NYOLCADIK FEJEZET: A HATTI-EGYIPTOMI HÁBORÚK

Haremheb utóda, I. Ramszesz (1300 körül) öreg korában került a trónra, miután Haremheb idején magas állami hivatalokat töltött be. Agg kora miatt nem érezte magát elég erősnek a nehéz feladatokkal való megbirkózásra. Ezért uralma második évében fiát, I. Szeti-t vette maga mellé uralkodótársul, aki a következő évben már egyeduralkodóvá lett.

I. Szeti-ben azután Egyiptom olyan uralkodót nyert, aki, ha hosszabb idő áll rendelkezésére, országában a régi idők hatalmát és fényét támasztotta volna új életre. Saját magáról azt állítja, hogy a harc egy órája kedvesebb előtte, mint az örömök egy napja. Már első évében Szíria felé menetel, amelyet a habiruk előnyomulása egyre jobban fenyeget. Ez alkalommal valamivel Bybloson túl jutott és hűségre kényszerítette a közbeeső szíriai fejedelmeket. Közvetlenül e razzia után a Delta-vidékén akadt tennivalója az Egyiptom ellen előnyomuló líbiaiakkal, akiket több ütközetben megvert és visszaszorított.

A következő alkalommal újból Szíria felé veszi az útját és eljut az Orontesz völgyéig, ahol Kádest veszi ostrom alá. Ezúttal már a hatti birodalom érdekszféráját érintette és úgy látszik, hatti csapatokkal is kénytelen volt összemérni erőit.

A hatti birodalom, amely Suppiluliumas utolsó éveiben s utódja Arnuvandas idején belső lázadások színhelye volt, II. Mursilis energikus uralma alatt újból összeszedte magát. Arzava, Gasga pacifikálása után megint természetes terjeszkedési irányában, Szíria felé fordult, ugyanakkor, amikor Egyiptom is érvényesíteni kívánta történeti jogát e területek felett. Így került Mursilis fia, Muttallu szembe I. Szetivel, a nélkül, hogy az első összecsapásnál bármelyikük elhatározó győzelmet arathatott volna. A csatározások, amelyek évtizedekig tartó nehéz háborúk bevezetői voltak, egyelőre békekötéssel végződtek. Ebben Mutallu és Szeti megállapítják a hatti birodalom és Egyiptom szíriai határait.

Ami Szetinek nem sikerült, azt fia, II. Ramszesz kísérelte meg újból. Szándékát nagy körültekintéssel és módszeresen készítette elő. Előbb az országban akart biztos támaszt nyerni háborúihoz s Amon isten és befolyásos papjai kegyét gazdag adományokkal és templomépítésekkel szerezte meg. Azután a Földközi-tenger keleti partvidékét és Palesztinát szállotta meg, hogy a tengeren és szárazföldön keresztül egyaránt biztos összeköttetése maradjon hazájával. S végül egy akkori fogalmak szerint hatalmas, 20.000 főből álló hadsereget szerelt fel, amelyet négy hadtestre – Ámon, Ré, Ptah és Szuteh istenek hadtesteire – osztott. E hadsereg csak kis részében állott egyiptomiakból. A katonaság nagyobb részt líbiaiakból, núbiaiakból, a Földközi-tenger szigeteiről származó szárdokból toborzódott. Nagyban és egészben ugyanily erős volt a hatti Muttallu hadserege, amelyben a hattiak mellett mitanniak, líkiaiak, dardanok, ionok s különböző sémi népek álltak fegyver alá.

