Magyarország folyamatos fosztogatása

Magyarország folyamatos fosztogatására az elmúlt két évszázadban az ismételten rákényszeritett háborúkkal és a nemzetközileg megszervezett eladósítással került sor. A bécsi Rothschild-ház adósságba kényszerítési kísérletének az elutasítása miatt tört ki a háború 1848 szeptemberében, és alakult át a békés forradalom véres háborúvá.

Már a reformkorban is az volt a magyar társadalom egyik legfontosabb problémája, hogy a magyar pénzügyeket monopóliumként egy bécsi magánbank intézte. Magyarországon nem volt bankhitel. A pénz amiatt áramlott ki az országból, hogy kiszolgálja ezt a bécsi bankot. De kiáramlott a pénz adók, regálék, kölcsönök, a kölcsönök kamatai, vámok, kincstári jegyek és a császári katonaság elszállási költségei formájában is.

Amikor 1848-ban Kossuth lett a pénzügyminiszter, azonnal hozzáfogott az üres államkassza megtöltéséhez, és egy bankjegynyomda felállításához. A gazdasági élet működését biztosító, fedezettel bíró magyar pénzt akart bevezetni. A bécsi Rothschild-ház irányítása alatt állott Osztrák Nemzeti Bank, az ONB, azonban nem volt hajlandó valódi pénzre beváltani az általa kibocsátott bankjegyeket, és egyidejűleg gyorsított ütemben vonta ki a nemesfém-és ércpénzt külföldre. Kossuth ezért már 1848. április 19-én rendeletileg tiltotta meg az arany és az ezüst külföldre vitelét. Terve az volt, hogy 5 millió pengő-pénz alapján mintegy tizenkét-és fél millió forintnyi pénztárjegyet bocsát ki. A Rothschild érdekeltségű ONB azonban azt akarta, hogy a magyar kormány tőle vegyen fel 12 millió forint hitelpénzt, de azzal a feltétellel, hogy a magyar kormány ismerje el az ONB bankjegykibocsátó monopóliumát Magyarország területén, és fizessen kamatot a Rothschildok által nyújtott hitelpénz után. Kossuth ezt elutasította, és az önálló magyar pénz mellett döntött. A pénzügyekben megmutatkozó kibékíthetetlen ellentét vezetett el a fegyveres konfliktushoz, amelyből végül szabadságharc és függetlenségi háború lett.

A szabadságharc bukását követően az ONB összes kívánsága teljesült. Magyarországon 1873-ban már 482 pénzintézet, 160 különböző biztosító intézet, de csak 164 nagyobb iparvállalat működött. Ezek szinte mind a Rothschild-ház által irányított pénzkartellhez kapcsolódtak valamilyen módon. Az informális pénzkartell működését irányító és végző bankárhatalom a személyi kapcsolatokon, és a gondosan kiépített összefonódásokon keresztül biztosította pénzügyi egyeduralmát. A szabadságharc után az ONB és a mögötte álló nemzetközi pénzkartell erőteljes nyomást gyakorolt a Habsburg uralkodóházra és a kormányzatra, hogy az keményen lépjen fel az önálló magyar pénzt követelő magyar kormánnyal szemben.

A kiegyezés után az osztrák-magyar pénzrendszer közösségét biztosították. Magyarország az ONB bankjegy kibocsátási monopóliumát ugyan formálisan nem ismerte el, a tényleges állapot azonban az volt, az ONB által kibocsátott bankjegyek forgalomban voltak ugyanúgy, mint bármely más állam pénzei.

A magyar pénzügyi és gazdasági élet irányítói a XIX. század második felében a rendszeresen ismétlődő válságokat az ONB tudatos pénzügyi manipulációjának tulajdonították. A Magyarországon rendszeresen ismétlődő válságok nem termelési anarchia következményei voltak. A rejtőzködő szuperkartell, vagyis a pénzügyeket a háttérből irányító érdekcsoport, idézte elő a válságokat, mégpedig úgy, hogy Magyarország nemzetgazdaságának egészét az ellenőrzése alá vonta, és átvette a többi alkartellnek tekinthető kisebb kartell irányítását is. A szuperkartell a bécsi Rothschild-érdekeltség irányítása alatt álló, bécsi központból szervezett és ellenőrzött termelési és pénzügyi viszonyokat hozott létre. A Monarchia részét képező Magyar Királyságban nem volt a Rothschild-érdekeltségtől független egyetlen jelentős vállalat sem. Magyarország nemzetgazdasága a Rothschild-ház hegemóniája alatt működött. Egyfajta korporációs uralomról beszélhetünk. Az egész ország ipari és kereskedelmi élete egyetlen pénzügyi szervezet láthatatlan, kellően álcázott, de erős akaratának volt alárendelve.

A magyarok sajnos nem tudták, hogy kivel állnak szemben, mert az elrejtőzött az arctalan pénzviszonyokban. A magyar társadalom a királlyal fordult szembe, de az ellenség valójában egy rejtőzködő pénzcsoport volt. Az emberek nem voltak tudatában, hogy a nemzetközi pénzoligarchia létrejöttével a kamatozó hitelpénzrendszer vette át fokozatosan az irányítást. A pénzoligarchia azonban nemcsak kamatszedés formájában fosztogatta az országot, de úgy is, hogy titkos-kartellt hozott létre, és ezzel egész Magyarországot gazdasági függőségbe tudta taszítani. Ez pedig lehetővé tette az értékteremtő munka eredményének egyre növekvő kisajátítását hitelezési és kartellezési technikákkal.

A Rothschild-ház az általa irányított láthatatlan pénzkartell létezését minden lehetséges módon titkolta. Ebben volt a fő ereje. Így történhetett meg, hogy a Monarchián belül egész Magyarország egy zárt vadaskerthez vált hasonlóvá, bekerítve egyetlen pénzcsoport hatalmának láthatatlan, de annál inkább érezhető acélkerítésével. Ebben a körülkerített vadaskertben a kamatgyarmattá vált Magyarországon, a vad nem volt más, mint a magyar nép, amely a kerítésig futhatott, de azon túlra már nem juthatott.

A Monarchián belül Magyarország csak a külső kényszerek hatására lépett be abba a világháborúba, amely ma már bizonyíthatóan a szupergazdag beruházó bankárokból álló nagyhatalmú nemzetközi pénzkartell készített elő és robbantott ki. A vonakodó, békeszerető Magyarországra rákényszerítették ezt a háborút, mégis a legsúlyosabb büntetéssel sújtották Trianonban. Magyarország elvesztette területének kétharmadát, lakosságának több mint 60 százalékát, és az ugyancsak a nemzetközi bankárok által irányított Népszövetségnek a Jóvátételi Bizottsága 200 millió aranykorona megfizetésére kötelezte a kivérzett, kifosztott Csonka-Magyarországot.

A trianoni békediktátum után újra kellett felépíteni mindazt, amit a világháború, a bolsevista proletárdiktatúra és a román hadsereg fosztogatása okozott. A magyar pénz teljes elértéktelenedése rettenetes csapást mért a gazdaságra. Először a középosztály ereje tört meg, amely a háború legfőbb terhét viselte, és az infláció következtében pedig vagyonát és pénzét is elveszítette.

Ebben a helyzetben a Népszövetség magatartása meghatározó volt. Arra kényszerítette a magyar kormányt, hogy nevetségesen csekély összegű, 250 millió aranypengőnyi stabilizációs kölcsönt vegyen fel. A Népszövetség főmegbízottja útján gondoskodott arról, hogy a trianoni békediktátum rendelkezéseit könyörtelenül végrehajtsák. E békediktátum értelmében a magyar államra kivetett háborús jóvátétel megfizetéséig minden magyar állami bevételt zálogjog terhelt az Antant hatalmak javára. Ennek következtében a Magyar Állam a nemzetközi pénzpiacokon csakis a békeszerződések ellenőrző testületének, a Népszövetség Főtanácsának hozzájárulásával kaphatott kölcsönt. Ebben a testületben a magyarokat gyűlölő Dr. Eduárd Benes-nek volt meghatározó szerepe.

A Népszövetségi Főmegbízott feltételei szerint a Magyar Állam kincstári jövedékének és vámbevételének - a kölcsön többszöröséig történő - zárolásán kívül jóvá kellett hagyni a Nemzeti Bank létesítéséről szóló törvényt, méghozzá az általuk megszabott feltételekkel. Ez az új intézmény, a szigorú banktitok szerint működő MNB, melyet magánpénzemberek irányítottak, átvette az állam olyan monetáris felségjogait, mint a pénzkibocsátás, árfolyam-szabályozás, kamatszabályozás, hitelezés, vagyis a nemzetgazdaság irányításának legfontosabb jogosítványait. A külföldi pénzoligarchia, amely a MNB-törvény révén korlátlan ellenőrző hatalomhoz jutott, ezt követően szinte elárasztotta Magyarországot a kölcsöneivel, amiért aztán később, az 1929-es gazdasági válság idején, nagy árat kellett fizetnie.

