ELSŐ KÖNYV: EGYIPTOM ÉS ELŐ-ÁZSIA

ŐSKORTUDOMÁNYI BEVEZETÉS

LEGRÉGIBB világhelyzetében az ember a történelemelőtti idők kutatásával foglalkozó tudománynak, az őskortudománynak, (prehisztóriának) eszközeivel közelíthető meg. A kép, amelyet így nyerhetünk róla, természetesen hiányos. A vonások, amelyekkel ábrázolhatjuk, nem olyan értelemben jellemzőek, mint a történelmi ábrázolás vonásai. Ott ugyanis módunkban van a legbeszédesebbeket kiválasztani, itt meg kell elégednünk azzal a kevéssel, ami rendelkezésünkre áll. Emberi települések hulladékaiból, sírok maradványaiból, a csontvázakból magukból, ritkábban ezektől függetlenül fennmaradt művészeti ábrázolásokból kell a következtetéseket levonni. A megfigyelés módja érintkezik a természettudományos módszerekkel. Mégis jellemzőeknek kell tartanunk ezeket a vonásokat is, ha abból a felfogásból indulunk ki, hogy az emberi életmegnyilvánulások minden korban organikus egészet alkottak. Ennek az egésznek egyetlen, akármilyen alacsonyrendű és esetlegesen megmaradt részecskéje sem olyan, hogy az egésznek a bélyegét valamilyen módon magán ne viselné. Így tehát aprólékos megfigyelésekből össze lehet állítani olyan képet, amely a történelmi koroknak szintén organikus egészet alkotó egységeihez csatlakozik, mint azoknak előzménye és háttere. A végső, egységes képalkotás módja ekként érintkezik a történetíráséval.

Az ember, legrégibb elérhető biztos nyomainak tanubizonysága szerint, szoros kapcsolatban volt az állatvilággal. Azzal együtt vándorolt. E vándorlások megindítója elsősorban az éghajlat változása lehetett. Ezek a legrégibb nyomok ugyanis abba a geológiai korszakba vezetnek, amely a diluvium vagy pleisztocén néven ismeretes. A diluvium a geológiai harmadkorra (terciér) következett és a mi korszakunkkal együtt alkotja az ú. n. negyedkort (quartér). Jégkorszaknak csak részben lehet nevezni a diluviumot. Váltakoznak benne a lehűlés és felmelegedés periódusai. A legutolsó lehűlést megelőző felmelegedés korszakára esnek az említett első biztos emberi nyomok. A meleghez szokott állat és vele együtt az ember is arra vándorolt, amerre újra melegebb vidéket talált. Az állatvilággal való összetartozás itt a természettől való teljes függést juttatja számunkra kifejezésre. Nem akartuk itt azt állítani, hogy az ember belétartozik az állatvilágba, de azért világhelyzetére nem kevésbbé jellemző az, hogy milyen szorosan forrott azzal össze.

Ebben a geológiai korszakban Európa jobban hozzátartozott a szomszédos nagy világrészekhez: Ázsiához és Afrikához, mint ma. Elterjedt nézet szerint olyankor, amikor egy-egy nagyobb lehűlés (jégkorszak) után felmelegedés állott be (ú. n. interglaciális vagy jégközi korszak), földhidak képződtek Ázsia és Európa – a Balkán-félsziget és Kis-Ázsia – valamint Gibraltárnál Afrika és Európa között. De szorosabb összetartozást mutatott különösen Európa és Ázsia állat- és növényvilágának jellege is. Közép-Európa jégtől és jégmezőktől – gleccserektől – mentes vidékén a hideg időszak tetőpontján a tundra uralkodott. Ezt kiterjedt mocsarak tarkították. A tundra állatvilágának egyik része (a rénszarvas, sarki róka) az északi sark vidékeiről vándorolt alá a hideg fokozódásával, másik részét – az európai alpesi állatokat: zergét, alpesi mormotát – a hegyek elgleccseresedése szorította a síkságra. Ugyanekkor, amikor Közép-Európában a tundra uralkodott moháival, védettebb helyeken és délebben füves puszták (steppék) terültek el, sőt kisebb erdők is, elkorcsosult fákkal. De a meleget kedvelő állatok itt sem élhettek meg.

