HARMADIK RÉSZ: AZ ASSZÍR HEGEMÓNIA KORA

ELSŐ FEJEZET: POLITIKAI HELYZET A 2. ÉVEZRED VÉGÉN

A tengeri népek betörése az ókori keleti történet színterét alaposan megváltoztatta. Legnagyobb csapás érte a hatti birodalmat, amelynek hűbéres államszervezete nem volt elég erős a betörés kivédéséhez. A birodalom etnográfiai viszonyai s az aránylag rövid idő, amely rendelkezésére állt, nem engedték meg, hogy oly mélyreható nemzeti és kulturális öntudat fejlődjék ki benne, mint a mezopotámiai és nílusvölgyi államokban. Éppen ezért a rendkívüli megrázkódtatás következtében apró fejedelemségekre tört szét, amelyek belső ereje nem volt elégséges ahhoz, hogy bármelyikük köré nagyobb szabású politikai alakulat kristályosodjék ki. Maguk a birodalom elpusztítói, a muskiak, – úgy látszik – ugyancsak nem voltak eléggé centralisztikusan szervezve ahhoz, hogy a törzsszervezetnek helyhez kötésével egyidejűleg a vezető törzs a központi kormányzatot vita nélkül hatalmába keríthesse s a hatti birodalom örökét átvehesse. Emlékeink szerint az asszír feliratok öt muski fejedelmet emlegetnek – a muski uralom idején az egykori birodalom helyét egymással csak laza kapcsolatban álló, apró-cseprő fejedelemségek foglalják el.

Ugyancsak megnyomorodott Egyiptom is. Az ellenséges betörést – hála gazdagságának és ősi erejének – el tudta ugyan magától hárítani, belső viszonyai azonban a nehéz küzdelemben rendkívüli módon megromlottak. A fáraó anyagi erői a háborúban kimerültek, a gazdag papság hatalma odáig növekedett, hogy végül a trónt is megszerezte magának. Az idegen eredetű – főként líbiai és szárd – zsoldos hadseregből előkelő állásokba emelkedett tisztek pedig pusztán érvényesülési területnek tekintették a gazdag Egyiptomot. Mint ezeket, a nemrég még egyiptomi területnek számított Szíriából beszivárgott magasrangú hivatalnokokat sem korlátozta az Egyiptommal való együvétartozás érzése. A nemzeti gondolat megszűnt az állam vezetőinek legfőbb irányítója lenni. Ily módon Egyiptom annyira legyöngült, hogy nemzetközi viszonylatban hosszú időre le kellett mondania a vezetőszerepről. Szíriai birtokai után, amelyek már régebben hatti kézre kerültek, most Palesztinát is elvesztette. Hiszen örülnie kellett, hogy a filiszteusokat sikerült Palesztina felé térítenie s a maga ősi területét ezzel megvédenie az ellenséges betöréstől.

Az elszakadt Palesztinában az önállóvá lett kananita városfejedelmek mellett két új szereplő is részt kér a földdarab sorsának irányításából.

A filiszteusok legelőször öt városban – Gaza, Askalon, Asdod, Ekron, Gath – vetették meg lábukat. Az öt város egy-egy szeren (tirannus?) vezetése alatt szövetségben élt, amelynek közös ügyeit szövetségi tanács intézte. Nem hódítani, hanem megtelepedni szándékozván, a filiszteusok igyekeztek beilleszkedni azok közé a kulturális viszonyok közé, amelyet találtak, s amely csak színben, de nem fokban különbözött a sajátjukétól. Ez alkalmazkodás mellett azonban nem mondottak le a magukkal hozott kulturális elemekről sem. Így átvették az előző lakosság helyi isteneit, akik mellett, vagy akikkel azonosítva megtartották a magukéit is. Történeti adataink szerint megőrizték felsőbbségüket új honfitársaik felett a fegyverek kezelésében, leleteink pedig arról tanuskodnak, hogy nem felejtették el sajátos írásukat, s edényeik között a kétségtelenül belföldi eredetűek mellett olyanok is bőven akadnak, amelyek Krétára emlékeztetnek.

