MÁSODIK FEJEZET: A SUMÉROK

A legelső történeti nép, amelyről Mezopotámiából részletesebb ismereteink vannak, a sumér. Főfészke Dél-Mezopotámia alsó fele, főleg pedig az Eufrátnak és csatornáinak melléke, amely a későbbi időben Sumérföld néven ismeretes. E területen, amelyet ők maguk „kengi”-nek, „ország”-nak – vagy „alföld”-nek – neveztek, apró városfejedelemségekbe tömörülve, a természeti adottságokat tekintve hihetetlenül magas kulturális nívón élt a sumér nép.

Életének alapja a szántás-vetés és állattenyésztés, amelyre az áradásoktól és szárazságtól váltakozva látogatott alluviális területet csatornázással tette alkalmassá. Az öntözés kényszerűsége s az az állandó gondoskodás, amelyet a rohamosan növekvő gyom s a kártévő állatok gyakorisága amúgy is szükségessé tett, a gabona (árpa, tönköly, köles, búza) és olajmagvak (szezám) termelését szolgáló szántógazdaság fölé emelte a kapás-gazdaságot. A „kert” nem a háznak modern értelemben vett függeléke, hanem a mezőgazdaságnak önálló és nagyon jelentékeny tényezője. Művelésmódja és jelentősége leginkább talán a mai „bolgár kert”-ével hasonlítható össze.

Az őstermelésre magas fejlettségi fokon álló ipar épült fel, amely – legalább kezdetben – természetesen az országban található nyersanyagokhoz igazodott. Mivel pedig Mezopotámia e tekintetben nem igen kényeztette el lakóit, a hiányzó anyagot sokszor egyéb anyagokkal kellett a találékonyságnak pótolnia. Ilyen mindent pótló anyag a korlátlan mértékben rendelkezésre álló agyag, amely sok esetben kell hogy helyettesítse boldogabb országok kövét, vagy ipari fáját. A helyettesítés azután néha olyan jól sikerül, hogy az agyag diadalmaskodik a felett az anyag felett, amelynek eredetileg pótlására szánták. Kétségtelenül Mezopotámiából terjedt el például az egész ismert világon az épületkő pótlására készített tégla.

A következetes munkát kísérő gazdagodás azután lehetővé tette azt is, hogy az országban hiányzó nyersanyagok – fák, kövek, fémek – távoli vidékekről szereztessenek be, amelyek lakossága természetadta kincseivel nem tudott mást kezdeni, minthogy feldolgozatlan állapotban elárusította őket.

Az egyes szükségleti cikkek elkészítésénél a gyakorlatiak mellett rövidesen esztétikai szempontok is érvényesülnek. Ur városában, amely akkoriban még a Perzsa-öböl partvidékén feküdt, ásatások során olyan arany és ezüst használati tárgyak kerültek a Kr. e. 4. évezred végéről (kb. 3200 Kr. e.?) a napvilágra, hogy bármely mai iparművész esztétikai érzékének és technikai készségének becsületére válnának.

Nem igen volt azonban a sumérságnak különös érzéke az ábrázoló művészethez. Szobrok, reliefek, s betétes képek rendkívül finom részletmegfigyelésről tanúskodnak ugyan s az anyag megmunkálásában a szorgalmas mesterember tökéletes technikai készségét árulják el, egészükben mégis az esetlenség benyomását keltik. Az uri sírokból előkerült műalkotások éppúgy, mint a már régebben ismert híres keselyűsztélé, amely Eannadu lagasi király (a 3. évezred első harmada táján) Umma elleni harcát ábrázolja, kétségtelenül mögötte maradnak az Egyiptom művészlelkét sugárzó emlékeknek.

Annál meglepőbb az alapjában véve szűkös lehetőségek felett rendelkező nép szellemi élete. Mindenekelőtt sajátságos írással bír, amellyel nyelvi formába öntött gondolatait szavakra vagy szótagokra bontva le tudja jegyezni a térben és időben távolabb lévők számára. Mivel pedig az országban egyéb írásra alkalmas anyagot nem talál, az agyagot formálja a szükségletéhez mért apróbb-nagyobb táblákká és abba rója mondanivalóit.