Az MNB tulajdonosai nevüket elrejtve gyakorolhatták szavazati jogukat a Közgyűlésen. Így választották meg a Nemzeti Bank tizenkét-tagú főtanácsát, amely szabad megítélés alapján döntött a magyar kormányt megillető pénzügyi szuverenitás legfontosabb kérdéseiben. A nemzetközi pénzoligarchia azt csinált pénzügyileg Magyarországon, amit csak akart, miközben Amerikában egy százalék, Nagy-Britanniában két százalék volt az alap kamatláb, Magyarországon 15 százalék felett volt, és a magyar kormány nem avatkozhatott be, mert a Népszövetség olyan feltételeket csikart ki tőle, hogy az MNB független a kormánytól. A hasznot meghaladó kamatok lehetetlenné tették a termelést. A nemzetközi pénzoligarchia, és az irányítása alatt álló bankrendszer a kierőszakolt pénzszűkítéssel megbénította a magyar gazdaság működését. A következménye hatalmas méretű munkanélküliség lett, és 1936 végéig évi kétmilliárd munkaóra veszett el. Az eladósítással és kamatpénzzel működő monopóliumhoz a magyar kormány nem nyúlhatott. Ez bizonyult a magyar nemzeti jövedelem elvétele leghatékonyabb módszerének.

Az első világháború utáni - minden nemzetközi elvet felrúgó - békediktátumok arról is rendelkeztek, hogy kártérítésben ne csak a győztes államok részesüljenek, hanem a polgáraik is, ha vagyonuk a legyőzött országban valamilyen módon elveszett.

A második világháborút lezáró 1947-es párizsi békeszerződés a vesztes országokat, köztük Magyarországot, jelentős összegű jóvátétel fizetésére kötelezte. Magyarországnak 300 millió dollárt kellett fizetnie, ebből 200 milliót a Szovjetuniónak, 50 milliót Jugoszláviának és 50 milliót Csehszlovákiának.

1945 után nemcsak a háborús pusztításokkal és az azt követően fizetett jóvátétellel lett szegényebb Magyarország, de a magyar nemzet a kommunista hatalomátvétel következtében elveszítette nemzeti tudattal rendelkező vezetőrétegét is, amely talán még az anyagi veszteségeknél is súlyosabb csapást mért rá.

1956-ban a magyar nép kinyilvánította, hogy nem kér a kommunista diktatúrából, és abból, hogy új urai rendőrállami erőszakkal vegyék el tőle munkája eredményét. A magyar nép azonban abból se kért, hogy már a két világháború közt megismert pénzuralmi technikákkal -megtervezett eladósítással - vegyék el munkájának az eredményét. A háttérben együttműködő Kelet és Nyugat legfelsőbb irányítói végülis a magyar forradalom elfojtásában állapodtak meg. hallgatólagosan. Ez anyagi javakban mérve 12 milliárd akkori forintban kifejezhető kárt okozott az országnak. A nagy vérveszteséget és kárt jelentett a mintegy kétszázezer magyar állampolgár külföldre menekülése. Ez forintban további 20 milliárd veszteség. A megszálló erők ellátási költségei, a számukra felépített járulékos objektumok összege 8260 milliárd forint. A legnagyobb veszteség azonban, amit pénzben már nem is lehet kifejezni az, hogy a szovjet megszállók által hatalomra segített Kádár-rendszer állami politika szintjére emelte az orvosi segédlettel végzett tömeges népirtást. Az átmosott agyú, nemzeti öntudatuktól megfosztott magyarok három évtized alatt mintegy hétmillió utódukat semmisítették meg abortusz formájában. Ez a hétmillió meg nem született magyar és utódai a magyar történelem legnagyobb vérveszteségét jelentik. Így valójában Magyarország nemcsak vagyonától, de népességének jelentős részétől is meg lett fosztva.

Az 1989-cel kezdődő rendszerváltás eredményeként a nyíltan berendezkedett nemzetközi pénzvilág megszerezte a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap által mintegy 120-130 milliárd dollárra becsült nemzeti vagyonnak a túlnyomó részét, és azt beolvasztotta globális részvényvagyonába. A magyar lakosság 80 százaléka vagyontalanná vált, elveszítette önrendelkezésének gazdasági alapját, a nemzeti vagyonból származó tőkejövedelmét, és elveszítette azt a hatalmat, amelyet e vagyon birtoklása jelent. A magyar lakosság többsége az ország gazdájából az új tulajdonosok bérmunkásává vált, aki csak munkabérhez juthat, ha van munkája.

A nemzeti vagyon elvesztésével, leépítésével, az országból való kivételével fokozatosan leépült annak a lehetősége, hogy a magyar lakosság szellemi munkaerejét tudja értékesíteni nagy hozzáadott értékkel rendelkező termékekben és szolgáltatásokban. A magyar gazdasági struktúra a szaktudást alig igénylő összeszerelő vagy még annál is primitívebb munkából áll, és ennek a munkának az ára a világpiacon rendkívül alacsony. Magyarországot tehát évente több mint ezermilliárd forinttal rövidíti meg a rossz gazdasági szerkezetből adódó cserearányromlás.

A nemzetközi pénzoligarchia nemcsak a termelő-vagyont szerezte meg, hanem az érte adott - az eredeti értékének mintegy 20 százalékát kitevő - 20 milliárd dollárnyi vételárat is. Ugyanis a kizárólag az ő irányítása alatt álló MNB a devizát magánál tartotta, és a költségvetésnek az eladott fizikai vagyonért általa kibocsátott játékpénzt, levegőből előállított forintot adott. Ez a több ezermilliárd forint, pedig, megtéve körforgását a nemzetgazdaságban, adósságszolgálat, kamat, tőkejáradék és profit formájában külföldi tulajdonosokhoz került. Ezek a forintot beváltották devizára, és a deviza-vételárat kivitték az országból. Az MNB pedig a hozzá visszakerült forintot egyrészt kivonta a forgalomból, másrészt a mesterségesen gerjesztett infláció formájában semmisítette meg. A magyar nép tehát elveszítette fizikai termelővagyonát, de a nemzetgazdaság elveszítette bizonyos idő múlva az érte kapott deviza ellenértéket is.

2004-ben nemcsak az történt, hogy az ország egy nemzetek feletti birodalom, az Európai Unió, részévé válva megszűnt független állam lenni, hanem az EU-tagság nettó évi mintegy 4500 milliárd forint folyamatos veszteséget okoz az országnak.

A nemzetközi pénzügyi közösség azért tartja magyarországi intézménye, az MNB segítségével rendkívül szűken a magyar monetáris bázist, hogy így kényszerítse a magyar államot a még meglévő 20 százaléknyi vagyon olcsó kiárusítására, továbbá a magyar termőföld és lakóingatlan-vagyon áron alul való eladására. Magyarország kifosztását jól jelzi az, hogy 2006-ban nettó nyolcmilliárd euró áramlott ki a külföldi tartozásállomány hozamaként az országból, 2007-ben pedig már kilencmilliárd euró.

Magyarország külföld felé irányuló tartozásállománya jelenleg negyvenötezermilliárd forint, mintegy 255 milliárd dollár, és ennek a hatalmas összegnek a hozamát kell kitermelnie. Ez a hozam profitból, tőkejáradékból, adósságszolgálatból és kamatfizetésből áll. Magyarország fosztogatása napjaink valósága, amelynek a következményeként nemcsak politikai, gazdasági és pénzügyi, de demográfiai válság is kialakult. A magyar nemzet évről évre felgyorsuló ütemben fogy, és a nemzet fennmaradása került veszélybe.

A magyar sorsdráma

A dráma első felvonása 1920-ban ért véget, amikor a történelmi, etnikai és az önrendelkezési elv megszegésével, igazságtalanul kettős mércét alkalmazva, feldarabolták Magyarországot.

A dráma második felvonásaként 1945 után, megsemmisítették a magyar nemzet vezetőrétegét, amelynek még volt érzelmi és tudati kötödése az 1100 éves magyar államhoz.

A sorsdráma harmadik felvonása 1956. A magyar nép nem kért az internacionalista kommunizmusból, de helyette nem a mostani kozmopolita globalizmust akarta, hanem a saját útját akarta járni, az önrendelkezését visszaszerezni, és munkája eredményével rendelkezni. Teljesítményét ne vegyék el tőle sem kommunista rendőrállami erőszakkal, sem eladósítással, pénzügyi módszerekkel történő folyamatos sarcolással. A már akkor is együttműködő kommunista és globalista érdekcsoportok vereségre ítélték a magyar nemzet forradalmát.

Hogy soha többé fel ne állhasson, új urai rávették a tömeges agymosásnak kitett lakosságot, hogy állami ösztönzésre, orvosi segédlettel megölesse saját utódait. A mintegy nyolc millió abortusszal kivéreztették a maradék Magyarország törzsmagyarságát. Ezt a veszteséget nem lehet kiheverni, de túl kell élni.

A negyedik felvonás 1989. A pénzimpérium felkészített ügynökei és a hazai kollaboráns technokraták segítségével - pénzügyi technikákkal, eladósítással - elvette a magyar nemzet vagyonát. Ma a lakosság 80%-a vagyontalan, nincs tőkejövedelme. Az új milliárdos réteg pedig teljesítmény nélkül szerezte vagyonát. Magyarország tartozásállománya külföld irányába meghaladja a 45 ezer milliárd forintot, 210 milliárd dollárt. Ebből az államadósság 80 milliárd dollár, 15 ezer 500 milliárd forint. Ennek az összegnek kell a hozamát, tőkejövedelem, profit és kamat formájában a magyar népnek minden évben kitermelnie és átadnia. Ezt csak maradék vagyona felélésével és további kölcsönök felvételével tudja ideig-óráig teljesíteni. Magyarország többé nem a magyaroké. Országunk, hazánk mások tulajdona lett. Ma már nagyrészt bérmunkásként, cselédként dolgozhatunk mások tulajdonában, mások hasznára.

