Máig tartó küzdelem az önálló magyar pénzrendszerért

III. rész

Kossuth Lajos, aki jogi végzettsége ellenére kiválóan kiismerte magát a pénzügyi kérdésekben 1849-ben elhagyta Magyarországot több hívével együtt és Törökországba menekült. Kossuth, aki mindenek előtt magyar hazafi volt, mindent elkövetett, hogy mozgósítsa a nemzetközi közvéleményt a magyar ügy érdekében. Angliában megrázó szónoklataival hozzájárult az osztrák-párti kormány bukásához. Amerikában szinte diadalkörútnak számított körutazása, ahol angol nyelven mondotta el nagyhatású beszédeit. Diplomáciai küldetést teljesített III. Napóleon francia császárnál is. Kossuth tehát minden követ megmozgatott, de gyakorlati eredményt keveset tudott elérni.

Magyarországon a fiatal uralkodó I. Ferenc József császár Julius Haynau táborszernagynak szabad kezet adott. Ő az, aki 1849. október 6-án kivégeztette a magyar honvédség 13 tábornokát és az első független kormány miniszterelnökét, gróf Batthyány Lajost csak azért nem végezték ki, mert a börtönben öngyilkos lett. Pénzügyileg az Osztrák Nemzeti Bank által irányított pénzügyi kartellnak kiszolgáltatott király gazdaságilag azokra a kiváltságos kereskedőkre kívánt támaszkodni, akik a pénzkartell érdekkörébe tartoztak. Ezekkel a vállalkozókkal, üzletemberekkel közjogi és igazgatási nehézségek nem voltak, ugyanakkor a rendelkezésükre álló pénzvagyonnal finanszírozták a pénzügyi nehézségekkel küzdő uralkodóházat. A pénzkartell érdekkörébe tartozók arra is alkalmasok voltak, hogy anyagi előnyöket nyújtva népszerűsítsék az abszolutista uralom kapitalista rendszerét.

Magyarországon ezek a kiváltságos kereskedők megalakították 1852-ben a Pesti Lloyd Társaságot. Amikor I. Ferenc József Magyarországra látogatott ez a társaság rendezte meg a fogadásokat számára. 1867-ben, amikor magyar királlyá koronázták az uralkodót, felesége Erzsébet királyné például a Pesti Lloyd Társaság helyiségeiből nézte végig a koronázási szertartás egyik jelenetét. A passzív ellenállást folytató jogfosztott nemességgel az uralkodó egészen megkoronázásáig nem törődött.

A nemesség helyzetét alapvetően átalakították 1848 földbirtok-politikai törvényei. A termőföld a szabad forgalom tárgyává vált. Ez alól a hitbizományok és az úgynevezett holtkézi, valamint az állami és a községi ingatlanok kivételt képeztek. Ezek forgalma továbbra is kötött maradt. A pénzkartell érdekkörébe tartozó kiváltságos kereskedők biztonságosan köthettek hitelügyleteket, mert ha az adós nem tudott fizetni, akkor minden további nélkül elárverezhették ingatlanait.

Az Osztrák Nemzeti Bank azonban azokat a váltókat, amelyek három aláírója között magyarországi kereskedő is szerepelt, nem volt hajlandó elfogadni. Tehát a kiváltságos kereskedőknek is érdekükben állott, hogy ezek a hátrányos megkülönböztetések megszűnjenek. A magyar törekvéseket Béccsel szemben a többi nemzetiség is támogatta. Amikor Ausztria háborúba keveredett 1859-ben az olaszokkal és a franciákkal, 1866-ban pedig a poroszokkal és az olaszokkal, a király hajlandó volt elismerni Magyarország teljes függetlenségét azzal a feltétellel, hogy a hadügyek és a külügyek továbbra is az ő felségjogait képezik. Ebben a felsorolásban az a legfontosabb témánk szempontjából, ami kimaradt belőle - vagyis a pénzügyek nem tartoztak közös birodalmi hatáskörbe.

Az immáron magyar királlyá is lett osztrák császár ezt az egyezséget pontosan megtartotta. Magyar kívánságra hozzájárult a zsidók egyenjogúsításához éppúgy, mint az egyházpolitikai törvényekhez. Teljesítette a gazdasági kívánságokat is, az ipar támogatásától a pénzügyek intézésén keresztül a vasútfejlesztésig. Csak a Kiegyezés alapelvei, a hadügy és a külügy közös intézése ellen intézett támadásokat utasította vissza következetesen. I. Ferenc Józsefről tehát elmondható, hogy alkotmányos uralkodó volt. Csak 1905-ben mutatott hajlandóságot az Alkotmány félre tételére, amikor a függetlenségi pártnak és a vele szövetségben lévő ellenzéki pártoknak kedvezett. Ezt is azért tette, mert saját katonai felségjogait látta veszélyeztetve.

A Kiegyezés után létrejött magyar kormány élére Gróf Andrássy Gyula került. 1875-től pedig 15 éven át Tisza Kálmán állt a magyar kormány élén. A magyar gazdasági felemelkedést tehát nem az uralkodó, hanem egy láthatatlan másik erőközpont akadályozta. A pénzkartell állt szemben a nemzeti törekvésekkel, amely a teljesen forgalomképessé tett magántulajdon és az általa kézben tartott hitelrendszer segítségével sikeresen kerítette hatalmába Magyarország egész gazdaságát. Sikerének egyik legfőbb biztosítéka az volt, hogy informálisan működött és láthatatlan, de létező kapcsolati hálóját gondosan el tudta rejteni. A titkolódzásnak és a rejtőzködésnek ez a megszerveződött rendszere kedvezett a korrupciónak. A pénzkartell ugyanis csak az ő érdekkörében tartozóknak nyújtott üzleti és elhelyezkedési lehetőséget. Azok, akik e körön kívül maradtak, arra kényszerültek, hogy más úton érvényesítsék érdekeiket. Megpróbáltak vasúti engedélyeket és más hasonló jogokat szerezni, amelyeket azután a pénzkartell rendszerint átvett értékesítésre.

Már említettük, hogy a vasútépítkezéseknél kilométerenként több mint 80 000 aranyforint indokolatlan többletkiadás jelentkezett. Emiatt egy-egy ilyen vasútépítési engedély óriási extraprofitot hozott.

