HATODIK FEJEZET: AZ EL-AMARNAI KORSZAK

1887-ben a középegyiptomi El-Amarna falucska mellett a napvilágra került III. és IV. Amenhotep archívuma, amely e fáraóknak közelebbi és távolabbi uralkodó-társaikkal s Szíria-Palesztinában levő vazallusaikkal folytatott diplomáciai levelezését tartalmazza. E levelek egybevetve egyéb adatainkkal – főként a Boghazkjöjből előkerült hetita archívumból kikerültekkel – nemcsak e kor politikai történetére vetnek érdekes világosságot, hanem e történet szereplőit emberileg is egész közel hozzák hozzánk.

Azok az államok, amelyeknek uralkodói a büszke fáraókat „testvér”-nek szólíthatják, vagyis szuverénekül számítanak: Babilónia, Asszíria, Mitanni, Hatti, Arzava és Alasia (Cyprus). A diplomáciai levelezés nyelve az ékírással írt babiloni nyelv, amely a magasabbrendű műveltség nyelveként egész Elő-Ázsiában ismeretes volt, s amelyet kénytelen-kelletlen a fáraók diplomatáinak is meg kellett tanulniok, ha nem akarták az Elő-Ázsiában otthonos valamennyi nyelvet elsajátítani.

Maga Babilónia ekkoriban egyébként nem állott még Elő-Ázsiában sem a nemzetközi élet vezető helyén. I. Burnaburias (1537–1521) óta, aki az asszír IV. Puzur-Assurral (1530–1511) Asszíria és Babilónia határairól tárgyalt, Bábel királyai tehetetlenül nézik, miként szedi magát össze Asszíria a hatti betörés és Mitanni megalakulása következtében előállott nehéz helyzetében. I. Kadasman-Enlil (-Harbe?) (1388–1370) éppúgy mint utóda II. Burnaburias (1369–1345) kénytelenek tűrni, hogy Asszíria független államként viselkedik s nem hajlandó tudomást szerezni arról, hogy történeti jog alapján csak vazallusa Babilóniának.

Pedig ez időben Asszíria sincs olyan erőben, mint valamikor I. Samsi-Adad (1892–1860) alatt. Határai észak és északnyugat felé erősen megszűkültek s egyelőre fogcsikorgatva tűri, hogy Ninive Mitanni területéhez tartozik. A történelme, sőt határai tekintetében is még mindig eléggé felderítetlen Mitanni, mint a tőle nyugatra és északnyugatra fekvő hatti birodalom szomszédja, IV. Thutmoszisz kora óta természetes szövetségese Egyiptomnak, amelyhez többszörös rokoni kapcsolatok is fűzik. Tusratta, akinek egy mitanni nyelven írt levele a főforrása mitanni-nyelvi ismereteinknek, szövetségese befolyása révén mint tekintélyes uralkodó ült a trónon, addig, amíg szomszédságában nála jelentékenyebb királyok céljaik elérésére energikusabb eszközökhöz nem nyúltak.

A hatti birodalomnak 1380 táján ily energikus uralkodója támadt Suppiluliumias személyében. Suppiluliumias a II. Hattusilis idején elveszett szíriai befolyás visszaszerzése céljából szövetkezett – a Fekete-tenger partvidékén fekvő – Kizvadnával s a különböző hurri fejedelmekkel. Békés úton előkészítvén a talajt Egyiptom és elsősorban a közelebb eső Mitanni ellen, nemsokára fegyverhez nyúlhatott, hogy a hatti birodalom egykori határait visszaállítsa.

Ugyanez időre I. Assur-uballit-ban (1383–1341) Asszíria is olyan uralkodót nyert, aki sem az alárendeltséget, sem országa területének csonkaságát nem volt hajlandó elviselni. Trónralépte óta, mint egyenlőrangú uralkodó, küldözgeti követeit Egyiptomba, akik onnan gazdag arany ajándékkal térnek vissza. E követjárást azonban Babilónia nem hajlandó minden szó nélkül természetesnek találni. Ha már fegyverrel közbelépni nem tud, legalább diplomáciai jegyzékeket küld. Asszíria emelkedését az elkeseredett Babilónia nem akadályozhatta meg sem ezzel, sem azzal, hogy a sivatagban kódorgó arámi nomádokat felbérelte, hogy öljenek meg minden egyiptomit, aki az Asszíria felé vivő úton mutatkozik.

