HARMADIK FEJEZET: ARÁMIAK ÉS IZRAEL

Katonáinak minden kiválósága s a legkülönbözőbb harctereken aratott győzelmei mellett is egész uralkodása alatt sok gondot okoztak Tukulti-apal-ésarnak az arámi hordák támadásai. Feliratai szerint tizennyolcszor vezetett ellenük razziát, anélkül, hogy a pillanatnyi „győzelmen” kívül bármit is elérhetett volna velük szemben. Alig húzta ki lábát az asszír hadsereg az arámiaktól elárasztott területekről, mikor a szétvert nomád hordák újra összeverődtek s makacs következetességgel fenyegették pusztítással a kultúrvidékeket.

Ez arámiak, akik nyelv szerint az amoriták testvérága voltak, már a harmadik és második évezred fordulóján megállapíthatók Elő-Ázsiáhan. Történeti szerepet azonban csak a második évezred közepén kezdenek játszani, amikor állhatatos ostrom alá fogják a szír-arab sivatagot három oldalról környező letelepedett népeket. A védekezés velük szemben hiábavaló. A laza hordákban egyesült törzsek nem nyujtanak elég támadófelületet. A legkisebb ellenállásra felbomlanak s visszahúzódnak a sivatagba, de rögtön utána más csoportosításban újra összeállnak s folytatják az ostromot. Rablótámadásaikkal karöltve jár következményeiben sokkal súlyosabb, lassú, de állandó, békés beszivárgásuk. Egyesek, családok, szétbomlott törzsek elemei szünet nélkül költözködnek be a sivatag széléről a kultúrterületekre s lassan-lassan egészen megváltoztatják egy-egy ország népi összetételét. Minden letelepedettel szemben óriási előnyük, hogy nincs veszteni valójuk s legfőbb fegyverük nagy számukban rejlik. Nem államalkotók s nem teremtenek kultúrát. Még ott is, ahol a környezet hatása alatt államba tömörülnek, képtelenek arra, hogy szilárdan összenőjenek a földdel: maradandó országot sehol és soha nem tudnak alapítani. Felirataink állandóan a legnagyobb megvetéssel emlegetik különböző törzseiket – az ahlamut, az aramit, a káldot stb., amely nevek gúnynevek lettek a kulturvidékeken – s e lenézett szegénylegények időnként mégis teljesen megbénították a kulturállamok életét és oly ellenségeknek bizonyultak, amelyekkel a nagyhatalmak sem tudtak végezni.

Mily részük van abban, hogy Tukulti-apal-ésar (talán erőszakos) halála után egy uzurpátor kerülhetett a trónra II. Ninurta-apal-ékur (1092–1083) személyében, nem tudjuk, de annyi bizonyos, hogy a következő évtizedek történetére lidércnyomásként nehezednek reá. Asszíria és Babilónia megbénultan hagynak fel nagyhatalmi terveikkel, sőt egymás barátságát is keresik a szorongatás nehéz napjaiban. Assur-bél-kala (1082–1066), Tukulti-apal-ésar fia és második utóda szövetséget és barátságot köt Marduk-sápik-zér-mátival (1091–1080) s mint egyenlő rangú szövetséges uralkodó békés látogatást tesz Szipparban.

Az arámi veszedelmet azonban e szövetség már nem tudja elhárítani. Mire Bábel és Assur urai ráeszméltek a helyzet komolyságára, az arámi tenger nemcsak kívülről fenyegette birodalmukat, hanem belül is elmosta trónjuk alól a talajt.

Marduk-sápik-zér-máti elhalván, Bábel trónját egy arámi bitorló, egy „senki fia”, Rammán-apal-iddin (1079–1062) keríti birtokába. Assur-bél-kala pedig még kísérletet sem mer tenni arra, hogy az uzurpátor jogait vitássá tegye. Sőt, hogy sajátmagát biztosítsa, szövetséget köt Rammán-apal-iddinnel is és a szövetség megpecsételésére feleségül veszi a lenézett arámi leányát.

Valószínűleg ugyancsak az arámi veszedelemmel függ össze, hogy Assur-bél-kala jónak látta székhelyét a hegyek alá, a messzebb északra fekvő Ninivébe áthelyezni, ahol egy felirat szerint palotát építtetett magának. Az ország e súlypontjának áthelyezése megbecsülhetetlen haszonnal járt Asszíriára. Az arámi betörések ugyanis nem értek fel Ninivéig s nem bénították meg annyira Asszíria állami életét, mint ahogy ezt Babilóniával tették.

