ELSŐ RÉSZ: AZ ÓKORI KELET A HARMADIK ÉVEZRED VÉGÉIG

ELSŐ FEJEZET: KELET ŐSKORA

Az Ókori Kelet története azon a széles földövön játszódik le, amely keletről félkörben övezi a Földközi-tengert. E terület földrajzi, néprajzi, faji, nyelvi és művelődési tekintetben a legváltozatosabb képet mutatja. Mégis egy egységbe foglalja őt az a körülmény, hogy magas műveltség színtere volt ugyanakkor, amikor Európa népei egészen kezdetleges színvonalon, szorosan a földhöz tapadva tengették életüket. Egy egységbe foglalja számunkra e területet az is, hogy az itt magas színvonalra emelkedett műveltségek elemeinek elvegyüléséből született és hosszú időn át táplálkozott a mi európai kultúránk. De szigorúan történeti szempontból is kénytelenek vagyunk e területet egységesen tárgyalni, mert az itt lakó népeket a legszorosabb történeti és szellemi kapcsolatok fűzik egymáshoz.

Földrajzi tekintetben az Ókori Kelet két világrész közt oszlik meg. Északi és keleti nagyobbik fele Ázsiához tartozik s Elő-Ázsia néven foglalható egybe, déli kisebbik fele Afrikában fekszik s lényegében azonos azzal a területtel, amelyet Egyiptomnak szoktunk nevezni. Történeti földrajzi szempontból e vidéket a következő nagyobb területegységekre tagolhatjuk: 1. Kis-Ázsia, 2. az Örmény-hegyvidék, 3. Mezopotámia, 4. az Iráni-hegyvidék, 5. Szíria-Palesztina, 6. Egyiptom, 7. Arábia. E területek közül történelmi és művelődéstörténeti szempontból a legjobban ismerjük Mezopotámiát és Egyiptomot. A többi területegységet vagy csaknem kizárólag – így az Örmény- és Iráni-hegyvidéket –, vagy pedig történelme nagyobbik felében – így Kis-Ázsiát, Szíria-Palesztinát és Arábiát – csak Mezopotámia és Egyiptom felől sikerült történetileg felderítenünk.

Távlati hiba lenne azonban ebből arra következtetnünk, hogy az Ókori Kelet kultúrájának egyedüli megteremtői és kisugároztatói Mezopotámia és Egyiptom lakói voltak s mindaz, ami a környező vidékeken megérdemli a kultúra nevet, a mezopotámiai vagy egyiptomi kultúrának a barbár népek sötétségében elhomályosodott és eltorzult visszfénye. Ma már nem egy kultúrális vivmányról, amelyet azelőtt az Eufrát mentén, vagy a Nílus völgyéből eredőnek hittünk, kétségtelenül kiderült, hogy gyökereivel a szomszédos területek homályába nyúlik át. Kis-Ázsiának belföldi forrásokból szerzett behatóbb ismerete máris arra vezetett, hogy Mezopotámia és Egyiptom népei mellé az Ókori Kelet harmadik kultúrális tényezőjéül a hurri népeket is elismerjük. Ismereteink még további gyarapodása pedig valószínűleg azzal az eredménnyel fog járni, hogy Elő-Ázsia és Északkelet-Afrika kultúrái Ázsia belseje felé kapcsolódnak, s idők multán reményünk lehet rá, hogy az a sötétség, amely e kultúrvidékeket a Távoli Kelet műveltségterületeitől elválasztja, valamelyest megvilágosodik. Biztató kezdetül szolgálnak ez irányban az Indus mentén végzett ásatások eredményei, amelyek máról-holnapra nem remélt arányokban szélesítették ki az Ókori Kelet kutatóinak látókörét s egyúttal annyi új problémát vetettek a felszínre, hogy megoldásuk még hosszú ideig fogja foglalkoztatni a tudományt.

