommunisták a globális nemzetközi tőke partnerei, de ők ugyanúgy csak a saját profitjukra vannak tekintettel, mint a világ többi tőkése. Amikor üzletelnek, nem sok gondot fordítanak a számukra munkát végző kínaiak szükségleteire és érdekeire. A textiliparban főleg női munkaerőt használnak. A kínai nők lényegesen kevesebbet keresnek, mint a férfiak - noha az érvényes munkajog ezt tiltja. A nők helyzetét tovább nehezíti, hogy ha teherbe esnek, minden további kompenzáció nélkül elbocsátják őket. Ennek következtében a 25 évnél idősebb kínai nők nem tudnak férjhez menni. A szélsőséges munkateher eredményeként idő előtt öregednek. Életük kilátástalansága miatt igen sokan lesznek öngyilkosok. A 25 év feletti asszonyokat igen gyakran fiatalabbakkal cserélik le. Belőlük folyamatos az utánpótlás, mert a kifosztott falvakban semmilyen munkát nem tudnak találni.

Az érvényes jogszabályok elismerik a kínai dolgozók jogát az évi fizetett szabadsághoz, de arról már nem rendelkeznek, hogy hogyan kell ezt végrehajtani. A gyakorlatban ez úgy oldódott meg, hogy fizetett szabadság a dolgozók túlnyomó többsége számára nem létezik. Emiatt a városokban dolgozó vidéki kínaiak gyakran még öt évente sem tudják meglátogatni családjaikat. Ha bármely okból elhagyják munkahelyüket, azonnal elbocsátják őket minden végkielégítés nélkül.

Az ipari munkások halálozási aránya világszinten kiemelkedően magas az elemi munkavédelmi előírások hiánya miatt. Különösen nagy a balesetek száma a bányászatban. Jellemző, hogy 2004 és 2005-ben hatezer bányát kellett a hatóságoknak bezárni a biztonságtechnikai előírások megszegése miatt. A jogszabály nem szól arról, hogy halálos üzemi baleset esetén milyen összegű baleseti járadékot kell fizetni, illetve súlyos baleset esetén mekkora összegű rokkantsági nyugdíjat. Az általános gyakorlat, hogy egy halálos üzemi baleset esetén a család néhány száz dollár egyösszegű segélyben részesül. Eme igazságtalan helyzet ellenére a vidéki fiatalok milliói vállalják a munkát, mivel szülőföldjükön nem találnak megélhetést.

Kommunisták és a szakszervezetek

Kínában törvény szabályozza a szakszervezetek tevékenységét. A különböző szakszervezetek tagjai az Összkínai Szakszervezeti Szövetségnek, az ÖSZSZ-nek. Független szakszervezetek nem működhetnek. Nyugati mérce szerint az ÖSZSZ nem tekinthető valódi szakszervezetnek, mert benne helyet foglalnak a munkáltatók és a munkavállalók is. A szakszervezet elnökét nem választják, hanem az illetékes pártbizottság nevezi ki. Az ÖSZSZ egyértelműen a munkáltatók érdekeit képviseli, ellenez minden sztrájkot, és maximálisan támogatja a magánszektort. Elősegíti az állami vállalatok magánosítását és a munkafegyelem maximalizálása érdekében részt vesz a szakszervezeti aktivisták felderítésében, elkülönítésében és felelősségre vonásában. A kínai szakszervezetek lényegében közömbösek a munkavállalók sorsát illetően, és ha összeütközésbe kerülnek a tőkések önkényeskedésével, akkor általában a munkáltatók érdekeit védelmezik. Ennek ellenére a KKP hivatalosan azt hirdeti önmagáról, hogy ő a dolgozók oldalán áll és valójában nincs kibékíthetetlen ellentét a különböző társadalmi osztályok között. Éppen ezért a marxizmus által hirdetett osztályharcra sincs szükség. A szocializmus építése kínai jellegzetességekkel az osztályharc kiküszöbölését is jelenti.

