HARMADIK FEJEZET: A HATTI BETÖRÉS

Kis-Ázsiára vonatkozóan a történeti idők a 3. és 2. évezred határán kezdődnek. Ez időben Kis-Ázsiát apróbb-nagyobb fejedelemségek borítják. E fejedelemségek zömükben a mai kaukázusi nyelvekhez hasonló típusú nyelveken beszélnek, részben azonban egyéb nyelvcsaládokhoz tartozó népekkel keveredtek el. A történeti idők kezdetén e fejedelemségek laza szövetségben élnek, amely szövetségnek feje Hattusasnak (a mai Boghazkjöj) királya. E város körül kristályosodott ki idők folyamán az a politikai egység, amelyet hatti birodalom néven ismerünk.

E birodalomban a fennmaradt – ékírással írt – nyelvemlékek tanusága szerint több mint féltucat nyelv volt otthonos. A birodalom hivatalos nyelve, amelyen a legtöbb felirat készült, sajátságos keveréknyelv, amelynek alaktana és szókincsének kisebbik része indogermán, szókincsének zöme pedig egyéb eredetű. E nyelvnek ókori neve nem maradt reánk. Ezért a kutatók kezdetben azon az alapon, hogy a hatti birodalom hivatalos nyelve volt, egyszerűen hatti nyelvnek nevezték. Rövidesen kiderült azonban, hogy a feliratok maguk is beszélnek egy hatti nyelvről, ám ez a hatti nyelv nem azonos a hatti birodalom hivatalos nyelvével. Az ily módon szükségessé vált névadás kérdését azután oly módon oldották meg, hogy ma hatti nyelvnek nevezzük azt a nyelvet, amelyet az ókorban is így neveztek, a birodalom hivatalos nyelvét pedig a Luther-féle bibliafordításból vett hetita névvel jelöljük. A hetita nyelv sajátságos kevert voltát ma általában – de valószínűleg helytelenül – azzal magyarázzák, hogy Hattusas környékén a mai kaukázusi nyelvekhez hasonló nyelvű kisázsiai őslakókra egy indogermán eredetű uralkodóréteg telepedett le.

A Hattusas körüli apró fejedelemségből a hatti birodalmat a későbbi hagyomány szerint Labarnas teremtette meg. Egymás után meghódolásra kényszerítette a Halystól keletre eső kisázsiai fejedelemségeket, sőt a Halys nyugati partjára is kiterjesztette hatalmát. Fia, Hattusilis, folytatta apja hódító politikáját s már Szíriában is megvetette a lábát, ahol sémi népekkel s az ugyancsak „kaukázusi” nyelvű hurriakkal – a Bibliában hori – került érintkezésbe.

Ennek fia, I. Mursilis, volt az a hatti fejedelem, aki 1758-ban megrohanta és végigpusztította Babilóniát s megdöntötte a Hammurápi-dinasztia hatalmát.

A hatti birodalom s vele egész Kis-Ázsia, mint etnológiai tekintetben, kulturális szempontból is telve van még rejtelmekkel. A különböző helyeken – Boghazkjöj, Kaiszari, Alisar stb., végzett ásatások rengeteg emlékanyagot hoztak napvilágra s helyenként a kulturális rétegeződésbe is érdekes bepillantásokat engednek ugyan, de ma még messze vagyunk tőle, hogy e rendkívül tagoltnak látszó területnek e kulturális viszonyairól kielégítő képet alkothassunk magunknak. Annyi azonban már világossá vált, hogy a valóságot semmiesetre sem födi az az első benyomásunk, mintha Kis-Ázsiában az Ókori Kelet kultúráinak zsibvásárján lennénk, ahol elbarbárosodott formában látjuk viszont az egyebünnen évszázadokkal előbbről ismert kulturális elemeket. Ma egy új nagy kultúra nyomait vagyunk hajlandók itt felfedezni, amely a mellett, hogy kapott a szomszédaitól, adott is az érintkező kultúrköröknek. Ez új kultúrának, amelyet általában a hurri, vagy szubarui néven ismert népelemmel szoktunk kapcsolatba hozni, jellegzetességeiként azokat az elemeket tekintjük, amelyek az ismert ókori keleti kultúráktól idegeneknek látszanak. Ilyenek a részleteket elhanyagoló szobrászati alkotások, a Juppiter Dolichenusra emlékeztető Tésup isten, valamint a nagy Földanya, akit mint Demetert, Kybelét, vagy Magna Matert látunk viszont a klasszikus ókorban stb. stb. Ugyancsak idegenszerűen hat reánk a társadalmi és gazdasági berendezkedés – amelyről főként a 2. évezred közepéről (?) reánk maradt hetita törvénygyűjtemény ad felvilágosítást – a maga anyajogával, levirátusával s birtokközösségével. Hogy az egyes műveltségi elemek ide- vagy odasorolásával rengeteg távlati hibát követünk még el, az kétségtelen. Egyre valószínűbbnek látszik azonban, hogy az ú. n. hetita képírás, amelynek megfejtése ma foglalkoztatja a kutatókat, nem annyira a hurri népekre, mint inkább az Égei szigetvilág embereire utal s csak a hatti birodalom bukása után, az ú. n. „tengeri népekkel” jelenik meg Elő-Ázsiában.