A pénzkartellel szembeni védekezéshez tartozott a szövetkezeti mozgalom. Létrejöttek fogyasztási, termelési, raktározási és hitelszövetkezetek. Ez utóbbiak első formája az úgynevezett népbank volt. A termeléssel foglalkozó szövetkezetek kevés kivétellel nem tudtak boldogulni. A fogyasztási szövetkezetek közül - jóval később ugyan - a "Hangya" emelkedett ki. Ez szövetkezetek tömörülése volt. Magyarország számos helyiségében jött létre Hangya fogyasztási szövetkezet, amely kezdetben független a központtól, de később csatlakozik hozzá tagként. Ezek a helyi fogyasztási szövetkezetek tehát nem a központ fiókjai, hanem egyenjogú tagjai. Céljuk nemcsak az áruuzsora letörése volt, hanem a lakosság képzése és a kereskedelmi ismeretek és jártasságok elterjesztése.

Termeléssel az úgynevezett szövetkezeti részvénytársaságok foglalkoztak. Fontosabb szerep jutott a hitelszövetkezeteknek, amelyek az 1898-ban létrejött Országos Központi Hitelszövetkezet tagjaiként működtek. Ez a szervezeti forma lehetővé tette, hogy Magyarország legtávolabbi részében is lehetővé váljék a tőke összegyűjtése és a kisebb hiteligények kielégítése az így összegyűjtött alapokból. Hasznos szerepet töltött be az 1884-ben alakult Posta Takarékpénztár is. Különösen a mozgósítható tőkék összegyűjtésében játszott fontos szerepet.

A különböző magyar kormányok komoly erőfeszítést tettek az ipar közvetlen támogatására is. Baross Gábor, aki közlekedési- és hírközlési miniszter, valamint később kereskedelmi miniszter is volt, megépítette a Vaskaput, felvirágoztatja az államvasutakat és megrendszabályozza a magánvasutakat. 1895-ben létrejön a Magyar Királyi Folyam- és Tengerhajózási Részvénytársaság. E támogatások ellenére a magyar gazdaság nem tud kibontakozni. Ebben megakadályozza az a láthatatlan pénzkartell, amely az első számú energiahordozónak számító szén, valamint a fuvarozás kézben tartásával Ausztria javára tevékenykedik. A nyersanyagokat és félkész termékeket kiviszik Ausztriába, onnan pedig feldolgozva drágán hozzák vissza. Ha Magyarországon késztermékké lehetett volna őket feldolgozni, akkor természetesen sokkal kisebb mértékben kellett volna igénybe venni a fuvarozást és a szállítmányozást. A magyarországi árukat tehát kétszer is terhelte a szállítási költség. Továbbá Ausztriában maradt a munkabér is. A drágaságnak és a nagyfokú munkanélküliségnek ez is az egyik oka volt. A magyar társadalom azonban nem ezekben a körülményekben, hanem a közjogi visszásságokban kereste a bajok okát.

A közélet szereplői elsősorban a politikai harcok irányítói úgy gondolták, hogy Magyarország Ausztriával létrehozott államközössége a fő ok. Ezért a teljes függetlenségre és a külön hadügyi szervezet létrehozására törekedtek. A politikusok egy része - így Verhovay Gyula és Istóczy Győző - a zsidó származású lakosság térnyerésében vélték felfedezni a bajok okait. A zsidó származású lakosok bevándorlása eltekintve a középkor folyamán a magyarságba korán beolvadt zsidókat, három irányból történt. Nyugatról, a cseh-morva területekről érkezettek a történelmi Magyarország észak-nyugati városaiba telepedtek le. A török hódoltság idején délről vándoroltak be balkáni-, spanyol-mór, vagyis szefárd eredetű zsidók - de többségük a törökkel együtt távozott a történelmi Magyarország területéről. A Kárpátokon túli Galícia ebben az időben Ausztriához tartozott. Ebből keleti osztrák tartományból 1840 után ugrásszerűen növekedett a bevándorlás. 1840-ben 240 000, 1870-ben 550 000 és 1890-ben pedig már 707 000 a történelmi Magyarországon élő zsidó közösség lélekszáma.

A lélekszám növekedése még önmagában nem ok a politikai antiszemitizmusra. A magyar közélet szereplői közül azonban úgy látták - és ezt kifogásolták -, hogy az iparban, a kereskedelemben és a pénzügyi szektorban az ő kezükbe került az irányítás. A rejtetten, de hatékonyan működő pénzkartell szívesen választotta ki alkalmazottait a zsidóság köréből. Verhovay és Istóczy azt állította, hogy nem zsidó származásúakat csak akkor alkalmazott a pénzkartell, ha társadalmi helyzetük, fényesen csengő nevük, vagy szakértelmük előnyt jelentett a számára. A politikai antiszemitizmusnak ez a megjelenése nem eresztett gyökeret, mert a magyar társadalom legjobbjai szembeszálltak vele. 1895-ben törvény mondta ki, hogy a zsidó felekezet is bevett történelmi egyházakhoz tartozik, és a zsidó vallás követői is teljesen egyenjogú magyar állampolgárok.

Szükséges néhány mondat erejéig kitérni a Magyarországon már hosszú ideje jelen lévő szabadkőművesség szerepére. A több ezer éves gyökerekkel rendelkező szabadkőművesség újkori változata Angliából indult hódító útjára a XVIII. század elején. Magyarországon is gyökereket eresztett, ahová különböző csatornákon keresztül érkezett. Biztosan tudjuk, hogy amerikai körútja során Kossuth is szabadkőműves lett. A magyar szabadkőművesség irányításában fontos szerepet játszottak a párizsi nagypáholyok. A Kiegyezés előkészítésében és Deák Ferenc álláspontjának az érvényesítésében, pl. szerepe volt Mózes Montefiore-nek, a párizsi szabadkőműves nagypáholy küldöttének. A magyarországi szabadkőművesség befolyása 1895 után nőtt meg ugrásszerűen. Az I. Világháború után nyilvánosságra került szabadkőműves dokumentumok szerint igen sok páholy tag zsidó-származású volt. Hamarosan létrejött a szabadkőműves páholyok nyilvánosság számára is rendelkezésre álló szervezete, a Társadalomtudományi Társaság. Megkezdte működését a radikális fiatalokat mozgósító Galilei Kör.

