TIZENEGYEDIK FEJEZET: ASSUR-BÁN-APLI

Assur-bán-apli (668–626) atyja halála után Asszíria trónjára ülvén, mindenekelőtt az egyiptomi hadjáratot fejezte be. Az asszír seregek a 670-ben már szerepelt Sa-Nabu-su vezetése alatt behatoltak Egyiptomba s már a határon szétverve Tarku hadait, a menekülőket Memfiszen keresztül Tébáig üldözték. Míg az asszír hadak Tébáig jutottak Tarku újból elhagyta Egyiptomot. Módját ejtette azonban, hogy továbbra is fenntartsa az összeköttetést a színleg újból asszír hűségre tért kerületi kormányzókkal, akik az asszír csapatok hátában fellázadtak. A lázadást a visszaforduló asszír hadsereg természetesen hamarosan elfojtotta s a kerületi fejedelmek bilincsben tették meg az utat Ninivébe. Assur-bán-apli, ki a reménytelennek látszó ellenségeskedés helyett Egyiptom békés birtoklására vágyott, a fejedelmek egyikének, Nikúnak, aki meg tudta őt győzni jóindulatáról, megbocsátott, sőt szaiszi kormányzói székét is visszaadta. Számításaiban természetesen csalódott, mert Nikú hazájába visszatérve ugyanott folytatta az Asszíria elleni intrikákat, ahol elhurcolásakor abbahagyta.

Tarku 667-ben bekövetkezett halála után unokaöccse és utóda, Tandamánu (Tanuat-Amon) legelső kötelességének tartotta, hogy betörjön Egyiptomba. A fölkelés ez alkalommal, bár Tirusz is felmondta a barátságot, nem járt eredménnyel. Az új asszír hadak közeledtének hírére Tandamánu megszökött s a kerületi fejedelmek ártatlanságuk bizonygatásával lábcsókra járultak Assur-bán-apli elé.

Az egyiptomi győzelmes hadjárat után Assur-bán-apli két obeliszket Tébából Ninivébe szállíttat, maga pedig Tirusz lázadásának elfojtására siet. Baal, Tirusz királya az asszír seregektől körülzárva, vízvezetékeitől megfosztva, kényre-kegyre kénytelen megadni magát s a kegyelemért a maga és fivérei leányait ajánlja fel az asszír uralkodó háreme számára.

A kitűnően megszervezett asszír hadsereg ezidőben győzelmet győzelemre halmoz. Az urartu déli részén levő Mannái ország elpusztul, az elamita Teummán elleni hadjárat fényes győzelemmel végződik, Kilikia és Tabal fejedelmei iparkodnak rokoni kapcsolatot teremteni Asszíriával, Urartu békét és barátságot ajánl, sőt a lid Gúgu (görögül Gyges) is Assur-bán-apli védelme alá helyezi magát a kimmériekkel szemben. A sok háborúskodás azonban Asszíria belső erőit alaposan igénybe vette s Assur-bán-aplinak, ha győzelmei el nem vakítják, észre kellett volna vennie, hogy agyon győzi magát.

Ellenségei erre hamarabb rájöttek, mint ő. Mindenekelőtt az oly sok vérrel megszerzett Egyiptom rázta le magáról az asszír igát. Pszammetik, ugyanannak a Nikúnak fia, akinek Assur-bán-apli annak idején megkegyelmezett, a lid Gúguval szövetkezve görög és káriai harcosokra támaszkodva megtámadta az Egyiptomban levő asszír helyőrségeket és véglegesen kikergette őket az országból. Asszíria ez alkalommal végérvényesen elvesztette Egyiptomot. A veszteség önmagában nem lett volna ugyan nagy, hiszen Egyiptomból Asszíriának nem sok közvetlen haszna származott, nagyjelentőségűvé vált azonban hatásai révén. Pszammetik győzelme hírére Tirusz, az asszír-egyiptomi erőviszonyok e fokmérője s vele Szíria-Palesztina azonnal megszünteti az adófizetést. Kisebb baj volt Lidia elpártolása, amely csak az asszír-egyiptomi, de nem a kisázsiai erőviszonyok mérlegelése alapján történt. Assur-bán-apli Assurhoz könyörög, hogy büntesse meg a hűtlen szövetségest s vettesse Gúgu holttestét ellenségei elé és a csoda valóban bekövetkezik. A kimmériek – a jelekből következtetve asszír biztatásra – Dugdammi királyuk (a görögök Lygdamisa) alatt hátbatámadják Lidiát. Gúgu fia és utódja pedig, átlátva a dolgok belső összefüggését, Ninivébe siet, hogy Assur-bán-aplit enyhébb érzületre hangolja.

