NEGYEDIK FEJEZET: AZ ASSZÍR KATONAÁLLAM

Míg Bábel tehetetlenül vergődik az arámi polip szorításában, Asszíria, amely állami élete súlypontját kivonhatta a veszélyeztetett területről, lassan-lassan új életre támad s immár a terjeszkedésre gondolhat. A fordulat II. Assur-dán (933–912) alatt kezdődik és II. Adad-nirári (911–891) alatt határozott irányt vesz.

Adad-nirárinak, hogy dél felé annál szabadabban mozoghasson, előbb keleti és északi irányból kellett magát biztosítania. Mindjárt első éveiben a hegyi rablónépeket kereste fel hadaival s mélyen benyomult az Asszíriát övező hegyvidék belsejébe. Ahol megjelent, az asszír fegyverek tiszteletét véste be a hegyi barbárok emlékezetébe s a harcok eredményeként Kummuh, amely az I. Tukulti-apal-ésar (1115–1093) utáni viharos időkben elveszett volt, újból asszír birtokká vált.

A hadiszerencse állandóan oldalán lévén, Adad-nirári elérkezettnek látta az időt arra, hogy érdeklődésével Babilónia felé forduljon. Bábelben ezidőszerint Samas-mudammik (941–901) ült a trónon, aki hosszú ideig tartó, fegyverzajtól mentes uralkodása alatt abba a hitbe ringatta bele magát, hogy országát komoly veszedelem immár nem fenyegeti. A kitört harcban azonban rövidesen nyilvánvalóvá vált, hogy Babilónia hosszú időre eljátszotta a vezetőszerepét Elő-Ázsiában. A Jalman-hegyen lefolyt véres ütközet, amely a babiloni haderő megsemmisítésével végződött, egyszeriben megszerezte Asszíriának a Mezopotámia fölötti hegemóniát s megengedte neki, hogy távolabbi célok szolgálatába állítsa fegyvereit.

A Bábel felett való hegemónia azonban már nem jelentette a Perzsa-öbölig terjedő hatalmat. Babilónia aléltsága idején a mocsaras délvidéket az arámi káldok szállották meg s itt több apró fejedelemséget alapítottak. E káld dél a terepviszonyok következtében mindig ki tudta magát vonni az esetleges hódító megsemmisítő csapása alól, sőt lakossága szaporodtával a mezopotámiai kultúra teljes felszívása után maga kért szerepet Elő-Ázsia sorsának intézésében.

Samas-mudammik a jalmanhegyi ütközetet nem sokkal élte túl. Szégyenletes vereségéért életével és trónjával kellett fizetnie. A lázadás feje, Nabu-sum-ukin (900–886), megölte őt, Bábel trónjára ült és mindjárt kezdetben megkísérelte a csapás jóvátételét. Adad-nirári fegyverei azonban rövidesen jobb belátásra s Asszíria főségének tiszteletére tanították. A tandíj egy sereg babilóni város volt, amelyet a kikényszerített szerződés közvetlenül Asszíria területéhez csatolt. Nabu-sum-ukin levonta a további következtetéseket: nemcsak békével tűrte északi szomszédja hegemóniáját, hanem kölcsönös házasságokkal megpecsételt véd- és dacszövetségre lépett vele.

II. Adad-nirárinak, miután dél felé céljait elérte, újból észak és északnyugat felé akadt tennivalója. A hegyekben nyugtalankodó ellenséges törzsek pacifikálása céljából több hadjáratot vezetett a Nairi országok ellen s fegyverrel igyekezett rendre szorítani a Tigris és Eufrát közébe fészkelődött arámiakat is. Legtöbb gondot okozott neki az Eufrát kanyarulatában fekvő Militia (Malatja) körül kialakult Hani (v. Hali?) galbat (v. rabbat?), amely ellen nem kevesebbszer, mint hatszor kellett felvonulnia, míg uralkodóját Núr-adadot térdre kényszeríthette s az országot Asszír provinciává tehette.

E hadjárataival II. Adad-nirári birodalma tekintélyét hihetetlen mértékben megnövelte s a további nagy vállalkozásokhoz szilárd alapokat hagyott hátra utódaira.

Harcias szellemének s nagyravágyó terveinek örökösét, II. Tukulti-Ninurtát (890–884) korai vége megakadályozta abban, hogy e terveket valóra váltsa. Hatéves uralkodása kimerült a tájékoztató razziákban, amelyek élén az örmény felvidékre, a Nairi országokba, sőt a Szubnat (ma Szebenne-szu) forrásvidékéig jutott s egy földerítő hadjáratban, amelyet kétségtelenül az arámiak ellen tervezett hadjárat érdekében dél felé Szippárig, majd innen az Eufrát és a Habur mentén felfelé haladva, Niszibiszig vezetett.

