MÁSODIK FEJEZET: I. TUKULTI-APAL-ÉSAR

A bábeliek nemzeti fellendülése, amely a kassu dinasztia helyére nemzeti uralkodóházat emelt, külpolitikai szempontból kedvező időben történt. Asszíria trónján I. Assur-dán (1175–1141) ült, akiről feljegyzéseink alig tudnak többet, minthogy hosszú életkort ért meg s hozzáfogott az assuri, Anu és Adad istenek tiszteletére szentelt, kettős templom építéséhez. Az elámi betörés idejét ugyan ő is felhasználta s a zavarosban néhány északbabilóniai várost elhalászott, egyébként azonban aligha dicsekedett különösebb katonai erényekkel. Élete utolsó éveit egy Ninurta-tukulti-Assur nevű kalandor keserítette meg, aki – talán Babilónia biztatására – Assur-dán eltávolítását tűzte ki célul. A lázadás, amelyet szított, kudarccal végződött. Ninurta-tukulti Assur Bábelbe menekült s Ninurta-nádin-suminál (1152–1147) keresett menedéket és támogatást. A hadjárat, amelyet Ninurta-nádin-sumi védettje érdekében Asszíria ellen vezetett, Assur elfoglalásával s Assur-dán menekülésével végződött. Ninurta-tukulti-Assur ezután mint Asszíria beiktatott uralkodója élt Bábelben, ahonnan Assur-dán halála után mint egyeduralkodó, helytartó útján bonyolította le az asszír kormányzati ügyeket (1140–1138). Bábel hegemóniája azonban nem tarthatott sokáig. Mutakkil-Nuszku (1137–1128) rövidesen elűzte a Bábelből kormányzó uzurpátor helytartóját s maga ült atyái trónjára. Asszíriának az adott viszonyokkal való e szembeszállása annál nagyobb fontosságú, mert ez időtájban Bábel trónjára is erősebb kezű uralkodó került, I. Nabu-kudurri-uszur (1146–1123) személyében. I. Nabu-kudurri-uszur mindenekelőtt az elamiak 1174-ben végzett pusztítását torolta meg, s az akkor hadifogságba hurcolt Marduk-szobrot szerezte vissza Elamból. Majd mint egész Mezopotámia törvényes ura az Asszíriától északkeletre rakoncátlankodó hegyi törzsek ellen vonult. E vállalkozásában összeütközésbe került Mutakkil-Nuszku utódával, I. Assur-rés-isi-vel (1127–1116), aki a hegyi rablóállamok felé való terjeszkedését Asszíria természetes jogának tekintette. Nabu-kudurri-uszur a vitát fegyverrel óhajtván eldönteni, asszír területre tör s Zanku erődjét ostrom alá veszi. Ez ostrom azonban fiaskóval végződik. Még kétségtelenebbül alul marad Nabu-kudurri-uszur egy következő vállalkozásában, amelyből a szétvert babiloni csapatok menekülésszerűen vonulnak vissza hazájukba.

Tukulti-Ninurta halála óta a két állam versengésében általában Bábel bizonyult erősebbnek. Asszíria jórészt a védelemre szorítkozott s megelégedett azzal, ha függetlenségét biztosíthatta. Az Assur-rés-isit felváltó I. Tukulti-apal-ésar (1115–1093) idején azonban megváltozik a helyzet. Asszíria újból bejelenti igényét a hegemóniára s minden erejével azon van, hogy Babilóniát maga alá gyűrje. E vállalkozásai olykor sikerrel is járnak, ahhoz azonban, hogy maradandóan alávettessék, Babilónia még nem tört meg eléggé.

I. Tukulti-apal-ésar, hogy Bábel felé szabad kezet nyerjen, mindenekelőtt egyéb oldalakról akarja magát biztosítani. Mindjárt uralma kezdetén a hatti birodalmat szétrobbantó muski nép terjeszkedése elé kell gátat vetnie. A muskiak, akik a Halys folyó és az Eufrát felső folyása közti területen rendezkedtek be, az Eufrát nyugati partján levő Kummuh-ot hatalmuk alá vetették s az Eufráttól keletre is előnyomulóban voltak. Tukulti-apal-ésar úgy látta, hogy tanácsos lesz velük leszámolnia, mielőtt asszír területekkel szemben léphetnének fel támadólag. Átkelt tehát a Kasiari-hegységen, (ma Tur-Abdin) s döntő csapást mért a körülbelül húszezer harcossal felvonuló muskiakra. A harcban sikerült hatezer foglyot is ejtenie, akiket Asszíriában telepített le. Hadjárata során meghódította Kummuhot is, amelyből afféle ütköző-államot szándékozott szervezni a Kis-Ázsiában nyugtalankodó népek felé. E hódítás maradandóvá tétele céljából azonban a következő évben is fel kellett e vidékre vonulnia. Ez alkalommal a hatti birodalom történetében is szerepet játszott gasga néppel is összeütközésbe került s megvervén őket, négyezer harcosukat a muskiakhoz hasonlóan Asszíria területén telepítette le.

Következő évei keleti és északi hegyi rablónépek ellen viselt harcokkal telnek el. Három hadjáratában a Nairi országainak nevezett területet széltében-hosszában végigportyázza, a városokat felégeti, az ellenállókat lekaszabolja. Atyái idejéből jól tudja azonban, hogy e hegyi rablók a legszebb asszír győzelmek után is újra és újra összeverődnek s tovább folytatják az ellenségeskedést, mintha mi sem történt volna. Éppen azért megkísérli, hogy a nehezen fogható államokat maradandó kapcsolatba hozza Asszíriával. A Nairi országok élve elfogott 23 királyának megkegyelmez, életüket és trónjukat évi adó fejében visszaadja nekik s a barátság jeléül fiaikat magával viszi Asszíriába. E politikájával kettős célt akart elérni. Egyrészt azt hitte, hogy a túszul elvitt királyfiakért való aggodalom féken fogja tartani a zabolátlan apákat, másrészt azonban arra gondolt, hogy az asszír hatalom és kultúra központjában e barbár hercegekből civilizált és asszír-barát uralkodókat nevelhet a vad hegyi rablók számára.

