Máig tartó küzdelem az önálló magyar pénzrendszerért

II. rész

1850-ben még óriási vívmánynak számított minden kilométer új vasút. 1867-ben nyolc vasútvállalat működött. Számuk hamarosan húszra emelkedett, több mint 70 vasúti vonallal. A vasútépítés eredetileg magánvállalkozásban folyt, csak 1877 után kezdődött el az államosítása. A Magyar Állami Vasutak, azaz MÁV 1868-ban jött létre és első elnöke Fest Imre volt. Működött Magyarországon ebben az időben a teljesen Osztrák Államvasút Társaság is. Azért érdemes szót ejteni róla, mert ez a társaság volt a tulajdonosa a Resicai Vasműveknek és a körülötte lévő szénbányáknak. Működött már ebben az időben a Déli Vaspálya-Társaság, amelynek fő részvényesei a Rothschildok, továbbá főrendi arisztokraták voltak. Osztrák igazgatósági tagjai sorában ült Rothshild Anselm báró. Francia igazgatósági tagjai közt Rothschild Alfons báró, valamint Rothschild James báró és Rothschild Lionel báró.

Miért volt jó üzlet a vasútépítés?

A magyar állam óriási áldozatokat vállalt a magyar vasúthálózat kiépülése érdekében. Így például kamatbiztosítást nyújtott a finanszírozáshoz. Ennek megfelelően, ha a már működő vasút nem hozott annyi hasznot a befektetett tőkék után, hogy az elérje a legkisebb kamathozam mértékét, akkor a magyar állam a legkisebb kamathozam szintjéig kiegészítette az osztalékot. Tehát nemcsak azért volt jó üzlet a vasútépítés, mert komoly profitot hozott, hanem azért is, mert gyakorlatilag nem járt kockázattal. Az állam biztosította előre a hasznot a kamatok legkisebb százalékának a mértékéig.

Ebből a kamatbiztosításnak nevezett rendszerből később óriási zavarok és kellemetlenségek származtak, amelyek hozzájárultak a magyar államháztartás megingásához. Végül csak úgy lehetett elhárítani ezeket a pénzügyi zavarokat, hogy az államnak meg kellett vásárolnia a vasutakat. Ezeket a nehézségeket azonban ekkor még nem sokan látták. Külföldön is állami kamatbiztosítással finanszírozott magánvasutak épültek. Ami Magyarországot illeti, az akkori magyar kormányok a kamatbiztosítási rendszert az 1867-es kiegyezést megelőző abszolutista kormányoktól kapták örökségbe. A magyar Országgyűlés tehát kamatbiztosítással finanszírozta a vasútépítéseket. Így épültek meg az Alföld-Fiumei, a Magyar-Keleti, a Magyar-Északkeleti, az Eperjes-Tarnovi, és a Duna-Drávai Vasutak.

A magyar állam kész volt áldozatokat hozni a vasútrendszer gyors kiépítése érdekében. A garantált kamatokat viszont az úgynevezett engedélyesek vitték el. A vasútépítési engedélyt általában a megfelelő összeköttetésekkel rendelkezők tudták megszerezni. A protekciózás következtében a vasutak engedélyezését és építését a rendszertelenség, valamint a tervszerűtlenség jellemezte. A kapkodás azzal a következménnyel járt, hogy olyan vidékeken is épültek vasutak, amelyek forgalmi és gazdasági igényei nem biztosítottak kellő igénybevételt. A drágán épült vasutak gyakran a beruházási költségeket sem fedezték. A vasútépítési-engedélyezésnél a legfőbb szempont azonban az államilag szavatolt búsás jövedelem volt.

Mindezt a viszonylag kockázatmentes vagyonszerzési lehetőség motiválta. Amikor a kamatbiztosítási rendszert a költségvetés hiányai miatt az állam 1870-es évek második felében megszüntette, a vasútépítések költsége kilométerenként 100 000 aranyforintról hirtelen 17 000 aranyforintra csökkent. (Csak tájékoztatásul közöljük, hogy Magyarországon 1892-ig aranyforint, 1892-től 1900-ig egyrészt aranyforint, másrészt az Osztrák-Magyar Monarchia egészében érvényes korona együttesen volt forgalomban, majd pedig 1900-tól csak a korona, mint a Monarchia közös valutája). Az árkülönbözetből nyilvánvaló, hogy 83 000 aranyforintot a Magyar Államkincstár terhére kézen közön eltüntettek. A biztosított kamatokat a magyar költségvetés e jogtalan különbözet után is fizette.

A vasútépítést jelentősen drágította, hogy magas volt az ára a vasnak, a finanszírozáshoz szükséges tőkének, valamint a munkaerőnek. A legfontosabb drágítási tényezőnek azonban a mértéktelen nyereségvágy bizonyult. Az egyébként tekintélyesnek mondható magyar vasúthálózat azért nem szolgálta kellően a magyar gazdaság érdekeit, mert még az abszolutizmus korszakából fennmaradt vasúttársaságok is, úgy mint az Osztrák Államvasút és a Déli Vasút, egymással ellentétes forgalmi politikát folytatott. Az említett és a nagy pénzintézetek által támogatott vállalatok államot képeztek az államban. Ez különösen a nagy pénzügyi válság után vált nyilvánvalóvá, amikor a hitelező bankárok szinte kedvükre-kényükre packázhattak a meggyengült, és pénzügyi válságba sodródott magyar állammal. Pénzügyi önkényüket csak az államosítással sikerült megtörni.

A Habsburg- és a Rothschild-dinasztia dualizmusa

Az 1860-as évek végén és az 1870-es évek elején még nem volt államosítás. A tőke valósággal elözönlötte a vasútépítéseket. A vasutak igazgatóságában és engedélyesei sorában a már hivatkozott Rothschildokon kívül ott találjuk Magyarország akkori gazdasági és politikai vezetőit: Gróf Forgách Antaltól Falk Miksáig, aki a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara ipari szakosztálya vezetőségének volt a tagja. Bárhol is nézzük meg az igazgatóságokra vonatkozó dokumentumokat, a Rothschildok sehonnan sem hiányoznak. Ugyanez mondható el a szénbányákról és a vasipari üzemekről. A nevek ugyan különbözőek így olvashatjuk Wodianer Sámuel, Trefort Ágoston, Csengery Antal vagy Tisza Kálmán neveit. De ha e nevek mögé nézünk, kiderül, hogy strómanokkal állunk szemben és minden név mögött az igazi tulajdonos: egy Rothschild.

A Rothschildoknak a Habsburg uralkodó házhoz, és az Osztrák-Magyar Monarchia két kormányzatához való viszonya ma is csak hiányosan és meglehetősen homályosan van felderítve. Mi is csak arra szorítkozunk, hogy leszögezzük, az uralkodóház és Rothschild dinasztia kölcsönösen támogatta egymást. A Rothschildok biztosították a pénzügyi támogatást, az uralkodóház pedig katonai és közjogi hatalmával támogatta a Rothschild ház pénzügyi hegemóniáját.

1848 és 1849 után nem Alexander von Bach, Schwarzenberg herceg vagy Bruck báró pénzügyminiszter volt az abszolutizmus igazi támasza, hanem Rothschild-ház, amely még az árvízkölcsönben és a Lánchíd-társaságban is részt vett. Megállapíthatjuk, hogy a Rothschild ház pénze irányította ebben az időben a magyar gazdaságot. Nem egy konkrét személyről van itt szó, hanem a Rothschild névvel fémjelzett pénzügyi érdekcsoportról, azaz egy informálisan működő pénzkartellről, amely az egész magyar pénzügyi és gazdasági életet behálózta. Ez az informális pénzkartell irányította a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankot a kritikus időkben. Ez a Rothschild ház által dominált pénzkartell megszerezte az ország szenét, vasát, vasútjait, a pénzügyi rendszer egészét, és ezzel a hatalmas befolyásával akadályozta a magyar ipar kifejlődését. Elérte, hogy ne jöhessen létre egy erős és egységes magyar nemzeti állam.