Bizonyos, hogy a hatti támadás valamilyen összefüggésben van az indogermán népek Elő-Ázsia felé való előnyomulásával, az összefüggés módját azonban nem ismerjük. Ugyancsak ismeretlenek azok az okok, amelyek a hattiakat arra késztették, hogy Babilónia végigpusztítása után kivonuljanak Mezopotámiából. Nagyrészben pontosan vagyunk azonban tájékozva azokról az állapotokról, amelyek a hatti betörés után Mezopotámiában kialakultak.

Hogy a hatti támadást követő anarchia idején keresztül a történeti folytonosságot megmentsék, Babilónia későbbi történészei kényszerűségből legitimnek ismerik el az ú. n. „tengerföldi” dinasztiát. Bár azokról az időkről, amelyekben a „Tengerföld” az egyetlen „ország” Mezopotámiában, nem sokat tudunk, maga a királylista érdekes következtetést enged meg a „tengerföldi” dinasztia nemzetiségi állásfoglalására. E dinasztia első három tagja sémi nevet viselvén, a dinasztia valószínűleg sémi eredetű volt. Éppen ezért szembe szökik, hogy a következő nyolc uralkodó sumér nevet használ s hogy ez a sumér névhasználat éppen abban az időben kezdődik, amikor a hatti dúlást követő anarchikus állapotok közepette e „tengerföldi” dinasztia az egyetlen érintetlen hatalom Mezopotámiában. Talán szabad e körülményből arra következtetnünk, hogy e válságos időkben egy elkésett sumér restaurációs törekvés ringatta magát abban az időszerűtlen reményben, hogy az ősiekhez kapcsolódó új birodalomalakításnak válik megindítójává. Sajnos azonban, ez idők nehezebbek voltak, semhogy ábrándos tervezgetésekkel eredményt lehetett volna elérni s a sumér nevű királyok is bennrekedtek a „Tengerföld” mocsaraiban.

Időközben ugyanis Bábelnek a hatti betörés következtében gazdátlanná vált trónját egy Gandas (1746–1731) nevű kassu vezér kerítette hatalmába. Mivel pedig Bábel – hála Hammurápi organizációs képességeinek – mint a birodalom fővárosa élt a köztudatban, Bábel birtokosának főségét a hatti pusztítás nyomán elalélt lakosság minden ellenállás nélkül elismerte. Ily módon Babilónia azoknak a kassuknak hatalmába került, akik a Hammurápi-dinasztia fénykorában csak mint alacsonyabb rendű munkák végzői – főként kocsisok és lovászok – szerepeltek Babilóniában s akiknek fegyveres támadását még Szamszu-ilunának is sikerült elhárítania.

E kassuk – gyér nyelvemlékeik tanusága szerint – valószínűleg indogermánokkal kevert kisázsiaiak voltak. Főfészkük a Kaspi-tenger szomszédságában lehetett, amely tenger bizonyára róluk nyerte ma is használatos nevét. A hódítók azonban nem jöttek olyan nagy számmal, hogy Babilónia sémi jellegét megváltoztathatták volna. Rövidesen fel is olvadnak a babiloni lakosságban, teljesen magukévá teszik a babilóni kultúrát és vallást s ízig-vérig babilóniaknak érzik magukat. Nemzetiségi különállásuk emlékét mindössze az uralkodók kassu neve, a bábeli panteonba bevonuló egy-két új isten – Surias (= az árja surja, „nap”), a kassu Napisten, a Sukamuna, a hegyi és hadisten stb. – s Babilóniának tőlük kapott Kar-Dunias = „Dunias isten ligete” elnevezése őrizte meg. Ez utóbbi fennmaradását főként annak köszönheti, mert az asszírok Babilónia gúnyneveként szokták használni. Az egyetlen komoly kulturális gazdagodás, amiért Babilónia a kassuknak hálás lehet, az, hogy velük vonul be nagyobb mértékben a ló használata Elő-Ázsiába.