A KKP lecsap az ellenállókra

1994 óta több mint húszezer kínait ítéltek halálra. Többségük ipari munkás. Nem olyan politikai ellenállókról van szó, akik a nyugati demokrácia híveként harcolnak a rendszer ellen. Velük szemben is fellép az államhatalom, de nem olyan keményen, mint a munkásellenállókkal szemben. A nyugati multinacionális cégek valójában rokonszenveznek ezekkel az intézkedésekkel, mert ez biztosítja a Világkereskedelmi Szervezet által előírt feltételek kialakítását és fenntartását Kínában is. Ezek közé tartozik a társadalmi stabilitás, lehetőleg minden hatékony munkás-ellenállás megnehezítésével vagy kizárásával. A nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia így tud hozzájutni nagyon olcsó és engedelmes munkaerőhöz Kínában. Egyidejűleg tanúi lehetünk annak, hogy Kína-szerte egyre több spontán tiltakozásra kerül sor a rendkívül nehéz munkaviszonyok miatt. A tiltakozások fő okai a törvénytelen elbocsátások, a ki nem fizetett munkabérek, az alkalmazás önkényessége, az érvényes munkajogi szabályok semmibevétele. A munkavállalók azonban meglehetősen szervezetlenek és így ellenállásuk nem eléggé hatékony.

Cáfolhatatlan tényekkel támaszható alá, hogy "a szocializmus építése kínai sajátosságokkal" ugyanolyan megtévesztés, ahogyan más országokban is szocializmusnak nevezték azt a diktatórikus állammonopolista rendszert, amelynek keretében egy felelősségre nem vonható uralkodó csoport rendőrállami módszerekkel rendelkezett az adott ország vagyonával és az emberek sorsával, életével. Kína is kapitalista diktatúra, amelyet kemény rendőri módszerekkel irányítanak. A hatalom itt is egy szűk uralkodó csoport kezében van, aki marxista szólamokkal álcázza diktatórikus hatalmát.

A pusztító környezet-szennyeződés

A bámulatos ipari növekedés Kínában példa nélkül álló környezet-szennyeződéssel párosul. A kémiai oxigén igény (chemical oxygen demand - COD) mérőszámai rendkívüli mértékben megemelkedtek, és ugyanezt lehet elmondani a kén-dioxid szennyeződés növekedéséről. Erről tanúskodnak azok az adatok, amelyeket a pekingi Állami Környezetvédelmi Hivatal és az Országos Statisztikai Hivatal, valamint az Állami Fejlesztési és Reform Bizottság tett közzé Pekingben. 2005-ben a COD szennyeződés 6,9 millió tonna volt és 2006 első felében ez 3,7%-kal növekedett. A kén dioxid szennyeződés, amely 2005-ben csaknem 13 millió tonna volt, még nagyobb arányban, több mint 4%-kal növekedett.

Az Új Kína hírügynökség jelentése szerint a környezetszennyező anyagok mennyiségének növekedése Kína fokozott energiafogyasztására vezethetők vissza. Az iparosodással együtt járó városiasodás következtében rendkívül gyorsan növekszik a városi szennyvíz mennyisége is, amely gyorsított mértékben rontja az ivóvíz minőségét. A környezetvédelmi problémákat súlyosbítja a szennyezést mérő létesítmények hiánya. Ilyen berendezéseket még a különböző hőerőműveknél és az új ipari üzemeknél sem szereltek fel. Hiányzanak a megfelelő kapacitású szennyvíztisztító létesítmények is. A jelentés szerint az utóbbi időben épült hőerőműveknek mindössze a fele van kénmentesítő berendezésekkel ellátva. A legtöbb kémiai oxigén szennyeződést a papír-, a vegyi-, és a textilipar tevékenysége okozza. A pekingi vezetés már elfogadott egy olyan programot, amely előírja, hogy 2010-ig a COD, valamint a kémiai dioxid szennyeződést 10%-kal csökkenteni kell.

