KILENCEDIK FEJEZET: A „TENGERI NÉPEK” BETÖRÉSE

A Krisztus előtti 14. század táján rendkívüli jelentőségű történelmi dráma játszódik le Európában. E drámát, sajnos, alig tudjuk rekonstruálni. Lehetséges, hogy valamely Ázsiából Európába irányuló népvándorlás borította fel az akkori európai egyensúlyt. Sőt nem lehetetlen, hogy ez a népvándorlás összefüggésben áll azokkal a zavarokkal, amelyeket jóval korábban – kb. a 2. és 3. évezred fordulója óta – Mezopotámiától keletre és északra megállapíthatunk. Biztosat és közelebbi részleteket azonban ezidőszerint nem tudunk s tekintettel arra, hogy nagyrészt írástudatlan népek történetéről van szó, valószínűleg a jövőben sem fogunk sokat tudni. Az Ókori Kelet kultúrvidékein túl eső területeket áthatolhatatlan köd üli meg. E ködből olykor hosszabb-rövidebb időre látókörünkbe lép egy-egy nép s szerepet játszik a kultúrvilág történetében. Mi okból bukkant azonban elő a történelemalattiságból, minő kapcsok kötik össze a mögötte lévő világgal, arra nézve írásos feljegyzések hiányában, sem fogyatékos antropológiai és régészeti adataink, sem a nyelvészeti kutatások nem adnak kielégítő felvilágosítást.

Számunkra annyi bizonyos csak, hogy az egyiptomi feliratok s a különböző helyekről fennmaradt ékiratos feljegyzések a Kr. e. 13. században egy sereg új népnevet emlegetnek, amelyekről azelőtt semmit nem hallottunk. A nevek mögött rejtőzködő népek zöme nyugat, a Földközi-tenger felől nyomult előre – ezért a „tengeri népek” elnevezés. Előnyomulásuk következtében az Ókori Kelet látókörébe eső területeken a politikai és néprajzi helyzet felborul s rövidesen a kultúrterületen is feltűnnek a vándorlók különös hajói és szekerei, amelyeken végeláthatatlan áradatban, ellenállhatatlan szívóssággal költözködnek asszonyaikkal s gyermekeikkel együtt a honkeresők.

A történelem színpadán megjelennek a különböző görög törzsek, az achajok (ékiratosan: ahhijavas, egyiptomiul: akavas), aiolok (ékiratosan aiavalas), iónok (egyipt. iavana), dardánok (egyipt. dardanoi), danaok (egyipt. danaoi), azután az etruszkok (ékiratosan: turusa, egyipt. turus), szardok (ékiratosan: serdanu, egyipt. serdana), szikulok (egyipt. sekeles), a Krétából kiszorult filiszteusok (egyipt. peleset) stb.

E barbárok közül többen kultúrnépekké lettek, egyesek nevüket a térképen is megörökítették (Szardinia, Szicilia, Etruria, Palesztina stb.), a görögök pedig arra voltak hivatva, hogy az Ókori Kelettől átvegyék az emberi művelődés vezetőinek a szerepét.