Az ötödik felvonás 2004. Magyarország elveszíti szuverenitását, egy nemzetek feletti birodalmi struktúra autonóm tartománya lesz, független állam helyett. A szervezett magánhatalom által létrehozott Európai Unióba a viszonosságot megtagadó, igen hátrányos és igazságtalan feltételekkel, kényszerítették be Magyarországot. 2003-ig 8866 milliárd forint nettó veszteséget okozott a magyaroknak az EU-tagságra való felkészülés. 2004 óta pedig évi 2500 milliárd forintba kerül a tagság. Kezdettől nettó befizetők vagyunk. Az un. "támogatás" nem egyéb, mint a már átadott összegek egy részének a keserves visszaszerzése pályázatok útján.

A magyar költségvetési-hiány és külkereskedelmi deficit egyik legfőbb okozója az, hogy az EU folyamatosan sarcolja Magyarországot, nem pedig támogatja.

Az EU a szervezett magánhatalom intézménye az ellenségnek számító nemzetállamok olcsó és önkéntes felszámolására. Az EU természetellenes és fölösleges, elbürokratizálódott vízfejjé vált.

Ami jót hozott - emberek és árúk szabadabb mozgása, vámok csökkentése, szorosabb együttműködés az öreg földrész államai között - azt olcsóbban és hatékonyabban el lehetett volna érni nélküle. Nem kellett volna feladni nemzeti szuverenitásunkat, önrendelkezésünket, az önálló magyar jogrendszert.

Az EU természetellenes, mert nem olyan közösség, mint a biológiai ás társadalmi reprodukcióhoz nélkülözhetetlen család, és a nagyobb család, a nemzet. Ez utóbbi teszi lehetővé a történelmi és kulturális önazonosság megőrzését. E két család az élet nélkülözhetetlen előfeltétele. Az EU viszont élősködő - funkciótlan - képződmény.

Most a magyar nép sorsdrámájának az utójátékát éljük. Folyamatban van a termőföld és a lakóingatlanok elvétele a magyaroktól és átjátszása külföldiek tulajdonába. Már minden előkészület megtörtént.

2006 fordulópont volt. A magyar lakosság többsége ekkor értette meg, hogy nincs hová hátrálnia, ha kollaboráns vezető rétegei - a pénzvilág zsarolásának engedve - beszüntetik a nemzeti kockázatra épülő nagy szolidaritási rendszerek közfinanszírozását. Az előző rendszer a rendkívül alacsony munkabéreket kiegészítette béren kívüli juttatásokkal. A közvagyont magának kisajátító és külföldieknek játékpénzért átengedő kollaboráns érdekcsoportok arra hivatkozva akarnak most szabadulni a közfeladatok finanszírozásától, hogy az állami vagyon eltűnt, és nincs meg már a belőle korábban befolyt tőkejövedelem. De a lakosságnak sincs tőkejövedelme, mivel a közvagyon nem az ő magánvagyona lett. A koalíciós kormányzat akkor hivatkozhatna joggal arra, hogy a magyarok most már egyénileg gondoskodjanak magukról, ha a közvagyont a privatizáló érdekcsoportok neki juttatták volna.

Ezt a tragikus helyzetet az ideiglenesnek szánt alkotmány is elősegítette. Tele van szankció nélküli csonka szabállyal, amelyek nem kikényszeríthetőek. A választási törvény miatt az állampolgárok fele ki van rekesztve az Országgyűlésből az antidemokratikus - és mielőbb eltörlendő - 5%-os szabállyal.

A tömegtájékoztatás is a pénz-és korporációs oligarchia tulajdonában és az ellenőrzése alatt van. A lakosság ténylegesen nem tud élni a szólás és a sajtószabadsággal.

Egyedül a gyülekezési szabadság maradt volna az elégedetlenség kifejezésére, de a nemzetközi pénzvilág és magyarországi kiszolgálói rendőrállami módszerekkel fojtották el a tüntetéseket. Először kirekesztették a polgárokat a parlamentből, majd pedig álszent módon követelték az utcai politizálás beszüntetését.

Ahhoz, hogy megmaradjon a magyar nemzet, vissza kell szerezni Magyarországot, vissza kell állítani a magyarok által létrehozott nemzeti vagyon magyar tulajdonát. Vagyoni alap nélkül, nincs sem egyéni, sem nemzeti önrendelkezés. A vagyon hatalom, és a hatalom vagyon.

Melyik birodalom tette gyarmatává Magyarországot?

Hazánk az egyetlen igazi szuperhatalom, a PÉNZIMPÉRIUM provinciája lett. A magyar közvagyon legértékesebb részét beolvasztották a nemzetközi pénzügyi közösség globális részvényvagyonába. A magyarok bérből- és fizetésből élő függőhelyzetű munkavállalókká váltak önállóan gazdálkodó szabad polgárok helyett - saját hazájukban. Munkájuk minden eredménye elhagyja hazájukat tőkejáradék, profit és kamat formájában. A magyarok ma pénzfeudalizmusban élnek, és évente három és fél hónapot robotolnak ingyen arctalan pénzviszonyokba elrejtőzött ismeretlen uraiknak.

Kik ezek az új oligarchák? Ők a világ felett az uralmat megszerzett magánpénzmonopólium tulajdonosai. Erre a monopóliumra támaszkodva szerezték meg az emberiség termelő vagyona feletti ellenőrzést. A pénzimpérium törzsvagyona szupergazdag dinasztiák családi alapítványaiba, holdingjaiba, befektető alapjaiba, több ezer alapítványba van gondosan elhelyezve, és magántulajdonban lévő kollektív vagyont alkot. Mértéke több ezer milliárd dollár. Ez az óriási vagyon pedig állandóan növekszik. A tokiói ENSZ Intézet kutatói állapították meg 2000-ben, hogy ha az emberiség létszámát 10 főre, a világ vagyonát pedig 100 dollárra redukálnánk, akkor egy emberé lenne 99 dollár, és 9 emberé egy. Ennek a vagyoncentralizációnak felel meg a hatalom szélsőséges koncentrációja egy szűk szupergazdag csoport kezében. Övéké a világot uraló pénzimpérium. Ennek lett Magyarország a tulajdona. Pénzügyi módszerekkel vették el hazánkat, hasonló módszerekkel kell vissza venni tőlük.

Megvannak erre a történelmileg helyesnek bizonyult technikák. Most csak a közpénzrendszer visszaállítására, a termelő és infrastruktúra fejlesztő állami programok beindítására utalok. A központi bankok a pénzimpérium intézményei, magánérdekek szolgálatában állnak. A közhatalom ellenőrzése alá visszahelyezve hatékonyan tudnák elősegíteni az állam, a gazdaság és az állampolgárok adósságfüggésének a megszüntetését. Pénzuralmi korszakban pénzügyi technikákkal kell harcolni. Így kell most végrehajtani az új honfoglalást is, hogy nemzetünk fennmaradhasson.

A magyar társadalom vert helyzetben van jelenleg, de viharos történelmünk során már nem egyszer tudtunk hasonló helyzetből végül is győztesen kikerülni. Sarkunkra kell állni. Talán soha nem voltak annyira időszerűek nagy költőnk szavai, mint most, hogy "Talpra Magyar! Hi a haza, itt az idő, most vagy soha! Rabok legyünk vagy szabadok, ez a kérdés válasszatok." Fel kell állnunk, mert csak az lehetetlen, amit meg se kísérlünk. Ütött a cselekvés órája. Köszönöm, hogy meghallgattak.

Hogyan hajtható végre a második honfoglalás?

Az eddigiekből látható, hogy Magyarország nemzetgazdaságának többé nem a magyar nemzet a tulajdonosa. A nemzetközi pénz és korporációs oligarchia pénzügyi és jogi technikákkal vette el a nemzet közös vagyonát, ugyanilyen pénzügyi és jogi technikákkal kell azt visszaszerezni.

1989-et követően a nemzeti vagyon átadása, eladása, privatizációja nyomán az államháztartás pénzeszköz állománya, amely 1989-ben a nemzeti össztermék 162%-a volt, nem növekedett, hanem az 1989-es évi mennyiség egy nyolcadára csökkent. Egyidejűleg az államháztartás és a nemzetgazdaságának a kötelezettségállománya folyamatosan növekszik, ma meghaladja a 45 ezer milliárd forintot, dollárban kifejezve 256 milliárd dollárt. Ez 1989-ben 22 milliárd dollár volt. Folytatódik a magyar nemzet gazdaságának az egészének az eladósítása. Ez az eladósítás a nemzeti pénz külföldi pénzre történő lecserélésével történik. Ehhez a pénzcseréhez nagy mennyiségű devizára van szükség, hogy a devizatartalék, mint valutatartály mindig tele legyen. Ezt a devizatartalékot azért növelik folyamatosan, hogy korlátlanul kivihető legyen a deviza az országból.

Tisztázni kell, hogy jogilag kié a kizárólag magyar állami tulajdonban lévő Magyar Nemzeti Bank devizaszámlája, és kié az azon lévő 17 milliárd euró pénzvagyon. Tisztázni kell, hogy a Magyar Nemzeti Bank miért nem él emissziós jogával, és közvetve miért ruházta át pénzkibocsátási és pénzbevonási jogát a nemzetközi pénzvilág intézményei számára. Ma ha nő a forgalomban lévő forint mennyisége, bővül a forint likviditás. Ekkor azonban az MNB a pénzvilág kívánságára ezt a forint folyamatos kivonásával ellensúlyozza. A folyamatos pénzkivonás a viszonzatlan átutalás összege negyedévenként 2 milliárd euró, vagyis minden évben 7-8 milliárd euró hagyja el Magyarországot. 2006-ban ez az összeg meghaladta a 8 milliárd eurót. A folyamatos jövedelem el- és kivonást, jövedelemvesztést, szakadatlan hitelfelvétellel kell pótolni.