Tény, hogy a magyar kapitalizmusnak ez a korszaka bizonyos értelemben fellendülésnek számít a XVIII. században és a XIX. század első felében tapasztalható lassú fejlődéshez, szinte stagnáláshoz képest. Ha viszont azt is figyelembe vesszük, hogy ebben az időszakban nemcsak Magyarország, hanem 1850-től kezdve csaknem minden európai nép részt vett az általános gazdasági haladásban, akkor Magyarország teljesítménye már nem számottevő. Angliának és Magyarországnak ebben az időben 10-10 millió lakosa volt. Egy évszázad alatt Anglia lakossága megnégyszereződött, Magyarországé pedig csak a duplája lett. A népesség rohamos növekedése szoros összefüggésben állt az ipari és a mezőgazdasági termeléssel. A mezőgazdaságban mutatkozó felesleges munkaerő az iparban helyezkedett el Angliában. Magyarországon ez nem volt lehetséges. A mezőgazdasági technika nem igényelt több munkaerőt, ezért a feleslegessé vált munkaerő vagy elpusztult (a magyar halálozási arányszám már ekkor is az egyik legmagasabb volt a világon), vagy kivándorolt. Tény, hogy Magyarország élen járt a kivándorlók száma vonatkozásában. Külön törvényt hoztak a kivándorlás szabályozására. Évente 200 000 családfő hagyta el a XIX. és a XX. század fordulóján Magyarországot. Több mint két millió a nyilvántartott kivándoroltak száma, de a tényleges szám a statisztikai adatok pontatlansága miatt jóval nagyobb. Sok a kiszököttek száma, akik útlevél nélkül távoztak, vagy ha útlevéllel is, de kivándorlási szándékuk bejelentése nélkül.

A Magyarországról kivándorlók két legfontosabb célországa az Egyesült Államok és Kanada volt, ahol megtalálták azt a megélhetési lehetőséget, amelyet Magyarország - elsősorban a pénzkartell működése miatt - nem volt képes nyújtani nekik. Az 1930-as években készült felmérések szerint 4-5 millió magyar élt ebben az időben szétszórva a nagyvilágban. Ők - ha Magyarországon maradhattak volna - akkor a Kárpát-medencében élő magyarok létszáma 8-10 millióval több lehetett volna már ebben az időben is.

Magyar nemzet alatt ma egynyelvű, egykultúrájú népet értünk. Abban a korszakban - tehát a XIX. század végén és a XX. század elején - a történelmi Magyarország lakosai azonban többnyelvűek voltak. A gazdasági fejlődés is hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország városai elmagyarosodtak és a nemzetiségi nyelveket beszélők elsősorban a kevésbé fejlett vidékeken éltek. A magyar ipar fejletlensége tehát nemcsak a kivándorlást mozdította elő, de sok embert arra kényszerített, hogy elmaradott vidékeken éljen, rossz anyagi körülmények között. Sok ilyen nyomorban élő látta, hogy a magyarok lakta városokban jobb az élet, míg ő talán nem-magyar anyanyelve, nemzetisége miatt, rosszabb körülmények között kénytelen élni.

Az, amit a nyíltan magyarellenes szabadkőműves, Scotus Viator, megbízói utasításait teljesítve, hamisan nemzetiségi sérelemnek tűntetett fel a történelmi Magyarországon, az valójában nem volt más, mint a kellő mértékű iparosodás hiánya. Emiatt nem jutott mindenkinek elegendő kenyér. Nem a magyarok elnyomása volt a nemzetiségi nyomorúság elsődleges oka, hanem az, hogy megszűnt a Kárpát-medencében annak a lehetősége, hogy mindenki egyformán kielégítő megélhetéshez juthasson. Az életlehetőség beszűkülésének legfőbb akadálya azonban a láthatatlan, de nagyon is létező pénzkartellnek a működése volt.

A Monarchia részeként működő történelmi Magyarország így maradt le a fejlődésben nemcsak Anglia, de a többi nyugat-európai ország mögött is. A nem magyar ajkú lakosság részben a tudatlanság, részben a megtévesztő propaganda hatására azt hitte, hogy nyomorát a magyarok kizsákmányolása okozza. Valójában a magyar ajkú lakosság is áldozat volt, annak a pénzkartellnek az áldozata, amely őt magánjogi technikákkal, az arctalan pénzviszonyokba elrejtőzve - szinte észrevétlenül - kötötte gúzsba.

1848 és 1849 eseményei a magyar fejlődést gátló feudális korlátokat széttörték. Helyükbe azonban a modern kapitalizmus alig érzékelhető, megfoghatatlan, láthatatlan láncai kerültek. A Rothschild-ház által irányított pénzrendszer és pénzkartell új és veszélyes kötelékekkel bénította meg a feudális kötöttségektől megszabadított lakosságot. Mi volt az oka annak, hogy a Rothschild érdekeltség, valamint az általa működtetett kisebb érdekcsoportok ilyen fontos szerephez juthattak?

A teljesítménytől elszakított tulajdon

Ennek többek között jogi magyarázata is van. A történelmi magyar tulajdonjognak római jogi - tehát kapitalista - tulajdonná történő átalakulásával a pénzintézetek és a nyíltan vagy csak rejtetten működő pénzügyi kapcsolatok átfogó kartellé tudtak szerveződni. Ez a kartell pedig teljes mértékben irányította a történelmi Magyarország szén- és vasiparát, közlekedését, vagyis a kapitalista ipari fejlődés három legfontosabb tényezőjét. Ez a Rothschild ház által megszervezett és irányított pénzkartell az osztrák ipar előnyére irányította Magyarország gazdasági életét. Ez a magyarázata többek között a szén, mint elsőrendű energiahordozó árában észlelt rendellenességeknek.

Az a magyarok számára gyarmati jellegűnek mondható iparpolitika, amely Mária Terézia és fia, II. József alatt a magyarok hátrányára érvényesült, végül is egy még hátrányosabb, a Rothschild érdekeltségek által irányított iparpolitikába torkollott. Ezen megállapításunk alátámasztására nem elég a pénzkartellben tényekkel kimutatható személyi összefonódásokra hivatkozni. Ki kell térni az ekkor már működő tőzsde szerepére is. Ha közelebbről szemügyre vesszük a tőzsde árfolyamainak alakulását, akkor a széntermelésnél, a vasgyártásnál és a vasútépítésnél tapasztalható jelenségekre bukkanunk.

Összefüggés van a történelmi események, valamint a széntermelés, a vasútépítés és a tőzsdei árfolyamok között. Ezek az összefüggések azonban rejtettek és általában nincsenek a közvetlen belpolitikai, parlamenti vagy választási eseményekkel kapcsolatban. A Monarchia idején Magyarország politikai rendszerének központjában az Országgyűlés tevékenysége és a közjogi viták állottak. A Parlamentben gyakran viharos jelenetek zajlottak, miközben a tőzsde nyugodt maradt. Előfordult, hogy harminc éves kormányzás után megbukott a liberális párt. A tőzsde mégis alig reagált. Ezért aztán elgondolkodhatunk azon: mi okozta azt, hogy a tőzsdén majdnem szabályos időközönként - 1856-ban, 1863-ban, 1869-ban, 1873-ban és így tovább - jelentkeztek a válságok. Ezek nyomán kiéleződtek a közéleti és parlamenti viták is. Az Országgyűlés igyekezett orvosolni a bajokat, de tevékenysége nem volt hatékony, mert valójában soha nem ismerte az igazi okokat, vagy a döntéshozók nem akartak azokról tudni.

