HARMADIK FEJEZET: A BRONZKOR

A bronz a réznek és ónnak olyan ötvözete, amely a rezet keményebbé és maradandóbbá teszi. Feltalálása nem európai esemény, hanem valamelyik délibb vagy keletibb műveltség vívmánya volt. Az újabb kőkorban a gazdag paleolitműveltségeken felépülő Nyugatnak köszönhetők a legértékesebb adatok. A bronzkorban a Földközi-tenger vidéke veszi át ezt a szerepet. Ez az a terület, ahol az európai ember először ismeri meg a bronzot. A bronzzal együtt virágzó kereskedelem korszaka kezdődik. Jellemzőek reá az úgynevezett „letét-leletek”, valószínű feltevés szerint utazó bronzkereskedők földbeásott kincsei, félig elkészült, törött és ép bronzeszközök, amelyeket valami veszély elől rejthettek el. Megesik az is, hogy a nyersanyagot egyszerű ékszerek formájába öntve szállították. Az új anyag új formákat tesz lehetővé. Tűk, karperecek, nyak- és lábkarikák készülnek. Természetesen egyelőre még a régibb anyag is befolyásolja az új formaadást, amint ez már szokásos fejlődés. A rézbalta a kőbaltát utánozta, az első bronzfegyverek pedig a rézeszközöket. A bronzkard azonban egészen új forma. Tőrök, balták, csákányok változatos alakokban fordulnak elő, ugyanígy a hősi eposz egész fegyvertára: sisakok és pajzsok. A korszak elején még mindenütt megvan a kapcsolat az újabb kőkorral. A temetkezés módja csak lassan és különböző területeken különböző időben megy át a teljes elhamvasztás szokásába. Az urnába való temetkezés uralkodó, de nem egészen általános bronzkori jelenség.

A Földközi-tenger vidékén ekkor alakul ki az a magas műveltség, amely a görög műveltség előzménye, talaja és háttere és ilyen módon mai európai műveltségünknek is fontos összetevője. Leggazdagabb és legélesebben körülhatárolt lelőhelye után ezt a műveltséget krétai műveltségnek is szokás nevezni: tágabb értelemben azonos ez a már említett égéi műveltséggel. Kréta szigete mítikus királyának, Minosnak a nevéről a krétai műveltség három nagy korszakát korai, középső és kései minosi kornak jelölik. Az egyidejű délbalkáni és szigettengeri műveltségek tudományos elnevezése a „hellasi” és „kyklasi” műveltség, megfelelő három korral. A kései hellasi műveltség általában fő lelőhelyéről mint mykenai műveltség ismertebb. A görög történettel való kapcsolatai miatt mindezekről a műveltségekről annak tárgyalásánál részletesebben fogunk beszélni. Most csak a többi műveltségekkel való vonatkozásait óhajtjuk kiemelni.

Az égéi műveltségnek szorosabb kapcsolatai vannak a Földközi-tenger nyugati partvidékével, egészen biztosan Szardíniával, a Baleárokkal, Spanyolországgal. Észak-Afrika hatása ugyan a paleolit-kor vége óta elhalványult, de bizonyos építkezési formák még később is oda utalnak: a nyugati megalit-építészet bizonyos formái mediterrán területen egybeesnek Afrikában honosnak látszó építészeti elgondolásokkal. Ezek közé tartozik a szardiniai nuraghe típusa, amelyről még bőven lesz szó a római történet bevezetésében. A mykenai műveltségre annyira jellemző kupola-sírok körös alaprajza és a tirynsi vár magvát alkotó hasonló alakú alapépítmény, az ugyanitt előforduló úgynevezett álboltozatok mind ebbe az összefüggésbe tartoznak. Krétában különösen érezhetővé válik a nagy ázsiai városkultúrák és Egyiptom közelsége is. A bronzkorban kifejlődő nagy krétai műveltség testvére a sumér, babiloni és egyiptomi kultúráknak és sokban függ tőlük. Még szorosabb Kréta kapcsolata Kis-Ázsiával. Ennek ellenére egyéni és önálló ez az égéi magas-műveltség. Egyik legsajátosabb vonását alkotják azok a kis bálványok, amelyek már az újabb kőkori rétegekből is előkerülnek. Női szobrocskák ezek. Testrészeik hangsúlyozása az aurignacien hasonló ábrázolásaira emlékeztet (Málta). Valószínű, hogy Közép-Európában a szalagdíszes-műveltség apró bálványai is az égéi szobrocskákkal kapcsolatosak. A festőiség, virágszerűség, növényi és tengeriállatmotívumok további jellemző sajátságai az égéi művészetnek. Hordozója ennek a sajátságos külön világnak a Homo Mediterraneus, az alacsonytermetű, hosszúfejű, barnabőrű, feketehajú és szemű földközitengeri ember, aki mindmáig egyik fenntartója és továbbvivője az európai műveltségnek. Rokonai a sémiták és az egyiptomi kultúrát megteremtő hamiták.