Magyarország tervszerű eladósítása

Hogyan működnek a pénzpiaci játékosok?

1000 milliárd forint derivativa mozog naponta Magyarországon. Ez az összeg azért mozdul meg, hogy kellő jövedelemmel távozzon az országból. Az átutalási és elszámolási rendszerekben 900 ezer milliárd forint áramlik évente. Ez a nemzeti össztermék, a GDP 40 szerese. Ez az óriási átutalási volumen 205 millió pénzügyi tranzakciót jelent évente. Az MNB korlátlan mennyiségű pénzzel és ellenőrizetlenül tudja finanszírozni a napi spekulációs tranzakciókat. A pénzáramlásban 91% a spekuláció és 9% a reálgazdaság szükségleteit kielégítő pénzforgalom. Ez másként megfogalmazva azt jelenti, hogy a magyar pénzgazdaság és termelőgazdaság egésze egy országos méretű kaszinóvá vált.

Jöhet-e a rossz globalizáció helyébe jó globalizáció?

Van-e alternatíva, lehetséges-e egy más, egy jobb világ? A globalitással szemben a lokalitást kell fejleszteni. Eric Fritz Schumacher "Small is Beautifull" című könyvében foglaltak szellemében meg kell szervezni az egészséges gazdasági és pénzügyi önvédelmet, és az ehhez szükséges gazdasági protekcionizmust is vissza kell állítani a jogaiba. A kamattal, eladósítással működtetett hitel pénzrendszer globalizálása helyett az egyenlő esélyek és a vállalkozói szabadság elveire épülő, szociális piacgazdaságot kell globalizálni, méghozzá mindezt alulról jövő kezdeményezésre, és alulról felfelé haladva megszervezve. Tudás alapú társadalom kiegészítendő bölcsesség alapú társadalomra. El kell készíteni a magyar nemzetgazdaság egészére vonatkozóan a társadalmi gazdasági tervet, amely kötelezettség az alkotmányban is benne van. El kell készíteni az államháztartási mérleget, amelynek csak részét képezi a költségvetés. Le kell bontani a pénz és korporációs oligarchia által létesített vasfüggönyt az állam, a demokratikus közhatalom és az MNB, a plutokrata pénzhatalom magyarországi rezidens szervezete között, amelyet a nemzetközi pénzügyi közösség húzott fel.

A pénz áramlására, és az azt rögzítő számviteli folyamatokra kell összpontosítani, mert ez a mérvadó, és nem elégséges a pénz állományok statikus vizsgálata. Olyan új monetáris rendszert kell alkotni, amelyben nemcsak a banki szereplők állíthatják elő a pénzt. Jelenleg mintegy 5000 helyi és elektronikus pénz működik világszerte, közülük mintegy 1,5 ezer igen sikeresen. A nemzetgazdaság egészét kell ellenőrizni, nemcsak a költségvetést. Tudomásul kell venni, hogy a fiskális rendszer, vagyis az adózás egésze és a költségvetés másodlagos, és alá van rendelve a monetáris rendszernek. Magyarország pénzügyi és gazdasági folyamatait az eddigiektől eltérően kell modellezni, és folyamatait szimulálni.

Mit kell haladéktalanul elkészíteni?

Mindenek előtt Magyarország társadalmi-gazdasági tervét kell elkészíteni. Másodszor, el kell készíteni évente a teljes körű államháztartási mérleget, amely tartalmazza a költségvetést, a helyi önkormányzatok, a társadalombiztosítás, és az elkülönített alapok költségvetését. Harmadszor, le kell bontani a pénzuralmi struktúrák által épített vasfüggönyt, egyrészt az állam és demokratikus parlamentje és kormánya, másrészt az MNB között. Negyedszer, ne csak a bankok állítsák elő a gazdasági élet közvetítő közegét, a pénznek nevezett egyezményes jeleket, hanem a gazdasági élet más szereplői is. Ötödször, nemcsak a költségvetés ellenőrzésére, hanem a nemzetgazdaság egészét ellenőrző szervezetre van szükség.

Javaslatok a költségvetési és külkereskedelmi egyensúly helyreállítására

Szükséges az állami hitel és pénzkibocsátás, a termelő- és infrastruktúrafejlesztő programokra. Ez a fajta állami pénzkibocsátás nem okoz inflációt, mert a konkrét termelő és infrastruktúra projektek végén előálló kapacitásnövekedés az új objektumok értéke, az előálló többlettermék és többletszolgáltatás értéke fedezi a kibocsátott hiteleket, és ily módon a termelő gazdaság és a pénzügyi szektor egyensúlya nem borul fel. Ezen túlmenően kedvező multiplikátor hatás érvényesül, mert munkaképes felnőttek 10 és 100 ezrei segélyre szoruló eltartottakból adófizető munkavállalókká válnak. Ez jelentősen megnöveli az állam adóbevételeit, ami viszont kivált az állam működéséhez szükséges hiteleket, ezáltal csökkenti az állam eladósodását, feleslegessé teszi nagyméretű külföldi hitelek felvételét, csökkenti az adóság szolgálati terhek mértékét, a kifizetendő kamatok összegét.

Szükséges regionális és elektronikus fizetőeszközök bevezetésére a bizalmon alapuló csere közösségek minél nagyobb számban történő létrehozása.

Előbb törvényt kellene hozni arra, hogy a távozó multinacionális cégek mielőtt olcsóbb munkabérű országokban költöznének, előzőleg fizessék vissza azokat az állami támogatásokat, és adókedvezményeket, amelyeket azért kaptak, hogy Magyarországon működjenek, és itt munkahelyeket biztosítsanak.

Szükséges a nem-termelő spekulatív pénzügyi tranzakciók megadóztatása.

Ugyancsak felül kell vizsgálni, hogy a pénzügyi szektor szereplői valamint a multinacionális cégek arányos mértékben vesznek-e részt a közteher viselésében.

A több, mint 7 ezer milliárd forint jövedelmi adóból a lakosság fizet 6,1 milliárd forintot. A multinacionális cégek számos támogatást, kedvezményt, szubvenciót követeltek ki maguknak, mert érdekérvényesítő erejük túlságosan nagy, és ezzel következmények nélkül visszaélhettek.

Szükséges a termőföld és lakóingatlan védelmi jogszabályok soron kívüli elfogadása és megerősítése. Figyelembe véve az érvényes Európai Uniós szabályozást, valamint a most ratifikálásban álló Lisszaboni szerződés rendelkezéseit, a kölcsönös előnyök, a viszonosság, és az egyenlő elbánás elvei szerint újra kell tárgyalni minden olyan feltételt, amelynek az újratárgyalása lehetséges, és amelyek enyhítik az EU kötelezettségek rendkívül káros és hátrányos hatásait a magyar nemzetgazdaság egészére, illetve a magyar társadalom viszonyaira.

Állami pénzkibocsátás az MNB devizatartaléka egy részének a fedezetével

Az MNB állami tulajdonban lévő devizatartaléka az MNB devizaszámláján meghaladja a 17 milliárd eurót. Ebből 8 milliárd eurót fedezetként használva, erre a fedezetre az állam kibocsáthat legalább 2000 milliárd forint közhitelt a termelős és infrastrukturális programok finanszírozására. Ez lökést adhatna elsősorban a gazdaság azon szektorának, amely szereplői a magyar állampolgárok, valamint a magyar tulajdonban lévő kis és közepes vállalkozások. Ily módon a 17 milliárd forint devizatartalékból 9 milliárd továbbra is kiszolgálja a külföldi tulajdonú bankokat és befektetőket, és azok továbbra is zavartalanul átválthatják forintjaikat devizára, és kivihetik az országból. 8 milliárd euró viszont az állami kibocsátású közhitel forint fedezete lenne. A magyar nemzeti vagyon, az állam kezelésében tartott köztulajdon elidegenítéséből származó devizabevételt meg kell tartani a köztulajdonban, és azt a közpénzkibocsátás fedezetéül kell tartalékolni. Ily módon a devizatartaléknak csak egy része állna a spekulációs célból ideérkezett forró tőke átváltásához rendelkezésre. Ha lenne akár időbeli, akár volumen korlát, akkor a forrótőke is tovább maradna az országban, és keresné a lehetőséget, hogy a magyar gazdaságba fektessen be, új munkahelyeket teremtve.

Az MNB teljes mértékben a magyar állam tulajdona. Az MNB működését szabályozó feles jogszabály lehetővé teszi, hogy az országgyűlés és a kormány visszavonja a saját hatáskörébe az MNB emissziós jogának a gyakorlását, valamint devizatartalékának és adóbevételének a fedezetére közpénzt bocsásson ki az 1,2 millió felnőtt munkanélküli számára munkahelyteremtések végett.

A monetáris felségjogokat az országgyűlésnek és a kormánynak kell gyakorolnia.

Nem elég a költségvetés, de még az államháztartási mérleg elkészítése sem. A pénzrendszer által vezérelt gazdaságot a monetáris folyamatok határozzák meg. Ezért Magyarországon a hatalom elsődleges gyakorlója a Központi Bank és a mögötte álló nemzetközi pénzügyi struktúrák. Ez a monetáris kormány az elsődleges. A másodlagos, fiskális hatáskör az adórendszer irányítása és a költségvetés elkészítése, már függő változó, azaz alá van rendelve a független változónak tekinthető monetáris irányításnak. A látható, formális kormányzat ezért valójában már csak a másodlagos, alárendelt hatáskörű, fiskális kormány.

Magyarországon mindkét fő politikai oldal ténylegesen liberális pénz és gazdaságpolitikát képvisel. Az ún. "baloldali" szocialista-liberális koalíció kozmopolita, komprádor, kollaboráns, neo-liberális politikát folytat. A jobboldali nemzeti konzervatív oldal pedig nemzeti, neo-liberális gazdaságpolitikát képvisel.