Assur-uballit ezután Mitanni ellen fordult. Támadása – valószínűleg tervszerűen – egybeesvén Suppilulimas támadásával, a két oldalról jövő rohamnak sikerült Mitannit megtörnie. Tusratta menekült s menekülés közben gyilkolták őt meg. Assur-uballit visszafoglalta Ninivét s a Tigris és Eufrát közti területeket, Suppiluliumas pedig a megkisebbedett Mitanni birodalom trónjára Mattivaza személyében hatti-barát uralkodót ültetett. Mitannival együtt a kisázsiai és szíriai önálló fejedelemségek jórészt hatti függés alá kerültek és a hatti birodalom komoly vetélytársává lett Egyiptomnak.

Assur-uballit, aki Asszíria területének megnagyobbítása után felvette a „mindenség királya” címet, okos mérséklettel megelégedett az elért eredménnyel. Hagyta a hatti birodalmat, hogy tetszése és ereje szerint terjeszkedjék Szíriában, ahol Asszíriának egyelőre nem lehettek tervei s maga a Babilóniával való viszony rendezéséhez fogott. Egyelőre nem érezvén magát elég erősnek a fegyveres döntés kihívására, a békés egymásmellett élés politikáját hirdette s a barátságos kapcsolatok szaporítása céljából leányát a bábeli királyi házba adta feleségül.

Az Ókori Kelet vezető hatalmassága ezidőben kétségtelenül Egyiptom. Hála III. Thutmoszisz hadi tevékenységének, Szíria-Palesztinában Egyiptomnak adótfizető s egyiptomi felügyelet alatt álló fejedelmek kormányoznak. Sőt III. Amenhotep (1410–1375) és IV. Amenhotep (1375–1357) trónralépése alkalmával az ilyenkor szokásos lázadások is elmaradtak Szíria-Palesztina földjén. A fél század alatt, ameddig a két Amenhotep uralkodott, összesen egy komolyabb hadjáratról tudunk, amelyet III. Amenhotepnek kellett Núbia ellen vezetnie. Egyébként mindkettőjük nyugodtan élhetett kedvteléseinek.

III. Amenhotep templomépítéssel és az udvari élet örömeinek az élvezetével töltötte idejét. Memfisztől Núbiáig alig akadt szentély, amelyen keze nyomot ne hagyott volna. Tébával szemben a Nílus nyugati partján építette fel halottas templomát, amely előtt – a görögöktől Memnon szobrainak nevezett – két hatalmas szobra foglalt helyet. A Nílus keleti partján pedig – a mai Luxor mellett – a tébai Ámon isten hatalmas templomát terveztette és építtette meg olyan arányokban és olyan pompával, hogy még romjaiban is megilletődésre készteti a modern szemlélőt.

A nagy gazdagság, a kifejlett nemzetközi kereskedelem, a rendkívüli tökéletességig jutott műipar lehetővé tette, hogy az uralkodó szinte mesébe illő pompával vegye körül magát. Aranyozott, dúsan faragott, fajánsz-, drágakő-, elefántcsont-betétes, drága külföldi fákból készült bútorok, tarkamintás szőnyegek, festmények, mozaikok, leheletszerűen szőtt, vagy nehéz aranyszálakkal áttört mintás ruhák, drágaköves aranyékszerek voltak az elengedhetetlen tartozékai a művészetté fokozott udvari életnek. Harcias hajlandóságait pedig a fáraó vadászatban élte ki, amelyre nagy, pompás kísérettel, díszes hadiszekéren vonult fel. Mint maga dicsekszik vele, uralma első tíz évében 102 oroszlánt ejtett el s volt rá eset, hogy egyetlen vadászaton 76 vad bikát terített le.