Gyér forrásaink alapján megdöbbentően siralmasnak kell elképzelnünk azt a helyzetet, amelybe Bábelt az arámiak juttatták. A nemzeti öntudat fel-fellángolt s minden eszközt jónak talált a betolakodók elleni védekezésre, de minden megmozdulás csak mélyebbre sodorta Babilóniát a lejtőn. Alig ötven év alatt három különböző eredetű dinasztia váltotta fel egymást a trónon: egy „tengerföldi” (1038–1016), amely három tagból áll, az ugyancsak három tagot számláló baszu-i (1015–996) és egy egytagú elámi dinasztia (996–991).

Ily körülmények között még azt is sikernek kell elkönyvelnünk, hogy az utánuk következő Nabu-mukin-apli (990–955) mintegy harmincöt évig a trónon tudta magát tartani. Az uralma alatti épületes állapotokról egy egyházi krónika fest jellemző képet. E szerint az újévi ünnepségeket, amelyek egyik főszertartása a borzippai Nabu isten Bábelbe tett látogatása volt, több éven át azért nem lehetett megülni, mert a Bábeltől 17 km-re fekvő Borzippát az arámiak tartották hatalmukban.

A filiszteusok győzelme bebizonyította Izrael fiainak, hogy az istentisztelet közössége nem elégséges nemzeti fennmaradásuk biztosítására. Ezért a vallási párt, amely a letelepedéssel kapcsolatos minden újítástól Jahve tiszteletének tisztaságát féltette, lassan-lassan megbarátkozott azzal a gondolattal, hogy a kananiták mintájára Izrael is királyt ültessen maga fölé.

Sámuel, a Rámában élő látnok királlyá kente tehát Sault, akiben megtalálni vélte azt a szervező erőt, amelyre Izraelnek e nehéz napokban szüksége volt. Saul (1024–1011) a kiválasztottság tudatában nagy eréllyel kezdi meg a szervezés munkáját, amelynek első sikere a Jabes város ellen támadó ammoniták visszaverése. Az eredményes vállalkozás után hívei megszaporodván, újból kitör a harc a filiszteusok ellen. Sault a győzelmes harcok s a vallási propaganda következtében Izrael minden törzse királyának ismeri el s innen kezdve az egységes vezetés alatt álló izraeliták fölénye még nyilvánvalóbbá válik.

E harcokban tűnik ki Dávid, aki érdemeiért a királyi udvarhoz kerül, majd Saul veje lesz. Győzelmei nyomán támadt népszerűsége azonban féltékennyé teszi az uralkodót s mikor Dávid, aki megnyerő modorával egyre több hívet szerez magának, Saul háta mögött a vallási párttal is fölveszi a kapcsolatot, Saul féltékenysége nyilt ellenségeskedésben jelentkezik. Dávid menekülni kénytelen s miután hiába kísérletezik azzal, hogy a hivatalos hatalommal szemben fenntartsa magát, végül nemzete ellenségeinek, a filiszteusoknak védelme alá helyezkedik.

A filiszteusok, akiknek Izrael belső harca kapóra jött, Dávid náluk tartózkodása idején elérkezettnek látták az alkalmat régebbi hatalmuk visszaállítására s megkezdték a támadást az izraeliták ellen. A támadás, amelyben Dávid csak a filiszteusok bizalmatlansága miatt nem vett részt, eredménnyel is járt. Az izraelita seregek vereséget szenvedtek és Saul a harctér halottjai között maradt.

Dávid (1011–971) Saul halála után hazatérvén, előbb saját törzsében, Judában teszi magát királlyá, majd a Sámuel fia, Esbaáal köré csoportosult többi törzseket kényszeríti fegyverrel a meghódolásra. Hogy pedig ezzel is valamennyi törzs fölött való állásának külső jelét mutassa, székhelyéül a központi fekvésű Jeruzsálemet választja, amely addig nem volt izraelita birtok s amelyet fegyverrel vesz el a jebusziktól.