Az úgynevezett gazdasági válságok rendszerint váratlanul törtek Magyarországra, és nem voltak helyi jellegűek. A legtöbb ilyen úgynevezett válság nemzetközi jellegű volt és több európai államon végigsöpört, esetleg egész Európa többi országát és más földrészeket is érintett. Felmerül a kérdés, miként kapcsolódott a Monarchia részét képező történelmi Magyarország ezekhez a nemzetközi válságokhoz? A fejletlen magyar ipar nem volt számottevő nemzetközi viszonylatban, de még a hazai szükségletek kielégítésére sem volt alkalmas. A történelmi Magyarország elsősorban mezőgazdasági ország volt. Válság esetén azonban a magyar mezőgazdaság nem tudta terményeit értékesíteni. A válságok következtében ugyanis csökkent a fogyasztás azokban az országokban, ahová a magyar mezőgazdasági termékeket exportálták, vagy iparukhoz magyar mezőgazdasági nyersanyagot, például gyapjút használtak. Éppen ezért elsősorban a magyar mezőgazdaságot sújtották a nemzetközi válságok.

A mezőgazdasági árukat a kereskedelem közvetítette, ezért a válságot a kereskedelem is megérezte. Amikor ezek a válságok végigsöpörtek az országon, egymás után mentek csődbe a magyar vállalatok. Sok úgynevezett spekuláns is tönkrement. Hogy közülük mennyi volt a valódi spekuláns és mennyi az álspekuláns, aki csak annyiban számított e csoporthoz tartozónak, hogy nem tartozott a Rothschild érdekeltséghez - ezt eddig még nem nagyon tárták fel a kutatatók.

Aki azonban ma közelebbről szemügyre veszi a történteket, kénytelen megállapítani, hogy egyetlen Rothschild érdekeltségű vállalat sem akadt a spekuláns, megbukott vállalatok között. Ezeket a cégeket valahogy nem érintette a válság. Mérlegeik rendben voltak, folyamatosan megfelelő nyereséggel dolgoztak és fejlődtek. Úgy látszik, mintha a válság egyenesen a Rothschild érdekeltség javára és kedvéért tört volna ki, hogy letarolja a függetlenül fejlődésnek indult vállalatokat. Ezért önként adódik a kérdés, hogy a válságok felidézésében vajon nem lehetetett-e része a Rothschild érdekeltségeknek és a rejtetten működő pénzkartell stratégiájának is?

Berendezkedik a bankhatalom

Az 1867-es Kiegyezés a pénz és bankügy terén, nem hozott gyökeres megoldást. Az 1867. évi XVI törvény az Ausztriában alkalmazott osztrák pénzértéket Magyarországon is érvényesnek fogadta el. Kimondotta, hogy ennek a pénzértéknek a megváltoztatása csak közös szabályozással és megegyezéssel lehetséges. Az osztrák-magyar pénzrendszer közössége tehát biztosítva volt. Az osztrák pénzérték már korábban, 1858-ban életbe lépett és az ezüstből készült valután nyugodott. Súlyegysége a pénzverdei font volt, amelyből 45 ezüstforintot, később pedig 90 aranyértékű koronát vertek. Magyarország tehát ezt az osztrák pénzértéket törvényesítette. Magyarország az Osztrák Nemzeti Bank (amely a Rothschild ház hegemóniája alatt működött) bankjegy-kibocsátási monopóliumát nem ismerte el. A tényleges állapot az volt, hogy az Osztrák Nemzeti Bank által kibocsátott bankjegyek forgalomban voltak, ugyanúgy, mint bármely más állam pénzjegyei.

Magyarországnak jogilag módja volt tehát külön központi bank, magyar jegybank felállítására. A magyar kormány mégis a Kiegyezés lázában - máig is homályos okokból - elmulasztotta külön jegybank felállítását. Lónyay Menyhért magyar és báró Franz Becke osztrák pénzügyminiszterek 1867. szeptember 12-én megállapodást kötöttek Vöslau-ban. Ennek 10. pontja szerint, amíg a Monarchia két része nem köt újabb megállapodást az osztrák birodalom pénzügyeiben, és nem hoz új törvényes határozatot a bankjegyekről, a magyar királyi minisztérium kötelezi magát, hogy Magyarországon külön jegybankot nem állítanak fel, és az Osztrák Nemzeti Bank által kibocsátott bankjegyek lesznek forgalomban - hivatalos állami pénzként. Ezeket a bankjegyeket minden közpénztárnál el kell fogadni, úgy mint eddig. Kikötötték azt is, hogy az Osztrák Nemzeti Bank köteles Magyarországon annyi fiókbankot felállítani, amennyit a magyar minisztérium szükségesnek tart. Megállapodtak abban is, hogy az Osztrák Nemzeti Bank jogosítva lesz a birodalom mindkét felében értékpapírokra, valamint a tőzsdén jegyzett részvényekre és kötvényekre is kölcsönt adni.

Aki tisztában van a pénzszuverenitás, a monetáris felségjogok jelentőségével, az világosan láthatja ebből, hogy a magyar függetlenség és ezen belül a monetáris önállóság ezzel a megállapodással komoly veszélybe kerül. A Kiegyezés értelmében a bankjegy- és jegybankügy nem tartozott az úgynevezett közös ügyek közé, hanem az kizárólagosan magyar belügy volt. A kizárólagosan magyar belügynek számító bankjegy- és jegybankügy nemzetközi kérdésnek volt tekintendő, még magyar-osztrák vonatkozásban is. Ezért nem lehetett volna egyszerű miniszterközi jegyzőkönyvvel rendezni. Legalább két egybehangzó törvény meghozatalára lett volna szükség, méghozzá szabályos nemzetközi szerződés megkötésével. Ez a jegyzőkönyv, amely a jövőt illetően oly sorsdöntőnek bizonyult, csak a kereskedelmi forgalom hiteligényeinek a biztosításáról kívánt gondoskodni. Annak megállapítását, hogy mely értékpapírokra lehet kölcsönt adni, azt a tőzsdére bízta.

A meglepő az, hogy az Osztrák Nemzeti Bank megtagadta ennek a megállapodásnak a végrehajtását. Képviselői arra hivatkoztak, hogy nem volt tudomásuk hivatalosan az egyezményről és ezért azt nem tekintik magukra kötelezőnek. Következésképpen nem hajlandóak Magyarországon sem fiókokat állítani, sem azokat megfelelő ellátmánnyal ellátni. Követelték az Osztrák Nemzeti Bank pénzkibocsátási-monopóliumának a Magyarországra történő feltétel nélküli elismerését, valamint azt is, hogy a magyar állam vállalja magára 80 millió forint állami adósság adósságszolgálati terheit. Ez a 80 millió aranyforint adósság még az abszolutizmus korában keletkezett, amikor az összbirodalmi kormányok több száz millió aranyforint kölcsönt vettek fel az Osztrák Nemzeti Banktól. Egyik kikötésük az volt, hogy ebből a kölcsönből 80 millió aranyforintot az Osztrák Nemzeti Bank pénzkibocsátási szabadalmáig nem tartoznak visszafizetni.

A 80 millió aranyforintot meghaladó összeget később visszafizették az összbirodalmi kormányok mintegy 30 millió aranyforint kivételével. Az Osztrák Nemzeti Bank a 80 millió aranyforint megfizetésére azonban 1876-ig várakozni kényszerült. Ebben az időpontban is csak a bécsi kormánytól követelhette a visszafizetést. A Rothschild ház irányítása alatt álló bécsi Központi Bank tehát azt követelte, hogy a magyar kormány is vállalja ennek a 80 millió aranyforintnak a megfizetését. Azzal fenyegetőzött, hogy ha ezt nem teszi, akkor teljesen megvonja a hitelt Magyarországtól, továbbá nem nyit új fiókokat és nem is ad nagyobb összegű ellátmányt.