A legnagyobb veszedelem azonban nem kívülről, hanem belülről fenyegette Assur-bán-apli hatalmát. Bátyja, Samas-sum-ukin, aki egy ideig csendben s látszólag elégedetten kormányozta Babilóniát, elérkezettnek látja az időt arra, hogy a dolgok menetét megváltoztassa. Akkad és Kaldea lakóit, a letelepült és nomád arámi törzseket, Ummanigast, akit Assur-bán-apli ültetett Elám trónjára, a kutúkat, Amurru és Meluhha királyait, az északi és keleti hegyek népeit s az arab törzseket – szóval egész Elő-Ázsiát – egy hatalmas koalícióba szervezte öccse ellen. Az óriási területre terjedő általános lázadás, amely 652-re volt tervezve, csak azért nem tudta megsemmisíteni Asszíriát, mert a szövetségesekben hiányzott az egységes terv szerint való gyors cselekvés.

Nem úgy Assur-bán-apliban, aki felismerve a helyzet komolyságát, Babilóniában terem, hogy a bajt gyökerében fogja meg. Egymásután hódítja meg és dúlja fel a lázadó városokat s ellenállást ellenállás után törve meg, bátyját végül Bábelbe szorítja és a várost ostromzár alá fogja. Hiába a felmentési kísérletek az elamiták, az arabok részéről, Assur-bán-apli nem enged magán erőt venni. Az ostromlott városban pedig elfogy az élelmiszer. Felirataink megemlékeznek róla, hogy ennivalót csak zugforgalomban s irtózatos árakon lehetett szerezni s az éhezők kínjukban az ajtók bőrsarkait falták föl. Samas-sum-ukin ráeszmélve, hogy tovább nem tarthatja magát, palotája lángjai közt keres menedéket a fogságbajutás elől (648). Halálával elesik Bábel, amelynek lakóin véres bosszút áll a feldühödött Assur-bán-apli.

A rákövetkező években Asszíria elkeseredett uralkodója egyetlen célt ismer: megtorolni a rajta esett sérelmet mindazokon, akik hűtlen bátyját vele szemben támogatták. Birodalmán belül elvégezvén az igazságszolgáltatást, Elámmal számol le, amely e leszámolás következtében teljesen tönkremegy. A végzet úgy akarta, hogy Asszíria itt is, mint annak idején Urartuban, maga rontsa meg azt az államot, amely magánál veszedelmesebb ellenséget tartott távol Asszíria testétől. Az elgyöngült Elám úgyszólván ellenállás nélkül lesz a médek martalékává. Elám után az arab törzsek kerülnek sorra. A barbár nomádoknak is fizetniök kell azért, mert a mezopotámiai erőviszonyok megítélésénél távlati hibát követtek el. Akik fogságba kerültek, orrukon, ajkukon, pofacsontjukon keresztülfűzött pórázon Ninivébe vándoroltak, hogy a kapuk közelében kutyaól mellé kötve az asszír gyermekek és felnőttek mulatságára szolgáljanak.

Assur-bán-apli utolsó éveiről hallgatnak felirataink. A hallgatás oka, legalább részben, bizonyosan az, hogy a folytonos háborúskodásban kimerült Asszíria nem képes többé nagyobb arányú akciókra. A csendet azután hamarosan új fegyverzaj váltja fel. Ezúttal azonban nem asszír harcosok menetelnek távoli országok meghódítására, hanem Asszíria elvesztésére gyülekeznek a hadak.