A filiszteusok, akik Dávidot eddig hívüknek tartották, mikor ez önálló uralkodóként kezd viselkedni, ráeszmélnek a való helyzetre s fegyverrel támadnak Juda ellen. Dávidot azonban többé nem hagyja el szerencséje. Nemcsak hogy meg tudja védeni függetlenségét, hanem ő teszi hűbéreseivé a filiszteusokat. Majd a környező egyéb népekkel – ammonitákkal, moabitákkal, arámiakkal stb. – szemben állapítja meg és biztosítja országa határait és népét a békés és háborús eszközök ügyes váltogatásával Palesztina számottevő tényezői közé emeli. Ezért nemzete benne látta az izraelita birodalom tulajdonképpeni megalapítóját.

Utódja, Salamon (971–931), élvezte azt a biztonságot, amelyet a környező nagyhatalmak gyöngesége következtében apja fegyvereinek a szomszéd rivális államok fölötti győzelmei megszereztek. Feladatául a királyi palota s nemzeti templom felépítését választván, igyekezett a békét minden áron, még az apjától hódított területek feláldozása árán is megőrizni. A királyi hatalom külső jeleinek megszerzése azonban sok pénzbe került s a királyi fény árnyéka, a súlyos adóterhek nagy megpróbáltatást jelentettek alapjában véve szegény országa számára. Népe, amelyet az addig otthon nem látott fény és pompa a nagy idegen nemzetekre emlékeztetett, az ő életében nyögve, de ellenállás nélkül viselte a terheket. Féktelen sovinizmusában legendás hőssé tette a zsarnokot, aki az idegenek iránti megvetésének ennyire szilárd bázist teremtett s vágyaival versenyt száguldó fantáziája valamennyi királyok fölé helyezte őt.

Egyedül Efraim törzsében foglalkoztak a lázadás gondolatával, ám Salamonnak itt is sikerült a tűz kitörését megelőznie. A lázadás szervezője Jarobam kénytelen volt Egyiptomba menekülni, ahol a líbiai zsoldosból fáraóvá lett Sesonk fogadta őt udvarába.

Salamon halála után azonban kitört az elégedetlenség. Fiát, Rehabam-ot, kinek Salamon a külső hódítást szánta örökéül, (Rehabam = „a nép kiterjesztése”) egyedül Juda és Benjamin törzse fogadta el ellenállás nélkül uralkodónak. A többi tíz törzs az elismerés feltételéül a terhek enyhítését követelte s mikor visszautasíttatott, az Egyiptomból hazatért Jarobam vezetése alatt kimondta az elszakadást. Rehabam kísérletet tett ugyan hatalmának fegyverrel való biztosítására, kísérlete azonban annyira szerencsétlenül ütött ki, hogy maga is csak üggyel-bajjal szabadult s menekülni volt kénytelen a lázadók elől, akik Jarobamot királyukká választották. A kitört testvérharcban, miután Sesonk fáraó hadai is végigpusztították az országot, végül is Juda bizonyult a gyöngébb félnek. Még azt is eredménynek kellett elkönyvelnie, hogy sikerült megőriznie külön királyságát s egész nemzeti léte nem lett az északi állam áldozatává.

Ezzel Izrael törzsében a szakadás véglegessé válik. A nagy nehézségek árán egységbe foglalt izraelita birodalom két országra, Izraelre és Judára oszlik. Amannak székhelye Tirsza s vallási központjai Dán és Bétel, ahol Jahvet aranyborjú alakjában imádják, emennek Jeruzsálem marad politikai és vallási központja.

A szétválás politikai következményei nem voltak oly súlyosak, mint azt általában feltételezik. Azok a történeti erők, amelyeknek Izrael népe kettéosztva áldozatául esett, sokkal nagyobb hatalmat képviseltek, semhogy egyesülten is elkerülhette volna a bukást. Nagyjelentőségű azonban a birodalom kettészakadása vallási szempontból. A kicsiny Juda, amelynek le kellett mondania a politikai ambíciókról, hiszen még hűbérurait sem válogathatta meg, legalább vezető szellemeiben minden érdeklődésével a vallás és az istentisztelet felé fordult. Ezzel pedig számunkra sokkal fontosabbá vált, mint a politikailag erősebb Izrael, amely az elszakadással Judánál jobban bekapcsolódik ugyan a környező nemzetek életébe, de kikapcsolja magát a vallási fejlődésnek a mai időkhöz vezető irányvonalából.