A magyar pénzügyminiszter nem ijedt meg, hanem önálló magyar jegybank felállítását helyezte kilátásba. Ezt a magyar közvélemény is követelte. Nem maradt el a bécsi jegybank válasza. 1869-ben hirtelen és váratlanul tőzsdei válság tört ki. Ez a válság Bécsből érkezett és jórészt megmaradt a pesti tőzsde keretei között. A pesti tőzsdén jegyzett hazai részvények ára mintegy 30 millió aranyforinttal csökkent. Vagyis sok vagyon semmisült meg, holott a gazdaság normálisan működött. Ezzel a tőzsde jelezte, mi a kapcsolat a tőzsdei spekuláció és a nemzeti vagyon között. Ennek lényege, hogy nem minden vagyon és érték, ami a tőzsdén annak látszik.

A Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara világosan kimutatta, hogy kereskedelmi válság nem volt, csak tőzsdei válság. Ez némileg érintette az ipart is, amennyiben az iparvállalatok nagyobb mértékű hitelre voltak utalva. 1869-ben gyönge volt a termés és a terménykereskedésben érdekeltek a tőzsdén kerestek mozgástért parlagon heverő tőkéik számára. A pénzintézetek, amelyekhez az 1867-ben megindult pénzbőség miatt ömlött a pénz, az elhelyezést kereső összegeket befogadták ugyan, de gondot okozott nekik a pénz kihelyezése. Ezek a pénzek is részt vettek a tőzsdei spekulációkban. A bécsi tőzsdei krach után azonban a pesti tőzsde is kártyavárként omlott össze.

A Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara, továbbá a magyar Pénzügyminisztérium vezetői emlékiratukban a tőzsdei válság fő okának azt tartották, hogy a Monarchiának csak egy jegybankja van, amely nincs tekintettel Magyarország gazdasági érdekeire.

A magyar pénzügyminiszter 1873-ban törvényjavaslatot terjesztett elő, amelyben egy nagyobb méretű, a kereskedelem és az ipar céljait szolgáló pénzintézet létrehozását sürgeti. Arra hivatkozik, hogy a magyar vállalatok többsége nem rendelkezik kellő mennyiségben a tevékenységéhez szükséges üzleti tőkével. A beindult vállalkozásokhoz szükséges forgótőke hiányzik, beszerzése csak hitel igénybevételével lehetséges. Ilyen hitelhez azonban nem lehetett hozzájutni, vagy pedig ha hozzájuk is jutottak, akkor önkényesen bármikor visszavonható volt. Így történt az, hogy 1869-ben számos jól működő vállalat a forgótőke hiányában vagy annak váratlan visszavonása következtében tönkrement.

Mindebből látszik, hogy a magyar pénzügyi és gazdasági élet irányítói az Osztrák Nemzeti Bank tudatos pénzügyi manipulációjának tulajdonították az 1869. évi válságot. Annyit elértek e válság megtervezői, hogy elhalasztódott az önálló magyar jegybank létrehozása. A magyar kormányt gondolkodóba ejtette a megrendült gazdaság helyzet és gazdasági harc helyett előtérbe került a békés kibontakozás lehetőségeinek a keresése. Az önálló magyar központi bank létrehozása függőben maradt. A pénzügyminiszter kezdeményezésére létrejött egy országgyűlési bizottság, amelynek javaslatokat kellett kidolgoznia a magyar jegybank felállításáról. Az országos bizottság számos elképzelést dolgozott ki. Végül is a pénzügyminiszter azt a javaslatot terjesztette elő az Országgyűlésnek, amely szerint nem létesül önálló magyar jegybank. Felhatalmazta a kormányt, hogy 25 millió osztrák értékű forint befizetésével és 50 millió aranyforintra felemelhető alaptőkével létesüljön egy Magyar Leszámítoló és Kereskedelmi Bank 50 évre szóló működési engedéllyel. A törvény felhatalmazta ezt a pénzintézetet, hogy váltóleszámítolást, lombard-üzletet, árukra vonatkozó kölcsönök kibocsátását, folyószámla-vezetést, arany és ezüstpénzek és más nemesfémek forgalmazását, külföldi és értékpapírok adásvételét végezhesse.

Ez a Magyar Leszámítoló és Kereskedelmi Bank tehát az állam bankára gyanánt is szerepelt volna, amennyiben üzletköréhez tartozott volna az alapszabályokban foglaltak értelmében a magyar állam javára szóló pénzüzletek lebonyolítása is. Az államkincstár kezeléséből származó feleslegeket ennél az intézetnél kellett volna kamatozásra elhelyezni. Joga lett volna az intézetnek kamatozó pénztári jegyeket kibocsátani. A bankjegy és a pénztári jegy között az a fő különbség, hogy a pénztári jegy kamatozik, a bankjegy pedig nem. Egyébként pedig mindkettő forgalomképes. Ez a bank tehát nem kapott volna bankjegy-kibocsátási jogot. Ezzel a törvény kikerülte azt a gyakorlati nehézséget, amely az Osztrák Nemzeti Bankkal való konfliktus fő oka volt.

Azt viszont kimondta a törvény, hogy az állampénztárak ezeket a pénztári jegyeket a bemutató kívánságára kötelesek készpénzre beváltani. Az intézet pénztári jegye tehát jobb lett volna a bankjegynél, mert kamatozott is. Az intézetnek így valójában mégis jegybank-jellege lett volna és alkalmassá vált volna arra, hogy az Osztrák Nemzeti Bank monopolhelyzetét megtörje.

A bankhatalom megtervezett válságokkal kormányoz

Ezt a törvényt a király 1873. június 27-én szentesítette. Hamarosan jött az Osztrák Nemzeti Bank és a mögötte álló Rothschild ház válasza is. Másfél hónap múlva kitört az 1873. évi pusztító válság, amely hatását majd egy évtizeden át éreztette. A válság minden rendelkezésre álló pénzügyi erőt lekötött. A magyar államnak nem volt elegendő gazdasági és pénzügyi ereje ahhoz, hogy a király által jóváhagyott törvényt saját felségterületén érvényesítse.

Az 1873. évi válság tehát olyan időben tört ki, amikor éppen nagy erőfeszítések folytak a nemzetet fojtogató pénzügyi kötelékek megszüntetésére. Ezeket az erőfeszítéseket akadályozta meg a tervszerűen kirobbantott válság. Ez a törvény végül is nem ment át a gyakorlatba. Érdemes azt is megemlíteni, hogy a válság nem terjedt ki Franciaországra, Olaszországra, Angliára, csak Európának azokon a részein pusztított, amelyek Ausztriával kapcsolatban állottak, tehát kimondottan helyi jellegű volt. Franciaország azért maradt ki ebből a gazdasági viharzásból, mert Poroszországtól elszenvedett veresége miatt nem vett részt a nagyarányú tőzsdézésben. Ha azonban feltesszük azt a kérdést: kinek használt a válság, amelynek nyomán bankok és pénzintézetek, valamint iparvállalatok sora omlott össze, továbbá ha azt is figyelembe vesszük, hogy ezek közül egyetlen egy sem volt, amely Rothschild érdekeltségekhez tartozott volna, akkor már más választ is adhatunk.

A Rothschild érdekeltségű vállalkozások nemcsak, hogy nem érezték meg a válságot, hanem kiemelkedő eredménnyel zárták üzleti évüket. Néhány bank és iparvállalat osztaléka 10%-ra csökkent, de a többség 30 és 50% körüli osztalékot fizetett. A Rothschild ház, továbbá Ausztria és az Osztrák Nemzeti Bank története még sok földerítésre váró tényt tartalmaz. De az eddig ismert tények is alátámasztják azt a föltevést, hogy az idézte elő a válságot, akinek az egyértelműen az érdekében állott. Kemény tények támasztják alá, hogy a Rothschild érdekeltségek kivétel nélkül hasznot húztak a válságból, tehát alappal feltételezhető, hogy a Rothschild-ház részt vett a válság előidézésében.