A legfejlettebb országokban már szigorú szabályok írják elő, hogy a szennyvizeket a meghatározott COD szabványok szerint kell megtisztítani, mielőtt azokat visszaengedik a természetes vizekbe. Az egyik legszigorúbb ország ebből a szempontból Svájc, ahol maximális mértékben meg kell tisztítani minden szennyvizet és iparilag felhasznált vizet, mielőtt az a természetes vizekbe ereszthető.

A gyors növekedéssel járó pénzügyi gondok

Kína legnagyobb kereskedelmi partnere már több évtizede az Egyesült Államok. Eddig csak Washington aggódott amiatt, hogy az egyre növekvő eladósodása Kína irányában fenyegetést jelent Amerika irányító szerepére a világ pénzügyi rendszerében. 2006-ban azonban már Kína is egyre nagyobb aggodalommal tekint feltartóztathatatlanul növekvő amerikai exportjára. Növekvő dollármilliárdjai tükrözik, hogy milyen nagy a kereslet nyugaton a kínai áruk után, de nagy a kereslet a kínai népi-pénz, kínaiul a renminbi, vagy más néven jüan iránt is. Hosszú évekig a 8,28 jüan/dollár árfolyam volt érvényben. 2006 július vége óta egy dollárt 7,97 jüanon jegyeznek Sanghajban, Kína pénzügyi központjában. Peking egyelőre ellenállt annak a nyomásnak, hogy felértékelje a jüant a dollárhoz viszonyítva. Mindössze ahhoz járultak hozzá, hogy a renminbi értéke 2 százalékkal növekedjék. Attól tartanak, hogy a nagyobb arányú felértékelés aláásná exportjuk versenyképességét és számos kínai vállalatot csődbe kergetne.

A pénzvilág előrejelzéssel foglalkozó elemzői azonban úgy látják, hogy Kínának nincs más lehetősége, minthogy felértékelje nemzeti valutáját. A meghatározó pénzügyi véleményformálók álláspontja szerint ma ez a kínai gazdaság legfontosabb problémája. Ezt egyes elemzők úgy fogalmazzák meg, hogy Kína valójában kemény küzdelmet folytat a globális spekulatív tőkével. Ha ebben a hazárdjátékban nem lép időben és megfelelően, akkor súlyos károk érhetik, és jelentősen sérülhetnek nemzeti érdekei.

A nehézséget az okozza, hogy egy fejlődőben lévő gazdaságnak rendkívül nehéz gazdaságilag hatékonyan befogadnia havi 17 milliárd dollárt. A kínai gazdaságba beáramló óriási készpénz mennyiség az egyik oka a 2006-os év második negyedévében megtapasztalt 11,3%-os növekedésnek. Kína már a gyakorlatban kipróbálta a kötelező tervszámok alapján működtetett parancsgazdálkodást. Ezt a módszert most is igénybe vették. A kormányzat egyszerűen megparancsolta a bankoknak, hogy kevesebb kölcsönt nyújtsanak, illetve felelősségre vont olyan tartományi vezetőket, akik túl sokat költöttek beruházásokra. Ha ezt a módszert folytatja a kormányzat, akkor viszont ő maga ássa alá a pénzügyi szektor, ezen belül a bankok önállósítását és a piacgazdaság követelményeihez való alkalmazkodásukat.

A központi kormányzat azzal is megpróbálkozott, hogy felemelte a kamatlábakat. Ezzel elérte a gazdaság növekedésének bizonyos mérséklését, de ugyanakkor hatalmas mennyiségű dollárt vonzott Kínába. Ez a pénz a pénzügyi befektetőktől származik, akik nem termékeket óhajtanak vásárolni, hanem a pénzből kívánnak még több pénzt csinálni. E tényezők arra utalnak, hogy a kínai vezetés bizonyos tekintetben csapdába került és nincs könnyű kiút a robbanásszerűen növekedő export és az alulértékelt nemzeti valuta által létrehozott nehéz helyzetből.