Hattusilis, a hatti birodalom utolsó nagy uralkodója, bár Kis-Ázsiát könnyű szerrel biztosította, felismerte azt a nehéz helyzetet, amelyet vazallus államokkal súlyosbított birodalma Egyiptom és Mezopotámia között elfoglalt. Egyiptom újból és újból bejelentette történeti jogát Szíriára, Mezopotámia felől pedig az egyre erősödő Asszíria kísérletezett a hatti érdekszférában való terjeszkedéssel. A kettős nehézségen Hattusilis mesteri módon próbált meg úrrá lenni. Az egyik oldalon szövetségre lépett Babilóniával, amelyet Asszíria lekötésére akart felhasználni, míg maga Egyiptom felé van elfoglalva. A másik oldalon, alighogy Kádesnél bebizonyított, hogy ellenségül nem kívánatos, békejobbot nyujt Egyiptomnak, hogy Asszíria felé szabad kezet nyerjen. S nagyon valószínű, hogy e zseniális uralkodó maradandó befolyást gyakorolt volna az Ókori Kelet politikai történetére, ha a „tengeri népek”-ben új tényező nem jelentkezik a történelem színpadán. Vajjon sejtette-e Hattusilis, hogy mi történik a nyugati horizonton túl, nem tudjuk. Mikor szíriai harcaira – épúgy mint Egyiptom – a „tengeri népek” közt toborozza zsoldosait, lehetséges, hogy csak a kínálkozó alkalmat használja fel hadserege növelésére. De az is lehetséges, hogy az újonnan megjelenők erejét az egyiptomi táborban küzdő fajrokonaikkal akarja felőröltetni. Akár így, akár úgy történt azonban a dolog, annyi bizonyos, hogy a „tengeri népek” árját a zsoldosokul való alkalmazással nem lehetett sem megtörni, sem eltéríteni. Sőt harcolni sem lehetett ellenük. A laza kötelékekben előnyomulókat ideiglenesen és helyenként szét lehetett verni fegyverrel, de a szétvertek újra összeálltak, vagy más csoportosításban jelentkeztek s ha egy helyütt ellenállásra találtak, száz más helyütt kísérleteztek a térfoglalással.

Keservesen tapasztalták ezt Hattusilis utódai. II. Tudhalias uralma egész ideje alatt Kis-Ázsiában van elfoglalva s feliratai szerint ismételten meghódította a nyugaton és délen elterülő vazallus államokat, miközben az achajokkal és etruszkokkal is érintkezésbe került. Ám sokszoros hadjáratai ellenére, amelyek során huszonnégy fejedelemséget végigrazziázott, az achajok Attarisias királyuk vezérlete alatt mégis megvetették lábukat Kis-Ázsiában.

A kisázsiai harcok mellett Thudhalias alig volt képes apja külpolitikai koncepcióival foglalkozni. Bár Egyiptom felől nyugodtan cselekedhetnék, kénytelen tétlenül nézni, hogy Asszíria nagyhatalommá növi ki magát s már-már Bábelt is a magáénak mondhatja. Az egyetlen, amit Asszíria előretörésének útjába tud vetni, egy szerződés Amurruval az asszír áruk bojkottja ügyében.

Utódjai Arnuvandas és III. Thudhalias idején azután beteltek a hatti birodalom napjai. A makacs következetességgel ostromló néphullámok végül is alámosták a partokat és Kis-Ázsián végigszáguldott a barbár népek áradata, pusztulást és romokat hagyva maga után. A belföldi feljegyzések Kr. e. 1200 körül hirtelen elhallgatnak. A hatti birodalom fővárosa pedig az ásatások tanusága szerint tűzvész martalékává lett.

A tengeri népek megjelenése Egyiptomra nézve is végzetes következményekkel járt. Mint mindig, valahányszor megnehezedett a külpolitikai helyzet, most is felszabadultak a belső bomlasztó erők. Merneptah utolsó napjait a lázongó főhivatalnokok pártoskodása keserítette meg s halála után Egyiptom koronája az előkelőségek versengésének célja lett. Végül is kitört az anarchia s a zűrzavarban az is megesett, hogy egy szir kalandor ült a fáraók trónjára.

Mikor már minden elveszettnek látszott, Egyiptom még egyszer összeszedte magát, hogy szembeszálljon a végzettel. Szetnacht, majd fia, III. Ramszesz (körülbelül 1190 Kr. e.) megkísérelték, hogy úrrá legyenek a zavaros viszonyokon. A vállalkozás eleinte sikerrel biztatott. A nyomorúságba belefáradt Egyiptom aránylag könnyen alávetette magát a nemzeti jelszavakkal fellépő dinasztiának s III. Ramszesz már Egyiptom határainak a biztosításához foghatott. A tengeri népekből sorozott zsoldosai segítségével újból kiszorította a Deltából a líbiaiakat és kétségbeesett erőfeszítéseket tett, hogy a tengeri népek további hullámait visszaverje, vagy legalább is eltérítse Egyiptomtól. Bár nem egyszer Egyiptom területén került harcra a sor, sikerült is a honkeresők minden kísérletét meghiusítania s hazáját az idegen inváziótól megmentenie. Áldozatul kellett azonban dobnia ázsiai birtokait. A filiszteusok, a még nem azonosítható zakkalokkal együtt, miután Egyiptom felé hiába kísérleteztek, az ázsiai partokat árasztották el s letelepedtek azon a földön, amelyet róluk nevezünk Palesztinának.

