HATODIK FEJEZET: III. TUKULTI-APAL-ÉSAR

A lázadás során, amely V. Assur-nirárinak trónjába és életébe került, egy uzurpátor – III. Adad-nirári (809–782) fia – került a trónra, aki III. Tukulti-apal-ésar (745–727) néven az asszír történelem egyik legnagyobb uralkodója lett. Alig tizenkilenc éves uralma alatt visszaszerezte mindazt, amit Asszíria az utolsó harmincöt év alatt elvesztett s megalapozta hazájának több mint száz évig tartó világhatalmi helyzetét.

Alig hogy uralmát hazájában elismertette, első teendője volt, hogy Babilóniában rendet teremtsen. Itt Nabu-nászir (747–735) uralkodott, már amennyire az országot elárasztó arámi törzsektől uralkodni tudott. Nem lehetetlen, hogy Tukulti-apal-ésar éppen az ő kérésére vonult be seregével Babilóniába, hogy az arámi nomádok közt rendet teremtsen. Annyi bizonyos, hogy a sikeres hadjárat után – ha a nomád törzsekkel szemben egyáltalán lehet komoly sikerekről beszélni – Nabu-nászir továbbra is Bábel trónján maradt. Tukulti-apal-ésar megelégedett azzal, hogy Bábelben, Szipparban, Kutában bemutatta a főségét szimbolizáló királyi áldozatokat s fölvette a „Sumér és Akkad” királya címet.

A Bábelhez való normális viszonyt helyreállítván, a keleti és északi népek ellen fordult. Ezek közt idők folyamán az urartuiak váltak Asszíriára a legveszedelmesebbekké. II. Sarduris elődei következetes terjeszkedési politikájához híven Asszíria gyöngeségét arra használta fel, hogy Szírián keresztül kiútat keressen a Földközi-tengerhez. Tukulti-apal-ésar mindenekelőtt a korábban asszír-hűbéres Arpad ellen vonult. Mivel azonban az urartuiak felmentő sereget küldtek a város segítségére, abbahagyta az ostromot s a felmentő sereg elé sietett. A két sereg Kummuh területén találkozott s az ütközetben hosszú idő óta először az asszírok bizonyultak az urartuiaknál erősebbeknek. A megvert és szétszórt urartui katonaság egész felszerelését hátrahagyva menekült az Eufráton keresztül. Ezután újra Arpadra került a sor. A város háromévi ostrom után végre az asszírok kezére került s Mati-ilu halálával fizetett szívós ellenállásáért.

Ezután a Nairi országokat, amelyek legelőször kerültek Urartu birtokába, hódította vissza Asszíria számára. A hódítás természetesen csak addig tartott, amíg seregei a hegyek közt időztek, de az a körülmény, hogy ennyire be tudott hatolni a hegyek közé, maga is rendkívüli eredmény volt a közelmult sikertelenségeivel szemben.

738-ban újra Szíria foglalkoztatta. Ez alkalommal Jaudi (nem Juda, hanem egy kis ország az Amanusz hegységtől keletre) királya, Azarjahu szervezte meg a környéken fekvő tizenkilenc városfejedelemséget, az ellenállásra vállalkozása azonban balul ütött ki, mert az asszír seregek egyszerűen legázolták az ellenállókat s Tukulti-apal-ésar e területrészt is bekebelezte Asszíriába.

A győzelem hírére Szíria és Palesztina fejedelmei – köztük az izraelita Menahem – siettek hódolataikat és ajándékaikat Asszíria királyának bemutatni. Nyugaton rendet teremtvén Urartu ellen vonult és ez alkalommal Sardurist egészen a Van-tó melletti fővárosáig, Turuspasig szorította vissza. Bár e várost, mely a vízen keresztül könnyű szerrel tudta magát élelmezni, elfoglalni nem bírta, Urartu hatalmát annyira szűk körre szorította, hogy hosszú ideig nem mehetett veszedelmes ellenfél számba.

A következő években újra Szíria-Palesztina került sorra. Először északról dél felé végigportyázta a Földközi tenger partvidékét, majd Áház, Juda királya kívánságának tett eleget (733), aki az izraelita Pekah és a damaszkuszi Raszun ellen kérte segítségét. E hadjárata Izrael nagyrészben való megszállását, Pekahnak az izraeliták részéről való meggyilkolását s az újonnan trónra került Hósea meghódolását vonta maga után. A hadjárat további folyamán Damaszkusz megkerülésével egészen Gázáig nyomult előre, ahonnan Hanno király az ellenséges seregek közeledésének hírére Egyiptomba menekült.

Az e hadjáratban érintetlenül hagyott Damaszkusz sorsa 732-ben teljesedett be. A város nehéz ostrom után elesett, Raszun kötélre jutott s a levitézlett arámi állam területe asszír közigazgatás alá került. A többi szíria-palesztinai fejedelmek – velük a judai Áház – az elfoglalt Damaszkuszban mutatták be hódolatukat a győztes asszír királynak.