AZ ÓKORI KELET MAGAS-MŰVELTSÉGEINEK VISZONYA A NYUGAT MŰVELTSÉGEIHEZ

Míg a környező vidékek embere – Közép- és Észak-Mezopotámiában, Anatoliában, a Földközi-tenger keleti partvidékén s a Perzsa-hegyvidéken – a régebbi kőkorszakban élt, a mai Dél-Mezopotámia helyét körülbelül Bagdad magasságáig a Perzsa-öböl foglalta el. Ez a körülmény magyarázza, hogy azon az áradmányos területen, amelyet a Tigris és Eufrát, valamint a keletről jövő Kerha és Kárun hódítottak el a Perzsa-öböltől, a régibb kőkorszakból származó eszközök nem kerültek napvilágra. Valószínűleg hiányzik azonban e területen a tiszta újabb kőkorszak is, mert – ha nem is mindenütt – a fémek nyomait a legrégibb rétegekben is megtalálhatjuk. A mezopotámiai kultúrkör története valószínűleg csak a kőrézkorral kezdődik.

Különböző helyeken – El-Obeid, Ur, Uruk, Dzsemdet-Naszr, Kís, Tello, Ninive – nagy gonddal végzett ásatásaink eredményeként Mezopotámiában a legrégibb időktől a történelmi idők kezdetéig öt kultúrrétegre oszló tizennyolc építkezési réteget különböztethetünk meg. E kultúrrétegek bizonyos helyi sajátosságok mellett feltűnő hasonlatosságot árulnak el a Dél-Mezopotámiától keletre eső későbbi Elam területén – Szuza, Tepe-Musszián, Tepe Ali-Abad – feltárt egykorú kultúrrétegekkel, sőt egyik-másik kultúrréteg nyomai Ázsia belsejéig követhetők.

Bár messze vagyunk még tőle, hogy adatainkat szerves egységbe foglalhassuk össze, az egyes kultúrrétegek egybevetése nemcsak a mezopotámiai kultúra kialakulása tekintetében nyujt érdekes támaszpontokat, hanem itt-ott bepillantást enged a történelemelőtti idők történetébe is.

Így a legrégibb rétegekben található kő- és rézeszközök bizonyítják, hogy a kő és fém nélkül szűkölködő Mezopotámia első telepesei hegyvidékről származtak. Ugyancsak újabb hegyilakók megjelenésére következtethetünk abból, hogy a második rétegben a vályogfal mészkő talapzatra épült. Szintén külső hatásról tanuskodik a harmadik rétegben megjelenő képírás, amelytől talán független s újabb bevándorlásra vall az ötödik rétegben feltűnő ékírás. Nem lehetetlen, hogy ugyanez a bevándorlás, amelynek az ötödik kultúrréteget köszönhetjük, hozta magával a régi hasábalakú tégla helyére a szélesebb, egyik lapján kidomborodó téglaformát.

Hogy az egyes kultúrrétegek között olykor hosszabb időnek kellett elmúlnia, amely alatt a telep lakatlan volt, mi sem mutatja világosabban, minthogy például a második és harmadik kultúrréteget a legkülönbözőbb helyeken vastag nyers iszapréteg választja el egymástól. Ebből arra kell következtetnünk, hogy Mezopotámia a második kultúrréteg korának végén borzalmas elemi katasztrófa színhelye volt, amelynek következtében a terület javarésze hosszú időre víz alá került.

A különböző kultúrrétegek hordozóiként különböző fajú népeket állítanak elénk a képes ábrázolások, amelyekben a kora történeti idők tarfejű és simára borotvált arcú emberei előtt, a kecskeszakállal, pofa és állszakállal, dús hajjal, tollbokrétás fejdísszel találkozunk, – vagyis csupa olyan jellegzetességgel, amely primitív viszonyok között különböző életmódra, nyelvre és fajra enged következtetni.

Ez ásatások maradék nélkül szétrombolták azt az elképzelést, hogy Mezopotámia történeti idők előtti kultúráját egyetlen nép alkotta, még pedig az, amely a történeti idők elején a mezopotámiai sémi népek tanítómestere volt, tudniillik a sumér. Az a nép, amelyet a sémiek sumérnek neveznek, valószínűleg csak a legutolsó – vagy legfeljebb utolsó előtti – történetelőtti réteg hordozója. A „vízözön előtti” idők királyai – ha a vízözön-elbeszélés valóban a mezopotámiai vízözön emléke – nem lehettek sumérok.

Herodotos szerint Egyiptomnak a Moiris-tótól (ma Fajjum) északra eső része a Nílus ajándéka. Ez a megállapítás valójában egész Egyiptomra érvényes. Ameddig a Nílus iszapja eljut, addig tart Egyiptom s azon túl kezdődik a halott afrikai sivatag.