Az Európai Unióval új alkura van szükség.

Az Európai Unió által képviselt 4 szélsőségesen liberális alapelv - a tőke, az áru, a szolgáltatás és a munkaerő szabad áramlása - a tőke tejhatalmát szavatolja. Az Európai Unióhoz való csatlakozásunk előkészítése 2003-ig nettó 8866 milliárd forintba került. 2004-től az Európai Uniós tagságunk mintegy 4500 milliárd forintba kerül évente. Ez az évi rendszeres kötelező befizetésből, a kiesett vámbevételek és azok áfájából, a folyamatos cserearány romlásból, és más EU-s költségekből adódik.

Jelenleg 17 milliárd euró van az MNB devizaszámláján. Erre a fedezetre az érvényben lévő Európai Uniós irányelvek alapján valamint a 2004 évi 35-ös törvény értelmében az állam kibocsáthatna legalább 4000 milliárd forint közhitelt, a termelő és infrastrukturális programok irányítására. Ha csak 8 milliárd eurót használna fedezetként, akkor is mintegy 2000r milliárd forint közpénzzel lökést adhatna a magyar gazdaság egészének. Ilyen felezés esetén a devizatartalék egy része továbbra is kiszolgálja a külföldi tulajdonú bankokat és befektetőket, akik továbbra is szabadon válthatják át forintjaikat devizára, és vihetik ki jövedelmüket, a másik része pedig az állami kibocsátású pénz fedezetéül szolgálna. Mivel az MNB az állam 100 százalékos tulajdonában van, és a rá vonatkozó törvényi szabályozás ún. "feles" jogszabállyal történt, így az országgyűlés és a kormány egyszerű többséggel visszavonhatja a saját hatáskörébe emissziós jogának a gyakorlását.

Miként működik a pénzuralmi rend számvitele Magyarországon

Működésének kimondatlan alapelve: a lakosság ne tudja, mi történik körülötte. A Magyarországon forgalomban lévő kézpénzből, értékpapírokból valamint a hitelek (adós levelek, államkötvények, kincstárjegyek) nyilvántartásból áll. A pénz tulajdonosai Magyarországon egyrészt a háztartások, a non-profit intézmények, másrészt az államháztartás úgymint a központi költségvetés, a helyi önkormányzatok, a társadalombiztosítási alap valamint az elkülönített alapok. A harmadik pénztulajdonos a pénzügyi és a bankszektor. A negyedik pedig a termelőgazdaság, az ipari, mezőgazdasági valamint szolgáltató és kereskedelmi vállalatok. A pénzügyi szektor külföldi forrásokat vesz igénybe, és ugyancsak külföldi tulajdonosok számára teljesít adóság szolgálatot. A háztartások jövedelme bérből valamint hitelek felvételéből áll, jövedelmükért adót, illetve a felvett hitelükért kamatot fizetnek.

A költségvetés kötvénykibocsátással, hitelfelvétellel és adóbevétellel finanszírozza magát, és ebből fedezi a közkiadásokat, valamint saját működését. A vállalati gazdasági szektor külföldről vonja be a tőkét, és külföldre fizeti a profitot. Belföldre béreket fizet a munkavállalóknak és adót az államnak. Az állammonopolista szocreál tervgazdaságban belső irányítás folyt, az egyszintű bankrendszer és az állami pénz- és hitelrendszer útján. Ma a magán monopolista hatalmi gazdaságban befektetés folyik a külföldieknek, és kifektetés a belföldi gazdasági szereplők részére. Az eladott nemzeti vagyonért a befolyt külföldi pénz az MNB devizatartalékába kerül. Az állam az MNB által kibocsátott forint ellenértéket kapja meg, amit az MNB a levegőből állít elő, és ráír a költségvetés ugyancsak nála vezetett egyszámlájára.

Az eladósított állam adóság szolgálat formájában a külföldi tulajdonban lévő bankrendszerhez továbbítja néhány hónap alatt a forintot. Mivel a külföldi tulajdonosoknak nincsen szükségük a magyar forintra, ezért azt átváltják külföldi devizára, és kiviszik Magyarországról.

A mintegy 130-140 milliárd dollárra becsült termelő vagyont az országot irányító technokrata réteg eladta a külföldieknek, és a beérkező deviza ellenértéket néhány hónap leforgása alatt visszajuttatta azokhoz a külföldi tulajdonosokhoz, akik a termelő vagyon tulajdonosai lettek. Amikor az MNB a deviza megkettőzéseként kibocsátott forint visszakerül az MNB-hez, akkor az kivonja a forgalomból. Amikor a kivont forintot megsemmisíti, ezzel szűkíti a reálgazdaság működéséhez szükséges pénz mennyiségét.

A vagyon elvételi és vagyonvesztési forgatókönyv ma is érvényes, és ma is folyik a gazdasági játékosoknak ez a lecserélése. 1989-ben az államháztartás likvid pénzeszközei a nemzeti össztermék 162%-át tették ki. 2008-ra a gazdaságot működtető hazai pénz volumene a nemzeti össztermék 40%-a, vagyis az 1989. évi pénzeszköz állomány egy nyolcadára esett vissza.

Az államháztartás és a nemzetgazdaság egészének a kötelezettségállománya folyamatosan növekszik. Ez ma meghaladja a 45000 milliárd forintot, dollárban a 256 milliárd dollárt. Az eladósítás a nemzeti pénz külföldi pénzzel történő lecserélésével történik. Ehhez a pénzcseréhez nagy mértékű devizatartalékra van szükség, hogy az MNB devizaszámlája, valutatartálya mindig tele legyen. Ezt a pénztartályt folyamatosan táplálni kell, hogy legyen korlátlan deviza elviteli lehetősége.

Ha nő a forgalomban lévő forint mennyisége, és ez által nő a forint likviditás, akkor ezt az MNB a pénzvilág kívánságára a forint folyamatos kivonásával ellensúlyozza. A pénzkivonás, a viszonzatlan átutalás folyamatos. Negyedévenként mintegy 2 milliárd euró, vagyis évente 7-8 millió dollár euró hagyja el Magyarországot. 2006-ban ez az összeg 8 milliárd euró volt, 2007-ben 9 milliárd euró volt. a folyamatos jövedelem elvonást és kivonást, vagyis jövedelemvesztést szakadatlan hitel felvétellel kell pótolni.

Milyen cselekvési lehetőséget lát Varga István?

A Magyar Adófizetők Országos Szövetségének (a MAOSZ-nak) az alelnöke szerint először össze kell gyűjtenünk a nemzetközi dokumentumokat, és onnan kell megújítani fogalmainkat és érveinket. A dokumentumokra hivatkozás egyrészt lehetővé teszi, hogy a közgazdasági gondolkodás főáramlatában maradhassunk, és az elfogadott fogalmakat és érveket használhassuk. Arra is lehet hivatkozni, hogy a pénzuralmi rendszer frontvonalában álló nemzetközi szervezetek már felismerték a teendőket, csak mi, magyarok nem kellően tartottunk lépést.

Varga István úgy látja, hogy a hivatkozott dokumentumok felhasználásával levezethető az állam szerepének újrafogalmazása. Ezért második cselekvési lehetőségként erőteljes igény mutatkozik a szervező menedzselő állam iránt, amely képes leküzdeni a korrupciót, szavatolni a közbiztonságot, és kitiltani például a magánhadseregeket a közintézményekből. Mindenek előtt fel kell dolgozni az Európai Uniós irányelveket, az állam megnövekedett szerepét illetően. A nagyobb hatáskörhöz több forrásra van szükség. Ezt a többletforrást a monetáris torzulások csökkentéséből, és új elszámolási eszközök kifejlesztéséből célszerű biztosítani, vagyis nem több adóból kell több bevételhez jutni. A monetáris folyamatokba való beavatkozást alátámasztja a jelenlegi nemzetközi pénzügyi helyzet is.

Az államnak a közjavaknak a valódi tulajdonosává kell válnia. Jövedelemhez kell jutni, a bányakincsektől a nem-piaci javainkig minden köztulajdont felhasználva. Vállalni kell a fogyasztók kiszolgáltatottságának a megszüntetését, a közüzemek, a bankok, a biztosítók túl hatalmával szemben. Ugyanez vonatkozik a kereskedelmi láncokra is. Velük szemben a beszállítókat kell védelemben részesíteni. A hazai polgár és vállalkozó ne legyen az idegen tőke erőfölényének áldozata. Tudatosítani kell, hogy ma már a vezetékes szolgáltatások, kereskedelmi bankok és más közintézmények visszavásárlása van napirenden. Nemzetközileg megfigyelhető, hogy a visszavásárlás finanszírozására hiteleket lehet szerezni. Éreztetni kell a kormány és a társadalom közös eltökéltségét ebben a kérdésben.

A MAOSZ alelnöke szerint - harmadszor - a túlzott versenyközpontúság ellensúlyozására az együttműködést kell előtérbe helyezni, és a teljes foglalkoztatásra kell törekedni. Ne csak a tőke vásároljon munkavállalót, de a munka is hozhasson létre tőkét, még ha lassabban is, de biztosan és a saját tulajdonaként. Mindenek előtt a valóid szövetkezést kell támogatni. Szükség van térségi, szakmai, vertikális szövetkezetekre. Lehetséges ma már, hogy európai szövetkezet létesüljön, amelynek a tagjai 2 vagy még annál is több országban élnek. Szükség van hitelszövetkezetekre, helyi általános fogyasztási és értékesítési szövetkezetekre, valamint lakásépítő szövetkezetekre. A tagság egymás részére végezhet munkát, a belső elszámoláshoz nem kell piaci pénz. A szövetkezeteknek jogi személyek, vállalkozások is a tagjai lehetnek. Részt vehetnek bennük az önkormányzatok intézményei, és így el lehet számolni a közmunkákat és a helyi adót is.