Egyiptom határainak megvédésével s a belső zavarok lecsillapításával bizonyos gazdasági fellendülés járt együtt, úgy hogy III. Ramszesz abban a hitben ringatódzhatott, hogy példaképének, nagy Ramszesznek méltó követője. S ha a reánehezedő külső terhek nem lettek volna oly emberfölöttiek, nem lehetetlen, hogy sikerült volna megvalósítania álmát, a régi hatalmas és gazdag Egyiptomot. Így azonban mindössze annyit ért el, hogy egy ideig késleltette hazájának a lejtőn lefelé való rohanását.

Halála után a helyzet rohamosan rosszabbodott. Az uralkodók vágya, hogy a viszonyokon változtassanak, nem állott arányban képességeikkel s a rendelkezésükre álló eszközökkel. Pedig kétségbeesésükben még a név varázserejébe is makacsul belekapaszkodtak: III. Ramszesz nyolc utódja mind a Ramszesz nevet viseli. Minden jószándékukat keresztezték azonban Ámon papjai, akik mérhetetlenül meggazdagodva – III. Ramszesz idején minden ötvenedik egyiptomi valamelyik templom rabszolgája volt – a vagyonhoz a hatalom külső jeleit is megkívánták. Zavarólag hatott az a körülmény is, hogy az idegenek folytonos beszüremkedése következtében a régi szociális rétegeződés felbomlott s a nemzeti szempontból kevésbbé szilárd idegen újgazdagok foglalták el a fő- és legfőbb hivatalokat. Megvesztegetés, erőszak, lelkiismeretlen elnyomása és kizsákmányolása a gyöngébbeknek napirenden voltak. Még az állami vállalkozások munkásai is igen gyakran csak sztrájkok útján juthattak kikötött illetményeikhez, amelyeket feletteseik egyszerűen elsikkasztottak. A viszonyokra jellemző, hogy IX. Ramszesz idején a királysírok kincsei sincsenek már biztonságban a vállalkozó szellemű rablóktól s a hatóság alig tehet többet, mint hogy legalább a múmiákat menti a meggyalázástól egy rejtett sziklazugba.

XI. Ramszesz korában a fáraó cím immár csak névleges. A Delta vidékén a Taniszban székelő Szmendesz a valóságos úr, Tébában pedig Herihor főpap tartja kezében a hatalmat.

A tényleges helyzet a törvényes fáraó halála után oly módon vált törvényessé, hogy Szmendesz is és Herihor is fáraókká tették magukat, amaz a Deltában, emez Felső-Egyiptomban. Miután pedig a két uralkodó ház egyike sem bírta a másikat eltávolítani az útból, a problémát házassággal oldották meg: Herihor unokája feleségül vette a taniszi Pszuszennesz leányát. A fáraók régi hatalma azonban megszűnt. A rátermettség hiányát nem pótolhatja az a körülmény sem, hogy a mindenkori tébai főpap a királyi családból kerül ki s ily módon Ámon isten jóakarata az uralkodó számára biztosítva van. Ámon isten hajlandósága ugyanis nem befolyásolja különösképpen a katonaságot. Az idegen zsoldosok pedig nem lévén foglalkoztatva háborúkkal, ráérnek az egyiptomi viszonyok felett gondolkozni s e viszonyokat a maguk érvényesülésére felhasználni. Egyiptom tulajdonképpeni vezetői és haszonélvezői e szomorú időkben a papok és zsoldosok.