Kína irányítói tanulmányozzák a fejlett nyugati országok pénzügyi-rendszerét, és ezért megpróbálják sterilizációs műveletekkel enyhíteni a kínai gazdaságra ráömlő dollárfolyam hatását. A kínai központi bank, a People's Bank of China felvásárolja a dollárt a kereskedelmi bankoktól renminbibe denominált államkötvényekbe, ezután pedig korlátozza a bank által nyújtható hitelek nagyságát. Az úgynevezett fix vagyontárgyakba, mint amilyenek az ingatlanok, utak, óriási mértékben megnövekedett az elmúlt 6 évben a külföldi befektetések mértéke. 2000 óta ez már a hatodik esztendő, amikor a beruházás volumene gyorsabban növekszik, mint maga a gazdaság. Ez nem fenntartható folyamat.

A Kínába özönlő dollármilliárdok kezdik aláásni azokat a pénzügyi reformokat, amelyek 1995 után elkezdődtek. Azért, hogy a bankok hatékonyabban szolgálják ki a piacgazdaságot, Peking csökkentette a politikai okokból nyújtott kölcsönöket az eladósodott állami vállalatoknak és megkönnyítette külföldiek bekapcsolódását kisebbségi résztulajdonnal a különböző vállalkozásokba. A pekingi vezetés még azt is bevezette, hogy rendszeresen számon kérte a bankok vezetőit, mind az elért nyereségek, mind a veszteségek miatt. Amikor a központi bank sterilizálja a dollárt, úgy, hogy felvásárolja őket alacsony kamatozású renminbibe denominált kötvényekbe, csökkenti a pénzzel elérhető profitot.

(A bankári tevékenységben sterilizáció a központi banknak az az eljárása, amikor elszigeteli magát a nemzetközi pénzpiacokon érvényes átváltási arányoktól annak érdekében, hogy csökkentse vagy növelje a forgalomban lévő pénz mennyiségét. Az adott ország központi bankja kötvényeket bocsát ki olyan kamatfelárral, amely előnyössé teszi a pénzügyi befektetők és a bankok számára, ha pénzüket ily módon hasznosítják.)

A kínai pénzrendszer irányítói szándékosan alacsony szinten tartják a reálkamatokat. 2006 szeptemberében például ez az arány 3% alatt volt, mert így akarták távol tartani a spekulációs forró pénzeket attól, hogy a jüan felértékelésére spekuláljanak. Az ily módon rendelkezésre álló viszonylag olcsó pénz utat talál az új ipari üzemek építéséhez és ingatlan-fejlesztésekhez. Továbbra is az állami tulajdonban lévő üzemek kapják a legtöbb pénzügyi támogatást. Mivel a magánszektor így nehezebben jut hitelhez, ezért ez a pénzügyi politika is hozzájárul ahhoz, hogy egyre növekszik a kínai bankrendszerben a nem termelő tőke aránya. Ez természetesen mérsékli az egész gazdaság termelékenységét is. A pekingi kormányzat pénzügyi illetékesei attól tartanak, hogy ha felértékelődik a jüan, akkor az beindít egy feltartóztathatatlan folyamatot, ami a kínai valuta további értéknövekedését váltja ki. Nyugati pénzügyi szakértők viszont úgy látják, hogy minél tovább tartja mesterségesen alacsony árfolyamon a jüant Peking, annál több tőke megy veszendőbe azáltal, hogy nem kellő hatékonysággal fektetik be. Ez lelassítja a bankrendszer reformját, és a nem termelő pénztőke ára egyre költségesebb lesz.

Nyugati pénzügyi szakértők szerint a renminbi jelenleg 15%-kal van alulértékelve. Felmerül a kérdés, hogy miért nem költik a kínaiak a dollárfeleslegüket tartalékolásra. Japánban például az 1980-as és az 1990-es években, amikor hatalmas export többletre tettek szert, akkor a vezető nagyvállalataik és leggazdagabb üzletembereik szinte mindent felvásároltak, ami kapható volt a világpiacon, hollywoodi stúdióktól az impresszionista festők remekműveiig. Kínai szakértők mérlegelik egy nagy kapacitású, stratégiai kőolaj-tartalék raktározását 30 milliárd dollár értékben. Gondolkodnak kínai békehadtest létrehozásán is, amely ezer és ezer alkalmazottal működne. Pénzügyi szakértők szerint azonban egyik sem elég nagy ahhoz, hogy lekösse Kína hatalmas külföldi pénztartalékait.