Egyrészt a Franciaország által a németeknek fizetett 5 milliárd aranyfrankos hadisarcot - jóvátételt - akarták felszívni és visszajuttatni a francia Rothschild csoporthoz. Ezért nem volt válság Franciaországban. Másrészt Magyarország gazdasági birtokbavételét akarták megszilárdítani, hiszen ez az ország óriási művelhető területeivel, még ki nem aknázott gazdasági lehetőségeivel komoly jövedelemforrást jelentett számukra. A kockázat nem volt túlságosan nagy. A válságban esetleg néhány versenytárs is elpusztul. A gazdasági háború befejeztével Magyarország biztos zsákmány marad, és érett gyümölcsként hullik az ölükbe.

A kutató nyomon követheti a válság teljes kialakulását, az úgynevezett szédelgő alapításoktól egészen a válság kitöréséig. Ez azt támasztja alá, hogy a Rothschildok közreműködése nem egyszerű feltételezés, hanem kemény tényekkel alátámasztható valóság. Az 1873. évi XXVI. törvény elvonta volna Magyarország kizsákmányolásának a lehetőségét. A törvény elfogadását nem lehetett megakadályozni. Az uralkodó I. Ferenc József nem akarta Magyarországot meggátolni gazdasági függetlenségének kiépítésében az osztrák pénzhatalmasságok kedvéért. Ezért a pénzkartellnek csak az a lehetősége maradt gazdasági egyeduralmának a fenntartása érdekében, hogy válságot robbantson ki. Mint látjuk a pénzkartellt irányító Rothschild ház, és az érdekszövetségbe tartozó pénzemberek, ettől sem riadtak vissza.

Egyes közgazdasági szakírók a gazdasági válságokat a kapitalista termelés anarchiájából vezetik le. Nézeteik szerint a válságok azért jönnek létre, mert a termelés megfelelő koordinálása hiányában túltermelés áll be. A fölhalmozott áruk eladhatatlanná válnak, és ez zavarokat okoz mind a kereskedelemben, mind a fogyasztásban. Egy bizonyos mértéken felül pedig beáll az a jelenség, amit gazdasági válságnak lehet nevezni.

Az a válság azonban, ami Magyarországon előállott, nem termelési anarchia következménye volt. Magyarországon a rejtőzködő szuperkartell, vagyis a pénzügyeket a háttérből irányító érdekcsoport, idézte elő a válságot, mégpedig úgy, hogy Magyarország egészét az ellenőrzése alá vonta, és átvette a többi al-kartellnek nevezhető kisebb kartellnek irányítását is. Ez a szuperkartell, amely a Rothschild érdekeltség irányítása alatt állott, egy központból szervezett és ellenőrzött termelési viszonyokat hozott létre. Az egy központból történő irányítás pedig kizárja az anarchiát, még inkább a túltermelést. Magyarország az élelmiszeripar és a faipar bizonyos ágazatai kivételével valójában állandó behozatalra szorult az iparcikkek vonatkozásában. Versenyről nem volt szó, és a válság sem származhatott termelési anarchiából.

Állításunk alátámasztására vegyük közelebbről szemügyre a dunai hajózást. 1871-ben a budapesti hajózási vállalatokból 8 millió aranyforint alaptőkével megalakult az Egyesült Magyar Gőzhajózási Társaság. Amíg kisebb hajózási vállalatok versenyeztek a nagy Dunagőzhajózási Társasággal, ez nem sokat törődött velük. Amint azonban ezek a kisebb vállalatok egyesültek, megindult a harc. Az 1874. évi Compass, vagyis az a vállalati évkönyv, amely az adott cégre vonatkozó és iránymutató adatokat tartalmazta, már nem tud az Egyesült Magyar Gőzhajózásról egyebet mondani, minthogy beolvadt a Császári és Királyi Első Osztrák Duna-gőzhajózási Társaságba. Ahogyan a dunai hajózásban történt, hasonló volt a helyzet más területeken is. Az a vállalat, amely nem tartozott a pénzkartell érdekkörébe, az kénytelen volt csődbe menni és beszüntetni működését. A mindent behálózó pénzkartell különféle technikákkal teremtette meg az érdekkörébe tartozó vállalatok között az összhangot. Ebből számunkra most az a fontos, hogy Magyarországon nem volt termelési anarchia.

A Pesti Hazai Első Takarékpénztár a rendelkezésre álló Compassok szerint egyértelműen Rothschild érdekeltség volt. A személyi összefüggések kimutathatók a közölt személyi adatokból. Az egyik vezérigazgató Hajós József, több Rothschild érdekeltségű vállalatban is vezető tisztségeket töltött be. A Pesti Magyar Kereskedelmi Bank esete más. Ez a pénzintézet adta az Osztrák Nemzeti Bank magyarországi, illetve budapesti fiókjának az igazgatóságát.

A pénzhatalom ügynökei

A Kereskedelmi Bank történetében azonban igen figyelemre méltó eseményekkel találkozunk. 1848-ban Kossuth Lajos a magyar bankjegyek kibocsátásnak ügyét a Kereskedelmi Bank alelnökével, Havas Józseffel tárgyalta meg. Havas József e tárgyalásairól jelentést tett az igazgatóságnak, amely azt jóváhagyta, majd elrendelte a közgyűlés összehívását az alapszabályok módosítására. E célra létrehoztak egy bizottságot, amelybe beválasztották Havas Józsefet is, aki tevékenyen közreműködött a bankjegy-kibocsátásban. Mihelyt azonban a magyar kormány menekülni kényszerült 1848. december 31-én az Országgyűléssel és az Országos Honvédelmi Bizottmánnyal együtt Debrecenbe, mert Windischgrätz herceg bevonult Pestre és Budára, a herceg első feladata az volt, hogy császári biztossá nevezze ki ugyanazt a Havas Józsefet, aki a Kossuth bankók kibocsátásában semmivel sem viselt kisebb felelősséget, mint bármely más igazgatótársa a Pesti Magyar Kereskedelmi Banknál.

Windischgrätz megbízta Havas Józsefet még az Országos Magyar Gazdasági Egyesület és a Budai Takarékpénztár felügyeletével is, továbbá az ő hatáskörébe utalta a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank ellenőrzését. Havas József átvette ennek az intézménynek a kulcsait, majd visszaadta azokat az igazgatóságnak, amelyben ő továbbra is rendes tagként működött. Kétségtelen, hogy Havas József, az osztrák hadsereg, valamint a bécsi pénzügyi és gazdasági körök bizalmi embere volt. Kossuth Lajos ezzel szemben azt hitte, hogy Havas József nem a bécsi, hanem a magyar kereskedelmi, ipari és pénzvilág képviselője és neki, Kossuth Lajosnak a megbízható munkatársa. Csak a későbbi események győzhették meg arról, hogy Havas valójában osztrák érdekeket képviselt. Az sem áll távol a valóságtól, ha azt állítjuk, hogy a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank egész igazgatósága osztrák érdekeket képviselt.

Utalunk arra a körülményre, hogy a magyar kormány 2 082 000 pengőforint értékű nemesérc alapot bocsátott a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank rendelkezésére a kibocsátandó Kossuth bankjegyek, vagyis Kossuth bankók fedezetéül. Amikor a Kossuth vezette kormány Pestről Debrecenbe menekült, elrendelte, hogy a nemesfém alapot is szállítsák utána Debrecenbe. Erre az elszállításra a bank igazgatóságánál észlelhető huzavona miatt nem került sor. Amikor azonban Windischgrätz csapatait a magyar honvédség bekerítette és lóhalálában menekülni kényszerült, neki mégis sikerült magával vinnie a nemesfém készletet Bécsbe. A bank ezt nem akadályozta meg. Abban is közreműködött, hogy az elvitt nemesfémfedezet alapján kibocsátott bankjegyeket Windischgrätz érvénytelenekké nyilvánítsa. A világosi fegyverletétel után a bécsi birodalmi kormány több millió forintra rugó követelést nyújtott be a banknak a Kossuth-bankó kibocsátása által okozott állítólagos károkért. A bank igazgatósága azonban olyan előterjesztéssel élt, amely arról tanúskodott, mintha mindig is Bécshez tartozott volna. I. Ferenc József pedig, aki ekkor még csak osztrák császár volt, törölte a Bank ellen támasztott követelést.