Asszíria a kezdet kezdetén politikai és műveltségi szempontból egyaránt Délmezopotámia függvénye volt. Ez a körülmény, valamint a babiloninál a történelem egész folyamán markánsabbnak mutatkozó asszír lelki profil a modern kutatókat arra a következtetésre indította, hogy az asszír a babilonihoz képest barbár nép volt. Hivatkoztak arra, mily kíméletlenül gázolta le Asszíria az idegen kulturákat, rámutattak a második évezred közepéről fennmaradt asszír törvénygyüjteménynek a Hammu-rápi kódexénél nyersebb jogi elveire, kegyetlenebb büntetéseire, botránykozva emlegették Szin-ahé-ribnek a kultura ellen elkövetett bűnét, mikor Bábelt a földdel tette egyenlővé s általában felneszeltek minden olyan adatra, mely az asszírok barbárságát szemléltethette. Közben pedig természetesnek tartották azt, hogy a művelt Babilónia – ha módjában volt – legalább ugyanolyan kegyetlenséggel intézte el az idegen kulturákat, – hiszen ezek alacsonyabbrendűek voltak az övénél! – sőt megfeledkeztek nehány egészen szembeszökő jelenségről, amelyek e felfogással nem igen hozhatók összhangba. Így például, hogy az egyiptomi művészi alkotásokhoz mérhető legmutatósabb mezopotámiai emlékeink nem Babilónia, hanem Asszíria talajából kerültek a napvilágra s hogy a mezopotámiai műveltség újraátélése úgyszólván lehetetlen lenne számunkra, ha kikapcsolnók azokat az irodalmi alkotásokat, amelyeknek fennmaradása Assur-bán-apli kulturérzékének köszönhető.

A valóság a régebbi elképzeléssel szemben az, hogy az asszír kultura, amely kezdetben a mezopotámiai kulturának hurri elemekkel színezett, kevéssé jelentékeny árnyalata volt, rövidesen a maga lábára állott és – amennyire ez szomszédos kulturáknál egyáltalán lehetséges – önállóan fejlődött tovább. Továbbfejlődésének a déli testvérkultura irányvonalától való eltérése főként két sajátságos összetevőnek köszönhető. Az egyik Asszíriának természeti kincsekben – kő, ipari fa stb. – való nagyobb gazdagsága, a másik pedig az asszír léleknek magasabb életigénye, a nagyobb szabású iránt fejlettebb érzéke volt. E két összetevő hatása az asszír kultura ugyancsak évezredes fejlődésének legkülönbözőbb fázisaiban, a művelődésnek úgyszólván minden megnyilvánulásában szemmel látható. A fejlődés irányvonala természetesen Asszíriában sem tör nyílegyenesen a magasba: hullámvölgyek váltakoznak itt is hullámhegyekkel. Azt állítani azonban, hogy az asszír kultura általában alacsonyabb rendű vagy szintű, mint a babiloni, súlyos hiba volna.

Mindaz, ami Asszíria műveltségi színvonaláról elismerésként elmondható, sokszorosan érvényes az utolsó nagy asszír király, Assur-bán-apli korára. A századokon keresztül folytatott győztes háborúk s a pezsgő gazdasági élet Asszíria anyagi viszonyait magasan föléje helyezte a környező államokénak s az aránylagos jólét, a primitív életszükségletek kielégítésén túl megmaradó fölösleg a műveltségi igények s ezzel a műveltségszínvonal emelkedését vonta maga után. A hetedik század Asszíriájának életideálja az emberi lehetőségek minden irányban való lehető legtökéletesebb kiélése.

Ebből a szempontból népe elgondolásának úgyszólván mintaszerű megtestesülése Assur-bán-apli. A görög hagyomány – Sardanapál néven – elasszonyosodott kéjencnek festette őt le az utókor számára. Szinte e jellemrajz illusztrálásának látszik az az egykorú relief, amely egy szőlőlugasban heverőjére dűlve ábrázolja őt, amint mellette ülő feleségével együtt a gasztronomiai gyönyöröknek engedi át magát, miközben rabszolgák legyezik s hárfazene szórakoztatja a felséges házaspárt. Ám egyéb ábrázolásaink és leírásaink azt is igazolják, hogy ez „elpuhult” uralkodó változatosság okáért kézidárdával vagy buzogánnyal jobbjában egyedül szokott kiállni a vadászatok alkalmával felvert dühös oroszlán elé s birkózás közben fültövön ragadva teríti le az állatok királyát. Ugyanaz az ember, aki szomjasan gyüjti palotáiba a művészet és iparművészet pompásabbnál pompásabb alkotásait, hadjáratai közben fölényesen tűri a legnagyobb fáradtságot s a legszűkösebb fizikai szükségletekre korlátozott életet.