Kína kísérletet tett arra is, hogy Szingapúrt utánozza, amely hatalmas kereskedelmi többletét telefonrendszerek és kikötők építésére fordította. Szingapúr felvásárolta részben a Microsoft-nak a részvényeit és nagy összegű beruházásokat eszközölt indonéz bankokba. Peking arra ösztönzi a kínai biztosító vállalatokat és nyugdíj-alapokat, hogy több mint 8 milliárd dollárt fektessenek be külföldi kötvényekbe és értékpapírokba. Másokat pedig arra próbál rávenni, hogy vásárolják fel a stratégiai nyersanyagokat, különösen a kőolaj-tartalékokat, ahol lehet, elsősorban Afrikában.

Egy olyan méretű ország, mint Kína, mindezt csak a világközvélemény és a globális gazdaság aggodalommal figyelő szemei előtt tudja megtenni. Ezért amikor Kína meg akarta vásárolni 2005-ben az UNOCAL-t, az Egyesült Államok Kongresszusa lépett közbe, hogy megakadályozza. Ha Kína továbbra is akadályozva lesz abban, hogy multinacionális cégeket vásárolhasson, akkor nem fogja tudni megfelelően befektetni óriási exportjövedelmét. Kényszerűségből amerikai államkötvényeket vásárol. Azaz az Egyesült Államok kormányzata egyre inkább Kína adósává válik. Washington máris 33 milliárddal adósa Pekingnek, ennél többel csak Tokiónak tartozik, mert Japán 640 milliárd dollár értékben vásárolt amerikai államkötvényeket. Így az a furcsa helyzet állott elő, hogy Kína segíti elő az amerikaiak fogyasztását, és nem Kínában hoz létre egy olyan fogyasztói piacot, amely hosszú távon biztosítaná a keresletet a kínai gazdaság termékei iránt. Egy ilyen belső piac létrehozása megoldaná a kínai gazdaság dilemmáját, de ehhez át kellene alakítani az egész rendszert. Az éhbérért dolgoztatott kínai millióknak igazságosabb béreket kellene fizetni és életszínvonalukat jelentősen növelni kellene. Az így felemelkedő százmilliók azonban már nem tarthatók úgy kordában, ahogyan azt a politikai hatalom monopóliumával rendelkező KKP gyakorolja. S mivel a KKP-nak saját hatalma fontosabb, mint a kínai milliók felemelkedése, ezért egyelőre nem találják ebből a gazdasági dilemmából a kivezető utat.

A lakosság anyagi felemelkedése változtat a hatalmi viszonyokon is, mert a vagyon egyben kibővíti az önrendelkezést, a kibővült önrendelkezés pedig azt jelenti, hogy a tömegek számára lehetővé válna saját szükségleteik és érdekeik érvényesítése a politikai viszonyokban is. Ez viszont a hatalmat ma saját monopóliumaként gyakorló kommunista vezető csoportnak nem érdeke.

Nyugati gazdasági megfigyelők úgy vélik, hogy a jelenlegi ellentmondás gyökerei a Kínában az 1980-as években végrehajtott reformhoz nyúlnak vissza. Ekkor volt az, hogy Teng Hsziao-ping megnyitotta a termelő szektort a vállalkozások számára és lehetővé tette külföldi beruházók részvételét is. Ugyanezt nem tette lehetővé a pénzintézetek és a bankok számára. Az, hogy csak az értékelőállító termelő gazdaság vált nyitottá, de a pénzből még több pénzt előállító pénzgazdaság zárva maradt, lehetővé tette Kína számára, hogy elkerülje azokat a gazdasági nehézségeket, amelyeket a bankok csődjei idéztek elő 1997-ben és 98-ban egy sor ázsiai országban.