Meg kell teremteni, és működésbe kell hozni az elektronikus elszámoló eszközöket, amelyek már nemcsak belső elszámolásra alkalmasak, hanem valódi helyi pénzként funkcionálnak, és helyi kisösszegű hitelek felvételére is alkalmasak. Erre a célra az állam automata elszámoló házat létesíthet, hogy meg legyen a szükséges közbizalom. Az elektronika a pénzmozgás értékétől függetlenül kedvező áron nyújtja a megbízható transzfert, és az önálló klíring rendszer biztosítja a kívánt feldolgozást. Így például ne egy francia cég fölözze le az adókedvezményre épülő utalványforgalmat, hanem a magyar állam. Így, lehetővé válna számos helyi szolgáltató, fogyasztó és termelő egymásra találása. A nemzeti klíring ház is lehet közvagyon, vagy infrastruktúra, amelyet a polgárok alkotó módon használhatnak.

A kistérségi, regionális intézmények százezrével mozgósíthatná az embereket olyan munkára, amely a helyi, a kulturális gyökerekből is táplálkozó, személyes igényt kielégítő tevékenységet szervezni. Ilyen például a fásítás, az ártéri gazdaság visszaállítása, a széndioxid kvóta és a helyi pénz felhasználásával. Olyan feladatokat kell találni, amelyek helyi munkával elláthatóak, és eredményük helyben érzékelhető. Ma az önellátás, a helyi kisüzemi feldolgozás, a helyi szövetkezi bolt, és a kis térségből városba irányuló specifikus export az, amire igény van.

A fenti módszerek reális megoldást jelenthetnének a roma közösség problémáinak a megoldásához. Munkát lehetne szervezni, saját világuk rendbetételére és fejlesztésére, az állam segítené ennek a tevékenységnek a szervezését, a forinthányadot pedig Uniós forrásból lehetne fedezni. A helyi munkára való közvetítő közeget helyileg is forgalomba lehet hozni, amely az adott régióban és közösségben marad forgásban, sokszoros termelést eredményezve. A helyi eszközt elfogadja a térségi szövetkezet, amely a kereskedést működteti, és a helyi árut forgalmazza. Ezáltal csökken a kereskedelmi lánc árrése, a csomagolásra, a szállításra és az áfára fordított kiadás. Újra éledhet a vidék, az alapvető fogyasztás szintjén. Ez elősegítheti a segélyek célirányos felhasználását. Az a már meglévő elektronikai lehetőségek sok megoldást tesznek lehetővé.

Az állam segítheti a hitelszövetkezetek alapítását szakmai fejlesztő intézmény létesítésével, és a jelenlegi vidéki megtakarítások visszacsábításával. 1945 előtt 1000-nél több hitelszövetkezet volt Magyarországon. Ma csak 5 működik. A hitelszövetkezet informatikai hálózata állami eszközökkel fejleszthető, és az alapítóknak szerény díjért átadható. Így egységes informatikai vázzal foghatnak hozzá a pénz társadalmasításához. Ehhez társul az új fizetőeszköz, valamint a szövetkezeteken belüli elszámolás. Mindennek az eredményeként növekedhet a foglalkoztatás, és nem lehet többé a fizető-elszámoló eszköz hiányára hivatkozni.

Neo-liberális téveszmék és a magyar gazdaság

Bogár László szerint a magyar társadalom legalább 20 éve vergődik a "hamis értelmezési keretek ketrecében". A rendszerváltás arra a téves feltételezésre épült, hogy ha Magyarország visszanyeri szuverenitását, akkor szabadon fejlődhet a demokrácia, és kibontakozhat a jólét. Valójában azonban nem ez történt, hanem az egyik birodalmi függést egy másik váltotta fel. Az elmúlt évtized során a magyar gazdaságot uraló hatalomgazdaság lényegesen nagyobb értéket fogyasztott el, mint amennyi bért és adót fizetett. A nemzetközi pénz és korporációs oligarchia gazdasági hatalomátvétele tehát folyamatosan növekvő deficitet termel Magyarország számára. A gazdasági válság következtében leépülnek a magyar társadalom mentális, morális és intellektuális struktúrái. Az egy keresőre jutó reálbér 2008-ban az 1978-as szintre süllyed vissza.

Bogár László a Népszabadság 2008. június 17-i számában megjelent írásában kifejti, hogy a magyar társadalom és gazdaság válsága azért éleződik, mert kevesebb a bevétel, mint a kiadás. Amire az ultra-liberálisok hivatkoznak, mind a politikában, mind a tömegtájékoztatásban, hogy a magyar társadalom "többet fogyaszt, mint amit megtermel" félrevezető. Eltereli a figyelmet a közcélokat szolgáló kevesebb állami bevétel okairól. Ha ugyanis közelebbről megvizsgáljuk a kevesebb bevétel okait, akkor láthatóvá válna a globális pénzbirodalom erőforrás elvonó szivattyúinak a működése. Egy ilyen tényfeltárás pedig megkérdőjelezné az 1989 után kialakult rendszer létjogosultságát. Egy ilyen vizsgálat nyomán ki kellene mondani, hogy a magyar társadalom nagyon is képes megtermelni az önmaga újra termeléséhez szükséges anyagi feltételeket, csakhogy a globális pénzbirodalom erőforrás elvonó szivattyúi ezt különböző pénzügyi módszerekkel elveszik tőle. Ezt így összegezi Bogár László: "vagyis nem kiadás többletes, hanem bevétel hiányos a magyar államháztartás és a sokmillió családi háztartás is."

Gazdag László diagnózisa és javasolt terápiája

Más logika mentén, de lényegében hasonló következtetésekre jut Gazdag László, a Pécsi Tudomány Egyetem docense, a "Bokros-csomag mítosza és a valóság" című könyvében. A neo-liberális ráolvasás szerint "fájdalmas kiigazításokra van szükség, mert a magyar társadalom többet fogyaszt, mint amennyit megtermel". Ezt a téveszmét, vagyis hogy kemény megszorításokra van szükség Gazdag László számokkal kellően alátámasztott tényekkel cáfolja. 1994-ben a magyar gazdaságba érkező külföldi tőke segítségével fellendülés kezdődött. Bővült a kivitel, és a nemzeti össztermék a korábbi évek zuhanása után több mint 3%-kal nőtt. Az infláció is 30%-ról 20%-ra mérséklődött. Ezt a kezdődő fellendülést szakította meg értelmetlenül az ultra-liberális média által a mai napig elfogultan dicsért megszorító csomag, amely Bokros Lajos, akkori pénzügyminiszter nevével kapcsolódott össze. Gazdag László rámutat, hogy az egyensúly rövid távú helyreállítása áremelésekkel (az infláció fokozásával) történt, ami a kamatszint növelése révén többszörösére emelte az állam adósságszolgálati terheit, ráadásul több millió embert sújtott az infláció következményeként előálló elszegényedéssel. A Bokros-csomag kártékonyan akadályozta a gazdasági szerkezetváltást, súlyos csapást mért a hazai fogyasztásra és a belső piacra. Magyarország 1994-ben még nem, de a Bokros-csomag után 1996-ban már válságban volt.

Az ultra-liberális téveszme tovább él a Gyurcsány-csomagban, amely szintén a megszorításokat helyezi előtérbe. Gazdag László rámutat: néhány milliárdot akarnak megspórolni súlyos áldozatok árán a költségvetésnek, ugyanakkor az infláció leszorítása nyomán lehetővé váló alapkamat csökkenés minden egyes százalék pontja 150 milliárd forint megtakarítást jelenthetne a kamatkiadásokon.

Bogár László már hivatkozott írásában olyan beteg állathoz hasonlítja a magyar társadalmat, amely már sem létfenntartás, sem fajfenntartási funkcióit nem képes ellátni lassan már elemi szinten sem. Gazdag László hazánk elmaradottságának egyik alapvető okaként a humán tényező alulértékeltségét tartja. 2007-ben a magyar nemzeti össztermék az Uniós átlag 62%-a, míg a fizetések a hasonló európai mutató 42%-át teszik ki.

Az olcsó munkaerő Magyarország gazdasági elmaradottságát konzerválja, mert elősegíti a humán tényezővel való pazarló gazdálkodást. Az olcsó munkaerő sem önmaga újratermelésére, sem fejlődésre nem képes. Ezt kiegészíti Gazdag László azzal, hogy bérinfláció, vagyis a fizetésemelések által gerjesztett árszínvonal emelkedés a modern gazdaságtörténetben már nincs. Utal Nagy Pongrác a "Rendszerváltás gazdaságpolitikája" című könyvére (2004, Budapest), amelyben leírja, hogy korunkban már nem létezik sem bérinfláció, sem általában vett költséginfláció, mert a reáljövedelmek bárminemű növekedésére a globalizált és árutermelő kereskedő azonnal tud válaszolni a volumen növelésével.

Gazdag László "Bérinfláció és más mesék" című írásában (Népszabadság, 2008. január 16) felhívja a figyelmet arra, hogy a bérek emelkedése a forgalom gyorsulásán keresztül növeli a bruttó profitot, s így lehetővé teszi a termelő és a kereskedő számára az árak csökkentését, vagyis a bérnövekedés antiinflációs hatású. Az egész fejlett nyugati világ erre a bizonyíték.