E törekvésében természetesen a tudomány és irodalom területét sem hagyhatja figyelmen kívül. A tudományok iránti érdeklődése talán azzal is magyarázható, hogy ifjúkorában – mint másodszülött herceget – eredetileg papnak nevelték s csak a későbbi politikai alakulás szerezte meg számára a trónt. Mindenesetre igaz azonban, hogy a világtörténelem legműveltebb uralkodói közt foglal helyet. Szellemi szükségleteinek kielégítésére irányuló vágya sokkal erősebb, semhogy megelégedhetett volna a kezeügyébe eső lelki táplálékkal. Részben „saját olvasása céljára”, részben, hogy fővárosát, Ninivét Mezopotámia tudományos életének középpontjává tegye, könyvtárat alapít: a világtörténelem legelső nemzeti könyvtárát. E könyvtár célja volt a Babilónia és Asszíria területén található irodalom gyüjtése és fenntartása. Szerte a birodalomban a másolók egész serege dolgozik s maga az uralkodó levelekben érdeklődik a legkülönbözőbb helyeken olyan írásművek iránt, amelyekről Assurban nincs még másolat. A könyvtár, amelyet két palotában helyezett el s amelynek használatát gondosan készített katalógusok könnyítették meg, rövidesen olyan méretűvé nőtte ki magát, hogy nem csak Asszíria lehetett rá méltán büszke, hanem mi is sajnálhatjuk, hogy nem jutott egész terjedelmében a modern tudomány birtokába. Az Ókori Keletre vonatkozó ismereteink tekintélyes részét még így is e könyvtárnak köszönhetjük, amely szerencsére éppen azokban az időkben került a napvilágra, amikor a legnagyobb szükség volt rá: mikor a tudomány mézesheteit élte Mezopotámiával.

A könyvtárban összegyüjtött írástudományi munkák, amelyek az egyes ékiratos jeleknek egyszerű szótagjelekkel való átírását tartalmazták, lehetővé tették, hogy az ékírás bonyolódott rendszerébe hamarosan betekintést nyerhessünk s a különböző szótárak és grammatikai példatárak segítségével aránylag gyors tájékozódást szerezhettünk a Mezopotámiában beszélt nyelvek területén. A terjedelmes istenkatalógusokban a mezopotámiai pantheon kimerítő névjegyzéke jutott birtokunkba, az istenek küzdelmeit megéneklő époszok és liturgikus használatra készült himnuszok révén pedig csaknem egyidejűleg tartalmat nyertek a különben üresen hangzó isten- és herosznevek. A királylisták, amelyek az egyes királyok és dinasztiák neveit időrendben s az uralkodási évekkel együtt tartalmazták, úgyszólván készen adták kezünkbe Mezopotámia történetének vázát, amelyet a különböző történeti feldolgozások s az egyes uralkodók feliratainak másolatai segítségével hellyel-közzel mindjárt a kezdet kezdetén élettel és színnel sikerült kitöltenünk. A könyvtárban talált csillagászati művek, matematikai és geometriai kézikönyvek, valamint jósjelgyüjtemények segítségével, legalább nagyjából rögtönös felvilágosítást kaptunk arról, milyen eredménnyel igyekezett Mezopotámia lakója eltájékozódni a jelenségvilág törvényszerűségeiben, az orvostudományi munkák, hatékony ráolvasások és kémiai receptek gyüjteményei pedig rávilágítottak arra, minő úton-módon iparkodott az őt körülvevő rejtélyes hatalmak hányt-vetett rabszolgájából a természet urává lenni.

Assur-bán-apli könyvtáralapítását új kezdésnek szánta. Alapot akart teremteni hazája nagyarányú kultúrális fellendítéséhez. A Gondviselés pedig arra használta fel őt, hogy a legkedvezőbb történelmi pillanatban az utókor részére elkészíttesse vele az évezredes mezopotámiai kultúrélet zárszámadását. A halála után következő idők viharai igazán nem lettek volna alkalmasak arra, hogy az Eufrát és Tigris mellékének embere elszámoljon a szellemi talentumaival való sáfárkodásról.