A szabadkőművesség és szervezetei síkraszálltak az általános és titkos választójog mellett, amelyet a szerveződő munkásság is, elsősorban a Magyarországi Szociáldemokrata Párt felvett programjába. A szabadkőművesség azonban elsősorban a nagybirtok-rendszert és különösen az egyházi birtokokat támadta. A láthatatlan pénzkartellnek érdekében állt, hogy a társadalom azt higgye, hogy minden baj legfőbb oka a nagybirtokok és az egyházi birtokok létezése. Ez a rendszer természetesen változtatásra szorult, de már akkor sem volt igaz az, hogy az általános nyomorúságot egyedül a nagybirtok létezése okozza. A magyar gazdasági életet elsősorban a pénzkartell hálója kötötte gúzsba. A nagybirtokrendszer próbált ez ellen a háló ellen védekezni. Ehhez olyan eszközök álltak rendelkezésre, mint a közjogi rendszer, elsősorban a főrendi ház. A háttér erőknek ezektől a védekezési eszközöktől kellett megfosztani az egykori történelmi uralkodó-osztályt az általános és titkos választójog előtérbe állításával.

A magyar nagybirtokrendszer ekkor már idejétmúlt volt és eljárt felette az idő. Nem volt alkalmas a közérdek hatékony szolgálatára és a nemzet felemelésére. De mégsem a nagybirtokrendszer volt a magyar gazdasági lemaradás legfontosabb oka. Az elmaradottság viszonylagos volt és nem jelentette azt, hogy bizonyos helyi iparágak ne fejlődtek volna. Különösen az úgynevezett szolgáltató szektor növekedett, a különböző szakmákat űző kisiparosok, szabók, borbélyok, lakatosok, kőművesek, építési-anyag előállítók, a fényűzési termékeket és szolgáltatásokat előállító iparosok, mert ezek kifejlődését a pénzkartell nem tudta megakadályozni. Ugyancsak nem állt módjában megakadályozni a városi közüzemek létrejöttét. Közvilágításra, városi vízművekre, közlekedési vállalatokra szükség volt.

Aki tanulmányozza a szabadkőművesség történetét, e változatos sokarcú és sokféle stratégiát és taktikát követő mozgalom szerepét, amely csaknem teljesen leképezte a nem-szabadkőműves, profán világ bonyolultságát, az tudja, hogy kezdettől fogva egyik legfőbb történelmi célkitűzése az egyház szerepének a korlátozása és megtörése volt. Különösen a katolikus egyház és a Vatikán gyöngítése volt fontos számára. A Vatikán egyik legfőbb támasza viszont a katolikus Habsburg dinasztia volt. Ezért, amikor a nemzetközi szabadkőművesség elérkezettnek látta az időt, akkor hozzálátott az útjában álló uralkodó dinasztiák és történelmi uralkodó-osztályok eltávolításához.

A történelmi Magyarországnak és népeinek, köztük az akkor már legnagyobb lélekszámú magyar nemzetnek a nemzetközi háttérhatalom által megtervezett és kirobbantott világháború nem állt az érdekében. Az ország miniszterelnöke Tisza István kezdetben ellene is állt a háború kirobbantásának. A világeseményeket a háttérből mozgató erők azonban érvényesíteni tudták akaratukat. Ennek az írásnak nem a történelem ismertetése a célja, hanem a küzdelem az önálló magyar pénzrendszerért. Ezért a részletek mellőzésével csak arra utalunk: a háború végén is a harc nem a központi hatalmak államainak a területén folyt. 1916-ban meghalt Ferenc József, utóda IV. Károly néven lett magyar király. Osztrák császárrá már nem koronázták meg. A Monarchia összeomlása nyomán elmenekült az országból.

A nemzetközi háttérhatalom elsősorban a jól megszervezett szabadkőműves hálózatán keresztül befolyásolta a magyarországi eseményeket. Így került kulcspozícióba az a Károlyi Mihály, aki szintén magas rangú szabadkőműves volt. Szabadkőműves irányítás alatt állt a szociáldemokrata mozgalom is. Időközben a Lenin által Magyarországra visszaküldött Kun Béla is egyre fontosabb szerephez jutott. Csak utalásképpen említjük, hogy 1919. március 19-én Vix francia ezredes olyan tartalmú jegyzéket adott át a szabadkőműves Károlyi Mihálynak, hogy az végül is önként átadta a hatalmat a szociáldemokratáknak, illetve a kommunista Kun Bélának. A magyar Tanácsköztársaságot a kisantant a nagyantant asszisztálásával leverte. A sikeres felvidéki hadjárat után meginduló román offenzíva hatására az ország összeomlott, Kun Béla és társai elmenekültek, a kormányzást pedig rövid időre a szakszervezeti tanács vette kézbe. Peidl Gyulától a kormányzást 1919. augusztus 6-án Friedrich István vette át. Közben a román hadsereg megszállta Budapestet is és lényegében kirabolta az országot.

Csak utalunk rá, hogy az 1920. I. törvénnyel vissza lett állítva a történelmi alkotmány hatálya, de a királyi hatalom gyakorlását kormányzóként Horthy Miklósra bízta az Országgyűlés. Magyarországnak tudomásul kellett vennie a trianoni békediktátumot, amelyet az 1921. évi XXXIII. törvénnyel iktatott be a Corpus Iuris-ba. Az ország fizikai feldarabolása után nehezen indult meg a gazdasági élet. Miután a történelmi Magyarország 2/3-a a szomszédos új államokhoz lett csatolva, újjá kellett szervezni a közigazgatást és az államéletet szűkebb keretek között. Az utódállamok tudatában voltak, hogy minden nemzetközi jogi elv felrúgásával jutottak a trianoni zsákmányhoz, ezért mindent elkövettek a törvénytelenül megszerzett hódításaik védelmére. A trianoni döntést hozók nem vették figyelembe a történelmi elvet, az etnikai elvet és az általuk meghirdetett önrendelkezési elvet sem. Ezért bármilyen nemzetközi jogi szempontból is vizsgáljuk ezt a békediktátumot, azt a nemzetközi joggal ellentétesnek minősíthetjük.