Északon és nyugaton így rendet teremtvén, Tukulti-apal-ésar figyelme Babilónia felé fordult. Itt Nabu-nászir halála után a rend újra felborult. Az arámiak elhatalmasodása olyan zavarokat idézett föl, hogy Asszíria nem helyezkedhetett többé arra a kényelmes álláspontra, amely mellett eddig kitartott. A bábeli király személye ugyanis eddigelé teljesen közömbös volt az asszír uralkodók előtt, hacsak nem vonta kétségbe Asszíria hűbéri jogait. Tukulti-apal-ésar meggyőződhetett arról, hogy azok a káld kalandorok, akik Bábel trónját időnként a hatalmukba kerítik, a legritkább esetben hajlandók az asszír király főségét tartósan elismerni. Tehát az eddigi gyakorlattal szemben gyökeres szakításra határozta el magát. Mikor a káld Ukin-zér (732–730) Bábel trónjára került és Asszíriát kihagyta a számításaiból, Tukulti-apal-ésar hadsereggel tört rá, elfogta őt és a helyett, hogy asszír szempontból megbízható uralkodó után nézett volna, önmagát tette meg Bábel királyává. E minőségében azonban, hogy Babilónia különállását a babilóniak érzékenységére való tekintettel külsőleg is kifejezésre juttassa, a Pulu nevet vette föl.

Tukulti-apal-ésar bel- és külpolitikáját trónrajutásának körülményei határozták meg. Oly uralkodók után került a trónra, akik bebizonyították, hogy a katonai állam harcok nélkül elsorvad s békés hajlandóságukkal hazájukat a lejtőre vitték.

Neki, ha az idők kerekét vissza akarta fordítani, újra a hódításokat kellett Asszíria céljainak központjába állítania. Ennek a vállalt feladatának meg is felelt. Hogy a hódított területek ne szakadhassanak el oly könnyen Asszíriától, mint III. Adad-nirári után, azt két eszközzel próbálta elérni. Egyrészt lehetőleg nem vazallus államokat szerzett, hanem a meghódított területeket beszervezte az asszír közigazgatásba. Másrészt rendkívül kiadós mértékben alkalmazta a meghódított területek lakosságának kicserélését. Ő maga kifejezetten azt hozza fel e gyakorlata céljának, hogy asszíriai népeit minél hamarabb egy nyelvűekké tegye. Hogy „asszírosító” tervei nem úgy váltak be, mint ahogy szerette volna, annak legfőbb oka az volt, hogy ekkora területnek egynyelvűvé tételére sokkal hosszabb idő lett volna szükséges, mint amennyi a gyorsan terjeszkedő Asszíriának rendelkezésére állott.

IV. MEZOPOTÁMIA

Belpolitikája ugyancsak a megelőző viszonyok tanulságainak a levonásáról tanúskodik. Érezvén azt, hogy az anyaföldtől természetszerűen elszakadó katonaállam végül is elveszti a szilárd alapokat a lába alól, minden törekvése arra irányult, hogy az ország súlypontját újra a nemzeti érzésű kisbirtokos osztályra helyezze át. Ezért azon volt, hogy a földmívelő társadalmat az elszegényedéstől megvédje s a nagytőkét a latifundiumok megszerzésében megakadályozza. E törekvésében azonban szembe került a papsággal, amely egyfelől minél nagyobb földterületeket iparkodott megszerezni, másfelől pedig minden alkalmat megragadott arra, hogy földbirtokát a közterhektől mentesítse.

Nagy győzelmei megmentették őt attól, hogy a szembenálló érdekek surlódásai közt felőrlődjék s életét az ellenkező oldalról jövő forradalomban fejezze be, mint amely őt trónhoz juttatta. A két párt harca azonban utódainak is sok gondot okozott s nem kevéssé járult hozzá Asszíria szerencsétlen bukásához.

Fia és utóda, V. Sulmán-asarédu (727–722) uralma valóban nem más, mint a nagyszabású apa uralkodásának függeléke. Történetének rekonstruálásában is jórészt külső forrásokra vagyunk utalva. Ezek szerint V. Sulmán-asarédu, aki Bábelben Ululái néven uralkodott, hadat vezetett Izrael ellen. A hadjárat oka az volt, hogy Hosea, az egyiptomi Szibé fáraóban bízva, a trónváltozás alkalmából megszüntette az adófizetést. E hadjárata – miután a megígért egyiptomi csapatok nem siettek Hosea segítségére – sikerrel is járt. Izrael fővárosa, Szamaria, három évi ostrom után elesett. Sulmán-asarédu azonban az egyetlen győzelmét már nem érhette meg, mert áldozatul esett annak az összeesküvésnek, amelyet a papi párt emberei szőttek ellene.