Babilóniának Asszíriától való barátságos függése változatlanul megmaradt II. Assur-nászir-apli (889–859) alatt is. Bár Bábelben Nabu-apal-iddin (885–852) elődeit messze túlszárnyalóan mindent megtett, hogy országát bénult tehetetlenségéből kiemelje, Asszíria hűbéruraságát nem látta tanácsosnak kétségbevonni. II. Assur-nászir-apli ugyanis nem igen ismerte a tréfát azokkal szemben, akik hatalmának ellene szegültek. A lázadó fejedelmeket habozás nélkül elevenen megnyúzatta, azokat pedig, akikben az esetleges lázadások főszereplőit sejtette, egyszerűen karóba huzatta.

Asszíriának e nagyszabású, de vérszomjas és kegyetlen uralkodója szinte I. Tukulti-apal-ésar második megjelenésének tűnik föl. Nagyszámú feliratai révén viselt dolgait úgyszólván évről-évre figyelemmel kísérhetjük.

Mindjárt uralma első évében a Tigristől keletre fekvő hegyeket portyázzák végig csapatai, majd észak felé kanyarodva átcsapnak a Tigrisen s az északnyugati hegyek lakóinak adják tudtára, hogy az asszír trónváltozás nem jelent számukra szabadabb mozgást. Ugyane hadjáratban feltűnik már Bét-Adini, az Eufrát és Belich közt fekvő ország, amely az arámi szervezkedések egyik központja volt. Azután újra az északi hegyek felé fordul s a Szubnat forrásáig hatol előre, ahol I. Tukulti-apal-ésar és II. Tukulti-Ninurta emlékei mellé a maga reliefjét is felállíttatja. Aki ellenáll, kardélre hányatja s megmérhetetlen zsákmánnyal és rengeteg fogollyal tér vissza hazájába. Érzi, hogy az északkeleti s északi hegyekben tanyázó félnomád és letelepedett lakosság közt észlelhető nyugtalankodás komoly népmozgalmaknak következménye, ezért újra és újra visszatér hadaival e vidékekre.

E mellett azonban nem feledkezik meg az arámiakról sem. Azzal, hogy az arámiak kiirthatatlanul elszaporodtak és elárasztották egész Mezopotámiát, le kellett számolnia. Ezeket birodalma területéről kiirtania vagy kivernie reménytelen vállalkozás lett volna. Ezért meg kell elégednie azzal, hogy az Eufrát mentén államalakítással kísérletező törzseket szétrobbantja s a vérengzés után is megmaradt lakosságot más csoportosításban az ország közepe táján, tehát kevésbbé exponált helyen letelepíti, vagy elnéptelenedett városok újjáépítésére használja. Így kelti új életre Kalhit, amely az ország székhelyének Ninivébe helyezése óta pusztulásnak indult.

Legtöbb baja volt a már említett Bét-Adinivel, amelyet 878-ban tudott csak véglegesen bekebelezni Asszíriába. Ugyancsak meghódította a Gargamis (Karkemis) környékén kialakult hatti államot, az egykori nagy hatti birodalom kisigényű örökösét.

Az Eufrát felső folyásától átlátogatott Szíriába is és egészen a Földközi-tengerig jutott. Az útközbe eső helyi fejedelmecskék ijedten mondtak le az ellenállásról és sietve fizették meg a reájuk kivetett adót, hogy a kardélrehányástól megmeneküljenek. Ugyanezt tették a szíriai városfejedelemségek – Tirusz, Szidon, Arvad, Byblos (Gebal) – s ajándékaikkal, amelyeket Assur-nászir-apli évi adónak könyvelt el, kíméletet vásároltak a félelmes hódítótól a maguk számára.

Ahol pedig a legcsekélyebb ellenállásra talált, ott könyörületet nem ismerve a legborzasztóbb kegyetlenséggel büntette a szerencsétlen ellenállókat. Alig van még asszír uralkodó, akinek felirataiban annyi szó esnék a megnyúzásról, orrok, fülek, kezek levágásáról, szemek kitolásáról és egyéb válogatott kínzásokról.