A kassu uralkodók, bár több mint félezer évig tartották magukat Bábel trónján, csaknem kivétel nélkül gyöngekezű s egészen jelentéktelen egyéniségek voltak. Több mint kétszáz évre volt szükségük ahhoz is, hogy a tengerföldi dinasztiát, amely mint eleven anakronizmus vegetált a mocsaras délen, eltávolítsák. Hogy gyöngeségük dacára is uralmon tudtak maradni, annak két okát látjuk. Az egyik az, hogy Elő-Ázsia egyéb népei ez időben maguk is annyira gyöngék voltak, hogy örültek, ha őket nem háborgatták. A másik az, hogy abba az államszervezetbe sikerült beülniök, amelyet Hammurápi hozott létre. A valóság t. i. az, hogy nem ők tartották Babilóniát, hanem Babilónia őket. Hammurápi államszervezete a hatti betörés kábulatából felocsudva még mindig elég erős volt ahhoz, hogy az egymást váltó tehetetlen uralkodók hosszú sorát a felszínen tartsa.

A hatti betörést követő időkben egy új földrajzi és politikai név is feltűnik Közép-Mezopotámiában: a Mitanni. E mitanniak nyelve eléggé ismerős előttünk abból a levélből, amelyet egy későbbi uralkodójuk Egyiptom fáraójához intézett s nagyjában azonos azzal a nyelvvel, amelyet a Boghazkjöjből előkerült okmányok hurri nyelvnek neveznek. Mivel pedig Közép-Mezopotámia az ékiratokban kétségtelenül az őslakosságra való emlékezésül – Szubaru v. Szubartu néven is szerepel s a szubarui nevek egészen mitanni jellegűek, a három nyelv viszonyát ma úgy képzeljük el, hogy a mitanni és a hurri nyelvek a szubarui nyelv tájszólásai.

E körülményből s abból a tényből, hogy a mitanni birodalom hatalma néhány középmezopotámiai városra – pl. Ninivére – is kiterjedt, azt kell következtetnünk, hogy Mitanni a hatti támadás során Szubaruból szakadt ki.

Ugyancsak a hatti támadásnak köszönheti Babilóniától való függetlenségét egy másik középmezopotámiai város, amely később egy hatalmas birodalom középpontjaként oly döntő szerepet fog játszani Elő-Ázsiában, t. i. Assur isten székhelye, Assur városa.

Az Alsó-Zab torkolatával szemben a Tigris jobbpartján fekvő e város első uralkodónevei tanusága szerint kezdetben szubarui telephely volt. Ugyanaz a sémi népvándorlás azonban, amely az akkadokat Dél-Mezopotámiába vitte, idáig is eljutott. Az armenoid típusú őslakosságnak a sémiekkel való elvegyüléséből alakult ki aztán az akkad nyelv tájszólását beszélő asszír nép, mint a sémieknek északkelet felé előretolt előörse. Assur sémi városfejedelmei – talán Sarru-kín óta – Dél-Mezopotámia uralkodóinak voltak többé-kevésbbé szabad vazallusai. A függő viszony azonban nem akadályozta meg őket az észak és északnyugat felé való terjeszkedésben. Ugyanakkor, amikor az asszír Zárikum (kb. 2225) mint hűbéres a III. uri dinasztiához tartozó Amar-Szin (2230–2222) évei szerint keltezi feliratait, Assurnak Kis-Ázsiában virágzó kereskedelmi kolóniái élnek, amelyek az anyavárossal élénk érintkezést tartanak fenn. Ilyen kolónia volt Kanis, a mai Kültepe (Kajszari mellett). Oly erőskezű uralkodók, mint Hammurápi, természetesen szorosra fogták az assuri városfejedelmek gyeplőjét, a gyöngébb hűbérurak idején azonban a gazdaságilag erős város politikailag is nagyobb önállóságra tett szert.

Így I. Samsi-Adad (1892–1860) a Szamszu-iluna alatt támadt zavarokat sietett felhasználni a maga függetlenítésére. Meghódítván egész Közép-Mezopotámiát, Elamtól a Földközi-tengerig fegyverei tiszteletére tanítja a szomszédos országokat s felveszi a „mindenség királya” büszke címét.

A gyors előretörésnek azonban a hatti támadás és Mitanni megalakulása még gyorsabb véget vet. Assur fejedelmeinek a hatalma Assurra és közvetlen környékére korlátozódik s Közép-Mezopotámia zöme a mitanni-birodalom szerves alkotórészévé válik.