Ami Havas Józsefet illeti 1849 szeptemberében ő lett Bank igazgatóságának ideiglenes elnöke, majd 1850-ben véglegesen elnökké választották. Elnökként Havas sűrűn utazgatott Pest és Bécs között. Az Osztrák Nemzeti Bank elhatározta, hogy a Monarchia minden fontosabb kereskedelmi központjában, tehát Pesten is, fiókokat hoz létre a jogosult hiteligénye kielégítésére. A Pesti Kereskedelmi Bank igazgatósága úgy érezte, hogy ez veszélyezteti az ő helyzetét. Havas József nemcsak a pénzügyminiszterekkel tárgyalt Bécsben, de sűrűn megfordult az Osztrák Nemzeti Banknál is és a Rothschild ház tagjaival is részletesen megbeszélte a bank ügyeit. E tárgyalások részletei ma sem ismeretek, csak az eredményekből következtethetünk vissza azok tartalmára.

Havas kieszközölt a Pesti Kereskedelmi Bank számára a Monarchia pénzügyminiszterétől 500 000 aranyforint kölcsönt. Ezt követően követelte, hogy az Osztrák Nemzeti Bank ne állítson föl fiókot Pesten, hanem inkább nyújtson kétmillió forintnyi hitelt a Kereskedelmi Banknak. Az Osztrák Nemzeti Bank ezt elutasította azzal az indokolással, hogy alapszabálya ezt nem teszi lehetővé. Havas József ekkor arra hivatkozott, hogy korábban ígéretet kapott az alapszabály módosítására. Mindez 1850 júniusában történt. Minden jel arra vall, hogy az alapszabály módosítására történt ígéretet Havas még a szabadságharc kitörése előtt, a Kossuth bankók kibocsátásával kapcsolatos tárgyalások folyamán, tehát 1848 május elején kaphatta.

Tény az, hogy az Osztrák Nemzeti Bank Havas hivatkozása nyomán elismerte, hogy tett ilyen ígéretet. Arra hivatkozva, hogy az alapszabályok módosítása hosszadalmas, gyors megoldást kerestek. Az egyik elgondolás szerint az Osztrák Nemzeti Bank és a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank egyesült volna. Végül abban állapodtak meg, hogy a Kereskedelmi Bank feloszlik és az Osztrák Nemzeti Bank 1850. november 1-ével megnyitja fiókját, átveszi a Pesti Kereskedelmi Bank infrastruktúráját alkalmazottaival együtt. Ehhez az is tartozott, hogy a Pesti Kereskedelmi Bank igazgatósága átveszi az Osztrák Nemzeti Bank pesti fiókjának a vezetését. Ezzel, a Kossuth által a magyar önálló pénzrendszer központjának szánt Pesti Magyar Kereskedelmi Bank, egyszerűen átalakult volna a Rothschild irányítás alatt álló Osztrák Nemzeti Bank magyarországi fiókjává. A Pesti Kereskedelmi Bank igazgatósága 1850 augusztusában és szeptemberében kétszer is tárgyalt a megállapodásról. Havas Józsefnek köszönetet mondott fáradozásaiért, ugyanakkor a megállapodást elvetette és a bank további működését hagyta jóvá.

A döntés indokolása azoknak az érdekeire hivatkozik, akik hazafiságból támogatták ennek a pénzintézetnek a megalapítását. Úgy vélték, hogy a magyar ipar és kereskedelem hitelekkel való ellátását csak ez a pénzintézet szavatolhatja. Arra is hivatkoztak, hogy az Osztrák Nemzeti Banknak nincs is joga Pesten fiókot nyitni, mert a Pesti Kereskedelmi Bank működési engedélye 1841-ből származik, míg az Osztrák Nemzeti Banké 1816-ból.

Ez a döntés meglepte bécsi hivatalos köröket. A bank magatartásából azonban az is kiolvasható, hogy nem volt oka attól tartani, hogy bátor nyilatkozata esetleg súlyos következményekkel jár. Az egész döntés csak azzal a következménnyel járt, hogy az Osztrák Nemzeti Bank a Pesti Kereskedelmi Banktól függetlenül nyitotta meg a magyar fővárosban fiókját két millió forint ellátmánnyal. Az ONB részéről bizalmasan a Pesti Kereskedelmi Bank tudomására hozták, hogy a fiókintézmény nem fog versenyezni vele, sőt arra számítanak, hogy a Kereskedelmi Bank támogatni fogja az Osztrák Nemzeti Bank pesti fiókját. A későbbiekben láthattuk, hogy a támogatás a gyakorlatban azt jelentette, hogy a pesti fiókot kizárólag a Kereskedelmi Bank igazgatósága irányította.

Amikor 1855-ben megindult a Rothschild alapítású Osztrák Hitelintézet, akkor az szoros kapcsolatba lépett a Pesti Kereskedelmi Bankkal. Ez szinte magától értetődő, mert a Rothschild ház alapításától kezdve részt vett a Pesti Kereskedelmi Bank tevékenységében, részben személyesen, részben olyan képviselői útján, mint Wodianer Sámuel, akit Kossuth Lajos miniszteri bankárnak is kinevezett. Wodianer Kossuth személyes képviselője a Kereskedelmi Bank igazgatóságában, de semmi következménnyel nem járt, hogy a forradalmi kormány szolgálatában is állott.

A Rothschild-ház és a Pesti Kereskedelmi Bank igen jól együttműködött, és Bruck báró pénzügyminiszter közben jöttével tárgyalások kezdődtek, hogy az Osztrák Hitelintézet Pesten fiókot állítson, és annak irányítását a Kereskedelmi Bank végezze. Az erre vonatkozó megállapodás aláírására csak azért nem került sor, mert egy időközben megjelent tanulmány révén megváltozott a hivatalos álláspont.

Gróf Dessewffy Emil "Függő osztrák pénzügyi kérdések" című dolgozatában kifejtette, hogy 14 bankjegy-kibocsátó országos bankot célszerű felállítani Ausztria fontosabb központjaiban, így az akkor még Ausztriához tartozott Velencében, Milánóban és többek között Pesten is. A pesti bank 25 millió forint bankjegy kibocsátására kapott volna jogot. Bruck pénzügyminiszter azt akarta, hogy egy bankfiók helyett az Osztrák Hitelintézet és a Kereskedelmi Bank közösen alapítsa meg ezt a Pesti Magyar Bankjegykibocsátó Országos Bankot. Az erre vonatkozó tervezetek elkészültek de az uralkodó nem hagyta azokat jóvá. Az idő múlt, közben pedig kitört az olasz háború. Bruck báró öngyilkos lett és a Dessewffy-féle tervezet elveszítette aktualitását. Az Osztrák Hitelintézet és a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank tehát nem alapította meg együttesen az országos jegybankot, azonban továbbra is teljes egyetértésben tevékenykedett.

Jó üzlet a mesterségesen előidézett válság

Ha áttekintjük az első világháború végéig az Osztrák Hitelintézet és a Kereskedelmi Bank kapcsolatait, akkor a tények kényszerítő hatására meg kell állapítanunk, hogy a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank keletkezésétől fogva Rothschild érdekeltségi körbe tartozott. Az Osztrák Hitelintézet és a Magyar Általános Hitelbank kétségtelenül a Rothschild pénzügyi birodalom része volt. A mesterségesen előidézett válságok jelentősen növelték a Kereskedelmi Bank nyereségeit. Amikor a gondosan előkészített válságok tervszerűen lebonyolódtak, a nyereség ismét visszaesett a normálisnak mondható szintre, a rendes keretek közé. Ez alól az 1882-es év kivétel. Ez azonban annak a következménye volt, hogy a bank alaptőkéje 1881-ben az addigi 2 500 000 aranyforintról 5 000 000 aranyforintra emelkedett.