A későbbi kultúrterületet a régibb kőkorszak idején még egész terjedelmében belső tenger borította. Ez az oka annak, hogy a régibb kőkorszak emberének nyomaival csak a völgyet keletről és nyugatról határoló – ma teljesen sivatagi jellegű – felföld szélein találkozunk. Leleteink tanusága szerint e korszak nílusmenti kultúrája – legalább anyagi szempontból – nem különbözött lényegesen Észak Afrika és Európa egykorú kultúrájától. Csak a régibb kőkorszak végén kezd Észak-Afrika kultúrája az európaitól elhajló utakra térni. A Gafsza (latin: Capsa; Dél-Tuniszban) környékén megállapított ú. n. capsien, amely első felében egykorú az európai aurignaciennel, sajátságosan afrikai s második felében még jobban eltávolodik európai kortársaitól: a solutréentől s magdalénientől. Még későbbi időkre, az újabb kőkorszak idejére esik Egyiptomnak az afrikai kultúrkörből való kiemelkedése.

II. A TÖRTÉNELEM ELŐTTI KELET

Állítólag tiszta újabb kőkori kultúrréteget ezideig csak a Nílus deltája vidékén sikerült megállapítanunk. Egyebütt a legalsóbb a nyers talajon fekvő – kultúrrétegekben is a kőeszközök mellett a rézeszközök használata is kimutatható. Alig túlozunk tehát, ha azt állítjuk, hogy a Nílus-völgy kultúrtörténete – épúgy, mint Mezopotámiáé – a vegyes kő- és rézkorszakkal kezdődik.

Az eddig megállapított öt történetelőtti kultúrréteg – Merimde-Beniszalame, Tasza, Badari, Amra, Gerza – leleteinek vizsgálata és egymással, valamint a történeti idők kezdetén észlelt állapotokkal való egybevetése érdekes betekintést enged a történetelőtti Egyiptom életébe. Ha írásos feljegyzések hiányában ez idők történetét részleteiben megeleveníteni nincs is módunkban, annyit világosan látunk, hogy e történet sokkal mozgalmasabb volt, mint azt általában az őskorról feltételezni szoktuk. Az edény- és eszközformáknak az egymásután következő rétegekben való jelentékeny módosulása, az életmódnak olykor lényeges megváltozása arra enged következtetni, hogy különböző kultúrrétegeknél hódító népek betelepülésével kell számolnunk. Így a nyílnak egyszerre nagy tömegben való megjelenése, a mészbetéttel díszített edényanyagot felváltó festett edénytípus, az ú. n. hámi kutyafajta hirtelen feltűnése s a vadászatnál való kiterjedt használata stb. valószínűen új népfajok beköltözésével függnek össze. Részben ugyanez okra vezetendők vissza a vallásos felfogásban beállott érdekes változások. A lelőhely után Badari-kultúrának nevezett rétegben szabályszerűen eltemetett egyes állathullákkal találkozunk, amelyekből az egész Afrikában divatos állatkultuszra következtethetünk. A következő kultúrrétegben – az Amra-kultúrában – az állatok maradványai tömegsírokban nyugszanak. Az állatkultuszt tehát e rétegben olyan kultusz váltotta fel, amelyben az állatokat áldozatul mutatták be az istenségnek. Ugyanez Amra-kultúra embere zsugorított állapotban gyékénybe, vászonba, vagy kecskebőrbe burkolt halottait mindig fejjel délnek s arccal nyugatnak – vagyis az alvilág felé fordítva – temette el. A következő Gerza-kultúra halottja kelet – a felkelő Napisten – felé fordítja arcát, amiből bizonyos joggal következtethetünk a később annyira elhatalmasodó napkultusz ez időben való meghonosodására.