Visszatérve szorosabb témánkhoz: a magyar gazdaság kérdéseihez és az önálló magyar pénzrendszer megteremtéséhez, az egyharmadára csonkított ország vállalkozói, vállalatai, gazdasági szereplői rendkívül nehéz helyzetbe kerültek. Újra kellett felépíteniük mindazt, amit a világháború, a bolsevista proletárdiktatúra és a román hadsereg fosztogatása okozott. A magyar pénz oly méretekben elértéktelenedett, amelyre korábban nem volt példa Magyarország történetében. Ez rettenetes csapást mért a gazdasági életre. Először a középosztály ereje tört meg, mert nemcsak ő viselte a háború legfőbb terheit, de az infláció következtében vagyonát és pénzét is elvesztette. A zuhanó magyar valuta gátlástalan spekulációra vezetett. Ezért a konszolidációra törekvő magyar kormánynak mindenek előtt a pénz állandó értékének a biztosítására kellett törekednie.

1923-ban Magyarországot felvették az I. Világháború után létrejött Nemzetek Szövetségébe (League of Nations). A konszolidáció végül a gróf Bethlen István által vezetett kormánynak sikerült. A Bethlen-kormánynak ugyanis már nyújtottak külföldi kölcsönt, de ennek számos feltétele volt. 1924-ben létrejött Magyar Nemzeti Bank névvel Magyarország központi bankja. 1925-ben pedig pengő néven új magyar pénz került forgalomba. Szűkös keretek között, de megindulhatott az ország szanálása, gazdasági-pénzügyi egyensúlyának a megteremtése.

Pénzuralom a trianoni kamatgyarmaton

A szuper pénzkartell irányítását a megszerveződő pénzoligarchia által feltalált és elterjesztett központi bankok végzik. A központi bankok létrehozása nélkülözhetetlen a pénzrendszer magánellenőrzés alá vételéhez. Történelmileg az államok, illetve az államhatalmat megszemélyesítő uralkodók, királyok, fejedelmek bocsátották ki a gazdasági élet közvetítő közegét, a pénznek nevezett jelrendszert. Ahhoz, hogy ez az állami szuverenitás fontos részét képező felségjog magánellenőrzés alá kerülhessen, először létre kell hozni azt az intézményt, melyhez e jogot telepítik. Ez a szervezet pedig a központi bank. Előzőekben már láttuk, hogy a Rothschild-ház ausztriai ága által ellenőrzött Osztrák Nemzeti Bank milyen keményen ellenállt annak, hogy egy önálló magyar pénzrendszer jöhessen létre a magyar fővárosban működő központi bank irányításával. Amikor akaratukat pénzügyi módszerekkel nem tudták elérni, akkor annak fegyveres úton szereztek érvényt, ennek lett következménye az, amit úgy ismerünk, hogy az 1848/49-es szabadságharc. Láttuk, hogy egészen az első világháború végéig hogyan sikerült Magyarország pénzügyi és gazdasági életét a megszerveződött pénzkartellnek a kénye-kedvére irányítania.

Amikor a világtörténelem meghatározó tényezőjévé nőtte ki magát a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia, akkor már ahhoz is ereje volt, hogy a történelemben addig nem ismert méretű háborúk előkészítésével és kirobbantásával átültesse évszázados stratégiáját a gyakorlatba. Ennek részét képezte többek között a hagyományos dinasztiák és történelmi uralkodó osztályok eltávolítása, és helyükbe ún. demokratikus rendszerek kialakítása. Az állandóan átalakított demokráciák valójában a pénz- és korporációs hatalom kulisszáinak bizonyultak. A kamaturalom a feldarabolt történelmi Magyarországon a korábbi módszereknek megfelelően rendezkedett be. A nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia kívánságára létrejött az 1924. évi 5. törvénycikkel a Magyar Nemzeti Bank, amely kezdettől fogva a nemzetközi pénzoligarchia irányítása alatt állt.

A Magyar Nemzeti Bank olyan működési szabályzattal rendelkezett, amely a Magyar Államot és a közületeket mintegy 50 %-ig kizárta hitelműveletei köréből. Ezzel az 50%-os korlátozással lehetetlenné tette, hogy a kapitalista gazdaságban munkaalkalmat nem találó tömegeket nagy méretű hasznot hajtó közmunkákkal - aranyfedezet és pénzelértéktelenedés nélkül - munkához és keresethez lehessen juttatni. Dr. Wilhelm Lautenbach elgondolásai megvalósításával Hjalmar Schacht megoldotta azt a feladatot, hogy olyan olcsó közhitelekkel finanszírozzanak nagy méretű infrastruktúrafejlesztő- és termelő gazdasági programokat, amelyek két éven belül a 8 millió német munkanélküliből 6 és fél milliót munkához segítettek.

A Bethlen-kormányt elsősorban az elviselhetetlen mérteket öltő infláció kényszerítette a Nemzeti Bank létrehozására. A papírkorona még az I. Világháború végén is 44 svájci centimes-t ért. Ez az érték négy év alatt közel a húszezredére csökkent. Az 1920-as évek Magyarországán ezt csak tudatos manipuláció okozhatta, az ismert pénzügyi és gazdasági nehézségek ellenére. A maradék Magyarországnak is tekintélyes mezőgazdasági exportja volt és ipartelepeit a háború nem tette tönkre, mert az I. Világháborúban a bombázások csak kevés szerepet játszottak. A pénzügyi helyzet alakulásában meghatározó szerepe volt annak, amit a Népszövetség tanúsított a Bethlen-kormányzattal. Arra kényszerítette ezt a kormányt, hogy nevetségesen csekély összegű 250 millió aranypengőnyi (mintegy ötvenmillió dollárra rugó) stabilizációs kölcsönt vegyen fel. A Nemzeti Bank szabadalmát tartalmazó 1924. évi V. törvénycikket is a népszövetségi főmegbízott kívánsága alapján fogalmazták meg.