Észak felől biztosítván magát, Tukulti-apal-ésar nagyarányú tervek végrehajtásához fogott. Miután a hatti birodalom és Egyiptom megszüntek az ókori világpolitika mozgatói lenni, úgy érezte, hogy hivatása azok szerepét átvenni. (Ő is Szíriára vetette szemét, amely cédrusával s a Földközi-tengeren át nyugatra utat nyitó kikötőivel a környező nagyhatalmakra addig is oly nagy vonzóerőt gyakorolt. A zord hegyek közti nehéz harcokban edzett csapataival megjelent tehát Ammuruban, ahol az asszír katonaság félelmes hatást keltett. A városfejedelemségek versengve róják le a reájuk kivetett hűbéradót, sőt a tengerparti Byblos (Gebal), Szidon, Arvad fejedelmei is, akik már beleélték magukat a szuverének szerepébe, rémülten sietnek meghódolni az új hűbérúrnak. A hódítók fegyverei közül ez alkalommal a legnagyobb szerep a fejszének jut: a Libanon cédruserdeinek is dézsmát kell fizetniök, hogy az assuri Anu-Adad templom tetőgerendához juthasson.

Mélységes benyomást tesz azonban Tukulti-apal-ésarra a Földközi-tenger, hiszen ő az első asszír fejedelem, aki e végeláthatatlan víz partjáig eljutott. Mint rendkívüli élményt örökíti meg feliratában hajóraszállását és tengeri útját, amely Arvadból a hat órányira fekvő Zamuriba vitte s külön feljegyzésreméltónak tartja, hogy ez úton tulajdon kezével egy „nahirut” (cethalat? delfint?) ejtett el, „amelyet tengeri lónak neveznek”.

E hadjárattal Szíria az asszír nagyhatalmi törekvések látókörébe került s innen kezdve minden valamire való asszír uralkodó kötelességének tartja, hogy az asszír imperializmus érdekeit Szíriában fegyverrel is megvédelmezze.

Tukulti-apal-ésar uralkodásának első éveiből asszír forrásaink egy szóval sem említik Babilóniát, ahol ez időben Marduk-nádin-ahé (1116–1101) ült a trónon. Ha ezt a hallgatást egybevetjük azzal a lázas katonai tevékenységgel, amelyet Tukulti-apal-ésar egyéb vonatkozásokban mutatott s az előző asszír uralkodók magatartásával, akik alighogy a bábeli igát lerázták, máris a Bábel fölötti hegemóniát akarták kiharcolni, világossá lesz előttünk, hogy Tukulti-apal-ésar tervszerűen járt el déli riválisával szemben. Belátva a céltalanságát a pillanatnyi értékű győzelmeknek, amelyek inkább megerősítették, mint megtörték a bábeliek nemzeti ellenállását, olyan csapásra készült, amely maradandóan biztosíthatta Asszíria hűbéruraságát. Feltűnő azonban az, hogy Marduk-nádin-ahé nem használta fel Asszíria megtámadására azokat az éveket, amikor az asszír seregek az országtól távol harcoltak s nem tudjuk elegendő okát adni annak, miért lépett fel egyszerre támadóan éppen akkor, amikor Asszíria hatalma tetőpontján állott.

Az első összecsapás a két versenytárs közt asszír területen történt: a mai Kerkuk tájékán. E harcban Marduk-nádin-ahé a maga javára írja a győzelmet. Valószínű, hogy ugyanekkor történt Adad és Sala isteneknek Ékalláte városából Bábelbe való elhurcolása, amelyet egy későbbi asszír uralkodó – Szin-ahé-rib (705–681 – Marduk-nádin-ahénak tulajdonít.

A bábeliek e támadása tudomására adta Tukulti-apal-ésarnak, hogy elérkezett az idő a leszámolásra. A harcokat az asszír seregeknek Felső-Babilóniában – Marríte mellett – aratott győzelme nyitja meg, amely után szabaddá válik az út Babilónia szívébe. Tukulti-apal-ésar azonban előbb a Tigris keleti partját tisztítja meg, majd átcsap az Eufráthoz és ott biztosítja magát az esetleges hátbatámadás ellen s csak ezután fordul Babilónia belseje felé. Egymásután ejti el Dur-Kurigalzut (a mai Akarkuf), Szippart, Upit, s végül bevonul Bábelbe. Romok és pusztulás jelzik az utat, amerre az asszír hadsereg átvonult s hatalmas szállítmányokban megy Asszíria felé mindaz a kincs és gazdagság, amelyet a katonaság zsákmányolt. Marduk-nádin-ahé kétségbeesett erőfeszítéssel még egy ellenállást kísérel meg, hogy Tukulti-apal-ésart diadalútjában megakassza, de ez a vállalkozása is balsikerrel végződik. Az ütközetben Marduk-nádin-ahé is halálát leli (1101).

Hódításaival Tukulti-apal-ésar egy nagy világbirodalom alapjait vetette meg s kijelölte azokat a határokat, ameddig Asszíria a következő időkben hatalmát vitathatatlannak szerette volna tudni. Innen kezdve szerepel a nagy asszír királyok felirataiban a büszke frázis: „a napkeleti alsó tengertől a napnyugati felső tengerig”, vagyis: „a Perzsa-öböltől a Földközi-tengerig”.