Assur-nászir-apli idején már határozottan észrevehető az az irányváltozás, amely az asszír állameszmében az idők során bekövetkezett. Az az Asszíria, amely lassú munkával, szaporodással és gazdagodással Babilónia mellé küzdötte fel magát, lassan-lassan eltűnt. A 14. és 13. században elkövetkezett fellendülés még az országban és lakosságában bírta természetes előfeltételeit. Hála a klímatikus viszonyok kedvezőbb voltának, míg Babilónia korán a nagykapitalizmus felé fejlődött, Asszíriában a földművelő-osztály hosszú időn keresztül megőrizte, sőt gyarapítani tudta gazdasági erőit. Ez életerős parasztságra támaszkodtak Asszíria uralkodói, akik hazájukat nagyhatalommá emelték. A kényszerű háborúskodás azután két irányban járt komoly következményekkel. Egyrészt maga után vonta a békés munka elhanyagolását s évről-évre nagy vérveszteséget okozott az asszír lakosságnak. Másrészt a fegyverben állók s otthon maradottak is egyaránt rájöttek, hogy egy-egy sikeres hadjárat zsákmánya jóval nagyobb, mintha a hadsereg ereje békés munkára használtatik fel. Ehhez járult, hogy az arámiak beözönlése az ország etnográfiai képét teljesen megváltoztatta. Asszíria uralkodói tehát az adottságokból levonták a legkényelmesebb következtetést: a nacionalista parasztállamot lassanként katonai rablóállammá alakították át.

A folytonos háborúskodás céljaira a polgári foglalatossága mellől elvont népfelkelés nem a legalkalmasabb. Az állandó hódításokhoz oly katonaságra van szükség, amelynek a háborúskodás a mestersége. Az ilyenfajta katonaságnak a földdel való kapcsolata azonban természetesen lazább még akkor is, ha a lakossággal a nemzeti és faji összetartozás fűzi egybe. De még inkább lazává válik, ha főként a meghódított idegen területek katonai szolgálatra alkalmas lakosságából egészül ki. És ez volt immár a helyzet Asszíriában. Nem a túlszaporodott s országhatárait szétrepesztő életerős asszír nép terjeszkedik, hanem a zsákmányból hatalmas állandó hadsereget fenntartó uralkodó, akinek csak egyik országa az a föld, ahonnan elindult.

S ez az ország maga is megszűnt nemzeti állammá lenni. Őslakosságát elnyomta a beszivárgó, beáramló idegen elem. Feliratainkból egyre világosabban kitűnik, hogy az asszír nyelv hovatovább holt irodalmi nyelvvé válik s a feliratok készítőinek anyanyelvi sajátosságai egyre jobban kiütköznek a nem tökéletesen megtanult klasszikus nyelven fogalmazott szövegből. A lakosság nem asszír nyelven beszél már, hanem az asszírból és arámiból keletkezett keveréknyelven. Ha ilyenek az állapotok, érthető, hogy a hódító uralkodó a meghódított területek lakosságát minden aggodalom nélkül telepíti az anyaországba, ahol a közigazgatás jobban szem előtt tarthatja őt s a helyére innen visz közigazgatási szempontból megbízhatóbb elemet.

A nemzeti egység helyét az egységes közigazgatás, a nacionalizmusét a bürokratizmus foglalta el. Az a hivatalnoki apparátus, amely a monstruózussá váló asszír birodalmat kormányozza, nemcsak időben, hanem szellemben is mérhetetlen távolságokra távolodott a valamikor kisebb méretekben vezetett udvari háztartás személyzetétől, amelyből idők folyamán kiépült s amelynek nevét részben még mindig viseli. A „fősörmester”, „főpohárnok”, „főételmester” stb. immár hatalmas urak: hadvezérek, kiterjedt provinciák kormányzói, akiknek életszintje messze fölötte áll az egykori asszír királyokénak.

A birodalom egész életét behálózza az adminisztráció, amely szinte katonai fegyelemmel kormányozza a lakosság minden rétegét s minden életmegnyilvánulását. Maga a papság is adminisztrációs szerv. A főisten Assur, a legfőbb hadúr, akinek földi helyettesse, az uralkodó, formális hadi jelentéseket küld a különböző helyeken megvívott ütközetekről. A hadizsákmány egy része az istenek dicsőségének emelésére, templomok építésére, a papság jövedelmeinek a fokozására szolgál.