A Népszövetség a francia Grand Orient szabadkőművesség kezdeményezésére jött létre. Létrehozásáról az 1917. június 28-a és 30-a közötti nagy nemzetközi szabadkőműves találkozón döntöttek. Ekkor született meg az a döntés is, hogy az I. Világháborút ideológiai háborúvá alakítják át és a központi hatalmak feltétel nélküli megadásig folytatják. A Népszövetség kezdettől fogva támogatta a magyarországi pénzvagyonos réteget, amelynek így az érdekei szembekerültek a magyar nemzeti érdekekkel, amelyek a trianoni békediktátum érvénytelenítését legfőbb nemzeti célként jelölték ki. A Párizs-környéki és mértéktartó szaktudósok szerint is irracionális feltételeket tartalmazó békeszerződések Magyarországot Németországgal együtt a legyőzöttekhez sorolták.

A háttérhatalom olyan első-rendű pénzügyi központjai, mint a City of London és a New York-i Wall Street természetesen nem támogathatták Magyarország trianoni revízióra törekvő nemzeti politikáját. A magyar pénzügyi vezető réteg 1917 óta saját érdekeit követte, amelyek szemben álltak a magyar nemzet törekvéseivel. A győztes antant hatalmak az I. Világháború után csaknem az egész európai pénzpiacot a Népszövetség ellenőrzése alá helyzeték. A trianoni békediktátum értelmében a magyar államra kivetett háborús jóvátétel megfizetéséig minden magyar állami bevételt zálogjog terhelt. Ennek következtében a magyar állam a nemzetközi pénzpiacon csakis a békeszerződések ellenőrző testületének, a Népszövetség Főtanácsának egyhangú hozzájárulásával kaphatott kölcsönt. Ebben a Főtanácsban meghatározó szerepe volt a Magyarországot és a magyarokat bitorló rossz lelkiismeretével gyűlölő Dr. Eduard Benes-nek.

A Népszövetség szoros kapcsolata a pénzvilággal megnyilvánult akkor, amikor a Bethlen-kormány úgynevezett stabilizáló kölcsönért folyamodott ehhez a nemzetközi szervezethez. Amikor az Országgyűlés megszavazta a felhatalmazást stabilizáló kölcsön felvételére a magyar kormány számára a Népszövetség ellenvetéseket tett. A Népszövetség Főtanácsa ekkor napirendre tűzte "numerus clausus" (zárt szám) kérdését. Eszerint nem elfogadható a zsidó származású magyarok továbbtanulása azon a címen, hogy az értelmiségi pályákat mintegy ötven százalékban zsidó származású értelmiségiek foglalják el. A "numerus clausus" néven ismertté vált jogszabály azt írta elő, hogy az egyetemek és főiskolák hallgatói csupán az országos számaránynak megfelelően lehetnek zsidó származásúak.

A Népszövetség döntéséről beszámoló tömegtájékoztatás azt hozta a magyar közvélemény tudomására, hogy a gazdasági válságból nincs kiút, mert a külföldi tőke elveszítette bizalmát Magyarország iránt. Ebben a helyzetben diszkréten jelzések érkeztek nemzetközi civil szervezetektől a kompromisszumot kereső magyar miniszterelnökhöz, hogy ha kormánya lakatot tesz az "Ébredő Magyarok" és az ezzel a mozgalommal rokonszenvezők számára, akkor számíthat a nemzetközi tőke bizalmára. Klebersberg Kunó gróf közoktatás-ügyi miniszter ezután Genfbe utazott, hogy ígéretet tegyen a "numerus clausus" enyhítésére. Ez volt az első feltétel, amelyet Magyarországnak a kilátásba helyezett 250 millió aranypengő kölcsönért teljesítenie kellett.

A népszövetségi főmegbízott azonban további feltételeket is támasztott. Eszerint a magyar államnak kincstári jövedékének és vámbevételének - a kölcsön többszöröséig történő - zárolásán kívül, jóvá kellett hagyni a Nemzeti Bank létesítéséről szóló törvényt, az általuk megszabott feltételekkel. A központi jegybank szerepét ellátó Nemzeti Bank a diktált feltételeknek megfelelően a magyar állam olyan monetáris felségjogait, mint a pénzkibocsátás, az igazi döntéshozókat meg nem nevező, azokat szigorúan titokban tartó, a részvénytársaság jogi formájában működő Nemzeti Bankra ruházza át. Az anonimitás jelző azért illik az ilyen típusú részvénytársaságra, mert a Nemzeti Bank részvényeseit még állampolgárságuk igazolására sem kötelezte a törvény a Közgyűlésen való szavazáskor. Ily módon a nemzetközi beruházó bankárok korlátlan befolyást gyakorolhattak a gazdasági életünk eme fontos pénzügyi szabályozó intézményére.

A Nemzeti Bank működésére vonatkozó és külföldiek által megfogalmazott szabadalom lehetővé tette, hogy a pengő értékálló deviza legyen. Magyarország az ezt követő öt éven át gazdasági fellendülésen megy keresztül. Ez nem annak az ötvenmillió dolláros stabilizáló kölcsön hatásának köszönhető, amihez a Bethlen-kormány hozzájutott, hanem annak, hogy a külföldi tőke, amely a nemzeti bank-i törvény révén korlátlan ellenőrző hatalomhoz jutott, szinte elárasztotta Magyarországot kölcsöneivel. A magyar társadalomnak és gazdaságnak azonban az 1929-es gazdasági válság idején nagy árat kellett fizetnie ezekért a gyakran könnyelműen és feleslegesen felvett kölcsönökért.

A pénzkibocsátás felségjogával felruházott Nemzeti Bank a pénzügyi rendszer szívének tekinthető. A pénz, mint a termelő gazdasági folyamatok közvetítő közege ugyanazt a funkciót tölti be a gazdasági életben, mint a vérkeringés az emberi szervezetben. Miután a pénz csak akkor értékálló, ha ugyanazon pénzért ugyanazt az árumennyiséget vásárolhatjuk, nyilvánvalóan nem bocsáthat ki a jegybank korlátlan mennyiségben bankjegyeket. Ma már tudjuk, hogy a kibocsátandó pénz fedezetéül maga a termelő gazdaság is szolgálhat. Ezt a közelmúltban leginkább az egykori Nyugat-Németország évtizedeken át szilárdnak bizonyuló pénze: a Deutsche Mark bizonyította.