Mikor azután az ilyen jégkorszak az eljegesedés tetőpontján túljutott, a kezdődő felmelegedés Közép-Európát steppévé alakította át. A csapadék csökkent, a talaj kiszáradt. Az emberi nyomokra gyakran vastag meszes homokrétegek telepednek, az ú. n. lösz. Ebben a korban a steppe ugyanazt a képet tárja elénk, mint ma Dél-Oroszországban. Jellemző állatai a steppe-ló, steppe-mormota stb. A steppe és tundra igen gyakran keveredett. Vannak közös állataik is, mint pl. a mammut vagy a gyapjas orrszarvú. A további felmelegedés nyomán egész Európát elborítja az erdő. A jég, amely a leghidegebb korban az észak felől a Tátráig ért, egészen visszavonult. Az éghajlat a mainál is melegebb lett. Az erdőket bokros vidékek, forró steppék, sőt homoksivatagok váltogatják. Az említett földhidakon át a víziló, majom, elefánt, orrszarvú, kardfogú tigris jutott el Európába. Egyes állatokat persze nem lehet csak a lehűlés vagy csak a felmelegedés korszakaival hozni kapcsolatba, mert egyformán tűrték a hideget és meleget, mint például az őstulok, a bölény, a barlangi oroszlán, a barlangi medve és a hiéna vagy az óriásszarvas. Hogy azonban ekkor már az ember korszakában vagyunk, azt semmi sem világítja meg élesebben, mint a következő körülmény: a jégkorszakok és jégközi korszakok állatvilágáról ezt a képet csak azért alkothattuk magunknak, mert az ember konyhahulladékai őrizték meg e korok csonttöredékeit. Ehhez jöttek még a növényvilágra nézve a tűzhelyek szénmaradványainak tanuságai. Ha tehát az előbb azt láttuk, hogy az ember ekkor szorosan az állatvilághoz kapcsolódott, most az válik előttünk világossá, hogy a természet teljesebb képéhez viszont ugyanekkor az emberen keresztül jutunk. Az ember, legrégibb felismerhető világhelyzetében is, már kulcsa számunkra a világ megismerésének.

Figyelmünk Európában természetesen elsősorban az európai föld leleteire irányul. Ehhez jön az is, hogy Európa talaját forgatták meg leggyakrabban és itt őrizték meg legnagyobb gonddal az előkerült emlékeket. Így Európát részben ezek az esetleges körülmények állítják számunkra a középpontba. Ezt azonban máris enyhíti az a kapcsolat, amelyet Európa, Ázsia és Afrika között felismertünk. A többi világrészek erőteljesebb felkutatása tovább fogja helyesbíteni a képet.

Mindig tudatában kell lennünk természetesen annak is, hogy mennyire a véletlentől függ az olyan kutatás, amely kizárólag „leletekre” van utalva. A véletlennek tudható be az is, hogy a legelső biztosan megítélhető emberi nyom Európában került elő. Heidelberg közelében 23 méter mélységben találták meg egy jégközi korszak embercsontját állatvilágának maradványaival együtt. Az egész lelet csak egy állkapocs. Vastag és durva alkatú, állcsúcsnak nyoma sincs rajta, de fogazata teljesen emberi. A tudományban Homo Heidelbergensis néven ismeretes.

Az ember jelenlétének puszta megállapításánál – mint amilyen éppen a Homo Heidelbergensis esete – antropológiai meghatározásánál és természeti környezetének leírásánál az őstörténet csak akkor juthat tovább, ha csontokon és szénnyomokon kívül az emberi alkotóképességnek valamilyen maradványai is rendelkezésére állnak. Ezek a maradványok jellegzetes összetételükkel és alakjukkal olyan tárgycsoportozatokat alkotnak, amelyekből bizonyos műveltségi állapotra lehet következtetni. Azonos műveltségi állapotra valló leletek több helyen is előkerülnek. Az így megismert különböző műveltségek elnevezését a legelső vagy legjelentősebb lelőhely nevéből szokták alkotni. Például számos délfranciaországi lelőhely adott nevet a diluvium legtöbb eddig ismeretessé vált műveltségének. Ezek a műveltségek következhetnek egymás után is és fennállhatnak egyidőben, egymás mellett is. Ha az egymásutániság ugyanazon a helyen fordul elő, ez leolvasható az egymásra halmozódott maradványok rétegeiből: az alsóbb t. i. a régibb. Ennek segítségével sikerült bebizonyítani azt, hogy nagy általánosságban a kő kizárólagos használata után a bronz, majd a vas felhasználása következett. A legrégibb műveltségek kőföldolgozása ismét külön sajátosságokat mutat: a diluvium folyamán a kőeszközöket tűzkőből pattintották, míg utána már más kőzetekből csiszolt eszközöket készítettek. A diluviumkori műveltségek összefoglaló megjelölése csiszolatlan vagy régibb kőkor (paleolit), a későbbi kőkultúráké csiszolt vagy újabb kőkor (neolit). A kettő közötti átmeneti időben még pattintanak, de olyan életformákat is találunk már, amelyek a neolitra jellemzőek (mezolit kor).