A rablott kincsekből egyre növekvő gazdagság az ország közgazdasági súlypontját is áthelyezi. Az őstermelés mellé felnő, majd rohamosan meghaladja jelentőségben az ipar és kereskedelem. A kiterjedt birodalom egységes közigazgatása a katonaállamon belül a közrendet és közbiztonságot minden vonatkozásban megvalósítja. Így a kereskedelem nagyobb kockázat nélkül cseréli ki a birodalom egyes részeinek termékeit. A nyersanyag kérdése nem probléma s az ipari élet differenciálódásának nincsen akadálya többé. S amint a telepítések össze-vissza keverték a meghódított területek etnográfiai viszonyait, ugyanúgy megváltozik e terület növény- és állat-földrajzi képe. A hadjáratok során hasznosaknak ismert vagy érdekesnek talált külföldi növény- és állatfajtákat megkísérlik otthon is meghonosítani. Az egész élet gazdagabbá és színesebbé válik.

A mammutbirodalom pezsgő élete felett pedig szinte elérhetetlen magasságban trónol az uralkodó, akinek ugyancsak katonai jelentősége domborodik ki leginkább. Az uralkodó egyik legfőbb rendeltetése, hogy a hódító és zsákmányoló katonai gépezetet rendben tartsa és vezesse. Ha előfordul, hogy valamely évben nem hagyja el hadai élén az ország területét, a dátumlisták ezt külön feljegyzésre méltó eseménynek tartják.

A hadjáratokat vezető uralkodó dicsőségét rengeteg felirat és képes ábrázolás örökíti meg. A hadjáratok részletekbe menő leírása mellett az uralkodó egyetlen másik fontos működéséről kapunk felvilágosítást: építkezéseiről.

A nagy hadvezér és hódító lelki szükségét érzi, hogy a nyilvánosság számára végzett tetteit kőben, márványban megörökítve az utókorra hagyja. Emberileg azonban lehetőleg távol marad tőlünk. Mindössze egy-egy akaratlan megjegyzés az, amely a hivatalos uralkodó mögött rejlő emberre enged következtetnünk. S aminő történelmi pózban jelenik meg az utókor előtt az uralkodó felirataiban, ugyanúgy örökítik meg őt a képes ábrázolások is. A szobrokról, a reliefekről emberi érzések számára hozzáférhetetlen erőszakos kényurak tekintenek le reánk, akikben a herosszá stilizáltság fontosabb, mint az egyéni emberi vonások. Feliratokban és képekben ezek csak akkor fognak jelentkezni, amikor a tirannusok a nagyság mellett a szépség ízére is rá fognak jönni.

III. Sulmán-asarédu (858–824) a birodalom kiépítését az atyja által megjelölt irányban iparkodott tovább folytatni. Hogy Assur-nászir-apli nem érte el teljesen kitűzött célját, mi sem bizonyítja jobban, minthogy fiának jórészt ugyanazokkal az ellenségekkel szemben kell Asszíria főségét biztosítani. Mivel uralma harmincegy évéről saját maga ád kimerítő leírást, nemcsak viselt dolgait ismerjük elég aprólékosságokkal, hanem bizonyos mértékben terveibe és stratégiai módszerébe is beleláthatunk. Főcélja minden jel szerint az volt, hogy az atyjától adófizetésre szorított országokat teljesen az asszír birodalomba olvassza be. E törekvése azonban csak részben sikerült, mivel a politikai erőviszonyok s ez országok földrajzi helyzete is ellene dolgozott szándékainak.

Miután végigrazziázta az északi és északnyugati hegyvidéket, amely razziák során az Amanusz hegységig, sőt azon túl is eljutott, Bét-Adini királyával, Ahúnival számol le. Több hadjáratában megfenyíti a lázadó hajlandóságú uralkodót. És végül is fogságra veti s isteneivel, háznépével és minden vagyonával együtt Assúrba viszi magával.

Uralma hatodik évében Szíria ellen vonult. Az itteni hatti és arámi fejedelmecskék egy része – Gargamis, Aleppo – ellenállás nélkül meghódolt. Nem így Damaszkusz, amely ellen élete folyamán nem kevesebb mint öt hadjáratot volt kénytelen vezetni, anélkül, hogy döntő eseményt érhetett volna el s Szíriát meghódította volna. A szíriai helyzet ugyanis azóta, hogy Dávid király a damaszkuszi arámi államocskával összemérte fegyvereit, alaposan megváltozott. Izrael és Juda viszályában Juda oly módon próbált a testvérállam fölé kerekedni, hogy elismerte Damaszkusz főségét s védelmét kérte. A kellemetlen helyzetből az izraelita Basa azzal vonta ki magát, hogy ő is alávetette magát Damaszkusznak s így felszabadította kezét Juda felé. Omri, Izraelnek egyik legnagyobb uralkodója, aki mint uzurpátor került a trónra, kísérletet tett ugyan a helyzet megváltoztatására, de vereséget szenvedett s kénytelen volt a damaszkuszi kereskedőknek új székvárosában, Szamariában letelepedést engedélyezni. Ezzel Damaszkusz elérte legfőbb célját: kereskedelme számára szabad utat nyert a tengerhez. Az ellen, hogy hűbéreseinek egymáshoz való viszonya ezek erői szerint alakuljon, nem volt többé kifogása. Így Omri akadály nélkül csatolta országához a Holt-tengertől keletre eső Moab egy részét és kényszerítette függő viszonyba Judát, amelynek csapatai innen kezdve Izrael seregében harcolnak. Az egymással barátságos vagy rivális viszonyban levő szíria-palesztinai fejedelmek túlnyomó része felett, az immár leghatalmasabb szíriai birodalom, Damaszkusz az úr.