Az 1873-i évi válságot még csak 1 575 000 aranyforint alaptőkével bonyolította a bank. Az általános csőd és nyomorúság esztendeiben 17 % osztalékot fizetett részvényei után. Tetemes összegre rúgott fel nem osztott nyeresége is. Minderre azt az ellenvetést tehetjük, hogy lehet egy vállalatot Rothschildok-tól függetlenül is jól vezetni, és válságos időszakot más vállalatok is átvészelhetnek szerencsésen. Ha azonban azzal kell szembesülnünk, hogy kizárólag a Rothschild-érdekeltségűek nem érezték meg a válság hatásait, sőt óriási profitokat kerestek rajta, továbbá ha egy sor közvetlen és közvetett bizonyíték támasztja alá a Kereskedelmi Bank kapcsolatait a Rothschild-érdekeltséggel, akkor már megalapozottnak tekinthető az a megállapítás, hogy az ugyancsak nagy hasznot elkönyvelő Kereskedelmi Bank is azért keresett jól a válságokon, amelyeket a Rothschild-érdekeltség rendezett, mert maga is oda tartozott.

A Monarchia részét képező Magyar Királyságban nem volt a Rothschild-érdekeltségtől független jelentős vállalat. Magyarország gazdasága a Rothschild-érdekeltség hegemóniája alatt működött. Ezt az intézményesült szervezetrendszert helyes kartellnek nevezni vagy trösztnek, illetve konszernek tekinteni. Egyfajta korporációs uralomról beszélhetünk. Egész Magyarország ipari és kereskedelmi élete egyetlen pénzügyi-szervezet láthatatlan, kellően álcázott, de erősen irányított akaratának volt alárendelve. Ezt a jól megszervezett pénzügyi és korporációs hatalmat nevezzük Rothschild-érdekeltségnek. De hogyan nevezték mások? Sehogy nem nevezték, mert nem ismerték, s így nevet sem adtak neki.

A mai napig nem dolgozták fel gazdaságtörténészeink a Rothschild-érdekeltség által megszervezett szuperkartell tevékenységét a XIX. század második felében. Igaz, hogy a vállalati Compass-okon kívül kevés a hozzáférhető és megbízható adat. Az ország lakossága érezte a gazdasági nehézségeket, de valódi okát nem tudta megállapítani. A felszabadított jobbágyok tanultabb rétege is elsősorban a megélhetésre összpontosította erőfeszítéseit. A városi polgárság a gazdasági nehézségeket az elnyomatásnak tulajdonította. A nemesség pedig már csak névleg volt az, ami 1848 előtt, mivel anyagi helyzete erősen megrendült, sőt tragikusan leromlott. Az európai műveltségű emberek, mint amilyen például Eötvös József báró volt, elsősorban teoretikusnak tekinthetők.

A szabadsággal való visszaélés szabadsága

A szabadkőműves, liberális Eötvös báró olyan ideológiai kérdéseket vizsgál, például "A XIX. század uralkodó eszméi" című munkájában, mint a szocializmus és a kommunizmus. Amikor a tulajdon kérdéséhez kerül, akkor egy-egy frázissal kitér a megfelelő válasz elől. A magyar nyomorúság oka pedig a tulajdon kérdésében rejlett akkor is, mint ahogy ma is, 2006-ban, a Gyurcsány-csomag megszorításai idején. A bajok gyökere, hogy az ország a túlprivatizálással ki lett árúsítva a nemzeközi pénztőkének, és az kénye-kedve szerint adósíthatja el az országot. Minden pénzügyi eszköz a kezében van, és azt szemérmetlenül használja a magyar lakosság folyamatos sarcolására. Visszatérve a kiegyezés utáni időszakra, 1848-1849 után teljesen újszerű tulajdon lépett ismeretlen hatásokkal a Magyarországon addig ismert birtokviszonyok helyébe. Báró Eötvös József, amikor elvontan elmélkedett a "szabadság, egyenlőség, testvériség" magasztos eszméjéről, nem jutott el odáig, hogy feltegye a kérdést Rothschild-érdekcsoport által megszervezett pénzkartell magánhatalmának a 'testvériségéről', az egyenlő esélyeket kizáró hatásáról, a kartell által favorizált tulajdoni viszonyok romboló következményeiről.

Ma már tudjuk, hogy a "szabadság, egyenlőség, testvériség" csak egyidejűleg és együttesen alkalmazva fogadható el. A szabadság - egyenlőség nélkül - fékberendezés nélküli autó, az egyenlőség önmagában viszont motor nélküli autó. Azt, hogy a motor és a fékberendezés között milyen kölcsönös viszony legyen, a testvériség szabályozza. Ha nem érvényesül az egyenlőség, a hátrányos helyzetűek, a gyengék (képzetlenek, gyerekek, öregek, betegek, nyugdíjasok, munkanélküliek) védelme, akkor a szabadság eltorzul. Lehetővé teszi, hogy a pénzvagyonnal rendelkezők korlátlanul visszaéljenek gazdasági fölényükkel a gyengék sérelmére. Így az erősek szabadsága a mások szabadságával való korlátlan visszaélés szabadságává torzul.

Mai korunkban is csak a szabadsággal való visszaélés szabadsága globalizálódott. A globálissá növekedett magán-pénzhatalom tulajdonosai hallani sem akarnak az egyenlőség globalizálásáról, pedig a szabadság és egyenlőség együttes globalizálása hozhat létre az emberiség számára elfogadható, igazságos viszonyokat, teremtheti meg az oly sokat emlegetett egyensúlyt. A testvériség követelménye, pedig, azt fejezi ki, hogy az embernek önmagán felülemelkedve meg kell találnia a helyes arányokat az erősek szabadsága, önzése, és a gyengék egyenlősége, azaz a másik emberért való önzetlen felelősségvállalás között. Olyan viszonyokat kellene kialakítani, hogy egyenlő erejű önzések feszüljenek egymásnak, mert csak így jön létre két önzés vektorális összetevődésből a másik érdekeit is szemmeltartó önzetlen magatartás. Ha azonban az egyik ember önzése mögött milliárdok állnak, a másik meg teljesen vagyontalan, akkor nem lehet kérdés, hogy kinek az önzése fog érvényesülni, és hogy az egymásnak feszülő két önzésből soha nem lesz igazságos és emberséges magatartás.

Báró Eötvös tehát nem vette észre, hogy nemcsak feudális privilégiumok vannak, amelyek ellen küzdeni kell, hiszen eljárt felettük az idő, hanem a szabadságnak más, talán még a réginél is keményebb ellenségei jöttek létre. A kor legkiválóbb elméi sem vizsgálták azt, hogy a pénzrendszerben és a gazdasági életben kialakuló viszonyok mást is eredményezhetnek, mint a vállalkozói szabadságon alapuló esélyegyenlőséget és igazságos szabadversenyt. Ilyen szellemi légkörben jól el tudott rejtőzködni az arctalan gazdasági és pénzügyi viszonyokba ez az informális pénzkartell. Minél inkább felismerhetetlen volt, annál hatékonyabban tudta Magyarországot polipkarjaival gúzsba kötni. Ez a pénzkartell volt az 1848 utáni Magyarország, egyébként nagy sikereket is felmutató történetének a legfontosabb szereplője. Ez a pénzkartell a maga személyi kapcsolatrendszerével, összefonódásaival gyakorlatilag felszámolta a szabad versenyt. Így érte el, hogy körülötte forgott szinte minden esemény.

Utólag már látjuk, hogy ez a pénzkartell húzódott meg az olyan társadalmi küzdelmekben, mint a munkásmozgalom, a választójogi harcok, a birtokpolitikai küzdelmek, az iparfejlesztés, a gazdasági tervek sikertelensége és végül a tragikus végkifejlet, a trianoni országvesztés. A felsorolt jelenségek mind-mind új értelmet nyernek, ha feltárjuk ennek a rejtőzködő pénzkartellnek az állandó jelenlétét. Időnként akadtak olyan államférfiak, akik észre vettek egy-egy alkalmat, amikor szembe lehetett szállni ezzel a láthatatlan ellenséggel. Baross Gábor és Tisza Kálmán már azt is tudta, hogy ezt a rejtőzködő kolosszust csak álcázva lehet megközelíteni.