A kínai bankok ezt a pénzügyi válságot megúszták. Ez azzal a hátránnyal járt számukra, hogy a kínai pénzügyek irányítói még mindig nem tanulták meg, hogy miként kell versenyhelyzetben ésszerű kockázatokat vállalva menedzselni a pénzügyeket. A kínai pénzgazdaság tehát válaszút előtt áll, és Peking fél attól, hogy a kínai pénzügyi szektort teljesen megnyissa a szabad verseny számára. A túl gyors növekedéssel járó pénzügyi nehézségek azonban leküzdhetőek lennének, ha Kína jelenlegi uralkodó körei vállalni mernék olyan gazdasági és társadalmi viszonyok kialakulását az országban, ahol a kínai százmilliók ténylegesen rendelkeznek azzal a lehetőséggel, hogy közvetlenül ellenőrizzék saját gazdasági és politikai létfeltételeiket.

Kína katonai felemelkedése

Az Egyesült Államok katonai szakértői úgy látják, hogy Kína óriási gazdasági potenciálját valójában hadseregének az erősítésére és katonai hatalmának a növelése érdekében fejlesztette ki. Az elmúlt négy évben a washingtoni Kongresszus, az Egyesült Államok törvényhozása évről évre jelentést kért a Pentagontól, az amerikai nemzetvédelmi minisztériumtól Kína katonai hatalmának a növekedéséről. A legutóbbi ilyen jelentést 2006 májusában hozták nyilvánosságra a következő címmel: "FY04 REPORT TO CONGRESS ON PRC MILITARY POWER (Pursuant to the FY2000 National Defense Authorization Act) - Annual Report On The Military Power Of The People's Republic Of China (http://www.defenselink.mil/pubs/d20040528PRC.pdf).

. A mintegy ötven oldalas jelentés azonban arról győzi meg az olvasóját, hogy eltúlozzák a kínai katonai fenyegetés mértékét és azt, hogy Kína máris olyan katonai szuperhatalom, amely fenyegetheti az Egyesült Államokat.

A Pentagon jelentése megállapítja, hogy Kína minden évben két számjeggyel leírható százalékkal növeli katonai kiadásait. Gyorsított ütemben növekszik a rakéták, a harci gépek, a légvédelmi eszközök, a felszíni hajók és tengeralattjárók száma. Különösen a tajvani szorosban fokozódott a katonai jelenlét. Ez ma már olyan mértéket ért el, hogy az erőviszonyok a szárazföldi Kína számára előnyösebbek. A kínai katonai vezetés szoros figyelemmel követi az Irakban és az Afganisztánban folyó háborút, és katonai doktrínájukat a közösen végrehajtott hadműveletekre összpontosítják, amit hálózatközpontú hadviselésnek neveznek, és amelyet a támadó akciók jellemeznek.

Kína hivatalosan 35 milliárd dollárt költ fegyverkezésre, ami 15%-os növekedés 2005-höz képest, de amely így is csak a nemzeti össztermék 1,5%-át teszi ki. Összehasonlításképpen az amerikai katonai költségvetés tizenötször nagyobb ennél, és a nemzeti össztermék 4%-ára rúg. Japán és Dél-Korea védelmi kiadásai is aránylagosan nagyobbak, mint Kínáé. Kína továbbra is a gazdaság növekedésénél nagyobb ütemben fejleszti haderejét, ugyanakkor Kína többi szektorához képest valamivel kisebb a növekedése. Ez arra utal, hogy mégse a fegyverkezés a legfontosabb állami feladat.