A pengő korszak idején is egy száz pengős magyar bankjegy nem azért ért száz aranypengőt, mert megvolt neki a vele arányos aranyfedezete a Magyar Nemzeti Bank trezorjaiban, hanem azért, mert a százpengős bankjegy ellenében a piacon száz pengő értékű áru volt jelen és az állam megakadályozta ennek a közvetítő közegnek (bankjegynek) a hamisítását. A pénz értékét tehát az adott ország értékelőállító termelése és az állam védelme biztosítja. Mindkét tevékenység a lakosság egészét szolgáló közfeladat. Éppen ezért a pénzteremtés, pénzkibocsátás felségjoga is köztulajdont képez és a közösség politikai felelősséggel tartozó demokratikus intézményeinek a felügyelete alatt kell, hogy álljon. Az a nemzeti banki szabadalom, amelyet a Népszövetség Magyarország kormányától kikényszerített, valójában a nemzetközi pénzügyi közösség magánellenőrzése alá helyezte az egyik legfontosabb közügyet.

Nemzeti Bank tulajdonosai nevüket elrejtve gyakorolhatták szavazati jogukat a Közgyűlésen. Így választották meg a Nemzeti Bank 12 tagú Főtanácsát, amely az Alapszabály 24. bekezdése szerint szabad megítélés alapján állapítja meg a mindenkori kölcsönüzletekre érvényes leszámítoló kamatlábat és ugyancsak szabad megítélés szerint dönt arról, hogy kit részesít a jegyintézet váltóhitelben. Azaz a Nemzeti Bankból beszerezhető legolcsóbb pénz kedvezményében. Ez a 12 megválasztott főtanácsi tag döntött arról, hogy ki hogyan vállalkozhat a magyar gazdaságban. Az MNB főtanácsa a leszámítoló kamatlábat olyan magasan szabta meg, hogy annak eredményeként a központi bank mérlegében évi 80 millió pengő nyereség jött létre. Miután ténylegesen magánellenőrzés alá került ez a fontos közintézmény, így ennek a hatalmas nyereségnek a felhasználása, nem a közérdeket, hanem a névtelenség mögé elrejtőzött tulajdonosok magánérdekeit szolgálta.

A bankra vonatkozó szabályok a magyar lakosság jelentős részét képező mezőgazdasági gazdálkodókat kizárta a Nemzeti Bank üzletköréből. A Nemzeti Bank váltóhitelét közvetlenül csak a nemzetközi beruházó bankárok tulajdonában álló magyarországi kereskedelmi bankokon keresztül vehették igénybe a kereskedelmi és ipari vállalatok. Így a lényegében magánérdekeket szolgáló bankrendszeren keresztül a nemzetközi pénzoligarchia és magyarországi tagjai egyenértékű ellenszolgáltatás nélkül tudták megadóztatni a magyar gazdaság szereplőit. A Nemzeti Bank szabadalma birtokában a kis létszámú pénzvagyonos érdekcsoport igen rövid idő alatt foglalja el a magyar gazdasági élet kulcspozícióit. A magyar pénzügyi önállóság érdekében oly sokat tett Széchenyi Istvánok, Kossuth Lajosok, Vásárhelyi Istvánok eltűnnek. Nyomukban csökken a szerepe az olyan gyáralapítóknak, mint Ganz, Mechwart, Láng, Röck, Kandó, Törley és mások. Helyükre a pénzvagyonos érdekcsoport tagjai lépnek.

A nemzetközi pénzügyi közösség kívánságai szerint létrehozott Magyar Nemzeti Bank néhány évig teljesen kielégítette a nemzetközi pénztőke igényeit. Ennek tudható be az a bőséges hitelkínálat, amelynek során gondosan kiválogatták a fedezettel rendelkező potenciális adósokat. Jött a Speyer-kölcsön, a gyufa-kölcsön, és a nagy bankok megbízottai szinte vadásztak a hitelképes gazdákra. Nekik a telekkönyvi érték 25%-áig terjedően kölcsönöket ajánlottak fel anélkül, hogy bárki is érdeklődött volna a kölcsön felhasználásának módja iránt. Ha ezeket a kölcsönöket a kölcsönadó kívánságára is produktív termelői programokra és munkaalkalmakat teremtő beruházásokra, például a mezőgazdaság gépesítésére fordítják, akkor ez a hitelezési dömping még előnyös is lehetett volna. De a nyújtott hitelek termelői gazdaságot növelő és munkaalkalmakat teremtő felhasználásával a hitelezők nem törődtek.

Fellner Frigyes adatai szerint az 1920-as évek végén évi 200 millió aranypengő értékű devizát kellett felvásárolnunk, elsősorban a külföldi adósságszolgálat teljesítésére. Ebben az időben a két nagy észak-amerikai állam: az Egyesült Államok és Kanada, valamint a Szovjetunió gyorsított ütemben gépesítették mezőgazdaságaikat. Magyarországon ezzel szemben abban nyilvánult meg a szegényekkel való szolidaritás, hogy betiltották a kévekötő-aratógépeket azért, hogy a marokverők el ne veszítsék keresetüket.

A nagyarányú külföldi gépesítés nyomán a búza ára rövid idő alatt jelentősen csökkent. Ennek következtében a piaci ár lényegesen alatta maradt a termelési önköltségnek. Hasonló módon esett a bor, valamint a többi mezőgazdasági termék és az állattenyésztésből származó termékek ára. Ily módon mezőgazdaság exportból már nem lehetett kitermelni azt az évi 200 millió aranypengőt, ami a felvett kölcsönök adósságszolgálatához szükséges volt. A nemzetközi pénzügyi közösség tulajdonában lévő és ellenőrzése alatt álló bankrendszer - a saját érdekében - az ország hitelképességének a megmentését nevezte meg a legfontosabb kormányzati feladatnak. Kikényszerítették, hogy az állam vállalja magára az eladósodott gazdasági szereplők adósság-szolgálati terheinek a viselését. A Nemzeti Bank a magyar állam pénzügyi tartalékaiból törlesztett. Ennek következtében a köztulajdont képező aranykészlet, amely a pengő fedezetéül szolgált, 265 millióról 98 millióra csökkent. Aki tanulmányozza az úgynevezett nemesfémfedezettel működő pénzrendszereket, az tudja, hogy ha csökken egy forgalomban lévő papírpénz arany vagy ezüstfedezete, akkor megfelelő arányban csökkenteni kell annak a papírpénznek a mennyiségét is, amelynek a fedezetére ez a nemesfémalap szolgál.