Ez időkben királyának, Bir-idri-nek (a bibliai Ben-Hadad) a fenyegető asszírveszedelem ellen a neki alárendelt, vagy vele barátságos országokból sikerült egy már jelentékeny erőt képviselő koalíciót összehoznia. A koalícióban – III. Sulmán-asarédu szerint – tizenkét fejedelem egyesült, hogy az asszír hadsereget diadalútjában megakassza. Képviselve voltak a phoinikiai városok, Ammon, Arábia, Kilikia s a szövetségesek közt ott találjuk Áhábot, Izrael királyát is. Maga Áháb kétezer hadiszekérrel s tízezer emberrel szállt hadba, az egész koalíciós hadsereg pedig az asszír források szerint közel 70.000 gyalogosból, 4000 hadiszekeresből, 700 lovasból és 1000 tevésből állott. E nem lekicsinyelhető hadsereg 854-ben Karkar mellett ütközött meg az asszír csapatokkal. Az ütközet, amelynek Szíria-Palesztina sorsát kellett eldöntenie – Sulmán-asarédu jelentése szerint – az asszír csapatok győzelmével végződött s a szövetségesek vesztesége 14.000 halott volt. Ezzel szemben a valóság az, hogy az állítólagos győzelem után az asszír hadsereg gyorsított menetben vonult vissza Asszíriába s Damaszkusz és a többi szíriai város époly kevéssé fizetett adót, mint eddig.

Még három ízben tesz Sulmán-asarédu sikertelen kísérletet Szíria leigázására, míg végre Bir-idri halála után, Hazaéllel szemben sikerült komolyabb eredményeket elérnie. Ekkorra a szíriai koalíció felbomlik s a damaszkuszi hadsereg egyedül nem képes az asszírokat feltartóztatni. Sulmán-asarédu végigpusztítja az egész országot, Damaszkuszt magát azonban, ahová Hazaél serege romjaival visszavonult, most sem bírja elfoglalni. E hadjárat eredményeként néhány szíriai fejedelem, köztük az izraelita Jehu, valamint Tirusz és Szidon fejedelme, jónak látják adót fizetni.

Alig voltak sikeresebbek Sulmán-asarédunak az északi hegyvidékben viselt hadjáratai. Itt Urartu (amelynek nevét az Ararát hegy őrzi) játszotta Damaszkusz szerepét. Nemcsak hogy nem hódolt meg, hanem éppen ebben az időben erősödik meg annyira, hogy királya, I. Sarduris végül már aránylag könnyedén veri vissza a többször is kísérletező asszír seregeket.

Nagyobb sikereket ért el Sulmán-asarédu Babiloniával szemben. Itt Nabu-apal-iddin halála (852) után fiai, Marduk-zákir-sumi és Marduk-bél-uszáté, összevesztek a trónöröklésen. Miután Marduk-zákirsumi (851–828) Asszíriához fordult segítségért, Sulmán-asarédu kapva kapott az alkalmon, hogy főségét tettekkel is bizonyítsa. Bevonult tehát Babiloniába, Bábelben és Borzippában bemutatta a hűbérurat megillető királyi áldozatokat, majd két hadjáratban leverte Marduk-bél-uszáté csapatait s őt magát elfogta és megölette. Ilymódon az országot lecsendesítvén, Marduk-zákir-sumit hűbéreseként Bábel trónjára helyezte.

Fegyverzajtól hangos uralkodásának úgyszólván minden eredménye megsemmisült azonban utolsó éveiben. Hanyatló korában fia Assurdánin-apli vezetésével általános lázadás tört ki ellene, amelynek idején leghívebb alattvalóinak a Babilóniától elcsatolt részek lakói bizonyultak. Bár kétségbeesetten küzdött a felkelés ellen, a nélkül kellett meghalnia, hogy a lázadást elfojtania sikerült volna.