ÖTÖDIK RÉSZ: A PERZSA HÓDÍTÁS ÉS A PERZSA BIRODALOM

ELSŐ FEJEZET: BÁBEL BUKÁSA

NABU-KUDURRI-USZUR fia, Avél-Marduk (561–560) a Biblia Evil-Merodak-ja – követte a trónon. Egy későbbi feljegyzés szerint a nagy apának gyönge fia törvény és tisztesség nélkül kormányzott, míg a bábeli papság palotaforradalommal meg nem buktatta őt. A zsidók azonban jóindulatú fejedelemnek tartják, mert barátságosan bánt a börtönéből kiszabadított s fejedelemnek elismert Jójákinnal.

Sógora és utóda, a papság segítségével trónrajutott Nérgal-sar-uszur – a görögök Neriglissar-ja – (559–556) mindössze négy évig uralkodott, trónját kiskorú fiára, Labasi-Mardukra hagyván. A gyermekkirály azonban nem volt alkalmas arra, hogy a rendkívül nehéz viszonyok között, ahová Babilónia Nabu-kudurri-uszur halála után rohamosan alásüllyedt, helyt állhasson. Ezért a papság kilenchónapi uralkodása után eltette őt láb alól s helyére Nabu-náid személyében egy papot ültetett a trónra (555–538).

Nabu-náidban hívei – legalább eleinte úgy látszott – a maguk terveinek megfelelő uralkodóra találtak. Fáradhatatlan volt a templomépítésben s a papság jövedelmeinek szaporításában. Ezenfelül rendkívüli képzettséggel bírt: archeológiai és kronológiai kérdésekkel foglalkozott s lelkesen igyekezett Babilónia történetének homályos szakaszait felderíteni. Egyhez azonban nem értett: a kormányzáshoz, amire pedig a legnagyobb szükség lett volna ezekben az időkben. Rövidesen sikerült Marduk isten bábeli papjait is maga ellen hangolnia, mikor teológiai reformkérdések megoldására vállalkozott oly módon, hogy Marduk helyére a Hold-istent akarta a pantheon élére állítani.

Külpolitikai éleslátására jellemző, hogy nem ismerte fel azt a veszélyt sem, amelyet hazájára a perzsáknak a Babilóniával szemben Nabu-apal-uszur ivadékai alatt barátságos médek fölé kerekedése jelentett. Sőt, miután Istuviga őt, mint Nabu-apal-uszur dinasztiájának megbuktatóját támadással lepte meg, a méd-perzsa viszony felborulását Szin és Marduk istenek művének tulajdonította.

Jóval élesebbenlátónak bizonyult nála a lidek fejedelme, akit a görögök Kroisos néven emlegetnek. Ez mikor Kuras (a görögök Kyrosa) 550-ben csellel legyűrte Istuvigát s perzsa vezetés alatt megteremtette az Elámtól Halysig terjedő perzsa-méd birodalmat, kétségbeesetten keresett szövetségeseket Egyiptomban, Lakedaimonban, sőt Babilóniában. Most, úgy látszik Nabu-náid is megértette már, mennyivel veszedelmesebb szomszéd a perzsa, mint a méd volt. Meg is ígérte segítségét, azonban az ígéret teljesítésére nem került a sor. Kuras 546-ban megindult Lídia ellen. Kroisos a Delphoiban kapott jóslatot a maga előnyére magyarázva, átkelt a Halyson s Pteriánál megütközött a perzsákkal. Bár az ütközet eldöntetlen maradt, a lídek időnyerés céljából jobbnak látták Sardesba visszavonulni. A várt szövetségi támogatás azonban nem érkezett meg idejében. Kuras rajtaütött a városon, bevette s egész Lídiát birodalmához csatolta.

A líd birodalom meghódítása után 539-ben Bábel került sorra. Itt Nábu-náid helyett – aki valamilyen betegsége gyógyítása céljából nyolc évre a Szír-arab sivatagban lévő Teimába vonult – fia, Bél-sar-uszur (a bibliai Belsaszar) vette át az ügyek vezetését. Megváltoztatni hazája sorsát azonban ő sem tudta.

Kuras, miután a Nabu-kudurri-uszurtól emelt méd fal az északról való támadást megnehezítette, kelet felől próbálta meg a babiloni területre való behatolást. Támadó csapatainak vezére Gubaru (a görögök Gobriasa), Gutiumnak Nabu-náidtól elpártolt babiloni helytartója, Upinál átkelt a Tigrisen s megütközött a Bél-sar-uszur vezette babiloni hadsereggel. Miután könnyű győzelmet aratott, Szippar városát a megriadt lakosság ellenállás nélkül feladta. Ugyanez lett a sorsa Bábelnek, ahol a város kapuit titokzatos kezek felnyitották Gubaru csapatai előtt.

