ÖTÖDIK FEJEZET: AZ INDUS-MENTI MŰVELTSÉG

Ugyanakkor, amikor Mezopotámia és Egyiptom a korai történeti időket élte, az Indus mentén is magas kultúra virágzott. A Harappában (Pandzsab) és Mohendzso-Daro-ban (Szind) végzett ásatások egy, a legrégibb buddhista kultúrréteg alatt eltemetett művelődés meglepő maradványait hozták napvilágra. Az eddigi eredmények szerint e művelődés hét, mélységbe tagozódó kultúrrétegre oszlik, amely rétegek részint az alapkultúra továbbfejlődésének, részben kétségtelenül későbbi településeknek köszönhetik létüket. Ezidőszerint, úgy látszik, hogy a hét réteg három periódusra osztható, tehát legalább három betelepüléssel kell számolnunk. Az antropológiai leletek pedig arról tanuskodnak, hogy e területen legalább négy emberfajta keveredett egymással.

Az Indus-menti kultúra a mezopotámiaihoz és egyiptomihoz hasonlóan folyami kultúra. Legszembeszökőbb sajátosságai – az öntözés, a tégla használata, egy sajátságos írás, amelynek eddig 396 jele ismeretes, továbbá pecsétnyomók állatjeleneteket ábrázoló képekkel és a tulajdonos nevét vagy jelmondatokat tartalmazó feliratokkal – élénken emlékeztetnek Mezopotámiára.

A feltárt házak nagysága egészen különböző: a két helyiségből állók mellett tizenkilenc-szobásak is vannak. Építőanyag mindig a tégla – még pedig kitűnően égetett tégla –, amelyet iszappal vagy gipsszel kötnek. Lépcsőmaradványok arra vallanak, hogy az emeletes ház sem volt ismeretlen. Minden háznak kútja, fürdőszobája és csatornázata van, a nagyobb házakból pedig még a portásfülke sem hiányzik. A ma csupasz falakat valamikor talán faburkolat borította. A fegyverek és használati tárgyak anyaga részben kő, részben réz, olykor bronz. A fegyverek között feltűnő a kard, pajzs és sisak hiánya. A nemesfémek közül ismeretes és ékszerek készítésére szolgál az arany és ezüst. A cserépedények kitűnően égetettek, festetlenek vagy festettek. A festettek sötétvörös alapozással fekete geometrikus, vagy növényi mintákat ábrázolnak; az állatábrázolás ritka.

A mezőgazdasági kultúrára a növényi maradványokból, állatcsontokból és képes ábrázolásokból következtethetünk. A fennmaradt búza és árpa még ma is ismerős Indiától Perzsiáig, sőt ugyanez a faj került elő a történelemelőtti egyiptomi sírokból. Háziállatok a juh, zebu, bölény, elefánt, teve és talán a kutya. A legújabb rétegekig ismeretlen azonban a ló.

A szobrászati alkotások anyaga a kő, agyag, fajansz. Az ábrázolások tárgyai az ember s – főleg az amulettként hordott kisplasztikai alkotásokban – különböző állatok: majom, mókus, kos, bika stb. Az indusmenti művészek az ember és az emberi mozgás ábrázolásának olyan tökéletes példáit szolgáltatták, amelyekhez foghatókat csak a görög szobrászat virágzási korából ismerünk.

Inkább műveltségi mint művészeti szempontból fontosak a pecsétnyomók. Ezek segítségével tudjuk ugyanis az egész Indus-menti kultúrát a történelemben, úgy-ahogy, elhelyezni. Egészen indiai típusú és indiai írással ékített pecsétlőhengereket és pecsétnyomókat találtak Mezopotámiának különböző helyein. Ezek alapján kétségtelen, hogy Mezopotámia és India közt az indiai kultúra virágkorában összeköttetés állott fenn. Az indiai pecsétnyomókkal együtt talált mezopotámiai emlékek pedig a Kr. e. 3. évezred első századaiból valók. Mivel pedig egy teljesen indiai típusú, de ékírásos szövegű pecsétet találtak Ur városában, nem lehetetlen, hogy – ha az effajta emlékek megszaporodnak – az ékírás közvetítésével ez ókori indiai kultúra hordozóinak nyelvét is meg fogjuk idővel fejteni. Az egyes ékiratos jelek ugyanis – bárhogy forgatjuk őket – nem adnak mezopotámiai nyelveken érthető szöveget; feltehető tehát, hogy ez indiai kultúra tulajdonosainak nyelvéből őrzött meg valamit a néhány ékiratos jel. Fontosak lesznek a pecsétlőhengerek és pecsétnyomók még a vallásos képzetek kinyomozásában – mihelyt ilyen irányban egyéb oldalról szilárd alapot találunk a kutatásra. Érdekes észrevétel eddig, hogy egy papifejedelem (?) fejszobrának tartása és félig lehúnyt szeme élénken emlékeztet egy későbbi jóga-gyakorlatra.

Sajnos, addig, amíg az írás meg nincs fejtve, ezt az ókori indiai kultúrát – bár szerencsés körülmények miatt datálni tudjuk, – nem vagyunk képesek a történeti időkbe átemelni. Annyi már ma is világos, hogy e kultúra sok rokonságot mutat Egyiptomban és Mezopotámiában megismert testvéreivel. Aligha lehet tehát tőlük egészen független. Az azonban ugyancsak világos, hogy e kultúra pontosan elhatárolható testvérkultúrái irányában, ami csak hosszú időn át tartó egyéni fejlődés eredménye lehet.

Mikor és mily körülmények között következett el az indiai kultúrának bukása, ma még hozzávetőlegesen sem tudjuk megállapítani. Eleve valószínűtlen azonban, hogy mindaz a kulturális vívmány, amely a Krisztus előtti harmadik évezred elején otthonos volt Indiában, mindenestől elpusztult volna. Ismereteink mai fokán mégis nyilt kérdésnek kell tekintenünk azt, mennyi kulturelem s minő úton-módon öröklődött át innen abba az indiai kultúrába, amely jóval később, az árja törzsek bevándorlása után alakult ki s amelyről már részletesebb ismeretekkel bírunk.