Ha nem csökken a mennyiség, akkor az aranyfedezet csökkenésének arányában csökken a pénz vásárlóereje. Magyarország esetében azonban ennek pont a fordítottja történt. Az árak estek és a pengő erősödött. A magyar pénzrendszer irányítói mechanikusan végrehajtották továbbra is a Nemzeti Bank alapszabályának azt a rendelkezését, amely szerint a központi bank által kibocsátott bankjegyforgalom nem haladhatja túl az aranyfedezet háromszorosát. Ennek következtében - az aranyfedezet zsugorodásának arányában - csökkenteni kellett a forgalomban lévő papírbankjegyek mennyiségét is. Ezt technikailag úgy oldották meg, hogy a Nemzeti Bank Főtanácsának 12 tagja olyan magasra emelte a leszámítolási kamatlábat, amely már nem teszi lehetővé, hogy a gazdasági élet átlagos szereplője váltóhitelt vehessen igénybe. A Nemzeti Bank által kibocsátott pénz kamatának növekedése arányában emelkedett a nagybankok közvetítésével a lakossághoz juttatott pénz kamata is. A tizenkét tagú Főtanács 11%-ra emelte a diszkont kamatlábat olyan időszakban, amikor az amerikai Federal Reserve által kibocsátott hitelek kamata 1% volt, a Bank of England, Nagy-Britannia központi bankja pedig 2%-os alapkamatlábbal nyújtott kölcsönöket. A nemzetközi pénzoligarchia azt csinált pénzügyileg Magyarországon, amit csak akart. A magyar kormány nem avatkozott be a 15%-ot is meghaladó kamatok mérséklése érdekében. Arra hivatkozott, hogy az általános pénzhiány miatt a jegybank szerepét ellátó MNB is felemelte a kamatlábat.

A kamatlábnak ez a nagyarányú megemelése antiszociális és a gazdaságot romboló intézkedés volt. A kamat ugyanis a leghatékonyabb drágító tényező. A kamat ugyanis többszörösen megjelenik az áruk és szolgáltatások áraiban. Minden alkalommal növelik a késztermék árát, amikor a termelési folyamat és a forgalmazás során szerephez jut a hitel, a tőke igénybevétele. A kamat az értékelőállító termelő tevékenységből folyamatosan vonja ki a gazdasági folyamatok zavartalan lefolyásához szükséges közvetítő közeget, a pénzt. A hasznot meghaladó kamat lehetetlenné teszi a termelést. A nemzetközi pénzoligarchia és az irányítása alatt álló magyar bankrendszer a tervszerűen létrehozott pénzszűkítéssel valósággal megbénította a magyar gazdaság működését.

Ennek egyik tragikus következménye lett az óriási méretű munkanélküliség. Egy ország reprodukciója szempontjából a legfontosabb, hogy lakói fizikailag és értékelőállító-képesség szempontjából is reprodukálódjanak. Ezt ma úgy mondják, hogy hatékony humán-erőforrásként erősítsék azt a nemzetet, amelyhez tartoznak. 1936. végéig évi 2 milliárd munkaóra veszett el a munkanélküliség következtében. Ebben az időben Németország, Olaszország és a Szovjetunió a rendelkezésükre álló munkaerő totális mozgósításával gyors ütemben fejlődtek.

A magyar gazdálkodók a mélyen nyomott árak miatt nem voltak képesek kamat és adóterheiket kifizetni. Így a mezőgazdaságban felgyorsult a termőföld eladása. A túlzott földkínálat nyomán azonban a föld ára az eredetinek az egynegyedére csökkent. Az eladósítás éveiben, amikor a bankok oly könnyű szerrel adtak az adott ingatlan értéke 25%-áig hiteleket ezen ingatlanok eladásából éppen csak annyira futotta, hogy ki lehetett fizetni a bankoknak a tartozásokat. A pénzügyi hadviselés következtében több mint százezer gazda jutott csődbe. Magyarország úgy nézett ki, mint egy nagy méretű árverési csarnok. E gazdaságot és társadalmat egyaránt pusztító folyamat megállítása érdekében szükségessé vált a mezőgazdaság védelméről szóló törvény elfogadása. Ez valójában csak moratóriumot, azaz halasztást nyújtott az eladósodott és elárverezés előtt álló gazdaságoknak. A pénzoligarchia pénzintézetei a további hitelek megvonásával ütöttek vissza.

A kivezető utat a kormányzat nem a már ismertetett aranyfedezetes dogma felfüggesztésével kereste, amellyel el lehetett volna érni a kamatok csökkentését és a hitelhez jutás megkönnyítését. A kormányzat ehelyett a bankok befagyasztott követeléseinek az adófizető polgárokra történő áthárításával akart a kényszerhelyzetből kikerülni. Miközben az árak és a bérek a mélybe zuhantak, Magyarországon öngyilkossági hullám söpört végig. A tragikus társadalmi és gazdasági folyamatok mélyén a kamatozó magánpénz-monopólium rendszere állott, mint végső ok. Ehhez az eladósítással és kamatozó hitelpénzzel működtetett monopóliumhoz azonban a kormányzat nem nyúlhatott. Az MNB már hivatkozott Alapszabályának 175.§ szerint ugyanis "a kamatláb mérséklését célzó, sem az eddig fennálló, se a jövőben hozandó törvényes intézkedések a Nemzeti Bankra nem nyernek alkalmazást!"