Gazdag szerint Magyarországon a megalapozott béremelés dogmája sem igaz. A magyar munkavállaló alulfizetett, és nem túlfizetett. Az egy főre jutó GDP-nek megfelelő szintre kellene felemelni a reálbér színvonalát, hogy az normálisnak legyen tekinthető.

Gazdag László ebben az írásában a rendszerváltás utáni időszak legdilettánsabb intézkedésének tekinti a forint drasztikus leértékelését 2003. június 10-én, ami újra felpörgette az inflációt, a kamatlábakat, és ezáltal az eladósodást. A Pécsi Egyetem docense szerint ez az igazi oka jelenlegi válságunknak. Amikor 1 százalékpontnyi kamatláb, mint már jeleztük 150 milliárd forintot jelent az államháztartás egyenlegében, ott a béremelésekre hivatkozni dilettantizmus. A központi bank a forint leértékelés után 6 százalékponttal emelte a kamatlábat. Gazdag a helyzet kulcsát a monetáris politikában és nem a jövedelempolitikában látja. A Medgyessy-kormány által végrehajtott közalkalmazotti béremelkedés bebizonyította, hogy az egyensúly kulcsa Magyarországon nem a jövedelem kulcsa, hanem monetáris politika, egész konkrétan az infláció letörése. 1989 után egy éven belül le kellett volna törni az inflációt. A privatizációt pedig szép lassan, 10 évre elnyújtva kellett volna végrehajtani. A tőzsdén kis részvények formájában a nagyon szegény rétegeknek kellett volna egy célra hiteleket biztosítani. Így sokmillió kisrészvényes lehetett volna tulajdonos, és a vagyon nem kevesek tulajdonában halmozódik fel.

Gazdag azzal folytatja, hogy ennek pont a fordítottja történt: az infláció ma is katasztrofális, a köztulajdont pedig egy szűk kör sajátította ki maga számára, és ezáltal létrejött egy modernizációt fékező, túlkoncentrált, latin-amerikai típusú tulajdoni szerkezet. Gazdag László szerint Magyarország kudarcaiért ez a felelőtlen, dilettáns és erkölcstelen gazdaságpolitika a felelős a rendszerváltástól napjainkig. A túlfogyasztó lakosság pedig ultra-liberális téveszme.

Az ultra-liberális téveszméknek elkötelezett magyar politikai elit a gazdasági elvonások és megszorítások fegyverét mindig a teljes gazdasági összeomlást megelőző utolsó pillanatban, külső nyomásra veti be, amikor azonnali állami bevételt kell produkálnia. Gazdag László szigorú monetáris politikával, és általános fizetésemeléssel orvosolná a bajt, és nem nyúlna az eddig értelmetlennek bizonyult megszorításokhoz.

A Bokros-csomag nem következménye volt, hanem a kiváltó oka lett a magyar gazdaság leromlásának, hosszú ideig tartó pangásának. A privatizáció pedig abban a formában, ahogy végbement a közvagyon intézményesített széthordásának is tekinthető. Az elhibázott gazdaságpolitikai intézmények mögött megtalálhatóak azok az érdekcsoportok, amelyek a rossz döntéseknek a haszonélvezőivé váltak. Ha közelebbről szemügyre vesszük ezeket az érdekcsoportokat, akkor azt is megállapíthatjuk, hogy azoknak a tagjai többnyire egy és ugyanazon rétegből kerültek ki, függetlenül az éppen hatalmon lévő kormánytól. Ez a viszonylag vékony technokrata réteg hasznot húzott a 70-es 80-as évek gazdaság irányításából, majd pedig a rendszerváltást követő privatizáció kedvezményezettje is ő lett. Gazdag László egyenesen büntetőjogi kategóriának tekinti a magyarországi privatizációt.

A Bokros Lajos által 1995-ben mesterségesen sokkolóan felpörgetett infláció például egy jól meghatározható spekuláns körnek nagy hasznot hozott. Az a 10 százalékpont, amellyel megnövelte a pénzromlást a hiperinfláció közelébe taszította a forintot. Ez rendkívül lerontotta az államháztartás helyzetét, de erről az ultra-liberálissá vált MSZP valamint a nemzetközi pénzvilág rezidens képviselőien tekinthető SZDSZ ma sem akar tudomást venni.

Gazdag László bizonyítja, hogy a Bokros-csomag azt a természetes regenerációs, helyreállító-folyamatot szakította meg, amely minden súlyos válság után beköszönt, mivel a társadalom és a gazdaság újból felépíti, dinamizálja termelőkapacitásait. Gazdag példákkal bizonyítja: költségvetési megszorításokból még sosem született más, mint további lemaradás, majd újabb megszorítás. Amikor Magyarország nagy áldozatok árán már éppen kilábalna a kátyúból, valakik oda mindig visszataszítják. A XX. század nagy angol közgazdásza John Maynard Keynes a nagy világgazdasági válság nyomán elkészített restrikciós intézkedésekről azt mondta, hogy az azokat tartalmazó dokumentum a legostobább, amit valaha is olvasott. Ezt az 1932-es angol "Bokros-csomagot" azért tartotta rossznak, mivel az erősen csökkentette a tanárok, rendőrök, katonák fizetését, és újabb csődhullámot indított be. Gazdag László szerint mind a Bokros-csomag, mind a Gyurcsány-csomag hasonlóan negatív minősítést érdemel ki.

Az ultra-liberális dogmák olyan fanatikus hirdetői, mint Bauer Tamás vagy egyes televíziók (például ATV) kerekasztal beszélgetéseinek a résztvevői, kommentátorai, azonban továbbra is azt hajtogatják, hogy azért van szükség a megszorításokra, mert a magyar lakosság túlságosan sokat fogyasztott, és a bérkiáramlás meghaladta az érte nyújtott teljesítményt. Ennek pont az ellenkezője az igaz. A magyar munkaerő alulfizetett, és a tudást, az emberi erőforrást nem becsüli meg a jelenlegi politikai vezetés.

Gazdag László a magyar rendszerváltás kudarca egyik legfontosabb okaként a gazdaság elavult szerkezetét tartja. A Magyar Hírlap Online-on 2003. november 11-én közzétett írásában megállapítja, hogy a piacgazdaság bevezetése az az 1990 óta csaknem annyi pénz került az adófizetők zsebéből a válságágazatokhoz, amelyből végre lehetett volna hajtani a magyar gazdaság teljes modernizációját, a világgazdasági korszakváltást és a makroszintű szerkezetváltást. A bankkonszolidáció segítségével a régi konzervatív energia- és nyersanyagfaló nehézipar olyan támogatáshoz jutott, amely hosszútávra rögzítette a magyar gazdaság elavult szerkezetét. A torz tulajdonviszonyok - a túlkoncentrált tulajdon, a magántőke és az állam összefonódása - miatt ne lehetett végigvinni a szerkezetváltást, amely egy normális piacgazdaságban a gazdasági automatizmusok révén végbemegy. Így épült le az 1980-as években nyugaton a gyárkéményes ipar, és került helyébe a fehérköpenyes gazdaság.

Az etikátlan módon végrehajtott privatizáció Magyarországon veszélyeztette, illetve kifejezetten lehetetlenné tette a gazdasági modernizációt. Gazdag László szerint az erkölcsi deficit olyan súlyos volt a privatizáció konkrét módja miatt, hogy az már semlegesítette a társadalom egészséges hajtóerőit. A tulajdonhoz jutott szűk kisebbség nem érdekelt a szerkezetváltásban, és minden megtesz saját vállalatának megmentésének érdekében akkor is, ha az elavult és alacsony hatékonyságú. Amit Magyarországon "eredeti tőkefelhalmozás"-nak neveznek, az valójában a már meglévő vagyon széthordása (szétlopása) volt, míg nyugaton éppen a tőkefelhalmozás révén jött létre folyamatosan maga a tőke.

Az, hogy a magyar privatizáció nem közgazdasági, hanem büntetőjogi kategória, nem csupán etikai problémát jelent. Itt a társadalmi-gazdasági modernizáció sikeréről vagy kudarcáról van szó. Az elavult szerkezet konzerválása az adófizetők pénzén mindig kiegészül az egyensúlyi zavarok kezelése miatt költségvetési megszorító intézkedésekkel a nadrágszíj összehúzásával. Az értéket előállító termelőgazdaságban dolgozóktól elvett forintokkal támogatják az elavult, alacsony hatékonyságú üzemeket. A kisember fizeti a szerkezetváltás elszabotálásának társadalmi költségeit. Gazdag László egyenesen ezt tartja a dicstelen Bokros-csomag lényegének.

Ami pedig a Medgyessy-kormány idején végrehajtott közalkalmazotti béremelkedést illeti, az közgazdasági szempontból helyes intézkedés volt. Ezen túlmenően részben erkölcsi jóvátételt is jelentett, mert rehabilitálta az érték előállító-termelő tevékenységet.

Foglaljuk össze Gazdag László téziseit:

(Figyelő, 2008. január 7)

1. A magyar gazdaság 30 éve a fenntartható egyensúlytalanság állapotában van. fenntartható, mert a külföld (a hitelező) megfinanszírozza. Miért teszi ezt? Nem érzelmi okokból, hanem pusztán azért, mert ha nem tenné, elúszna az általa adott hitel, tehát veszteség érné.

2. Eddig 4 alkalommal lendült át a magyar gazdaság a fenntarthatatlan gazdaság állapotába, vagyis sodródott a fizetésképtelenség határára: 1979-ben, 1987-ben, 1993-ban, és 1996-ban.