Az árulás, amelynek a város áldozatul esett, főleg a bábeli papok műve volt, de a következményekből ítélve, szerepet játszottak benne a Bábelben élő idegenek, köztük a deportált zsidók is. Gubaru megszálló csapatai – mindenesetre a papsággal való előzetes megegyezés következtében – a várost nem bántották, csak Nabu-naszidot ejtették foglyul, miután Bél-sar-uszur elesett.

Mikor azután 539 végén maga Kuras is bevonult a meghódolt városba, az izgatással megrontott lakosság „tág szíve” – mint ahogy Kuras felirata elismerően mondja – szabadítóként üdvözölte az ellenséges uralkodót. A hódító elé az utcákra kitódult nép örömujjongással kísérte Kurast Marduk templomába, hogy királyává avassa s virágot szórt a szent városon végigtaposó méd-perzsa lovak alá.

Bábel meghódításával Kuras egész Elő-Ázsia birtokába jutott. A bábeli uralkodók jogos örökösének vallván magát, aki Marduk jóvoltából s a papság és nép beleegyezésével került trónra, átvette egyúttal a főséget mindamaz országok felett, amelyek a babiloni birodalomhoz tartoztak. Rendkívüli politikai érzékére vall, hogy a meghódított országok jóindulatát az önkormányzati jogok tiszteletben tartásával mindenütt sikerült a maga számára biztosítania. Mint Bábel királya, kötelességének ismerte, hogy megengedje a nemzeti öntudatukat még megőrzött deportált népeknek – köztük elsősorban a zsidóknak, akik Bábel bevételénél, úgy látszik, kezére jártak – hazájukba való visszatelepedését.

Kurasnak 529-ben bekövetkezett halála után fia, Kambudzia (görögül Kambyses) (529–522) ült apja örökébe. Apjának azonban csak trónját örökölte, uralkodóképességei nélkül. A görög források szerint hirtelenharagú s pillanatnyi szeszélyek hatása alatt cselekvő ember volt, aki e hibájával tönkretette azt, amit katonai erényeivel elérhetett volna.

Mégis az ő nevéhez fűződik a perzsa birodalomnak Egyiptommal való megnövelése. A hadjárat gondos előkészítése után 525-ben támadta meg azt a birodalmat, amelyet atyjának az északi – altáji? – népek zavargásai miatt nem volt módjában megszereznie. III. Pszammetik (Ahmosze utóda, 526–525) aki országa határán fogadta a támadást, nem volt képes a támadókat feltartóztatni. Pelusiumnál döntő vereséget szenvedett s Egyiptom trónját kénytelen volt Kambudziának átengedni. Kambudzia, miután ünnepélyesen fáraóvá koronáztatta magát, Etiopia ellen vonult, hogy az Egyiptom birtoklását onnan fenyegető veszedelemmel leszámoljon. Miközben ő a nehéz viszonyok között katonái nagy részét eredmények nélkül elvesztegette, az egyiptomiak – mint azt az asszír uralkodók idején szokták – a háta mögött fellázadtak. A feldühödött Kambudzia erre visszafordult, az országot végigpusztította, a templomokat leromboltatta s hogy az egyiptomiak vallásos érzését is minél mélyebben megsértse, Apisz szent bikáját tulajdon kezével megölte.

Ez a tette mintegy jelképe annak a történeti ténynek, hogy Asszíria és Babilónia után Egyiptom is véglegesen elvesztette önállóságát. Innen kezdve Nagy Sándor hódításáig nem egyéb, mint egy perzsa provincia, amelynek legfőbb rendeltetése, hogy a perzsa világbirodalom fenntartásához szükséges adókat pontosan beszolgáltassa.

Miközben Kambudzia Egyiptomban időzött, Perzsiában egy Gaumata nevű mágus, Kambudzia megölt öccsének, Bardijának (Smerdis) adva ki magát, lázadást szított ellene. A lázadás, miután Kambudziát kegyetlensége miatt saját népe sem szerette, rohamosan terjedt s Gaumata rövidesen úrrá lett Perzsiában. A hódított perzsa provinciák, amelyeknek mindegy volt, hogy ki ül a perzsa trónon, ellenkezés nélkül alávetették magukat Gaumatának.

Kambudzia a lázadásról értesülvén, azonnal elhagyta Egyiptomot s erőltetett menetben iparkodott haza a lázadás vérbefojtására. Célját azonban nem érhette el, mert útközben vigyázatlanságból megsült s mielőtt hazájába jutott volna, meghalt (522).