A leleteinkből vonható következtetésekkel egybehangzik az egyiptomi nyelv legrégibb leírt alakjának a megelőző korokról tett vallomása. A hieroglifákban megőrzött egyiptomi nyelv kétségtelenül a hámi nyelvcsaládba tartozik, amelynek modern képviselői a berber s az ú. n. keleti hámi (bisari, bedzsa, szaho, galla stb.) nyelvek. E nyelvcsalád a nyelvszerkezet és szóanyag tanusága szerint kétségtelenül ősrokonságban van a sémi nyelvcsaláddal s ezzel együtt élesen elhatárolható a többi ismert ázsiai és afrikai nyelvcsaládok felé. Természetes azonban, hogy nem vonhatta ki magát azoknak a nyelveknek hatása alól, amelyeknek szomszédságában élt. Ez az oka annak, hogy az egyiptomi nyelvben – mint valamennyi hámi nyelvben – megtaláljuk a nyomait a szomszédos afrikai nyelvek – főként a bantu nyelvek – hatásának is. Bizonyos az is, hogy az egyiptomi nyelv közvetlenül a történeti időket megelőzően valamely sémi nyelv nagyon erős befolyása alá került. Ez a befolyás nemcsak a szótárban, hanem a nyelvszerkezetben is annyira érezhető, hogy éppen a legrégibb egyiptomi szövegek nyelve szinte inkább sémi, mint hámi nyelvnek tetszik.

Nyelvi tanuságok alapján tehát a Nílus völgyében legalább két nagyarányú betelepedéssel kell számolnunk: az első a hamitákat hozta Afrikába, a második az egyiptomi nyelv elsémitizálódását idézte elő.

Hogy e sémi bevándorlással függenek-e össze Egyiptom kultúrájának Mezopotámiára emlékeztető elemei (függőleges tattal bíró hajó, pecsétlőhenger, állatalakú edények, lazurkő, két álló oroszlánnal küzdő férfi képe stb.), nem tudjuk, époly kevéssé tudjuk, vajjon település vagy csak kulturális kölcsönhatás számlájára teendők-e az égéi kultúrkörből (obszidián, körtealakú buzogány stb.), vagy Szíria-Palesztinából (olajfa, olaj, olajoskorsó stb.) származó kulturális elemek.

Ugyancsak tisztázatlan még az egyiptomi írás eredetének kérdése. Ez az írás, amelynek egyes jelei fogalmi értékük mellett egy vagy két fix mássalhangzó és a hozzájuk tartozó közömbös magánhangzó jelölésére szolgálhatnak, a történeti idők kezdetén már teljes fejlettségében áll előttünk. Külső formájában ugyan történik módosulás – a lapidáris hieroglif írás mellé kialakul a kurzív hieratikus és demotikus írás –, az írásrendszer azonban a kezdet kezdetétől a kultúra bukásáig ugyanaz marad. A teljesen fejlett írásrendszer és a megelőző emlékeztető képjelek közt az átmenetnek semmi nyoma nem maradt ránk. Ebből, valamint az egyiptomi írásnak a vele körülbelül egyidőben megjelenő sumér írásrendszerrel való belső egyezéséből azt kell következtetnünk, hogy a két írásrendszer kialakulása nem történhetett egymástól függetlenül. Az e ponton felmerülő összes kérdésekre azonban csak a jövő kutatások adhatják meg a kielégítő feleletet.

A különböző kultúrkörökhöz tartozó több különböző népfaj elvegyüléséből egy új nép keletkezett, amely megalkotta a politikai, faji s kulturális szempontból minden irányban élesen elhatárolható Egyiptomot. A heterogén elemek összeolvadása még a történeti idők elején is tart s az egybeolvadási folyamat fokmérője a politikai szervezet. Az egyes városokra és ezek határára kiterjedő hatalommal uralkodó városfejedelmek egymásközti harcai rövidesen nagyobb politikai egységek megalakulását segítik elő. A régi állapotok emlékeként azonban az országnak kerületekre való későbbi beosztása az egykori városfejedelemségek szerint történt: a városfejedelemség mint közigazgatási kerület él tovább. Közvetlenül a történeti időket megelőzően Egyiptom területén két ország szerveződik: Felső- (Dél-) és Alsó- (Észak-) Egyiptom. Felső-Egyiptom uralkodója a nszut, Alsó-Egyiptomé a baiti (biti) címet viseli; az előbbi fővárosa a Nekheb (ma El-kab), az utóbbié Pé (Buto). Hogy e nagyobbarányú szervezés a sémi hódítók bevándorlásával függ-e össze, nem tudjuk. Az sem világos, minő helyet foglalnak el e szervezésben a történeti első dinasztiát közvetlenül megelőző „Horusz – a sólyomisten – szolgái”, vagy a „szigonyosok”, vagy „kovácsok” (meszniu), akikről a későbbi hagyomány beszél.