3. A fenntartható krónikus egyensúlytalanság oka az elavult, túlzottan import centrikus nyersanyag-, energia- és alkatrészigényes gazdaság, amely rossz transzformációs hatásfokkal működik, kicsi a hozzáadott érték termelőképessége.

4. Nem a lakossági túlfogyasztással van a baj, éppen ezért a költségvetési megszorító intézkedések, azaz a fiskális restrikciók hatástalanok. Rövidtávon visszatolják a gazdaságot valamiféle látszategyensúly irányába, de hosszabb távon viszont maguk a restrikciós intézkedések hozzák létre az újabb egyensúlyi zavarokat.

A Chicagoi Monetarista iskola dolgozta ki a mennyiségi pénzelméletet. Milton Friedman és munkatársai meg voltak róla győződve, hogy az állami beavatkozás torzítja a versenyt, a piacot, éppen ezért az államnak ki kell vonulnia a gazdaságból, és csak a pénz mennyiségének az adagolásával szabad beavatkozni, azaz a szabályozók szabályozásával irányítani. A XX. század nagy angol közgazdászáról John Maynard Keynes-ről elnevezett rendszer viszont éppen az állami beavatkozásra épült, és a költségvetési politika eszközeire támaszkodott. A monetaristák felismerték, hogy az 1970-es évekre a költségvetési politika eszköztára kimerült, mivel a bevételi és kiadási oldalak megmerevedtek, és többé nem lehet azokon súlyos következmények nélkül lényegesen változtatni. Gazdag László úgy gondolja, hogy a magyar gazdaságpolitika ezt nem érti, ezért próbálkozik ismételten a költségvetési politika eszközeivel, de lényegében eredménytelenül. Az adócsökkentés is fiskális eszközök közé tartozik, ezért ettől várni a gazdasági fellendülést szintén téves elgondolás.

Milton Friedman és munkatársai a gazdaságpolitika súlypontját a költségvetési politikáról áthelyezték a monetáris irányításra. John Maynard Keynes és iskolája számára a legfontosabb feladat a munkanélküliség leküzdése volt, Friedman és követői pedig az inflációt tették meg a bajok legfőbb okozójának, ezért a monetaristák a pénzstabilitás megteremtésének adtak elsőbbséget.

Gazdag László ezután az infláció negatív hatását veszi közelebbről szemügyre. A magas infláció elfedi a beteg gócokat, akadályozza a szükséges szerkezetváltást, mert az alacsonyhatékonyságú ágazatok inflációs árnyereség révén fent tudnak maradni, és rossz költséggazdálkodásuk eredményét át tudják hárítani a fogyasztóra. A magas infláció tehát konzerválja az elavult gazdaságszerkezetet. Hasonló hatással jár a valuta leértékelés. Az elavult exportszerkezetet konzerválja, és egyidejűleg az import oldaláról inflációs nyomást visz be a gazdaságba.

Az infláció haszonélvezői, a pénztőke tulajdonosai, vesztesei viszont a bérből és a fizetésből élők valamint a nyugdíjasok. A szélsőséges ultra-liberálisok által még mindig a magyar gazdaság megmentőjének tekintett Bokros-csomag a meghirdetése utáni napon - 1995. március 13-án - a forint nagyarányú leértékeléséhez vezetett. Ennek katasztrofális hatása volt a magyar gazdaságra. Az infláció egy év alatt 18%-ról 28%-ra növekedett, s ez egyedül 160 milliárd akkori forinttal terhelte meg az államháztartást. A rendkívül antiszociálist megszorító intézkedések nyomán az egyébként magát szociálisan érzékenynek tekintő kormányzat a tandíjon, a kórházi ágyak felszámolásán akart 1-2 milliárdot megtakarítani a költségvetés számára. Ezeket az elhibázott intézkedéseket tapasztalhattuk meg 2007-ben és 2008-ban is.

Gazdag László négy megoldási javaslata

Elsőként javasolja a pénzstabilitás megteremtését. Ennek kell megelőznie minden más célt, így a gazdasági visszaesés, a recesszió valamint a munkanélküliség elleni harcot, de még az egyensúlytalanság felszámolását is. Magas infláció mellett még a gyors növekedés is rossz, mert elavult szerkezetben megy végbe. Magas infláció esetén a munkanélküliség csökkenése sem előnyös, mert elavult munkahelyek menekülnek meg, vagy pedig ilyenek jönnek létre.

Másodikként kiemeli, hogy a pénzstabilitás automatikusan maga után vonja a kamatlábak csökkenését. Ennek nyomban érezhető a költségvetés egyenlegét javító hatása. A magyar állam 4700 milliárd forint külföldi adósság és 10 000 milliárd forint belső (az MNB felé fennálló) adósság után fizeti a kamatot. (Ehhez e sorok írója azt fűzheti hozzá, hogy mára már összesen mintegy 17 000 milliárd forintnak az adósságszolgálati terheit viseli.) A kamatkiadás nagyobb összeg, mint az egészségügyre vagy az oktatásügyre illetve a kutatásra és a fejlesztésre fordított éves kiadás.

Harmadikként azt kell figyelembe venni, hogy a pénzstabilitás megindítja a gazdasági makro-szerkezet átalakulását. Ennek következetes végig vitele érdekében fel kell függeszteni a gazdasági szférának nyújtott állami támogatásokat. Ez alól az agrártermelők azonban sajátos körülményeik miatt kivételt képeznek. Mindezek nyomán megindul az Alois Schumpeter által teremtő pusztulásnak nevezett folyamat, a tőke, a munka áramlani kezdenek az alacsonyhatékonyságú szektorból a magasabb hatékonyságú felé. Javul az exporthatékonyság, egyre versenyképesebb a gazdaság, és ezzel összhangban javulnak a különböző nemzetgazdasági mérlegek is. A problémák megoldódnak minden fajta költségvetési nadrágszíj összehúzó intézkedések nélkül. Mindez nem elméleti elgondolás, ez ténylegesen így ment végbe a fejlett nyugati világban.

Negyedikként azt hangsúlyozza Gazdag László, hogy ha 10-15 év alatt végbemegy a magyar gazdaság szerkezetváltása vagy korszakváltása, akkor el lehet kezdeni a nagy elosztórendszerek reformját.

Ez utóbbiból az is következik, hogy jelenleg idő előtt bonyolódott a kormányzat az olyan nagy elosztórendszerek, mint az oktatásügy, egészségügy, nyugdíjrendszer megváltoztatásával, a pazarlás megszüntetésével. Az az elképzelés, hogy ezzel erőforrások szabadulhatnak fel a gazdaság számára, nem igazolódott be Nyugaton. Azokban az országokban, ahol bevezették az elosztórendszerek reformját, az nem pénzt hozott, hanem pénzt vitt, mert igen sokba került, és a változtatások nyomán előálló újabb rendszer sem igényelt kevesebb pénzügyi ráfordítást. A tényleges helyzet szerint a megreformált rendszerek pénzigénye megnövekedett. Igaz viszont az, hogy a rendszerek hatékonysága minden országban megnőtt. Ez utóbbi körülmény miatt a magyar társadalomnak is meg kell ezt majd tennie, de a gazdaság rendbetétele után, és nem előtte.

Gazdag László újból és újból hangsúlyozza: nem az elosztórendszerek rossz, pazaroló működése az egyensúlyi zavarok oka, hanem fordítva: a rosszul működő gazdaság eredményez eleve rossz, pazarló elosztórendszert. Ebből következik, hogy nem az elosztórendszerek reformálgatásával kell bíbelődnünk a gazdaság mély áramlatainak a rendbetétele helyett.

A megoldás kulcsa nem a jövedelempolitika, hanem a monetáris rendszer irányítása. Már szó volt róla, hogy Magyarországon (és másutt is a világon) jelenleg nincs bérinfláció. Hazánkban nem a túlfogyasztás, a lakosság felé kiáramló túlzott nagy jövedelem, a bajok oka. Ezért jövedelempolitikai intézkedésekkel nem lehet kezelni az alapbetegséget, hanem csakis szigorú monetáris politikával. Ehhez magyarázatképpen Gazdag László hozzáfűzi, hogy a szigorú monetáris politika a gazdaság mély áramaira hat, nem pedig a fogyasztás és elosztás felszíni szféráira. Ebből következően a monetáris szigor nem eredményez életszínvonal romlást. A monetáris szigor, amely nem keverendő össze a költségvetési megszorításokkal életszínvonal stabilitást eredményez, hiszen megőrzi a fizetésből élő és nyugdíjas kisember jövedelmének a vásárlóértékét. A nyugati tapasztalatok azt mutatják, hogy az infláció letörésének a szakaszában a nominális bér és nyugdíj növekedés már meghaladja az infláció mértékét. Elkezdődik tehát az életszínvonal javulása, noha még a válság kellős közepén vagyunk.

A legújabb válsághelyzetet Magyarországon nem a Medgyessy-kormány közalkalmazotti bérek emelése idézte elő 2006-ban, hanem a 2003. június 10-én végrehajtott nagyarányú forintleértékelés.

Azért idéztünk részletesen Gazdag László írásaiból, mert osztjuk azt a meggyőződését, hogy ultra-liberális dogmákkal nem lehet eredményesen küzdeni a téveszmékből felépített fantomok ellen. A közgazdaságban is létezik fanatikus fundamentalizmus, amely megkerüli a valós gazdasági problémákat, és a saját hittételeit szajkózza. Magyarországnak meg kell szabadulnia elavult gazdasági szerkezetétől, és az azt életben tartó magas inflációtól.


2008
Dr. Drábik János: Örvénylés
8. fejezet




Hátra Kezdőlap