A palesztinai színtér másik új szereplője Izrael népe, amely – a Biblia, mint egyetlen idevonatkozó forrásunk szerint – Mózes vezérlete alatt elhagyta Egyiptomot, hogy a „szolgaság házából” visszaköltözzék „atyái földjére”. A honfoglalók azonban nem olyan állapotokat találtak Kanaánban, aminőről szolgaságuk korában álmodoztak. A tizenkét törzset számláló és a függetlenség igényével fellépő nép elhelyezkedése a kultúrterületen nem mehetett símán. A kananiták védekeztek. Védekeztek pedig olyan felkészültséggel, aminővel az elhelyezkedni akarók természetesen nem birhattak. Ám a hadiszerekkel szembehelyezték makacsságukat. És így lassan sikerült lábukat az „ígéret földjén” megvetniök s bár lépésről-lépésre, mégis csak terjeszkedniök.

A terjeszkedés során sokan elvesztették az Izraelhez való tartozás tudatát s beolvadtak a kananita lakosságba. Sokszor fenyegetett az a veszedelem, hogy a Jahve-vallás mécsese is, amelynek hordozása e nép sorsává rendeltetett, kialszik. Valahányszor azonban úgy látszott, hogy elérkezett a vég, mindig akadtak olyanok, akik felrázták és ellenállásra szervezték a lelkeket. E szervezőket „bírák” néven ismeri a Szentírás, amelynek talán legmegkapóbb fejezetei e zavaros időkről, a nemzetté alakulás korszakáról szólnak. E kornak nincs más erkölcse, mint a néppé alakult törzsek megmaradásának érdeke. Hősökké válnak az orvgyilkosok és nőiességüket cserbenhagyó asszonyok.

Mikor az egyensúlyi helyzet elhelyezkedni akarók és védekezők közt már-már helyreáll, sőt az izraelitáknak sikerül az utánuk nyomuló rokon népeket is visszaszorítaniok, új és mindennél fenyegetőbb veszedelem jelentkezik az ugyancsak elhelyezkedni akaró s nyugat felől előretörő filiszteusokban. A két nép találkozása kezdetben az izraeliták hátrányára ütött ki: a Szentírás szerint negyven évig a filiszteusok uralkodtak Jahve népe fölött. A Simson idejében kitört ellenségeskedés, amely egészen az izraelita királyok koráig tartott, következményeiben világtörténeti fontosságúvá vált ugyan, de nemzetközi viszonylatban ez időben még nem jelentős.

Szíriában, amelynek fejedelmei az egyiptomi és hatti főhatóság alatt is mindent elkövettek függő viszonyuk lazítására, az aranyszabadság napjai következtek el. Megszabadulva hűbéruraiktól, a városfejedelmek kényük-kedvük szerint űzhették a maguk szűk látókörének megfelelő politikát. Közel maradván a földhöz, a talajt sohasem vesztették el egészen a lábuk alól. Megelégedtek a függetlenség gyönyöreivel, anélkül, hogy magasabbrendű imperialista gondolat e talajon megszülethetett volna. Egyedül a Földközi-tenger keskeny partvidékének lakói, a föniciaiak bírnak expanzív erőkkel. Ez erőiket azonban jórészt a tengeri kereskedelem szolgálatában élik ki, s elkövetkező gyarmatalapításaik – Ciprus szigetén, Észak-Afrikában, Máltán stb. – is inkább kereskedelmi jellegűek. A tengeri népek megjelenésével egyidejűleg s attól valószínűen nem függetlenül élénkebb mozgást mutat egy másik sémi népfaj, a nomád és félnomád életet élő arámi. Kalandozási területe a Szíria-Palesztina, a Mezopotámia közti sivatag. Ennek szélein általában kérészéletű államalakítási kísérleteket is tesz ugyan, de főként a kulturvidékek kifosztásával szerzi meg életszükségleteit, egyre súlyosbodó gondokat okozva Szíria-Palesztina letelepedettjeinek csakúgy, mint Mezopotámia államalakulatainak.

Az egyetlen terület, amelyen a tengeri népek nyomán támadt felfordulás nem semmisítette meg a nagyhatalmi aspirációk feltételeit: Mezopotámia. Itt Asszíria és Babilónia viaskodnak a hegemóniáért.