ELŐSZÓ AZ ÓKOR TÖRTÉNETÉHEZ

TÖRTÉNELMÜK megörökítését írott művek formájában az ókor népei maguk ’találták fel’ – ha szabad e megjelölést használni akkor, amikor a történetírásnak önkéntelen kifejezés-jellegét óhajtjuk egy pillanatra előtérbe állítani. A történelmi művek keletkezéséről és értelméről kell ebből a szempontból általánosabb természetű megjegyzéseket tennünk, mielőtt ennek a munkának céljáról és értelméről mondanánk néhány felvilágosító szót.

A történelem – szemben a halálnak szánt életjelenségek elfolyó és összefolyó tömegével – maga is műalkotás: nagy nép, nagy ember alkotása. Közvetlen anyaga az idő, amelyet a történelmi korszakok ritmusává alakít át. A ’korszak’ egyesíti a mulandóságot a maradandósággal. A megfelelő görög szó (epoche) a megállást jelenti az új kezdet előtt, modern történet filozófiai magyarázat szerint „a szünetet, amely mindig előtte jár a teremtő pillanatnak”, eredeti asztrológiai értelmében a konstellációt, amelyben az idő új szakát meghatározó erőtalálkozás létrejött. A ’korszakalkotó’ nagy pillanattól vette a nevét a ’korszak’ s az ilyen pillanattal kétségtelenül valami maradandó jutott be az időbe.

Ezt a maradandót az időben magában talán szintén meg lehet érezni azoknak, akik megélik; megfoghatóbban a történelem közvetett anyagában valósul meg: a föld és ember világában. Alakja itt a birodalom. És amint ez a birodalmakban kivetülő történelem közvetlen kifejezése egy önkénytelen és kiszámíthatatlanul előtörő alkotóakaratnak, ugyanúgy és ugyanennek a kifejezése a történelmi írásmű a maradandóságnak egy sajátságos külön megvalósulási formájában: az írás világában.

Tévedés volna azt hinni, hogy az írás és történelem úgy kapcsolatosak, mint általában elképzelni szokták: minél előbb találja ki vagy veszi át egy nép az írást, annál előbb van történelme. Az írástalanság a kultúrának alacsonyabb fokán természetes, – így gondolják – de a fejlődés vonala e primitív fokról, ha az illető nép egyáltalán fejlődésre képes, biztosan vezet fel arra a magasabbra, amelyen az írás megrögzíti az eseményeket s ezzel a történelem rangjára emeli. Az írás e szerint egészen külsőségesen választaná el a ’prehisztóriát’ a ’történelemtől’, mint egy általános folyamat esetleges jele. És mégis ő lenne az, amely történelmet csinál azzal, hogy megszünteti a történelemelőttiséget.

Ezzel szemben rá kell eszmélnünk arra, hogy vannak magas kultúrák, amelyek írásjeleket ismernek, de azoknak alkotásokat megörökítő használatát mintegy visszautasítják és saját akaratukból maradnak történelemelőttiek. Úgy látszik, hogy a régi krétai világ volt ilyen. Szemben áll vele az írásban gyönyörködő és szinte könyvimádásra predesztinált régi Egyiptom. Krétához közelebb áll ebből a szempontból is az etruszk világ, Egyiptomhoz pedig a görög a hellenizmus korától kezdve. A régibb görög kultúrának ebben a tekintetben is különálló helyzete van. Valamely kultúrának és írásos kifejezésének viszonya mindig az illető kultúra lényegét jellemző viszony, amely a legkülönbözőbb lehet.

Másfelől figyelembe kell venni azt, hogy vannak történelemelőtti kultúrák is, amelyeket másoktól maradandóságot igénylő monumentális emlékek különböztetnek meg. Ezen az alapon az őskortudomány tulajdonképpen kétféle történelemelőttiségről beszélhet. Olyanról, amely csak használati és síri tárgyakat hagyott hátra, és olyanról, amely monumentális alkotásokat is. Ez a felosztás nem jelent egyúttal időrendi sorrendet, de mindenesetre más és más lényegű kultúrák megkülönböztetését. Van ’monumentális préhisztória’ is: egy neme a ’történelemnek’, amely nem az, és mégis rokona egy tényleges ponton: a maradandó alkotás vágyában.

Mykenai óriás sír és oroszlán-kapu, perzsa király-felirat, Tacitus történelmi művei: ugyanannak a világalkotó erőnek köszönhetik a létüket, amelynek a mögöttük álló ’monumentális préhisztória’ vagy ’történelem’. Éspedig nem pusztán úgy, hogy a történelmet vagy a préhisztóriát ’tükrözik’, hanem úgy is, hogy maradandóbb szférákban kifejezői ugyanannak, aminek a préhisztória vagy a történelem maga. Az egyenesebbik kifejezés a néma monumentum. Ő a csak előrenéző: egy öntudatlanabb és titánibb módon előretörő lét kifejezése.