A kutató számára ennek a pénzkartellnek a létezése teszi érthetővé azt a jelenséget is, hogy a Függetlenségi és a 48-as Pártnak a hívei leginkább az alföldi parasztságból kerültek ki. A közös vámterületet akaró Szabadelvű Párt támogatói pedig az iparosok, a bankok valamint a kereskedők voltak, noha a mezőgazdasági gazdálkodó érdeke volt a közös vámterület és a nem mezőgazdasággal foglalkozóké az önálló vámterület. Ritkán akadt olyan politikus az ipari és kereskedelmi szektor köréből, aki az önálló vámterületet vagy legalább a közvetlen támogatással fejlesztendő iparosítás mellett nyíltan fellépett volna. A Rothschild-dinasztia bécsi ága által irányított pénzkartell ugyanis arra kényszerítette az érdekkörébe tartozókat, hogy a közös vámterületet intézményesítsék, és azt támogassák.

Mindezt nem lehet Kossuth hatásával megmagyarázni. Az Országos Magyar Gazdasági Egyesület tisztában volt, hogy a közös vámterület előnyös a magyar mezőgazdaságnak. A magyar és nem magyar földművelők gyakran saját érdekük megtagadásával a 48-as Függetlenségi Párt mellé álltak, noha ez a párt az önálló vámterületet sürgette. Kossuth 1848 előtt is a magyar ipar fejlesztéséért szállt síkra, és mindvégig kiemelten fontos feladatnak tartotta az ipari felemelkedést. A magyar gazdák a Függetlenségi Párt önálló vámterületet követelő programjában felismerték az iparfejlesztés jelentőségét. Ha nincs magyar ipar, az az ő családjának a megélhetését veszélyezteti. Ipar nélkül az ő keresőképessé vált fiának kellett kivándorolnia, mert Magyarországon nem talált megélhetést magának. Ha marad a mezőgazdaságban, akkor a földet sok részre tagolva már nem lehet úgy művelni, hogy az egy egész családnak megélhetést nyújtson. Így jön létre az ország több területén a pusztító egykézésre való áttérés.

Kossuth tudta, de a magyar földműves lakosság is érezte, hogy a magyar ipar kifejlesztésére van szükség. Amit nem tudtak az az volt, hogy ki akadályozza ennek az iparnak a kibontakozását, ki az, aki az egész folyamatot a vasmarkában tartja. Azt hitték, a Bécsben székelő Habsburg uralkodó hibáztatható. A király azonban nem állta útját a közgazdasági törekvéseknek. Ezt bizonyítja az is, hogy a nagy 1873-as válság idején jóváhagyta azt a törvényt, amely szentesítette az ipartámogató törvényeket. Még azt a törvényt is, amit Kossuth Ferenc dolgozott ki, és amely valóban alkalmas lehetett volna komoly iparfejlesztésre. De nemcsak a király, hanem kormányzata, a kamarilla sem akadályozta a magyar iparfejlesztést.

A siker titka a rejtőzködés

A magyarok sajnos nem tudták, hogy kivel állnak szemben, mert az sokszorosan álcázva elrejtőzött az arctalan pénzügyi és gazdasági viszonyokban. Még Tisza Kálmán sem tudta, hogy hol van az igazi akadály. A magyar társadalom a királlyal fordult szembe, a kiegyezés ellen küzdött, de az ellenség valójában egy rejtőzködő pénzcsoport volt. Ezen a szuperkartellen belül szerveződött meg sok kisebb kartell, amely mind a szuperkartellt rejtegette és szolgálta.

Ez a Magyarországot gúzsba kötő szuper pénzkartell a már létrejött és gyors fejlődésnek indult transznacionális pénzoligarchia részét képezte. Otthon volt Franciaországban, Nagy-Britanniában, de a balkáni országokban is. A gyorsan növekedő nemzetközi pénzhatalom, valamint több irányban is kifejlesztett hálózata, teljesen háttérbe szorította azt a korábban fontos elvet - amit egyébként a Biblia mindkét része, az Ószövetség és az Újszövetség is számos helyen kimond -, vagyis hogy 'pecunia pecuniam ne paret', azaz 'a pénz ne szüljön pénzt', vagyis a pénzkölcsön után nem szabad kamatot szedni, mert az ellenkezik a közjóval. Silvio Gesell nyomán ma már tudjuk, hogy az igazságos és természetes gazdasági rend jól működtethető kamatmentes pénzrendszerrel. Gesell nézeteit több ízben kipróbálták a gyakorlatban és mindenütt a legteljesebb sikerrel. Ennek az írásnak nem a Gesell-i természetes gazdasági rend ismertetése a célja, ezért mindössze annyit állapítunk meg, hogy az egyébként baloldalinak számító német származású argentin üzletember mintegy tíz kötetet kitevő életművét eddig senki nem cáfolta meg. Sőt Irving Fisher a nagy amerikai matematikus és közgazdász sajátmagát Silvio Gesell szerény tanítványának nevezte. Keynes a XX. század óriási hatású brit közgazdásza pedig kijelentette, hogy a XXI. Század Silvio Gesell-é. Mindebből számunkra csak annyi fontos, hogy nem badarság a kamatmentes pénzrendszer bevezetése.

A kereszténység, elsősorban a katolikus egyház, sokáig kitartott a kamatmentes pénz használata mellett. A nemzetközi pénzoligarchia létrejöttével a kamatozó hitelpénz egyre inkább elterjedt. Az egyház a kamattilalomra vonatkozó elvi álláspontjának a fenntartásával fokozatosan hozzájárult, hogy kivételes esetekben mégiscsak lehessen kamatot szedni. Így a Rothschild-dinasztia irányítása alatt álló nemzetközi pénzügyi hálózat ebben a vonatkozásban sem ütközött leküzdhetetlen ellenállásba. Jelzi a változást az is, hogy Magyarországon egy később magas papi méltóságra emelkedett író, Várady Árpád a Bölcseleti Folyóirat 1888 és 1889 évi számaiban tanulmányt tett közzé "A kamatszedés etikai jogosultsága" címmel. Ebben Várady azt igyekszik kimutatni, hogy a Biblia és az egyház kamattilalma dacára is megengedett a kamatszedés, és a kamat nem elítélendő. A pénzügyi szuperkartellnek tehát az egyház sem állt ellent. Nem vetették alá komoly vizsgálódásnak, hogy az egydimenziós pénzügyi szempontokkal szemben az emberek sajátos szükségleteinek, értékeinek és érdekeinek van elsőbbsége. Azt sem vették számításba, hogy nemcsak kamatszedés formájában lehet fosztogatni, hanem az értékteremtő munka eredményét más módon is el lehet venni. Például úgy, hogy létrejön egy titkos kartell, ami adott esetben egy egész országot gazdasági függőségbe taszíthat.

A Rothschild-dinasztia által irányított láthatatlan pénzkartell természetesen nem közölte senkivel az elgondolásait és létezését is minden erejével titkolta, ebben volt a fő ereje. Így történhetett meg, hogy a Monarchián belül egész Magyarország zárt vadaskerthez vált hasonlóvá, bekerítve egyetlen pénzcsoport pénzhatalmának a nem látható, de annál inkább érezhető acélsodrony hálójával. Ebben a körülkerített vadaskertben - a kamatgyarmattá átalakított történelmi Magyarországon - a vad nem volt más, mint a magyar nép, amely szabadon futhatott a kerítésig, de azon már nem törhetett át.


2007
Dr. Drábik János: Az emberközpontú világrend
10. fejezet




Hátra Kezdőlap Előre