Míg ő élvezte azt a gazdagságot és békét, amelyet elődeinek köszönhetett, Szíria felől viharfelhők gyülekeztek Egyiptom felé. A hatti birodalom egyelőre nem mert nyiltan támadni, mivel Amenhotep a mitanni Sutarna király leányát Giluhepát és egy másik mitanni hercegnőt Tusratta leányát Taduhepát bírván feleségül, barátságban és szövetségben élt a mitanni birodalommal. Titokban azonban annál nagyobb buzgalommal szőtte intrikáit Szíria-Palesztinában. Itt – Észak-Szíriában – még IV. Thutmoszisz egy ütközőállamot létesített a hatti birodalom felé: Amurrut. Ennek fejedelme, Abdasirta – míg leveleiben állandóan biztosítja a fáraót hűségéről – részben hatti befolyás alatt olyan politikát folytat, amely egyáltalában nem áll összhangban Egyiptom érdekeivel. A nomád habirukat – akik némelyek szerint azonosak a héberekkel – titkon zsoldjába fogadja és az Egyiptomhoz hű fejedelmek háborgatására és a maga területének a nevelésére használja fel őket, pedig ezek ellen Egyiptom javát kellett volna védenie. A veszélyeztetett területek hűséges fejedelmei kétségbeesett levelekben ostromolják III. Amenhotepet, hogy küldjön csapatokat a segítségükre, mert különben minden elveszett. A fáraó azonban nem tud, vagy nem akar energikusan közbelépni. Néhány, az összeesküvés központjába, Amurruba címzett felelősségrevonó levél mindaz, amire elhatározza magát. A panaszkodók számára pedig egyetlen tanácsa van: „Védd magad, ahogy tudod”. Ily körülmények között Egyiptom tekintélyének alá kellett süllyednie s egyre közeledett a veszély, hogy Szíria-Palesztina újból elvész számára.

Papiros-külpolitikával s élvezetekben eltöltött 36 éves uralom után, talán már régóta húzódó súlyos betegség döntötte ágyba III. Amenhotepet. Hiába küldte el neki apósa, a mitanni Tusratta a ninivei csodatevő Istar-szobrot azzal a kívánsággal, hogy „vigyen neki még 100.000 esztendőt”, a fáraón nem lehetett már segíteni.

III. Amenhotep halála után főfeleségétől, a rendkívül népszerű Teje-től született fia, IV. Amenhotep lépett a trónra. A külpolitikai helyzet azonban alatta sem változott. Az apja idején szerepelt fejedelmek egyike-másika megtért őseihez, ám az utód folytatta elődje politikáját. Amurruban Abd-Asirta fia, Aziru, terjeszkedik tovább Egyiptom rovására a nélkül, hogy IV. Amenhotep hatékonyabb eszközökhöz nyúlna vele szemben, mint apja tette volt.

Őt azonban nem a szórakozások tartják vissza a cselekvéstől. Kezdettől fogva a vallás felé fordult minden érdeklődésével. Nevelői a heliopoliszi papok s ezek befolyására a fényt és életet adó Napisten köré csoportosul minden gondolata. Kezdetben – az általános teológiai divatnak hódolva – úgy látszik megelégedett azzal, hogy a különböző megjelenési formák mögött felismerte ugyanazt az isteni lényeget s e megismerés kifejezésére elfogadta a különböző Napisten-nevek összekapcsolását. Uralma elején még úgy ábrázoltatja magát, amint Amon-Ré előtt mutatja be áldozatát. Később azonban elhatározta, hogy istenének új nevet kell adnia s e célból az Aton nevet választotta, amellyel a napot, mint égitestet szokták jelölni. Az új isten számára, akinek tiszteletét kizárólagossá akarta tenni Egyiptomban, új várost épít, Hut-Aton-t s ez új fővárost minden pompával ellátja, hogy méltó székhelye legyen Atonnak.

Mivel a tébai Amon isten papjai, mint a régi államvallás képviselői, az új vallással szemben tagadó álláspontra helyezkedtek, szenvedélyes dühvel fordult istene ellenségei ellen. Aton, mint egyetlen isten, nem tűrhetett maga mellett más isteneket, főként nem Amont, aki elsőségéről nem volt hajlandó lemondani. A többi isten birtokait elkobozta, neveiket az elérhető emlékekről levakartatta, sőt saját Amonra emlékeztető nevét is elvetette s helyette az Ech-n-Aton „a Napkorong fénye” nevet vette fel. Amellett, hogy a régi istenek templomait az új isten számára foglalta el, Atonnak a birodalom különböző pontjain új templomokat is emel. Így Heliopoliszban, Hermontiszban, Memfiszben, sőt a távoli Núbiában a harmadik katarakta közelében Aton-templomok épülnek.