Az írásos emlék Janusfejű: vissza és előre néz. És teljességgel az már a történetírás, a görög módon fürkésző, vizsgáló. És így kétszeresen a görög lényeg kifejezője. A nagy görög történetíró a történelemben kifejeződött görög valóság megragadottja, hirdetője és továbbadója: Herodotos az athéni valóságé legdiadalmasabb, Thukydides ugyanazé legtragikusabb tetőpontján. Művük ebből a szempontból a jövőbe meredő monumentum. De mindkettejük a visszatekintő görög eszmélet, a tudomány embere is.

A görög lényeget görög emlék emelésével, az emlék-emelő vágy leküzdhetetlen kényszerének hatása alatt fejezik ki és történelmi művük ebből a szempontból tekintve önkénytelen megörökítője a görög létnek. De ugyanakkor görög tudatossággal is beszélnek arról, ami görög, sőt arról is, ami idegen: Herodotos az egyiptomiról, perzsáról, szkitáról, s nemsokára Polybios a karthagóiról, és rómairól. Római módon beszélnek ugyanerről a római történetírók. De mindnyájan csak arról, amit csodálnak, aminek a lényegessége megragadta őket: aminek előrenéző hirdetői és továbbadói ugyanakkor, amikor visszatekintő vizsgálói. Plutarchos Párhuzamos Életrajzai bizonyos tekintetben az antik történetírás betetőzését jelentik. Monumentumai a görög és római lényegnek egyszerre, s egyben az előre- és visszatekintés klasszikusai.

A történetírás képessége, ha így tekintjük, nem a tárgyilagosságnak, hanem a valóság elviselésének és a valósághoz méltó monumentum emelésének képessége. Ezzel elsősorban a hasonló lényegű történetíró rendelkezik. Thukydides saját Athénjának, Tacitus saját Rómájának utólérhetetlen történetírója marad. Nem a jólértesültségük, hanem a monumentalitásuk miatt. A legfontosabbat az athéni s római lényegről azzal fejezik ki, ami nagystílű művészetükben önkénytelen, ami saját athéni és római lényegességükből fakadt.

Ezért oly nehéz művészi görög vagy római történelmet írni kései korokban. Néha ismét megragad az antik nagyság rokon lényegességű szellemeket, Róma nagysága Montesquieu-t, és e megragadottságból mégsem támad mindig igazi történelem. Vagy – a történetíró korát jellemző módon – inkább csak a hanyatlás története születik meg belőle, mint amilyen Gibbon műve. Montesquieu-nek a római nagyságtól való megragadottsága monumentálisan mutat előre: utat, amely felfelé vezet. De megragadottság és rokon lényegesség egyedül nem hidalhatták át a távolságot, amely elválaszt az ókortól, a visszatekintő szemnek kellett élesednie, a történetíró kutató-mesterségének tökéletesednie, a történetírás tudományoldalának erősödnie, egyelőre a művészi oldal rovására. És még így sincs egy sem a nagy európai nemzetek közt, amely az ókor egészéről olyan egységes, nagyhatású történeti művet hozott volna létre, mint az ókor egy részéről Gibbon, vagy – az úttörő nagy tudós az ókortörténetírók között s maga is csak töredékes római történelem alkotója – Mommsen.

Nekünk magyaroknak a helyzete nem szégyenletes, hogy nem keletkezett nálunk egyetlen oly ókortörténeti mű sem, amely Montesquieu-t, Gibbon-t, Mommsen-t felülmúlná, vagy csak melléje állítható lenne az ő munkájuknak. De szégyenletes volna, ha lemondanánk annak az előkészítéséről, hogy a magyar és görög, a magyar és római, vagy akár a magyar és egyiptomi szellem találkozásából keletkezhessék művészi magyar monumentuma az ókornak – előre mutató a mi számunkra. Ilyen előkészítő munkát kívántunk végezni ezzel a kötettel.

Végső célja minden magyar ókortörténelemnek, amelyet tökéletesen csak az ideális, művészi munka tud majd betölteni, de a maga módja szerint már ez is betölteni akar: az ókort erőforrássá tenni a magyarság számára, hatásossá és ösztönzővé a magyar szellemiség minden típusának kibontakozására. Az előkészítésnek és forrásnyitásnak ehhez a munkájához felhasználtuk azoknak az idegen kezeknek a segítségét is, amelyek erre a magyar célú feladatra szívesen vállalkoztak.

Tennünk kellett ezt nemcsak azért, mert nálunk az egész ókori Kelet és Nyugat történelmét összefogó nagy munkára ma még kevés a kutató. Hanem azért is, mert csak így tehettünk eleget az előkészítés és ösztönzés munkájának igazán sokoldalúan. Az ókor többféle megvilágítást is elbír. Azon a ponton pedig, ahol az ókortörténelem ma áll: egy művészibb ókortörténetírás előtt, de mögötte egy messze szétágazó ókortörténeti tudománnyal, ott a többféle megvilágítás egyenesen követelmény.