Muttallu Ramszesz seregét megint Kádes környékén várta be, ahol a várostól északra foglalt állást. Ez az ókori „népek csatája” körülbelül 1294 tavaszán zajlott le. Ramszesz nem volt kellően tájékozódva sem Muttallu hadainak erejéről, sem pedig pontos tartózkodási helyéről és így Kádes közelében sem tartotta szükségesnek, hogy a négy hadtest szoros összeköttetésben maradjon. Az Ámon-hadtest közvetlenül Kádes falai alatt állott már, mikor a többi csapatok még át sem keltek az Oronteszen. Miután a Muttallutól felbérelt beduinok elhitették vele, hogy a beduin csapatok elpártoltak a hattiaktól s a hatti hadsereg valahol Aleppo táján időzik, Ramszesz nyugodtan táboroztatta a várostól nyugatra az elsőnek beérkezett hadtestet s a város ostromához készülődött. A ravasz Muttallu e közben hadseregével Kádest kelet felé megkerülte és az időközben beérkezett Ré-hadtestet oldalba kapva, teljes erejével rajtaütött az egyiptomiakon. A leírások szerint az egyiptomi seregben a váratlan támadás nyomán borzasztó pánik keletkezett s a szétvert Ré-hadtest észak felé menekült részei nyomukban a hatti hadiszekerekkel, belegázoltak az Ámon-hadtestbe. A kétségbeejtő helyzetben egyedül Ramszesz gyors elhatározása, személyes vitézsége mentette meg az egyiptomi hadakat a végső pusztulástól. Belátván, hogy a menekülés egyetlen lehetősége az, ha a két elmaradt hadtesttel helyreállítja az összeköttetést, testőrei élén megkísérelte, hogy déli irányban keresztülvágja magát a győzelemittasan előretörő hattiakon. A vakmerő kísérlet sikerült s az egyiptomi följegyzések Ramszeszt, mint a harc győztesét dicsőítik. A valóságban a morális és fizikai győzelem egyaránt a hattiak oldalán volt, mert a harctér birtokukban maradt s a győztes egyiptomi hadsereg hazavonulásra kényszerült. Mindenesetre bizonyos az, hogy a valamennyi templomfalon nagy részletességgel feljegyzett s hosszú költeményekben megénekelt kádesi csata után Egyiptom nemcsak hogy Szíriában nem bírt többé befolyással, hanem még Palesztina fölötti uralmát is elvesztette és csaknem húsz év harcaiba került, míg Egyiptom hatalma újból ugyanarra a nívóra emelkedett, amelyen I. Szeti alatt állott.

Egyiptom harcai a hattiakkal mindkét felet meggyőzték, hogy a két ellenfél egyike sem bírja a másikat véglegesen maga alá gyűrni. A meggyőződés eredménye az a barátsági szerződés, amelyet II. Ramszesz 21. uralkodási évében Muttallu utódával, Hattusilissal kötött. E szerződés tizenhárom esztendő mulva megújíttatott s ugyanekkor Hattusilis leánya mint a fáraó felesége bevonult Egyiptomba. Királyi atyja maga kísérte el nagy pompával.

A következő békés éveket Ramszesz az ország belső felvirágoztatására s nevének templomokban és épületekben való megörökítésére fordította. Hogy emlékezete minél tovább fennmaradjon, IV. Amenhotep mintájára a deltában új fővárost építtetett, amelyet Per-Ramszesznek, Ramszesz-házának nevezett el.

II. Ramszeszt honfitársai a „nagy” melléknévvel tüntették ki s nem egészen ok nélkül. Hosszú – 67 évig tartó – uralkodási ideje alatt Egyiptom tekintélyét kifelé legalább is megőrizte, az országban pedig a nyugalom feltételeit biztosította.

Csak élete vége felé kezd észrevehető lenni, hogy Egyiptom és Elő-Ázsia határain túl olyan népmozgalmak indultak meg, amelyek hatással lesznek az Ókori Kelet egész életére.

A nyugatról és északról fenyegető veszedelem elhárítását Ramszesz utóda, Merneptah tűzte ki céljául. Uralma 5. évében hadseregét a Delta vidékére vezeti, ahova egyre nagyobb tömegekben költöznek be a letelepedni vágyó líbiaiak. Sikerül is a laza kötelékekben álló honfoglalókat visszaszorítania (kb. 1227-ben Kr. e.) s ezzel olyan eredményt elérnie, amelyet az egyiptomiak, mint fényes győzelmet jegyezhettek fel. A nyugtalanság azonban, amely a líbiaiakat a Deltába hajtotta, a szoros értelemben vett Egyiptom határain túl is észlelhető. Palesztinában, amelyet a hatti-egyiptomi szerződés – úgy látszik – az egyiptomi érdekszférába tartozónak ismert el, újból mozgolódni kezdtek a városfejedelemségek s Merneptahnak egy pacifikáló razziát kellett oda vezetnie. Abban a himnuszban, amely a hadjárat dicsőségét énekli meg, a legyőzöttek között szerepelnek az izraeliták, akikről a Biblián kívül ez alkalommal esik első ízben szó történelmi okmányban. Vajjon ez izraeliták Izraelnek már Egyiptomból kivonult fiai-e s ha azok, mikor történt a kivonulásuk, egyéb adatok híján nem tudjuk megállapítani.