E feljegyzések tanúsága szerint a világ jelenségeit nem csak gyakorlati szempontból osztályozza már, hanem szellemi szükségletet érez a jelenségek mögött álló valóság felderítésére is. Az emberiség számára a sumér nép parcellázta fel az eget, ő állapította meg azokat a mértékegységeket, amelyeket a földi dolgok viszonybahozatalára a legutóbbi időkig használtunk, sőt részben még ma is használunk, ő fogta meg számunkra az időt s ő érezte először szükségét annak, hogy a mennyiségtant az alapműveletek tudományán túlemelje. De ő tett először kísérletet arra is, hogy a földi és mennyei világ tarka változatosságát egységes elvre vigye vissza. Rendszeresen gyüjtötte a tapasztalt jelenségeket, hogy rejtett összefüggésükre elemzések és egybevetések útján rávilágíthasson.

Megalkotta megokolt véleményét a világmindenség keletkezéséről s a világegyetem különböző szféráinak összefüggéséről is. Elgondolása szerint a mindenség ősanyaga a víz. A kétféle – édes és sós – víz elvegyülése indította meg a világ kialakulásának folyamatát. Az isteni tenger-ősanya (Amaruk? sémi nyelven: Tiámat) és édesvíz-ősapa (Abzu, sémi nyelven: Apszú) leszármazottai az ugyancsak istenekként megszemélyesített Felső-világ (An-sar) és Alsó-világ (Ki-sar). Kettejüket az alsó vizeken töltésre épült égboltozat választja el egymástól. A felső világ éppen úgy, mint az alsó, három – vagy más spekuláció szerint hét – szférára oszlik. Legfelül székel a Menny-isten (An), legalul van az alvilág. A világ kettős felosztását keresztezi egy másik, hármas felosztás, amely szerint a legfelső régió feje a Mennyisten (An), a középsőé a Levegőég Ura (Enlil), az alsóé az Alsó Részek Ura (Enki). A különböző világrendszerek egységesítését akarják elvégezni azok a spekulációk, amelyek az isteneket egymással hierarchikus vagy rokonsági viszonyba kapcsolják össze.

Így alakult ki végül az a teológiai rendszer, amelyben a sumérság nemzeti istene, Enlil (a Levegőég Ura) játssza a vezetőszerepet. A hatalomrajutását elbeszélő mítosz egyúttal a legrégibb szellemi alkotás, amely az egymásra következő nemzedékek ellentétét állapítja meg. A két ősprincípium – a Tenger és Édesvíz – aggódva szemléli a magukat öncélúaknak érző fiatalabb istengenerációk mozgalmasságát. Hogy tehát a maguk nyugalmát biztosítsák, elhatározzák az általuk képviselt világrenddel elégedetlen ifjú istenek kiirtását. Ezek felveszik a harcot, azonban csak részleteredményeket érhetnek el s nem bírnak a hatalom birtokában lévő s a hatalom gyakorlásának tapasztalataival rendelkező Tengerrel, aki a chaotikus szörnyek egész sorát – elaggott fantáziája torzszüleményeit – hívja létre gyűlölt ivadékai ellen. Végül a fiatalabb istenek megbízásából, azzal az ígérettel, hogy győzelme esetén megkapja a mindenség uralmát, Enlil veszi fel a harcot. Nehéz küzdelem árán sikerül is győznie s győzelme után megteremti a földet, majd az istenek szolgálatára agyagból és istenvérből az első embert.

Az ember testi-lelki nyomoráról elmélkedve e nyomorúság okát a sumér világnézet abban jelöli meg, hogy az ember eltért attól a normától, amelynek dogmatikai váza a „végzet”, a világrendnek az uralmon lévő főistentől eredő „meghatározása”. Miután pedig minden egyéb látszólagos kiutat zsákutcának talál, arra a meggyőződésre jut, hogy az emberiségen csak felülről lehet segíteni, a „megváltás”-nak valamely istentől kell kiindulnia.

Egészen bizonyosnak látszik, hogy a kultúrának ezt a sajátos formáját nem Mezopotámiában teremtették meg a sumérok, hanem nagyjából készen hozták magukkal. Sőt az is valószínű, hogy bizonyos szempontból már hanyatló kultúra az, ami a történelem hajnalhasadásával a szemünk elé tűnik. Honnan ered azonban ez a kultúra, éppoly kevéssé tisztázott még, mint a sumérok faji és nyelvi hovatartozásának kérdése. Amit ma kétségtelenül tudunk, mindössze annyi, hogy e nép faji szempontból erősen kevert, nyelve pedig az úgynevezett poliszintetikus nyelvek közé tartozik, amelyeknek ma legjobban ismert képviselői a kaukázusi nyelvek. Ami bizonyítékot pedig eddig egyéb nyelvcsaládokkal való leszármazási rokonsága mellett összehordtak, az részben hibás észlelet eredménye, részben pedig bizonyára nyelvi és kulturális kölcsönhatás következménye.