A sok kéz együttmunkálkodásának szép példája, amely szemünk előtt lebegett, az angolok nagy ókortörténeti műve: The Cambridge Ancient History. Mi sokkal szűkebb arányok közé szorítva a megvilágítás sokféleségében igyekeztünk gazdagabbak lenni. Munkatársaink közül Kornemann Ernő a mommseni ókortörténetírás klasszikus hagyományának eredeti képviselője. A Kr. u. III. század történetében a mi Alföldi Andrásunk eredményeire is támaszkodik. Kahrstedt Ulrik a mommseni hagyományt a modern gazdaságtörténeti szemlélettel egyesíti, s tekintete ennek megfelelően a görög 4. századnak a legújabb technikai világalakulással megegyező vonásaira irányul. Érdemes lesz talán megfigyelni, hogy milyen közvetlen frisseséggel tükröződik egy másik, még mozgalmasabb kor: a caesari polgárháborúk kora, amerikai munkatársunk, Kenneth Scott ábrázolásában. E mellett azonban meg kellett hogy kapja az őt megillető helyet az a történetfelfogás is, amely a mommseni hagyományt egy organikusabb és művészibb világszemlélettel egészíti ki: Altheim Ferenc úttörő Róma-történelmében. Sőt nem hiányozhattak egészen a George-körnek egyéniség-látó, művészi történetírásra irányuló törekvései sem. Ezek érvényesülnek a Peisistratosról szóló fejezetünkben.

A magyar szerzőktől származó részekben is többféle szempont jutott érvényre. Az őskortudományi bevezetés vázlatosabb és általánosabb irányú vonásai után Elő-Ázsia és Egyiptom története – szerzőjének szándéka szerint – elsősorban esemény-történelem. A görög történelem eseményei közismertebbek. Itt megvalósulhattak Hornyánszky Gyula műveltségtörténeti és társadalomtudományi szempontjai. Elhunyta megakadályozta e neves ókortudósunkat abban, hogy teljes görög történelmet írjon a számunkra. Csonka és hézagos kéziratát a kötet szerkesztője egészítette ki a hiányzó fejezetekkel, hozta összhangzásba a legújabb kutatások eredményeivel és a mű egészének szellemével. Mert ez a sokféle szín ellenére is egységes. Azokat a szempontokat, amelyeket a szerkesztő vitt be különösen a görög történelembe – lényegileg egybehangzóan Altheim római történelmével – mindenütt meg lehet különböztetni. Olyan alapszínt óhajtanának adni a műnek, amelytől a többi színek felismerhetően, de nem diszharmónikusan válnak el.

Úgy hisszük, így szolgáltuk a legjobban annak az okulásra vágyó közönségnek érdekét is, amely nem az előbb megjelölt végső céllal a szeme előtt veszi a kezébe ezt a kötetet. De bizonyára az sem a kívánsága, hogy a görög és római történelemnek az eseményeit úgy ismételgessék el neki, ahogy az iskolában már megtanulta őket. Ha adatokat és évszámokat keres, mindig könnyebben találhatja meg őket lexikonban, mint egy történelmi mű összefüggő előadásában. (Indexünk csak a kötet használatát könnyíti meg, s nem hiánytalan tájékoztató az ókor történetéről; az előadás menetébe kapcsolt táblázatok, évszámok, utalások és az egész mű felépítése pedig fölöslegessé teszik, hogy az olvasónak már itt, az ókori kötetben is külön synchronistikus összeállításokhoz kelljen folyamodnia.)

Ott, ahol a torlódó események sokasága és a történetíró egyénisége így hozta magával, természetesen helyt adtunk a görög és római történelem keretén belül is a puszta esemény-előadásnak; például a harmadik könyv ötödik részében. De itt Scott felület-elbeszélése mellé állítottuk Altheim elméleti fejtegetéseit a rejtettebb erők működéséről, mert úgy gondoltuk, hogy ez adja a legnagyobb ösztönzést a Caesar-korhoz méltó történeti mű megírására. S ez enged bepillantást annak is, aki nem szakember, a történetírói munka feladataiba és lehetőségeibe.

Az olvasót ma joggal érdekelheti az ókor története mellett az is, hogy e történelem mint lesz modernné: mint tükröződik különböző alkatú modern szellemekben. Ókor-történelmünk ezt mutatja be: különböző szellemek találkozását az ókor valóságával. S amit közvetlenül elérni óhajt, szintén csak a ’találkozás’: a magyarságnak minél nagyobb felületen való találkozása ugyanezzel a valósággal.

KERÉNYI KÁROLY