Középeurópában az aunjetitzi műveltség az újabb kőkor továbbfejlődése. Elterjedési területe Szilézia, Cseh- és Morvaország, Szászország, Thüringia, Alsó-Ausztria és Nyugat-Magyarország. Halottait még égetetlenül temeti. Egyes esetekben nagy élelemtartó urnákban helyezi el őket a már említett éléskamra-temetkezéssel, amely a déleurópaihoz hasonló eljárás. Kapcsolatai vannak Magyarországgal és Spanyolországgal is. Embere a Homo Nordicus. Ugyanebben a korai időben Németországban még egyéb az újabb kőkorban gyökerező helyi műveltségek élnek. A lausitzi műveltség ugyanazon a területen jelenik meg, mint az aunjetitzi és annak végét jelenti. Sajátos, erősen tagolt edényformáival élesen elkülönül az előtte volt műveltségektől. Mindenüvé magával viszi a halottégetés szokását. A hamvakat urnákba rejti. Fiatalabb fejlődési fokán telephelyeit gyakran megerősíti. Élettartama belenyúlik az úgynevezett hallstatti korba (első vaskor). Embere talán a Homo Nordicus. A fajmeghatározást ugyanis éppen a halotthamvasztás ténye teszi lehetetlenné. Közép- és Dél-Németországban az aunjetitzi műveltség után egy másik kultúra is terjeszkedik. Legfontosabb ismertetőjele a földhányásokba (tumulus) való temetkezés.

Ezeknek a műveltségeknek eredete és egymáshoz való viszonya tisztázatlan. Egyes problémák megoldási lehetősége magyar területen fekszik, ahol a korai bronzkor egyik fontos lelőhelye Tószeg (Pestm.). A magyar bronzkor általában híres formáinak gazdagságáról, de az egyes műveltségek elhatárolása csak a jövő munkája lesz. Történetileg igen fontos helyen, Dél-Magyarországon és Szlavóniában ugyanebben a korban az úgynevezett pannon-kerámiát készítő népek laknak. Elég különös formájú edényeiket sötét alapon fehér mészberakással díszítik. A közép-európai bronzkorban szinte feledésbe merült kis bálványok is tovább készülnek náluk.

Közép-Európa északi részéből a bronzkor folyamán nagy népvándorlás indul el, amely a kor végéig tart. A népek nagy része Itália és Görögország történetében is szerepet játszik majd és így sejthetjük kilétüket. Ekkor érkeznek meg a Pó vidékére az itáliai törzsek közül azok, amelyekben a későbbi latinokat sejtjük. Vízzel körülvett lakóhelyeiken a „terramare”-műveltség hordozói. Amint ezek délebbre vonultak, nyomukban a venetusok foglalják el Észak-Itáliát. A görögök megismétlődő hullámokban szintén a bronzkor folyamán özönlenek a Balkán-félszigetre. A legutolsó hullám az égéi műveltség teljes hanyatlása idején érkezik. Ennek nyomán születik meg az első görög művészeti stílus: a geometrikus művészet stílusa, amely már a korai vaskort jelenti ugyan, de nem tagadhatja le sem az elpusztult ragyogó krétai, sem az őseredeti hellasi műveltségek hatását. Mindazonáltal ez a művészet ellentéte Kréta mozgalmas, színgazdag művészetének. Az edények szigorú egyenesvonalú ízlésben tagoltak. Az ember- és állatábrázolásban erős egyszerűsítés érvényesül. Minden rajz és disz árnyhatásra van építve. Ugyanúgy mint Itáliában a venetusok, itt más illir törzsek és a velük közeli rokon thrákok helyezkedtek el a görögök tőszomszédságában.

Észak-Európának az újabb kőkor folyamán mindinkább önállósuló területe sajátos gazdag bronzműveltséghez jut el. Ez a bronzkor jóval tovább tart itt, mint egyebütt, a vasat igen későn ismerik meg. Bronzaikon igen szeretik a csigavonalas díszítést alkalmazni. Ez a magyar bronzkorral való kapcsolatot is jelenthet. Úgylátszik, Észak-Európában önállóan találják fel a fibulát, a biztosítótűt. Észak jellegzetességeihez tartozik a kerekeken tolható és a csúcsosaljú, füleinél fogva felakasztható bronzüst. Az újabb kőkorban megismert áldozatletétekkel most is találkozunk. Skandináviában egyes sziklákat embernél nagyobb baltát hordó alakok és csoportképek borítanak. Furcsa hajók, fantasztikus szarvasvadászat, kocsik, szekerek. Vallásukban szerepet játszik a Nap is. Erre utal az aranylappal fedett bronzkorongot húzó ló Trundholmból. Ugyanezzel a kultusszal állhat összefüggésben a sűrűn jelentkező horogkereszt. Elterjedési területe igen nagy. A Földközi-tenger vidékén is gyakori. A varázslás gyakorlatának bizonyítékai olyan leletek, mint egy sírban talált bőrzacskó, benne borostyánkőgyöngytöredék, egy földközi-tengeri kagyló, fenyőfából faragott kocka, viperacsigolya, madárláb, mókusállkapocs, kéndarab, növénymaradványok és tűzkő-lándzsahegy.