Művelődéstörténeti szempontból jellemző, hogy az új vallásalapítással a fáraó leszáll az istenek közül s emberré lesz, mint alattvalói. Az ember-fáraó azonban sokkal nagyobb támadási felületet nyujt embertársainak, mint az isten-fáraó. Addig a tíz esztendeig ugyan, amíg anyja, az okos és rendkívül ügyes Teje királynő mellette állott, Amenhotep tekintélye nem szenvedett feltűnőbb módon. A belföldön kedvelt s a külföldön is nagyrabecsült anyakirálynő halála után azonban a viszonyok hamarosan megváltoztak. Amenhotep uralkodásának tizenkettedik éve volt az utolsó, amelyben Szíriából az adók befolytak. Az adók megszüntetése egy hosszú folyamat természetes következése volt, de egyúttal termékennyé tette Egyiptomban a talajt az elcsapott istenek s főként Amon papjainak izgatása számára. A fáraónak önzetlen és meggyőződéses híve alig maradt, miután hiába várták és kérték, hogy a renitens Szíria ellen hadait fegyverbe szólítsa. A feltornyosuló nehézségekkel szemben a beteges uralkodó gyöngének érezve magát – miután fia nem volt – Nofret-ete-től származott legidősebb leánya férjét, Szakeré-t társuralkodóvá emelte. Röviddel utóbb (kb. 1357 Kr. e.) aztán meghalt Egyiptom egyik legérdekesebb uralkodója, szinte kibogozhatatlanul bonyolódott viszonyokat hagyván utódaira örökségül.

A halála után következő néhány esztendőről nem sokat tudunk. Annyi bizonyos, hogy Szakerét hamarosan felváltotta az uralkodásban Amenhotep harmadik leányának férje, Tut-anch-Amon, aki a háború után feltárt sírja révén ma a legismertebb fáraók közé tartozik. Tut-anch-Amon uralma a restauráció jegyében folyt le. Amon papjainak a kitartása meghozta az eredményt: Amon ujra nemzeti istenné lett s a hálás utókor IV. Amenhotepet a „hut-aton-i eretnek” néven jegyezte fel a történelemben. Maga a fáraó, aki Tut-anch-Aton néven kezdett uralkodni, az orthodox valláshoz való visszatérését azzal is kifejezésre akarta juttatni, hogy Amon tiszteletére Tut-anch-Amonra változtatta a nevét.

Rövid ideig tartó uralkodása után zavaros idők következtek. Mivel özvegye, IV. Amenhotep leánya Egyiptomban nem sok baráttal dicsekedhetett, külföldi segítséggel akart a trónon megmaradni. Egyiptom legveszedelmesebb versenytársához, a hatti birodalomhoz fordult tehát és Suppiluliumastól kért férjül egy hatti herceget. Suppiluliumas természetesen kapott a lehetőségen, hogy Egyiptom ügyeibe beavatkozzék. A hatti herceg elindult, de valami okból nem érkezett meg Egyiptomba, amelynek trónja a főurak versengésének tárgyává vált. A versengésből előbb egy Eje nevű pap került ki győztesen, majd néhány év mulva az energikus hadvezér Haremheb. Haremheb legfőbb törekvése az volt, hogy a nehéz időkben meglazult fegyelmet és közbiztonságot helyreállítsa. Egyfelől ragaszkodik az adók behajtásához, másfelől védi az adózót a tisztviselők basáskodásával szemben; szabályozza a törvénykezést és szigorúan büntet minden törvénybeütköző cselekedetet, akár fenn, akár lenn követik is el. Úgy látszik, a belső rendcsinálás mellett bizonyos külpolitikai sikerei is voltak. Hadat vezetett Szíriába és Núbiába és helyreállította az összeköttetést Punttal, amely már hosszú ideje megszűnt ajándékot küldeni a fáraó udvarába. Nem tudjuk meddig uralkodott, de mikor örökös nélkül meghalt, olyan alapokat hagyott hátra, amelyen utódjai nyugodtan tovább építhettek.