A jelentés azt állítja, hogy Kína katonai hatalmát ki akarja terjeszteni Ázsia jelentős térségeinek az ellenőrzésére. De ezirányú konkrétumokat nem tud felsorolni. Arra is kitér, hogy a kínai katonai teoretikusok behatóan vizsgálják az információs technológia alkalmazási lehetőségeit, mégpedig azért, hogy a Kínai Néphadsereg Kínától távol is képes legyen nagy pontossággal katonai akciókat végrehajtani. Ezeket az felvetéseket a gyakorlatban még nem próbálták ki, tehát csak elméleti elgondolásként léteznek. A jelentés készítői szerint a kínai katonai vezetőket meglepte az iraki és az afganisztáni háború, mert ott a modern katonai hadviselés gyors változásának lehettek a tanúi. Ez arra utal, hogy a kínai tábornokok elavultnak tartják azokat a módszereket, amelyeket a kínai hadsereg eddig alkalmazott. Kína egyelőre nem tett a gyakorlatban erőfeszítéseket arra, hogy kiterjessze katonai ellenőrzését a tengereken is, távol Kínától. Egy ilyen stratégiához repülőgép-anyahajókra, mélytengeri tengeralattjárókra lenne szükség. Ahhoz, hogy Kína megjelenjen haderejével a távolabbi vizeken, többek között tengeralattjáró elhárító hadviseléshez szükséges fegyverrendszerrel is rendelkeznie kellene.

A jelentés leginkább figyelemre méltóbb része azonban a negyvenedik oldalon olvasható: "Kína nem rendelkezik katonai képességgel ahhoz, hogy megbízhatóan végrehajtsa politikai célkitűzéseit Tajvan szigetén, különösen ha szembesülnie kell külső beavatkozással." Pekinget féken tartja az a várható politikai és gazdasági megtorlás, amelyet vele szemben alkalmaznának, ha megtámadná Tajvant. Kína vezetői azt is felismerték, hogy egy háború súlyosan visszavetné a gazdasági fejlődést. Tajvan Kína egyedüli legnagyobb közvetlen külföldi befektetője. Egy nagy méretű katonai kampány szétrombolná Tajvan gazdasági infrastruktúráját."

Ebből az derül ki, hogy Kínának egyelőre nincs meg a képessége arra, hogy totális inváziót hajtson végre Tajvan ellen, akkor is, ha ezt akarná. Kína nehezen tudná fenntartani életbevágóan fontos tengeri útvonalait, miközben állandó blokád alatt kellene tartania Tajvant.

Korábban a katonai-ipari komplexum a Szovjetuniót használta mumusként. A szovjet fenyegetésre való hivatkozással csikarta ki a washingtoni törvényhozástól az egyre nagyobb katonai kiadásokat. Amikor Johnson elnök 1967-ben arra utasította védelmi miniszterét, Robert McNamara-t, hogy fejlessze ki a rakétaelhárító rendszert, az angol nevéről ABM-nek (Anti-ballistic Missile) nevezett rendszert, McNamara ellenezte ezt az elképzelést, mert a szakértők bebizonyították neki, hogy nem nyújt kellő védelmet a szovjet rakétákkal szemben. Ahhoz, hogy leküzdjék elég, ha megemelik a támadó rakéták számát. McNamara tartott munkatársainak egy beszédet, amelyben kifejtette, hogy miért nincs értelme egy ilyen rendszert megépíteni. Következtetése azonban az volt, hogy mégse árt megépíteni egyet, mert legalább megvéd a kommunista Kína jövőben várható támadásával szemben. Ezt követően Paul Warnke, aki ekkor McNamara egyik helyettese volt, felkereste szobájában és rákérdezett, hogy "Kínai bombákra gondoltál, Bob?" McNamara lehajtott fejjel csak ennyit válaszolt: "Ki mást tehetnék felelőssé?"

Tehát már 1967-ben számításba vették Kínát, mint ügyeletes mumust, abból a célból, hogy igazolni lehessen az óriási katonai kiadásokat, melyek működésben tartják azt a katonai-ipari komplexumot, amely még a második világháborút követően létrejött, de leszerelésére és békés célra történő átállítására nem került sor. Ahhoz, hogy folyamatosan állíthassa elő a drága fegyvereket és hadi anyagot folyamatosan "jó kis háborúkra" van szükség, amelyek a raktáron lévő készleteket elfogyasztják és az ellenértékből meg a busás profitból újabb fegyvereket lehet gyártani újabb "jó kis háborúk" számára. Ha nem lenne a kínai mumus, akkor ki kellene találni.

---