A két világháború között valóban létezett egy korlátozott parlamentarizmus, de ez a privilegizált pénzvagyonos kisebbségnek juttatott rendkívüli előnyöket. Már az nehezen érthető, hogy a népszuverenitás nevében miért hoz egy parlament arról törvényt, hogy a továbbiakban az oly fontos közügyet jelentő kérdésekben, mint a monetáris szabályozás többé nem hozhat törvényt és a pénzügyi szuverenitását átengedi egy a saját magánérdekei szerint működő érdekcsoportnak. A magyar társadalom művelt rétegei is érthetetlen naivitással viszonyultak ehhez a helyzethez. Egyesek úgy képzelték, hogy a gazdasági válság valamiféle vis maior, nagyobb erőhatalom által előidézett és el nem hárítható természeti csapás, amely elől nem lehet kitérni. Azaz a kamatozó hitelpénzrendszer is olyasmi, mint a gravitáció, amely a természet törvényeihez igazodik, és amelyen még hozzáértő emberi beavatkozással sem lehet változtatni. Mivel egy átlagos magyar értelmiségi nem értette a pénzrendszer működését, a levegőből előállított hitelpénz szerepét, a kamatok szabályozásával és beszedésével folyó gazdaságirányítást és jövedelem-átcsoportosítást, így a problémát elintézték azzal, hogy a gazdaság számára nincs pénz, nincs külföldi hitel, Magyarország pedig tőkeszegény ország és ezért a hosszú lejáratú nagy beruházások finanszírozására nincs pénzügyi fedezete.

A weimari Németország pénzügyminisztériumának kiváló szakértője, Dr. Wilhelm Lautenbach bebizonyította, hogy a termelő programokra kibocsátott közpénz nem okoz inflációt, mert a program végén előálló kapacitásnövekedés, objektumok, többlettermékek és szolgáltatások értéke fedezi a finanszírozásokhoz szükséges pénz értékét. A multiplikátor hatás révén pedig jelentős többlet jövedelemhez juttatja azáltal az államháztartást, hogy segélyezettek százezreiből - millióiból - lesznek értékteremtő munkát végző adófizető polgárok. Az 1920-as és 30-as években magyar mérnökök "Országrendezés" címmel 500 olyan közmunkatervet dolgoztak ki a munkanélküliség csökkentésére, amelyeket egyetlen fillér külföldi deviza nélkül végre lehetett volna hajtani, mert rendelkezésre álltak az ehhez szükséges nyersanyagok, valamint a dolgozni képes, de kényszerűségből munkanélküli tömegek. Rendelkezett Magyarország ezen éhező munkanélküliek táplálásához szükséges és belső kereslet hiányában eladhatatlan terményfeleslegekkel is. Ehelyett mint tudjuk az éhezők számára életmentő gabonát inkább eozinált állapotban az állatokkal etették meg azért, hogy a pénzarisztokrácia által bevezetett kamatozó hitelpénz-rendszer zavartalanul működhessék. (Az eozináció egyike azon módszereknek, melyekkel a túltermelés az árcsökkenés ellen védekeztek. Eozináció alatt azt az eljárást értjük, mikor a búzát eozinnal megfestik, hogy emberi táplálékra alkalmatlanná váljon. Az eozinált búzát takarmánycélokra olcsón árusították.)

A magyar mérnöktársadalom eme nagyon is reális terveit az illetékes kormánytényezők elutasították. A pénzoligarchia tulajdonában lévő kereskedelmi bankok vezetői kijelentették, hogy Magyarország tőkeszegény, nincs pénze és nem közpénzből finanszírozott termelői programok beindítására van szükség, hanem általános takarékoskodásra. A kényszertakarékosság (megszorító intézkedések) érdekében csökkentették az állami és községi alkalmazottak fizetését, beszüntették a közmunkákat. A nép szédelgő butítására a fényűző gróf Bethlen Istvánt a miniszterelnöki székben felváltó Károlyi Gyula gróf látványosan még a gépkocsiját is leállította, hogy tüntessen a lakosság előtt takarékosságával.

Mi lett eme szellemi csonkolással is felérő takarékosság következménye. A leszállított fizetési alkalmazottak, a foglalkozás nélküli vállalatok, az elbocsátott munkások még szorosabbra húzták össze a nadrágszíjukat, még jobban csökkentették fogyasztásukat, még kevesebbet ettek és így a mezőgazdaság eladhatatlan feleslege még nagyobb halmokban gyűlt össze. Az eladhatatlan termékek árai még tovább estek és így még több gazda ment tönkre. Ha egy magyar kormánytag vagy a magyar nemzet iránt tényleges elkötelezettséget érző közéleti szereplő mégis csak akart valamit tenni a nemzetet pusztító munkanélküliség ellen, akkor nem tehetett mást, minthogy felkeresse Kornfeld Móriczot vagy Weiss Fülöpöt, a Nemzeti Bank váltóhitelét élvező nagy kereskedelmi bankok elnökeit, hogy a magyar állam nevében kölcsönkérje tőlük ugyanazt a pénzt, amelyet ugyanezen magyar állam a saját monetáris felségjogainak a részükre történő átengedésével - kisajátításával bocsátanak ki. Ehhez a pénzhez természetesen olyan kamat és törlesztési feltételekkel lehetett hozzájutni, amelyeket a pénzoligarchia döntéshozói szabtak meg.

Kossuth Lajos pontosan az ilyen helyzetek kialakulását akarta megakadályozni akkor, amikor azt mondta 1848. augusztus végén Irinyi Jánosnak adott válaszában, hogy: "Azon nézetben vagyok, hogy ameddig befolyásom lesz Magyarország ügyeibe, a Banknak nem akarom azon hatalmat adni a kezébe, hogy ő szabályozza Magyarország pénzügyeit. Őt csak eszközül és mintegy tisztviselőül akarom használni bizonyos határok között. Ez okból nem ő bocsátja ki a pénzt, hanem csak kezeli bizonyos jutalomért."

A XIX. század második felében a Magyarország pénzügyi és gazdasági irányítását átvevő pénzkartell tehát tovább működött a két világháború között is. A magyar gazdasági élet főhatalmát magánmonopóliumként kézbe vevő szűk csoport és a velük társult kormánytényezők jóvátehetetlen hibákat, sőt bűnöket követtek el Magyarország, a magyar állam és a benne élő magyar nép ellen.

---